Persze, persze, jól van, csak nem tarthat sokáig a dolgozat. Lopva Batesre nézek, bele is vörösödöm talán. Nem azért, mert dühös lennék rá, vagy zavarban, csak hát a szégyen. Butának érzem magam azóta is, és nem tudok ezzel az érzéssel mit kezdeni.
- Sajnálom. Én..annyira...sajnálom.
Súgtam oda, vagy motyogtam magam elé- Azt se tudom, hallotta e egyáltalán. Körbe nézek, és kiszúrom Sophiet is. Odaintegetek, majd felírom a nevem és az évfolyamom, és írni kezdek.

Jaaaaaaaaack! Heeeelp!

A lehető legrosszabb ötlet volt éppen ebbe a terembe menekülni. A forgás, a tárgyak kavargása, a fejjel lefelé lógás egyre erőteljesebb émelygést váltottak ki belőlem, hiába kezdtem ráérezni az egész terem furcsa dinamikájára. Másképp kellett irányítani a testemet, mintha seprűn lennék, másképp kellett előre haladni és néha-néha megbillentem, pedig láthatóan jobb érzékkel bírtam ilyen téren, mint Balron, aki megállás nélkül a nyomomban volt. Miért nem tudott simán kilebegni és békénhagyni? Jack hol van ilyenkor? Máskor a nyakamba liheg, hogy mondjam el mi történik, most meg nagyjából hiába vártam a nagy megmentőt... ha meg megverne egy csaj, tuti jót röhögne. Dehát Balron akkora, mint én! Hiába lány.

Muci és a varázstárgyak

Vakegér. Elcseszett egy hely, de még mindig itt volt a legkönnyebb információhoz jutni, ha az ember tudni akart valamit… ráadásul odakint sem volt éppen ajánlatos lenni, hiszen beütött a szokásos angolnyár. Nem volt más, csak eső, dörgés, ráadásul a szél is elcsendesedett, finoman jelezve, hogy ezek az esőfelhők nem mostanában fognak távozni.
Szóval idejöttem, hogy összeszedjek némi információt a skóciai Keir Mill nevű faluról. Csupán egyetlen varázslócsalád élt ott, évszázadokkal korábban és egy házat hagyott maga után. Azt azóta a muglik is elkerülik, mert állítólag furcsa zajok szűrődnek ki. Míg másokban ez rettegést váltott ki, bennem kíváncsiságot és tudni akartam, hogy mi húzta meg magát ott… már azon túl, hogy Aiden egy varázstárgyat sejtett ott, ami éppenséggel jól mutatott volna az üzletünkbe, én pedig szívesen mentem kalandra. Csak hát már megint késő délután volt, mire elszabadultam otthonról, ráadásul be is sötétedett a felhők miatt már hatkor.

csak néhány kép mucis randikon
 

[Nat]

egy kis visszaemlékezés

Milyen szörnyeteg tesz ilyet, Elliot? Milyen szörnyeteg? Vágta a fejemhez indulatosan a hang. Az egész megfogalmazás, a keresztnevem csengése… mintha csak vádolna valamivel a saját belső sötétségem. Nem ez volt az első, hogy bántok valakit, aki fontos volt nekem. Egyszer Natot is bántottam, és ő aláírta a válási papírokat. Aláírta, mert veszélyes voltam rá, a gyerekeinkre és talán magamra is. Végül meg is szabadult tőlem. Vajon most is ez lesz? Vajon most majd Aiden látja, mi vagyok? Az én szörnyeim sosem az ágy alatt bujkáltak, gyerekkorom óta tudtam pontosan hol találom őket: a fejemben. Ott lapultak minden gondolat mögött s apám volt az egyik, aki tökéletesen tudta, hogyan hívja elő őket.

gyomorgörcs Mucitól

Enyhe gyomorgörccsel néztem az egész elé. Féltem, hogy megint kimondom az igent, megint elhiszem, hogy ez így jó lesz, de a végén valami úgyis boldogtalanná tesz majd minket. Nem tudtam elvonatkoztatni ettől a gondolattól, akármennyire is szerettem Aident és hinni akartam benne. A rossz emlékeim gyengévé és kimerülté tettek érzelmileg… bár úgy tűnt, hogy napról napra jobban vagyok, de amilyen boldog voltam még Alexandriában az eljegyzésemmel, úgy ért a stressz is ezzel együtt. Mindent tökéletesen akartam csinálni, mindenben Aiden kedvére akartam tenni, mégsem tudott tökéletes lenni a dolog.

beugrottam Aidenhez is

Egy részem megkönnyebbült. Talán azért, mert nem kellett otthon ücsörögnöm a gyerekekkel. Szerettem őket, de néha-néha kellett egy kis nyugi. Nat talán bírta ezért, hogy csak nekik élt, de én egészen más ritmusban léteztem. Más társaságra is volt szükségem, azon túl, hogy Aiden esténként hazaért a boltból és együtt töltöttünk egy párórát. Serena meghívása éppen jókor jött. Neki egy beszélgetés kellett, nekem meg a házon kívül töltött idő, ráadásul így Ercia is kapott egy kis időt a gyerekekkel. Egészen pontosan egy egész hétvégét, amikor nagymamát játszhatott. El sem tudtam képzelni, milyen boldog lesz, mikor végre Aidennel nekünk is sajátjaink lesznek… mert bizony szóba került már ez is.
A szokásos módon, csinosan öltöztem fel. Odafelé úton pedig még benéztem Aidenhez is a boltba. Végig sétáltam a vitrinek között, és odaléptem elé egy finom puszira. Talán kicsit meg is lepődött, mert éppen olvasott valamit – szokás szerint – és nem hallotta meg, hogy bejövök. Vagy éppen azt hitte, megint egy őrült vásárló, aki egy varázstárgykereskedésben plüss elefántot akar venni, ha nem éppen golymókot.
– Sietek haza hozzád… – suttogtam az ajkaira és megsimítottam kicsit a mellkasát. Ezután léptem csak a pulthoz, hogy lássam, mint búj éppen. Az agyonfirkált leltárjegyzékünk volt az, amit minden egyes oldalon kijavítottam Elliot O’Mara helyett Elliot Fraser-O’Marára vagy Elliot Nyuszi Fraser-O’Marára. Néha-néha eluntam magam a boltban, főleg mikor Aiden azt is megtiltotta, hogy a varázstárgyakkal játszak vagy éppen zsebre tegyem őket. Olyankor bementem Sean kis hátsó szobájába és addig firkáltam a könyvet, míg az is unalmassá nem vált.
– Ezt meg akarom tartani. – Böktem rá a nyuszis díszekről szóló feljegyzésre. Elvigyorodtam, mert tudtam, hogy erre csak morgolódna egy kicsit. Nem számított, adtam neki még néhány puszit, majd a hátsó szobából elhoppanáltam a Dolce Vita kávézó elé.

Jason

Egy kicsit izgultam. Nem egészen úgy, mint a prefektus találkozó miatt a Roxfort expresszen. Ez egy egészen kicsit más érzés volt… egy csomó idegenemberrel összefutni, akik meg akarták fékezni a Rendet vagy legalábbis hatékonyan védekezni ellene. Én is így voltam vele. Igazából odasúgtam reggel Jasonnek az asztalnál, hogy jöjjön el ő is… de nem voltam benne biztos, hogy tényleg megtenné. Nem azért, mert érdektelen, egyszerűen csak túl elvarázsolt volt ő ahhoz, hogy harcon törje a felét. Elég embert veszített már el egy háború miatt. Most én voltam itt, hogy megvédjem őt, magamat és talán legyőzzem a családomat. Egyszerűen éreztem, hogy valami köze van a Morrow-knak ehhez is. Azok mind tisztességtelen emberek voltak.

f ő n ö k

– Ha jobban leszek, megbeszéljük… – suttogtam. Hagytam, hogy az ujjaim lecsúszanak az övéről, vissza az ágyra. Aztán lehunytam a szememet. Így hallgattam végig, ahogy elment. A szívem még kalapált egy kicsit, fájdalmasan, hangosan… aztán egyszer csak megéreztem a főnök illatát. Az ajkai puhán simultak a homlokomra, éreztetve, hogy nem vagyok egyedül. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy minden a helyére billenjen. Mellette nyugodt voltam, kiegyensúlyozott… igazán Mikhail Bertov. Az, akinek mindig is lennem kellett volna.
– Lisichka… mit műveltél magaddal… – suttogta oroszul, én pedig csak felé fordultam, hogy elmerüljek a szép kék szemekben. Mert ez volt a biztonság igazán.

[Theron és Hepburn meglesése]

Theron és Hepburn meglesése

– Mit képzelsz magadról, te sárvérű söpredék? – kérdeztem hangosan, bár inkább csak az orgánumra kaphatták fel a fejüket a többiek. Theronék ráadásul túl közel voltak, így nyilvánvalóan lehetett, hogy utánuk leskelődtem.
– Na mi van, kiskígyó, vadászni akarsz, vagy mi? – kérdezte a srác és ő is Hugoék felé pillantott. Nem is tehette volna feltűnőbbé az egész helyzetet. Így hát átkaroltam a nyakát és közel nyomtam az arcomat az övéhez, úgy hogy kicsit lehúzzam és fülébe tudja súgni.
– Játszd el, hogy a pasim vagy… vagy tökön rúglak… ne merj taperolni, csak ha azt mondom. – dünnyögtem, aztán elhúzódtam és Hugoék felé néztem újra, akik nyilván még mindig totál hülyének néztek… pedig ők voltak a hülyék! Csak is ők. – Ez itt a barátom és épp… smároltunk! –Közöltem, hogy legyen magyarázat, miért is bujkáltam mögöttük.  

Hm, vajon ki lehet az...? És itt nyomokban a "családot" is megemlítem. ♥

...hát mitől féljek, egy kleptomán macskaszerűségtől? Tudok egy jó havert, aki hasonló, szóval ettől sem fogok megijedni...

...Mindegy, aztán aki bújt, aki nem, én egy besurranó tolvaj óvatosságával (családban marad) kinyitom a zárat, amire a rohadék halkan azért csak kattan egyet, és ez szuperül visszhangzik a folyosón. Cartwright ezért a teljesítményért tuti nyakonvágna...

Mucó, nagyon kellesz

Előre dőltem, megtámaszkodva a tenyeremen. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe, annyira, hogy elhomályosították a tekintetemet. Csak tippeltem, hogy a saját ujjaimat bámulom, amint a rájuk nehezedő súlytól elfehérednek. A gyűrűt akartam látni. Aiden, ments meg… Aiden kellesz… Ez már nem a hang volt, hanem a saját rimánkodásom. Hangosan mondtam volna ki a szavakat, ha nem lett volna annyi büszkeségem, hogy még a halál kapujában is büszkének mutassam magam.

a ragadozó

Elég volt ez a két szó, hogy tudjam mit gondol: túl sokat játszok Aiden béketűrésével. De csak is azért tettem, mert kellett egy kis tűz, egy kis szerelem, egy kis szenvedély… egyszóval egy halom dolog, amitől még izgalmasnak talál. Aiden egy ragadozó volt, majd’ olyan módon, mint Sean, aki ténylegesen vérfarkas. Kellett neki a megszerzés öröme, én pedig megadtam neki minden alkalommal, mikor féltékenységében az ágyba vitt. Elvehetett, megtehetett bármit és kielégtette ez. Engem meg az elégített ki, hogy kellően intenzíven bánt velem ezekben a pillanatokban.

[Armin a suliban]

Armin a suliban
május 2-án, hétfőn 

Narek is ott volt. Éppen a hóna alatt egy hatalmas mappával sietett ki. Éppen csak odaintettem neki, nehogy azt higgye bunkó vagyok. Másokat amúgy sem ismertem fel, így fejek felett nézelődve próbáltam meg kiszúrni az ismerős vörös tincseket.

A lé, meg a Lola

Lola és Rosie éppen a szokásos reggeli sétakocsikázásukat tették meg, ami azt jelentette, hogy Lola felvásárolta az összes boltban az összes pink vagy csillámos ruhát, meg a smink készletet. Igazából nem bántam, hiszen boldog volt tőlük, és egy igazi nő volt már most is. Részben. Szerettem ahogy a húgával bánt imádnivalóak voltak együtt, és sokszor igen csak nagy segítség volt, hiszen egy kis édes kettes nyugalom is kellett nekünk is, még akkor is, ha éppen csak pihentünk egymás társaságában, szex nélkül. Most éppen meg szerettük volna nézni a környéket éppen rá vártam. talán többet is töltött a tükör előtt, mint én, ami nagy szó volt. A séta nagyobb volt, mint amit egy kisbaba kibírt volna, és Lola tökéletesen tudott rá vigyázni.