Undorba rándul arcom, ahogyan tenyerével arcomhoz ér. Könnyű az ő pozíciójából, hiszen biztosra ment. Vele ellentétben nem esek bele abba a hibába, hogy aláássam és alábecsüljem őt, még ha látszólag indokot is szolgáltat rá azzal, hogy harmadmagával mert csak rám támadni. Nem vagyok naiv; nem tartom magam rossz párbajozónak, de ha valaki, akkor Morris könnyű szerrel legyőzne.
Most mégis ő teper a figyelmemért, még ha erőszakkal is akarja lenyomni akaratát torkomon.
Esti mesék.
Gyermeteg esti meséket vagyunk itt hallgatni, amiket édesanyja duruzsult a fülébe, amikor még ártalmatlan gyermek volt csupán. Tényleg egy felsőbbrendűséget hirdető tanmese lenne a nagy Orville Morris egyetlen kapaszkodója? Felnéztem rá éveken át. Mindenkinél jobban küzdöttem minden eredményemért, mert nekem nem adatott meg az a hátszél, mint neki. Az én családom nevét csak megemlékezésekkor emlegetik, mint egy fenyegető terrort, ami nem ismétlődhet meg. Anyámnak pedig nem volt semmije, amikor megszökött azoktól a magnixoktól, akik közé szerencsétlenségére született. Éppen ezért mindenbe több időt, több erőt kellett beletennem, hogy sikereket érjek el, és kivívjam magamnak ugyanazt az elismerést, amit Morrisék akkor is megkapnak, ha csak a mosdót sikerül eldugítaniuk dolguk végeztével.
- Ennyi maradt nektek, Orville? Egy régi mese, ezzel nyugtatjátok magatokat? - szemöldökeim megereszkednek, tekintetemmel pedig csakis őt követem. A másik kettő nem több, mint biodíszlet. Legalább Noxot hozták volna. Szórakoztató a vergődése.
- Remélem, komfortot nyújt a hideg, skót éjszakákon. - mert nekik már csak ez marad, akár tetszik nekik, akár nem. Gyűlölöm a gondolatot, hogy Scrimgeournak igaza van, de így van. Hiába a becsmérlő szavak, hiába próbál ő is aláásni, kellek nekik, mert Vale nem képviselheti az érdeküket.
Nem sikerül felfognom az utolsó mondatait, ahogyan a körmeimet eltünteti jobbomról. Az iménti mosolyom ott hal meg, ahogyan a pálcáját elhagyja a rontás. Az elmém még akkor is keresi a fájdalom okát, amikor a testem azt már régen tudja minden idegszálammal együtt. Összeszorítom fogaimat, kitágult orrlyukaimmal pedig szaporábban veszem a levegőt. Éget a fájdalom, és a józan ész azt követelné, hogy ne nézzek oda. Mégis erőltetem magam, hogy odafordítsam a fejem és ránézzek a kézfejemre. Az első sokk után se tűnik el a fájdalom, azonban nem ismeretlen az érzés. Nem az első próba volt az első, ahol sérültem, gyakran önmagamnak okozva a fájdalmat. Egyetlen személy létezik a Roxfortban, aki tudja, hogy miket voltam képes önmagammal művelni. Morris el se tudná képzelni.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne adjak ki hangot. Az arcom vörösödése és a homlokomon megjelenő izzadtságcseppek árulnak csak el. Pár másodpercre van szükségem ahhoz, hogy fejben is össze tudjam szedni magam.
- Mit bizonyítottál ezzel, Orville? Tudod, hogy minek neveznek titeket, Orville? Halálfalóknak. - annak neveznek engem is, és mindenkit, akit Amerika zászlaja alatt egy kalap alá vesznek velük. Ostobaság azt hinnie, hogy ezzel bármilyen célt elérhet nálam érdemben. De ostoba volt Chai is, aki a pontozást adta.
- Dugd ki a fejed végre a seggedből. Vedd a fáradtságot és nézz körül. Ez az ország megjárta már ezt az utat. Vérből érdem, névből törvény, de csak sírok maradtak utánuk meg árvák. - már fél éve élünk itt velük. Nem kell az összessel beszélgetni hozzá, hogy lássuk, a britek híres-neves béke évfolyama a háborútól szenved, amit már régebben megjártak.
- Nem tartom magam jó embernek, Orville, nincsenek illúzióim, de én ehhez nem adom a nevem. - nem akarom, hogy mások szenvedjenek, nehéz nem látni viszont, hogy mivé válik az országunk, ha továbbra is teret adunk ennek az egésznek.
- Mártsd sós vízbe az ujjaimat, ha gondolod, nem fáj még eléggé. - élvetegnek ható, kínlódva is torzul kihúzott mosollyal nézek rá az átok miatti magatehetetlenség közben.
Fakultatív medimágia óra Magnificent Mandrake csapat, 5. bábu
Csapattagok
2006. 05. 13.
Tulajdonképpen teljes mértékben rám vall, hogy szabadidőmben, amikor nem épp Lolitával tanulunk közösen a R.A.V.A.S.Z. vizsgákra, akkor is valamilyen tanulással kapcsolatos tevékenységet végzek - még ha ez most fakultatív is. Meglehetősen ideges vagyok miattuk, még ha logikusan nézve nincs is mitől tartanom, de mégis, rengeteg mindennel érzem magam így a tanév végével kapcsolatban. Jobban szeretem ilyenkor… lefoglalni magam.
Bár abban nem vagyok biztos, hogy a medimágia feltétlen nekem való lenne, valami, amit szeretnék illetve adott esetben tudnék csinálni, legalábbis ezt a részét, amit Romanov professzor és Madam Pomfrey végez, minden bizonnyal nem. De ennek ellenére ilyen alapvető dolgokkal, mint az elsősegély, fontosnak tartom tisztában lenni, illetve tudom, hogy apa is nagyon fog örülni, amikor megírom majd neki… bár ezt elsősorban most magam miatt csinálom.
Úgy veszem észre, egészen sokan jelentünk meg a mai foglalkozáson még annak ellenére is, hogy nem kötelező, például meglepően sokan képviseltetik magukat az alsóbbévfolyamok diákjai közül is, illetve a mi évfolyamunkról is itt vannak többen, például Annie, akinek mindig örülök. Figyelmesen hallgatom Romanov professzor instrukcióit a feladatról, meglehetősen érdekesnek hangzik, és újfent nagyon örülök, hogy lehetőségünk volt tőle tanulni az itt töltött évünk során. Nem véletlenül lett, Oakley és Longbottom professzorok mellett az egyik kedvenc tanárom az itt tartózkodás során, mert mindamellett, hogy az óráit is rendkívül élveztem és hasznosnak tartottam, egy olyan embernek tűnt számomra, aki valóban szívesen adja át nekünk a tudását. Egy pillanatra a mellettem lévő Rokura nézek, amikor a professzor magát a feladatot ismerteti, mert ez határozottan olyannak tűnik, ami egészen testhezálló neki, talán ennél már csak az lenne jobb, ha valahogyan növények is szerepet kapnának benne.
- Leszünk együtt? - kérdezem tőle egy kedves mosollyal, bár inkább csak megerősítésképpen, mert azért azt hiszem, elég biztos lehetek a válaszában. - Rád bízom a csapatnevünket - teszem hozzá, miközben elindulok, hogy szemrevételezzem a kihelyezett bábukat, hogy melyiket válasszuk. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy Roku nem szeretné például az egyes, vagy a kettes esetet, mert azok túlságosan könnyen megoldhatóak lennének - bár természetesen, ha éles helyzetben lennénk, mindenképpen felmerülhetne az is, hogy nem feltétlenül olyan egyértelműek ezek az esetek, mint ahogy első ránézésre tűnnek. Ott biztos jobban is aggódnék - itt némiképp segít az, hogy ezek csak szimulált esetek, bábukkal, és nem múlik rajta senkinek az élete, ha nem sikerül idejében rájönnünk a megoldásra.
- Mit szólsz ehhez? Szerintem ez tetszene neked - állok meg az ötös eset előtt végül, és bár a virágcserép miatt a hatoson is elgondolkodtam, de azért, Roku feltehetően növénymérgezéses tüneteket is biztosan látott már, így abban nem lenne semmilyen újdonság. A kezemben egy pergamennel, ha szükséges lenne jegyzetelnem, figyelmesen nézem a bábut, ami azt mondja, hogy a füle fáj, de mégis a térdét fogja, de mintha… a könyökét ütötte volna be? Feltéve persze, ha valóban sérülés okozta azt a lila elváltozást. Illetve az amulett. Talán első körben ezek, amik feltűnőek.
- Szóval… Romanov professzor először helyzetfelmérést kért - még mindig nem szeretek beszélni az órákon, és most is kissé furcsa érzés, de… tényleg szeretném jól csinálni, ha már itt vagyunk, így igyekszem erre koncentrálni inkább. - Úgy látom… - itt pár másodpercig nézem a bábu mellkasát, hogy vesz-e levegőt illetve ha igen, akkor hogyan teszi azt. - …hogy a sérültünk lélegzik és eszméleténél van. Ez talán első körben… jó, te mit gondolsz? - nézek Rokura. Súlyos sérülést vagy elváltozást nem látok rajta, ami nagyobb aggodalomra adna okot, és aminek az ellátásával bizonyára elsőként akarnék foglalkozni, ha ez valóban egy éles helyzet lenne. - Az állapota stabilnak tűnik, bár mintha zavart lenne. Emlékszel arra, hogy mi történt veled? - teszem fel a kérdést ezúttal a bábunak, és várok a válaszára. Talán fontos lehet felmérni, hogy mi az, aminek tudatában van, ami esetleg adhat nekünk további kiindulópontot.
Csodálatosan boldog születésnapot egy olyan barátnak, akire kicsit sem számítottam ebben a tanévben, de annál jobban örülök! Remélem, tetszeni fog ez az apróság (ha már egy hónapig szenvedtem vele, hehe), aztán majd ejtsük meg azt a kirándulást is!
A kép AI által generált
A csomag tartalma egy szoki levél, egy Gemma styleban díszített üdvözlőlap és egy kézzel fából készített sakkfigura, ami elég csálé, elég béna (még ha a képen nem is úgy tűnik...), de legalább van rajta egy sólyom. Vagy legalábbis valamilyen madár, ami arra próbál hasonlítani.
Lenne néhány kérdésem úgy általában azzal kapcsolatban, hogy mikor és hogyan, meg ki által, meg MIKOR lett március? Én januárban baszdmeg lemaradtam, mint a kislábujjam a sárkányfogak között, hogy most mi van? Nem tudom, hogy a picsába tud eltelni ennyi idő, főleg pont akkor, amikor úgy kapaszkodom ebbe a kurva helybe mentálisan, mint McGalagony a maradék ép idegszálaiba. És erre március van! Totál nem értem! Gondolom ,senkit nem lep meg különösebben, ha azt mondom, hogy nem ez az egyetlen dolog, ami kicsit sötét nekem, mint a dementor hónalja. Szerencsére itt van nekem Gemmuska drága, és jól meg tudjuk beszélni ezeket a számomra felderítetlen szarságokat, mégpedig nem kicsit berúgdalózva, mert ugyan ki a rút…vagy rőt? Miért rőt? Az milyen, a rőt? Piros? Miért piros a halál? Jó, faszom, ezt se értem! Rőtszakállt, azt fel tudom fogni, de ezt nem. Na…szóval ugyan ki a, mint kiderült, rőt halál akar itt józanon csesződni az éjszakában?
Részegen minden kibaszott szórakoztató, meg kicsit homályos is, pont annyira, hogy ne tudjam, hogy most az a bajom, hogy be vagyok kurelva, vagy éppen az, hogy a narutorohangászós buziskodás közepette leesett a fejemről a szemüveg, és annak ellenére, hogy ez baszottul nem volt verseny, én akartam nyerni, szóval…most nincs meg. Amúgy meg azt se nagyon tudom elképzelni, hogy miként sikerülhetett az a ritka bravúr, hogy senki nem vett minket észre, aztán baszott le , mint a zabba szaró macskát, mert ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy a seprűlopós akciónk nem volt olyan halk, mint amennyire mi azt gondoltuk. Szarni rá, jól van az úgy, seprűnk van, a nyomunkban meg nem lohol senki, szóval állíthatjuk, hogy ez egy kurva sikeres művelet volt.
Egyébként kurva kellemes és kényelmes érzés újra megalakulni itt az éjszakában, aztán csinálni a szokásos elmebajunkat, mert bevallom, egy kicsit azért magam alá voltam esve attól a gondolattól, hogy mi a szar lesz most, hogy mindketten ilyen kegyetlen kamelósak vagyunk, ráadásul párhuzamosan, aminek igazából tök örülök, csak hát fura… Ilyen még nem volt, és Gemma boldogságánál -mert remélhetőleg nem csak a piától, meg az én kitüntető figyelmemtől ilyen baszott jókedvű- tényleg semminek sem örülök jobban, nem is akartam arra gondolni, hogy majd pont egy fasztransz bassza szét a barátságunkat, ha már az öngyilkossági kísérletemnek nem sikerült. Micsoda év! És verjem bele, március van! -Figyeljél már, azon gondolkodtam, hogy mi az apám faszát jelent az úgy mégis, hogy kétrét görnyed? Azt hogy? Érted, ha kétrét tudsz görnyedni, az nagyon nagy para, mert akkor gerinced gatya, de ha meg nem így akkor, hogy…-filozofálok, mikor meglátom, hogy..és ez is felmászik baszdmeg, Hera is felmászott, ez is felmászik! Miért kell mindig nekem játszanom a príma ballerinot ilyen magaslati genyókon, de komolyan! -Nektek nőknek, amúgy van ilyen hegymászási kényszeretek, vagy miért kell mindig mindenhova felmenni?-nézek utána, mikor már egyértelművé válik számomra, hogy ha Mohammed nem megy a hegyhez, akkor…fordítva. Ha a hegy nem megy Mohammedhez, akkor Mohammed egyrészt elég hülye, mert miért jönne a hegy, hát még nálam is kevesebb lába van! Másrészt meg a faszi rábaszott, ez a lényeg.- vagy ezért mentek a magas fazonokra, hogy ne csak képletesen másszátok a hegyet, hanem amúgy is?
Az a szép, hogy eskü látom magam előtt az én egyetlen, csodálatos, szép szőke nőmnek a mélyen megvető tekintetét, amivel sújtana, ha egy ilyen mondatot elsütnék neki, de Gemmával határok nélkül vagyunk, mint Oroszország, mindent lehet, és majdnem semmi nem para, mellesleg meg be vagyok szórakázva, igazán meg lehet nekem bocsátani egy ilyen kis elszólást. -Na mert én aztán annyira tudom, hogy basztok vagy árvezertek, amennyire a pletykák mennek, amiknek meg ugye nem vagyok hajlandó felülni, mert nem vagyok én szabadnapos mosónő! Szóval szépen sorba kezdhetjünk update-elni a másikat! Nézek rá felfele, jaj te nagyfülő miroku Buddha, hát csak fel kell oda rángassam magamat! Tényleg…faszt kell mindig mászni? Mármint, igen, azt is, csak…jó mindegy, ez egy totál offos mondat, akárhonnan nézem, még szerencse, hogy csak a fejemben volt lehetősége megszületni. -Jobb magadba, mint egydül,mi?-mormogom, miközben nekiugrom, mint nagyapám a kertibudi ajtajának, és sikeresen felcseszem magam erre a rühös tetőre, hát most mondanám, hogy kész életveszély, de végül is azt szeretem, nem? -Na…macska a forró bádogtetőn, mi?-nézek körbe és el kell ismernem, hogy tényleg szép. Valami furcsa érzés szorongatja meg a mellkasom tájékát, mert lehet, hogy most vagyunk itt utoljára. Mostanság minden szarról ez jut eszembe, pedig anno alig lehetett visszakönyörögni ebbe a kurva iskolába, most meg elmenni sem akarok, pedig így is többet voltam itt valamivel, mint kellett volna. Hű baszki, hogy az anyámba tudok a semmin is nosztalgiázni? Ráadásul már hónapokkal előre.
Körbenézek, majd ledöglök valami olyan pontra, ahonnan esélyesen, nem csuszamlok le, aztán már tapogatok is valami alkohol után. -Azt lökjed, te ábrándos fókabojtorján, hogy akkor most együtt vagytok O’Harával, vagy mi az isten van! Rendesen kíváncsi vagyok, baszki! Még a feketeleves előtt hadd halljak valami pozitívat, mert ha előveszem a szerződésem, hát azonnal megindulunk a mentális lejtőn. Fene egye a koreaiakat kimchijükkel együtt! Nem is a kimchi, azzal még probléma sincs, na de a szerződés?! Kiégek, mint a Reichstag!
Serceg a vörös penna, ahogy Vivien behúzza az utolsó vonala a könyv végét jelentő rajzon. Meg nem tudná magyarázni, miért épp a lehető legtragikusabb véget sikerült neki megörökítenie, de mikor ez realizálódott benne, már túl késő volt. A múltat már nem lehet megváltoztatni, csak bizakodik abban, hogy Chikara nem a boldog befejezések mélységes híve...
♡ ♡ ♡
Vivien kezeiben forgatja Glen Duncan - Az utolsó vérfarkas című könyvét. Tudja, hogy nem ettől a mugli írótól szokott olyan nagy lelkesedéssel olvasni Chikara, de ezt a könyvet találta témába vágónak, úgyhogy… Természetesen elegáns késésben van a megbeszélt találkozóról. A könyvet beleteszi a díszcsomagolásába, hogy lendületes léptekkel induljon meg a megbeszélt találkozóhelyhez, amely a mai napon a kényelmes, barátságos hangulatú borzodú lesz. Természetesen Bairdtől tud erről a helyről, és meg is kérte a lányt, hogy ha tudna arról - mert Baird sok mindenről tud meglepő módon -, hogy ebben az időben bárki igénybevenné a borzodú biztonságát, szóljon. De mivel ez nem történt meg, így… igyekszik a Trófeaterem előtt feltehetőleg már várakozó Chikarához, akiben negyednapra beindult a pavlovi reflex. Szerencsére ez nem a fokozott nyáltermelés kapcsán mutatkozott meg nála, hanem sokkal inkább abban, hogy igazán izgatottan ébredt. Tetszett neki, hogy várnia kellett Vivien felbukkanására vagy éppen egy üzenetre, hogy mikor és hol várja. Ennek az izgalomnak okán, egészen 5 perccel a megbeszélt időpont után, megjelent és várta Vivient, aki még nála is képes volt többet késni. Vivient igazán kellemes melegséggel tölti el Chikara szemeiből sugárzó vidám izgatottság. Ez az ő kedvén is meglátszik - ha valaki idáig elkísérte volna, egyértelműen észrevette volna lépteiben és kisugárzásában történt változást amint megpillantja Chikarát, akinek mosolya pedig már akkor szélesebbé válik, amint meglátja a lányt, aki szintén tőle talán egészen szokatlanul széles és őszinte mosollyal lép oda a fiúhoz és ad egy puszit az arcára, amibe Chikara természetesen belefordul egy kicsit, hogy a szája szegletét érjék Vivien ajkai. Ehhez a művelethez kicsit le is hajol Vivhez. Bár a szőkeséget sem kell félteni, nem Nem igazán zavartatja magát azon, hogy Chikara belefordul szájjal a puszijába, sőt… megkapaszkodik a tarkójában és akkor ad neki egy olyan csókot, amit nem feltétlenül egy folyosón kellene megjátszani, de hát a szülihetes vágyott rá, ki ő, hogy ne adja meg számára? Chikarát meglepi a hirtelen váltás, de szerencsére nem olyan típus, hogy egy szenvedélyesebb csóktól csak úgy zavarba jöjjön. Majd jobban inkább attól, ami utána jön...
- Te voltál már a Borzodúban? - Viv személy szerint idáig kényszeresen kerülte, mert hát hugrabugos “felségterület” de talán ahogy idősödik nő be a feje lágya, vagy csak a szerelem ennyire változtatott volna a hozzáállásán?
- Hátööö... - kaparja össze az emlékeit Chikara az említett helyszínről. A lassú és bizonytalan kezdés már be is indítja a vészriasztókat Vivien szép szőke buksijában. - ...asszem egyszer, de nagyon részeg voltam és full kínos. Mi lehet a Borzodúban? - teszi fel magának Chikaránk a logikus kérdést.
- Full kínos? Miért full kínos? Csak azt ne mondd nekem, hogy itt megfektettél valakit… - áll meg a mozdulatsorban, hogy bejuthassanak az emlegetett helyre és azért hitetlenkedve, némi féltékenység felvillanásával a szemeiben mered rá. Chikara nem is érti, miért nem nyelte le kapásból az egyetlen halvány emlékét a Borzodúról, mert Vivien nem is lenne Vivien, ha nem kérdezne vissza, ha nem akadna fenn rajta, ha nem kezdené belehergelni magát egy féltékenységi spirálba egy réges-régen történt dolgon.
- Ehh, hát technikailag de, közben meg annyira mégse... - kezd bele ebbe a nagyon furcsa sztoriba Chikara, ami tulajdonképpen vicces, de meglátja a féltékenység kifejezését Vivien szép kis arcán, ami szintén szórakoztató számára egy kicsit, nem mintha ő nem lenne féltékeny mindenre és mindenkire, akinek köze van, vagy volt a lányhoz. Vivien tudja nagyon jól, hogy ezen nem kellene fennakadnia, mégis megteszi, ahogy szúrós pillantással karba fonja a kezeit és doboló lábbal várja a folytatást. Nem szól semmit. Nem kérdez. Chikara tudja, hogy ebbe ügyesen belemanőverezte magát, mert a szőkeség már láthatóan tudni akar mindent a kínos kis eseményről.
- Jó... -enged el egy halk, beletörődő sóhajt. - ...a sztori annyi, hogy berúgtam, a csaj meg nagyon akarta, hiába mondtam, hogy romon vagyok. Az lett a vége, hogy egyszercsak elaludtam közben. - Ha csak gondol rá is kellemetlenül érzi magát, szerencse, hogy az akkori partner már elballagott. Vivien nem igazán tudja, hogy haragudjon-e inkább, vagy csak nevesse ki, esetleg mindkettő egyszerre?
- Mikor történt ez? - bár már egy apró mosoly egy pillanatig látható volt, azért nem enged a sértett nézéséből és testtartásából még… Chikara egy pillanatra úgy látja, hogy enyhül a szorult helyzete és Vivien mégiscsak viccesnek találja a történetet, de azért egy mikort mögé kell tenni. Szerencsére ezzel sincs baj, mert régen volt, kegyetlen régen.
- Ötödév vége - nyúl a lány kezéért. - Akkor még azt se tudtad, hogy létezem. - Vivien pedig végleg megenyhül, amikor kiderül, milyen régen volt ez az eset és csak mosolyogva forgatja Chikarára a kékjeit és hagyja, hogy a kezét is megfogja.
- Sajnálom. Tudom, hogy igazából egyébként sincs jogom így érezni… - “...mert együtt sem vagyunk.” De a mondatot csak magában fejezi be. Chikara gyengéden megszorítja a kezét. Amíg nincs brutálisan legorombítva érte, ő bármit megoszt a múltból, még az ilyen lényegtelen baromságokat.
- Az érzés nem jog kérdése - fűzi hozzá a srác a meglepően értelmes választ, Vivien meg is lepődik azon, hogy ilyen értelmes dolog hagyja el Chikara száját és hagyja is neki, hogy ezt most leolvashassa az arcáról. Inkább beengedi magukat a borzodúba.
- Mi történt veled? Kialudtad magad és ezért tudsz ilyen értelmes dolgokat mondani, vagy lemaradtam valami másról, ami esetleg beindította az agysejt koalíciót? - Chikara biztos megsértődhetne egy ilyen megjegyzésen, arckifejezéssel kombinálva, de nem hajlandó rá, hát szülihete van!
- Ha már ilyen kedves vagy hozzám, ezzel honorálom, jó mi? - közben amint belépnek, Vivien mustráló tekintetét végighordozza az otthonos szobán.
- Arra emlékszel hol történt de igazából annyira mégsem történt az eset? Oda nem ülnék, ki tudja takarítottak-e azóta a házimanók… - fintorog egy kicsit Chikarára, csak hogy húzza az agyát, aki erre a kérdésre nevetni kezd.
- Jaj hagyjál már ezzel. Biztos kint van egy kis emléktábla is, hogy: a helyszín legeseménytelenebb menete, persze! - Viv nagy túlzással körülnéz, majd rámutat egy kis táblára.
- Nézd, tényleg ott van! - természetesen nem ez van írva a táblára, hanem hogy vegyen bárki nyugodtan a sütiből, de jó poénnak bizonyul a szituációhoz. Azért a táblát meglátva Chikara kikapja a zsebéből a szemüvegét, mert egy másodpercre tényleg beveszi ezt a hülyeséget.
- Baszki, a frászt hoztad rám! - Viv egészen addig bírja tartani magát, ameddig Chikara elő nem kapja a szemüvegét és oda nem fordul a táblához. Akkor hangos nevetés robban ki belőle és abba sem bírja hagyni, sőt egyre jobban lovallja bele magát és már patakzanak a könnyei is, levegőt egyre kevésbé kap. Kénytelen egyik kezével megtámaszkodni a térdén, másikat a hasára szorítja.
- Ne...nehm bí...bíhrom! Te... Te ténylegh... tényleg el...ehlhitted! - lassan már úgy röhög, hogy visít közben, de egyre halkabb, mert tényleg levegő híján van. Na azért erre véletlenül sem számított szülihetes emberünk, szóval csak megdöbbenve néz a lányra, aztán ő sem bírja tovább mosolygás nélkül.
- Aztakurvahétszentségit! - simogatja a hátát támogatóan, hátha akkor elkezd levegőt kapni. - De marha jó kedved lett, lehet kérni, hogy ne fulladj meg? Légyszi-légyszi? - A mardekáros számára is elképesztő, milyen felszabadultan képes most nevetni, mert mikor is volt ilyen utoljára...? Ilyen őszintén, mindenféle rosszindulattól mentesen biztos, hogy csak a tábor előtt. Kezd alábbhagyni a nevetés, már csak a vállai rázkódnak, majd mély levegővételekkel igyekszik teljes mértékben lehiggadni. Chikara karjában megkapaszkodva kiegyenesedik és gyakorlott mozdulatokkal letörli a könnyek maradványait, majd csillogó szemekkel és széles mosollyal néz rá.
- Khm, szóval amiért igazából most idehívtalak... - éles váltás, de előveszi a becsomagolt könyvet és átnyújtja neki. Már oldalról, becsukott állapotban is egy elég sötétre sikeredett tájkép köszön vissza egy emberi testen lakmározó vérfarkassal, kinyitva pedig kivétel nélkül minden oldalon van valami kis apró akár szarkasztikus, akár normál hangvételű megjegyzés a történet kapcsán, egy kis üzenet Chikarának, rajzok, skiccek, karikatúrák. A vége pedig szépen át van satírozva (persze ettől még olvasható, de az ajándékot adó egyértelműen jelezte, hogy innentől kezdve egy bullshit az egész, és új endinget ad a könyvnek a saját illusztrációival. Nem szép véget, de némileg... reálisabbat, ahol a két főszereplő vérfarkas, akik a történet során egymásba szerettek, egymás karjaiban a vámpírok és szörnyvadászok által brutális halált halnak. A végén lévő illusztrációk fekete-fehérek, csak a vér van vörössel ábrázolva. Chikara végül is nagyon örül neki, hogy ilyen nagy és hangos örömet sikerült teljesen véletlenül okozni, végtére is Viv tekintete miatt érdemes az emberbek hülyét csinálni magából.
- Tudom, születésnapom alkalmából még jó előre ki akartál röhögni, hogy aznap már ne kelljen! - kezd bele, aztán meglátja, hogy könyvet kap és felcsillan a szeme, arra viszont nem is gondol, hogy Viv mennyire személyessé tette a könyvet azzal, hogy ilyen szépen kiegészítette, mosolyogva nézi végig. Vivien kíváncsian és némileg izgulva figyeli a reakcióját, de ahogy látja tetszik neki, szóval meg is nyugszik. Amikor pedig meglátja a átalakított kinda happy endinget, hirtelen megöleli Vivient, amin a láány elsőre meglepődik, de visszaöleli és hamar nevetni is kezd, és…
- Annyira szeretlek!
- Én… - “is téged” csúszik ki a száján majdnem, de egy kis megakadás után azonnal korrigál. - …nem is hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog. Tudom, hogy másik írótól szoktál rengeteget olvasni, de… talán ezt is élvezni fogod. - Chikarából általában csak így kitörnek az érzelmek, de most valamiért egy másodpercre elhiszi, hogy a lány viszonozni fogja a vallomását. Nem halálosan csalódott, mikor nem ez történik, de azért örülne egy szeretleknek, még ha csak véletlenül csúszik is ki Viv száján.
- Szerintem Stephen Kingen már úgyis végigmentem, jó lesz egy kis változatosság, főleg a kis jegyzeteiddel - hallatszik a hangján, hogy tényleg örül, hogy olvashatja a kis hozzászólásait is, nem is beszélve a rajzokról. Bár Viv azt nem tudja kimondani, hogy viszontszereti, de olyan gesztusokat tud tenni, amelyek erőteljesen ezt sugallják. Például ahogy kicsit eltávolodik, hogy a nyaka köré fűzhesse a karjait, ahogy elmerül a barna szempárban. Chikara igyekszik tényleg nem olyan ember lenni, aki bármi ilyesmit elvár a másiktól, elég neki a törődő kedvesség és ezek a fantasztikus ajándékok.
- Akkor még jó, hogy nem amellett döntöttem... - suttogja, mielőtt bezárná azt a kevéske távolságot és hosszan, érzelmesen meg nem csókolja.
- Nagyon jók a...megérzéseid - használja ki a fiú a maradék idejét a csók előtt, ami után úgysem lenne egyszerű dolga, ha valami értelmeset akarna mondani. A csók után a leányzó húzza magával kedvesét a legnagyobb babzsákfotelhez, amiben elférnek ketten is, aki csak megy amerre Viv szeretné és lehuppan engedelmesen az ülőalkalmaosságra.
- Ha gondolod el is kezdheted most, én pedig teljesen ingyen és bérmentve megajándékozlak egy kis bónusz fejmasszázzsal, hm?
- Milyen kegyes vagy hozzám, nem is utasítom el - már húzza is a lányt maga mellé. - Amúgy ez a babzsák még fix nem volt itt ötödéves koromban.- Viv már éppen elkezdené nagy kegyesen masszírozni a fejét ennek a jóembernek, amikor még odabiggyeszti azt az utolsó mondatot, amit igazán nem kellett volna, ezért az állánál fogva maga felé irányítja Chikara arcát.
- Igazán meg kellene tanulnod néha befogni, mielőtt elrontanád a hangulatot ismét. Használhatnád értelmesebb dolgokra is a szád, mint például… - és itt újra megcsókolja, s mivel kis esélye van a nézőközönség felbukkanásának nem is fogja vissza magát.
Hét hónapja minden héten láthatom, még se láthattam igazán. Más az, amikor Babbling professzor óráján kell kapkodnom a jegyzeteim között megannyi másik diák között, hogy egyáltalán legyen esélyem bepótolni a több éves lemaradást, és más a jelen nyugalma, amikor békében el tudok időzni a részletekben úgy, ahogy máskor nem. Az egyszerű hétköznapok nem mindig alkalmasak abban, hogy a szépségnek áldozzunk figyelmünkből, és értékelni tudjuk azt. Ugyanez igaz a Kamrára is; ha tehetném, még egyszer lemennék oda, a Tempus bűbáj sürgetése és a palantírok társasága nélkül, pusztán csak azért, hogy újra megnézhessem saját szemeimmel azt a mágikus építészeti csodát, melyet Mardekár Malazár a kastély alá rejtett.
Rohadtul nem lenne okom Lucinda mellett mosolyogni, de mégis odakúszik egy ostoba mosoly az arcomra, ahogy arra gondolok, milyen pocsék átoktörő lesz belőlem. A rúnákat alig ismerem, ehelyett az elátkozott piramisokban és egyéb erődítményekben turistáskodok majd, és hosszasan ámuldozok minden freskó és minden ajtódísz után.
Igaza van. Bassza meg, igaza van! Történetesen tudom, hogy Lucinda a saját buborékján kívül nem annyira szívesen látott vendég, ami részben családi hírnevének, részben pedig káprázatos személyiségének köszönhető. Én legalább a humort értem valamelyest, Lucinda mellett azonban nem mernék egyetlen ostoba viccet sem elsütni. Ugyanakkor oly könnyűnek tűnik a léte így kívülről; oly könnyű lehet az a lét, ahol tényleg semmi sem ér el hozzád, senki nem tud meghatni, és senki nem tud eltántorítani. Bármennyire is igyekeztem úgy tenni, mint akiről a kritikák lepattannak, ez nincs így, és szépen, lassan magányosabbá váltam, mint akkor, amikor még nem volt körülöttem senki.
Irigylem ezt a szabadságát, és áhítom az ismételt felszabadulást. Ez egyszer már megtörtént, akkor, amikor a nevem szólították a Tűz lángjaiból. Mert akkor az egész világ megismerte szégyenem. Nem volt többé hova bújnom, sőt, akár felvehetném a vadászok valódi, eredeti nevét is. Nem lenne jelentősége. Többet már nem kell félnem attól, hogy kiderül.
Ugyanez vár rám azokkal a becsmérlő szavakkal, melyekkel teljesítményem akarják aláásni. Ellenségnek hisznek, ellenséggé képeznek, noha soha egyiküknek sem ártottam. Önbecsülésük fájdalmát hamis szavakkal csillapítják. Az a pillanat, amikor ezt felismertem, megadta a szabadulás kulcsát, meggyengítette a láncokat, amik saját korlátaim között tartanak. A láncok azért még mindig fojtogatnak; ott szorítanak nyakamon és csuklóimon, ám már elgyengült a folyamatos küzdelemtől velem. Csak arra várnak, hogy végleg kitépjem magam belőlük.
És akkor ott van a titkom, mind közül a leggyengédebb, legféltettebb, amit még magamnak sem igazán tudok és merek megvallani. Még nem állok készen arra, hogy szembenézzek saját magamra. Pedig ha egyszer túlesnék rajta, ha mondjuk Vitrol megint a fényre kényszerítene, akkor nem lenne választásom…
Bár egy dolog mégis.
- Így lesz, Lucinda. - biccentek egyet határozottan, majd levetem magam a mellette lévő helyre olyan hirtelen, hogy az is félő, a pad majd összeesik alattam.
Többet nem fog senki se szenvedni miattam, nem. Ez már rég nem arról a kurva esküről szól, amit megtettem neki, hanem arról, hogy kiknek az épségét kockáztatom. Ha a bálon meghúzom magam, és ugyanolyan jelentéktelen maradok, mint a többi bajnok, akiket a saját újságíróik említésre se méltattak, akkor Tavish nem kerül bajba. Akkor Tavishnak nem kell Mallal töltenie a bál utáni napokat a Gyengélkedőn. És még ki tudja, hogy mit indítottam el a Roxforttól sokkal távolabb… Nem kis önuralom az ára, de le kell mondanom arról, hogy egyéniség legyek. Az én személyem nem számít, sőt, az se, hogy mit vetítenek rám. Legyek hát az első számú közellenség a poszttraumás háborús stresszben élő briteknél, és legyek én a szenátor kedvenc bajnoka! Nem fontos, nem érdekes, legyen, ahogy akarják.
Csak abba tudnék belesorvadni, ha azon kevesek is feltételezések alapján ítélnének meg, akiket lassan, de mertem közelebb engedni magamhoz. Illetve az az egy… mindegy.
- Mindig adtam a véleményedre, Lucinda. Nem lehet benne semmi meglepő. - felvonom a szemöldököm a kérdésére. Még a könyvet is elfelejtem felcsapni annál a leckénél, ahol tartottunk.
- Tudod jól, hogy elvisznek a fellángolásaim, és olyankor nehezebben látok tisztán. Nem látom a hibáimat, a valódi gyengepontjaimat, de az erősségeimet se igazán. - pedig szerintem egész hideg fejjel tudok gondolkozni vészhelyzetekben is, és többnyire megfontolt vagyok a döntéseimben. Nagyjából tart ez addig, amíg el nem kap valami érzelem, mert akkor pusztítok, akkor csak rombolok, és nem feltétlen csak a Tusára gondolok itt, hanem az egész életemre. Ismerek olyan elixírt, ami letompítja az érzelemvilágomat, de egész évben hozzá se merek nyúlni a bájitalaimhoz a Serleg figyelmeztetése óta.
- Eskü ide vagy oda, de partner szeretnék lenni, Lucinda. Nyilván nem ígérhetem, hogy megnyerem az Államoknak a bajnokságot, mert ez nem csak rajtam múlik. De mind tudjuk, hogy Vale… ha ő hozza haza a győzelmet, az megint csak konfliktusokat szül. Velem kell beérniük, nekem kell úgy teljesítenem, hogy ne hozzak szégyent az iskolánkra. Belátom, ez már rég nem rólam és az egóm kielégítéséről szól. - azt valószínűleg senki és semmi nem tudná kielégíteni, mert mindig van valami új, amire vágyik, mindig kell neki a nagyobb falat. Ha most azt is gondolnám, a Tusa potenciális megnyerése után elégedett lenne, jól tudom, hogy azt is meg fogja majd emészteni, mint a többit.
So you can drag me through hell
If it meant I could hold your hand
Vivien M. Smithe
TW: káromkodás, fizikai erőszak említése, vér, traumák említése
Kintsugi. Életemben nem jutott még eszembe ez a szó, talán azt sem tudtam, hogy ismerem. A művelt japán nép már évszázadok óta be akarja bizonyítani fűnek, fának és virágnak, hogy nekik minden jobban megy -kivéve mondjuk a szaporodást, mert abban eléggé gyérek nyomorultak az utóbbi években, már ha lehet hinni a statisztikáknak, amiket a franc tudja miért olvasok el-, szóval ahelyett, hogy a törött kerámiát egy szép nagy mozdulattal kibaszarintanák a szemétbe, inkább nekiállnak arannyal vagy ezüsttel feljavított lakkal összetapasztgatni. Aztán meg büszkén állítják, hogy van valami szép és nemes a sérültben és a sérülésben is, hogy mindkettő része az adott tárgynak, ami épp annyira becsülendő, mint a tökéletesség maga.
Valami ilyesmivel ugrott nekem Ishida sensei, amikor megpróbált kicsit összekaparni lelkileg a balesetem után, én meg úgy néztem rá, mint egy komplett idiótára. Még akkor is azt gondoltam, hogy ez valami világi baromság, amikor megkaptam a lábam első prototípusát, ő pedig azt mondta, hogy ez maga az új esély. Úgy járkáltam a kertben, mint valami merevlábú gigapingvin, és nem igazán láttam a kintsugi értelmét, azt meg pláne nem, hogy ennek mégis mi a fene köze van hozzám, meg a helyzetemhez. Aztán jött Vivien, és azt hiszem, mostanra sikerült megértenem valamit ebből az autentikus japán idegbajból. Mindketten eltörtünk az életünk egy pontján, rajtam talán látszik, de az övé sokkal fájdalmasabb, súlyosabb. Ironikus, hogy ha valaki csak úgy könnyelmű szemmel ránk pillant, az én lábamat veszi észre először, Vivient pedig teljesen egészségesnek gondolhatja. Hatalmasat tévedne az ilyen ember, másrészt meg nem nagyon örülnék neki, ha hesszelne minket valaki azon pörögve, hogy vajon mi a szar bajunk van.
Megrepedtünk és így töltöttük a napjainkat. Azt hiszem, egymást is számtalanszor újra és újra megrepesztettük, mert nem tudtunk mit kezdeni azzal, ami köztünk történhetett volna már hónapokkal ezelőtt. Néha én engedtem, néha ő. Barcelonában semmit se szerettem volna jobban, mint normális ember módjára elvinni egy randira, de ő baszott minden igyekezetemre és úgy döntött, sokkal jobb szórakozás átcseszni a fejem,és továbbállni egy másik faszival. Októberben ő határozta el magát, megkeresett, és legalább tizenöt percig képesek voltunk értelmesen beszélgetni. Akkor nem értettem a derűt az arcán, amikor egyedül talált a hülye könyvemmel, meg a macskámmal, de most már kezdek rájönni. Annak örült, hogy ellenére mindennek nem mással töltöm az időmet, én pedig annak örültem, hogy viselkedtem, ahogy viselkedtem, ő mégis úgy érezte, hogy van még értelme velem foglalkoznia. Aztán füstbe ment ez is. Bocsánatot akartam kérni, de az első nekem nem tetsző válasznál sávot váltottam, és nekiálltam a vérét szívni. Átgondoltan, direkt. Ki akartam figyelni, hogy mi dühíti fel a legjobban, az arcába vágtam a saját igazságom, ő pedig kinevetett, megalázott, de mégsem tudta elrejteni, hogy mennyire vágyik rám. Nekem ugyan nem kellhet egy ilyen szivola, akkor ezt gondoltam , és egy ideig tartottam is magam hozzá, talán néhány hétig kibírtam, hogy ne kerüljek az útjába, hogy ne beszéljek vele, és ne is érjek hozzá. Novemberben viszont minden gyökeresen megváltozott. Azt hiszem, akkor kezdtük el…, hangozzon bármilyen elbaszottan is, de elkezdtük megjavítani egymást. Ezüst kettőnk közt az őszinteség és a bátorság, Vivien bátorsága, mert azon a korahajnalon valami olyanba kezdett, amit már nem lehetett visszafordítani. Talán akkor indult meg minden, az is lehet, hogy már rég bennem volt a csírája, de most úgy gondolom, hogy akkor szerettem belé igazán. És megszűnt minden, amit előtte gondoltam kettőnkről -Gárdonyi Géza sírfeliratában nagyjából az egész ki bírt volna fejeződni, „Csak a teste.”- arról, hogy egy ilyen idegbeteg, rafinált nőtől jobb távol maradni, hogy elég egy menet, aztán mehetek tovább.
Most pedig itt térdelek, a talpából szedegetem ki az üvegszilánkokat a puszta kezemmel, és azt érzem, hogy ez kurva kevés. Lehet, hogy én is kevés vagyok neki a felesleges dühöngésemmel, meg a köcsög kis kommentjeimmel, amik csak azért jönnek ki a számon, mert mást nem ismerek. Mi van, ha én is csak egy újabb faszfej vagyok, aki bántani fogja? Közel engedett, ilyen közel csak Hera áll hozzá, mi van, ha…elbaszom? Talán a tükörképes hallucináció Chikarának igaza van, és nem vagyok elég hozzá. A gondolatot is gyűlölöm, meredten nézem a lábát, és gondterhelten ráncolom a homlokomat, biztosan azt gondolja, hogy lába miatt csinálom, azért szól közbe, de rohadt hálás vagyok miatta, mert kizökkent a felesleges önmarcangolás állapotából.
Nem tudok nem elmosolyodni azon, hogy az köt minket egymáshoz, hogy egyetlen normális ember sem tudna minket elviselni, anélkül, hogy bevonuljon valami jópofa kis szanatóriumba kiereszteni a felgyűlt agyfaszt. Mit is csinálnék én egy normálissal? És velem meg, ugyan mi a faszt kezdene valaki, aki nincs totálisan elbaszva? A félmosoly ottragad az arcomon, milyen kurva kedves tőle, ha igyekszik nem hagyni, hogy a szokásos módon csináljam a baromságom. Agy nélkül, természetesen. Hogyan máshogy?! -Tudod mit? Hogy nekem se legyen igazam, meg neked se…legyen fele-fele arány, hmm? Engedném, hogy nevetgéljen az ormótlan hülyeségeimen, persze, hogy engedném, kötéltáncolnék is, ha épp az fakasztaná mosolyra, pedig ekkora izomtömeggel az nem lenne valami jópofa. És akkor, ha már ott tartunk, hogy mi nem jópofa…hát itt vannak ezek a hangok, amikről tény, hogy eddig ötletem se volt, de valahogy illenek a képbe, de azért el is gondolkodtatnak. Gyakorlatilag ez most jelentheti azt, hogy a lány, akiért a fél lábamat -de vicces- odaadnám, egy kicsit skizofrén volt, de már nem? Mitől nem? Hű, Buddha fapapucsára…na jó, nem baj, nem para. A lényeg, hogy már nem skizofrén, és ennek mindketten örülünk…azt hiszem. Mondjuk, ki tudja? Újabban nekem vakerol vissza a türkörképem, szóval lehet cseréltünk! -Hát…őszintén, most szeretnék valami kegyetlen okosat mondani, de nem igazán tudok-mosolygok rá és a keze alatt doromboló macskára zavartan, mert valljuk be, erre nehéz normálisan reagálni, nem mintha épp arról lennék híres, hogy mindig, minden körülmények között a lehető legnormálisabban csinálnék bármit, ugyebár- de én kíváncsi vagyok a gondolataidra.
Ez legalább igaz, másra sem vagyok kíváncsi már jó ideje, főleg mióta így nekiugrottam ezzel az egész elbaszott szerelmi vallomással, aminek nagyjából se helye, se pedig értelme nem volt ezen telibevert bálon, amin szegény lány már amúgy is egy csavaron lógott mentálisan, de hát rólam van szó. Elkapott az emocionális szóhányás, és minden csak úgy kiugrott a számon, és most megveszek, hogy megtudjam, mit is gondol erről az egészről. Közben pedig ott van köztünk még minden más, amit nem volt időnk és lehetőségünk megbeszélni, mindent, amit nem akarok tudni, és mégis érzem, hogy hallanom kell, addig nem nyugodhatok. Mindezt el tudom felejteni, amikor ilyen közel van, nem csak a testemhez közel, hanem valahogy a szívemhez is. Ijesztő, soha az életben nem fogalmazódtak meg bennem ilyen gondolatok, most pedig csak úgy rám törnek. Nem tudom, meddig térdelünk a hideg padlón, reflexszerűen nyúl a kezem az arcához, hogy simogatni kezdjem, és néhány percre egyszerűen úgy érzem, hogy jó. Nem kell ragozni, meg masnit csomózgatni rá, egyszerűen jól érzem magam a közelében, közben pedig észlelem, ahogy a tarkómon égnek mered minden egyes apró szőrszál, és akkor megszólal, és ez a mondat úgy ránt vissza a valóságba, mintha külön gravitációs mezeje volna. Mindez azért, mert nem bírtam megszárítani a kibaszott hajamat!
Nyelek egy hatalmasat, mondhatok nemet, és örökké gyáva patkány leszek a szemében. Kihátrálhatok, és megkockáztathatom, hogy soha a büdös kurva életben nem lesz újra megfelelőbb pillanat ennél. Az a választás lényege, hogy nincs választás, most vagy soha, még akkor is, ha itt és most azon merengek, hogy nem lehetne-e mégis inkább soha. -Kibaszott ijesztően-választom a frontális őszinteséget, miközben a kezeiért nyúlok, hogy felhúzzam magammal, és leüljünk az ágyra a komfortmacska mellé. Végül is, ha már ilyen súlyos dolgokról kell beszélnünk, legalább ne kelljen már a kövön térdelnie közben. -De csináljuk! Miután kicsit kényelmesebb helyzetbe kerültünk, bizonytalanul kezdem vakargatni Catkara füle tövét, mert…baszki, most mit mondjak, amitől bármi is jobb lesz. Melyik elefántra mutassak rá, amikor annyi áll ebben a nyomorult szobában, hogy egy egész rezervátumot lehetne velük teleszaporítani. -Asszem pánikrohamom, vagy mim volt. Én csak...-bárcsak lenne elég eszem, hogy jól tudjam megfogalmazni azokat a dolgokat, amik a fejemben vannak, bárcsak baszdmeg, egyszerűbb lenne ez az egész- kurvára kivoltam, hogy történik veled valami, hogy mi lett volna, ha később érek oda, vagy kiütöm magam és nem is megyek. Vigyáznod kell magadra, mert még a végén szívrohamot kapok! Szar vagyok ebben a nagy igazmondásban, kegyetlen szar, és még szégyellem is magam miatta, mert hirtelen azt se tudom, miről kellene beszélnem, így csak nézek rá, bánva minden kurva bűnöm, és…nem tudom, remélem, hogy kérdez, mert most hirtelen annyira össze vagyok zavarodva, hogy azt se tudom, mit kellene mondanom.
Csak egy csálé legyintésre futja, mikor Teccu olyat állít, ami nyilván sületlenség. Én? Alkoholt? Ugyan már! Van elég alkoholista a családomban és az utcámban, és ha ez nem lenne elég, ott van nekem Jenkins, mint elrettentő példa. Ég tudja, mit keres a Mardekárban. Gondolom, Connor pömpölőjét, bár ráért volna ezzel ballagásig. De jó lesz, hogy jövőre nem ezen kettő nyálzását kell majd végignéznem!
- Դու այստեղ հիմարություններ ես խոսում, Տեցու։ - csak a miheztartás végett, azért tudja már, hogy kivel beszél. Meg aztán biztosan tudnék róla, ha alkoholt ittam volna, vagy ha részeg lennék. Heranoush Fletcher sose fog ilyen mélységekbe süllyedni, mert Heranoush Fletcher generációk óta az első lesz, aki ismét a maga méltatlanságába emeli a Fletcher nevet! Nem elégszem meg többé kisstílű fogadásokkal vagy turisták átbaszásával; az én helyem az alvilág trónján van, és mint egy pók, húzogatom Jenkins paprikás vízét a szálakat úgy, ahogyan az nekem tetszik. Túljárok minden auror eszén, és korruptálom a politikát, tisztán anyagi haszonért cserébe, a Zsebpiszok-köz patkányai pedig nem mernek majd, csak lehajtott fejjel közlekedni a közelemben! Az égnek emelt arccal hallatom gonosz, ám sajnos igen vékony hangú kacajom. El ne felejtsem egy varázslattal mélyíteni a hangom legközelebb, hogy félelmetesebbnek tűnjek.
- Azt tudtad, hogy a részegségben azt élvezik az emberek, hogy a szervezet küzdelemben van? A májad küzd a benne lévő mérgekkel. Amit nem tud lebontani, az a véráramodba kerül és eljut egészen az agyadig. - Tetsu maga is láthatja, hogy az eszem még a régi, tehát minden bizonnyal téves a következtetése, hogy részeg lennék. Más magyarázata lehet annak, hogy ilyen vicces most a korlát alattam. Talán álmodok. Talán a cukor volt sok. Nem tudom.
- Tényleg csípett kicsit Jenkins paprikás vize. Համեղ չէր։ - legközelebb nem fogok kérni belőle. Vagy feldobom cukorral. Biztosan sokkal többet tudok meginni belőle, ha belekeverek egy kis cukrot!
Hosszabb ideig kell gondolkoznom (és tartanom a mellettem lévő kastélyfalat). Komoly koncentrációt igényel, hogy felfogjam, miről hadovál Tetsu, miért ömlött ki a gyümis italom, és le ne essek közben. A mochi jó, annál csak Vivet szeretem jobban, meg a vörös pandákat, mert azok iszonyatosan cukik. Az innivalóm a földön, sajnos annyi neki, és csak remélhetem, hogy van még belőle a klubhelyiségben. Az meg, hogy az anyanyelvemen hadováltam neki, őszintén nem tűnt fel, felőlem akár oroszul vagy japánul is mondhattam volna. Koboldul talán nem, mert az az egyetlen olyan nyelv, amivel nem tudok érdemben haladni, mert nincs senki, akivel gyakorolhatnék. Valahogy a környezetemben senki nem tud koboldul. Meg ami azt illeti, örményül sem, vagyis nem a Roxfortban. Tetsunak sokkal könnyebb ilyen szempontból, az ő országára még az ilveresek is rá tudnak bökni egy vaktérképen, az enyémről meg csak egy hollywoodi rock zenekarra asszociálnak.
- Այո՛, Տեցու քեռի, հիմա արդեն իջնում եմ։ - forgatom a szemeim, és a mondatom is gúnyosabbra sikerül kissé. Ha a szavaimat nem is érti, a gúny szerencsére univerzális, minden nyelven megértik. Ezúttal az se véletlen, hogy nem angolul jártattam a számat. Azért csak kicsit sikerül majdnem lezúgnom a mélybe, de valahogy nem tudom komolyan venni az egészet. Nevetve zuhézok le Tetsu mellé, és borulok rá úgy, hogy szorosan meg tudjam ölelni. Egyrészt még sose csináltam vele ilyet, másrészt pedig egész stabil kapaszkodónak bizonyul. Mert a padló még mindig hullámzik alattam.
- Te legalább tudsz kivel beszélni. Örményül senki se akar megtanulni. Még a világkiállításon se képviseltettük magunkat. - nagyon szerettem volna megismerni korombelieket az anyaországból, és még inkább szerettem volna a mágikus történelmünkről és kultúránkról tanulni, de ugye mi nem vagyunk jelentősek, csak párszor akartak kiirtani minket. Az ottani rokonaink mind muglik, úgyhogy nekem csak a könyvtár marad arra, hogy okuljak.
- Elárulok egy titkot, Tetsu, de lécci, ne haragudj meg, meg ne is köpj be senkinek. Ha beárulsz, én beárullak Viviennek és többet nem áll szóba veled. - úgyhogy mindkettőnknek a legjobb az, ha egyszerűen tartja a száját. Nekem is bölcsebb lenne, de már pofázok is, miközben továbbra is úgy csinálok, mintha Tetsu egy oszlop lenne a folyosón, amibe belekapaszkodhatok.
- Egy kicsit csalok minden meccsen. Nem direkt van, Fletcher becsület szavamra! De egész jól szoktam tudni, ha valaki hazudik nekem. Ezzel itt, ni! - megemelem a fejem, alig kell kitörnöm a nyakam, hogy a szemébe nézhessek, aztán vigyorogva megérintem a legfontosabb és leghűségesebb érzékszervemet - az orromat.
Boldog Születésnapot Hera! Ez a nap nekem talán nagyobb ünnep, mint neked. Ezen a napon 16 évvel ezelőtt született meg az az ember, aki minden valószínűség ellenére is megtanított újra bízni, aki a legnagyobb támogatóm, legerősebb támaszom és családom lett ebben a kegyetlen, de egyben gyönyörű világban.
Remélem, tetszeni fog ez az apróság 
