Egyszerre örülök is annak, hogy ennyire erős, és határozott… És ugyanakkor utálom is. Rábámulok, ahogy megfogja a kezem, és odahúzza még jobban. Érzem, ahogy felgyorsul az érintésem alatt a dobogás, azt pedig észre se veszem, hogy kihagyok egy lélegzetvételt. Összefonódik a tekintetünk, és egyre közelebb ér, én pedig elveszek egészen az illatában, a közelségében. A józan eszem világgá megy, és a dobogás mellé az a gondolat harsan fel a fejemben, hogy ez sem volna rossz válasz…
Erre a kezembe nyomja a pohár vizet.  Először nem is értem. Rámeredek a pohárra, azt se tudom hirtelen, mi az, közben Chris eltolja a kezemet magától. Oda a pillanat, és örülnöm kellene, mert így logikusabb, meg érettebb. De a józan ész még nincs itthon, a szívem pedig azt követeli, hogy fojtsam bele a pohár vízbe őt ezért a barbár tettért.
- Idd ki, különben olyan másnapos leszel ettől a koktéltól, hogy a saját nevedre se fogsz emlékezni, nemhogy bármi másra.
Pókerarccal fogom meg a poharat, s közben az jár a fejemben, hogy tulajdonképp nem is volna akkora baj elfelejteni minden bármi mást máról. És ezt az állapotot bizony képes még fokozni azzal, hogy elsorolja a három opciót, ami szerinte innentől az életem lehet.
A “kisfarkas” rész után mintha víz alól hallanék mindent. Ezen a ponton egy darabig azt gondolom, magamat kellene ebbe a pohár hideg folyadékba belefojtanom, csak azt csodálom, hogy nem fagyott a pohár tartalma is olyan keménységűre, mint amilyen a saját anyaga is. Nem szólok közbe, nem is tudnék semmit, a szavam is eláll, méghozzá több dologtól is, amit hallok tőle. Csendben veszem el az átnyújtott érmét, és szórakozottan megforgatom az ujjaim között. Aztán jön Alexejjel… Célozgat, hogy elmondhatnám, mi vele a helyzet, de végülis tovább lendül a fonál.  Kimondja, mi rázza le Waltont, és hát igen, ez legalább logikusan hangzik. És nagyon nehéz mégis hallani. Aztán az egész terv végére, mintegy lepecsételésként először azt gondolom, végigsimít az arcomon. Megremegek tőle, még akkor is, ha az előbb elhangzottakkal tele van a fejem. Az érintése helyet csinál, de hamar elhal, ő pedig zárszónak bemondja ezt:
- Részvétem édesapád miatt…
Megint gyűlnek a könnyek. Ő az a típusú ember, aki bizony megcsiklandozza az alvó sárkányt, méghozzá égő piszkavassal. De előtte feltette egy hullámvasútra is, egy olyan erős koktéllal, ami tényleg, egy sárkányt is berúgatna. De hiába említi meg újra a dolgot, nem fogok a vállán sírni.
Állok ott a sok utasítással és tervvel, meg a gyásszal telezsúfolt, zúgó fejjel, és kezemben van ez a nyamvadt pohár. Megint lepillantok rá, fejjel lefelé tükrözi Cartwright képét, de biztos vagyok benne, hogy én álltam fejre gondolatban.
Felnézek az arcába, bele azokba az okos kék szemekbe, amik  kitaláltak mindent, és olyan kibaszottul komolyak. Pislogok egyet, újra megszabadulva a könnyektől - ha nem érnek le a földre, akkor nem igaziak, nem igaz? Aztán egy hirtelen ötlettől (italtól?) vezérelve kecses laza mozdulattal az arcába küldöm a pohár teljes tartalmát.
És nem hagyok neki időt, hogy levegőt vegyen, megragadom fél kézzel az elázott, fehér ing gallérját. Az anyag bár jó minőségű, de a nedvességtől tapadóssá és áttetszővé válik, ismerős alakokat sejtetve elém. De én nem hagyom a figyelmem elterelni, hanem halk, sziszegős hanggal ráborítom a szóbeli betelt poharat is víztől csepegő tincsekkel keretezett fejére.
- Azt aztán elfelejtheted, hogy belőlem szobakutyát csinálsz, ahogy azt is, hogy élve eltemetsz, ki tudja, mennyi időre! Akkor inkább csináld rendesen, döfd a nyakamba a tőrt itt helyben…
Összepréselem a szám egy pillanatra, dacosan, és dühösen, közben poharas kezem mutatóujját a torkomhoz érintem. Tudom, messzire megyek, akár meg is tehetné, a fizikai erőkülönbségeket figyelembe véve olyan könnyedén rázhat le magáról, hogy egy mozdulattal még a csukott ablakon is kivághatna. Talán nem is én vállalom a kockázatot, hanem az imént elfogyasztott koktél, vagy az egyre átlátszóbb ing. Vagy nem is kockázat, nem félek egyik eshetőségtől sem. Hát kedélyesen duruzsolva folytatom.
- Alexejjel nem történt köztünk semmi, nem kell aggódnod miatta. Egyszer megmentettem az életét, hálából egy haverja meg megharapott, akkor lettem vérfarkas. Ez van, biztos a bűntudat vagy a birtoklási vágy hajtja, ugyanolyan betegelméjű, mint Walton. Se ettől, se apám halálától nem fogom a válladon kisírni magam. És nem vonulok önkéntes fogságba sem, kösz a nagylelkű felajánlást. De ahhoz képest, hogy nem akarsz őrangyal lenni, három tervet, és egy gyilkosságot is felsoroltál az előbb, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Ja, és egy… hazugságot is…?
Félig kijelentésként a levegőben hagyom lógni az utolsó kérdést, kirívóan. Kutatom a választ a vonásaiban, a homlokára csepegő tincsekben, a vizes szempillák alatt. Veszélyes ez, mert pont az ellenkezőjét keresem és remélem annak, mint ahogy a dolgokat szerettem volna elrendezni, de hát nő vagyok, ez üzemi állapot. Talán meg kellett volna innom azt a vizet, amikor még használt volna valamit.
De ahelyett inkább én is - illetve az angyaltőr, ami a száma adja -  feldobok egy ötletet. Közelebb hajolok az elázott emberhez, és a fülébe fújom dallamosan, elemi erejű, leplezetlenül bosszantó daccal.
- A negyedik opció meg az, hogy ezután majd még a korábbinál is jobban vigyázok. Ja! És nem szólok róla, hol vagyok, és mit tervezek, mert nem vagy a gardedámom. És lesz, ami lesz… amíg valaki fogságba nem ejt. Na, mit szólsz?

Sziasztok

Beválalnék 2-3 játékot, akár Rixfortin belül, akár Roxforton kívül.
Izgalmas, kalandos játékra vágyom sok akcióval, romantikávak, barátsággal vagy éppen ellenségeskedéssel.
Szóval ha szeretnél gyere kalandozzunk egyet együtt :-)

Ahogy belekezd, csak sóhajtok. Nem vitatkozok, mert bármilyen őrültség, és bármennyire nem vallom be, egyetértek vele. Nem fog elmúlni… Hogyne tudnám.
És a többi dolog is igaz, de főleg, ami a szavak közt bújik meg kimondatlanul. Az, hogy minden marketing alatt mennyire jószívű is ő, és mennyire törődő. Én viszont nem akartam törni látni…
A kéretlen népszerűségem témaköre már több dacot vált ki belőlem. Kelletlen kifejezéssel az arcomon belekortyolok a vízbe, aztán leteszem a párkáynra a poharaz, és keresztbe összefonom magam előtt a kezeimet, elgondolkodva a hideg ablaküvegnek dőlök, úgy hallgatom a szavait. Persze, nem azok érdekelnek, akikről beszél. Elegem van belőlük. Belefáradtam a futásba, a rejtőzködésbe, szabadulni, visszavágni esélyem sincs. Olyan jó dolgom van, Cartwright miatt, és olyan könnyű volna önzőnek lenni megint…
- Hagyhattam volna, hogy megkapjon. Jó alaposan megnehezítetted a dolgom, mesterien tünteted el a nyomaid, de azért a segítségem néha épphogy időben célba ért, nemde?
Nagy sóhaj, az ellenséges érzéseket elfújja az arcomról, helyüket halvány, szomorkás mosoly veszi át. Felnézek Christopherre, hátam egészen az üvegnek nyomva, de nem hűt le. Olvasni próbálom róla azt, amit nem mond el, a vonásaiban, a szeme mélyén keresem a miérteket. De hát sejtem. Talán ugyanaz hajt minket. A fejemre borul a bűntudat, mint egy vödör jeges víz, én meg állok nyomorultul elázva, de kitartóan az üveg hidegébe menekülve, de egyre kevesebb sikerrel.
Ahogy ott áll felettem, és beszél, egyre közelebb érzem.
- De többet érdemeltem volna egy búcsúszexnél meg egy pár szavas cetlinél. Ismerted minden démonomat, minden hiányomat… minden gyenge pontomat. De legfőképp te vagy a gyenge pontom és ezt már ők is tudják.
A második adag jeges bűntudat. Megint szaporán pislogok, de nem fordulok el, hallgatom figyelmesen. Nem szakítom félbe, mert tényleg, nem mondhatott el semmit, korábban nem hagytam lehetőséget.
Máskor olyan nehéz elképzelni, hogy neki is van gyengepontja. De most… Most egész más, mint szokott. Most látszik, miért győzi le néha a szer, most látszanak a súlyok, és ahogy rámnéz… Még jó, hogy támaszkodom.
- Én meg akartalak szabadítani a gyenge pontodtól, de Te makacs, hát nem hagytad. Sajnos, ügyesebb vagy benne, hogy engem megvédj, mint Én Téged.
Viccnek is hangozhatna ez most a száml, ha nem volna igazából minden szava igaz, és komoly. De fel kellene talán adnom, mert ebben úgysem győzhetem le? Már nem is tudom, mit kéne tennem. Olyan közel áll, és az az érzésem támad, hogy még közelebb akar jönni. De közöttünk erősebb az a fura üvegfal most, mint a hátam mögötti ablak felszíne, pedig az kézzel fogható.
- …Sajnálom, de nem engedhetem ezt. Akárcsak apádat, hogy nem tudtam időben kiszabadítani, ígéretem ellenére…
Valami összetört most. Nem mondott nagyon újat, sejtettem már, mi a helyzet. Nem is az rázott meg, mégsem bírtam tovább a könnyekkel. Nagy levegőt vettem, és fejem hátrahajtva pislogtam az üres plafonra, a fejünk felett, hogy valahogy mégse törjek ki itt fejvesztve. Gyorsan meg kell nyugodnom, összeszedem magam makacsul, a dühből merítve tartalék erőt, aztán visszakapom rá a tekintetem.
- Ezt ne… Ne merd még ezt a terhet is magadra venni!
Felcsattanok, jobb híján, de ez elkergeti a könnyeket, el a térdemet ostromló remegést is. A kezem ösztönösen mozdul, a másikra mutatok, meg is bököm kissé, persze nevetséges, hogy pént én fenyegetem, mikor ilyen közelről lényegében felfelé bámulhatok rá. És valóban. Előle nem lehet se elbújni, se ellenkezni vele. De azért akkor is megpróbálom. Pont érte. A dühöm talán alábbhagy, de ahelyett kétségbeesettebben csattanok fel, és ellökve magam az ablaktól, szinte lerohanom, mind a százhetven centimmel.
- Nem engedem tovább, hogy tönkretedd magad, hallod…?! Sajnálom, nem lehetsz mindig az őrangyal, nem vagy mindenható, és nem tolhatod ki a határaidat a végtelenségig… Esküszöm, megszabadítalak a gyenge pontodtól… Azt még nem tudom, hogy… De nem nézhetem, ahogy kicsinálod magad… Könyörgöm, mondd, mégis mit kéne tennem?!
A kérdés éles csendet hagy maga után, én meg kapkodom a levegőt, mint szétvert valamit az előbb. A dühös bökdösést már abbahagytam, de az ujjamat meg ott felejtettem Cartwright mellkasán, akit amúgy is lerohantam félig, így most közvetlenül előtte állok, jól kihúzva magam, mintha nagyon elszánt és határozott lennék.

Tényleg, egészen felkavarodik körülöttünk a világ. Színek, fények, hangok orkánjában állunk, de meg nem tudnék mondani egy konkrét részletet sem az ő alakján kívül, s azon a fényen kívül, ami a tekintetéből visszaszikrázik rám.
Értetlenül figyelem, ahogy fölém hajol, és a keze megtorpan a levegőben. Egy pillanatra, úgy érzem, az idő is megáll. Muszáj pislognom, muszáj lenne emelt fővel menni tovább, muszáj lenne megtörni ezt a furcsa sóbálvány átkot, de aztán olyasmi történik, amire nem találok magyarázatot.
Persze, nem hallom, mit mond, amit meg a szájáról olvasok, arról aztán nem tudom eldönteni, hogy jól olvastam-e. És az még csak a kisebbik dolog, mert a fontosabb, hogy ha tényleg azt mondja, vajon okos ötlet-e vele menni valóban. Okos… Amikor ő nyújtja a kezét, akkor a józan ész ellényegtelenedik. Még vonakodnék. Próbálok a viharkék íriszek mélyén miérteket keresni, próbálnék még kapaszkodni valami morzsába a valóságból, de ellenem dolgozik az Angyaltőr is, és maga Cartwright is, aki ahogy körémfonja a karját, nyert ügye van.
- Chris…
Halkan mondom, nem is tudom, miért és mit akarok vele. Talán nem is neki kell hallani, inkább nekem. Hogy ne felejtsem el az elmúlt évet, annak minden nehézségével, és minden józan ésszel meghatározható indokával. De érzem magam körül azt a biztos erőt, ami a karjában megbújik, körbeölel az illata, ruganyos mozgása, amit én a magam kecses módján igyekszem lekövetni, hogy lépést tarthassak vele. Holott ha azért akarna hátravinni, hogy lelőjön… Tudom, hogy nem ez a helyzet, de azt se bánnám. Megtehette volna már sokszor. Múltkor akár oda is jöhetett volna hozzám.
Egyre csendesebb terepekre vezet. Milyen furcsa, hogy kivételesen nem kell játszanom a sziklaszilárd, tökös nőt, mert most ott van az oldalamon, és nincs az a pofátlan alak, akinek eszébe jutna fogdosni vagy beszólogatni, és játékra sem invitálnak, hogy elkártyázzam magamról a ruhámat. Vajon Chris ilyesmit forgat a fejében? Nem tudom, hova megyünk, így azt sem, mennyi időm van felkészülni, mit is lépnék, ha igen. De mintha nem olyan irányba mennénk.
A korábbi hangzavar után szinte fáj a némaság. Lépteink hangja olyan, mint a diszkózene ütemes, kifacsart folytatása. De a fő szólam most a közöttünk meghúzódó csend. Aztán a liftben már a ritmus is megszűnik, csak a szerkezet halk duruzsolását hallgatjuk.
A csippanás mintha valami varázslat hangja volna. A liftből kilépve hirtelen egy lakásban találom magam.
- Oh! Nahát… Nagyon elegáns.
Kiszalad a számon a csodálkozás, ezért is zárom egy formális, de egyébként őszinte elismeréssel. Nagyon különös, mert most nem is tudom, hányadán állunk. Lemaradtam tőle kicsit a “küszöbön”, így pár sietősebb lépéssel tervezem behozni. De nem sikerül. Mégsem megyek annyira a közelébe, mint… az előbb. Az talán túl közel volt. Veszélyesen.
- Mit is akartál mondani odalent?
Egyelőre nem válaszolok, csak figyelek csendben, kicsit tanácstalanul.  A pohár hidege ad egy kis löketet, de először ahogy felemelem, megszagolom, és majdnem rá is csodálkozok, hogy jé, ez csak sima víz. De Cartwright már nincs ott, csak a hátának válaszolhatok. Az átlátszó, rideg pohárba kapaszkodom, hogy elég elszántságot és realitást gyűjtsek ahhoz, hogy utána menjek, makacsul. Van közöttünk ez az ugyanilyen hideg, ugyanilyen színtelen üvegfal, de mivel azt nem tapogathatom, hát marad a pohár. Odaállok mellé, kicsit lemaradva, de az ablak tükrén az ő arcát kutatom, hiába bújócskázik Camden  kilátásában.
- Hogy sajnálom…
Nagy sóhajjal kezdek bele. Mennyivel könnyebb volt beleüvölteni korábban abba a káoszba, mi is az igazság, mint átküzdeni halk szavakkal ezt a fülsértő csendet.
- Azt a sok fájdalmat, amit okoztam. Nem szerettem volna. De látod, igazam volt… Csak a bajt hoztam Rád, nem igaz?
Nem próbálok kedélyeskedni, de egy kis szomorkás öngúny elbújik a szavaim közt. Újabb sóhaj, erőt merítek a folytatáshoz meg ahhoz is, hogy elviseljem, ha megint rámszakad a vihar. Vajon még mindig a koktélt érzem, ahogy sajog a szívem? Bizonyára.
- Sajnálom, hogy azt gondoltam, közöd lehet apám eltűnéséhez. És sajnálom azt az utolsó levelet is. De a búcsú sem lett volna könnyebb…
Próbáltam győzködni, próbáltam hatni rá, de a hátán keresztül is nhéz volt, meg az ablakvegről mandínerben is.
- Eltelt egy év azóta… Azt reméltem, jobb lesz mindkettőnknek. Hogy elhalványulnak a sebek, és velük a fájdalom…
Fél kézbe fogtam a poharat, és finoman a vállára simítottam a kezem. A tenyerem alatt éreztem benne az életet, az izmok fájdalmas feszülését. Bár tudnék úgy gyógyítani, érintéssel, mint a főnixek könnye, vagy az egyszarvúk varázsereje. De éppen fordítva van, sajnos. Én azonban annyira vágytam rá, hogy végre felém forduljon, hogy mondjon valamit, hogy borítsa rám újra a vihart, vagy zavarjon el innen, vagy bármit, amivel hozzám fordul végre…