2006. január 15.
Connor háta mögött halkan csukódott a Gyengélkedő ajtaja. A fiú nekidőlt a súlyos deszkáknak, és hagyta, hogy a hideg, fém vasalatok a gerincébe fúródjanak. Tüdejéből kipréselte a bentről hozott nehéz levegőt, s úgy érezte, mintha az elhasznált oxigénnel együtt valami más is távozott volna belőle.
Egy korszak lezárult. Legalábbis, ami Zafirát illette. Ebben biztos volt… De volt ott még valami más is, amire gondolni sem akart, sőt rettegett tőle: Gemma. Egyszerűen fájt őt mással látnia, de még jobban fájt neki az, hogy a lány nemes egyszerűséggel keresztülnézett rajta. Connor teljesen összezavarodott. Az elmúlt napok történései kavarogtak benne, mint holmi örvény, és ő csak szabadulni akart ettől az émelyítő érzéstől.
Morris… - siklott át agyán a gondolat. - Te tehetsz mindenről…
Egy hirtelen mozdulattal ellökte magát a Gyengélkedő ősöreg ajtajától, és sebes léptekkel indult el a folyosón. Egyre gyorsított, míg végül már szabályosan futott. Szeme sarkában fényes sávként úsztak el az ódon kastély ablakai, hófehér vonalat rajzolva a világba, amelyet most vérvörösként látott maga előtt.
Végig a folyosón… Le a lépcsőn… Balra el… Be a sarkon…
PUFF!
Connor érezte a mellkasának ütköző testet, pontosabban azt, amit a nagy lendületben konkrétan letarolt. Megtántorodott, de pár lépés alatt stabilizálta magát, hogy ne járjon úgy, mint az a szerencsétlen, aki ezen a borús, vészjósló órán az útjába akadt.
- Bocs… - morogta, majd… - Annie?
Ha volt valaki, akit Connor nem akart volna bántani, az éppen a mindig és mindenkivel kedves Annie volt. Végignézett a földön elterült lányon és mélységes szégyent kezdett el érezni magában, amiért miatta került oda a Griffendél szíve-lelke, aki mint mindig, most is mosolygott.
- Hey, Connie! Azért finomabb módokon is levehetnél a lábamról, mondjuk sütivel, egy jó mekivel, vagy igazból egy szimpla szép szóval is, a hátsó fertályom igazán meghálálná!
- Ne haragudj, Annie… Én…
Connor szédült a hirtelen kijózanodástól, ahogy az addig érzett, vad gyűlölet hirtelen átváltott benne valami sokkal gyengédebb, gyökerestül más érzésbe.
- Gyere! - nyújtotta karját a lány felé, hogy felsegítse őt a padlóról.
- Jól vagy? Nagyon megütötted magad?
- Rá se ránts! Kemény vagyok, mint a kád széle - felelte Annie. - Bírom a gyűrődést, te viszont nem festesz valami jól... Ettél ma rendesen? Nincs hányingered? Nem szédülsz? Lehet beteg vagy?
Connort készületlenül érte a lány mozdulata, így elhúzódni sem maradt ideje. Nagy szemekkel pislogott hát a homlokára tapasztott kéz gazdájára, és hirtelen minden szó a torkára forrt a nem várt gyengédségtől. Valahol mégis jól esett neki Annie finom mozdulata, az az apró figyelmesség és törődés, ami furcsa mód az édesanyját juttatta eszébe. Milyen különös, hogy őt is épp úgy hívták, mint a most vele szemben álló lányt.
- Hmm, lázad nincsen szerencsére. Ez mindenképpen pozitív. Na gyere, olyan fehér vagy, mint Sir Nicholas, keresünk valami nyugis helyet, megkínállak egy kis brownieval és remélhetőleg a színed is hamarosan visszatér, mit szólsz?
A fiú egy pillanatig tétován pislogott, aztán mintha lábai önjáró üzemmódba kapcsoltak volna, tett pár setesuta lépést a hirtelen javasasszonyból cukrosnénivé avanzsált Annie irányába, amikor is végre eszébe jutott, hogy hová indult eredetileg.
- Köszönöm, de… Most nem érek rá…
Érezte, ahogy az ereiben ismét forrni kezd a vére.
- Van egy… rendezetlen ügyem valakivel, ami nem várhat - morogta sötéten, miközben a bütykei fehérleni kezdtek az ökölbe szorított kezein.
- Igen? Mi jót csinálsz?
- Én… - kezdett volna bele a fiú, de Annie, mintha csak a gondolataiból olvasott volna, megelőzte őt.
- Hmm. Ha megfogadsz tőlem egy tanácsot, a harag sosem jó tanácsadó. Brit tudósok kimutatták, hogy az indulatból meghozott döntések gyakorta káros hatással vannak az emberi szervezetre. És még a gyomorfekély kialakulásának esélyét is növelik. Ellenben kimutatták azt is, hogy a brownie képes stimulálni az agy boldogságközpontját, emellett az agy működését is fokozza, ezzel támogatva a jobb döntések meghozatalát.
- Hogy… mi?
A lány mosolygott, s a várt hatás megtörtént: Connor már nem szorította oly görcsösen az ökleit, mintha épp ütés előtt állt volna. Úgy tűnt Annie remekül értett ahhoz, hogy miként kell kizökkenteni egy hídon álló, ugrásra kész alakot.
Connor tanácstalanul pillantott le a lazulófélben lévő kezeire, majd vissza a griffendéles lányra.
Talán csak képzelődöm, de mintha más lenne ma…
A gondolat sebesen zakatolt át az agyán, mint maga az, hogy felfedezni vélt valamit Annie szemeiben. Valamit, amit még ő, az érzéketlen, és érzelmileg nulla Connor O’Hara is észrevett.
- Nem én vagyok az egyetlen, akire ráférne egy brownie, igaz? - kérdezte, s most először egy halovány, ámde szomorkás mosoly suhant át az arcán.
- Én sosem tagadok meg magamtól egy szelet boldogságot - válaszolta a lány, majd intett a fejével, jelezvén, hogy Connor kövesse őt.
Ő pedig így is tett. Pár percig némán sétáltak egymás mellett, és ő nem kérdezte hová, csupán vakon követte Anniet a portrék, lovagi páncélok és mozaikablakok útvesztőjében, mígnem a Nyugat-déli összekötő hídnál nem találta magát. Akkor aztán a lány előhalászott egy süteményes dobozt a mágikusan megbűvölt pulóverzsebéből, majd felbontva azt, Connor orra alá dugta a még gőzölgő brownie-szeleteket.
- Nos Connie, mi a helyzet veled? Igaz nem olyan rég beszélgettünk, de... kicsit olyan, mintha pár nap helyett több hét vagy hónap telt volna el, nem? - kérdezte.
Connor nem reagált a becenévre. Vett magának egy süteményt, de akárcsak Hazel vajas ropogósába, úgy ebbe sem harapott bele, csupán a kezében tartotta azt, miközben a tájat szemlélte.
- Igen… tényleg olyan - felelte tűnődve.
És valóban… Mintha egy teljes élet lepörgött volna ebben a pár napban. Hiszen volt itt minden: bál, udvarlás, első csók, elválás, lerészegedés, sírás, újra egymásra találás, másnap, lejárató újságcikk, romantikus reggeli, sokkoló hír, újbóli elválás, virrasztás, ismét sírás, lezárás, és szakítás. Connor feje zsongott a sok eseménytől és az érzelmi hullámvasúttól. Nem szokott az érzéseiről beszélni, de most valahogy még is arra vágyott, hogy megnyisson egy csapot és leeressze a lelkében felgyülemlett, kavargó érzésrengeteget. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen. Egyszerűbb volt másról beszélnie.
- Sajnálom, amit az újságban írtak rólad… Ráadásul te duplán is megkaptad. Nem volt elég nekik Barbon, de még miattam is kaptad az ívet… Ne haragudj érte, kérlek!
Nem vette észre Annie remegő lábait, de mintha látni vélte volna, ahogy erősebben kapaszkodik a híd korlátjába. Connor nem tudhatta, hogy a lány, hasonlóan hozzá, rendkívül eseménydús, érzelmileg megterhelő napokon volt túl.
- Ugyan már, neked egyáltalán nincs miért bocsánatot kérned. Nem te írtad a cikket. Ami nem volt igaz, azon nevettem egy jót, de... őszintén szólva volt valóságalapja is a rólam leírtaknak és ezen... ezen el kell gondolkodjak…
Annie elfordította a tekintetét, és a kezében tartott süteményt kezdte el vizslatni. Bár Connor nem volt épp a szív problémáinak szakavatott professzora, egy ilyen látványos mozdulat még az ő figyelmét sem kerülhette el.
- Annie… - kezdte óvatosan, bár pontosan tudta, hogy milyen furcsán fog majd hangozni minden, ami ezután hagyja el a száját. - Jól vagy?
A híd szinte beleremegett abba a hatalmas sóhajba, ami elhagyta Annie testét.
- Persze, miért ne lennék jól? - válaszolt halványuló mosollyal a lány, de aztán… - Mármint mondanám ez alapjáraton, de őszintén? Nem, nem annyira…
Az elmúlt egy évben, a csúfos bukásától és a gerinctörésétől számítva hatalmas utat járt be. Lassú, rendkívül nehéz folyamat volt számára, de végül megváltozott. Úgy érezte magát, mint a hegyoromról legurított szikla, ami először alig akar megmozdulni, majd nagy nehezen lebillen, gurul-gurul, majd a végén már szabályosan száguld a gravitáció hívására, és visz magával mindent, ami az útjába akad. A becsapódástól még messze állt. De az utóbbi napok történései egyértelműen a zuhanó fázis részei voltak már, és ő ezalatt a pár nap alatt legalább annyit változott, mint az előtte való egy évben. Éppen úgy, mint a szikla, amely lefelé tartva, folyton-folyvást nekiütközve a hegyoromnak végül egyre simábbá csiszolódik. Gemma kinyitott benne egy ajtót, és láss csodát, amögött mégsem egy szörnyeteg lakozott, mint azt oly sokan hitték…
- Tudod évekig éltem úgy, hogy titkoltam az érzéseimet mások előtt - kezdte óvatosan Connor. - Ha örültem, ha fájt valami, ha magányos voltam, én akkor is ugyanazt a fapofát viseltem. Tudod… Azt hiszem egy kicsit ez van most veled is. Talán folyton mosolyogni mégsem jelenti azt, hogy az ember mindig boldog. Jól érzem ezt?
Egymás szemébe néztek. Connor mondata még ott remegett a levegőben, apró felütéseként valami nagynak, valami komolynak, valaminek, ami megint csak azt jelezte, hogy az évek elmúltak felettük, s ők megváltoztak. Bár minden bizonnyal mindig is ott volt benne ez az ember, képes lett volna korábban is efféle kérdéseket feltenni, ennyire figyelni másokra, de mégsem tette soha. Félt, sőt rettegett mindentől, aminek csak kicsit is köze volt ahhoz, hogy ő Connor megnyíljon mások előtt, hogy egy pillanatra gyengének mutassa magát, hogy feltárja: igenis van benne empátia, igenis érez ő is, és igenis fáj neki, ha másnak fáj. De az elmúlt napok, az a csók, a csalódás, a lezárás ott kavargott benne örvény módjára, s nem hagyta nyugodni őt.
- Igen, jól érzed Connor… - törte meg végül a csendet a lány. - Neked idáig a durva modorod és az önmagad köré épített falaid voltak a pajzsod, nekem pedig mindig a mosolyom. Mert ameddig a te módszerednél a legtöbb ember számára egyértelmű, hogy éppenséggel baj van, csak... senkinek, vagy nagyon kevés embernek van affinitása ahhoz, hogy megpróbálja lebontani a falakat és bepillantani mögé, hogy mi is a helyzet valójában... míg ha az ember folyton mosolyog, vidám, pozitív, körbe veszi magát emberekkel, akkor... akkor csak kevesen, vagy senki nem jön rá arra, hogy probléma húzódik a háttérben.
Annie a távolba pillantott, s Connor követte a tekintetét. A Tiltott Rengeteg fölött egy csapat hippogriff szelte az eget szabadon és boldogan. Irigyelte őket.
- Tudod... jó, ez most kicsit krípin hangozhat, de próbáld jól érteni, jó? - fordult ismét felé a lány. - Szóval már elsőtől kezdve figyeltelek... de na, nem a sztalker módon, hanem... na mindegy. Szóval én sosem hittem el igazán, hogy rossz arc lennél, felismertem, hogy ez a te védekezési mechanizmusod, de sosem gondoltam volna, hogy pont én lennék az a személy, akinek megnyílnál.
Connor lesütötte a szemeit.
- Sokat változtál Connor. A jó irányba. Nagyon örülök ennek!
Szomorú mosoly jelent meg az arcán. Igen, ő is érezte a változást, amely fájdalmasabb volt minden hegnél, minden gurkó-ütötte lila foltnál. Odabent, a mellkasában érezte azt a szaggató érzést, mintha a lelke, vagy talán a szíve akarna darabjaira hullani.
Miért fáj ennyire… érezni?
- Nem tudom mit mondjak erre… - sóhajtotta a fiú, még mindig lesütött szemekkel.
- Nem kell mondanod semmit, ha nem akarsz. De tényleg… - mosolygott rá Annie megértően. - A változás sosem egyszerű. De őszintén? Az a legbátrabb dolog, ha szembe tudsz nézni magaddal és az érzéseiddel. Nem mondom, hogy egyszerű lesz, vagy hogy nem lesznek fájdalmas momentumok, de… egyszer majd jobb lesz. Egyszer majd érezni fogod a pozitív hatásokat is, még ha nem is azonnal.
Connor egyelőre csak a vállára tett, finom kéz melegét érezte, semmi mást. A puha tenyér végigsimított rajta, majd bátorítóan megszorította őt. Máskor talán elrántotta volna a vállát, máskor talán csapdát sejtett volna a mozdulat mögött, de most… Most nem mozdult. Megkapaszkodott a híd korlátjában, miközben vágyakozóan tekintett a mélybe.
- Most még is azt érzem, hogy mindent elrontottam… - suttogta, s lelki szemei előtt újból lepergett az elmúlt pár nap, majd - mintha csak egy régi televízió képernyőjébe égett volna bele - úgy látta maga előtt a képet, ahogy Gemma tudomást sem véve róla belehajtja a fejét annak a másik fiúnak a tenyerébe.
- Nos, fogalmam sincs, mi történt, ami miatt ezt érzed, de Connor... Emberek vagyunk, hibázunk. Mindenki. De ezekből tanulunk és ezáltal leszünk jobb emberek.
Nem válaszolt.
- Ha… ha szeretnéd, én nagyon szívesen segítek kibogozni a dolgokat. Hátha… hasznos lenne számodra.
Félősen oldalra pillantott. Annie mosolygott rá, és érdeklődve fürkészte a márvánnyá szilárdult vonásokat az arcán, a repedéseket, melyeken bepillantva talán meglát valami olyat, amit korábban még senki. És így is lett.
- A bálon… - kezdett bele kissé félszegen, egyenesen Annie szemeibe nézve - …megcsókoltam Gemmát. Azt hiszem egy ideje vágytam már rá.
Elfordult, és szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Legalább is azóta biztosan, ami karácsony előtt történt.
Nem fejtette ki pontosan mire is gondolt, de nem is volt rá szükség.
- És felszabadító érzés volt végre önmagam lenni, ráadásul a csók… kölcsönös volt. Érted? Valaki végre nem undorodva fordult el ettől az alaktól - bökött hüvelykujjával a mellkasára, még mindig lehorgasztott fejjel - hanem viszonozta azt. Pedig Gemmának lett volna oka bőven arra, hogy gyűlöljön…
Vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta volna.
- De akkor történt valami. Zafira…
Connor jól tudta, hogy miféle pletykák keringtek róluk már évek óta az iskolában. Nem is tudta hibáztatni érte az embereket, hiszen bőven adtak nekik okot arra, hogy mindenféle vad elméletet gyártsanak róluk a folytonos rivalizálásuk, a veszekedéseik, az egymás hajának cibálása kapcsán. És igen, volt idő, mikor ő maga is elhitte, hogy ezek mögött valami komolyabb, valami mélyebb dolog áll. És nem, nem volt egyedül ezzel a gondolattal - ahogy azt Zafira maga ismerte be neki egy órával korábban. De mindez már nem számított…
- Meglátott minket, és sírva elrohant. Nem tudom mit csinált, nem tudom merre járt pontosan, csak azt, hogy másnap már a gyengélkedőn feküdt… kómában. Mindezt azért, mert meglátott minket. És én, bár úgy tettem, mintha nem érteném miért fáj neki engem valaki mással látni, felelősnek éreztem magam a történtekért. Ezért aztán másnap, mikor megtudtam mi történt, képes voltam ott hagyni Gemmát, felrúgni a megbeszélt randit… az első, valódi randit… és egy teljes napon át Zafira ágya mellett virrasztani. Mert rettegtem tőle, hogy ha nem kel fel, akkor az az én hibám lesz… Nem is miatta aggódtam igazán, Annie… Hanem magam miatt. Undorító egy alak vagyok, mi?
- Nem, ez nem így van Connor. Nem tehetsz arról, ami Zafirával történt. Se te, se Gemma nem vagytok érte felelősek. Ez… ez feltehetően tőletek függetlenül is megtörtént volna… szerintem. Ha… ha nem vele, talán mással. Tudom, hogy… egyszerűbb magadra venni a felelősséget és magad hibáztatni az esetért, de nem ez a megoldás.
Jobbjában a lánytól kapott sütit tartotta, mely már rég kihűlt, baljával pedig a korlátot szorította. Annie pedig folytatta:
- És nem gondolom, hogy csak magad miatt aggódtál, hanem miatta is, csak talán neked is nehéz bevallanod, hogy éreztél és talán érzel is iránta még valamit, csak… csak amit Gemma iránt érzel az erősebb.
Csak meredt maga elé, miközben szája szinte automatikusan formálta az újabb szavakat. Olyan érzés volt, mintha a beszéddel együtt a teher is csökkenne rajta. Mintha valaki kiszívná belőle a mérget, ami annyira emésztette őt.
- Aztán mikor Zafira magához tért, olyan… olyan furcsa volt. Elmondta, hogy már egy ideje érez irántam valamit, vagyis… Pontosabban azt, hogy velem akar lenni.
Hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Teljesen összezavarodtam. Én… Én lehet, hogy volt idő, mikor magam is erre vágytam, de… Már nem… Gemma óta nem… Most azt érzem, ha rágondolok, hogy mintha egy lufi lenne a gyomromban, amit egyre nagyobbra és nagyobbra pumpálnak. Más embernek érzem magam mellette. Szabadabbnak… Könnyebbnek… Mintha az a lufi a gyomromban tényleg elrepíthetne innen. Érted, amit mondok?
Egy pillanatnyi csend állt be kettejük között.
- Nos érteni értem… - felelte végül a lány.
Annie hangjában ott vibrált valami feszültséggel teli, valami nehéz, ólmos igazság, s Connor érezte közeledni azt.
- Tudod, ezt hogy hívják Connor? Amit most körülírtál? Ez a szerelem. Te szerelmes vagy Gemmába!
Csend.
A nyugat-déli összekötő híd deszkái megreccsentek a fagyos, januári széltől. Valahol a távolban egy hippogriff alábukott Tiltott Rengeteg lombkoronái mögött, talán épp zsákmányra lecsapva.
- Miket beszélsz? - tört ki Connorból, végre elszakítva tekintetét a távoltól, és a lányra pillantva.
Egy pillanatig elidőzött Annie arcán, figyelve, hogy mikor húzza nevetésre a száját, hogy mikor vágja a képébe, hogy csak viccelt, hogy Connor egyértelműen megbolondult. És Annie ezúttal is mosolygott, csakhogy a szemében másfajta fények égtek.
- Különben is mindegy már… - fordult el a lánytól, megijedve a látottaktól, s különösképp a hallottaktól. Gemmára gondolt, és a Gyengélkedőn látottakra, s ettől csak újfent azt érezte, mintha kettészakadna a szíve.
Mögötte az oxigén mély sóhajként tört fel Annie tüdejéből, mintha csak azt akarná mondani a lány, hogy „már hogy lenne mindegy?”.
- Miért mondod ezt? - kérdezte ehelyett.
Connor arcizma megfeszült. Lesütötte a szemét, és már nem a Rengeteg fáit, hanem a híd korlátján húzódó mély, ősöreg repedéseket figyelte. Épp olyan repedezett volt, mint az, ami a vért pumpálta az ereibe.
Érezte, ahogy a hideg levegőtől egy aprócska páracsepp végiggördült az orrában. Szippantott egyet, majd eltaszította magát a korláttól.
- Nem számít… - mondta egy erőltetett mosollyal az arcán, ahogy mélyen Annie szemeibe pillantott. - Köszönöm a… beszélgetést, és a… a süteményt.
Egy pillanatig még ott állt a lány előtt, mintha csak azt várná, hogy megállítsa őt, hogy erőszakkal ott tartsa, hogy kikényszerítse belőle a választ, ezzel könnyítve a lelkén.
- Még… beszélünk… - motyogta lesütött szemmel, ahogy kikerülve Anniet a déli szárny felé vette az irányt. - Szia, Annie!
- Connor várj egy kicsit!
A fiú megtorpant. Bármennyire is érzett izzó szégyent az utóbbi percek kitárulkozásától, nem akarta még jobban megbántani a lányt. A háta mögött halkan kattant a süteményes doboz teteje, majd hallotta Annie lépteinek egyre erősödő neszét is. Aztán egy puha kéz érintését érezte magát, s ő ezúttal nem ellenkezett, engedett a mozdulatnak és megfordult.
- Ez a tied, majd… egyél belőle, jó?
Némán pislogott a kezébe nyomott süteményes dobozra, miközben jobbjában még mindig ott tartotta a félig összenyomott, olvadásnak indult szeletet.
- Vigyázz magadra, rendben? És ha… úgy alakul, hogy nem szeretnél egyedül lenni, keress meg nyugodtan! - mondta Annie, majd nemes egyszerűséggel átölelte őt.
Connor egy pillanatig földbegyökerezett lábakkal állt, nem tudva mitévő legyen a kezeivel. Aztán csak sután visszaölelt, jobbjában a süteménnyel, baljában a dobozzal. Jól esett neki a lány szorítása, s furcsamód ettől az egész mozdulattól csak még jobban emlékeztette őt a lány valakire, akit már rég elveszített, valakire, akit egykor ugyanúgy hívtak, mint őt.
- Szia, Connor!
- Szia, Annie! - búcsúzott újfent.
Azzal Connor megszaporázta a lépteit. Már nem akart verekedni senkivel sem. Egyedül akart lenni, hiszen egyedül volt mindig is. Egészen mostanáig…
Roxfort RPG
Szerző