+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Egyéb
| | | |-+  Aiden J. Fraser
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Aiden J. Fraser  (Megtekintve 978 alkalommal)

Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 10. 18. - 18:27:51 »
+4

AIDEN JAMES FRASER






to all children
who ever felt different


        Alapok

jelszó || "Érted? Róóóóózsaszíííín!"
így ejtsd a nevemet || édön dzsémsz frézör
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1983. február 17.
horoszkóp || vízöntő
kor || 18
vér || arany
munkahely || tolvaj-tanonc Elliot O'Mara oldalán (és minden más, amit dob az élet)


        A múlt

Gyerekkor

Furcsa, kellemetlen íz van a számban... mi ez? Izgalom? Idegesség? Általában nem izgulok, sosem... furcsa. Oldalra lesek a mellettem ülő Benjaminra, de épp csak a szemem sarkából mérem fel, hogy ő is ugyanolyan nyughatatlanul mocorog-e a helyén, mint én. Olyan hatalmas ez a hely, olyan idegen és olyan más, bár igaz, nem is tudom, mire számítottam. Anya sokat mesélt a Roxfortról, még kisebb korunkban, még akkor, amikor képesek voltunk egy szobában aludni Benjaminnal... aztán már csak az én ágyam szélén ülve mesélt, én pedig miközben hallgattam, elképzeltem, ahogy bereppen végre a várva-várt bagoly az ablakon, csőrében a levéllel az iskolától. Olyan különlegesnek éreztem magam, amikor ez végre megtörtént... nem is foglalkoztam azzal, hogy Benjamin is ugyanolyan varázsló, mint én, nem foglalkoztam semmivel, csak azzal a levéllel, amelyen a nevem fénylett.
És most itt állok, a hatalmas Nagyteremben, gombóccal a torkomban... Anya hollóhátas, apa pedig griffendéles volt. Én pedig fogalmam sincs, melyik házba illenék. Volt valami álomkép a fejemben, már idefelé, a vonaton is... láttam, ahogy belépve az iskola falai közé hirtelen otthonra lelek. Hogy végigsuhan rajtam a jóleső idetartozás, és hirtelen a jövő olyan elérhetőnek és egyértelműnek tűnik... olyannak, amilyennek sosem tűnt. Mindig itt vannak a kérdések, amelyek sosem múlnak el, és úgy érzem, sütnek rólam ezek a kérdések... a többiekről miért nem? Ők olyan... mások. Én miért nem vagyok olyan, mint ők?
- Aiden James Fraser! - Kicsit megrezzenek a nevemre, de aztán ki is húzom magam, hogy az előbbi kis botlást azonnal egyensúlyozzam. Vetek még egy pillantást Benjaminra a szemem sarkából, mielőtt elindulnék a pódium felé, egyenes háttal és suhogó talárral. Ezt kapd ki, Benny... itt is én vagyok az első!
A Teszlek Süveg mogorva, ráncos fintorját figyelem, ahogy odaérve elhelyezkedek a kényelmetlen kis faszéken. Belülről a számba harapok, hogy ne dobogjon ennyire a szívem, ne izzadjon így a tenyerem... mind hiába. Úgy érzem, mindenki engem bámul, én pedig makulátlannak akarok tűnni, mint aki már annyiszor csinált ilyet.
A professzor a fejembe vágja az öreg és nehéz süveget, amire magamban elégedetlenkedek is egy sort, hogy most egész biztosan tönkreteszi a hajamat... aztán szavak csendülnek, amelyekre megfeszülök. Mintha a fejemben lennének... de mégsem? Ezeket mindenki hallja? Rólam magyaráz, a... a kalap magyaráz. Nekem pedig újra dübörögni kezd a szívem.
- Érdekes... felettébb érdekes... - dörmögi, a szavai jeges verítékként kúsznak végig a hátamon. - Nem egyszerű a döntés, fiatalember, nem igaz? Ritkán találkozni ilyen... különös lelkekkel...
Fogalmam sincs, miről beszél. Kényelmetlenül mocorgok egy kicsikét a kemény széken, a másodpercek pedig órákká mosódnak... bökje már ki! Nem lehet ennyire rohadt nehéz besorolni egy gyereket valahová, ezek a házak amúgy sem jelentenek semmit...
- Mardekár!
Ezt már biztosan az egész terem hallja. Veszek egy mély levegőt, ahogy lehúzzák a fejemről a süveget, az egyik tanár pedig a zöldek asztala felé terel, akik visszafogott tapsolással és gratuláló pillantásokkal fogadnak. Mielőtt lehuppannék a padra, vetek még egy pillantást a testvéremre, aki még a többi, besorolásra váró diák között várakozik... és hirtelen többnek, jobbnak érzem magam tőle. Hiszen én már tartozom valahová, ugye? Ez az elégedettség végigmorajlik a bőröm alatt... és ahogy lehuppanok a mardekárosok közé, már egyből el is felejtkezek a süveg különös szavairól. Mintha nem is léteztek volna soha.


Már a Roxfort előtt éreztem, hogy más házakba fogunk kerülni Benjaminnal. Éreztem, hogy nem vagyunk egy helyre valók - nincs ebben semmi bonyolult. Különbözünk, nem kell ugyanolyannak lennünk, csak mert ikertestvérek vagyunk. Az ellentétek pedig egyre csak kiéleződtek az évek alatt... annyira, hogy meg-meg metszették a bőrünket olyankor.
Mélyen, kissé reszketegen szívom be a levegőt, ahogy nekivetem a hátamat a rideg falnak, és lehunyom néhány másodpercre a szememet. Annyira rohadtul feldühít... rettenetesen képes feldühíteni, olyan szintekre sodor, amelyek még engem is meglepnek. Miért nem tudja néha csak befogni? Annyival egyszerűbb lenne... minden sokkal egyszerűbb lenne, ha néha csak eltűnne. Ha mindenki eltűnne körülöttem... és egyedül maradnék végre a saját magam kis csendességében, a békémmel.
Hogy fáj-e, hogy én nem kaptam otthonról levelet, csak ő? Már megszoktam. Hogy fáj-e látnom őt a barátai társaságában, ahogy mindenki körberajongja? Ezt is megszoktam. Sosem vallanám be senkinek, hogy milyen rohadt irigy tudok rá lenni... csak mert neki minden olyan egyszerű. Ott van a kviddics, ott van a tömérdek barát, és persze... apa is annyira rajong érte... minden adott. Nem is kell a tantárgyakon stresszelnie, nincsen nyomás, Merlin faszára, még csak ki sem nyitja a könyveket! De hát nem is számít, hiszen ő úgyis repkedni fog. Repkedni... mintha az érne is bármit...
Két ujjaim közé csippentem orrnyergem, és próbálok lenyugodni. Küzdök, hogy ne gyűlöljem őt ennyire, minden egyes pillanatban... de úgy látszik, a harcom reménytelen. Kiélvezem a sötétséget, ami körbeölel, azt, hogy a közeli ablakon besuhanó lágy szellő egy kicsit lehűti az arcomat. Éjszaka van, de a prefektusi jelvényemnek hála ez nem okoz gondot. Az a kibaszott jelvény... hát persze. Hiszen én kibaszott tökéletes vagyok, hibátlan tanuló, jó magaviseletű és olyan csodás jövő áll előttem...!
Ez már az ötödik évem eleje. Én pedig annyira reménykedtem... még mindig reménykedek, már évek óta, hogy végre megtalálom azt. Azt, ami ott ragyog mindenki másban is... miért nem vagyok olyan, mint ők? Tudom... tudom, hogy valami más, hogy valami elcsúszott. De hogyan javíthatnám meg? Annyira kibaszottul szeretnék olyan lenni, mint ők...
- Egy cigit?
Összerezzenek a mély, dörmögő hangra. Felpillantok, de a sötét folyosón először nem egyszerű kivennem az arcot, ami rám bámul. Fekete ruhát visel, aminek a csuklyája félig az arcát is elfedi, csak a barnásan csillanó szemek rajzolódnak ki egyértelműen a sápadtan derengő arcbőrből. A fickó egy szál cigarettát tart felém.
Vetek rá egy bizalmatlan pillantást, és közben ellököm magam a faltól, hogy egyenesen álljak.
- Ki maga?
A fickó előhúz egy másik szálat a zsebéből és a szájába csúsztatja. A pálcájával gyújtja meg, a felgyulladó tűz pedig megvilágítja egy pillanatra az arcát. Nem válaszol.
- Maga tanár? - kérdezem aztán újra. Horkan egyet, és egyszerűen csak a kezembe nyomja a cigit, majd felém biccenti a pálcát is, aminek a végében még pislákol a láng. Habozok egy pillanatig... sosem csináltam még ilyet, és jól tudom, hogy nem is szabad. Mégis, van valami a tekintetében... Nem tudom megmagyarázni. Kiss szerencsétlen mozdulatokkal, de ajkaim közé csúsztatom a szálat.
- Nem tanítok itt... - magyarázza halk, mély hangon, és meggyújtja közben a szálat. - De mondhatjuk, hogy tanár vagyok.
Értetlen arcot vágok, de a a fejembe és a torkomba szálló füsttől fuldokolni kezdek. Az ismeretlen fickó ezen rekedtesen felnevet, és közben hosszas füstcsíkot enged ki a száján, amely lassacskán kúszik végig a folyosón.
- Charles vagyok - mutatkozik be végül, ahogy végre én is rendesen kapok levegőt. Felém nyújtja a kezét, én pedig elfogadom. Ahogy megrázom, a sötét köpeny ujja kicsit feljebb sodródik, és a csuklóján mintha valamiféle... rajzot vennék ki... - Charles Feryll.


A háború


Mindig is éreztem, hogy közeledik valami. Már gyerekkorom óta. Sosem tudtam, hogy mi lesz az... azt sem tudtam, hogy ez nem csak a gyerekes, furcsa képzetem-e. Mindig is éreztem, hogy nem illek bele a diáktársaim körébe, hogy kilógok az osztálytermekből és a hálókörleti ágyamból. Mindig is úgy lestem a többiek felé, mintha csak el szerettem volna lopni azt a csillogást a szemükből... csak egy napra, néhány pillanatra, hogy megérezzem, milyen az.
Mindig is kerestem azt a nekem való ösvényt, mert hát ki nem? Sokaknak egyértelmű. Már kiskorukban kitalálják, merre tovább... Én pedig folyton csak újabb kérdésekbe ütköztem. És utáltam ezt. Mindig sikerült előkerítenem a válaszokat egy-egy problémára... erre miért nem? Újabb kérdés. Újabb kibaszott kérdés...
Figyelem a csuklómon tekergőző mintát. Kiráz a hideg, ahogy bámulom a fekete rajzot, és közben hallok valami erőteljes puffanást odakintről. Robbanás lehet... és ahogy ezt követi egy kiáltás, az végigszalad a hátamon. De nem mozdulok, maradok a helyemen az asztal tetején, abban az üres tanteremben, ahová Feryll rendelt.
Nem kell sokat várnom, hogy megérkezzen. Nem is pillantok hátra, hallom ahogy beviharzik és becsapódik mögötte az ajtó, már a lépteinek súlyát is megismerem, közben pedig visszasimítom a csuklóm felé a pulóverem ujját, nem mintha pont előtte rejtegetnem kéne.
- Csodás egy nap ez, nem? - kérdezi, a hangja pedig olyan vidáman hangzik, hogy attól egészen megrettenek egy kicsit. Nem is tudom, mit érzek... már jó ideje tudtam az ostromról. Persze nem okozott gondot tartani a számat, de mégis... most, hogy ez már valóság, érzem a kellemetlenül kavargó ízt a számban.
- Hát persze... - mormogom. Talán meg sem hallja, de ha mégis, akkor sem csökken a lelkessége. A terem elejébe siet, és kibámul az ablakon, én pedig csak meredek a magas, erős alakjára, ahogy nekem háttal áll.
- Ez egy nagyon különleges nap, James... nem is sejted még, hogy mennyire.
Összevonom egy kicsit a szemöldökömet, és mocorgok kicsikét a helyemen. A szavaira rosszuleső hideg szalad végig a hátamon. Kért már dolgokra... olyan dolgokra, amiket képtelen voltam megtenni. És persze néhányra rá is jött, amelyek büntetése még mindig sajog itt-ott a testemen, de a fájdalom kezd egyre inkább állandó lenni.
Feryll hirtelen megpördül, felém fordul.
- Van egy feladatod. - A szemében olyan fény csillan, ahogy beszél, amitől egészen megrémülök... nem szoktam félni. És ő mégis folyton ezt váltja ki belőlem. - Egy nagyon különleges feladatod, James... hogy megmutasd a Nagyúrnak a hűséged, és hogy mennyire vagy odaadó katona.
Közelebb lép, és a szokásos mozdulattal csapkodja meg egy kicsit az arcomat, hogy máris érzem a kellemetlen csípős érzést ujjai után. A gyomromban pedig kavarog a hányinger.
- Ne aggódj, ezt most nem fogod elrontani! Nem engedem. - Rámmosolyog. Azzal a hideg, kegyetlen mosollyal, amitől a hányingerem csak egyre erősödik. - Nagy dolgokra vagy hivatott, James, hidd el nekem... és ezek most kezdődnek.


Ujjaim belemarnak a puha földbe, amit magam alatt érzek. Bűz... valami bűzlik, és mindenem sajog. Érzem a vér tipikus, fémes élét a nyelvemen, a fogaimon, az ajkaimon, lassan megérzem a szagát is... olyan erősen, olyan elsöprően, hogy hányingerem van. Még a szememet sem vagyok képes kinyitni, de már elindul a gyomromból felfelé valami, hogy csak hevesen a szám elé kapva tudom bent tartani. Érzem, hogy remegek... miközben egyik kezemmel belemarok a földbe, a másikat pedig erősen szorítom a számhoz, nehogy elokádjam magam. Szedd össze magad, Aiden... szedd össze magad, James... James...
Úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. Hirtelen villan be... annyi minden villan be. A sötét falak közt átcikázó, zölden villanó átok, a kiáltás... ki kiált? Én? Nem, én... ez... ez Benjamin... Érzem a fájdalmat összekeveredni a zsibbadt testemmel, hogy képtelen vagyok uralkodni a remegésen, és arcomat belenyomom a földbe. Próbálom összekaparni az elmémet annyira, hogy elüldözze a képeket, de azok túl erősek. A saját lihegésemet hallom a fülemben, ahogy újabb átok cikázza át a levegőt, és... és az istenért, hallom Chrissie hangját, a húgom nyöszörgését, hallom, hogy kétségbeesett és nem érti, mi történik... Én sem értem, mi történik! Szeretném ezt ordítani, de egy hang elnyom, egy hang betölti az egész agyamat, és még az emlékétől is összerándulok.
- Gyerünk, James! Ölj!
És én ölök. Mint egy tökéletesen beidomított kopó.
Képtelen vagyok tovább visszatartani azt, ami a torkomból kívánkozik ki. De még arra a pillanatra sem tűnnek el a rémképek, ahogy öklendezem. Hallom apa fájdalmas kiáltását, hallom a saját hangomat... de nem is értem, hogy mit beszélek.
- Elég... elég... - lihegem a gusztustalan darabkák közt, és úgy markolok bele újra a földbe, mintha attól rettegnék, hogy a tagjaim újra nem az enyémek. De már érzem, hogy nem szorongat az átok... ez pedig jól kéne, hogy essen, de talán még jobban szenvedek, mint akkor.
Ahogy végre kiürül minden, oldalra gördülök egy kicsit, és kinyitom a szememet. A fény játékától élesen hasít bele a fájdalom a szemembe, de minden olyan homályos... nem... nem látok semmit... A szám elé szorítom a pulóverem ujját, hogy megtöröljem, és közben pislogva próbálom meg kiélesíteni a világot, de nem sikerül. Minden egy folttá folyik össze, és ebben a foltban Chrissie arcát látom.
- A francba... - hördülök fel. Visszaszorítom a szememet, de ekkor újra jönnek a képek... az átok, amit eddig még csak használni sem tudtam... és a látvány, ahogy a húgom és az apám holtan esik össze... majd ahogy megcélzom Benjamint, de nem... nem megy... és Feryll dühös ordítására egyszerűen csak a testvérem elé vetem magam.
Kitör belőlem a zokogás. Képtelen vagyok visszafogni. A testem fájdalmasan rándul össze, a hátamban valami olyan mélyen lüktet, hogy még csak lélegzetet venni is kínzó, de ahogy sírni kezdek, ez már nem érdekel. Ráz, és nem enyhül... mert nem hiszem el. Mit tettél, Aiden?! Mit tettél? Azt kívánom, bárcsak ne találnék válaszokat, bárcsak ne tudnám... de tudom. És szinte belefulladok a saját tettem fájdalmába.
Megöllek, Feryll... tudod, hogy megöllek, igaz?


Három év


Három év. Három évet töltöttem távol, három évig kucorogtam koszos motelszobákban, három évig próbáltam halottnak tettetni magam. három éven keresztül viseltem el, ahogy Feryll időről-időre megtalál és megkínoz, csak mert aznap nem váltam az ő tökéletes kis katonájává... nem mentem haza. Képtelen voltam. A gondolat... a gondolat, hogy a ház üresen és fájdalmasan fogadna, elég volt ahhoz, hogy távol tartson. Annyiszor idéztem fel magam előtt az ártatlan, kék szemeket és apám bölcs, szeretetteljes szavait, akihez persze sosem volt egy kedves szavam sem... már látom, hogy hol rontottam el a dolgokat. Persze, a fiatal Aiden azt hitte, ő mindent hibátlanul csinál, de felnőve tisztán érzem már a tetteim súlyát.
2000 decemberében öltem meg Feryllt. Merlinre... a világ legjobb érzése volt. Egy pillanatig. Aztán újra felöntött az űr, az a sötéten tátongó lyuk, amely azt kérdezte: na és most mi lesz, Aiden? Ahogy felette görnyedtem, hirtelen mintha újra az a tizenegy éves kisfiú lettem volna, aki annyira várta, hogy végre besorolják az egyik házba... hogy végre tartozzon valahová... Most hová tartozom? Hiszen már a bosszú sem hajt.
2001-ben tértem haza újra. Abba a szomorú, üres házba... amelyből én vettem el az életet. A húgom és az apám képe minden egyes nap kísért. Anyám? Ő úgy tesz, mintha mi sem történt volna. És Benjamin? A kurva életbe... ő még mindig pontosan ugyanolyan irritáló, mint eddig. Én próbálkozom... és tudom, hogy ő is. Tényleg... Tudom, hogy van nekünk valahol egy közös utunk. Csak meg kéne találni. Ami persze nehéz úgy, hogy én még mindig nem teljesen találom a helyemet. Van nekem olyan egyáltalán? Megint túl sok a kérdés, de nem hagyom, hogy ezek újra megborítsanak, mint a tizenöt éves, szerencsétlen kis énemet. Felnőttem. Hirtelen, váratlanul és kegyetlenül... de felnőttem.



        Jellem

Ravasz, csendes, mindent alaposan megtervező, nyugodt ember. Olyan, akinek a figyelmét csak az tudja felkelteni, akire Aiden valójában kíváncsi. Kiül rá persze az a csontig hatoló, sötét aura, de ezen kívül semmi mást nem enged ki az arcára idegenek, de sokszor a szerettei előtt sem. A műmosolyai, a kötelezően jött nevetések meggyőzőnek hatnak... hiszen ha valamiben mindig is nagyon jó volt, az a hazudozás, és az, hogy úgy játssza a lapokat, ahogy az neki a legjobb.
Céltudatos, mindig tartja magát a terveihez, és csak nagyon kevés dolog állítja meg. Ha kell, másokon is áttapos a saját sikereiért... minden bűntudat nélkül, az emberi való ugyanis sosem váltott ki belőle különösebb szimpátiát. Nehéz kivívni a tiszteletét, de ha az egyszer megtörténik, akkor hűséges és töretlen társ, aki bármit megtenne a másikért. Jó, talán nem mindent... hisz magát még így is előbbre tartja akárkinél.
Fontos számára az intelligencia, a tudás, lenyűgözik a művészetek, kiváltképp a festészet, habár ő maga nem is nagy alkotó. Fontosnak tartja a szabályokat, a kiengyensúlyozott és egyértelmű dolgokat... Az érzelmek és azok hullámvölgyei túl zavarosak neki olykor, ő sokkal inkább a logikára hallgat, mintsem az érzéseire.
Büszke és olykor túlzottan is öntelt alak, mindeközben pedig saját magáról és a világról sötét véleményről van, még akkor is, ha ezt a külső álcával igyekszik minél inkább palástolni. Undorodik magától és attól, amit tett, amivé vált - ez a nagyképű réteg csak egy váz, csak mint a hamis mosolyok, ami igaz, néha már-már összeolvad a belső Aidennel.
   

        Apróságok

mindig || cigaretta, tudás, klasszikus zene, zongora, hatalom, kókusz, elegancia, festészet, elgondolkodtató könyvek, koffein
soha || édes ízek, emberi butaság, naivság, hanyagság, piszok, halálfalók, a múltja, félelem
hobbik || cigizik, esetleg olvas, vagy csak az életen elmélkedik - bár ez utóbbi miatt igyekszik valamivel mindig lefoglalni magát, és minél kevesebb időt fordítani az önmarcangolásra
merengő || a legjobb talán az utolsó közös nyaralásuk a tengerpartnál, még együtt, békés családként, mit sem sejtve a közelgő pokolról; a legrosszabb a háború napjának az emléke, amikor meggyilkolta az apját és a húgát, illetve azt ezt követő pár napos időszak
mumus || egy halálfaló, akinek bár az arcát maszk fedi, Aiden pontosan tudja, hogy Charles Feryll áll mögötte
Edevis tükre || Christine-t és az apját látja maga mellett, húga már felcseperedett, gyönyörű nővé érett, az apja pedig ismerős mozdulattal fújja ki a pipa füstjét, Aiden kezén pedig nem virít a Sötét jegy, és az afelett fekvő vágáshegek sem.
százfűlé-főzet || sűrű, sötét, fémes beütéssel csillogó lötty. Szagtalan, de az ízében erőteljesen keveredik a dohány füstös aromája és valami kesernyés, sáros ízzel végződik.
Amortentia || a kókusz lágy aromája
titkok || megölte a testvérét, az apját, majd ezután több halálfalót is megkínzott és meggyilkolt. Persze ez már nem is akkora nagy titok.
azt beszélik, hogy... || a Roxfortban azt sutyorogták róla, hogy veri az ikertestvérét, a háború alatt és azután pedig azt, hogy halálfalónak állt és meghalt - egyes verziók szerint saját maga vetve véget az életének.


        A család

apa || Rudolf Ray Fraser, 43, aranyvérű, meglehetősen bizalmatlan, távolságtartó kapcsolat volt az övéké - halott
anya || Erica Fraser (lánykori nevén Erica Hope), 45, aranyvérű, sokkal jobban megértették egymást, mint az apjával, szoros kapcsolatuk volt, a háború után pedig az anyja megbocsátott és ugyanúgy szereti, mint előtte, amit persze Aiden egyáltalán nem ért
testvérek ||
Benjamin Ray Fraser, 18, aranyvérű, ikertestvér, a kapcsolatuk utoljára nagyon fiatal korukban volt felhőtlen, felcseperedésük a folytonos versengésről szólt, a háború ideje alatt pedig teljesen megromlott. Jelenleg elég megfogalmazhatatlan mindaz, ami köztük van
Christine Fraser, 10, aranyvérű, rajongtak egymásért, Aiden a csillagokat is lehozta volna érte - halott
gyermekek || -
állatok || -


Családtörténet ||

Nem túl nagyhírű aranyvérű család, édesanyja ága kihalt, az apai oldalt illetően viszont Rudolfnak van egy bátyja, az örökítheti tovább a nevet. Az édesapa kereste a pénzt minisztériumi munkával, az édesanya pedig a gyerekekre vigyázott, akiknek sosem kellett hiányt szenvedniük semmiből, bár az aranyvérűséget azért nem élvezték akkora pompájában, mint akár a rokon vérvonalak. A család maga egész szépen kimaradhatott volna a háborúból, ha Aiden nem keveredik bele a halálfalók köreibe az iskolában, néhány hónappal az ostrom előtt. Sikerült persze tökéletesen titkolnia azt, hogy a Sötét Jegy felkerült az alkarjára, egészen az ostrom napjáig, amikor is egy bizonyos halálfaló, Charles Feryll Imperio átokkal rávette, hogy gyilkolja meg a családját az otthoni kriptájukban. "Szerencsére" két elcsendült tiltott átok után Aiden valamennyire képes volt a halálfaló akarata ellen fordulni, s így az öccse, valamint édesanyja megmenekült.
Apja és húga ma a családi kriptában nyugszanak, a család maradék tagjai pedig minden próbálkozás ellenére, egyértelműen szétszakadt.


        Külsőségek

magasság || 183 centi, és még nyúlhat
testalkat || meglehetősen határozott és magabiztos kiállása van és egy adag izomzat is szépen eloszlik a testén
szemszín || a bal szeme mogyoróbarna, a jobb pedig szürke és fakó - azzal nem is lát túl jól
hajszín || sötétbarna
kinézet ||

A kisfiús, helyes arc és megnyerő kiálláson át is sugallja magából azt a megközelíthetetlen sötétséget, amely egyes embereket hamar elriaszt. A ruhatára egyértelműen fekete és esetleg egy-két színes, de hasonlóan inkább sötét darabokból tevődik össze, szeret elegánsan öltözködni, általában mindig tiszta és jóillatú. Nem véletlen nem visel azonban rövidujjú pólókat, az egész testét behálózzák ugyanis a kisebb-nagyobb hegek, amelyeket az évek alatt szedett össze. Az egyik legcsúnyább sebe egy mély átokheg a hátán, amelyet a háború napján szedett be Ferylltől, az öccsét védve, na meg persze a szeme, de ezenkívül ott van a bal csuklóján még néhány elég mély, már kifakult sebhely, amelyeket a megvadult varázspálcája okozott.
Ezen kívül van még egy tetoválása, amely nagyjából a hasa közepére tájolva, az oldalra felé csusszanva helyezkedik el, és egy egyszerű hullámvonalat ábrázol. Na meg persze szemüveges a szemét ért sérülés miatt, de az esetek nagy százalékában kontaklencsét visel.


        Tudás és karrier
pálca típusa || galagonya, sárkányszívizomhúr, 12 és fél hüvelyk
végzettség ||
A Roxfort ötödig évfolyam feléig jutott, majd jött a háború, és utána többet nem ment vissza az iskolába
foglalkozás || jelenleg tolvajként funkcionál, Elliot O'Mara mellett fejlődik
iskola || -
szak || -
varázslói ismeretek ||

Aiden remekelt a Roxfortban. Mindenből jó jegyei voltak, nem véletlen, hiszen rengeteg időt töltött az információ magába szívásával. A kedvenc tárgyai az SVK, a Bűbájtan és a Bájitaltan voltak, a Mugliismeret és a Jóslástan untatta leginkább, minden másból pedig átlagosan jó jegyeket produkált. Persze öt évfolyam alatt mégsem válhatott belőle olyan varázsló, amilyen szeretett volna lenni. Azt sosem tudta igazán, hova illene, de talán a legkézenfekvőbb útként apja nyomdokait követte volna a minisztériumba, még ha mindig érezte is, hogy ő valahogy
másmilyen... de ez nem így lett. A tudása napjainkban főképp az átkokra és rontásokra terjed ki, próbálta fejleszteni magát az iskola otthagyása után és minél több varázslatot a fejébe vésni, de a mindennapi, átlagos bűbájokban nem mozog annyira otthonosan, és nincs is olyan pontos ismerete belőlük, mint egy roxfortos diáknak.


        Egyéb

avialany || Benjamin Wadsworth

egyéb kiegészítők olvashatók itt:
- Benjamin előtörténete
- előző előtörténetem
- múlt részletek
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 10. 18. - 19:00:26 »
+2

Kedves Aiden!

Nagy dolgokra vagy hivatott, Aiden, hidd el nekem... és azok nem ott kezdődtek a háborús években, hanem most, mikor végre szabad vagy attól az embertől, aki megkeserítette az életedet. Talán van benned sötétség s talán hallgatsz is rá, de éppen ez tesz téged különlegessé igazán. Ez ad neked erőt és ezzel fogsz tudni, újra és újra felkelni, ha a földre is kerülnél... de ez nem történhet meg. Vannak, akik megfogják a kezedet, megtartanak a lehetlen helyzetekben - igen: én, Ben és az anyukád. Nem vagy többé egyedül.
Természetesen, tökéletes előtörténet írtál. Nem tudok belekötni sem a fogalmazásba, sem a helyesírásba. Szóval útra is engedlek, s megszabadítalak az NJK-rangodtól, hogy mostantól teljes jogú tagja lehessél kicsi közösségünknek.
Az előtörténetet tehát:



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik.

Üdv,
Elliot

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 02. 18. - 18:20:59
Az oldal 0.058 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.