avec le printemps

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

TW: trágárságok by Miguel
Tulajdonképpen volt egy egészen jó tervem: első lépésként összeszedni minden létező bátorságomat és megkeresni Rokurot, hogy tudunk-e beszélni. Elnézést kérni a viselkedésemért, mert nem szoktam ilyen lenni, és nem is értettem, hogy miért voltam mégis, de megpróbáltam volna valahogy azért elmagyarázni. Aztán, második lépésként megkértem volna őt is, hogy tegyen így, hogy mondja el a saját oldalát, amit ezúttal mindenképpen végig fogok hallgatni. És végül… lehetőség szerint, ha ő is szeretné, akkor megjavítani valahogy a barátságunkat másfél hónap, pontosabban 49 nap után, mert… mert… hiányzik és fontos nekem. Nagyon. Túlságosan is. Még azok után is ami… történt. Nem tökéletes terv, de legalább… valami.
Ebben a tervben azonban nem szerepelt, hogy… közben rájövök, hogy szerelmes vagyok belé. Pontosabban Miguel jött rá, aztán rávezetett engem is, minden, Rokuro irányába érzett ellenérzése ellenére mégis segíteni szeretett volna nekem. Mindketten megdöbbentünk, bár egészen más okból. Számomra ez a felismerés utólag elég sok mindent megmagyaráz, például hogy miért voltam akkora idióta a bálon, és hát tulajdonképpen azóta is. Miguel mondjuk semennyire nem volt oda ezért az egészért, kezdve azzal, hogy “nem bántott még eleget az a növénybuzi?”, folytatva azzal, hogy “miért vagy annyira oda azért a kertész majomért?” és hozzátéve, hogy “a tag egy idióta paraszt”. Szóval ő nem örült, de én legalább végre értettem, hogy mi történik bennem, végre, végre voltak válaszaim, ha csak erre is és valahogy annyira… természetesnek és kellemesnek és jónak érződött. Vele ellentétben engem igazán boldoggá tett, hogy Rokuro az. Amíg nem jött egy pillanattal később a felismerés, hogy tulajdonképpen mennyire nem szabadna ezt éreznem, hiszen nem lehetek szerelmes valakibe, akinek menyasszonya van.
Egy ideje már, ettől a realizációtól függetlenül is, szerettem volna beszélni Rokuroval, de végül sosem volt elég bátorságom hozzá. Mi van, ha látni sem akar? Bár azok a rendkívül kedves kis ajándékok nem erre engedtek következtetni, amiket… először nem is értettem, hogy miért küldte őket, hiszen megmondtam neki, hogy hagyjon békén. El is telt körülbelül egy hét, amikor még szinte órákon is alig láttam, bár mindent meg is tettem, hogy ne kelljen. Gondoltam, biztosan nem is fogom később se. Nem számítottam rá, hogy ezek után bármit, főleg nem a kedvenc édességemet fogja küldeni valami üzenettel, hiszen… haragszom rá és neki is haragudnia kellene. Az elsőt ezért azonnal el is tettem a fiókomba. A másodikat, egy kicsit hosszabb ideig néztem, mielőtt az előző mellé raktam volna. Abba kellett volna hagynia a harmadik után, megunnia, elfelejtenie, továbblépnie és.. nem. Talán a  kilencediknél, vagy a tizediknél sírtam először, hogy mennyire rettenetesen hiányzik, és hogy nem csokoládét, teát és virágokat szeretnék, hanem csak őt, de képtelen voltam odamenni hozzá. De mindent megőriztem és mindent elraktam, újrajátszottam a fejemben az egész bált, az egész félévet, és nem tudtam kiigazodni Rokuron. És így beszélni sem mertem vele.
Mégis, mit mondanék neki? Hogyan magyarázzak meg valamit, amit én sem értettem? Illetve, már részben értettem, de… Mi van, ha már nem lehet ezt megjavítani? Mi van, ha valahogy csak még tovább rontok az egészen, a terv ellenére is, mi van ha túl későn megyek oda hozzá, ha már… nem érdekli, amit mondani szeretnék? Mi van, ha nem tudom a megfelelő dolgokat mondani? Mi van, ha ő sem tudja? Még ha nem is haragudtam rá, mert azt hiszem, már egy jó ideje nem, akkor is… megbántott. És nem értettem, hogy miért viselkedett úgy a bálon, mintha élvezné, hogy mennyire megvisel, amit a menyasszonyáról mondott. Mintha… nem jelentenék neki semmit, pedig ez elvileg… talán… nem lehettem biztos benne de reméltem, hogy nincs így, ami csak… még jobban összezavart.
És nem tudtam figyelmen kívül hagyni az a tényt sem, hogy még mindig menyasszonya van, akit el kell vennie, és hogy talán ez az egész kibékülés egy felesleges és rossz ötlet. Hogy egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha nem beszélnénk év végéig már, hiszen utána úgyis elmegy és elveszi azt a valakit, akit nem is akar és aki nem is érdekli. Még ha… esetleg… lehetséges is, hogy… Miguelnek igaza van és Rokuro valóban… viszonozza is az érzéseimet, amiben nem lehetek biztos, amire egyszerre vágyom és valahol félek is tőle… hiszen miért is akarna engem bárki, főleg ő, főleg ezek után… a többi probléma nem szűnik meg. Kezdve azzal, hogy mennyire önző és borzalmas ember vagyok, amiért egyáltalán bármilyen szinten felmerül bennem, hogy Rokuro és én… lehetnénk… talán… De szerettem volna, még csak meg sem riasztott ennek a gondolata, vele valahogy nem, ami furcsa volt, de ugyanakkor kellemes és megnyugtató, pedig sosem gondoltam volna, hogy én… bárkibe is szerelmes lehetnék. Bárcsak ennyire egyszerű lenne, és nem kellene bűntudatot éreznem azért, mert szerettem valakit, akit valaki másnak szántak, még ha Miguel szerint nem is tehettem róla. Sokat, túlságosan gondolkoztam rajta, hogy mi lenne a jó és helyes döntés, és még mindig nem voltam biztos benne. Rábeszéltem magam, hogy aztán újra és újra lebeszélhessem. Csak abban voltam biztos, hogy nem akarom elveszíteni, de… nem láttam, hogyan ne ez lenne a vége, mert nem hittem volna, hogy egyáltalán megteheti, hogy meg is tenné, hogy… ne vegye el azt a lányt.
Féltem, rengeteg mindentől, és ráadásul… sosem tűnt megfelelőnek az alkalom sem. Mikor hozzam fel ezt? Hogyan kezdjek bele? Pedig igazán hiányoztak a beszélgetéseink, vagy csak hallgatni a gondolatait, vagy ülni csendben és nem mondani semmit és közben mégis jobban érezni magam minden alkalommal. Még a kert is hiányzott, ami nélküle nem is volt ugyanolyan, pedig még azt is megpróbáltam. Nem tudtam túl sokáig távol maradni az üvegháztól, amit megpróbáltam azzal indokolni, hogy csak a növényeket készítem fel a tavaszra. Csak vetőmagot hozok, mert emlékszem, hogy mondta, mit akar ültetni. Csak kigazolom itt ezt a virágágyást, mert igazán kár lenne, ha megölné a virághagymákat még mielőtt kihajtanának. Csak lefoglalom magam valamivel, csak segítek magamnak megnyugodni, csak segítek neki, amíg a Gyengélkedőn van, miután pár nappal ezelőtt Orin Morgenstern… Rokuro mégis miért volt olyan meggondolatlan, hogy pont Orin Morgensternhez menjen oda? Miért? Muszáj volt elterelnem a gondolataimat az aggódásról, mielőtt én is valami ostobaságot csinálok, ezért mindent különösen szépre csináltam a kertben, mindenre külön figyelmet fordítottam, mert így legalább Rokuro nyugodtan tudott pihenni és felépülni. Én mondjuk csak azután tudtam fellélegezni teljesen, hogy kiengedték a Gyengélkedőről, hiába láttam a saját szememmel már előtte is, hogy nem halt meg. Nem tudom, mit szólt a kerthez, bár valószínűleg már rájöhetett, hogy én voltam, és korábban ugyanúgy én, mert ugyan, ki más lett volna, és Rokuro mégsem lépett semmit. De vajon miért nem?
Mindenesetre ezek után Varvarának nem kellett sokáig győzködnie, amikor elém állt, hogy menjek vele, mert Rokuro valami kivételesen, elmondhatatlanul fontos dolgot akar mondani. Ez nem lepett volna meg, bár azt némiképp furcsálltam, hogy mindezt pont Varvarával üzenné meg. Legjobb tudomásom szerint ennyire nem voltak jóban, de persze… bármi elképzelhető volt. Azt sejtettem, hogy Varvara kizárólag csak segíteni akart, ami természetesen rendkívül kedves volt tőle, bár abban már nem voltam biztos, hogy a segítségnek feltétlen magába kellene foglalnia azt is, hogy szó szerint összezár egy szobába Rokuroval, és ki sem tervez innen engedni minket, amíg… nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, de talán azt szeretné, ha rámolnánk. Meg mintha mondott volna valamit valamilyen sípolásról is. Hátha Rokuronak elmagyarázta, hogy miről van szó, ha már nekem nem volt alkalmam megkérdezni, mert olyan gyorsan távozott, hogy csak döbbenten pislogni volt lehetőségem az ajtó előtt állva. Talán meg kellene ijesztenie, hogy be vagyok zárva valahova, de egyrészt megnyugtat a tudat, hogy nálam van a pálcám és biztosan ismerek varázsigét, ami kijuttatna innen, ha nagyon akarnám, másrészt… egyből érzem, hogy megnyugszom, már csak attól is, hogy Rokuro itt van velem egy szobában. Nem lesz semmi baj. Már csak azt nem tudom, ő hogy érez ezzel az egésszel kapcsolatban. Vajon szeretne-e tényleg látni, vajon mennyire haragszik, vajon…
Lehunyom a szemem egy pillanatra, és veszek egy mély levegőt, mielőtt megfordulnék, hogy szó szerint szembenézzek ezzel az egésszel.
- Szia. Azt hiszem, Varvara az imént azt mondta hogy… rakjunk rendet, ha… jól értettem - némiképp furcsán nézek, mármint nem rá, hanem körbe az egész helyiségben, hiszen nem tűnik úgy, mintha itt bármi különösebb rendrakásra szorulna, esetleg kizárólag átvitt értelemben. Lassan közelebb megyek, és ránézek, másfél hónap és az összeveszésünk után végre rá tudok nézni, és minden kicsit jobb lesz, mintha tényleg ez lenne a helyes döntés, hogy most itt vagyok. És… furcsán érzem magam, de máshogy, jó értelemben, nem úgy, mint amikor rosszul vagyok és legszívesebben bárhol máshol lennék. Őt figyelem, és minden ugyanolyannak tűnik, és velem is minden ugyanolyan, de közben meg mégis minden más. És hirtelen nem tudom, mit csináljak, szóval csak felveszem a kesztyűket, az egyik párt felé nyújtom és remélem, hogy elfogadja.
- És említette, hogy… beszélni szeretnél velem? - kérdezem egy óvatos mosollyal. Felveszem az egyik kötényt is, mert addig is megnyugtatnak az ismerős dolgok, meg lefoglalják a kezeimet. Úgy tűnik, talán… mégiscsak ideges vagyok, mert nem tudom, hogyan viselkedjek vele most, hogy… haragszunk egymásra? Haragszunk egyáltalán? A kezemben lévő kesztyűt nézem és próbálok rájönni, meg összeszedni a gondolataim. Minden… minden rendben lesz.
- De mielőtt mondanál bármit, én… úgy vélem, tartozom egy bocsánatkéréssel - nézek fel rá, és megpróbálom elkapni a tekintetét, de most sokkal lágyabban nézek rá, mint ahogy tettem másfél hónapja. - Sajnálom, hogy… ahogy beszéltem veled a bálon. Nem kellett volna ennyire… közönséges szót használnom - emiatt még mindig szégyellem magam, és legszívesebben lesütném a tekintetem, de ha akkor azt a szemébe tudtam mondani, akkor ezt is a szemébe kell tudnom mondani. Biztosan kitalálta, hogy nagyjából mit mondhattam, akkor is, ha nem tud franciául. - És sajnálom azt is, hogy… hogy elviharzottam és nem… szóval anélkül, hogy végighallgattalak volna. De most végig foglak - szeretném is, bár talán ő is sejti, hogy nem lennék itt, ha nem így lenne. Keresem a szavakat, mert erről talán még nehezebb beszélnem, mint bármi másról, de volt rá 49 napom, 9 órám és… 32 percem, hogy átgondoljak dolgokat és rájöjjek, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom és, hogy nem lesz jobb, ha nem mondok semmit. Pláne mivel Miguelnek is az volt az egyik feltétele, hogy ne hagyjam magam. Tovább forgatom a kezemben a kesztyűket, mielőtt felvenném őket. Talán kezdjük a legelején.
- Rokuro, tudod, hogy miért… voltam annyira… mérges?