+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Nyugati szárny
| | | |-+  Gyengélkedő
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Gyengélkedő  (Megtekintve 2215 alkalommal)

Sebastian Bates
Griffendél
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 01. 06. - 17:12:17 »
+1

To: Noah

2001. december 17.



16+


A csóktól is remegtem. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy megindítson bennem valami lüktető, kegyetlen tombolást, amitől csak még jobban akartam érezni az egész testét. Nem tudom miért, mert a kedvelés, a puszta ragaszkodás, olyan könnyen fordult át ezekbe a fizikális dolgokba, mintha a kettő egymást indikálná.
– Én is akarlak téged. – Súgta vissza ugyanúgy az ajkaim közé, mintha még mindig a csók közepén járnánk. Éreztem, ahogy a pír végig fut az arcomon a szavai nyomán. De nem csak ez volt az oka, közben az agyam egészen máshol járt, gondolatokkal előrébb, mint ő a szavai alapján. Vajon úgy akar engem, ahogy én őt? Vajon úgy akar engem, hogy másokat nem? Éreztem, hogy a szívem megint őrült módon felgyorsul odabent a puszta gondolatra. Úgy kimondtam volna neki, hogy mennyire akarom is én… de nem volt meg a bátorságom.
– Imádok benned lenni. – Ahogy kimondta mordultam egyet, az ajkaink ismét összesimultak, de úgy, hogy most le is nyomott az asztal kemény lapjára. Nem volt olyan kellemes a hátnak, mint mondjuk amikor az ágyon csináltuk, de éppen ettől… valahogy még jobban akartam az egészet. Azonnal úgy járt át a forrósság, mint már korábban annyiszor. Éreztem, hogy a nadrágom egészen szűkké válik. Elég volt ehhez csak simítania, felgyűrnie az ingemet, érintenie a bőrömet.
A kopogásra ijedten nyögtem fel.
– Akurva. – Nagyjából ennyit hallottam, mielőtt megéreztem magamon a kiábrándító bűbáj hűvösségét. Még levegőt venni sem mertem, ahogy nyílt az ajtó, nem maradt más, csak közöttünk uralkodó csend, a nadrágom feszülése. Hallottam a belépő lépéseit… nem Madam Pomfrey volt. Az illata nem volt egészen idegen, de tudtam, hogy nem egy közeli ismerős az. Ennyire tudtam koncentrálni, a farkast bennem elnyomták a vágyak, na meg túlzottan lefoglalta Noah egyre erősebben érződő illata.
– Madam Pomfrey? Itt van? – kérdezte bizonytalanul. Lehunytam a szememet, nem akartam látni a bekövetkezni készülő katasztrófát… csak azt éreztem, ahogy ujjak simulnak az ajkaimra. Az ízükből tudtam, hogy Noah az. De arra nem voltam felkészülve, hogy a másik keze benyúlik a nadrágomba. Egy pillanatra megremegtem.
– Heló?
Éreztem, hogy egy morgás akar kiszabadulni, ahogy rám fogott odalent. Nem volt elég helye, lassabban, de éppen elég határozottan tudott simítani ahhoz, hogy máris elveszítsem az eszem. Minden mozdulatot vissza kellett tartanom, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet, de a remegés maradt. Éreztem, ahogy a veszély és az óvatos kis simítások valamit szép lassan előcsalnak belőlem, hogy rá kell harapnom Noah tenyerének a belsejére, hogy ne nyögjek fel… mert odalent szép lassan a forróság, ebben a néhány pillanatban még erőteljesebb lett. Aztán jött a gyönyör… éreztem, hogy nem csak Noah keze, de a nadrágom és minden nedves lesz. A gyönyörhöz tartozó nyüszítés már csak akkor tört fel belőlem, mikor a léptek távolodni kezdtek.
A csókra realizálódott bennem, hogy mi történt… hogy konkrétan egy perc alatt elélveztem, csak mert hozzám ért. Ettől pedig zavarba jöttem megint.
– A… a… fenébe… – motyogtam kicsit magatehetetlenül, ahogy felpillantottam a szemeibe. Az egy dolog, hogy teljesen elvörösödtem… de még egy nyomorultnak is éreztem magam. Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássam, mit gondol.
– Bocsi… béna vagyok…

Naplózva


Noah Nightingale
Eltávozott karakter
*****


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 01. 07. - 14:51:44 »
+1

Sebastian
2001.12.17
16+


A kedvelés, a ragaszkodás az valójában ami abszolút szexuális alapokon nyugszik. Mi több, elég valószínű, hogy nincs mögötte a világon semmi más és bárminemű érzés illúzió csupán. Az együttlétekre vágyik vele, nem pedig rá. Ez pedig olyan különbség, amit túl fiatalon egyszerűen csak nem tud beazonosítani az ember.
Azokban a szavakban nincsenek rejtett mélységek. Kimondja azt, amire az adott pillanatban gondol kérdés és fenntartások nélkül. Valóban akarja. Szexuális értelemben és annak minden mélységében. Hogy ez jobb, több, vagy kevesebb-e bárki másnál... egyik sem olyan kérdés, melyre konkrét választ ad, mégis az ahogyan vele van, amilyen mértékben ráfókuszál az egész lénye az első pillanattól az utolsóig, hogy gyakorlatilag képtelen levenni róla a kezét, vagy túl távol maradni, ha már egyszer megérezte a saját közelében... mindez elhiteti, hogy valóban nem lát az égvilágon senki mást rajta kívül. Akkor is, ha ez valószínűleg hazugság.
Halk nyögését tompítja a csók, a morgás még mindig elemi reakciókat vált ki belőle, eléggé ahhoz, hogy újra és újra belefeszüljön ölben. Az első pillanattól képtelen neki ellenállni és egyszerűen csak izgalmas előcsalni belőle minden egyes alkalommal. Tudja, hogy jó. Tudja, hogy élvezi a veszély ellenére - vagy éppen azért - amit ez a helyszín jelent. Tetszik az asztal kemény lapján az elbaszott oktatópergamenek között, fél gondolattal egy felborítható tintásüveg örök mementójától.
Hogy nem jutnak idáig, nyilvánvalóan nincs a kedvére, erről árulkodik az az őszinte reakció, a varázs ami szinte már reflexből érkezik. Mostanra feltekerte benne Sebastian annyira az érzékeket, hogy még a végigcsorduló bűbájtól is megborzongjon.
Mentségére szóljon, nagyjából öt másodperc erejéig viselkedik is. Új rekord a részéről és ez is pusztán annak köszönhető, hogy a figyelme egy részét megosztja a lány bizonytalan hangjával. A helyzet feszült, az adrenalin sistereg a vérében, a gondolat pedig lassabb, mint a tett, amivel az ölébe nyúl.
Elnyílik a szája, ahogy a srác arcát figyeli közben, a hunyt szemeket, a néma élvezetet, a küzdelmet az ellen, hogy akár a legkisebb hangot is kiadja. Érzi a teste alatt a remegését és mocskosul felizgul tőle. Mosoly rándul a száján.
Kis híján ő nyög fel, ahogy Sebastian beleharap a tenyerébe, érezni az elakadó lélegzetből, az ujjak rándulásából a száján, a megihletett csuklómozdulatból az ölében, ami átadja neki saját kívánságát.
Érzi, ahogy megfeszül az ujjai között. Tudja mit jelent és alkalmazkodik hozzá a mozdulat, hagyja elélvezni a kezétől, míg ujjai még szorosabban tapadnak a száján. Nem sok híja van, hogy kövesse a példáját, a jelenet egyszerűen csak túl... izgató.
A nyüszítéssel és ajtócsukódással szinkronban ereszti a száját és rátapad, hogy az övében fulladjon el végül. Minden aktuális imádatát átadja szájról-szájra, az a csók van annyira ajzott, amennyire ő maga jelenleg, és nem is hagy gondolkodni addig, amíg végül el nem szakad tőle és ki nem húzza a nadrágból a kezét. Az arca elé emeli a saját mancsát, és bár a többség nyilvánvalóan nadrágba jutott, a keze fénylik a fiú élvezetétől. Az égvilágon semmi szemérem nincs abban, ahogy belenyal a tenyerébe valahol a fenébe és a tűzvörös zavar között. A konklúzióra halkan nevet.
- Abszolút nem. - Leengedi a mancsát és lehajol, hogy a nyakába csókoljon. Feljebb. Feljebb... finoman harap bele a fülcimpájába. - Kis híján én is elsültem a puszta látványodtól, pedig az én farkamhoz senki nem ért hozzá. Átkozott szexi volt az egész. - Rácsókol a fülére, az arcát az arcához dörgöli, mielőtt egy halk szusszanással végül csak felkelne róla. Nem hagyja magára, ráfog a srác csuklójára és húzza is kifelé.
- Gyere Bates. Tuti van egy hely ebben az átok iskolában, ahol senki nem figyel, mert ezért itt - fordul hátra jelentőségteljesen intve saját dombordó ágyéka felé - még felelősséget kell vállalnod.

Naplózva


Sebastian Bates
Griffendél
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 01. 09. - 16:23:21 »
+1

To: Noah

2001. december 17.



16+


A nyüszítésként érkező hang egyenesen Noah szájába végződött. Hagytam a csókot, de alig-alig tudtam viszonozni a zihálástól, az ajkaimon újra és újra kitörni akaró nyögésektől. Bár már elmentem, de a testem túlzottan is zaklatott volt, hogy azonnal megnyugodjon. Éreztem, amint az egész lábam remeg, sőt talán az egész testem a bennem uralkodó vágyaktól.
Merlinre! Ne! Ez a gondolat ötlött fel bennem, ahogy Noah nyelve végig vándorolt a tenyerén… pont ott, ahová az előbb én… én… Elvörösödtem, menthetetlenül. Úgy éreztem, mintha odalent megint indulna valami forró bizsergés, de nem tudtam odanyúlni és érinteni. Tényleg bénának éreztem magam.
–  Abszolút nem. – Lehajolt, a nyakamba csókolt. Azonnal lehunytam a szemem, ahogy ajkai végig vándoroltak a bőrömön egyre feljebb és feljebb. A harapásra túlzottan is hangos „ahh…” hagyta el az ajkaimat, de képtelen voltam kinyitni a szemem. – Kis híján én is elsültem a puszta látványodtól, pedig az én farkamhoz senki nem ért hozzá. Átkozott szexi volt az egész. – A fülcsókra megint nyöszörögni kezdtem kicsit. A francba… miért van rám ilyen hatással? Miért indulok be rá szinte állandóan…
Csak az mentett meg a még kínosabb helyzettől, hogy leszállt rólam. A csuklómnál fogva húzott fel, így egy kézzel, kicsit szenvedve, meg tudtam igazítani a nadrágomat, mire az ajtón kívül voltunk, már minden a helyére került. Inkább nem akartam kommentálni a történteket jobban, tudtam, hogy csak menthetetlenül zavarba jönnék az egész helyzettől.
– Gyere Bates. Tuti van egy hely ebben az átok iskolában, ahol senki nem figyel, mert ezért itt. – lenéztem, ahogy a nadrágjára mutatott. Meg akartam érinteni, végig simítani rajta, még ha így haladás közben nem is volt éppen a legjobb ötlet. – még felelősséget kell vállalnod.
Csak ekkor kaptam észbe, hogy az én nadrágom belülről nedves. Azonnal oda is néztem, megpillantottam a kis foltot, ahogy átütött a fekete szöveten. Egy mozdulattal nyúltam a pulóveremért, hogy odahúzzam annyira, amennyire csak kellett ahhoz, hogy eltakarja.
– Merlinre… – motyogtam és ha lehetséges volt, megint elvörösödtem. – Tudok egy helyet… bár csak pletykákat hallottam róla… és… gyere velem – mondtam a szokásosnál is szerencsétlenebből. Bár ez most nem számított, csak szerettem volna mindenki szeme láttára átnedvesedett nadrágban mászkálni.
Jack mesélt a Szükség Szobájából, elmondtam, hogy a nyugati szárny melyik folyosóján van és, hogy elég csak arra gondolni, amire nagyon vágyok. A kastély ilyen módon segíthetett volna nekünk kicsit elbújni.
– Pont itt a nyugati szárnyban van állítólag a Szükség Szobája. – Tettem hozzá és megint lejjebb húztam az ingemet, hogy semmi se látszon. A folyosón egyelőre nem sok ember akadt, de az végképp nem akartam, hogy esetleg egy járőröző auror kapjon minket rajta ezen. – Jack szerint csak arra kell gondolni, hogy mit szeretnél és a falból előtűnik az ajtót. – Magyaráztam, magamhoz képest meglepően kevés zavarral, pedig csak arra tudtam gondolni, ahogyan egy pillanattal előbb még a domborodó ágyékát bámultam meg. Valamiért önkéntelenül is a banánra asszociáltam belőle… nem tudtam elképzelni milyen lehet, ha az ajkaim közé siklik… Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolatot. Inkább arra koncentráltam, hogy a megfelelő folyosórészen találjuk magunkat, szemben a hatalmas, üres falfelülettel.

A JÁTÉK MÁS HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 04. 21. - 19:12:36 »
+1

kórság

to: Louis

zene: Pink moon || megjegyzés: van nálam csoki

Roxfortban a hírek, pletykák igen gyorsan terjednek, a dolgok itt nem maradnak sokáig titokban, főleg nem azok az események, amik a folyosókon történnek. Így esett meg az is, hogy McGalagony is rám pirított, a múltkori folyosói incidends miatt. Pedig nem is történt semmi, de hát hogy történhete, ráadásul Louis-val. Frics meg úgy adta elő, hogy rendszeresen jelenetet rendezek a folyosókon. Pont én. Ha igazán ismerne, ez a lehetőség, még csak fel semmerülne benne.
Kettesével szedem a lábam a lépcsőn, utam pedig a gyengélkedőre visz. Tegnap épp a klubhelyiségből indultam a könyvtárba anyagot gyűjteni bájitatanra, mikor Hóborc gúnyosan megkérdezte, tudok e arról, hogy a kis kígyós barátocskámat megharapta a Griffendéles Bates. Először kételkedtem az igazában, mert mégis csak Hóborcról van szó, de aztán a könyvtárban is hallottam erről sutyorogni pár griffendélest, így aztán utána kérdeztem, és valóban. A sutyorgásokból, és egy egy félmondatból összeszedtem pár infot a dologról, de még mindig nem világos egy csomó minden. Bateset sem ismerem annyira. Mikor mellettem ül, akkor is szótlan, mindig aggodalmas fejet vág, agyban mindig valahol máshol jár. Egyszer a nagyterembe menet megkérdeztem tőle, van e még reggeli, mert onnan jött kifele, de csak sietve annyit válaszolt, hogy igen, persze, biztos ő volt. Szerintem nem a kérdésemre válaszolt, de az sem kizárt, hogy egyszerűen észre sem vett. Ebből az egész harapásos dologból annyit értettem, hogy Bates nekitámadt Louisra, mert össze szűrte a levet Louis rémes unokatesójával, és..és na, hát valami ilyesmi. Meg hogy Bates nem tudta, hogy Morrowval melegedett össze, mert valami másik srác alakját vette fel. De itt nekem a dolog kezdett kicsit varázsló szappanoperává válni. Mi történhetett, Batessel, hogy ennyire bepipult? Igazából halovány fogalmam sincs, én eddig azt sem tudtam, hogy vérfarkas. Szegény Louis. Ez miatt a Morrow gyerek miatt elég sok nehézsége akad. Mire jobban belegabalyodnék a homályos történetbe, elérek a gyengélkedőig. Madame Pomfreyt nem találom, de nem is baj. A gyengélkedőn mindig megérzem az a jellegzetes gyógynövény illatot. Olyasmi ez, mint otthon a kórház szag. Az embernek valahogy mindig összeszorul a gyomra tőle. A gyengélkedő most szinte üres, és csendes, mint egy temető. Ha jól látom, Louis egyelőre alszik. Bár szívesen hallgattam volna, hogy mi történt, jól van e, most akkor ő is vérfarkas lesz e,  de nem akarom felébreszteni, biztos rém fáradt. Az ágya melleti kis éjjeli szekrényen 2 üvegcse van. Az egyik valami altató féle lötyi lehet, a mésikat nem ismerem. Óvatosan a kezembe veszem, és a tetején lévő dugót megpróbálom lefejteni róla, hogy bele szagolhassak. Ám ennél rosszabb ötletem nem is lehetne. A nagy erőlködésben az üveg kicsúszik a kezemből, és kisebb lármát csapva összetörik.

- Ó, nem hiszem el, basszus...
Ha erre Louis nem ébred fel, akkor semmire sem. Kicsit messzebb tőlünk egy lány is alszik, aki erre egy kisebb morgással válaszol, majd a másik oldalára fordul, a takarót jól a fejére húzva.
- Ne haragudj, csak meg akartam szagolni az egyik üveget.
Mondom minezt félig suttogva, félig meddig Louisnak, félig a lánynak, mert Louis még nem nyitotta ki a szemét. Most menjek el? Még alszik? Mi van, ha komoly baja lett? Hoztam neki csokibkát, hátha attól felvidul kicsit. Hagyjam itt neki? Jaj, Louis, mondj valamit, vagy nyisd ki a szemed. Hahóóóó...Közelebb hajolok, hogy megnézzem, lélegzik e. Asszem igen...
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 04. 25. - 08:28:16 »
+1

k ó r s á g
 


2002. május 12.
to; Beth

Szinte csak aludtam. Hiába járt itt Jason, képtelen voltam hosszú ideig nyitva tartani a szememet, mindenféle fájdalom és remegés kínzott belülről... mintha valóban átalakulnék. Az álmok hosszúak és kuszák voltak, gyakran félelmetesek és meneküléssel teliek. Sokszor keltem a számban fémes vérízzel, akkor tudatosult bennem, hogy összeharapdáltam a saját nyelvemet. Határozottan történt valami a testemben, ami lázzal és izomfájdalommal járt. Az első nap gyűlöltem Batest azért, amit tett velem... aztán hirtelen rájöttem, mit élt át, nálam sokkal fiatalabban és szánni kezdtem. Ráadásul Seth is tett vele valamit, azon kívül, hogy elterjesztette róla, vérfarkas. Bár ez utóbbi igaz volt, de nem volt helyes tőle...nem véletlenül tartották a tanárok és ő is titokbna. Ilyen titkot cipelni pedig nm egyszerű.
Ezekkel a gondolatokkal aludtam el, s megült az álamimban. Seth hatalmas, dühös sárkányként jelent meg, aki végig kergetett az iskola folyosóján. Hiába rohantam, lassabb voltam nála, s végül letepert, hogy a testemet egészen belepréselje a kőpadlóba. Ekkor pattant ki a szemem... valami hangos csörömpölésre.
- Ne haragudj, csak meg akartam szagolni az egyik üveget.
Hirtelen összerezzentem. Nem fogtam fel, hogy a valóságban vagyok már... hogy a gyengélkedő mennyezetét bámulom. Kellett egy pillanat, hogy oldalra fordítsam a fejemet és felfogjam, áll mellettem valaki. Valaki, akinek hosszú, vörös hajkoronája volt és akivel már töltöttem kettesben időt. Valamiért megnyugtatott Beth jelenléte. A szívem csak a hirtelen ébredéstől, a rémülettől vert olyan hevesen, hogy a torkomban is éreztem.
- Beth...? - motyogtam magunk közé.
- Hepburn! Mit művelt? - jelent meg Madam Pomfrey, de nem szólt többet, csak legyintett. Egy pálcamozdulattal valamit eltakarított az ágyam mellől, majd magunkra is hagyott. Ez a pillanatnyi csend, amíg el nem vonul elég volt arra, hogy jobban megnézzem a látogatomat és felfogjam: nem csak hallucináltam a látogatást. Az ő jelenléte megnygugtatott... nem zaklatott fel úgy, mint amikor anyám és a nagybátyám jöttek be. Anyám persze kivételesen megjátszotta, hogy imád. Mindenkit fenyegetett, engem nyugtatott, pedig tudtam, nem sokat számít neki az életem.
- Sok házit adott fel Lancaster? - Még mindig halkan beszéltam, de ujjaimmal végig simítottam a homlokomon. Lüktetett a fejem, talán a levegőtlenségtől, talán a túl sok alvástól. Az sem volt persze kizárt, hogy valami vérfarkas dolog volt ez is.
Nagy nehezen feltornáztam magamat ülésbe. A fejem még jobban rákezdett, meg talán picit meg is szédültem, de a teáért nyúltam, ami már bizonyára kihűlt. Nem számított, a kis fehér bögrét átkulcsolták az ujjaim úgy kortyoltam bele, egészen jól esett a kiszáradt torkomnak. Azt kívántam, Beth bár idehozta volna Jasont is. Most csak hozzá akartam bújni.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 04. 27. - 22:55:39 »
+1

kórság

to: Louis

zene: Pink moon || megjegyzés: van nálam csoki

Olyan jó lenne, ha kinyítná a szemét, aztán a kis béndzsa de aranyos akcentusával megkérdezné, mi a 'elyzet?  'ogy vagy? Igazán, nem hagyhatja, hogy a kór legyőzze. Én tudom, hogy Louis erős. Erősebb, mint ahogyan páran hiszik.
- Beth...? - Igeen, kinyitja a szemeit. A plafont nézi, aztán kissé oldalra fordítja a fejét. Vidám, széles mosollyal köszöntöm, és hevesen bólogatok, hogy igen, igen, felismert, én vagyok az!
- Igen, igen, én vagyo...- Ekkor az ajtóban megjelenik Madame Pomfrey, aki persze rögtön észreveszi a törött üvegcsét, a kifolyt valamivel.
- Hepburn! Mit művelt? - Hamar eltakarítja a romokat, majd szerencsére nem hepciáskodik tovább, és magunkra hagy. Ennek azért szívből örülök, mert ha itt maradna, bizonyosan olyanokat mondana, hogy kisasszony, nem illik felzaklatni Souliert ilyen kérdésekkel, sokat kell pihennie, satöbbi. És persze igaza is lenne, mint általában, de nem bírok a kíváncsi és aggódó véremmel. Legszívesebben, letámadnám szerencsétlent, azzal, hogy mesélj mi volt! Deeee, de persze nem teszem. Azonban csak nem bírok magammal, és gyorsan megölelem, persze épp hogy csak hozzáérek, hiszen, biztos nagyon fáj mindene is. Louis viszont egy olyan kérdést tesz fel, amitől mindjárt le is szidom.
- Sok házit adott fel Lancaster? - Felvonom a szemöldököm, amiből már lehet tudni, hogy nem tetszik, amit hallottam. És ha nem tetszik, akkor mindjárt hangot is adok neki.
- Még hogy sok leckét adott e Lancaster? Komolyan ez az első mondatod? Hogy mennyi leckét kaptunk? Megáll az ész. Megmartak a folyosón. Itt fekszel már vgay..vagyis egy csomó ideje eszméletlenül, és az az első kérdésed, hogy mennyi a lecke? Bár hangom tele van felháborodással és megrökönyödéssel, mégis érezhető benne a lágyság. Komor tekintetem hamar visszanyeri kedves mivoltát, hiszen igazán haragudni egy ilyenért nem lehet. Nem tudnék.
- Egyébként nem vészes, és ha szeretnéd, szívesen segítek.
Nehezen, de sikerül magát feltornászni ülésbe. Gyorsan a párnájához kapok, hogy a háta mögé csúsztassam, hogy hátra dőlve megtámaszthassa a hátát és fejét. Leülök az ágya szélére. Egy ideig csendben ülök, majd nehezemre esik, de felteszem azt a kérdést, ami már régóta foglalkoztat.
- Hallottam, hogy Bates neked rontott. Hogy érzed magad? Most akkor..akkor te is..szóval te is farkasember leszel? - Milyen béna ez az egész. Olyan sutának érzem magam, hogy egyáltalán feltettem.
- Jaj, nézd csak! Majdnem el is felejtettem. Ezt neked hoztam jbbulj gyorsan ajándéknak. Remélem szereted.- Átnyújtom neki a csokibékát, amit tegnap vettem Zonkonál.
- Tudod, mi lelte Bateset? A tanárok összegyűltek megvitatni a helyzetét. Nem áll túl fényesen, vannak, akik ki akarják rúgni. Vagyis azt hallottam. 
A hírek pedig itt úgy terjednek, hogy sokszor, mire eljut az ember fülébe, az eredeti sztorinak már nyoma sincs. Nem tudni, hogyan mutálódnak az információk, de bűdületes butaságok is ki szoktak jönni a végén. De én nem akarom Louisra zúdítani az összeset, inkább hagyom, hogy ő mondja el, ha egyáltalán akarja. Mert az is teljesen oké, ha nem akar beszélni róla. Akor csak csendben ücsörgök, vagy megcsinálom a háziját. Neki most az a feladata, hogy pihenjen, amennyit akar.
- Haragszol rá?-

Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2021. 05. 02. - 10:23:57 »
+1

k ó r s á g
 


2002. május 12.
to; Beth

Éreztem, ahogy a fejemben furcsa tompaság lüktet. Kicsit olyan volt, mintha felülve is még álmodnék... de örültem Beth-nek. Jobban örültem, mint az unokatestvérem ajándékának, ami ott pihent az éjjeliszekrényen. Grey ajándéka is ott volt, egy szívalakú bonbonos doboz, gondolom, tele édességgel. Igen. Egyszer smároltam vele, még Jason előtt. Seth persze tudta, hogy megtörtént... onnantól féltékeny volt. Nem kellett volna a saját unokatestvéremmel randiznom a Palacsinta napon, mégha ő nem is ennek nevezte, de bizonyára úgy gondolta, hogy igényt tarthat rám.
- Még hogy sok leckét adott e Lancaster? Komolyan ez az első mondatod? Hogy mennyi leckét kaptunk? Megáll az ész. Megmartak a folyosón. Itt fekszel már vgay..vagyis egy csomó ideje eszméletlenül, és az az első kérdésed, hogy mennyi a lecke? - Beth hangjában megült némi felháborodás. Elhúztam a számat egy fanyar kis mosolyra. Hát igen, talán félig-meddig lesérülten, bekötözött marásnyomokkal nem éppen ezen kellett volna agyalnom... de mi mást tehettem volna? Siránkozzak azon, hogy az oldalamon mély vágásnyomok lesznek most már örökre? Talán sírjam el magam, mert véresen fogom szeretni a húst és kicsit nyúzott leszek telihold idején? Valahol Bates-nek ez az egész sokkal, de sokkal bonyolultabb volt.
- Egyébként nem vészes, és ha szeretnéd, szívesen segítek.
Nagy nehezen teljesen felültem. Beth a hátam mögé segítette a párnát, úgy, hogy az tökéletesen megtámasszon. Kevés erőm volt még... nagyon kevés, de hiányzott Jason, vele akartam lenni.
- Lehet, hogy szükség lesz rá. Eléggé... azt sem tudom, hol áll a fejem... és milyen nap van... - motyogtam kicsit álmatag hangon. Az elmúlt időszakban lényegében csak pihentem, pedig hiányzott az, hogy a könyvtárban ücsörögbe rajzoljak vagy csak figyeljem, ahogy Jason a szemüvegét keresi, vagy éppen rövid beszélgetésre összefussak Beth-tel a folyosón.
- Hallottam, hogy Bates neked rontott. Hogy érzed magad? Most akkor..akkor te is..szóval te is farkasember leszel? - A kérdésre összerezzentem. Nem leszek az... mármint Madam Pomfrey szerint nem, csak a tüneteim lesznek meg. Ez mondjuk kellemesebben hangzik az átalakulásnál, de még így is elég ijesztőnek tűnt. Mi lesz, ha nagyon szenvedek? Biztos voltam benne, hogy nehezen kezelhető helyzeteket szül majd. Kicsit kényelmetlenül mocorogtam a párnámon.
- Az nem... - Sóhajtottam és kicsit megborzongtam.
Seth cseszegette a srácot. Sokszor megjegyzéseket tett rá... olyanokat, amiket még felidézni is zavarbaejtő volt. Sejtettm, hogy bántotta párszor, hogy ezek után, amit velem tett, majd tovább gyötri, hacsak a tanári kar nem lép végre valamit. Zavarban gyűrtem meg a takarót, aztán végig túrtam a hajamat- ahogy észbe kaptam, milyen kócos lehetek.
- Jaj, nézd csak! Majdnem el is felejtettem. Ezt neked hoztam jbbulj gyorsan ajándéknak. Remélem szereted. - Beth hangja elterelte a figyelmemet, a csoki békára meg elvigyorodtam. Nem is tudom, mikor ettem utoljára ilyesmit... talán egészen kisfiú koromban, amikor apa az üzleti útjairól hozott nekem.
- Köszi, Beth... - suttogtam, még mindig kicsit gyenge hangon, de közben megnéztem közelebbről a dobozt. Engem nem a gyűjthető kártya, hanem valóban az édesség foglalkoztatott. Egy pillanatig, mert elég gyorsan visszatértünk a kellemetlen témára. Jó tudom, nyilván most mindenkit ez érdekel odakint, de nem akartam, hogy a pletyka tovább terjedjen. Amíg csak pletyka és nem tények, addig Bates nem lesz legalább a saját iskolatársai által meghurcolva. Az anyám és a nagybátyám már így is olyan hisztit adtak elő, amit nem kellett volna. Azzal például senki sem foglalkozott, hogy ez az egész Seth hülyesége...
- Tudod, mi lelte Bateset? A tanárok összegyűltek megvitatni a helyzetét. Nem áll túl fényesen, vannak, akik ki akarják rúgni. Vagyis azt hallottam.
- Hát remélem nem rúgják ki. Ráadásul az is jó lenne, ha a többiek nem tudnák, hogy vérfarkas... mert akkor... - Igen. Kicsit olyan volt, mintha magamat félteném, a saját hírnevemet, így Beth kérdése, hogy haragszom-e rá, helytálló volt. - Nem. Rá nem. - Ráztam meg a fejemet, bár hazugság lett volna azt állítani, hogyha szembe találnám magam vele a folyosón, nem rettegnék. De ezt nem vallottam be Beth-nek. Jobb, ha nem tudja.
- Valahogy el kéne csitítani ezeket a pletykákat róla. - Folytattam rekedten és letettem az éjjeli szekrényre a csokibékát, majd szándékosan lelöktem a kígyó plüsst, amin az állt, hogy Seth-től. - Morrow-ra haragszom. Bántotta Bates-t valahogy és... miatta van ez az egész... - Tettem hozzá, hogy Beth értse miről van szó. - Valamit ki kell találnunk, hogy ne bánthassa őt... és másokat sem...
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2021. 05. 06. - 20:55:32 »
+1

kórság

to: Louis

zene: Pink moon || megjegyzés: van nálam csoki

Tán kissé elhamarkodott hévvel teremtem le, de nem azért, mert valóban haragudnék rá, egyszerűen aggódom. Megijedtem. Persze hogy megrémültem, hisz ha valakit megmarnak, az nem valami olyasmi, hogy jaj, fellöktek a folyosón, és felsértetted a könyököd, ahogy felnyaltad a padlót. Nem értem Louist, persze talán nem is érthetem. Szépen megnyugtatom magam, hogy itt va, látom, jól van, beszél, ül, és igazán nem lesz semmi baj. Minden rendben Beth, láthadod.
- Lehet, hogy szükség lesz rá. Eléggé... azt sem tudom, hol áll a fejem... és milyen nap van... -
- Péntek. Ma Péntek van.-
Az az igazság, hogy én szinte nem is emlékszem az elmúlt pár hétre úgy igazán. A kentaurs eset óta nem jártam a rengetegben. Akartam, egyszer el is indultam, de ígéretet tettem. Ígérni pedig nem szokásom, de ha mégis, akkor betartom. Főleg, ha sólyomfiúnak ígérek valamit. Miztán kicsúszik a számon, vajon ő is vérfarkas lesz-e, abban a pillanatban már meg is bánom. Hogy is kérdezhettem ilyet? Persze, hogy nem lesz az, jaj, Beth, te vészmadár! Jobb lesz, ha befogod a lepénylesőd. Igazán. De..de..vajon fél? Biztos fél valamennyire, hiszen bármennyire is bátor, egy ilyen dolog után sok mindentől félhet az ember. Felhúzom a lábaim a széken, és átkuncsolom őket a kezemmel.
- Az nem... Louis arca gondterheltnek tűnik, én meg csak a számat kezdem harapdálni, rágni, közben pedig hümmögetek. Láthatóan zavarban van a sok bugyuta kérdésemtől, amiket máris szégyellek, hogy kimondtam őket, de persze közben majd felemészt a kíváncsiság. A feszültséget megpróbálom feloldani kicsit a csokival, hiszen ki nem ürülne egy csokinak benne menő kártyával? Na jó, a kártyák igazából annyira nem is menők, de a csoki tényleg jó. És valóban, Louis mosolyog. Jaj, hozhattam volna többet is...meg drazsét is...de cssak a hülye kérdéseket hoztam. Úgy tűnik, nem vagyok jó beteglátogató. Erre a gondolatra igazán elszégyellem magam. Még nem mondtam Louisnak, de sajnálom Bates-et. Mindig is furcsának találtam a viselkedését. Párszor mellettem ült bájitaltanon, és végignézte a bénázásaim, de minidg az volt a vele kapcsolatos érzésem, hogy nincs itt egészen. Mindig valahol máshol volt. Sejtettem, hogy van valami gondja- baja, de persze én tökkelütött sosem kérdeztem meg, segíthetek e neki bármiben. Lehet mondjuk, hogy nem is mondta volna el. Olyan sok harag lehet ebben a srácban, olyan sok...
- Hát remélem nem rúgják ki. Ráadásul az is jó lenne, ha a többiek nem tudnák, hogy vérfarkas... mert akkor... Akkor mindenki azt találgatná, te az lettél e.
  Fejezem be amondatát automatikusan.Szomorúan szegem le a fejem. A pletyka olyan zavaró tud lenni. Persze akkor, ha éppen rólad szól. Mert máskülönben meg izgalmas csacsogás.
- Nem. Rá nem.  Valahogy el kéne csitítani ezeket a pletykákat róla. Morrow-ra haragszom. Bántotta Bates-t valahogy és... miatta van ez az egész... Valamit ki kell találnunk, hogy ne bánthassa őt... és másokat sem... -   Lecsitítani. Na de hogyan lehet lecsitítani egy pletykaáradatot? Szerintem csak úgy, ha van más, amin pletykálhatnak. De olyan mindig van.
 - Morrow...egyszer úgy megátkozom valami bosszantó béna átokkal, hogy egy hétig ragyásan fog járkálni, és semmivel se tudja majd lemosni, esküszöm...
Vagy növesszen dús szemöldököt? Esetleeg...valami csinos kötóhárgya gyulladás? Sajnos ennél erősebb átkokat nem ismerek. De annak is örülök, ha szerezheten enki pár igazán szar éjszakát. Aztán hirtelen felcsillan a szemem.
 - Te figyu...Morrow milyen, amikor szerelmes? Kiszagolna egy szerelmi bájitalt?-
Még magam sem tudom, komolyan gondoltam e, amit kérdeztem, de már kibukott belőlem. Talán ha szerelmes lesz...nem tudom kibe.vaaaagy mibe, akkor nem szekálja Bates-et meg Louist. Beleszerethetne valamelyik haverjába.
 -Vicces lenne, ahogy térdelve verset szaval egy haverjának, vagy egy fának!
Nevetek fel, mert valóban elképzeltem, és a jókedv és a nevetés jól esik egy ilyen napon.
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2021. 05. 09. - 09:47:47 »
+1

k ó r s á g
 


2002. május 12.
to; Beth

Péntek van. A Gyengélkedőn vagyok és pánikolok. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ezen a helyen az ég világon semmi sincs rendben. Az egész iskola egy iszonyatos káosz volt és mintha minden, ami idén történt volna Seth hibája lett volna. Talán Beth nem kellett volna belerángatnom ebbe, hiszen nagyrészt családi ügy volt ez, amibe Seth belekeverte Sebastiant. De ő mindig ilyen volt, azt hitte joga van játszani más emberek életével, hogy átverhet, hazudhat, bánthat következmények nélkül. Rólam is ezt hitte, és nekem újra és újra bizonyítanom kellett, hogy nem tehet meg velem semmit.
- Morrow...egyszer úgy megátkozom valami bosszantó béna átokkal, hogy egy hétig ragyásan fog járkálni, és semmivel se tudja majd lemosni, esküszöm...
Elmosolyodtam a lány felindulásán. Mióta itt volt, éreztem, hogy kicsit kezd visszatérni az erőm. A barátok jó hatással vannak az emberre. Jason mellett ők hiányoztak a legjobban, nem az anyám vagy más családtagom. Ők szinte idegennek tűntek az iskolában szerzett barátok mellett.
- Segítenék, de nagyon bénán átkozódom.
- Te figyu...Morrow milyen, amikor szerelmes? Kiszagolna egy szerelmi bájitalt?
Hümmögve próbáltam leplezni, hogy volt némi közöm Seth-hez ilyen téren. Csókolóztunk, egy ideig éreztem iránta valamit és azt hittem, hogy majd engem választ talán. De aztán, ott a palacsinta napon rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok tőle semmit. Hazug volt, veszélyes, egy beképzelt nyomorult, akiben nem sok érzelem lakozott.
- Vicces lenne, ahogy térdelve verset szaval egy haverjának, vagy egy fának!
Megint megköszörültem a torkomat. Nem voltam egészen benne biztos, hogy ez jó ötlet... de tényleg. Mármint az egy dolog, hogy Seth utána minimum embert akarna ölni, de lehet, hogy kitudódna, ami közöttünk volt, azt meg nem akartam. Nem akartam, hogy a barátaim megbélyegezzenek vagy Jason kiboruljon. Mindenki tudta, hogy Morrow mekkora állat, alig tudtam tisztára mosni magam mások előtt... nem kéne egy újabb bélyeg.
- Hát ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet... - Magyaráztam. Ha Seth szeretett is egy kicsit - bár ebben őszintén kételkedtem -, akkor sem volt olyan heves. A szerelmi bájital sem tudná azt a jeges szívét a helyére billenteni. Nem volt képes kedvességre. Ő birtokolt és fájdalmat okozott. - Csak megint bántana valakit. - Tettem hozzá. De aztán úgy éreztem legalább Beth-nek vallomást kell tennem: - Ezt ne mondd el senkinek... de én egy ideig... randiztam... vagy nem tudom mit csináltam... Seth-tel. - Ismertem be, majd éreztem, hogy kiszárad a torkom. Kinyúltam oldalra, hogy elvegyek egy pohár vizet, de persze ebből a pózból elég nehéz lett volna.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2021. 05. 15. - 10:10:36 »
+1

kórság

to: Louis

zene: Pink moon || megjegyzés: van nálam csoki

Nem tudom, fel vagyok e készülve egyáltalán az ilyesfajta erőszakra. Nem tudom elképzelni, egyes emberekben mennyire tud elhatalmasodni a sötétség. Meg vele együtt kézenfogva a sértettség, a fájdalom, a családi hozadékok, amik szépen lassan rakódnak rád, és aztán abból leszel te. A családod egy része, eleme. Ugyanígy rakódnak rád a félelem, a védekezési mechanizmusok. Sokszor gondolok arra, milyen jó lenne ezeket levetkőzni. Egyszerűen kibújni belőle, mint egy ruhából, aztán felhúzni a msikat, amit te magad varrtál magadnak. Szívesen öltözködnék. Talán folyton. Mindig más lennék. Aztán, ha valamelyik énem megtetszik, akkor azt többször hordanám. Ha bemocskolódna, egyszerűen kimosnám. Morrow, Morrow...te kis szutyok...
- Segítenék, de nagyon bénán átkozódom.
Hát, igazán pöpec átkokat mondjuk én sem tudok, vagyis nem próbáltam még ki őket, de hát végülis ki tudja. Lehet, hogy őstehetség vagyok átok szórásban, csak kellően dühösnek kell lennem. De persze tudom, hogy ez nem így mködik, de....de...azért megadom magamnak a lehetőséget, és elhiszem, hogy lehetséges ogy az vagyok, csak még nem tudok róla.
- Ó, az nem baj. Kitalálnánk mi valami jó kis átkot. Egy hétig, csak fekete-fehérben látna. Vagy folyton éhes lenne, de csak ehetetlen dolgokat kívánna meg.
Tudom, hogy csupa sületlenséget beszélek, de az én agyam mindig a képtelenségeket gyárja folyamatosan. Egyébként meg én általában ezeken remekül szórakozom, és remélem Louis is.  Aztán mikor az jut az eszembe, hogy Morrow szerelmes verset szavalhatna, megköszörüli a torkát, és én rögtön észre veszem, hogy valami nem okés. Abbahagyom a fecsegést, és Louis figyelem.
- Hát ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet... -Csak megint bántana valakit.-
Tekintete elárulta, hogy zavarban van. Mondani akar valamit. Van valami, amiről nem tudok. Valami olyasmi, amiről nehezen beszél. A gyengélkedő csendje most valahogy, mintha felerősödött volna. Olyannyira, hogy ha valami nem szólal meg rögtön, kínossá válik.
Ezt ne mondd el senkinek... de én egy ideig... randiztam... vagy nem tudom mit csináltam... Seth-tel.
 Hát...megtörte a csendet. Olyan hangosan törte, hogy az szilánkjaira hullott. Először nem is fogtam fel teljesen, amit mondott, így újból vissza kellett játszanom magamban. Az unokatestvérével randizott? Olyan ismerősöm van, aki hozzáment a harmad unokatesvéréhez. Mindenki dilisnek tartja, azt mondják nincs ki mind a négy kereke. Én nem gondolom ezt, egyszerűen csak nem tudom hova rakni. Fura. Azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés arra, amit érzek ezzel az egész rokon szerelem kapcsán. Talán...talán nem is azon akadok ki épp, hogy a kuzinjával kavart, hanem hogy ez a bizonyos kuzin éppen Morrow. Inkább nyalogatnék egy sárkányszaros cipőtalpat, mint hogy Morrow-val kavarjak.
- Miii???..Hát...hát... Zavartan vakarni kezdem a karom, annyira, hogy pillanatok alatt úgy néz ki, mintha egy Ms Norris gázolt volna át rajtam.Jólvan, legalább fejlődött az ízlésed.-
Morrow után Jason egy kibaszott főnyeremény. Egy nagy szív, ami tele van értékes dolgokkal. Ami mondjuk menő. Elég menő. Halkan fekacagok az utolsó mondatomon. Segítek Louisnak, a kezébe nyomom a poharat, még a végén megfullad itt nekem.  Igzából most jövök rá, hogy milyen hülye ötlet volt. Ez a gyerek valószínű nem is tud igazán szeretni, kár belé a vicces ital is. Biztos van gyenge pontja. MIndenkinek van. Ha egyszer valaki azt megtalálja, szerintem Morrow is úgy dől össze, mint a kártyavár.
- Jó, hát akkor...nem tudom.-
Felállok, és az abkahoz sétálok, hogy kinézzek rajta. Az idő egészen kellemes. Tavaszi napsütés, gyenge, lanygos szellő, fullasztó virág illat. Kár, hogy ide be van zárva. Menő lenne kireppenni egy seprűn, és tenni egy kört. Néhány pillanatig csak csendben ácsorgok, majd témát váltok.
- Jason volt már itt? Mesélj valami jót.-  Mosolyodom el, hiszen nem sokat tudok az ő kapcsolatukról. Jasonnel sem beszéltem még talán soha az öt évem alatt. Vagy csak nem emlékszem rá. Ami mondjuk nem lepne meg.
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2021. 05. 16. - 14:17:19 »
+1

k ó r s á g
 


2002. május 12.
to; Beth

Hát igen. Azt a vallomást aligha kellett volna erőltetni. Azt hiszem egy kicsit túl nagy dolog úgy ráborítani más emberekre, hogy "amúgy az unokatestvéremmel jártam... vagy randiztam, vagy ilyesmi." Az emberek nagyrésze nincsen erre felkészülve gondolom és megmondom őszintén, én sem lennék fordított estbe. Főleg, ha nem lennék aranyvérű, egy olyan család tagja, ahol ez úgymond teljesen normális. Az mondjuk elég ritka, hogy két fiú jöjjön össze, de a lányokat és fiúkat rendszerint egymáshoz adták. Anyám is így lett Morrow létére egy Soulier felesége.
- Miii???..Hát...hát... - Remek. Biztos voltam benne, hogy most aztán sikeresen elijesztettem Beth-t is a magam közeléből. Nem akartam persze felkavarni, csak el akartam neki mondani a helyzetet, ha már ennyire segíteni akart nekem. - Jólvan, legalább fejlődött az ízlésed.
Erre már elmosolyodtam. Talán nem akadt ki annyira, hogy most rögtön elmeneküljön és ennek örültem. Olyan volt, mintha barátok lennénk és nekem nem sok barátom volt. Montsroékat is csak azért érdekeltem, mert Morrowt nem bírták és a pártfogásukba akartak venni, mikor bántott... vagy legalábbis azt hitték, hogy bánt. Engem valójában nem piszkált annyira soha. Azt hitte, hogy az ő embere vagyok. Mostanra persze pofára esett és szinte vártam, mikor akar bántani. Ezért akartam rejtegetni Jasont is... de olyan nehéz volt. Folyton csak hozzá akartam bújni meg csókolgatni.
- Így is mondhatjuk... - biccentettem röviden. Még kicsit fájt a fejem, meg olyan furcsán nyomott voltam, de ahogy Beth a kezembe adta a poharat, végre tudtam inni egy korty vizet. A témától egészen kiszáradt a szám... mint mindig amikor ideges voltam. Jól esett kicsit megnedvesíteni.
- Jó, hát akkor...nem tudom. - Ahogy az ablakhoz sétált, felé pillantottam. Alig vártam, hogy én is visszanyerjem az erőmet és így sétálgathassak fel és le. Csakhogy Madam Pomfrey szerint még legalább egy hete itt kell töltenem. Nem volt semmi bajom már... leszámítva, hogy fájt mindenem, de azt kibírtam. Sokkal rosszabb dolgokat is elviseltem már az anyámtól... meg Seth-től.
- Jason volt már itt? Mesélj valami jót. - A téma váltásra sóhajtottam egyet.
- Persze, hozott nekem egy csokiszívet! - Mutattam az éjjeli szekrényen heverő, vörös, szívforma dobozra. Még nem tudtam megenni, mert egész egyszerűen nem volt étvágyam hozzá. Csak a szemem kívánt mindent. - Az elsők között járt itt. De remélem ma is benéz... nagyon hiányzik a társasága. - Magyaráztam, de nem akartam túlságosan belemenni a kapcsolatunk részleteibe. Egyelőre minden csak olyan jó és ha nem is történik semmi, akkor is eszméletlenül boldog vagyok, mikor láthatom őt. Nekem a puszta léte is elég volt. Ha nézhettem minden tökéletes volt.
- Neked van barátod, Beth? - kérdeztem. Nem sokat tudtam róla ilyen téren, pedig egész jóban voltunk.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2021. 05. 23. - 18:23:54 »
+1

kórság

to: Louis

zene: Pink moon || megjegyzés: van nálam csoki

Félek, hogy ha ezen az egészen nagyon kiakadok, akkor elveszítem Louist, pedig éppen kezdünk összebarátkzoni. Gyorsan lágyítok a reakciómon, nem szeretném, ha kibukna azon, hogy kibzktam. Azt hiszem, az elmúlt időszakban éppen elegen és éppen eleget buktunk ki, inkább segíteni kell egymást, mintsem kiakadni dolgokon. Egyzserűen örülök, hogy jól van, és hogy itt van. Ez a fontos. Meg hát, én azon is kiakadok, ha nem találok egy könyvet a helyén a könyvtárban, és ha elfogy a vajas kifli reggel, mikor lemegyek. Igazán szösszenetnyi dolgokon szoktam kiakadni. De ez még nem jelenti azt, hogy igazán haragudnék arra, aki elrakta a köyvet, vagy megette a kifliket. Sőt. Megértem, mert tényleg finomak. És hát...most mintha érezném, milyen más vagyok. Hogy csak egy mugli szülők gyereke vagyok, és sok mindent nem értek még. Minden erőmmel igyekszek felzárkózni, ha leht egyáltalán.
- Persze, hozott nekem egy csokiszívet! - Eddig észre se vettem a csoki szívet, mert nyilván a üvegekkel kontnyeleskedtem.
- Az elsők között járt itt. De remélem ma is benéz... nagyon hiányzik a társasága.
- Biztos lehetsz benne, hogy ma is jön. A hét végére tele leszel édességgel! Aaajj, a végén még elkezdelek irigyelni!
 Legyintek nevetve. Irigylem őket. Olyan tiszta szeretet lehet köztük. Úgy tűnik nagyon jól meg is értik egymást. Minden klappol. Tényleg nagyon jó lehet valakivel, akivel így kijön az ember. Bármilyen is az. Úgy képzelem el, hogy a sok vörös szín mellett, ott van egy kis kék is. Mikor nem csak nagyon vonzódsz egy emberhez, hanem biztonságban is érzed magad mellette, és önmagad lehetsz. Hogy valahogy mellette jobb ember leszel. Én valahogy így képzelem el ezt az egész kapcsolat dolgot. De nekem még sosem volt senkim. Vonzódni vonzódtam már emberekhez, de valahogy ilyen igazi mély szerelmem még sose volt. Én sose jártam senkivel. Mindig csak a háttérben könyvet olvasva némán meghúzódok. Én..én..én nem tudom, hogyan kell viselkedni, hogy észre vegyenek.
- Neked van barátod, Beth?
Arcomból jó gyorsan eltávozik minden vér, amitől nem egy boszorkányra hasonlítok, hanem egy vámpírra. A kezem is remegni kezd, így inkább a hátam mögé dugom őket, mint aki rejteget valami lopott holmit.
- Én öh..hát nekehm..ehm..izé..-  Na tessék, nem dadoghatok, szedd már össze magad te lány! A szám hirtelen kiszárad, amit gyorsan igyekszem lepleni a szám nyalogatásával.
- Ne...kehm..még nehm...igazáhánn voltilyesmim. -  
Egy ideig abszolút nem is zavart, nem bántam, hogy egyedül vagyok. Pár hónapja kezdem észrevenni, hogy én tényleg mindig egyedül megyek mindenhova. Még egy kísérőm sincs soha, egy bénácska randim se. Nem tudom, lehet nem vagyok a fiúk ideálja. Sokáig még csak nem is tetszett senki. Egészen a múltkori erdős incidens óta...Dalton ijesztően megrezegtette a szívem, bár őt sem láttam azóta se. Jaj, hát nem is meséltem neki a kentaur incidensről...
- Jut is eszembe! A múltkor rám támadtak a kentaurok a rengetegben. Nem is meséltem! Egy Dalton nevű srác mentett meg. Sólyomként a levegőből bukkant elő. Elég..izé...érdekes volt. Eltévedtem, és rossz felé fordultam, mert a furkászaimhoz akartam lemenni. - Ahogy Dalton nevét kiejtem a számon, ismét zavarba jövök, így igyekszem elhadarni a sztorit.
-Egy bokaficammal megúsztam. Most kicsit pihentetem a rengeteget. Csak így most nem tudom, mit rajzoljak. Az erdőben ott voltak az állatok. Talán majd...áttérek a tanár karikatúrákra.  -
- Madame Pomfery nem mondta, meddig kell itt lenned?
 
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2021. 05. 27. - 14:06:12 »
+1

k ó r s á g
 


2002. május 12.
to; Beth

A vérfarkas témától már kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam. Talán Beth is ráérzett, mert olyan könnyen váltottunk témát, mintha mindketten erre készültünk volna valójában. Jason volt talán az egyik legjobb, ami eszembe juthatott… még akkor is, ha sokszor úgy véltem, nem érthetik meg mások, mi van közöttünk. Sokan nyominak tartották őt, pedig nem volt az. Magas volt, erős és hősies. Annyiszor ugrottam már a nyakába, ha féltem vagy ha csak egy ölelésre volt szükségem. Tudtam, hogyha úgy alakulna még Seth-től is megpróbált volna megvédeni. Nem sikerülne neki, de megpróbálná… és ez nagyszó. Nem sok ember tette volna meg értem, még a tulajdon anyám sem.
– Én öh..hát nekehm..ehm..izé.. – kezdett dadogni Beth. Láttam, hogy zavarba jön… olyan volt, mintha érzékeny pontja tapintottam volna. Csak azt kérdeztem van-e barátja. hirtelen persze megfordult az is a fejemben, hogy barátnőt kellett volna kérdeznem. Végül is nekem is fiúm van, neki lehetne csaja akár.
– Ne...kehm..még nehm...igazáhánn voltilyesmim.
Megköszörültem a torkomat. Nem akartam zavarba hozni. Főleg nem ilyen béna módon… mármint én tényleg csak kérdeztem. Csevegni akartam. Sosem voltam jó ebben az emberi izében, sosem tudtam hogyan szóljak másokhoz anélkül, hogy megsértsem őket. Anyám minden egyes mondatomat gyűlölte, mióta apám meghalt pedig végképp. Odahaza elvoltam nyomva. Nem szoktam hozzá a beszélgetéshez. Jason értett meg egyedül.
– Bocsi. Nem akartam beletiporni valamibe. – Sütöttem le a szemem. Kényelmetlen volt kicsit a helyzet és ahogy picit mozgolódtam, éreztem, hogy a hátam mögött meggyűrődik a párnán a húzat. Egy cseppet zavart, de nem olyan vészesen, hogy tegyek ellene. Már az is kész csoda volt, hogy nem esett ki az ágyból, amennyit ficeregtem az elmúlt percekben.
– Jut is eszembe! A múltkor rám támadtak a kentaurok a rengetegben. Nem is meséltem! Egy Dalton nevű srác mentett meg. Sólyomként a levegőből bukkant elő. Elég..izé...érdekes volt. Eltévedtem, és rossz felé fordultam, mert a furkászaimhoz akartam lemenni. – Hadarta, mintha el akarná terelni a zavaráról a figyelmemet, de láttam, hogy nem rendezte még a gondolatait. Inkább megint elfordítottam a tekintetem. A takarómat néztem, mintha a redőket akarnám rajta kisimítani, úgy húztam rajta végig a kezem.
– Elég nyá… lovagiasan hangzik. – Megköszörültem a torkom. Nem tudom, valamiért baromira furának tűnt, hogy valaki sólyomként repked az iskola közelében és hirtelen lányokat ment meg. De talán Beth-nek tetszett és ha lenyálasozom, azzal nem fog sokkal előrébb jutni. Szóval jobb is volt, hogy elharaptam azt a szót. – És találkozol még Sólyom herceggel? – Érdeklődtem.
– Egy bokaficammal megúsztam. Most kicsit pihentetem a rengeteget. Csak így most nem tudom, mit rajzoljak. Az erdőben ott voltak az állatok. Talán majd...áttérek a tanár karikatúrákra.
Elnevettem magam.
– Tele van a kastély lehetőségekkel. Az egyik titkos kis folyosón például teheneke ábrázoló kép van, egy másikban pedig egy bárányokkal teli legelő. – Meséltem neki, hátha ettől majd felvidul. Végül is bőven van mit rajzolni itt is, ha az ember nagyon keresi. – Majd, ha kikerültem innen, megmutatom őket. – Tettem hozzá és elvigyorodtam, hátha akkor a kínos kis pillanatot elfelejthetjük.
– Madame Pomfery nem mondta, meddig kell itt lenned?
– Még egy hét talán. – Vontam vállat és az éjjeliszekrényen lévő üres bájitalos fiolára mutattam. Abból akart belőlem a banya egy jó adagot megitatni, hogy összeszedjem magam. – Azt mondta, hogy míg nem erősödök meg eléggé, addig itt kell maradnom. – Tettem hozzá aztán és még ki is húztam magam, amennyire lehet fekve. Így Beth elhihette, hogy már az azért javulok.
– Valójában már nagyon jól vagyok. Csak kicsit szédülök meg ilyesmi… – Legyintettem.
Naplózva


Elizabeth Hepburn
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2021. 05. 30. - 18:42:18 »
+1

kórság

to: Louis

zene: Pink moon || megjegyzés: van nálam csoki

Körülöttem mindenki zsong, mindenki vágyakozik valaki után, és ez a természetes. És lehet, nekem is csacsorásznom kéne, akkor is ha gejl az egész, de én nem tudok. Zavarba jövök az egész témától, főleg azért, mert rólam van szó, érint engem. Mikor másról van szó, akkor könnyebb. De mindenképp igaz, hogy valamiért félek ettől az egésztől. Valakinek a szerelem egy buli, vagy bulisorozat, vagy egy vidámpark, hol fent, hol lent. Valakinek játszótér, mások érzelmi játszótere, ahol kitombolhatja magát. Valakinek aztán egy nagy rózzsaszín szirup, remegő kis pillangókkal. A remény, az egyetlen dolog, amiért élni érdemes. A legnagyobb öröm. És van, hogy szenvedés, de élsz halsz érte. Az ember szalad, mint  egy boldog kísértet a boldog teherrel, mintha szárnya nőtt volna. Nekem meg...nekem meg egy nagy halálugrás. Félek az ugrástól, pedg nem volt rossz élményem, vagy ilyesmi. És mot is, mikor azt érzem, a szerelem kihúzza a talajt a lábam alól, olyan nagyon félek, hogy megcsúszok. Nem tudom, mi a franc bajom van. Ahogy nagy nehezen eldadogom, hogy nem volt még barátom, totál gáznka érzem magam.
– Bocsi. Nem akartam beletiporni valamibe. -
- Áh, ugyan. Nem tiportál bele semmibe. Én csak..tudod...az a mumus...
Úgyrzem, ki kell öntenem a szívem, akkor is, ha nem is fogja megérteni igazán. Akkor is elmondom, ha ez olyan nehéz. A gombócok a torkomban, megjelennek, de a reszketésem szépen alábbhagy. Tudatosítom magamnak, hogy ez nem baj, ez van, és nincs ezzel semmi baj. Nincs veled baj Beth. Aki pedig megszeret, az szeressen olyannak, aki vagyok.
– Elég nyá… lovagiasan hangzik.
A sólymos sztori tényleg nyálasnak hangzik, de abban a pillanatban inkább ijesztó volt, mint nyálas, vagy romantikus, vagy bármi. Egyébként meg azt hiszem, szimplán jófejség volt, én meg mérhetetlenül meggondolatlan és béna vagyok. Ebből bármilyen klisét össze lehet hozni.
- Szóval azért habogok itt össze vissza, mert nekem nagy mumus a szerelem. Félek tőle. Talán alaptalan az egész, hiszen még sosem csalódtam senkiben, még nem is voltam szerelmes, de valamiért itt van bennem ez a mérhetetlen nagy félelem. Azt hiszem hogy...hogy én félek megnyílni másoknak úgy igazán. Mert más összegabalyodni valakivel, és bulinak felfogni, de én csak előre félek. Nem is akarom talán. Szeretném, ha el tudnám zárni, és csak akkor nyitnám meg, amikor akarom. Ezért nincs túl sok barátom sem.
Hát, kimondódott a dolog. Jól esett. És így, hogy megosztottam Louisval a félelmeim, mintha már könnyebb is lenne a lelkem. Furcsa egy dolog ez. Louisra nézek, és elmosolyodom.
– És találkozol még Sólyom herceggel?
Talán. Talán meg kéne próbálnom, hátha tudom irányítani a szívemet, és ki be nyitogatni , meg csukogatni a szívem. Hol résnyire, hogy kicsit jobban. És az se baj, ha végül az orrára csapom. Kicsit elgondolkodom  a válaszomon.
-Nem tudom. Lehet. Talán. Lehet, hogy érdemes lenne jobban megismernem....szeretnék, igen.-
De ugyebár ennek az erdei ki kiruccanásomnak nem ez volt az egyetlen hozadéka. Bizony, a kis furkászbébik, és a rajzaim. A karikatúrák még viccesek is, és bárkit jó kedve tudnk deríteni vele. Rossz kedved van? Beth majd ad neked egy kis kakikatúrát Friccsről.
– Tele van a kastély lehetőségekkel. Az egyik titkos kis folyosón például teheneket ábrázoló kép van, egy másikban pedig egy bárányokkal teli legelő. –
- Óh, tehenek? Hát ogy jönnek ide tehenek?
– Majd, ha kikerültem innen, megmutatom őket.
  Bólintok, majd töltök magamnak egy kis vizet, mielőtt én is kiszáradok.
– Még egy hét talán.  Azt mondta, hogy míg nem erősödök meg eléggé, addig itt kell maradnom. Valójában már nagyon jól vagyok. Csak kicsit szédülök meg ilyesmi…
Ahogy Louis megpróbálja magát fekve kihúzni, csak csendesen, kedvesen helyeslek. Aranyos ez a Louis, de azért még látszik rajta, hogy pihennie kell.
- Pihenj csak. Lehet, majd megleplek egy este valami vicces képpel. Én nagyon örülök, hogy így megúsztad ezt a marás dolgot. Bár vérfarkasként is ugyanúgy kedvelnélek. Na jó, az néha talán ugratnálak valami béna poénnal. De tudod, csak a béna humorérzékem miatt.
Ez az év vége elég sűrű és kusza lett. Úgy mennék valami feszkólevezető bulira, ahol kitáncolhatom magam. Meg..meg karaokeee, itt a kastélyban. Nincs kedvem nagyon kimozdulni a kastélyból, sajnálom, én egy ilyen intovertált kis kukac vagyok. Meg hát én vagyok az a csaj, aki a legjobban várja a bulit, majd az utolsó pillanatban inkább egy fotelben olvasni kezd valami szörppel a kezében. Jessz.
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2021. 06. 07. - 21:42:54 »
+1

k ó r s á g
 


2002. május 12.
to; Beth

Egyértelmű volt, hogy ezt nagyon elrontottam. Nem kellett volna Beth-t arról kérdeznem, hogy van-e barátja. Már egyáltalán a témát sem kellett volna felhoznom, mert minden szaván érződött, mennyire feszéjezi ez az egész. Megköszörültem kicsit a torkomat, ahogy fészkelődni kezdtem a párnán, ami ide-oda mozdult, szinte várva, mikor eshet ki, hogy leverjen mindent az éjjeli szekrényről.
- Szóval azért habogok itt össze vissza, mert nekem nagy mumus a szerelem. Félek tőle. Talán alaptalan az egész, hiszen még sosem csalódtam senkiben, még nem is voltam szerelmes, de valamiért itt van bennem ez a mérhetetlen nagy félelem. Azt hiszem hogy...hogy én félek megnyílni másoknak úgy igazán. Mert más összegabalyodni valakivel, és bulinak felfogni, de én csak előre félek. Nem is akarom talán. Szeretném, ha el tudnám zárni, és csak akkor nyitnám meg, amikor akarom. Ezért nincs túl sok barátom sem.
Így már értettem a problémát. Ismerős volt, mert én is ilyen voltam... én is féltem megnyílni másnak. Seth miatt, aki bántott, mikor kedvelni akartam, mikor elmentünk randizni nem volt neki több egy ostoba szórakozásnál. Valójában én is csak egy pincsi voltam neki, akit úgy használt ki, ahogyan akart. Az övénél még a Gray iránt érzett gyengédebb dolgok is értelmesebbek voltak. Az igazi érzések persze Jasonnel érkeztek el. Neki nyíltam meg igazán először, hiába dumáltuk végig Duncennel éjszakákat és mondtam el neki dolgokat... nem volt olyan mély.
- Jason előtt én is féltem megnyílni... - ismertem be aztán hangosan.
Azért örültem, hogy legalább volt egy srác, akit meg akart ismerni. Kedveltem Beth-t és jó lett volna látni, ha van egy barátja. A sólyom herceg pedig kifejezetten ígéretesnek bizonyult... mégis csak az erdőben futottak össze, ahová Beth szeretett amúgy is kijárni szokott rajzolni. Mindegy... jobb volt nem feszegetni ezt a romantikus témát tovább. Inkább elkezdtem olyan helyeket felsorolni, ahol alkothat.
- Óh, tehenek? Hát ogy jönnek ide tehenek?
- 'át lehet, 'ogy volt egy olyan igazgató, aki szerette a teheneket... - vigyorodtam el. Persze elég haloványra sikerült. A fáradtság szép lassan úrrá lett rajtam. Éreztem, hogy Madam Pomfrey figyel, érzi, hogy éppen elgyengültem, ő aztán tökéletesen értett ehhez.
- Pihenj csak. Lehet, majd megleplek egy este valami vicces képpel. Én nagyon örülök, hogy így megúsztad ezt a marás dolgot. Bár vérfarkasként is ugyanúgy kedvelnélek. Na jó, az néha talán ugratnálak valami béna poénnal. De tudod, csak a béna humorérzékem miatt.
Nyeltem egyet. Láttam, ahogy Madam Pomfrey megindul felénk.
- Azt hiszem a banya nem örül, hogy nem pihenek... - Nevettem el magam. - Figyu, Beth, beszéljünk majd, 'a kikerülök innen. Ki kell találni, 1ogy mit csináljak ezzel a Bates-üggyel. Nem akarom, 1ogy féljen tőlem is, mint Morrowtól. - Magyaráztam talán kicsit hosszan. Aztán kicsit lejjebb csúsztam, hogy a fejem tökéletesen a párnán legyen. Igen, egy kicsit szédültem, meg kavargott a gyomrom, meg kellően erőteljesen lüktett az ereimben a forró vér. Igen forró, olyannak tűnt, mintha égetne belülről. Vajon Sebastian is ezt érezte mindig? Őszintén sajnáltam érte.
- Miss Hepburn, nincs tanulnivalója? Hagyja Soulier-t pihenni, vagy sosem jut ki a gyengélkedőből. - Jegyzete meg mogorván a javasasszony, majd rám pillantott. - Nem beszélgetnie kéne Soulier, hanem aludni. Látom magán, hogy megint nincs jól.
Zavartan pislogtam kettőt.
- Elnézést...
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 28. - 10:05:34
Az oldal 0.134 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.