+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Egyéb
| | | |-+  Daniel O'Mara - új
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Daniel O'Mara - új  (Megtekintve 2066 alkalommal)

Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 01. 26. - 16:15:46 »
+3

DANIEL ALFRED O’MARA



There are two tragedies in life.
One is to lose your heart's desire. The other is to gain it.

        Alapok

jelszó || Everman
így ejtsd a nevemet || deniel álfred omárá
nem ||férfi
születési hely, idő || Omagh, Észak-Írország; 1972. január 13.
horoszkóp ||bak
kor || 30
vér || félvér
 munkahely || Banyanyavalya és Mágusfene Apotéka; Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály – Varázslati Traumák osztálya
 


         A múlt

1998. ősz

Egyik reggel a fürdőszobában ácsorogtam a lányom mögött. Amber egy kisebb sámlin állt, de így is olyan aprónak és törékenynek látszott. A hajával babráltam, de állandóan kicsúsztak az ujjaim közül a tincsek. Jól tudtam, hogy sosem leszek olyan ügyes, mint az anyja… és ez fájt a legjobban. Nem tudtam pótolni neki Margaretet, akármennyire szerettem volna. Kevés voltam hozzá.
– Mikor jön haza anya? – kérdezte váratlanul.
A tincsek ismét kicsúsztak az ujjaim közül, de most nem azért, mert ügyetlen voltam. Amber felém fordult. Dacos barna szemei anyámat, sőt sokkal inkább bátyámat idézték. Számtalan alkalommal szóba került már ez a dolog közöttünk, tudtam: válaszokat akar. Igazi válaszokat, pedig csak négy éves.
– Anya nem jön haza – válaszoltam nyugalommal a hangomban. A szívem persze közben majdnem beleszakadt a fájdalomba. Nem tudtam még mindig, egy év után sem kimondani, hogy az anyját megölték a háború alatt. Nem tudom, miért hitték őt mugli születésűnek, hiszen csak az anyja volt az… csak az anyja, még is meggyilkolták… a Pye név ellenére is.
– És Elliot bácsi?
Nem értettem a faggatózást. Ezért leguggoltam a kislány elé, hogy most egyenesen egymás szemébe nézzünk. A gyászban és a magányban osztoztunk mi ketten meg itt Londonban, távol apától és Észak-Írországtól.
– Elliot bácsi… – ismételtem meg a bátyám nevét.
Egy gyerek szájából milyen könnyeden is hangzik, holott odahaza a kiejtése fájdalmas volt ennek a névnek. Anya gyakran pattant fel vagy egyszerűen csak rohant ki a házból, ha szóba került. Órákig sírt, mikor eredménytelenül kutatott utána. Nem tudtam megnyugtatni, csak néztem, ahogy újra és újra megszakad a szíve… és közben észre sem veszi, hogy van még egy fia. Én azonban ilyennek szerettem, nem érdekelt, hogy Elliotot keresi mindenhol, még talán bennem is. Egyszerűen csak tűrtem a mellőzést.
Nem kellett dicséret, vagy elismerés, amiért a Griffendél kviddicscsapatának őrzője lettem, vagy mert remekeltem az RBF-en és a RAVASZ-on. Sőt, beértem azzal, hogy az egyetemi felvételimet is csak apa értékelte igazán. Anya kedvesen mosolygott, mikor bekerültem a Mungóba gyakornokként, de a szeme csillogásából tudtam: a gondolatai máshol járnak. Az esküvőmön Margarettel talán visszatért belé az élet… de aztán kicsúszott a számon: ”Jó lenne, ha Elliot is velünk volna.” és ezzel mindent elrontottam.
Anya halála óta megpróbáltam felkutatni Elliotot, leveleket írtam neki… és tudtam, hogy az utolsó, az augusztusban írt rövidke darab volt az, ami végre célba ért. Kérleltem, hogy jöjjön haza, mert szükségem van rá. Csoda történt, azt hiszem, mintha a sors akart volna nekem segíteni egy ilyen nehéz helyzetben.
Rövidebb választ küldött csupán: Megyek. E. Ez a sor azonban megdobogtatta a szívemet. Akármennyire is haragudtam rá… kellett. Mindennél jobban kellett, hogy apámba életet leheljünk, hiszen a társát veszítette el. Elliot legalább hasonlított rá. A szemei csillogása, az arcvonásai, mintha csak anyának idézte volna.
– Nem sokára hazajön hozzánk és megismerheted személyesen is – mosolyogtam Amberre és finoman eltűrtem a haját az arcocskájából.
Egy kis félelem ott dolgozott bennem azért. Elliot és a gyerekek… elképzelhetetlen párosítás volt. Fogalmam sem volt, mi történt vele azóta, hogy tizenöt évesen búcsút vett tőlem a Roxfort folyosóján. Talán felnőtt, talán családot alapított valahol… nem tudhattam.

1999. február vége

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a saját patikánk előtt fogom szürcsölgetni a kávémat apám oldalán. Elliot nem volt itt, valamiféle sürgős dologra hivatkozott, amiből tudtam vagy az igazi apjával van, akiről nem sokat mondott, esetleg Esmével tölti az időt – akit szintén csak hallomásból ismertem –, de még az is előfordulhatott, hogy éppen valami varázstárgyat hajkurászott. Már-már megszoktam az elmúlt hónapokban, hogy mindent fölénk emelt. A család, amolyan menekvés volt neki, ahol meghúzhatta magát, ha éppen sérülést szenvedett vagy szomorú volt.
Anyára gondoltam és arra, hogy mennyire nem hasonlítok rá, amint a tekintetem megpihent az épület falán. Ezért kellett volna ott lenni velünk a megnyitás pillanatában Elliotnak, hogy őt képviselje ezen a helyen.
– Miért nem hasonlítok anyára? – kérdeztem apámat, aki éppen az ajkaihoz emelte a csészét. A mondandómra azonban leeresztette a kezét és felém fordult. Kék szemeiben ott csillogott az értetlenség.
– Hasonlítasz rá – válaszolta rekedten. – Mindig is hasonlítottál rá. A kedvességed, a barátságos, nyitott természeted… Daniel, mikor voltam én ilyen?
Sóhajtva ráztam meg a fejemet és néztem le a sáros földre. Hiányzott innen a fű, ami olyan széppé teszi igazán az ír tájakat. Most azonban még korán volt a természetnek, nem ébredt fel, nem tért magához.
– Elliotban ott a külseje, benned meg ott dobog ugyanaz a kedves szív, ami benne… – suttogta és átkarolta a vállamat, amint visszafordult az épület felé.

2001. augusztus

Csak figyeltem, ahogy ott ül a kanapémon és minden porcikája remeg. Figyeltem, ahogy a körmeit rágja és a szemei könnyfátyolosan bámulják a kanapé előtt elugráló nyuszit, akit a múlthéten vettem Ambernek. Szerencsére a lányom éppen nem volt otthon, így nem kellett Elliotot megint ilyen állapotban látni. Már így is azt hitte, hogy Nathaniel Forest bántja… és én sem voltam róla meggyőződve, hogy nincs.
Végül mély levegő vettem, fogtam a poharat, amibe egy korty lángnyelvet töltöttem és felé nyújtottam. Szüksége volt most erre, hogy összeszedhe magát, még ha nem is támogattam az ivászatát.
– Már megint szakítottatok… na és? – kérdeztem halkan és leültem mellé. Nem akartam zaklatni, vagy nyúzni, láttam mennyire ki van készülve s ez nem csak a mai napra vonatkozott, hanem az egész elmúlt egy évre. Valami nagyon nem volt rendben abban a házasságban… két év alatt nem kéne így kinéznie senkinek. – Majd kibékültök.
– Daniel… én otthagytam, örökre és ő nem mondott semmit. Semmit sem tett, csak elengedett. – Nézett rám könnyes szemekkel. Láttam, milyen sápadt, milyen elgyötört. Nem akartam már ezt csinálni, hogy kiskanállal kaparom össze minden egyes vitájuk után. Azt kívántam, hogy bár ez lenne tényleg az utolsó alkalom, amikor kibékültek és szakítottak. Talán önző voltam, de belefáradtam, hogy egy lelki szemetesláda vagyok.
– Akkor is minden rendben lesz. Mi itt vagyunk neked. – Folytattam és elkaptam a hófehér nyuszit, hogy az ölember ültessem és finoman végig simítsak a szőrén. – El kell menned egy pszicho-medimágushoz. Ez nem mehet így tovább, Elliot. Nem járhatsz úgy, mint anya.
Lesütötte a szemét, ahogy felém fordította az arcát. Igen, láttam már ezt, csak akkor még gyerek voltam. Anya is összetört, csakhogy őt Elliot eltűnése tette tönkre, meg az a Rowle alak, aki nem szállt le róla… és most a fiával is pontosan ugyanezt tette.
– Miért ilyen kibaszott okos mindenki? Miért akarja mindenki megmondani, hogy milyen legyek? – kérdezte fojtott hangon, éreztem rajta milyen keserű.
– Te is tudod, hogy nem ezt mondtam…
Felpattant és láttam, ahogy elborul. Egyetlen mozdulat elég volt, hogy az arcomba öntse a lángnyelvet.
– Elliot! – Háborodtam fel, ahogy a nyúl kiugrott az ölemből és félelmémben elrejtőzött a kanapé mögött. – Mi a bajod?!
– Neked mi a fasz bajod van?! Pontosan olyan vagy, mint Forest! Én ilyen vagyok, nem kell medimágusokkal megváltoztatni!– Emelte meg a hangját, majd ingerülten kirohant a lakásból. Esélyem sem volt elkapni a karját vagy visszatartani.

2001. december 30.

Rowle ott ült a kávézóban. Nem akartam vele találkozni, mert ő tette azt, amit tett. Apámnak még sosem fájt semmi annyira, minthogy ez az ember el akarta venni tőle az egyetlen embert, aki még anyámra emlékeztette. Hiába mondta, hogy hasonlítok rá, tudtam, hogy Elliot egyre fontosabb lett az évek során… mert ő volt anyám kétlábon járó emlékképe. Ha viszont felveszi a Rowle nevet és aranyvérűként házasodik meg, hát akkor soha többé nem fog hozzánk tartozni… nem engedhettem meg, hogy ez megtörténjen, mégsem akartam ezzel az emberrel találkozni. Épp elég szörnyűséget éltem meg Elliottal az elmúlt években, most még ezt is rám hozta… ezt a szörnyűséget.
– Mit akar tőlem? – Álltam meg az asztal mellett és végig simítottam a fehér taláron. Egy pillanattal később húztam csak ki a széket és ültem le.
– Milyen nagyfiú lettél, Daniel… – A gúny a hangjában és a kegyetlen mosoly az arcán, mintha csak a bátyámat látnám idősebb, gonoszabb kiadásban. De nem mutattam félelmet, pedig pontosan tudtam, mire képes.
– Huszonkilenc éves vagyok, lassan harminc, nem nagyfiú vagyok, hanem felnőtt férfi, Mr. Rowle.– Javítottam ki, nem mintha a helyzeten ez a kimértség segített volna. Egyszerűen csak túl keserű voltam, mert sok seb ért az elmúlt időszakban. Szakítottam a barátnőmmel, a randik nem jöttek össze és még azt is végig néztem, ahogy Elliot boldog… bár nem gondoltam, hogy ez a kapcsolata sokáig tart majd, az a Fraser még is csak egy kölyök, fogalma sem volt arról, mit jelent, hogy „örökre.” A bátyámnak stabilitásra volt szüksége, mert bármikor széthullhatott. Bár Fraser nem valószínű, hogy tudta, milyen súlyos mentális gondokkal küzd, ahhoz nem ismerte elég régóta.
– Térjünk is a lényegre. – Magyarázta és az ajkaihoz emelte a kávés csészét, hogy igyon belőle. – Mindketten tudjuk, hogy Elliot nem tud egyedül jó döntéseket hozni. Szüksége van némi iránymutatásra…
Ez volt az első pont, hogy valóban egyet értettem Rowle-lal. Mégsem szúrhattam így ki a saját bátyámmal. Nem támogathattam, akármilyen tervet is eszelt ki.
– A Rowle családnak fiú örökösre van szüksége, akiben Elliot vére csörgedezik, rajta keresztül pedig az enyém. Egy biztos pont kell neki, egy olyan házasság, amit nem szakítanak apró darabra az érzelmi súrlódások. Ez mindenki érdeke. – Folytatta.
– Nem igazán értem, mit akar tőlem… – Sóhajtottam fel, legszívesebben azonnal elmenekültem. – A bátyám éppen együtt él valakivel és biztosíthatom róla, nem tervezik megházasodni senkivel.
Megint elhúzta a száját. Beleborzongtam a hasonlóságba, amit láttam. Anyám szép vonásait örökölte ugyan, de a mimikája, mintha tökéletesen az apja mása lett volna… talán csak a meglepett, aggódó arckifejezése volt más, amivel karácsonykor pillantott rám.
– A Fraser gyerek kiváló választás lenne, ha nő lenne. – Bólintott aztán. – Daniel, rád hallgat, beszéld rá a Nellie Nott-tal kötendő házasságra. Ha segítesz, meghálálom. Az apád nem lesz veszélyben tőlünk, ahogy a lányod sem és annyi pénzt kapsz, hogy a családodnak semmi gondja nem lesz az elkövetkezendő időszakban.
Nem érdekeltek az érmék. Az nem fogott meg, de a tény, hogy többé nem jelentene ránk veszélyt a Rowle név, egy élet terhét vette volna le a vállunkról. Én ebbe nőttem fel, sosem tudtam, milyen nem félni tőlük.
– Mr. Rowle… ezért kár volt idejönnie. – Közöltem, majd felkeltem a székből. – Nem manipulálhatom őt. Nem is hallgat rám, nem tudom, mit hitt… de nagyon rossz ajtón kopogtat.        

2002. február 3.
  
Cukormáz csendes volt és mocskos. Mindenhol piszkos ruhák, kávéval teli, több napos bögrék voltak. Elliot nem volt jól, megint… és megint én voltam az, akinek fel kellett takarítania a mocskot. Megint egyedül maradt, megint rosszul van… megint kezdődik minden elölről.
– Elliot, basszus… – mérgelődtem, ahogy elhaladva az asztalra borult alakja mellett, elkezdtem kiönteni a bögrék tartalmát. A szabadkezemmel előrángattam a pálcámat és kinyitottam az egyik ablakot, hogy friss levegő jöjjön be. – Még hányszor akarod ezt eljátszani?
Láttam a szemem sarkából, ahogy felegyenesedik ültében, így felé fordultam. Természetesen mérges voltam rá, mert állandóan ilyen dolgokba rángatta be magával együtt az egész családot. Értettem, hogy fáj neki, hogy megint nem jött össze, de már túl sok volt. Talán engem is megviselt a Foresttel töltött időszak és hogy mennyi szarba rángatott bele akkor is, még rosszabbakba is, mint egy szimpla szakítás.
– Szerinted én direkt űzöm el az embereket? – kérdezte és felállt nagy nehezen. Csak a tenyereit támasztotta meg az asztal lapján. – Ez most komoly Daniel? Mi bajod van neked az elmúlt hónapokban?
– És neked mi bajod van? Nem látod, hogy mindenbe belerángatsz minket is? Az apád konkrétan megfenyegetett engem… megfenyegette az egész családunkat. Ha nem veszed el azt a nőt, akkor veszélyben leszünk mind! Ennyire rohadtul önző vagy? – Igen, üvöltöttem vele. Üvöltöttem, mert elegem volt ebből a rettegésből.
– Megölöm mindegyi-
– Nem, Elliot, nem ölöd meg őket, mert ők sokan vannak, te pedig egyedül!
Láttam, ahogy megremeg és visszaül a székbe. Csalódott volt, láttam már ezt az arckifejezést, csak éppen sosem én váltottam ki belőle. Ez volt az első komolyabb veszekedésünk, az első, amiben senkinek sem volt igaza.
- Tűnj el az otthonomból. Most.

         Jellem

Elliot bizonyosan ezt mondaná rólam: Daniel? Hát ő a jófiú otthon, aki mindenben segít Deannak és sosem bosszantja az embereket. Valószínűleg részben igaza van. Mindig is azt gondoltam magamról, hogy nyitott vagyok, jól állok másokhoz… de az én szívem is ugyanolyan összetört, mint anyámé. Ő Elliotot veszítette el, már-már beletörődött, hogy meghalt és még el sem temetheti tisztességgel. Nekem azonban még csak egy kis reményem sem volt arra, hogy Margaretet újra a karjaimban tarthassam. Ez volt az én fájdalmam, amit a lányom kedvéért képes voltam félre tenni és erősnek maradni. Valójában azonban rendkívül gyenge voltam, éjszakáként folyamatosan kiborultam. Ez csak akkor változott, mikor úgy tűnt, hogy legalább apám jól van. Az képes volt nekem is némi erőt adni és visszarázódni a normálistól igencsak távol eső kerékvágásba.
A legrosszabb tulajdonságom talán az aggódalom, a veszélytől való túlzottan is ösztönös tartás. Nem magamat féltem, én bármivel szembe nézek, de a családomat meg akarom óvni mindentől. Egész életemben rettegtem, mert a Rowle-ok félelemben tartottak.
A féltékenység, amit Elliot miatt érzek évről évre kevésbé volt titkolható. Nem csak azért, mert szinte kiprovokálta a dühömet, belefáradtam abba, hogy állandóan kapálózzak apám előtt, hogy engem lásson, az én érdemeimet ismerje el. Neki csak az számított, hogy Elliot szíve összetört, Elliot megint szarba keverte magát, Elliot így és úgy… gyűlöltem, hogy nem ismernek el, még ha eleinte el is fogadtam. Persze az ösztönösség megpróbálta elnyomni bennem mindezt, mintha nem kéne miatta aggódnom… de már nem bírtam, hogy olyan harsány, hogy olyan sok mindent megkap, én pedig csak vártam. Születésem óta csak vártam az elismerésre.

         Apróságok

mindig || Amber, Elliot, a szülei, gyógyítás, fehér talár, versek
 soha || veszély, aggódás, Elliot ügyei, keserű ízű ételek és italok, feltűnősködés
hobbik || olvasás, játék Amberrel, az apja meglátogatása
merengő ||
A legrosszabb emléke, mikor az anyja a szeme láttára kapott idegösszeomlást Elliot eltűnése miatt.
A legjobb, amikor először tarthatta a kezében Ambert.
mumus || egy halálfaló, aki a szeme láttára gyilkolt
Edevis tükre ||  Családban lenni, nyugalomban és békében.
százfűlé-főzet || Zöldszínű, kellemes, friss illatú; az íze mentolos.
Amortentia || virágillat, olyan friss, nem túl tömény fajta
titkok || Féltékeny Elliotra, amiért mindenki ráfigyel.
azt beszélik, hogy... || a felesége halála óta nem volt nővel.


        A család

apa || Dean O’Mara; 56 éves; félvér, szerető apa-fia kapcsolat
anya || Jia Lee; sárvérű, a háború alatt meghalt
féltestvér || Elliot O’Mara; 33 éves, félvér/aranyvér; hullámzó a viszonyunk
gyermekek || Amber O’Mara; 6 éves, félvér, ő a mindenem
feleség || Margaret O’Mara (Pye); 30 éves lenne, félvér, a háború alatt meghalt
unokaöccs|| Nathaniel Forest; 2 éves, félvér, nem nagyon ismerjük egymást
unokaöccs|| Noah Arthur Forest; 8 hónapos, félvér, nem nagyon ismerjük egymást
unokatestvér|| Irene Liu; 32 éves, félvér, egyelőre felszínes
unokatestvér|| Adelaide Forest; 8 éves, félvér, szerető családi viszony
állatok ||Hófehérke, a fehér nyúl

Családtörténet ||

A Lee család úgy látszik, hogy igen csak kiterjedt Kína déli vidékein, ám jó páran Angliába költöztek, abban a reményben, hogy jobb életük legyen. Ilyen volt anyám szűkebb családi köre is, és ebbe a helyzetbe született bele a bátyám is. Elliot sem ismerte már a nagyszüleinket, csupán annyit szedtünk ki anyámból, hogy egyszerű kereskedők voltak. A későbbiekben kiderült, hogy nem csak én és a bátyám, de még néhány unokatestvérünk is rendelkezik mágikus képességekkel, így felmerült a gyanú, hogy esetleg a felmenőink között mégis csak akadtak varázshasználók.
Az O’Mara család tősgyökeres Crangah környékén, ahol az egész gyerekkoromat töltöttem. Tagjai főként patikusok és medimágusok, ám komolyabb kutatások egyikük nevéhez sem köthető. A legkiemelkedőbb gyógyító az apám, Dean O’Mara volt, akinek a nevét még ma is úgy emlegetik a Mungóban, mint amikor még ott dolgozott. Ő azonban ötven évesen nyugdíjba ment, hogy megvalósíthassa az álmát és családi vállakozást nyisson valahol az otthona közelébe. Így alapítottuk meg 1999 tavaszán a Banyanyavalya és Mágusfene Apotékát Glenhull  egyik meglehetősen kieső útján, ahol mugli nem jár, csak azok a varázslók, akik gyógyírt keresnek egy-egy betegségükre.


        Külsőségek

magasság || 189 cm
testalkat || sovány, széles vállú, enyhén izmos
szemszín || kék
hajszín || vörös
kinézet ||

Meglehetősen magas vagyok, testalkatra azonban inkább sovány, mint izmos, talán csak a vállaim szélesebbek az átlagosnál. Számos tetoválás borítja a testemet. Nem, sosem lázadtam a szüleim ellen, nyugodt kamasz voltam. A tetoválások nekem olyan, mint másoknak az emlékek. Ha rájuk nézek, tudom mit jelképeznek. Például az a horgony a csuklómon az elkötelezettség, a helyben maradás… amivel a feleségemnek adóztam a szeretetért, amit adott. A tetoválásaim hétköznap ingek és köpenyek alá vannak rejtve. Olyankor egy egyszerű, ír embernek tűnök, bozontos, vörös szakállal és hajjal.
Gyakran gondolkodom el rajta, örököltem-e bármit anyától… és mindig megkapom a választ: talán semmit. Gyerekként sokszor foglalkoztatott a kérdés és esténként a takaró alatt rettegtem, hogy ez a csodálatos nő talán nem is az igazi anyám.


        Tudás és karrier
pálca típusa || Nyír, a magja egyszarvúszőr, 9 hüvelyk, tűrhetően rugalmas
végzettség || medimágus
foglalkozás || gyógyító, üzletvezető és patikus
iskola || Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály
szak || Általános medimágus szak, Égési medimágus szak
varázslói ismeretek ||

A bájitalok és a gyógyítóbűbájok területén tökéletesen megállom a helyemet, hiszen éveken át ezeket tanultam és ezeket használom fel a munkámhoz. A háztartási mágia is az erősségeim közé tartozik, hiszen a háború óta egyedül nevelem a lányomat, kénytelen voltam beletanulni. A párbajokban leginkább közepesen teljesítek, bennem nem tombol úgy az adrenalin, mint a bátyámban, így ez sem segít különösebben, ha harcra kerül a sor.

        Egyéb

avialany || Gwilym Pugh
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 01. 26. - 21:28:53 »
+3

Kedves Daniel!

Bár nem titkolt, hogy mennyire szeretem ezt a lilát, amit még viselsz, mégis... nagyon örülök, hogy úgy döntöttél, inkább igazi medimágusi köpenybe bújnál! Az előtörténetedet olvasva egy kicsit mégjobban megismerhettelek, olyan részletekbe pillanthattam bele, amelyeket talán az eddigi találkozásink alatt nem derült fény.
Nagyon remélem, hogy az életed jobb irányba fordul végre, hogy a dolgaid könnyebbek lesznek, és természetesen azt is, hogy nekünk is lesz alkalmunk közelebb kerülni egymáshoz! Tudod, bármikor szívesen vigyázok Amberre, pláne, ha közben megismerhetem azt a cuki nyuszitokat is... Szóval! Nem is kérdés, az előtörténetet...




Gratulálok!
További csodás játékokat kívánok!


Avery

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.132 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.