+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Griffendél
| | | |-+  Mirabella Harpell
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Mirabella Harpell  (Megtekintve 399 alkalommal)

Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 01. 14. - 09:06:42 »
+1

A MIRABELLA HARPELL





"Csak egy világ van és az midenkié."




        
Alapok

Jelszó|| "Ahova Elliot bácsi befér oda be is megy..."
így ejtsd a nevemet|| Mirabella Harpell
nem ||
születési hely, idő || Four Ashes; , 1984. november 24.  
horoszkóp || nyilas
kor || 15
vér || sár
évfolyam || 4


         A múlt

1996 júniusi délutánjában jártunk, egy kis tanyavilág-szerű brit falucskában, amit manapság Four Ashesnek neveznek. Akkor még Four Haybale volt. És akkor még emberek lakta falu volt, de már nem sokáig.
Tizenegy éves voltam. Emlékszem, abban az évben rettentő forró nyár volt, izzott a levegő a farm sárgára száradt füve és az izzadó állataink felett. Az ember semmi mást nem csinált egész nap, csak menekült a kíméletlen napsütés elől.
Én is ezt tettem. A legelő közepén volt egy hatalmas tölgyfa, terebélyes lombozattal. Alatta tökéletes árnyék honolt, és a dombon szaladgáló szél is enyhített valamit a kis menedék mikroklímáján. A lovaink ilyenkor a völgyben, a pataknál pihentek, így ez a hely csak az enyém volt. Vagyis majdnem. Igazából a miénk. Itt ücsörögtem a földön én, hátamat a törzsnek vetve, kezemet a kis névtelenen pihentetve.
A névtelen csikón. Egyébként versenylovaink voltak, jó vérvonalú angol telivérek (és egyéb pedigrés, bemutatókra szánt farmállataink), de a névtelen más volt. Az anyja elszabadult, még bő másfél évvel ezelőtt, és vagy két napig kerestük, mire végre ráleltünk egy több faluval arrébb lévő istállónál. Szóval nem sokkal később kiderült, hogy csikója lesz. Nem kívánt csikója, persze. Olyan keverék, korcsnak mondanánk, ha kutya volna, (és ma már tudom, hogy félvérnek vagy sárvérűnek, ha ember boszorkány) de a lovaknál szebb szó van rá: sodrott. Apa mérges volt, mert egy csikó nagyon költséges, sok vele a gond, és még csak nem is ér sokat, ha nem jó a származása. Meg se akarta tartani, de én kikönyörögtem. Aztán a kanca elpusztult, miközben őt a világra hozta. Apa végül megengedte, hogy megpróbáljam életben tartani, anya pedig segített kikeverni neki a tápszert, és cumiból etetni. Nem sok reményt fűztek ahhoz, hogy életben marad. A testvéreim (három testvérem volt, akik nálam jóval idősebbek voltak, a legfiatalabb is öt évvel) egyenesen cukkoltak vele, hogy nem lesz jó sorsa az én kis árvámnak. A fehér szőrű kiscsikók általában nem élik túl az újszülött korukat, pedig ő olyan fehér volt akkor is és azóta is, mint a hó. Most két hónapos volt, és köszönte szépen, csodásan érezte magát. Nevet akkor még nem találtam neki, vártam az „igazira”. Nem gondoltam, hogy kapkodnom kéne.
A kicsi jóllakottan szuszogott, elnyúlva a fűben, én pedig szórakozottan olvasgattam az újságot, amit unaloműzőként magammal hoztam. Semmi jót nem írt. Sőt, egy éve már egyre rosszabb és rosszabb híreket. Furcsa eltűnések, borzalmas balesetek, természeti katasztrófák… Nem kifejezetten egy tizenéves gyerek számára való olvasmány, de én valahogy nem tudtam elszakadni a baljós történetektől. Talán éreztem a sorok között megbúvó másik, háborúzó világot, még ha akkor nem is tudtam róla igazán… Más korombéli gyerek gondolom nem így, magányosan töltötte a nyári szünet első napját, de nekem így volt tökéletes. Úgy is mindig kilógtam a sorból.
Elszundíthattam én is, mert mikor felébredtem, már jócskán alkonyodott. Sötét volt, és olyan hűvös szélroham sepert végig a tájon, hogy megborzongtam – ez már napok óta nem fordult elő. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, kihúztam a csikó szájából az újságot, amit az érdeklődve kísérelt meg elfogyasztani (azt hiszem, a papírcsörgésre ébredtem) és megpróbáltam az álmot kidörgölni a szememből. Az ég alja egész vörös volt, mintha lángolt volna. Nem időztem el hosszan rajta, mert a kicsi türelmetlenül az oldalamba bökött.
- Tudom-tudom… Vacsi idő van… – simítottam végig a nyakán, aztán talpra álltam, és ráérősen indultam a távoli istállók és a házunk felé. Azt hittem, a kis névtelen követ engem, csak bohóckodva ugrál mögöttem, ahogy mindig szokott. Pedig most ő is dermedten bámult előre, és nem mozdult.
Pár lépés után torpantam meg. Még nem volt este. Még nem kellett volna lemennie a napnak. Mégis sötét volt, majdhogynem éjszakai, és hozzá borzongató hideg. Csak a látóhatár alja izzott, pontosan a falu, többek közt a mi tanyánk épületeinél. Tömött oszlopokban nyúlt a füst a gomolygó, fekete ég felé.
Először megdöbbentem. Annyira, hogy talán levegőt se vettem. Pislogtam, hátha rosszul látok. De a robbanás, ami épp ekkor lobbantott fel egy nagyobb lángnyelvet, egyértelműsítette, hogy nem a szemem káprázik.
Az újság, tele a borzalmakkal, most a földre hullt. Azok csak betűk voltak… Ez viszont a kegyetlen valóság. Tovább indultam, még most is hallom saját kiáltásom.
- Anya! Apa!
Közelebb érve a házakhoz és istállókhoz már éreztem a csípős füstszagot, a szél sikolyszerű nyerítéseket és tűzropogást sodort felénk. Távolabb lángoló sörényűlovak nyargalásztak. Villogott rémült szemük fehérje, és némelyik egész cölöpöket vonszolt maga után a nyakába kötött kötélnél fogva, terjesztve az amúgy is gyorsan növekvő tüzeket. Az épületeknek már csak ingatak, szenes körvonala látszott a vakító narancsvörös fényháttér előtt. Megint meg kellett állnom. Névtelen végig a sarkamban volt, és vékonyka kis nyihogást hallatott, talán válaszolni akart Nekik, akik ott rekedtek a katasztrófa közepén, de félős hangját elsodorta a szél. Pont mint az én előbbi kiáltásom. Aztán remegve közelebb húzódott hozzám.
Egy pillanattal később vettem csak észre a felettünk kőröző fekete, szellemszerű lényeket. Életemben nem láttam még ilyen rettenetes dolgot. Nem tudom, hogyan éreztem meg, hogy ezek éhesek és hogy Rám éhesek, de valahogy tudtam.
Egy bika üvöltött fel, hangjában fájdalom és düh keveredett. A miénk volt, emlékszem, a legszélső istállóban lakott, nem is messze attól a ponttól, ahol mi akkor álltunk. Arrafelé néztem, amerről ez a hang jött, és jól tettem. Az istálló falécekből épült falát lángnyelvek nyaldosták, de ez a kitartó állat áttört rajta. A sötétségbe vörösen izzó pernyepelyhek kavarodtak, mintha inverz hóesés lett volna. A bika körül parázsló faszilánkok repkedtek, és előgomolygott a háta mögötti lyukból a sűrű, keserű füst. Úgy tűnt, mintha egyenesen az állat testéből jött volna. Rémült szemének tükre visszaverte a gyilkos lángok lobogó fényét, a szőre pedig parázslott még ott, ahol nem égett máris húsig. Egy kötél – gondolom amivel ki volt kötve – végigtekeredett a szarvától a nyakán át, a vállán keresztül a mellső patájáig, izzó béklyóként tartva fogva őt, beleégve a húsába. Eszeveszetten vagdosta magát ide oda, és bőgött, vérfagyasztó hangon.
Röhögés harsant mögötte, és természetellenes fények villantak. A lángokból és füstből alakok léptek elő. Fekete köpenyt és maszkot viseltek. Sértetlenül léptek elő, a fekete gomolygás és a tűz elkerülte őket. Az egyik magán kívül röhögött, a másik egy izzó bottal (akkor még nem tudtam, hogy varázspálca) ösztökélte az amúgy is megvadult bikát, ez adta a tűz fényétől eltérő színes villanásokat. A harmadik közben magyarázott a másik kettőnek.
- Koszos muglik! – köpte, aztán az ég felé mutatott a pálcájával, és a fekete háttér előtt megjelent egy zölden izzó kígyónyelvű koponya. A hangjából ítélve talán ivott. – Egyet se hagyunk! Ezek még annyit se érnek, mint a büdös állataik! Ha találunk még egyet, beletörlöm a csizmám, itt minden csupa sz***. De szerintem mind ott pusztult. Csak nézzétek ezt a…
Itt akadt össze a tekintetünk. Akkor vettek észre engem, aki a nyílt terepen álltam, az iszonyattól kővé dermedten, mozdulatlanul, könnyes arccal és tátott szájjal.
- Hah! – Az álarctól ugyan nem láttam, de szinte a csontjaimban éreztem, ahogy élvezettel elvigyrodnak.
– Szervusz, kicsi lány! Elkóboroltál? – édelgett a hangosabb, mire a másik kettő jót vihogott. – Gyere, játsszunk egy kicsikét! - A pálca felvillant, a bika megdermedt, mintha nem érezte volna már a parázsló kötelek és a szőrét nyaldosó lángok kínját. A tekintete elsötétült, nem verte vissza a tűz fényét. Felém fordult és gomolygó, kormos füstöt fújt. Egyik lépést tette a másik után, egyre gyorsabban. Dübörgő, izzó parázzsal borított patái nyomán lángra kapott a száraz fű.
Csak egy rémült, fegyvertelen gyerek voltam, oldalamon egy védtelen állattal. Felsikoltottam és rohanni kezdtem, a kis névtelen szintén – de amilyen kis oktondi volt, nem nyargalt előre, inkább mellettem maradt, pedig neki lett volna esélye elmenekülni. De ő azt hitte, meg tudom védeni. Annyira szerettem volna, de úgy éreztem, vége. Együtt futottunk hát reménytelenül, a halálfalók (mert most már tudom, hogy azok voltak) röhögése, a bika csörtetése és a mardosó tűz elől. Az egész katasztrófa elől. És azóta sem álltunk meg, pedig annak már több éve.
Ahogy az várható volt, elestem.
- Menj! – kiáltottam a csikóra, de az mégis visszafordult. Gondolom. Nem láttam. A bikát néztem, a lángoló szörnyeteget, meg a fölötte keringő fekete szellemszerűségeket a kígyónyelvű koponyával. A bika izzó szemeit, a parázsló szőrt, a fölém magasodó, lesújtani készülő súlyos, hasított patát.
Azt kívántam, bár felébrednék, és máshol lennék. Azt kívántam, bár tűnne el minden, ez az egész. Olyan rémült voltam, mint még soha életemben, de már tudtam, hogy nincs menekvés. A csikó felnyerített. Nem szaladt el, még mindig bízott bennem. Ez adta a bátorságot ahhoz, hogy harcoljak.
Talpra ugrottam, és megszorítottam ujjaimmal azt a szánalmas kis kavicsot, amit az imént a földről szedtem fel. Fegyvernek alig volt mondható, de legalább valami volt. Nem akartam harc nélkül feladni. Elbukni, pontosabban. Annak ellenére, hogy szembe fordultam az ellenségekkel, tudtam, hogy nem nyerhetek.
A bika megtorpant, a földet kaparta, szarvát előre szegezte. Körbevettek minket a legelő száraz füvét emésztő lobogó lángok, az arcomon éreztem gyilkos forróságukat. Elpárologtak tőle a könnyeim. A bika már majdnem nekilódult. Én megcéloztam az egyik szemét. Ekkor a csikó elfutott köztem és a fenevad között, mire az irdatlan szörnyeteg őt vette üldözőbe.
- Ne! – A bika és a kis névtelen közé vetettem magam. Elkaptam a csikó nyakát – arrébb akartam lökni a bika útjából, de a lendület nagyobb volt, mint gondoltam. Engem is meglepett. Először azt hittem, elestünk és a bika ráncigál. Összenyomódott a gyomrom, forgott velem a világ, ide-oda dobált valami titokzatos erő. Akkor már semmi sem érdekelt, behunytam a szemem, sikítottam, és kétségbeesetten szorítottam a csikót.
Aztán már biztos voltam benne, hogy meghaltunk. Hirtelen csend és langyos, esti szellő vett minket körül. Mikor kinyitottam a szemem, egy erdőben találtam magunkat. Az avaron feküdtünk, a csikó még mindig a kezeim között pihegett, kormos orrát a vállamnak nyomva, szénmocskos fehér lábait maga alá húzva, nehogy megrúgjon.
Pislogva ültem fel. A tűz vöröse után ez az ezüstös holdfényben fürdő hely hidegnek hatott, a nyáresti langymeleg ellenére. Magas, árnyas fák vettek körül, és az alkony által hátrahagyott pára. És mély, nagyon mély csend. A csikó már kezdett megnyugodni. Nagyot fújt, aztán megrázta magát, és talpra szökkent. Pedig tele volt horzsolásokkal és felületi égésekkel. Ahogy én is. De én nem tudtam felkelni a földről.
Lehajolt hozzám, és a szemembe nézett. Annyi érzés kavargott bennem, hogy addig egy se jutott felszínre, de akkor, ennek a kis ártatlan és gyengécske lénynek a tekintetébe bámulva hirtelen valami mindenen felülemelkedett bennem.
- Tudom, mi lesz a neved. A bosszú istennőjéről nevezlek el, Nemezisz. – Aztán elöntöttek a könnyek.
Több nap múlva, az erdőben bolyongva talált ránk a varázs-bűnüldözési főosztály egyik embere.  Addig tartott hátrahagynom a félelmet. A gyászt. A haragot. Mindent. Csak egy maradt. Nemezisz. Elmagyarázták nekem, mi történt és mi a varázsvilág és értesítették az egyetlen hozzátartozómat – anyám nagynénjét, egy bizonyos Evyne Cole-t. Addig a létezéséről sem tudtam, anyám nem tartotta vele a kapcsolatot. A néni akkor volt vagy hetven éves és kiderült, hogy ő is boszorkány.
Is. Mert én is az vagyok. Mondjuk ő ironikus módon olyan, aki nagyon utálja a varázsvilágot. Szinte teljesen mugliként éli az életét. Sosem beszélt a sérelmeiről, de szemlátomást valami durva dolog esett meg vee is, és mintha a velem történtek csak igazolták volna, amit ő amúgy is tudott. Még azon a nyáron, július vége felé megkaptam a levelemet a Roxfortból, de a háborússá váló körülmények folytán és masszív varázslóellenessége révén Evyne néni nem engedett el. Hallani se akart róla. Utáltam érte, de valahol mélyen nem csodáltam a döntését. Sárvérűként épp olyan nem kívánatos korcs voltam, mint amilyen a lovam volt a telivérek között. Féltett engem a mágusok szerinte borzalmas és gonosz világától és féltett attól is, hogy mi lehet belőlem, ha kitanulom a mágiát. Sosem beszéltem neki róla, de talán sejtette, hogy forr bennem a bosszúvágy. Elrejtette a könyveit, és igyekezett csak annyira foglalkozni a mágikus képességeimmel, hogy ne legyen belőlem egy eszetlenül pusztító mágikus fekete füst. Néhány évet tudott vissza tudott tartani. Még Voldemort bukása után is egy darabig hajthatatlan volt. Számos szökési kísérlet, néhány, a Roxfortban titokban eltöltött nap, ordibálás, szobafogság és szótlanul eltelt nap után végül beadta a derekát. Persze dühös volt, de lassanként tehetetlen.
- Nem tudsz lebeszélni. Ezúttal elmegyek, és végleg – mondtam. Vállamra vettem a táskám, megpakolva Evyne néni régi tankönyveivel, amikből eddig tanultam (simán kiderítettem mindig, bárhová is dugta/tüntette őket, és annak rendje módja szerint vissza is loptam, vagy az enyészettől megmentettem őket), valamint a hegedűmmel, a ruháimmal és az tanszereimmel.
- Meg sem próbálom. Tégy belátásod szerint. Elég nagy vagy már – sóhajtott a néni. Éreztem, hogy ezzel a sóhajtással nyeli vissza gyűlöletét, és egyetlen szavával sem ért egyet, és hogy nagyon dühös rám, de mégis kimondta őket, ezért pedig nagyon hálás voltam neki. Ezért is. – Csak arra kérlek, azt gondold át, hogy miért mész. A varázsvilág talán nem a te világod. Talán boldogabb volnál nélküle – tette hozzá utálkozó arccal. Ő a maga idejében meghozta azt a döntést, hogy elszigetelődött a varázsvilágtól. De én máshogy gondolkodtam.
- Csak egy világ van, és az mindenkié – válaszoltam, és megszorítottam a táskám vállpántját. Kisöpörtem a hajamat az arcomból, aztán lehajoltam a lábamnál sertepertélő hófehér szőrű macskáért.
- Jó ötlet ez? Nem fogod tudni visszaváltoztatni még jó darabig. Amíg ki nem tanulod, hogyan kell. És mi van, ha észre veszik? – zsémbelt a néni.
- Nem hagyom hátra. Ha nincs más választás, szabadon engedem Roxmorts közelében. Ő sem hagy magamra engem, ebben biztos vagyok. És jó munkát végeztél. Szerintem a bűbáj erős, és sokáig kitart. Meg aztán… Úgy beszélik, azt se vették észre, hogy valaki egy EMBERT tartott ott patkányként. Évekig! Pont Ő tűnne fel nekik?!
A cica dorombolva hozzám bújt, csengős nyakörve vidáman csilingelt, miközben dörgölőzött.
- Hát akkor vigyázz magadra, Mira. Kérlek, találj egy értelmes célt… Valamit, ami… Jó...
- Már találtam. Majd megírom, melyik házba kerülök – mondtam, és finoman rámosolyogtam a nénire. Megszorítottam a medálom. Azt a kis kavicsot, amit a bika ellen vettem a kezembe; szépen kifaragtam és a nyakamban hordoztam, egy bőrszíjon.
Karomban a cicával útba vettem a londoni King’s Crosst. Egy új jövőt, és egy új életet. Kicsit féltem ugyan, hiszen hátrányban voltam néhány évvel és némi gyakorlati varázshasználattal a kortársaimhoz képest, ráadásul év közben jártunk, de jól felkészültem a könyvekből az elméleti oldallal, és úgy gondoltam, a problémákat amúgy is majd akkor oldom meg, ha elém kerülnek. És elém fognak kerülni. Többet nem térek ki előlük.
Mindezek után sikerrel felvételiztem a Roxfortba, és viszonylag szépen is teljesítettem a vizsgákon. Sosem ácsingóztam és eztán sem fogok az iskolaelső díjára, viszont a tudást mindig is fontosnak tartottam. Eszköz vagy fegyver vagy pajzs, vagy egyszerűen csak hasznos szórakozás, vagy ez az összes egyszerre. Hálás vagyok, amiért a Roxfortba járhatok, és hálás, hogy van a kezemben olyan erő, amellyel jobbá tehetem a világot, és elsöpörhetem az olyan aljas szörnyetegeket, mint amilyenek a családom gyilkosai. Az sem érdekel, hogy Voldemort bukása óta visszafogták magukat. Tudom, hogy csak az alkalmas új vezetőre várnak, akinek a zászlaja alá beállhatnak. De ott leszek, hogy felégessem azt a lobogót, velük együtt. Ott álltam a Roxfort kapujában, és ez járt a fejemben. És azóta is így érzek.
 



         Jellem

Mira alapvetően nem egy hangos személyiség. Ok nélkül nem kötekedik, nem konfliktus kereső jellem. Kifejezetten jól nevelt, illedelmes, nyugodt. Jobban szeret megfigyelni, mint megfigyelt lenni, érdeklik az emberek, az állatok, a körülötte lévő világ. Erős elvekkel rendelkezik azonban arról, hogy ennek a világnak milyennek kellene lennie, és nehezen viseli, amikor a rideg valósággal, mint az igazságtalanság, az elnyomás, a gonoszság, kegyetlenkedés és hasonlókkal kerül szembe. Általában jó eszű, de ilyenkor indulatai győznek józansága felett, s emiatt nem egyszer bajba keveri magát. Nem esik kétségbe attól, mit tegyen, ha más gyerekek egy kismacskát rugdosnak a focilabda helyett, és ha rákényszerül, nem riad vissza attól sem, hogy felnőttekkel szálljon szembe. Nem bánja, ha kívülálló státuszba kerül azért, mert kiáll az elvei mellett.
Szerepelni nem szeret, ha jót is cselekszik, ritkán adja hozzá a nevét. Inkább kikerüli a rivaldafényt, nem szereti, ha dicsérik, könnyen zavarba hozható. Ugyanakkor munkájára, magával szemben igényes, nem a dicséret, hanem saját megelégedése miatt.
Nem sértődős típus, viszonylag türelmes, szereti a békét, de ha megbántják, sérelmein nehezen teszi túl magát és bizony nem átall visszavágni. Nem bosszúálló típus, de ragaszkodik az igazságszolgáltatáshoz.
Igyekszik bátor és erős lenni. Az olyan érzelmeivel, mint a félelem, a gyász, a düh, az elkeseredettség, nem tud mit kezdeni, nehezen fejezi ki őket, inkább magába zárja. Ezek néha váratlanul törnek elő, amikor legkevésbé számít rá bárki, leginkább ő maga.



         Apróságok

mindig || lovak és lófélék (nagy vágya hogy találkozhasson/közelebbi kapcsolatba kerülhessen egy egyszarvúval, hippogriffel vagy pegazussal), mágikus és egyszerű állatok és növények (természetimádó), hegedűjáték és úgy általában a zene, rajz és festés, száguldás bármilyen formája (lóháton, motoron vagy seprűn vagy bárhogy), kiállni a „jó” ügyért sikerrel, édességek bármilyen formája
soha || igazságtalanság, unalmas tevékenységek, alkohol, egyéb tudatmódosítók, tűz, forró víz, túl meleg, bikák, dementorok, ha azt mondják neki: Gyere, játszunk!
hobbik || lovaglás (tereplovaglás és lovastorna, voltige), rajz, festés, hegedű, sütisütés
merengő || Legrosszabb emlék: Amikor a halálfalók értelmetlen és kegyetlen szórakozásából kifolyólag elvesztette a szüleit, a testvéreit és az otthonát. (l. feljebb)
Legjobb emlék: Langyos, áprilisi éjfél volt, az ablakon beragyogó teliholdnak hála éjszakához képest egyáltalán nem sötét. Minden ezüstös fényben izzott, ezt csak egyetlen helyen kergette arrébb az istállóban pislákoló narancssárgás viharlámpa, mely a fejünk fölött, a gerendáról lelógva himbálózott a tavaszi szél rohamaiban.
Mind ott voltunk, az egész család. Apa és én a fújtató kanca mellett térdepeltünk, Anya és Krissy, Dan és Lucy a boksz ajtajának támaszkodva, szomorkás arccal figyeltek.
- Az orvos? – kérdezte apám foghegyről, közben végigsimítva a kanca állandóan hullámzó, izzadt oldalán.
- Telefonáltam. A felesége vette át az üzenetet. Amint hazaér a törött lábú tehéntől, indul hozzánk – válaszolt Anya.
Apám a fejét csóválta. Tudtam, hogy a nyelve hegyén van: „Az későn lesz.” De nem mondta ki, ahelyett átölelt.
Sok versenylovunk volt, sok is született nálunk. Láttam már máskor is csikóellést, láttam máskor is, milyen, ha nem mennek jól a dolgok. Pont ilyen, ahogy most is zajlott. Talán nem viselt meg volna ennyire, ha nem pont erről a csikóról van szó. Valahogy úgy éreztem, ő kicsit olyan, mint én. Véletlen. Becsúszott. Nem várt. Sok pedigrés, sikeres testvér mellett ő egy kicsit kilóg. Pedig még meg sem született. És egyre valószínűbbnek tűnt a szörnyű gondolat, hogy nem is fog.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. A kanca nagyon hosszú ideje vajúdott már. Elfáradt, látszott rajta. Nem is volt már fiatal, nem akartunk neki több csikót. Ő akart, de talán rosszul tette.
- Nem tudunk rajtuk segíteni valahogy? – kérdeztem, de felelet nélkül hagytak. Dan és Krissy ellökték magukat a boksz oldalpalánkjától és szó nélkül elsétáltak. Lucy a kezére fektette az állát; anya átölelte őt, és szomorkás mosolyt küldött felém. Próbáltam visszamosolyogni, aztán inkább megsimogattam a kanca vizes nyakát.
- Nem adjuk fel… - dünnyögtem neki, aztán hangosabban is. – Ne adjuk fel! Kérlek – néztem apámra kérlelőn. – Láttuk, hogy fordítja meg őket az orvos. Láttuk, hogy éleszti újra. Próbáljuk… - egész felszívtam magam, de apám félbe szakított.
- Nem próbáljuk! – jelentette ki határozottan. Látva az arcomat, hozzá tette: - Csináljuk!
Nem részletezném. Forró víz, puha kötél, sok-sok küzdelem. Harcoltunk mi is, a csikó is, de még a kanca is összeszedte magát. Nagyon küzdött a kis jövevényért, és talán a lelkesedésünket látva talált még magában egy morzsányi tartalék-energiát.
Nem tudom percek, vagy órák teltek-e el, mire a csikó a világra jött. Mindannyiunk gyomra görcsbe rándult. Nem lélegzett. Nem mozdult. Maszatos, hideg, fehér testecskéje ernyedten végigterült a mély szalmaágyon. A kanca ennek ellenére vergődve odafordult hozzá, és végigmasszírozta őt. Egészen hófehér lett, most már mind láttuk. Tudtuk, hogy a hófehér csikók nem szokták megérni még a másnapot sem.
Aztán amikor a kis jövevény már tiszta volt, a kanca is végigfeküdt a szalmán, és nem mozdult többet. Akkor futott be az orvos. Rögtön nagy ribillió lett, mindenki érte dolgozott. Egy ilyen kanca még idős korában is értékes. A fehér kis szőrgombóc a szalmán hevert, magányosan, elhagyatottan. Vagyis majdnem.
Levettem a pulcsimat, és bebugyoláltam vele, majd végigmasszíroztam. Az orvos és anyáék elkeseredetten küzdöttek a kancáért, csövek és injekciók kerültek elő. Én csak ölelgettem a kis lényt, duruzsoltam neki, simogattam őt.
Végül csend lett. Se az emberek, se az állatok nem neszeztek, még a többi lovunk is a szomszédos állásokban, mintha ők is csenddel gyászoltak volna. Az orvos törte meg végül a hallgatást, egy halk sóhajjal.
- Sajnálom…
- Előfordul – vigasztalta Anyám gépiesen.
Magamhoz szorítottam a kis fehér csikót, gondoltam még egyszer, utoljára. Erre az megrándult.
- Anya, apa, doktor úr! – soroltam halkan. A kezeim között mocorogni kezdett az aprócska élet, kinyitotta a szemét, és Rám emelte. Cuppogott és szuszogott, egyre hangosabban.
- Kész csoda – vágta rá a doki. Anya tápszerért szaladt, Apa hitetlenkedve guggolt le hozzánk.
- Legalább ő… De micsoda sápadt egy csikasz – tette hozzá fintorogva. – Mi lesz vele?
- Már minden testvéremnek van egy lova… - kezdtem.
- Egy telivér. Neked is szántunk egyet – mondta Apa határozottan. – A tizenkettedik szülinapodon kaptad volna meg, ahogy a nagyok is. Meglepetés lett volna, a lovastornához passzoló…
- Én inkább őt szeretném – vágtam rá. – A lovastornát az iskola lovain is folytathatom, amíg ő megnő. És ahhoz nem kell, hogy jó származású legyen. - A kicsi hozzám bújt, és elkezdte csócsálni a pólóm szélét.
- Ő meg Téged. Összeilletek – jegyezte meg a testvérem. Nála sose lehetett tudni, hogy viccel, vagy gúnyolódik, de most igazat adtam neki.
- Szerintem is – mosolyogtam. Tudtam, hogy olyan barátra leltem, akinél jobb társat nem is kívánhatnék magamnak.

mumus || A legrosszabb emlékéből kifolyólag a tűztől fél a legjobban. A mumus számára egy lángoló bika alakú démonként jelenik meg neki.
Edevis tükre ||  Magát látja varázspálcával a kezében, háta mögött a legyőzött ellenségekkel és egy újsággal a kezében, ami arról szól, hogy igazságszolgáltatásban részesültek a mugligyilkos halálfalók, és mindenki biztonságban van.
százfűlé-főzet ||  gyöngyházas ezüst, jeges, mentolos
Amortentia || Olyan illatot érez, mint mikor az ember beletúrja az arcát egy ló sörényébe; gyógynövényes széna-, napsütötte, homokos föld és az a különleges, édeskés sörény-illat keverékét.
titkok || Próbálja titkolni, hogy fél a tűztől. Igazából mindent próbál titkolni, amitől fél, mert nem szereti gyengének és gyávának mutatni magát. Titkolja, mennyire megviseli a családja elvesztése.
azt beszélik, hogy... ||
Ért a lovak nyelvén (de ez persze nem igaz, csak jól ismeri a viselkedésüket, hiszen köztük nőtt fel).



         A család

apa || David Harpell; 41 (elhunyt); mugli
anya || Marianna Harpell; 38 (elhunyt); mugli
testvérek ||  
Lucy Harpell, 16 (elhunyt)
Kristina Harpell, 18 (elhunyt)
Daniel Harpell, 22 (elhunyt)
egyéb rokon||
Evyne Cole (az anyja nagynénje), 74, gyám, sárvérű


állatok || Nemezisz, 4 éves albínó kanca (angol félvér) - Nagyjából belovagolt, kissé még zöldfülű és szétszórt, nagyon gyors, de fáradékony és a mozgáskoordinációja még nem tökéletes, kedvenc időtöltése az evés, ennek kapcsán igen rámenős, szemtelen és irigy tud lenni. Féltékeny típus, különösen kis gazdájára.

Családtörténet ||
A Harpell  család legalább 5 felmenőig visszamenőleg lótenyésztésből tartotta fenn családi farmját. A korábbi időkben hidegvérű munkalovakat árusítottak, majd a gépesítés korában áttértek a jobban fizető versenylovak szaporítására, képzésére és eladására. A tenyésztői szakma férfiágon öröklődik, így David Harpell viszi a tenyésztést és a fiának tervezi tovább adni. A felesége lovasoktató és lókiképző, a nagyobb lányok a versenyzésben találják meg a helyüket, Mira a lovastornában. A halálfalók pusztítják el a tanyát és vele a családot is, kivéve Mira Harpellt.



         Külsőségek

magasság || 165 cm
testalkat || sportos, de vékony, a lovastornához szükséges hajlékonysággal, jó reflexekkel
szemszín|| kék
hajszín|| sötétvörös
kinézet ||
Mira vékony, légies alkatú, kecsesen sportos lány. Nem mosolygós, de nyugodt arcú. Szereti a kényelmesen csinos, laza öltözetet. Szívesen visel rikító színű tornacipőt fekete, fehér szürke vagy farmer ruhadarabokkal. Előnyben részesíti a természetes anyagokat mind ruhaneműk, mind ékszerek tekintetében. Kevés ékszert hord, de egy kőből faragott, bőrszíjon lógó medál mindig a nyakában van.



         A tudás

varázslói ismeretek ||
Varázslói ismereteket Evyne néni régi tankönyveiből szerzett, de gyakorlati tapasztalata kevés , hiszen otthon nem varázsolhatott. Elméletben jól tájékozott, nem követte kifejezetten a roxforti tanmenetet, ezért tudása ingadozó, nem minden tantárgyból tart ugyanannál az évfolyamnál. Inkább a sötét varázslatok kivédése, az átváltoztatás tan, bűbájtan és a legendás lények gondozása érdekli. Ezeket otthon nem tudta kipróbálni, de az elméletükből nagyon jól tájékozott, és az iskolában mindent beleadva teljesített belőlük. Amióta a Roxfortba jár, rengeteget gyakorolja őket, hogy behozza a lemaradást. Napjainkig ez sikerült is. Elviseli a növénytant, az asztronómiát és a hasonlókat, mivel ezek nem igényelnek mágiát (vagy részben nem igényelnek), amit tudott, már a muglik világában kipróbált; pl. jóslások, csillagászati ismeretek. A mágiatörténetet csak akkor futotta át, amikor már tudta, hogy biztosan elmegy a Roxfortba. Akkor is csak legszükségesebbi anyagot és azt sem túl behatóan. Ez az egy tantárgy nem ment neki, mert sem magolni nem tud igazán, sem az unalmas dolgok nem kötik le túlzottan.
Nagyon ügyesen lovagol (nem a saját lován, ő még fiatal ahhoz, hogy rendszeresen megüljék, csak alkalmanként rövid időre szabad lovagolni rajta, fokozatosan fogható hátas munkára), szépen hegedül, rajzol és fest. A lovastornában versenyzett is fiatalabb korában, de a tragédia óta csak kedvtelésből űzi. Ennek részeként a talajtornához is ért (az az alapja a lóháton végzett mozdulatoknak). Ugyanemiatt ért a lovak idomításához, a természetes lókiképzés (suttogás) híve. Ezt a szemléletet szívesen kipróbálná varázslények esetében is, de erre eddig csak kevés alkalma nyílt, főleg lóféle lények (pl. egyszarvú, hippogrif, pegazus) esetében.
Nagyon szeretne megtanulni seprűn repülni, de sajnos nincs saját seprűje és Evyne néni kifejezetten el is tiltotta tőle (talán azért, mert attól is rosszul volt, ahogy Mira lovastornázik, kívülről veszélyesnek tűnik, amit csinál, még ha ő tökéletesen ura is a helyzetnek). Nem tud állattá változni, de egyszer nagyon szeretne megtanulni.

pálca típusa || 11 hüvelyk, tiszafa, egyszarvúszőr

                      




         Egyéb

avialany|| Hanna Binke
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 01. 16. - 13:21:42 »
+1

Kedves Mira!

Ha valaki, hát én tökéletesen tudom, milyen elveszíteni egy családtagot,
neked azonban mindjárt ötöt is el kellett. Nem könnyű ilyen fiatalon ennyi borzalmat átélni, mert
megkeményíti az ember lelkét. Te azonban megőrizted a természet szereted, a lovak iránti rajongást
az „új” életedben is. Nem próbáltál meg hátat fordítani a régi Mirának, annak ellenére sem, hogy miken
mentél keresztül.
Az írásod nagyon magával ragadó. Külön tetszik, hogy apró kis részletekre is kitértél, például a legjobb
emléked kapcsán. Dicséretet érdemel a jellem leírásod is, tökéletesen illik a múlt részhez. Egy-két
 elütést leszámítva, szinte tökéletes előtörténetet alkottál.
Ígyhát nem is kérdéses, az előtörténetet:

E L F O G A D O M

A házad pedig a...



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik.

Üdv,
Elliot

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 07. 01. - 21:19:10
Az oldal 0.067 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.