+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Cukormáz
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Cukormáz  (Megtekintve 4748 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 10. 25. - 21:23:17 »
+1

CUKORMÁZ
ROXMORTS




Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 10. 25. - 22:17:08 »
+1

illuminált pillanatok


Aiden
2001. október 27.

outfit

Egy kupac ruha felett guggoltam a nappaliban… természetesen a szőnyegen, amit korábban kitakarítottam, hiszen ezek mégis csak tiszta ruhák voltak. Az Ő tiszta ruhái. Megborzongtam, ahogy az egyikhez nyúltam, hogy ügyetlenül hajtogatni kezdjem. Még nem is fogtam fel igazán, hogy tényleg itt van velem ebben a házban, amit menedékül szántam. Egyre több cucca került ide, egyre többet volt itt és én ennek mindennél jobban örültem. Nem magam miatt, egyszerűen csak akartam neki adni egy helyet, ahol normálisan otthon érezheti magát… ezért mondtam, hogy mindig lesz nálam helye, mikor első nap a lila kanapén fekve élveztük a ház furcsa auráját. Persze ez azóta csak még inkább nyilvánvalóan megmutatta magát, mintha az újonnan idekerülő bútorok elve a ház részét képezték volna. Annyira otthon éreztem magam, mint soha korábban.
A következő inget felemeltem és belenyomtam az arcomat, mintha az ő illatát keresném rajta. Valójában nem éreztem az Aident körül lengő aurát, csupán azt, amit reggelente éreztem, ha belebújt a ruháiba. Ez viszont elég volt, hogy felidézzek egy édes emlékképet, ahogy némileg álmosan öltözködik még, hiába itta meg a kávéját… olyan más volt, mint az, amihez szoktam és mégis annyira imádtam az arcának minden rezdülését. Néha csak figyeltem őt, ahogy aludt, ücsörgött a kanapén, dohányzott… a közöttünk lévő korkülönbség fel sem tűnt… sőt sokszor úgy éreztem én vagyok a törékenyebb és fiatalabb, hagytam neki magam irányítani. Ő választotta ki a házat is… mert úgy akartam.
Visszatettem az inget a szőnyegre, hogy óvatosan összehajtsam. Ez sem sikerült éppen szépen, de nem számított, szeretettel csináltam, mint annak idején Tengerszemben… na persze ott volt némi kényszer is, Aidenről viszont tényleg gondoskodni akartam. Valahogy ez volt a természetes. Gusztustalanul nyálas vagy, O’Mara… – közölte gúnyosan a hang, majd felhorkantott valahol mélyen bennem, jelezve, hogy már megint túlzottan belebolondultam valakibe. Persze én ezt is másnak éreztem, mint a korábbiakat… de a félelem most is ott volt. Tudtam jól, hogy nem érdemlek szeretetet, nem érdemlek semmit, ami jó. Ez csak a mézesmadzag, mielőtt megint olyan hevesen vág mellkason a valóság. Megráztam a fejemet, megpróbálva elűzni a negatív gondolatokat… bár ez eléggé nehezen ment, hiszen tudtam jól, valahol megint ott voltam, mint 1999 tavaszán, amikor bebújtam a saját kis falam mögé. Nem mertem az érzéseimről beszélni. Nem akartam újra azt hallani, amit Nat szájából kellett… hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég felnőtt, nem vagyok alkalmas felelősséget vállalni. Már elegem volt. Nem én akartam lenni mindenben a rossz… megint megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a szörnyű emlékeket. Nem rég történtek csak, számomra viszont olyan volt, mintha évek teltek volna el. Már nem fájt.
Egy nadrágot fogtam a kezembe, hogy azt is hajtogatni kezdjem. Ez volt az utolsó mára, mégsem tudtam befejezni… valami motoszkálás jött odakintről. Furcsa, zavaró kis hang, mintha valaki rám akarná törni az ajtót. Nem volt a közelemben a pálcám. Nem is igazán tudtam hol van… mióta megjártam azt a diliházat valami nem stimmelt a memóriámmal. Elfelejtettem dolgokat, hová tettem, miért indultam el otthonról. Talán az a sok bájital, talán valami más módszer, amit rajtam használtak okozta ezt. Mindenesetre kellemetlenül éreztem magamat kellően ahhoz, hogy kezdjen az a gyanúm lenni, a bájitalok tettek őrülté és alapvetően nem is voltam az. Ahogy ez a gondolat átfutott rajtam és nagy nehezen felkeltem, éreztem, hogy a csuklómat elcsúfító hegek elkezdenek lüktetni… pontosan ott, ahol korábban a szalag volt, a másik oldalon pedig a „senki” felirat girbegurba betűi. Felkészültem, hogy akármi is lesz, hát puszta kézzel védem meg magamat…
Itt nem találhattak ránk a Rowle-ok – próbáltam magam bíztatni valami ilyesmivel, de nem ment valami jól. Remegve nyúltam a kilincsért, aminél a matatást hallottam… majd erőszakos téptem fel az ajtón… hogy megcsapjon az erőteljesen alkohol illat, amint a hideg levegő frissességébe vegyül.
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 27. - 21:07:49 »
+1

i was a child
who only wanted
to heal things



2001. szeptember 20.
style


Óóó, Merlin zsíros seggére... biztosan hányni fogok.
Ami nem lenne jó, mármint több okból sem lenne túl... jó. Nem tudom, nyuszi mit szólna hozzá. Valószínűleg dühbe gurulna. Nem mintha nem lenne olyan édes dühösen, nem arról van szó... de lehet, hogy megverne. Hát igen... azokkal a kicsi ökleivel.
Röhögök saját magamon, mint valami elmebajos, miközben nekitántorodom oldalról a kapu oszlopának. Upsz... ez eddig is itt volt? Megtapogatom ujjaimmal a kapu hideg anyagát, és egy pillanatra megtámaszkodok benne, mielőtt tovább haladnék befelé. Minden forog... ráadásul még sötét is van. Miért is nem a ház belsejébe hoppanáltam? Bár őszintén, még abban sem vagyok biztos, hogy jó helyen vagyok... Egyáltalán hogy jutottam haza? Francba... úgy érzem, hogy összeborulnak a fejemben a gondolatok és összegubancolódnak.
Kissé hunyorogva pislogok fel a Cukormáz alakjára, ahogy ellököm magamat a kaputól, de a ház abban a pillanatban már csavarodik is.
- Kurva életbe... - mormogok, és oldalra kapok, hogy meg tudjak csavarodni egy bokorban... miért nem keményebb ez a kicseszett sövény? Még ez is olyan haszontalan... Olyan kibaaaszooott haszontalan... - Csak mint te, Aiden... pont, mint te... - Száraz nevetgélést hallatok, ahogy újra egyenesbe tornázom magam, és szipogok egyet.
Igazából nem is ittam olyan sokat. Vagy csak nem emlékszem rá? Az első pár pohár még rémlik... aztán a többi... az, hogy marja a torkomat... ó, kit érdekel? Nem is tudom felidézni, mikor ittam egy jót. Talán soha... soha, mert mindig ott volt az a kibaszott rettegés, hogy majd rám tör Feryll és megpróbál darabokra szedni... mindig aaannyira féltem... Olyan kibaszott gyáva voltam mindig is.
Az ajtóhoz küzdöm magam, de az amúgy rövid kis ösvény különösen hosszúnak tűnik. Közben megborzongok a hideg levegőtől, ami éri a bőrömet, na meg persze majdnem felbukok az ajtó előtt, így nekitántorodom a falnak... Mögöttem pedig mintha összesúgnának az árnyak, mint kísértetek. Senki nem látta, hogy részegen látni lehet a szellemeket... na, persze... nem vagyok részeg.
Persze még mindig hányingerem van, egy egészen picit... de ettem ma már? Talán nem, talán pont ez lehet az oka... bingó! Annyira örülök magamnak, hogy csak kicsit megcsúszva tűnik fel, ahogy a felrántott ajtón át felém ömlik bentről a fény. Kicsit hunyorgok az éles világosságra, de aztán végre kirajzolódik előttem Elliot alakja... vagy legalábbis nagyon remélem, hogy ő az.
- Nyuszi! - virulok fel, és közben ellököm magam a faltól, igyekezve stabilan megmaradni egyenesen. Rendben, megy ez... jól esik, ahogy a hideg szellő körbevesz és kicsit megpróbálja arrébb fújni az alkohol homályát, persze, nem kiemelkedő sikerrel. Az ajtóhoz lépek - megpróbálok nem megbotlani a küszöbben - és ahogy közel érek Elliothoz, két kezem közé veszem arcát, hogy csókot nyomjak az ajkaira. A szánk viszont épp csak egy pillanatra simul egymásra, aztán ellépek tőle, hogy beljebb sodródjak, a ház kellemes melege ugyanis hívogatni kezd a kinti szellők ellen. - Milyen jó illat van, sütsz valamit? Uuupsz...
A nappaliba vezető küszöbben viszont már majdnem felbotlok... a francba, mikor lett itt ilyen meleg? Elkezdek kibújni a fekete, hosszított kabátomból, aminek nedves az ujja... és sörszagú... Miért nem emlékszem a részletekre? Például arra, ahogy leöntöm magam... Csak az egymás után ürülő poharak rémlenek, a furcsa alakok körülöttem... az egyik valami rohadt nevetséges cilindert viselt ráadásul... és az öblös röhögések... néhány gyertya gyér lángja körülöttünk, ami bevilágítja a pultot... meg ahogy valakik összeverekednek... de jó, hogy nem én voltam! Már így is túl sok a heg a gyönyörű arcomon.
Megállok aztán a nappali közepén félúton. Először is azért, hogy megdörzsöljem a tarkómat... közben pedig a kanapéra bámulok. Arra a kényelmes, lila kanapéra... Nem is illik igazán ide, inkább valami szebb, elegánsabb helyre. Chrissie mennyire imádta volna... nem tudom, milyen hang harsog bennem, de nyelek egyet, ahogy a bútorra meredek. Persze... ő a rózsaszínt imádta, töménytelen mennyiségben, de... de biztosan ezért is odáig lenne... igaz?
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 28. - 21:25:01 »
+1

illuminált pillanatok


Aiden
2001. október 27.

outfit

A hidegbe úgy keveredett az alkohol bűze, mintha csak valami kellemes elegyet alkotna ez a két aroma, hiába is volt olyan ellentmondásos. Alig-alig fogtam fel, hogy aki velem szemben áll az Muci, az a Muci, akivel együtt szoktam aludni, meg morcosan kávézni reggelente s akinek az imént éppen a ruháit hajtottam össze. Nem változott semmit, sőt ugyanaz a ruha volt rajta, amiben elment, csak ez a szag volt olyan idegen tőle. Nem is láttam még részegen, de meglepően édes volt.
– Nyuszi! – Szinte ragyogott az arca, ahogy kimondta a becenevemet. Ezt ő választotta nekem s én úgy szerettem, mintha valaki azt mondaná: „te vagy a legerősebb a világon.” Imádtam, ahogy megformálja ezt a szót, ám ilyen örömöt csendülni mögötte még nem hallottam. Éreztem, ahogy a rózsaszín köd egyetlen pillanat alatt telepedik rám.
Mu…– válaszoltam volna, de a tenyerei közé fogta az arcomat és ajkai el is némítottak. Nem számított, hogy egyetlen pillanatig tartott az egész, nekem olyan volt, mint valami manna, amire már hosszú-hosszú órák óta vágyakoztam. Nyálas lenne? Nem számított… annál rosszabb úgy sem lehet, minthogy öt perce még az ingeit szaglásztam… persze arról nem tudott.
Elengedett és bebucskázott, nem éppen egyenesen járva a ház belsejébe, én pedig belöktem utána az ajtót, hogy egyetlen mozdulattal aztán még a kulcsot is elfordítsam benne. Kattant a zár egyet, majd én magam is Aiden után indultam. Kicsit beletúrtam a hajamba, mintha azt várnám, hogy megérezze a kókuszos aromát. Igen, nem is olyan régen fürödtem meg s most hajat… egy kicsit talán meg akartam lepni. A napokban ugyanis kiszedtem belőle, hogy szereti a kókuszos pitét, ettől fogva minden pipereholmimat lecseréltem ilyen illatúra: sampon, balzsam, habfürdő és mindenféle krémet.
– Milyen jó illat van, sütsz valamit? Uuupsz... – Nem zavart, hogy majdnem eltaknyolt az orrom előtt. Ezt olyan ködfelhőben láttam, hogy még a bennem dolgozó kegyetlen hang is ezt monda gúnyosan: Hát nem édes, O’Mara? Azt persze nem kívánhattam, hogy Aiden alkoholista legyen, de azért havonta egyszer-kétszer el tudtam volna viselni, így… még a nyuszi is annyival becézgetősebben hangzott.
Hát igazából én vagyok a süti – válaszoltam és végignéztem rajta, ahogy nekem háttal a kanapé előtt áll és csodálja annak lila valóját. Egyszerre illett és nem illett ide… de már átvette az illatunkat, annyiszor simultunk össze rajta. Bár mondanám, hogy ha az otthonra gondoltam a kanapé jutott eszembe, de nem így volt. Nem is olyan hosszú idő után egy ember jelentette az otthont s tudtam, hogy egyszer csak nem jönne már, fájna. Nagyon fájna. És ez az ember Aiden volt.
Kicsit szerencsétlenkedve léptem oda mellé és én is lebámultam a kanapé bársonyosan lila, fényes húzatára. Azt vártam, hogy esetleg megszagolja a hajamat, vagy hozzá ér… de túl türelmetlen voltam, ezért megragadtam a csuklóját, hogy fejemre tegyem a tenyerét és érezhessem az ujjait a tincseim között.
Kókuszos samponnal mostam meg a hajam és… – nagy szemekkel pislogtam fel rá. Tudtam, hogy ilyenkor ellenállhatatlanul édes vagyok, habár így még nem próbáltam meg Aidenből bármiféle hatást kiváltani. Most azonban bevetettem a nagyágyúkat. Csillogó, barna – már-már fekete – szemek, résnyire nyitott ajkak, túlzottan is ártatlan arckifejezés. Érdekelt a reakció, főleg most, hogy enyhén ittas is volt. Ez az oldala foglalkoztatott. – Reméltem, hogy tetszeni fog neked – Tettem hozzá kicsit halkan.
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 11. 04. - 21:50:17 »
+1

i was a child
who only wanted
to heal things



2001. szeptember 20.
style


Milyen jó illat van... csak ez jár a fejemben, ahogy beljebb botladozok a sötét kis falak közé, és magamba szívom az aromát. Frissesség, biztonság... otthon? Nem tudom, mikor mondtam ezt utoljára, mikor használtam bármilyen helyre is ezt a szót, mert valahogy sosem illek sehova... de ez már majdnem, hogy megszokottnak tűnik. Az elbaszottabbik iker, a legsemmirekellőbb a három közül... kettő. Mostmár csak kettő.
Nyelek egy nagyot, hogy leküzdjem a hirtelen felbukkanó, égető alkoholízt, amely csípi a nyelvemet. Ez egy pillanatra elfedi a ház illatát, és csak fintorgok, miközben ellépek Elliot mellett... aztán már ez is homályba veszik, mert arra koncentrálok, hogy el ne essek. Szedd össze magad, Fraser... ne legyél ennél is szánalmasabb... de a józan gondolatok csak a fejem egy messzi zugából szűrődnek ki.
– Hát igazából én vagyok a süti – hallom a hátam mögül Elliot szavait, de kissé homályosan, ide-oda folyva jutnak csak el hozzám. Olyan édes és lágy... mi a Merlin fasza ez a szag? Egyszerűen irritál, hogy nem tudom.
- Nem szeretem a sütit... - válaszolom teljesen öntudatlanul, a számon csak bukfenceznek ki a szavak, de nem én irányítom őket. - Olyan édesek... és habosak... És Benjamin bezzeg folyton odaéget mindent...
Már az is összefolyik, hol vagyok. Miért dumálok Benajminról, talán itt van valahol? Ó, ne... az nem lenne túl jó... a legutóbbi alkalom sem volt az... Próbálom elűzni a képét, de ezzel csak még közelebb hívom magamhoz.
- Kókuszos samponnal mostam meg a hajam és… – Már csak most fogom fel, ahogy ujjaim közé a puha tincsek simulnak, és közben bámulom a kanapét. A gondolataim két dimenzió közt egyensúlyoznak... már csak Chrissie hiányzik innen, és a mindenfelé heverő plüssállatai... a francba is, még a haját is befonnám... pedig sosem tudtam fonni.
- Kókusz... - mormogom az orrom alatt, ahogy visszapillantok Elliot arcára, és minden maradék, rezge lábakon álló kis erőmmel megpróbálom hátrébb üldözni Chrissie tündéri mosolyát és ártatlan, világoskék szemeit, amelyekkel engem bámul. - Kókusz illat van... - A felismerés úgy bukkan fel bennem, mintha nem pont most mondta volna Elliot ugyanezt.
– Reméltem, hogy tetszeni fog neked.
Elégedett hümmögéssel húzom közelebb magamhoz Elliotot hogy arcomat a tincsek közé temessem és beszívjam az aromát. Nem is tudom, miért szeretem annyira... a gyerekkoromra emlékeztet, eszembe juttatja azokat a majdnem vidám és kellemes emlékeket, amelyek belengték a kölyökéveim egy-egy napját. Amikor anya a konyhában pörgött, mi pedig Benjaminnal elásva egy kis időre a csatabárdot szinte jó testvérként vigyáztunk a még szinte lehetetlenül kicsi Chrissie-re... Apa pedig nem messze pipázott, az udvarra szegezett tekintettel, amely persze mindig rendben volt, anya több időt töltött ott, mint bármi mással a világon. Imádta rendezgette a virágait... amelyek helyén ma már csak száraz gazcsomók állnak.
- Anyám rengeteg kókuszos pitét sütött... - Talán ezt sem én mondom. Mármint, persze, az én hangom, mégis, ha én lennék, befognám a számat. - Kölyökkoromban... persze mostmár nem süt.
Halkan horkanok egyet, de nem emelem fel a fejemet. Kellemesen békés ott maradni a tincsei, a belőle áradó illat és finom meleg együttes közegében maradni, még ha közben a gyomrom továbbra is úgy émelyeg, mintha akármelyik pillanatban oldalra borulhatna.
Persze, hogy nem süt... persze, hogy nem, Aiden... miért is tenné? Tönkretetted, őt is, mindent tönkreteszel...
Nem tudom már eldönteni, ez Benjamin, apa, vagy Feryll hangja-e, de egyre jobban körbezúgja a fejem.
- Kell egy cigi... - mormogom, és kezem indul is a nadrágom zsebe felé, de a cigisdobozt és az öngyújtót bár megérintem, csak annyit érek el, hogy bénán kiverem a zsebemből az utóbbit, hogy hangosan, fémesen koppan a padlón. Faszt...
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 11. 06. - 09:02:20 »
+1

illuminált pillanatok


Aiden
2001. október 27.

outfit

Figyeltem, ahogy ott áll a kanapénál. Csupán néhány lépés választott el tőle, de lelassultam. Nem azért, mert részeg volt és az alkoholszag körbe lengte… egyszerűen csak még mindig olyan nehéz volt elhinni, hogy ő idejön haza… hozzám. Megcsodáltam a magasságát, ami biztosra vettem, hogy változott az elmúlt két-három hónapban, mióta az életem része lett. A hullámos tincsei szinte hívogattak, hogy túrjak bele, de nem akartam egyelőre megzavarni a nyugalmát. Igazából kicsit jól esett volna, ha magától ér hozzám… csakhogy nagyon úgy tűnt, hogy valahogy belemerült a gondolataiba. A hanghordozásán is hallatszott, hogy máshol jár. Édes volt.
– Nem szeretem a sütit... – mondta. Erre keserűen nyeltem egyet. Én vagyok a süti… nem szeret… hát ez most fájt. Mit vártál, O’Mara, hogy majd megragad és beléd kóstol? Az nem Fraser volna. – A hang kigúnyolt szokás szerint és persze igaza volt. Mi a szarnak élem bele magamba mindenbe? Hogy megint fájjanak ezek az apróságok, minthogy: „nem szeretem a sütit…”? Részemről kihagytam volna egy adag újabb szenvedés, habár biztos voltam bennem, hogy majd előbb-utóbb összeveszünk… és lesz mosolyszünet. Nem lehet minden tökéletes… sőt talán éppen az a tökéletes, ha az ember néha összekap a pá… az Aidenével. – Olyan édesek... és habosak... És Benjamin bezzeg folyton odaéget mindent...
Sóhajtottam egyet, ahogy közelebb léptem hozzá. Szándékosan úgy tettem, hogy mind jobban tudja érezni a kókuszos aromát. Egyszer-kétszer már feltűnt, hogy ezt szereti s talán szóban is célozgatott rá.
Csakhogy ez a süti, most én vagyok és ezt az édességet szereted – válaszoltam suttogva, de elég határozottan ahhoz, hogy számára se legyen kérdéses a dolog. Az ujjai a hajamban kellemesen melegek voltak. Nem akartam, hogy átcsapjon depis részegségbe nála ez az egész, hiszen olyan bájosan vidám volt, mikor átlépte a küszöböt és magától csókolta meg… de valahogy a Benjamin résznél éreztem, hogy akár oda is kilyukadhatunk, ahová nem kéne. A családjáról nem sokat beszélt, ahogy én sem. Nagyjából sejthető volt, hogy mindkettőnknek ugyanez a pont az, ami kellemetlen.
– Kókusz... – állapította meg kicsit kábult hanggal. Hát ennél édesebb dolgot sem sokszor halottam tőle. – Kókusz illat van... – tette hozzá, majd úgy hozott magához, hogy át tudtam karolni a csípőjénél, miközben ő az arcát a fekete tincsek közé nyomta. Kicsit meggyűrtem a ruhája anyagát, mert én is megéreztem az ő illatát a füstös kocsmaszag és az alkoholos aroma alatt. Olyan fűszeres, olyan friss volt még most is, mint reggel, mikor elment itthonról.
– Anyám rengeteg kókuszos pitét sütött... – meglepett. Meglepett, hogy így beszél a családjáról, ilyen furcsán tényközlőn, mintha csak mesélni próbálna. Sosem hittem volna, hogy Aiden erre képes… mármint nem nyílt meg nekem igazán. Vártam, hogy majd így lesz. Próbáltam biztosítani arról, hogy nekem elmondhatja, de akármennyi időt is töltöttünk együtt, s akármit meséltem is neki én, ő furcsán távolságtartó maradt mindvégig. – Kölyökkoromban... persze mostmár nem süt.
Nyeltem egyet, de örültem, hogy nem húzódott el. Csak bújtam hozzá, mint jobban, élveztem a hajam között érzett melegséget, ami belőle áradt. Az egyik kezemet előre húztam, hogy végig simítsak a hasán és felelé haladva a mellkasán is.
Én bármikor sütök kókuszos pitét neked… – válaszoltam halkan, mintha csak valami titkot akarnék mondani neki. Nem is tudom, miért akartam erről az egészről biztosítani, hiszen nem sok értelme volt. Sosem tudnék ugyanúgy sütni, mint az anyja… az sem biztos, hogy tudok sütni. Nem akartam őt is megmérgezni valamivel. Már éppen elégszer bizonyítottam be, milyen mocskosul tehetségtelen vagyok a konyhában.
– Kell egy cigi... – kezdett hirtelen kapkodni. Éreztem, hogy ezzel most vége ennek a jó pillanatnak. Ahogy az öngyújtó és a cigisdoboz hangosan koppant a padlón olyan volt, ez az egész, mint egy jelzés, hogy nem kéne beleélnem magam ebbe a helyzetbe valóban.
Na várj csak, muci… – guggoltam le, végig simítva a kezemmel a combján és a lábszárán. Nem engedtem el egy pillanatra sem, csak felvettem a cucciat és felegyenesedtem, hogy a szemeibe nézve a kezébe nyomja azt, amire szüksége van. Tudtam, hogyha rágyújt úgysem tudunk ennyire közel maradni egymáshoz. – Tessék… – súgtam oda, majd tettem egy lépést valamivel hátrébb, hogy cigizhessen. Inkább odamentem és a ruhákért és felszedtem a szőnyegről, mielőtt megtapossuk őket, majd kicsit bénán letettem a fotel támlájára őket.
Ezután pillantottam csak Aidenre, aki talán már régen a cigijével a szájában ácsorgott ott a kanapé előtt. Jó volt ez a pillant, amig csak ölelt magához és beszélt, de nyilván stresszeli a családja, én meg nem akartam ráakaszkodni… kétlem, hogy pont én tudnám lenyugtatni… mégis visszamentem hozzá és elvettem a cigit, hogy beleszívjak és kicsit talán szexuálisan túlfűtötten az arcába fújjam a füstöt.
Ennél én és a kókuszillatom sokkal finomabb– közöltem és megnéztem az enyhén görbe ujjaim között szorongatott cigit.

Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 11. 08. - 17:32:26 »
+1

i was a child
who only wanted
to heal things



2001. október 27.
style


Sose túl késő jól élni. Emlékszem... apa mondta ezt mindig, amikor anya túl későn készült el a süteményeivel, olyankor, amikor más ember már nem eszik, inkább közeledik a lefekvéshez. És persze mi nem is kaphattunk a testvéreimmel, hiszen még kicsik voltunk, anya pedig nem akarta, hogy felpörögjünk a cukoradagtól, amik általában a pitéibe pakolt. Apa ezzel szemben boldogan lépett oda a szokásos helyére az ebédlőasztalnál és ezt mondta anyának: sose túl késő jól élni. Emlékszem arra a pillantásra... amivel ránézett... rajongtak egymásért. Ők voltak a tűz és a víz, akik kiegészítették a saját tökéletlenségükkel a másikét. Ez így volt jól..- így volt annyira természetes mindig is.
Fogalmam sincs, miről hebegek, mert már a gondolataim is összefolynak. Az arcomhoz nyúlok, hogy kissé átdörzsöljem azt, félig beletúrva közben a hajamba, hogy aztán azt biztosan a homlokomba borzolom, de nem is érdekel. A kanapé felé lépnék, hogy ledőljek rá, a világ ugyanis egyre élesebb irányokba csavarodik körülöttem, de aztán felbukkan Elliot és elállja az utat. Ezt persze egészen csak egy másodperc tört részéig bánom... aztán mélyen belélegzem a kókusz aromáját, és az elfelejttet velem mindent.
– Csakhogy ez a süti, most én vagyok és ezt az édességet szereted – közli velem Elliot, mire kicsit összehúzom a szemöldökömet. Miről van szó? Csak a kókuszra figyelek... annyi emléket sodor a felszínre, amelyeket józan pillanatomban annak közelébe se engednék. Látom anyámat a konyhában, látom Esthert, ahogy az iskola párkányán ülünk... látom Benjamin gyűlölködő és irigy pillantását, ahogy elvonul előttünk. Persze az csak egy pillanatig tart, hiszen ő sosem volt haragtartó... ő csak fel-fel lángolt, de aztán olyan hamar égett el, mint egy kis falevél.
- Ühöm... - mormogom a hajába, és szorosabban húzom magamhoz, hogy érezzem ujjaim alatt a mozdulatait. Miért ittál ennyit, Aiden? Ez a hang is csak homályosan, akadozva jut el hozzám, és válaszolni sem tudok. Nem akarom ezeket a képeket... nem akarom az emlékeket, le akarom őket rázni magamról, de nem sikerül. Úgy érzem magam, mintha megbénultam volna. És a bűntudat úgy kezd el felfelé bugyogni a torkomon, hogy közben égeti a torkomat is.
– Én bármikor sütök kókuszos pitét neked… – suttogja Elliot, mire hajának nyomom arcomat. Szeretném megkérni, hogy segítsen valahogy... mert ezek a tépő érzések nem tűnnek el. Hozzámtapadnak és belém mélyesztik a fogukat, én pedig megborzongok a fájdalomra.
- Tudom... - lehelem, és szinte kapaszkodom belé, mert félek, hogy ha elengedem, akkor még rosszabb lesz. Tudom, hogy erre nincs gyógymód... még részegen is tudom. - Köszönöm...
Nyelek egyet, és végül felemelem a fejemet. Lüktetni kezd bennem a cigaretta hiánya, még akkor is, ha egy részem nem akarja elengedni a kókuszillatát. A cigarettáért kutatok a zsebemben, és talán ki is lököm onnan... nem tudom, mert aztán mégis a kezembe kerül.
Lepillantok a fehér, kissé gyűrött dobozra és mellette az öngyújtóra, miközben érzem, ahogy Elliot eltávolodik mellőlem. Én pedig újra egyedül maradok... Utána lesek, de addigra már távol van és pakolászik valamit. Pedig ha elérném, akkor visszahúznám, mert nélküle mégjobban megtöltenek a hangok... a szagok és a képek, amiket nem akarok érezni. Sosem támaszkodtam senkire úgy igazán... mégis, valahol most ő a biztonság, és ez... ez kicsit megrémít. De mégsem lehetek már ugyanaz a tizenhat éves fiú, aki mindentől elfut, ugye?
Remegő kezekkel tolom a számba a szálat és gyújtom meg, de a láng nehézkesen kapja csak el a cigi végét. Elégedetten fújom ki a füstöt amikor végre betölti körülöttem a levegőt, és kiélvezem azt a pillanatnyi megnyugvást, amit ad... de nem tart elég sokáig. Hamar átszökik a szürkés rétegen a világ ridegsége újra.
Nemsokára Elliot újra felbukkan előttem, és érzem, ahogy kiveszi a cigit az ujjaim körül. Felszabadult kezemet a zsebembe csúsztatom, és veszek egy mély, füsttel telt levegőt, hogy még egy darabig legalább megálljak a lábamon.
– Ennél én és a kókuszillatom sokkal finomabb - közli Elliot, mire bólintok egyet. Ami persze nem jó ötlet, hiszen a világ abban a pillanatban megbillen egy kicsit, már megint... én pedig felnyöszörgök, hogy aztán lehunyt szemekkel a halántékomhoz kapjak, és kicsit megmasszírozzam azt. Persze nem sokat ér.
- Az biztos... Merlinre, de fáj... - morgom, de nem a fejemre értem. Ez persze talán a szavaimból nem derül ki... De a fejemben megéledő lüktetés szinte fel se tűnik. - Kurvára meg fogom ezt bánni holnap... Nem... már most bánom... - dünnyögöm, majd kissé kábán oldalra lépek, hogy megtaláljam a kanapét, és végre ledőljek rá, fejemet a háttámlára biccentve. Merlinre... mi a francért ittál ennyit, Fraser? Szenvedj csak, hajrá... ezek után megérdemled...!


Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 11. 09. - 16:48:47 »
+2

illuminált pillanatok


Aiden
2001. október 27.

outfit

Rám is hatással volt a kókusz, aminek az illata olyan erősen telepedett meg Cukormázban, hogy már nem is éreztem az Aidenből áradó alkoholos aromát. Ahogy közelebb húzott magához, ahogy hozzá simult a testem és mormogott a hajamban… én meghittnek éreztem. Valami persze megzavarta ezt, talán a furcsa feszengés, ami ott lüktett benne, ami nem igazán volt velem a jelenben. Nem bántam. Nem kizárt, hogy abban a pillanatban élt újra egy fontos emléket, vagy adta át magát valami mélyebb érzésnek. Nem sok jogom lett volna megzavarni ebben… hacsak nem ő akarja azt.
Meglehet sosem voltam bölcs ember, ha magánéletről, érzésekről, szerelemről volt szó. De azt tudtam, hogy a fájdalom erősít… a fájdalom sokszor még többet hoz ki az emberből. Ehhez pedig szembe kell nézni a múlttal. Milyen szánalmas ez éppen tőled, O’Mara– morgolódott bennem a hang, emlékeztetve a szekrény tetejére tett dobozra, a benne lévő fájdalmas emlékekre. Nyeltem egyet, belepréseltem az arcomat Aiden vállába, hogy engem most az ő illata töltsön meg. Az a füstös, alkoholos, friss aroma egy pillanatra részemmé kellett, hogy váljon, hogy visszanyerjem az önuralmamat.
– Köszönöm...
Megborzongtam, ahogy kimondta ezt a szót. Érezhette, ahogy egy remegés szalad át aprón, kellemesen rajtam… ő pedig csak vont még jobban magához, mintha tényleg akarna… és én is úgy éreztem, hogy mindennél jobban akarom őt. A belőle áradó melegséget meg akartam ragadni, hogy még inkább magamba fogadjam… mert megnyugtatott. Hirtelen nem létezett külvilág, csak a szívverése, a lélegzetvétele. Furcsán biztonságban éreztem magam, nem számított, hogy részeg… és ha ránk törne valaki, nem tudna megvédeni.
Csak egy pillanatra húzódtam el tőle, de máris éreztem, hogy fázok. De a gondoskodó ösztönöm kapcsolt be, hogy összeszedjem a cuccait, ne legyenek koszosak… mondjuk csak utólag gondoltam bele, hogy nem valószínű, hogy látta, amint összekaparom a földről, hiszen éppen a dohányzással volt elfoglalva. Hallottam, ahogyan kattan párszor, aztán megtöltötte a házat a dohány bűze. Engem nem zavar… mármint Aidennel együtt ezt is befogadtam. Ráadásul a cigi kiválóan alkalmas volt arra, hogy flörtölgessek vele, talán csak egyszer morgolódott miatta.
Most is egy bólintással tette egyértelművé, hogy tetszik neki a látvány… és tartott vagy fél percig, mert hirtelen a halántékához kellett érnie. Finoman masszírozta végig, mintha a fájdalom elviselhetetlen volna számára.
– Az biztos... Merlinre, de fáj... – Aztán persze hangot is adott a sejtésemnek. – Kurvára meg fogom ezt bánni holnap... Nem... már most bánom...
Hümmögve elmosolyodtam és közelebb léptem hozzá, hogy az ujjai közé csúsztatta a cigarettát, végig simítsak a szabad kezemmel a mellkasán. Csak ezután álltam egy kicsit lábujjhegyre, hogy finoman megcsókoljam. Ajkaim lágyan simultak az övére, nem is tudom, miért finomkodtam, mert bennem megint úgy tombolt a szenvedély, mint valami örült tornádó, képes lett volna mindent letarolni… csoda, hogy eddig nem látták a bútorok kárát ennek a hévnek.
Na... mivel holnap még rosszabbul leszel, ma kell jó éreznünk magunkat… – sóhajtottam az ajkai közé, majd újra csókoltam. Mélyebben, szenvedélyesebben… annyira édes volt, ahogy mormogott, ahogy beleszagolt a hajamba… ellenállhatatlan volt… Átkaroltam magam, hogy aztán egy szökkenéssel átkaroljam a csípőjét a lábaimmal. Tovább akartam csókolni, a hajába túrni… bele sem gondoltam, hogy részegen nem áll olyan stabilan a lábán. Végig simítottam a tarkóján, ujjaim elvesztek a hullámos tincsek között, aztán éreztem, hogy kicsit mozdulunk, reméltem, hogy a kanapé felé, ehelyett eldőltünk… éreztem, ahogy a testem belecsapódik a padlóba, éppen a dohányzó asztal és a kanapé között.
Aú… – nyöszörögtem picit szerencsétlenül, na nem mintha ez elég lett volna arra, hogy elvegye a kedvem tőle.
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 11. 13. - 22:12:22 »
+3

i was a child
who only wanted
to heal things



2001. október 27.
style


Egyre vészjóslóbban folyik össze előttem a kép. Mintha egy kis csónakban himbálóznék, a kis vízcseppek pedig bele-bele csapnak az arcomba... Dehát honnan jön a víz? Van egyáltalán víz? Zavarosan lehunyom a szememet pár pillanatra és csak becsúsztatom az ajkaim közé a cigarettát, hátha ez segít... de nem segít, mert csak még jobban szédülök. Nem állok stabilan, és úgy érzem, hogy dőlök oldalra... mégsem nyitom ki a szemem. Úgysem borulok el, ugye? Reménykedni hirtelen sokkal egyszerűbbnek tűnik mindennél. Egyszerűen csak lehunyt szemmel állni és sodródni... mint ahogy egész életemben is tettem.
De aztán ez a sötétség is fájdalmasan színessé válik. Nem akarom... nem akarom látni a képeket, de beleragadtak az elmémbe, és egyszerűen nem tudom őket kiszedni. Mintha a sérült szemembe az átok élével együtt annak a napnak az árnyai is beleégtek volna... és most sajog megint, ahogy a feketeségbe belehasít a zöld fény. A képre pedig megrándulok. Nem... ez nem a valóság... de mégis annyira kibaszott valóságos.
Szinte levegőért kapva nyitom ki a szememet, a hátamon végigkúszik a jeges hideg. Nem valóság, nem az... az a múlt... de a múlt is itt lóg rajtam, érzem, ahogy feszít. Folyton itt van.
Mély levegőt veszek, tüdőmet ellepi a füst csípős aromája. Újra Elliot felé fordulok, hogy a látványa visszarántson  valóságba a megborult tévképzetek közül. Közben persze elkezd a fájdalom már nem csak a szememben, de a fejemben is lüktetni... nem vagyok más, csak egy alkoholtól bűzlő, fájó massza. Pontosan így érzem magam. Aztán hirtelen megérzem Elliotot közelebb lépni... és a kókuszos illat újra befészkeli magát az orromba, jólesően kúszva végig bensőmben. Félig leeresztem a szemhéjamat, ahogy megérzem az ajkát az enyémen... Olyan finom a csókja, hogy halkan az ajkaiba sóhajtok tőle, és még a borzongás és végigfut a hátamon. Ez az... a kókusz, az ajkainak az íze. Nem gondoltam, hogy valaha fogok még így érezni... nem gondoltam, hogy valaha fogom még azt érezni, hogy nincs folyton a nyomomban valami, ami bántani akar, megölni és tönkretenni.
– Na... mivel holnap még rosszabbul leszel, ma kell jó éreznünk magunkat… – suttogja, én pedig csak mormogok válaszul. Rosszabbul... jól érezni... ennyit fogok csak fel, ezt is alig-alig, ahogy ujjaim közül kihull a cigaretta - és remélhetőleg nem gyújtja fel a lakást -, és tenyeremet Elliot arcára simítom, hogy közelebb húzzam magamhoz. A leheletünk és nyelvünk összekeveredik, én meg egyre mohóbbá válok, többet akarok... csakhogy az elmém és a testem hamar kétfelé bomlik. Tompán érzem a nekem feszülő, rám nehezedő súlyt... a lehunyt szemeimen át, a csókok közt, kissé kifulladva, fel sem fogom, hogy mi történik... de a levegő az arcomba kap, mintha dőlnék, és talán dőlök is... A francba!
Felmordulok, ahogy a fejem nekicsapódik valaminek. Nem túlságosan kemény, de azért elfog a sajgás és a kellemetlen szédülés megint... Halkan káromkodok egy kicsit, de aztán a szavaim összeakadnak, ahogy megdörzsölöm a homlokomat ismét, és felpillantok... de Elliot elmosódott, homályos alakján kívül semmi mást nem veszek ki. A padlón lehetek... talán... megpróbálok arrébb kúszni, de csak újra megérzem Elliot testét az enyémhez simulni.
- Szóval holnap rosszabb lesz? - mormogom. Zeng a fejem... kibaszottul zeng... hangokat hallok, amik nem léteznek. A francba is, hogyan léteznének? Hiszen halottak... halottak... Kifújom a levegőt, de egyre nehezebben megy ez is, mint minden mozdulat... A következő pislogásnál pedig már a szememet kinyitni újra is lehetetlennek tűnik. Miért ilyen nehéz az élet? Minden olyan nehéz... Hagyom a fejemet elnehezülni, hogy az alattam lévő testre biccenjen az is, aztán az utolsó árnyképek már akármilyen kegyetlenek is, nem tudom kinyitni a szememet. Kék szempárt látok... a vidám, édes kis hangját, és szinte érzem apám szivarjának a szagát, amely egyszer belengte az egész házat... és ezt még Elliot illata sem tudja felülmúlni. Mert ezek a képek még az álmaimba is követnek... csak úgy, mint mindig, minden egyes éjjel.



Köszönöm a játékot!  Vigyorog

Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 12. 01. - 21:40:48 »
+5

karácsony Cukormázban


Aiden – Avery – Daniel – Irene – Jasper
2001. december 24.
Tizenegy óra

outfit

Ha lepisilsz véged… – morogtam az apró kutyának, aki a kabátom alatt vackolta be magát annyira, hogy éppen elég volt a karomat a teste alá helyezni, nem esett le. Persze nem is ez volt a legnagyobb félelmem, hanem hogy esetleg el kezd ugatni vagy megharap és akkor tuti sikítófrászt kapok.
A válasz egy vékony kis ugatás volt.
Ezt ne csináld, te! – Emeltem fel a hangomat rémülten, de azért örültem, hogy az utca végében vagyunk. Hirtelen ugyanis utálni kezdtem a karácsonyt, az ötletet, hogy a család nálunk töltse a vacsorát és itt ajándékozzunk. Kinek az elcseszett fejéből pattant ez ki? Én még csak a főzni sem tudok és éppenséggel Aidenből sem nézem ki, hogy egy fél madarat megsüt estig. A te ötleted volt, te barom, mert jó karácsonyt akartál adni neki! – A hang olyan kellemes ünnepi hangulattal vert fejbe, hogy csak a keserű szájíz maradt.
Minden erőmmel boldoggá akartam tenni Aident, éreztetni akartam vele, hogy a családom része minden tekintetben, de már kezdtem úgy érezni így az évvégére, hogy ez is túl sok. Minden kezdett szép lassan rám omlani.
Ingerülten téptem fel a kertkaput és vágtam át a követ úton. Aztán benyitottam a házba és végre megéreztem a melegséget. Eddig fájdalmasan marta az arcom a hideg, odakint ugyanis leesett egy újabb adag hó. Ezúttal olyan sok volt, hogy még a bakancsom orra is beázott egy kicsit. Már azon voltam, hogy lehajolok és szépen megszabadulok a vizes lábbelitől, na meg a zoknitól, de a kutya mozgolódni kezdett a kabát alatt és valahogy feltornázta magát a nyakamig. Éreztem, ahogy megbök a nedves orrával és végig nyal a nyakamon, az államon.
Muci! Muci, ments meg! Egy szörny eszi a nyakamat! – sikoltoztam és alig vártam, hogy meghalljam bentről a lépteit. Ha pedig felbukkant, akkor elvigyorodtam: – Boldog karácsonyt! Ő itt a babánk, Cleo – jelentettem be nagy büszkén.

Este hét óra

Furcsa volt, hogy az én házam nappalijában áll egy karácsonyfa… olyan normálisnak tűnt még a koponyadíszek ellenére is és az enyhén sötét dekoráció mellett is otthonosnak tűnt az egész. Az csak még különösebb volt, hogy a felállításában és diszítésében is Aiden részt vett, persze csak is Jasper miatt, akit szintén Amber rángatott bele a dologba. A kislányra pillantottam, aki már ott ücsörgött a fánál és ajándékot bontogatott, miközben a másik oldalról Avery próbált egy falat süteményt gyömöszölni a szájába. Jasper és Irene ülhettek talán még ott körülöttük.
Dean, a nevelő apám ezúttal megfésülte a bozontos, vörös szakállát és még inget is felvett, hogy belepasszoljon a karácsonyi képbe. Persze enélkül is imádtam, hogy itt volt, hogy megmentette a vacsorát, mielőtt még felgyújtom az egész konyhát. Hálás voltam, hogy korábban érkezett és megpróbálta az ötletemet egyben tartani. Most viszont csak töltött egy sokadik pohár whiskeyt, hogy Aiden kezébe nyomja menet közben. A másik poharat ugyanis a fotelben ücsörgő Daniel kezébe adta. Elkaptam a pillantásom, ahogy összeszedtem néhány koszos poharat és tányért. Egész este a házigazdát adni nem könnyű, de élveztem… főleg mert Aiden is valamennyit segített és nem éreztem magam teljesen egyedül a dolgokkal.
Muci segíts! – kértem és elindultam ki a konyhába. Valójában csak egy csókot akartam lopni a fagyöngy alatt, amit szándékosan a mosogató fölé pakoltam, amikor senki sem figyelt.
 
Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 12. 03. - 19:08:23 »
+4



karácsony Cukormázban
2001. december 24.
mindenki, főleg bátyus


Nem gondoltam volt, hogy egyszer ezt megélem… mármint szó szerint le voltam döbbenve, mikor beléptem Elliot új házába és minden karácsonyi pompában úszott. Jó, talán túlzás azt mondani, hogy olyan nagy pompa volt, mert azért megőrizte a hozzá illő groteszkséget a fán lógó koponyákkal és fekete díszekkel. Ennek ellenére viszont normális kaja illat volt és nem is sikerült olyan rosszul a pulyka – bár sejtettem, hogy apa besegített azért Elliotnak ebben a dologban.
A vacsora előtt ismertem meg Aident. Róla leginkább csak Ambertől hallottam… főleg áradozásokat. Azt már tudtam, hogy úgy néz ki, mint egy lovag és nagyon erős, meg füstöt fúj, de mindezidáig arccal nem tudtam párosítani. Ha ő hozta ki ezt a meglepő felnőttességet Elliotból, amivel megszervezte a vacsorát, akkor egy részem nagyon hálás volt neki. Lassan három éve arra vártam, hogy mikor kezd már el emberként viselkedni és hagyja hátra a dacos kisfiús énjét. Talán erre a néhány órára sikerült neki, ezért nem is szóltam be neki a kelleténél többször.
Oké… ez is az egész csak róla szólt. Senki másról nem, apa is hetekig áradozott róla, hogy milyen büszke rá.  Szerettem Elliotot, de világ életemben azt hallgattam, hogy a szüleink érte aggódnak vagy éppen olyan dolgokért dicsérik, amiket tőlem természetes módon elvártak. Túlzottan is féltékeny voltam rá, mikor kisfiú korunkban anyánk őt dédelgette, vagy órákat ült mellette, hogy belé könyörögje az ételt. Pontosan ezt csinálta vele Forest is, mert nem értette meg, hogy csak azt akarja, ugrálják körbe. Kifújtam a levegőt, elvégre karácsony volt, nem utálkozhattam és alapvetően nem is éreztem annak, mert a lehető legőszintébb szeretettel rajongtam a bátyámért és tudtam, hogy eljön a nap, mikor majd csak én leszek mellette, akkor nekem kell átvenni ezeket a szerepeket. Aiden nem tűnt olyannak, aki erre képes lenne… sőt azt sem volt valószínű, hogy tartós lesz ez az egész. Hány éves lehetett? Legfeljebb húsz?
A vacsora jó hangulatban telt. Meglepett, tényleg meglepett, hogy ennyire jól sikerült ez az egész. Utána is csak ültem és figyeltem, ahogy Elliot lánya, Avery Amberrel foglalkozik, én pedig végre kaptam néhány perc nyugalmat. Egy ekkora gyerek mellett az embernek nem sok esélye volt, hogy ücsörögjön. Hol rohangáltam utána, hol nagyokat beszélgettünk a kedvenc babájáról, akinek sosem volt elég divatos az öltözéke.
– Igyál egy kicsit – nyújtotta felém a poharat apám. Észre sem vettem, hogy megint ki töltött egy-egy adag lángnyelvet, de azért az ital után nyúltam, s nagyot kortyolva belőle biccentettem egy köszit.
Megvártam, míg elfogy az italom. Addig újra és újra végig bámultam a meglehetősen magas fán, ami tökéletesen uralta a teret. A koponyák és minden más is olyan groteszk volt, mégis annyira irigyeltem a bátyámat, mindene megvolt. Ebben is sokkal jobb volt nálam. Nem csak az emberek szeretették jobban, de alig pár hónapja vált el és máris volt új párja, új otthona, új élete. Nekem meg már lassan három éve – ha nem több – ugyanaz a mókuskerék jár: munka, gyereknevelés. Úgy éreztem magam, mint aki valamiféle csapdába esett és nem tud kikeveredni belőle, hiába feszegeti és tépi. Nem lett volna szabad ilyen keserűnek lenni karácsonykor, bennem viszont egyre inkább megültek a szomorú érzések, így hát jobbnak láttam az ital után távozni.
Előre hajoltam, hogy a poharamat a dohányzóasztal sarkára tegyem.
– Na látom, valaki alaposan besütizett – léptem oda Amberhez és megtöröltem a száját a szalvétával. – Nekünk lassan mennünk kell, mert a kisasszonynak hamarosan alvás ideje van– mondtam és felkaptam a karomba. A fejét azonnal a vállamra hajtott. Tudtam, hogy elfáradt és ez nem is volt meglepő, annyi inger érte ma.
– Köszönjük a vendéglátást, Avery – mondtam a lánynak, majd odahajoltam Irene-hez, hogy puszit leheljek az arcára. Jasperrel és apámmal kezet fogtam, Elliotéknak meg egy biccentéssel és vigyorral a képemen odaböktem egy jóestét. A vak is látta, hogy éppen elvonulnának kicsit kettesbe.
Még egyszer végig néztem a családon, aztán már hoppanáltunk is szépen haza. Az én lakásomban is felállítottunk Amberrel egy kisebb fát és még odahaza is várta némi ajándék, amit szigorúan reggel bonthatott ki, így elnyújtottunk némileg a karácsony élményét. Neki ez kellett, hogy kicsit kiszakadjon abból az anyátlan világból, amiben mindennap élt.


Köszönöm a meghívást!
Naplózva


Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 12. 04. - 18:19:13 »
+4

though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken



2001. december 24.
style


Egy újabb karácsony... még mindig nem jelent nekem semmi különösebbet az ünnep, a házat mégis beragyogják a fényei, valamilyen fahéjas sütemény illata tölti meg a levegőt, ennek a hangulatnak pedig lehetetlen ellenállni. Kipillantok az ablakon át a Londonhoz képest nagyon is meglepően sok hóval fedett udvarra, egy pillanatra pedig megpillantom magamat kiskölyökként végiggázolni a fehérségben Benjamin után. Nem sokszor esett akkora hó, hogy sokáig el is tartson... de ha igen, akkor mi persze lelkesen vetettük bele magunkat a hógolyócsatákba és a hóhippogriff építésbe. Persze akkor még nagyon kicsik voltunk... engem egy idő után már nem érdekeltek ezek a dolgok.
Nem sejtettem, hogy valaha lesz még egy rendes karácsonyom. Úgy értem, együtt ünnepelve valakikkel, ajándékokkal, fával... Olyan marha hihetetlennek tűnt, még azután is, hogy pont egy évvel ezelőtt, valamikor 2000 decemberében végre megöltem Feryllt. Azt hittem, felszabadultam... De igazából akkor már késő volt.
Még mindig nem hiszem, hogy megérdemelném... ezt itt. Elliotot, ezt az egész karácsonyi hangulatot... ezt... ezt a kis... izét... Úgy értem... Elliot egyszer csak beállított ezzel az izével, én meg azt se tudom, hogy igazából kutya-e... És most itt van a kezemben, és a nyakamat nyalogatja. Merlin seggére, Benjamin biztosan kiröhögné a belét, ha meglátna! Ráadásul ez a kutya ráncos. Ötletem sincs, Elliot honnan szerezte... és miért? Nem is szeretem a kutyákat. De még nagyobb baj, hogy Elliot nem engedi, hogy letegyem... talán attól tart, hogy valaki rálépne, ami persze nem olyan elképzelhetetlen, hiszen elég kicsi. Sokkal inkább hasonlít egy macskára... egy groteszk, ráncos macskára.
Visszafordulok előre, és a karácsonyfa felé pillantok, amiken azok a díszek lógnak, amelyeket együtt válogattunk össze még valamelyik nap, és amit együtt díszítettünk fel Flynnel. Az egyik szekrény tetején pedig az a díszgömb pihen, amit az egyik üzletből loptam el. Kicsit úgy érzem, túl sokan vagyunk itt... Avery és Flynn még hagyján, de most felbukkant Elliot többi rokona is, az apja, a testvére, na meg Amber... és a nő, aki kihallgatott a Minisztériumban. Milyen remek, idilli találkozó... a vacsorát már átszenvedtük, most pedig végre mindenki elvonult egy kicsit a saját dolgára. Ekkor lép el előttem Elliot apja, és nyom a kezembe egy lángnyelvvel teli poharat, mire csak biccentek neki egyet hálám jeléül. Erre persze Cleo máris izgatottan mocorogni kezd, pedig kellemetlen lenne, ha belenyalja.
Rendben, talán nem kéne ennyit morognom. Mégiscsak karácsony van, és tudom, hogy Elliot részben miattam gürizett ennyit - még ha nem is kellett volna neki, én ugyanis sosem vártam el. Igazából egy kicsit még ma is ott dolgozik bennem a bűntudat, bár igyekszem a lehető legkevésbé mutatni... de egy részemet mardossa, hogy mi lehet otthon. Hogy Benjamin és anya csendben ülnek egymással szemben a konyhaasztalnál... nyelek egyet, hogy elüldözzem ezeket a képeket, és inkább ellököm magam a ablaktól, ahogy Elliot a nevemet mondja a konyha felől.
Cleo újra mocorogni kezd a karomban, ahogy átlépem a küszöböt. Talán kiszimatolja az ételek szagát, talán csak unja, hogy már jó ideje a kezemben van, de elkezdi a kis fogaival harapdálni a pulóverem ujját.
- Mhm... - mormogom felé, de úgy látszik, őt ez nem hatja meg, ugyanis csak vadabbul támadja a kezemet.
- Szóval azért vetted ezt a szörnyet, hogy megöljön? - kérdezem Elliottól, ahogy odaérek hozzá, és lepillantok a csöpögtetőre pakolt tányérokra és poharakra. Csak azután szúrom ki a fagyöngyöt felettünk lógni, és húzom a számat egy félmosolyra. - Tudod, lazulnod kéne egy kicsit. Hagyd már a mosogatnivalót... - Egy kicsit közelebb hajolok hozzá és hagyom, hogy ajkaink összeérjenek pár pillanatra. Jobban szeretem így... amikor nem figyelnek árgus szemek, mikor csak ketten vagyunk, távol a zajos tömegtől. Mert ez a pár ember nekem már kész tömeg.
Ahogy Elliot testvére - mit is mondott, mi a neve, Daniel? - elköszön, Amber felé pillantok, aki a szokásos lelkes vigyorral integet felénk. Egész aranyos ez a kislány, ez tagadhatatlan... A felém érzett vonzalma viszont egy egész kicsit ijesztő néha.
Elhoppanálnak, a ház pedig máris csendesebb lesz valamivel. Visszapillantok Elliotra, Cleo pedig ebben a pillanatban dönti el, hogy egy kicsit magára vonja a figyelmet, és vakkant egyet. A hangja sokkal inkább hasonlít egy gyerekére, mint kutyáéra.
- Elveszed egy kicsit? Kell egy cigiszünet... - mondom Elliotnak, és felé is tartom a kutyát, akinek a szőre persze már beborítja az egész pulóveremet.
Naplózva

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 12. 04. - 23:04:51 »
+4

CSALÁDI KARÁCSONY

2001. december 24.
o u t f i t


Imádom a karácsonyt... Te jó Merlin, mennyire imádom!
A tavalyi ünnep nem sikerült túl hangulatosra... mármint, a maga nemében az volt, persze, de sokkal inkább szomorú. Ketten ültünk a még szinte teljesen üres Suttogó padlóján Elliottal és iszogattunk, Wampus meg ide-oda mászkált közöttünk... Az idei év ehhez képest sokkal másabb volt. Egyrészt Jasperrel tölthettem, ami alapvetően sokat jelentett... amúgy meg Elliot is sokkal boldogabbnak látszott. Részben biztosan Aiden miatt, de azért itt volt Dean és Daniel is, na meg Daniel kislánya... Amber a legaranyosabb kisgyerek, akit valaha láttam! És végre valaki igazán értékeli a süteményeimet... Ez a nap tele van boldogsággal.
Délelőtt Deannel és Elliottal a konyhában sürgölődtünk, elkészítettünk mindent... hiába ütköztünk szinte minden második mozdulattal egymásba, mégis olyan hangulatos és idilli volt. Annyira hiányoltam ezt mindig is... Karen és apa szerette kidobná a nyakából ezeket az ünnepekkel járó kis apróságokat. Még a házat se díszítettük fel, szimplán mert őket ez nem érdekelte. Letudtuk a karácsonyt egy kis éttermezéssel, aztán minden ment tovább úgy, mint előtte... Én pedig utáltam ezt.
Felpillantottam a vállamat súroló faágakra és megérintettem egy lelógó, fekete díszt ujjaimmal, aztán újra felvettem a villát, hogy egyek még egy falatot az almáspitéből. Közben Amber lelkesen bontogatta az ajándékait, egyre több színes csomagolás került mindenfelé a padlón, de én csak mosolyogva figyeltem a lelkesedést az arcán. Hát hogy lehet ilyen aranyos? Ráadásul egyértelműen rajong Jasperért, ami még egy nagy plusz pont... talán a cigaretta teszi ezt, Elliot azt mondta, Aidenhez is valami különös módon kötődik... persze legalább az ízlése jó volt, Jaspert illetően legalábbis mindenképpen.
- Nem kérsz még egy kis pitét, mielőtt az ajándékot is széttéped véletlen? - kérdeztem halkan nevetve, ahogy Amber lelkesen simította végig a tőlem kapott rózsaszín, csillámos pulóver anyagot. Még egy falatot kaptam be, úgy pillantottam boldog fejjel Jasper felé, és kicsit közelebb is húzódtam hozzá, hogy vállának biccentsem arcomat. Jól esett, hogy itt volt... tudtam, hogy ez valószínűleg nagy családsokk neki így egyszerre, de ez volt már az első alkalom, hogy beáldozta magát értem... nem vagyok benne biztos, hogy tökéletesen ki tudtam fejezni neki azt, milyen hálás vagyok ezekért a dolgaiért.
– Na látom, valaki alaposan besütizett – lépett aztán közelebb Daniel, hogy kicsit kibiccentse Ambert az ajándékok és a sütik okozta eufóriából. – Nekünk lassan mennünk kell, mert a kisasszonynak hamarosan alvás ideje van.
Mosolyogva integettem oda Ambernek, aki már úgy tűnt, Daniel vállára dőlve félig bealudt, de azért még visszacsápolt, bár sejtettem, hogy főleg Jasper felé.
– Köszönjük a vendéglátást, Avery. - Rámosolyogtam Danielre, majd letettem az üres tányéromat a fa mellé.
- Örülök, hogy eljöttetek... és Elliot is, csak épp mással van elfoglalva... - pillantottam a konyha felé, majd amint a férfi arrébblépett, hogy Deantől is búcsút vegyen, Jasper és Irene felé fordultam. - El tudjátok hinni, hogy Aidennek vett egy ilyen cukiságot, és nem nekem?
Persze csak vicceltem, én tökéletesen boldog voltam Wampussal is... már úgy értem, általában. Néha hajlamos volt megőrülni.
Felvettem a tányéromat, aztán fel is tápászkodtam, nem akartam ugyanis kellemetlen meglepetés-szennyest hagyni a fa alatt.
- Mindjárt jövök - pillantottam Jasperre, aztán a konyhába siettem, hogy lepakoljam a tányért az asztalon lévő maradékok mellé, és onnan lestem Elliot és Aiden felé, akik közt lelkesen izgett-mozgott Cleo. Merlinre... olyan imádnivalóan pici és ráncos...
- Elveszed egy kicsit? Kell egy cigiszünet... - Aiden szavaira kaptam az alkalmon, és lelkesen közelebb sodródtam, hogy kikapjam a srác kezéből Cleot, aki egyből nyalogatni kezdte a pulóveremet.
- Majd én vigyázok rá, enyelegjetek csak! - vigyorogtam, aztán finoman magamhoz öleltem a kiskutyát, és már el is indultam kifelé. - Sziaaaa... hát te hogy lehetsz ilyen édes, hmm?!
A nappaliba érve visszahuppantam Jasper mellé, akárhol is ült, és csillogó szemekkel pillantottam felé, Cleo is odahajolt, hogy reszketve megszaglássza a kezét. Azért remélem nem fog lepisilni...
- Láttál már ennél aranyosabb dolgot? - kérdeztem tőle elvarázsolva, majd visszafordultam a kutyus felé, hogy finoman megsimogassam, mire persze elkezdte játékosan harapdálni a kezemet.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 12. 06. - 14:14:20 »
+4

karácsony az apósoknál


2001. december 24.
Cassen és a család
 
„Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.”


Már egy jó ideje tudtam, hogy hivatalos vagyok a Cassen-Fraser-O’Mara karácsonyra, ezért is csomagoltam el a korábban vásárolt fehérneműket úgy, hogy azok majd Averyt a szobájában várják. Nem szerettem volna, ha az apja meglátja. Elliot jófej, de gyanítom letépte volna a legbecsesebb részemet, ha bármiféle szexuális célozgatást teszek a lánya felé az orra előtt. Szóval egyelőre úgy gondoltam, hogy a fa alá csak azt a kis dobozkát csempészem a kulccsal.
Egy kulcs, milyen apróság, mégis olyan sokat jelent. A szüleim vettek nekem egy lakást Hertfordshire-ben. Nem akartam elmondani Cassennek, mert úgy volt, hogy majd bérelünk egy helyet közösen, ha végre elballag a Roxfortból… így azonban ez az ügy kicsit könnyebben megoldódott és csak az önfenntartást kell elintéznünk. Anyámék megengedhettek maguknak egy ilyen befektetést és most már lassan több, mint egy éve elértem a nagykorúságot, ezért hát úgy döntöttek beruháznak valami nagyobb dologba, hogy el tudjam kezdeni az életemet. A lakás persze egy régi társasházban kapott helyet, ráadásul alaposan rendbe is kellett hozatni éppen emiatt. Állítólag évtizedek óta nem laktak benne és ez meg is látszott az állapotán. Éppen tegnap előtt jártunk ott, így én is meg tudtam nézni magamnak. Nem volt túl nagy szám, volt egy nappali, egy háló, egy konyha meg egy fürdő, tehát éppen csak az alapok.
Gondoltam, hogy ezt majd csak akkor csúsztatom oda neki, mikor Amber már távozott. A kislányt úgyis lekötötték a saját ajándékai, én meg azzal a sállal babráltam, amit Cassen nagyapja adott. Valahogy örültem, hogy a kislány most nem velem törődik, ugyanis mióta megérkeztek hol az én ölembe, hol Fraserében volt és közölte: hercegnőset akar játszani. Sőt… ami azt illeti, azt sem bántam, hogy igencsak gyorsan távoztak. Ilyen sok kajával a hasamban sebezhető voltam.
– El tudjátok hinni, hogy Aidennek vett egy ilyen cukiságot, és nem nekem? – kérdezte Cassen felém, és Irene felé fordulva. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, hogy a Fraser kezében nyugvó kutyáról beszél. Biztos voltam benne, hogy Elliot neki is valami túlzottan nagy ajándékot vett, míg nekem csak egy pár téli zoknit adott. Nem, mintha zavart volna, nem kell hogy annál jobban ismerjük egymást, mint most. Minden embernek van lába és az néha fázik. Végül is én is csak egy üveg bort adtam neki, Frasernek meg egy ütősebb whiskeyt, úgyhogy lesz amivel feldobják az estéket, mikor megint csak kettesben vannak.
– Bármikor kölcsön veheted Frasertől – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, de addigra már hátat is fordított, hogy elsiessen a konyhába. Ekkor nyúltam be a fa alá, hogy a kis dobozt magamhoz vegyem és elrejtve a tenyeremben vártam, hogy visszajöjjön Cassen.
– Nagyon oda van azért a kutyáért… – jegyeztem meg Irene-re pillantva. Még egy fanyar kis vigyort is megengedtem magamnak, ami megtörte az általános hidegségemet. Persze nem csak Cassen állandó jókedve tapadt rám, hanem az alkoholmennyiség is kellemesen átmelegített, amit magamba küldtem a vacsora mellé.
– Kérsz egy kis bort még? – kérdeztem Irene-t és az üres kezemmel felemeltem a dohányzóasztalon pihenő boros üveget, hogy a taplas poharakat megtöltsem a finom, édes, vörös itallal. Ez kellemesebb volt, mint azok a méreg drága száraz borok, amiket apám hozott haza a különböző konferenciák után. Bár mindig megpróbált róla meggyőzni, hogy ez az igazi és ez a minőségi bor, de engem a hideg rázott a keserű utóíztől, amiket a számban hagytak.
Irene felé tartottam az egyik poharat, mikor visszatért Cassen szőke alakja. A kezében ott volt az izgő-mozgó kiskutya, és mikor lehuppant mellé, azonnal átmászott az én ölembe is. Ezt kihasználva csúsztattam Avery ujjai közé a csomagot: – Egy kis meglepetés tőlem… – mormogtam.

Naplózva


 

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 12. 06. - 15:27:36 »
+3

karácsony Cukormázban


Aiden – Avery – Daniel – Irene – Jasper
2001. december 24.

outfit

Mosogatás közben azon agyaltam, hogy vajon mindent jól intéztem-e idén. Nem tudom miért… csak azt akartam, hogy az első egyedül szervezett karácsonyom jól sikerüljön. Egy évvel ezelőtt Nat azon vitatkozott velem, hogy ki kell öltöznöm az ünnepekre, most meg minden nyugodt és csendes volt családi körben, pont úgy, ahogyan én akartam. Nem akartam új cuccokba bújni a fa alatt, nem akartam túlzásba vinni a kiöltözést, csak élvezni, hogy együtt vagyunk mindannyian. Az ajándékokra fektettem a hangsúlyt inkább, semmint a puccparádéra. Irene-nek megvettem azt a szépséges fülbevaló szettet a Gucciban, és ha már ott jártam, Averynek is vettem egy táskát… meg magamnak még úgy vagy kétszáz cuccot, amit egyelőre az ágy alá rejtettem, nehogy Aiden mérges legyen rám, amiért nem férnek be a szekrénybe. Danielnek a szokásos könyvkupacot adtam, amit nagyjából minden ünnepre megkap. Tudom, hogy szeret olvasni velem ellentétben, akit halálra untattak a könyvek. Amber is örült a hercegnő jelmeznek, amit közösen választottunk ki Mucival. Azért a legkönnyebb még is csak a nevelőapám volt. Nagyjából sejtettem, hogy akármit is vennék neki, rajongással szeretné. Ezért hát Deannek sok adag mézsört főztem saját kezűleg, amiket szépen elrendeztem egy közepes méretű faládába. Persze bűntudatom volt, hogy a három kicsi most nincs itt. Ada imádná a kutyust, Kis Nat pedig bizonyára csillogó szemekkel nézne rám… Noah vajon mit szólna a karácsonyi fényekhez? Nem akartam szomorú lenni ma, egy pillanatra sem, ezért is volt jobb, ha Aidennel töltök néhány közös kis pillanatot a szobában.
Felpillantottam a fagyöngyre a mosogató felett, mikor már hallottam a mozgolódását. Nem fordultam a konyhaajtó felé. A frissen elmosott edényeket pakoltam a csöpögtetőre, remélve, hogy gyorsan megszáradnak varázslat nélkül is. Azért jó lett volna, ha nem egy katasztrófa övezet marad a karácsony után.
– Szóval azért vetted ezt a szörnyet, hogy megöljön? – kérdezte Aiden. Tudtam, hogy a kutyusra gondol… a kutyusunkra, Cleora. Azóta a kezében tartotta, hogy megkapta és bár ő nem szívesen mutat gyengédséget, tudtam, hogy ez egyértelműen annak a jele. Az utolsó tálat pakoltam le, ahogy a pulóver ujjával harcoló apróságra pillantottam. – Tudod, lazulnod kéne egy kicsit. Hagyd már a mosogatnivalót...
Hagyom, hagyom… – válaszoltam, talán kicsit fáradt hangon. Ekkor éreztem csak meg igazán, hogy az egésznapos pattogás, a főzés, a pakolászás mennyit ki tud venni belőlem… főleg az izgatottság miatt. Egésznap azt lestem, hogy mindenki boldog legyen és életem első házigazdasága azért némi feszültséggel is járt, habár ezt nem mutattam kifelé. Próbáltam ezt is bulinak felfogni, mint általában.
Ahogy Aiden ajkai az enyémre simultak, kicsit megérintettem az arcát. A hüvelyujjam óvatosan cirógatott végig a bőrén, s ahogy elhúzódtunk egy hosszú időre csak a szemeibe néztem. Nem vágytam semmilyen ajándékra igazából, csupán arra, hogy hozzá bújhassak, miután a vendégek hazamentek.
Amikor Daniel távozott röviden odaintegettem és egy széles mosolyt eresztettem meg Amber felé, aki azt bágyadtan viszonozta. Érzékeltem, hogy az öcsém kicsit morgósabb ma az átlagosnál, de inkább nem kérdeztem rá. Talán csak a felesége elvesztése jön újra elő benne ilyenkor… vagy megviselte a szakítás azzal a nővel. Mi is volt a neve? Ki tudja… nem is számít, többet úgysem látom.
Merlinre!– kaptam a mellkasomhoz, ahogy Cleo vakkantott egyet közöttünk. Az éles hangja megtöltötte a konyha csendjét. – Ezt megbeszéltük már, Vaúvaú… nem szabad… – hajoltam oda hozzá és megérintettem a nedves kis orrát.
– Elveszed egy kicsit? Kell egy cigiszünet...
Már nyúltam volna az állatért, mikor megjelent Avery. Szó szerint kikapta a kiskutyát Aiden kezei körül, én pedig csak elvigyorodtam. Elég jó ajándékot válaszottam Mucinak, hiszen az egész család rajong érte. Amber is imádta, még Dean is morcosan megvakargatta a füle tövét.
– Majd én vigyázok rá, enyelegjetek csak!  – mondta és még magyarázott valamit a kutyának kifelé menet. Megvártam míg eltűnik a nappaliban és csak ezután néztem Aiden szemeibe. Olyan könnyű volt elveszni a barna-szürke párosba, hogy szívem szerint megint odahajoltam volna egy csókért.
Hallottad, enyelegned kell velem – néztem rá enyhén szólva is kihívóan. Kicsit megérintettem a pulcsija anyagát, hogy végig simítsak rajta. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy jól van, tetszett neki ez a vacsora… és lényegében ez volt a terv. Azt akartam, hogy családba érezze magát.
Menjünk ki cigizni? Jó lenne kicsit kettesben…
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 ... 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 02. 23. - 07:41:01
Az oldal 0.126 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.