- Remélem, AFJ átadta a szeretetadagot is, ami tőlem elmaradt a távolság miatt! – nézek rá jelentőségteljesen. Értem itt a csipkedést, de egyébként a Jenkins család baglya inkább hasonlít valami kutyára vagy macskára, rendesen megy bújni az emberhez és ha dorombolni nem is tud, valami nyekergés hangot szeret kiadni közben. Terápiás bagoly vagy mi a retek.

- Csak szemléltetek, te jóember! – vágok vissza azonnal, azt nem teszem hozzá, hogy érzékelem ám, hogy terelni szeretne a kishaver, hát van elég baja szerencsétlennek és nem is azért jöttem, hogy lapáttal vágjam arcon, hogy mekkora egy barom, mennyit hibázott és amúgy is bassza meg. Pláne, hogy nem is így gondolom, csak félek, hogy így jön át, mert előbb jár a pofám, mint az egy agysejtem és ja.

- Rohadj meg! – nyújtom rá a nyelvemet, ahogy az asztal alatt belerúgok, csak ugyebár még nem szoktam meg, hogy fémből van az, ami eddig nem, tehát kurvára bevágom a lábujjam. – A KURVA ÉLETBE! – üvöltök fel elegánsan és nőiesen, de gyorsan a számra is tapasztom a kezemet. Azt persze nem kell tudnia, hogy minimálisan azért érzékenyen érintett a kicsiny testem még kicsinyebb idomai… Szerencsére elterelődik a téma, mégsem akkora kár, hogy széttöröm itt a lábujjam baszki.

- Most miért? Baszott nagy vadállat tudsz ám lenni, Tetsuya! Vagy az elmúlt évben illemet is felszedtél, nem csak izmot és szőrt? – nézek rá jelentőségteljesen. – Még a végén kikupálódsz és igazi úriember leszel? Elképesztő! – forgatom a szememet játékosan vigyorogva. – Hé, azért faszparasztként és úriemberként is bírom a búrádat és mindenki más is, héló! – dőlök előre, hogy meglapogassam a kicsinynek nem nevezhető vállát. Mármint hogy így a kibaszott tálca elférne rajta mozdulás nélkül, mert hogy egy asztal. Mármint hogy olyan széles, mint egy asztal. Vagy egy szekrény. De hogy így ja, jól néz ki egyébként.

Hagyom, hogy a kishavernak leessenek a dolgok, addig kedvesen és aranyosan beavatom a leányzót, hogy nem, rokonok sem vagyunk, de cserébe a titkos szavakat is kimondom: legjobb barátok. Tudhatja hát, hogy szabad a pálya. Mármint bármelyikünknél, hehe. Persze azért ha valóban fűzi a csajt, nem leszek faszkalap, nem próbálkozom valóban, de nem tudtam eddig eldönteni, mi a hányás van akkor.

- Ugyan, ugyan! – legyintek arra, hogy csúnya volt. – Hát, nézzenek oda, milyen kis érzékeny lett itt valaki az egyéves faszverésében, hát, ennél azért többet el bírtál a pofámból viselni eddig, haló! – ütök bele a karjába kedvesen és nem anynira finoman. – Hm, hármas? – mérem végig Tetsuyát tetőtől-talpig, ahogy féloldalasan elmosolyodom. – Nem gondoltam, hogy ilyen álmaid is vannak, drága… - kuncogok fel. Persze soha a büdös életben nem kefélnék a legjobb barátommal és nem azért, mert ne nézne ki kurva jól, hanem mert olyan nekem, mint a testvérem és a testvéreket nem szokás megdugni. Bár vannak helyek, ahol igen. Itt nem. Remélem. Szóval elég hamar átvált a titokzatos mosolyom a sima Gemma-mosolyra, úgyhogy nem kell aggódnia a kishavernak, eszemben sincs semmiféle ilyet tervezni. – Ha a hármast ki is hagynám, ha nagyon elhúzzuk a dolgokat, maradhatok nálatok éjszakára? Úgysem találkoztam még a szüleiddel… - nyújtózkodom nagyot. - Bár ha végigtoljuk az éjszakát, azt sem bánom ám! - teszem hozzá.

- Minden hiányzott? Még a baszott nagy pofám is? Mindjárt meghatódom! – vigyorgok rá, ahogy koccintunk. Amíg ő összeszedi magát, én is, nagyon figyelek és próbálok a lehető legjobban viselkedni. Ez egészen az eset kifejtéséig megy ugyebár, amikor is kitör belőlem a szokásos lepcses pofám, mert a kurva életbe nem tudok három kibebaszott percig bekussolni. Fasza. Látom rajta, hogy azért a kifakadásom sem azt érte el, amit szerettem volna, mindjárt azon nyomban rögtön el is szégyellem magam, hogy itt szidom az apját, meg osztom az észt (mondjuk, miből? az is egy jó kérdés, de mindegy), meg is szeppenek gyorsan, hátradőlök és próbálok nem további gyilkos pillantásokat vetni senkire. De nem megy.

- ÍGY JÁRTÁL?! Mi a fasz, Tetsuya?! – köpöm felé a szavakat hitetlenkedve és talán kicsit csalódottan is, de most úgy tényleg kiborít ezzel a… Harmatgyenge próbálkozással, hogy az ő hibája. – Értem én, hogy egy idióta voltál, de ha már megtörtént a baj, nem az első lenne a drága, egyetlen kicsi fia?! Hogy nyilatkozhatsz így magadról, hogy így jártál? Mi a fos, de komolyan?! Remélem, nem tömték az agyadat azzal, hogy ez a te hibád teljesen… Mármint ja, vágom, a faszért nem tudtál állni, mint egy jó fasz, de ha már hibáztál, akkor miért is hiányzott a családi összetartás? A kurva életbe már… - csapok az asztalra megint, pedig próbálok nem teljesen kiakadni, de ha Tetsuya apja eddig nem akasztott ki, akkor majd a drága kicsi fia megteszi ezzel az elbaszott hozzáállással. – Félre ne érts… - teszem fel a kezemet. – Kurvára hibás vagy te is nyilván ebben, nem arról van szó, hogy téged akarlak kimenteni ebből a helyzetből, de ha már beütött a szar, akkor nem értem, hogy tudta továbbra is magát védeni a te jóléted ellenében szülőként, ennyi… - veszek egy mély lélegzetet, majd inkább egy húzásra megiszom az italom felét, hátha attól jobb lesz és látom, hogy ő is így tesz. Megint sikerül lakatot tennem a számra, ahogy az otthoni helyzetet festi le. Szememet is összehúzom és meg is villan, ahogy hallgatom. Csak félig néz hülyének, de tudom, hogy tudja, hogy átlátok rajta, szóval elég a szemem villanása, hogy felfogja, értem a lényeget és nem fogom forszírozni.

- Hé… Sajnálom, oké? – szakad ki belőlem, ahogy előrehajolok, hogy megszorítsam a kezét. – Elhiszem, mennyire fos lehet a helyzet… Ők is geci szarul érzik magukat, te is, de remélem, azért nem hibáztatod magad túlzottan, mert felesleges… Ha tudok bárhogy segíteni, továbbra is áll az ajánlatom neked, tudod! – nézek rá komolyan és komolyan is gondolom attól függetlenül, hogy óvodás fejem lehet éppen.

Aztán látom a kis fején, hogy teljesen meg van hatva, mindjárt elbőgi magát, hát, én is mindjárt elbőgöm magam a rohadt életbe, hát tényleg kurvára hiányzott. De hogy így annyira, hogy kivágom magam alól a széket, ahogy felállok, őt is felrángatom és szorosan megölelem. - Szarom le, hogy nem írtál… Hiányoztál, Chikara Tetsuya, a francba már… - dölöngélek vele egy kicsit, amíg visszaszívom a könnyeimet. – Tényleg elképesztően… Másnak is… És nem haragszom rád… Komolyan mondom! – tolom el kicsit magamtól, ahogy vigyorgok rá, mint egy idióta. – Kicsit fájt néha, meg kurva egyedül tudtam lenni, de haragudni nem haragudtam, gondoltam, hogy retek mód ocsortány a helyzet. Az szeretném, ha visszatérnél közénk és próbálnánk visszaépíteni a régi dolgokat, hogy új dolgok legyenek belőle… Akkor tényleg nem zavar a dolog. És tudod, itt vagyok neked, segítek, támogatlak, csak ne küldj el, légyszi… Azt… Nem viselném jól. Szeretnék segíteni és neked is jót tenne szerintem. Szóval? Hogy gondolod? Hogy érzed? – kérdezem tőle csillogó szemekkel, majd még egyszer utoljára megölelem röviden. – Na, gyere, basszunk be, mint a vadszamár vagy mi… Hadd írjam meg Jacknek, hogy nem fogok tudni hazamenni, csak holnap, mert átbulizzuk az éjszakát, és akkor tudni fogják, minden rendben veled is és velem is. Na, mit szólsz?

Hát, micsoda öröm volt mindig, mikor ilyen szép lányok (vagy fiúk) megöleltek, nem igaz? Még az a kicseszett Nap is fényesebben világított, amiről mindjárt eszembe is jutott, hogy akkor most rohadtul üzletelni kellett volna Jóska bácsival, aki nem a türelméről volt híres, szóval jó lett volna nem elbaszni az időt, ezért is húztam magam után Hézikét.

- AHAAAA, neked is csókolom, jóasszony! – bólogattam nagyokat vigyorogva, mert egy kurva szót nem értettem a nevemen kívül, de nem tudtam eldönteni, hogy 1.) nem figyeltem eléggé, amire sok esély volt, mert Jóska bácsi nagyon durván tolta, hogy kérette magát a nagy és széles potrohának a riszálásával, 2.) nem a megfelelő nyelven szólt hozzám, 3.) be voltam mindenezve, tehát teljesen mindegy volt, melyik nyelvet használta, úgysem fogtam fel. De erre nem sok esély volt UGYEBÁR. – Mi a rettenetes borzadvány van, te cickányképű szépség, hm?! – hajoltam egy pillanatra nagyon közel, hogy a szemébe nézzek, aztán megpaskoltam a vállát. – Ma is csodásan festesz, Héziméz. Ez a csillagos pulcsika jól ellensúlyozza a Napot, szerintem be fog neki jönni, hehe! – kacsintgattam a lányra, mintha arról lenne szó, hogy akkor el kéne csábítani azt. – Bevethetnéd a SZKILLJEIDET, amit a mestertől lestél el! – mondtam nagy lelkesen. – Biztos a szoknya is tetszeni fog neki… NA, DE CSAK SORBAN! Előbb Gyurika tatát keressük meg! Vagy nem is így hívták? – gondolkodtam el, ahogy követtem a bogarat.

– HÉLÓPÉLÓ, VÁRJÁL MÁR! – futottam utána, Hazelt pedig húztam magam után. – Mi van? – néztem hátra. – A Napon a bár? MEG AKARSZ PUSZTULNI IDŐ ELŐTT, KISLÁNYOM?! Nem tudod, milyen kurva meleg a Nap, hm? Mit tanítanak manapság az iskolában, de komolyan… Ilyen meleg! – tartom ki félig futás közben a kezemet, hogy mutassam, milyen szélesen meleg a Nap. – Félsz ekkora kutyától?! – kérdeztem hirtelen, ahogy mutattam, majd nagyobbra tartottam a kezemet. – És ekkorától? HÁHÁ! – kérdeztem, majd hirtelen összecsaptam a tenyeremet, ami nagyot csattant, magam is összerezzentem. – A kurva életbe, de hangos volt… - csóváltam a fejemet, majd megint elvesztettem Piri nénit. Vagy Gazsi bá volt a neve? Tudja a faszom már… - DE AMÚGY HALLOD, NEM ROSSZ ÖTLET A NAPRA RAKNI, OTT MÉG SENKINEK NEM VOLT… De Héz… Hogy a lángosképű patkósorrú denevérbe oldjuk meg, hogy ne olvadjunk szét, hm? HM?! TE TUDSZ VALAMI TITKOS VARÁZSLATOT ERRE, HM?! – hajoltam megint közel hozzá. Engem aztán nem ver át! Megláttam ismét a bogarat.

- Ki a faszom az a Jóska bácsi? – tettem fel az őszinte kérdést. - Ez itt Zsigi jóember! De hát, mondtam már Hézi, nem figyelsz rám?! Ahh… - legyintettem csalódottan, ahogy indokolatlanul megindultam az erdő felé, mert hát a kishaver is arra ment. – NE FÉLJ, HÉZI, JÖÖÖÖÖN A HŐŐŐŐS LOVAGOOOOD, ÉS MEEEEGMEEEENT! – énekeltem hirtelen szerenádot a lánynak, majd letérdelve megfogtam a kezét és csókot leheltem rá. Az mindegy, hogy egy pillanattal ezelőtt még a bogár után loholtam ugyebár. – Megvédelek a galád kövektől! – kaptam elő a pálcámat, hogy legyintsek egyet, mire egy kő odébb is robbant, egy közelben lévőt meg odább akartam rúgni, csak nagyobb volt. – A ROHADT MOCSKOS KURVA ÉLETBE, OTT PUSZTULJON KETTÉ! – üvöltöttem, mint egy ogre ugyebár, mert kurvára belerúgtam a retkes kőbe és indokolatlanul reccsent talán a lábujjam is, de lehet, csak képzeltem, mindenesetre egyik lábamon ugráltam fel-le, miközben artikulálatlanul üvöltöttem, ami nem is lett volna meglepő, elvégre Tetsuyával rendszeresen szoktunk úgy bőgni, mint a szamarak, csak most nem volt itt a szerencsecsomag, szóval ja, de csodával határos módon Hazel kezét is tudtam szorongatni mellé, biztos ő is örült a közös rángatózásnak. – DÖGÖLJ MEG! – mondtam durcisan, miközben megint legyintettem a pálcámmal, hogy teljesen elpusztítsam a követ és nem úgy tűntem, mint aki hamar leállna ezzel. Kár, hogy a kordinációmat is elvitte Jóska bá... De bosszút kellett állni a köveken, hát bántottak és Hazel sem véletlen félt tőlük! De majd én megmentem!

Mindig is megnyugtató hatással volt rád a hideg és a sötét. Gyerekként sem féltél ezektől, hamar megtanultad használni és komfortossá vált számodra az ölelésük. Elrejtettek, megóvtak, kitisztították a fejedet, lehetőségeket adtak a kezedbe, melyekkel kevesen tudtak igazán élni – de te előnyt kovácsoltál abból, hogy kicsi és gyors voltál, ezzel próbáltad kompenzálni a méretbeli különbségeket. S mégis, legutóbbi itt jártad óta úgy érezted, elárult az erdő. Kiadott téged, kivetett és elfordult tőled. Megérdemelted, nem? Elvégre egy borzalmas tett borzalmas bizonyítékait rejtetted el. Látod, látod, Jenkins, még a Tiltott Rengeteg sem fogadja be a sok szarodat… Elgondolkodtató, nem? Ha már az erdő is kiad, akkor mit keresel ebben a világban? Kérdések, dilemmák… Talán végre eldől, hogy elfordulhatsz attól a világtól, amelytől a megváltást vártad és visszatérhetsz… Hozzám. Magadhoz...

Bizsereg a bőröd, igaz? Kerülgetlek, figyellek, figyelek… Tudod, hogy itt van, csak még nem fedte fel magát és ez idegőrlő, tudom, Jenkins. Borzol, de hát ez az izgalmas benne, nem? Hátrányból indulsz, de nem ez az első és nem is az utolsó alkalom, egy pillanatra sem dobban emiatt erősebben vagy gyorsabban a szíved. Nyugalmat erőltetek rád, pedig nem is akarsz itt lenni. Érdekes kompromisszum, Jenkins… A vérszomjat tagadod magadtól, hiába küzdök azért, hogy átadd az irányítást, akkor marad a nyugalom. Egyelőre. De ne izgulj, itt vagyok veled, figyelek rád és ha arról lenne szó… Bízhatsz bennem. Mint mindig. Mint eddig is.

Pálcáddal folyamatosan keresed a jeleket, a Homenum Reveliotól kezdve mindenféle varázslatot használsz nonverbálisan, de semmit nem mutat. Érdekes. Heh, egy pillanatra még az is átfut a fejeden, hogy valaki csak meg akar viccelni, igaz? De te is tudod, hogy ez csak édes álom lehet legfeljebb, mert ahhoz túl specifikus volt a levél. Nem tudod, hogy a férfi volt-e vajon vagy valaki más… De ez most nem számított. A lyuk itt van, és hiába csap meg a szag, tudod, hogy nincs itt a csomag. Egy pillanatra meg is könnyebbülsz: végre nem a te felelősséged, akárhol is van az most éppen. Talán hiba volt idejönni. Talán csak hagynod kellett volna az egészet. De hát, túlságosan hűséges vagy a kibaszott családodhoz, Jenkins. És Jenkinsék megvédik egymást, igaz? Ryan is megtenné érted egy kérdés nélkül. Az más kérdés volt, hogy fogalma nem volt, milyen áldozatot kellett hoznod érte és remélted, hogy nem is fogja megtudni, ha már félig eladtad magadat érte. Nyilván terveidben szerepelt, hogy visszaszerzed magadat, ehhez kétség sem fért, de egyelőre túl friss volt Alistair ajánlata és a veszély súlya, amelyet a válladra és elmédre tett. Lehet, ezért voltál ennyire figyelmetlen itt? Túlságosan lekötött az, hogy mit kezdesz a férfival anélkül, hogy bárkinek baja essen, igaz?

Nem, nem, Jenkins, ebbe most nem megyünk bele, koncentrálj, mert… Hát, igen. A jól ismert varázslat csendül mögüled és hiába figyelmeztetlek, már késő. Elgondolkodsz azon, hogy talán nem volt elég nagy a hatóköre a varázslataidnak, azért nem jelzett eddig, de igazából most már mindegy volt, nem? Magadra maradtál. Megint. Mint mindig. De hát ez sosem akadályozott meg téged, Jenkins. Csak most kezdesz felébredni és valójában gondolkodni, igaz? Hadd segítsek… Hidd el, egy perc alatt végzünk és akkor…

Jól van, akkor mérd fel. Igen, érzed rajta a vibrálást, de ez valami egészen más. Élvezi a helyzetet, ehhez kétség sem fér. De érzed rajta azt a féle vérszomjat, amitől fintorognod kell. Határozottan érzed, hogy szinte remeg attól, hogy kibukjon belőle az igazi énje, mégis visszafogja magát. Rendben, legyen így akkor. Szívesen, Jenkins. Akár pánikolhatnál is, hogy a pálcád kettőtök közé esett, de persze segítek, ahogy megígértem. Nyugodt maradsz, felméred őt, a környezetet. Nem adom meg neki az örömöt, hogy előnyben érezze magát, még ha te kicsit kétségbe is esnél. Furcsa hármasság száll rád, igaz, Jenkins? Nyugodt vagy, mert így akarom, de közben kétségbeesel, hogy mi lesz itt és… Valahol meg is könnyebbülsz? Talán kiengedheted a kezedből ezt. Ha lebuksz, ha felhasználják ellened, végre megpihenhetsz. Nincs több felelősség. Nincs több probléma. Feladhatod, leteheted a terheket. Talán jobb is lenne az életed, ha börtönbe kerülnél. Bárcsak rólad szólna ez, igaz?

Mikor meghallod a hangját, elmosolyodsz, amit persze nem láthat a sötétben a csuklyád és a köd miatt sem. Felméred még alaposabban a körvonalait, lassan közelebb lépsz, hiába tartja feléd a pálcáját. Megint csak szívesen, hogy nincs benned félelem. Tényleg nem félsz. Végülis mit árthat neked? Maximum rád ereszt pár rontást, fáj kicsit, meg is érdemled… Úgysem adod ki az öcsédet és nem az első alkalom lenne, hogy megkínoznak. Mégis biztos vagy abban, hogy nem fog egyelőre semmit tenni, élvezi a helyzetet és nem akarja hamar elrontani a szórakozását, te pedig nem adsz indokot neki, hogy támadjon, úgyhogy csak lassan lépdelsz kicsit közelebb, s miközben a pálcád hívását próbáltad megérezni a hidegben és sötétben, beszélni kezdesz. Ebben elvégre jó vagy, nemdebár?

- Áhh, Smithe, milyen családias helyszín ez itt, nem? Esküszöm, kellemesebb itt, mint a klubhelyiség nyirkos, sötét falai között. Itt legalább van friss levegő… – kezded gondtalanul, szinte fel is nevetsz a végén. Tényleg nyoma sincsen a hangodban bármiféle haragnak, görcsnek, izgulásnak, csak kedélyesen csevegsz. Mindig is büszke voltál a beszélőkédre és arra, milyen jól játszol szerepet, igaz? Rendben, Jenkins, hadd segítsek megtartani az álcádat akkor. – Mondhatni szokásos éjszakai kiruccanás volt, hm? – válaszolsz játékosan, közben mintha megéreznéd a pálcád vonzását. Meg kell hagyni, nem véletlen választott téged ez a pálca, ugyanolyan csótány módjára igyekszik túlélni, mint te. És pontosan tudja, hogy nélküled nem tud, ezért kapaszkodik beléd olyan kétségbeesetten. Pont olyan szánalmas, mint te, Jenkins. Felhúzod a szemöldököd, ahogy azt fejtegeti, hogy válaszokat várnátok. Igazából te nem vártál, maximum egy kérdésre, így minden más időhúzásnak hat, de hát, türelem rózsát terem, igaz, Jenkins? Ha már meggyőztél, hogy ne adjam rád a vérszomjas énedet, akkor tartsuk magunkat ehhez, jó? Tegyél úgy, mintha az ő játékszabályai szerint játszanál, alkalmazkodj, az jól megy, aztán majd közben kitalálod, mi legyen. Használd ki, hogy fölényben érzi magát, add alá a lovat, hogy nyerésre áll, hogy övé a jobb helyzet… Hogy aztán figyelmetlen legyen, egy-egy apró hibát vétsen és akkor tied a támadás pillanata. Egyelőre védekezel, figyelsz, kerülgetsz… Az jól megy úgyis.

- Hm… Érdekes kérdés. Talán haragot? Egy leheletnyi zavart… Elismerést. Meg kell hagynom, szépen megtervezted azt a levelet. Senkinek nem volt feltűnő, kívülről hanyagnak tűnt, de nekem, Vivien… Értettem. Láttam. Öröm végre olyannal találkozni, aki veszi a fáradtságot a gondos kivitelezésre, egészen ritka, még az elvileg ravasz Mardekár sem bővelkedik a tehetségekben. Egészen kiábrándító, nem? – sóhajtasz nagyot, igyekszel táplálni az izgalmát, ráadásul ez eddig igaz is volt, valóban így gondolod. Közben tényleg lassan lépdelsz közelebb, de nem mész túl közel, tartod a távolságot, csak mozogsz, lassan araszolsz közelebb a pálcádhoz, nem feltűnően, hiszen sokszor irányt váltasz, mintha csak ténferegnél ide-oda, meg-megállsz rövidebb időkre, egyszer-egyszer már majdnem rá is lépsz, de természetesen ott hagyod egyelőre, csak a közelében maradsz. Továbbra sem érzel félelmet, ennek örülsz, hagyod, hogy a józan gondolatok vezéreljenek és tudatosan készülsz minden szavát felhasználni ellene, még ha most egyelőre előnyben is érzi magát. Fizikálisan és mentálisan is. Valójában még senki nem látta itt az igazi Gemma Jenkinst, a meglepetés ereje így veled van és eddig sem mutattad jelét, hogy másmilyen lennél a hétköznapokhoz képest. Egyelőre. Hozzád simulok, libabőrös leszel a ruhád alatt, érzékeid még jobban kiélesednek. Ha észrevenné, mit szeretnél - amiben kételkedtél, mert tényleg nem volt logika a lépéseidben -, akkor taktikát váltasz és a pálcád előtt sétálsz, hogy biztosan ne érje el. Bár valakinek a pálcájában kárt tenni az egyik legnagyobb bűn volt, mindenre fel kellett készülnöd, így ezzel a gondolattal hátrálsz felé, ha mégis tervezne valamit. Az ösztöneid vezérelhetnek majd, tudod, hogy gyors vagy és jól reagálsz helyzetben, így ha mégis támadna, bíztál az elkerülésedben: az már sokszor megmentett eddig is. Úgyhogy csak türelmesen vársz, hogy folytassa és úgy alakítsa a dolgokat, ahogyan ő szeretné, miközben csendben igyekeztél előnyre szert tenni. De hát, ezért vagyok itt veled, Jenkins.