Ahol fény…
♪ ‘cause I’m not bulettproof ♪
♪ ‘cause I’m not bulettproof ♪
* * * * *
Nem vagyok most humoromnál, szomorú a mosolyom - de azért mosolygok, hiszen vidítani próbál. A hangja és a csókja többet mondd a szavainál. Azonnal tudom, hogy ő az. Mondanám, hogy innentől egy csókkal kell majd minden alkalommal igazolnia magát, mikor találkozunk, de vannak fontosabb kérdéseim is, amire az összegyűlt kevés energiámat szánom.
Ahogy elcsuklik a hangja, nem tudom nem összeszedni hozzá az erőt, hogy a kezére simítsam a saját tenyerem. Alfred… Közülünk ő volt talán az egyetlen, aki a legkevésbé sem érdemelte ki ezt. De ebben a néma pillanatban, gondolatban megesküszök, hogy legközelebb, ha Zharkovval sodor össze az élet, nem fogok hezitálni, ha lehetőségem lesz, a halálos átkot olvasom a fejére. Most is azt kellett volna… De akkor talán még nem lettem volna képes rá. Most azonban, Chris gyászát átérezve úgy vélem, könnyedén menne.
Félbeszakít minket a gyógyító, de engem nem érdekel, mit akar, csak az az egy dolog, amit én akarok. Elmenni innen.
Arra pedig sajnos várnom kell. A másik kimegy, Chris pedig újra ott van mellettem közel. Ez az egyetlen oka annak, hogy nem bolondulok meg itt helyben. A farkas nem prédának való állat, és utálom most az elesettséget, az üldöztetettség érzését, és az egészet, ami történt.
- Ugye tudod, hogy rohadt büszke vagyok rád, kisfarkas?
Hitetlenkedve pillantok rá, fáradt mosollyal. Olyanok a szavai, mint a hidegzuhany, mindenre számítok, csak erre nem.
- Nem sok embert ismerek, aki le tud küzdeni egy főben járó átkot.
- Azt neked köszönhetem.
Ezzel kapcsolatban már kevésbé vagyok értetlen, a válasz is rögtön jön. Ha van egy pillanat a tegnap estéből, ami kristálytiszta, hát az AZ a pillanat. Végülis már régóta nem titok, hogy a szeretet képes legyőzni egyik-másik főbenjáró átkot, és most is ilyesmi történhetett, még akkor is, ha én álltam a pálca hegye végén, nem ő.
- Azt IS.
Megszorítom kicsit a kezét, mert józanul még nehéz kimondani azokat a szavakat, amik a fejemben járnak, s amiket bódultan olyan könnyű volt. Vagyis szót. De azt hiszem, belesűrítem abba, ahogy ránézek. Ott van az arcomon, hogy szeretem, meg az is, hogy hálás vagyok a mentőakcióért. Hiszen ha nem jött volna… Akkor egy rosszabb helyen volnék.
- De ez nem fordulhat elő még egyszer - sóhajtom, de meg is bánom, mert a mozgás következtében mintha valaki újra oldalba lőne. Fintorgok, de elönt a düh legalább. Az egész jó fájdalomcsillapító, a jónéhány főzettel keveredve, amiket nyilvánvalóan megitattak velem.
- Mondtad, hogy bújjak el nálad, és ha sohasem jövök többé el, akkor arany életem lesz…
Visszautalok arra a korábbi, még igencsak feszült hangnemben történt beszélgetésünkre. Emlékszem, akkor elutasítottam a gondolatot.
- … és, már biztos vagyok benne, hogy így is volna. De csak az arany része.
A szemem, ami örökké a hazám kék jegét idézi, most felizzott, élessé vált.
- Csak hogy én élni akarok. Veled. Nyugodtan. Ahhoz Zharkovnak meg kell halnia. A többinek is, de azért, amit Alfreddel tett…
A szívem úgy kalapálja belülről a mellkasom, hogy óvatosan újra levegő után kell kapjak, mielőtt folytatom. A fertőtlenítő illatú, hűvös kórházi lég legalább elcsitítja kicsit a feltámadó tüzet. De azért megmarad mostmár.
- Legközelebb nem hátráltató ártást érdemel, ha valamelyikünk pálcájának hegye elé kerül.
A lelkem mélyén a farkas elégedett morgással búg, mintha majd’ dorombolna. Furcsa, ez a helyzet egészen összehozott vele is, s most egyet értek minden onnan jövő, korábban idegennek tűnő érzéssel. Cartwright kezét megsimítom az ujjaimmal.
- Annyira sajnálom…
Megint elfog a bűntudat is. Felkészültebbnek kellett volna lennem. De ezután… Minden másképp lesz.