At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

A női ügyekkel kapcsolatban ha zavart nem is, de egy kis megilletődöttséget könnyen leolvashat rólam. Tisztában vagyok az ilyen dolgokkal, elvégre medimágus vagyok, mégis kényelmetlenül érzem magam, amiért abba nem gondoltam bele, hogy Liliyának ilyen dolgokban lenne szüksége segítségre vagy tanácsadásra. Életünk szinte összes aspektusát megosztjuk egymással. Ismerjük egymás örömét, egymás fájdalmát, a szívünk pedig akkor is közösen, egy ritmusra dobogott, amikor tízezer kilométer választott el minket egymástól. Mégis, vannak azért dolgok, amikbe nem avatjuk be a másikat. Nem félelemből, nem undorból, nem prűdségből, hanem tiszteletből.
Biccentéssel jelzem, hogy az őszinte válaszát köszönöm – mindent megmagyarázott ezzel anélkül, hogy részleteket is közölne, amiket nekem nem kell tudnom.
Irina azonban külön téma.
Régebben egyetértettem volna vele, hogy a társadalom hibás önnön boldogtalanságunkért és sikereink hiányáért. Tudom, hogy Irina küzd a világgal, a világ ellen és önmagával, de azt is, hogy végérvényesen akkor is felelős a dolgaiért, ha nem mindenről ő tehet.
- Tudom, hogy milyen kurva könnyű a világot felelőssé tenni, Giada. – összefonom a kézfejeimet az asztal lapja felett. Egyetlen évem volt a Roxfortban, Gia pedig premier plánból nézhette végig a vergődésemet. Mindenki felelős volt, csak én nem. A hülye szabályok, a nyomorult tanárok, és az a súly, amit Anastasia Romanov a vállamra helyezett. Egyszerre éreztem magam halhatatlannak, és úgy is, mint akit a világ mindjárt összeroppant. A legtöbb tanárról persze a nosztalgia sem volt képes pozitívabb képet festeni így hét év elteltével, de sokat kellett revideálnom a nézeteimet, hogy elfogadjam, azért elég undok voltam.
- Nehéz elfogadni, hogy a változás nem fog kívülről jönni. De a világ nem fog változni érted. – a valóság súlya engem is elsodort, amikor már nem volt más, és szinte teljesen magamra maradtam. Irinával ellentétben nekem nem volt meg a kényelem luxusa, és nem is értem rá, hogy a világ majd megment. Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz neki, de végérvényesen azért nem mozdul előre semmi, mert ugyanazokat a hibákat ismétli újra és újra, anélkül, hogy tanulna belőlük.
Újabb biccentéssel reagálok az apja nevének említésére. Érdekes módon amilyen sokszor merül fel a neve itt, Angliában, olyan ritkán Kínában – de ezt már betudtam a két nemzet egymással való, makacs szembenállásának. Mindenképpen jó ötlet az, hogy az eredményeit és sikereit publikálja, lehetőleg minél hamarabb.
- Valószínűleg így történik majd, ha nem lesz ismétlés. – válaszolok észrevételére. Csak a véletlen okozta azt, hogy kihallgathattam mindazokat a dolgokat, amiket róla mondtak. Valószínűleg nem ilyen minősítésben beszéltek volna Giáról, ha egy középkorú, kopaszodó professzor lennék, de fiatal vendégoktatóként egész könnyen tudok vegyülni.
- Azt azért tudd, hogy mindig lesz itt valaki, aki az érdekeidet nézi. Akkor is, ha ez kellemetlen. – felállok az asztaltól. Megbeszéltünk mindent. Giada nem olyan ostoba, hogy még egyszer kockáztasson, illetve túl nagy tehetség ahhoz, hogy a Zsebpiszokban áruljon kétes kotyvalékokat. Mindenképp érdemes lesz figyelni az eredményeit. De nem így. Nem ilyen módon.
- Egy óra múlva keleti qi gyógyászatról tartok egy előadást. Ha érdekel, akkor az I. teremben leszek. – kinyitom a terem ajtaját, hogy közösen hagyjuk el a helységet.


//köszönöm a játékot

┏━━━━༻❁༺━━━━┓
the Snitch danced
just beyond
her fingertips
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛

Ujjaimmal jellegzetes mozdulatsorokat követek egy gyors fejszámolásra. Nagyon korán és nagyon jól megtanultam számolni köszönhetően a családi üzletnek, és annak, hogy már egészen fiatal koromban megengedték, hogy ebben-abban segítsek, és megtanítottak arra, hogyan kell váltani a pénzt. Végeredményben sikerül arra jutnom, hogy Scrimgeour nyári munkája nagyon keveset fizet. Nem éri meg vesződni vele, a pénzkeresésnek vannak hatékonyabb módjai. Mint például a kis tétű fogadások, amiket a Griffendél-Hugrabug mérkőzésre tervezek. Persze az csak egy kevés zsebpénzt fog termelni, de várhatóan a vesztésekkel együtt is pluszosan jövök majd ki belőle. Tényleg kéne neki egy tolmácsolós munka. Olyan, amilyet én hazudtam neki, hogy csinálni fogok.
- Majd nyitva tartom a szemem. – felelem, semmit nem ígérve. Nem kizárt, hogy tényleg vannak spanyol ajkú partnerei a marseille-i rokonok családi vállalkozásának, bár valójában sohasem vetemednék arra, hogy egy roxfortos diákot, pláne egy hírhedt auror és ex-miniszterelnök lányát ajánljam be náluk.
Scrimgeour anyja vagy elképesztően naiv, vagy egyszerűen szándékosan nem hajlandó látni a valóságot. Ezt így egy az egyben nyilván nem fogom kimondani neki, de tényleg szemellenző kell hozzá, hogy valaki ne vegye észre, a muglik világa is ugyanannyi veszélyt rejteget, mint a varázsvilág. Sőt, még rosszabb is, hiszen ők nem tudnak felkészülni a varázsvilág fenyegetéseire – bár az is igaz, hogy kevésbé vannak kitéve nekik, mert ritkábban találkoznak velük. Egy biccentéssel reagálok a dologra, hogy tudomásul vettem, amit az anyjáról mondott, de érdemben nem reagálok rá többet, mert erre nem lehet szépen, más anyját sértegetni pedig még a Fletcherek szerint is gorombaság.
Van abban valami, amit mond, azonban Tavish erős játékos és kapitány, és szerintem a Mardekár játékosai se fogják tétlenül várni, hogy mi lesz a kapitányuk sorsa. Ha O’Hara nem szedi össze magát szeptemberre, akkor bizony váltás lesz. Többnyire Traversnek szurkolnak, aki szerintem is jó kapitány lenne. Meg aztán mindegy, csak ne Miller.
A felszerelés megfelelőnek tűnik – még az öltözőben megmozgatom a végtagjaimat, mielőtt visszamegyünk a pályára, hogy érezzem a súlyát, és azt, hogy egyáltalán tudok-e benne mozogni. A lelátókról sokkal, sokkal nehezebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Mondjuk szépnek nem szép. Viv hamarabb engedné, hogy mugli módszerrel húzzam ki a fogát, minthogy felvegye ezt a sisakot.
Nem félek sem a fájdalomtól, sem a veszélytől – ettől függetlenül jó érzés úgy a levegőben lenni, hogy tudom, nagyobb biztonságban vagyok. A karikáknál elhelyezkedve várom a gyakorlás érdemi részét, és ahogyan abban megegyeztünk, pihenés, szünet nélkül. Scrimgeour első dobását eltévesztem ismét. Ez már a második alkalom, hogy az első dobásra nem reagálok elég gyorsan, mert még nem vagyok benne a megfelelő mindsetben. Ahogyan alászállok visszapasszolni neki a labdát, rendszerezem a gondolataimat, hogy jobb teljesítményt nyújtsak.
A nyolcadik dobás körül fejezem be a számolást. Egyrészt mert értelmetlen, másrészt meg akkorra kezdek el annyira izzadni, hogy ne legyenek érdekesek az ilyen részletek. Nem sikerül mindent kivédenem – néha csak centiken múlik, hogy megérintsem a kvaffot, vagy egyszerűen nem voltam elég gyors. Egy alkalommal pedig a karomról pattan le a karikába a labda. Az összes cselt sem sikerül kivédenem – de megpróbálok bízni a szimatomban és támaszkodni az ösztöneimre. Ha azt érzem, hogy valami készül, akkor igyekszem bármelyik másik karikát célba venni, mint ami egyértelműnek tűnik. Nem akartam, hogy kíméljen, Scimgeour pedig láthatóan állja a szavát. Talán kicsit több, mint a lövések fele, amit sikerül megállítanom. Ami még mindig sok. Nagyon, nagyon sok.