* * * * *
Már olyan rég élek így, hogy mostanra fel sem tűnik, a fájdalomból és a dühből erőt meríteni. A vér vasas aromája betölti az orrom, az adrenalin pedig a testem egészét. Bosszantó, hogy azt az oldalam mostantól nem tudom annyira használni, de remegő, fél kézzel is megölöm őket. Méghozzá úgy, ahogy megérdemlik.
- Küzdj ellene…. mert én nem tudok neked ártani.
Fintorogva, gunyoros horkantással fejezem ki a véleményemet a hős lovag szavai hallatán. Milyen szánalmas… És gyenge. Hát nem gondolja, hogy valóra váltom az ötletét, amit felvetett az imént? Igen, én pedig majd Volkova végzete leszek. Élete végéig lehet agyatlan, engedelmes báb az oldalamon - szóval addig, amíg meg nem unom. Felhagytam azzal, hogy szeressek bárkit, de élvezettel eljátszani talán még lesz kedvem. Ha Cartwright jót akarna, inkább megölné a lányt maga. Nem is tudom, melyik eshetőségnek szurkolok jobban.
- Szeretlek Anna.
Kitör belőlem egy rövid, gúnyos kacaj, de még tapsolok is, komikusan lassú ritmusban melléje. Szinte hallom a sercenést, ahogy a pálca izzó hegye Cartwright mellkasát perzseli.
- Hát ez elragadó! Ezért megérte várni! - röhögöm színpadiasan az asztal mögül gonosz kárörömmel, és felkönyöklök a fedezékből, hogy első sorból nézhessem a magam teremtette cirkuszt. A mozdulat nemcsak fáj, de egész egyszerűen nem is akar működni, szóval megbicsaklok, és groteszk, féloldalasan, nehézkesen kapaszkodva lógok az asztal képezte palánkon.
- De most már tedd meg…
Parancsolom. A hangom ugyan rekedt, és remeg. De ez egy határozott parancs. Ám a nő még mindig nem mozdul. Elfog a balsejtelem, és azzal együtt a hányinger is, valami megmagyarázhatatlan okból, de Anna még mindig kifejezéstelen arccal bámul. Még hiszem, hogy jó vagyok.
- …MOST!
Ez mintha használna. A pálca suhogva lendül, szikrákat szór az átokra készülvén. Mindhárman veszünk egy nagy, jelentőségteljes levegőt, de én az utolsó pillanatig azt hiszem, hogy a pálca vége hősszerelmest célozza. De nem. A fegyver hirtelen irányt vált.
Anna nem ügyes harci mágus ugyan, de meglep annyira, hogy az arcomba kapom a rontást, ami úgy kapja fel megviselt testemet, mint valami rongyot, és messzire hajít, át a másik helyiségbe. Már nem a szagát érzem a vérnek, hanem a színét látom, ahogy a látóhatárom pereméről indulva elönt az átok és az ütés okozta bénító, égető fájdalomhullám.
A nő mintha sírni kezdene - vagy csak a fülem sípol az ütéstől? Aztán tompa puffanást hallok, gondolom összerogy, az átkom legyőzésétől kimerülve. Túlhörgöm a hangot, mert idegesít, és négykázlábra küzdöm magam remegve, fél kézzel, artikulálatlan átkozódásokat morogva az orrom alá. A lelkemben lapuló fenevad életösztöne erősebb, a dühből és a fájdalomból épül fel újra testetlen szörny-mivolta, és erőt kölcsönözve nekem segít harmadszorra is talpra állnom. És mindketten tudjuk, hogy most tudom ezt utoljára megtenni. A lépéseim így is remegnek, és ragadnak a padlóhoz.
A tudatos, gyakorlott harcos, józanabbik énem az indulást szorgalmazná. Ha bosszút akarok állni, és megszerezni, ami célt elterveztem, most kell a távozás szégyenletes mezejére lépnem, vagy azt kockáztatom, hogy én hagyom itt a fogam. De a vértől elvakult vadállat, aki átvette az irányítást, még nem tágít. Őt ez se zavarja. És kicsit engedek is neki. Már minden mindegy. A pálcám még nálam van, s bár nem a jó kezemmel, de reszketegen előkapom, és előre szegezve, irányítatlan lendülettel rontok vissza a másik helyiségbe. Nem is nézem, melyikre célzok. Mindegy. Valamelyik majd a másik nélkül lesz kénytelen élni, amíg el nem kapom azt is. Így most csak úgy vaktában valamelyikre bocsátom az átkot, amelyik mozog, és ha meg nem gátolnak, hörögve mondom ki a varázsigét, amire pont úgy nincs bocsánat, mint arra, amit velem tettek:
- Adava kedavra!
Csinálhatnám szavak nélkül is, de minden hangzója jól esik most, mintha harapnám közben a levegőt.
- Majd ez elválaszt, ahogy megérdemlitek… Még nincs itt a vége - teszem hozzá, aztán kiköpök egy fél pofányi állot vért a képemből, és elinalok az ablak irányába, mert az közelebb van, és mert az váratlanabb. Csukva van, de mit számít már? Meg se érezném az apró üvegkések vágásait, a szemem előtt csak a hoppanálási határ elérése lebeg, s a farkas természetfeletti ereje űz, hogy érjem is el - ha nem marasztalnak ügyesebben.
