Oldal nyomtatása - Gyengélkedő

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

Hogyan történhetett meg ez az egész? Csak sodródtam a helyzetben már… habár hidegzuhanyként ért, mikor Digby professzor és az igazgatónő beszélni akartak velünk. Velem és Nightingale-lel, mert ő… mert ő nagykorú, én meg éppen csak betöltöttem a tizenötöt. Éreztem, ahogy hullasápadttá válik az arcom, miközben azt mondták, értesítik a szüleinket és nagyon nagy bajban vagyunk mindketten. Említettek iskolapszichológust és felvilágosítást, meg büntetőmunkát… azért, mert egymás mellett feküdtünk az ágyon, s az egyik szobatársamnak nem tetszett.
Egy alapos fejmosással küldtek el órára, hogy aztán az egész napot megbélyegzettként töltsem. Ebéd közben is csak túrtam az ételt, nem volt étvágyam és Noah-t sem kerestem inkább a tekintetemmel, pedig nagyon hiányzott.
– Ugyan, Seb, dugásért kapni büntetést még menő is – magyarázta Jack és alaposan hátbavágott, miközben még mindig nem ettem bele a sülthús, mártás és krumplipüré hármasába. – Mi lehet a legrosszabb, ami történhet?
Sóhajtottam egyet és letettem villát… jobban mondva elengedtem. A fém nagyot csattanva érkezett az aranyozott tányérba. Pár napja még a féltékenység volt a legnagyobb gondom… most meg, hogy a szüleim nyilván undorodva, zokogva olvassák a levelet, amit McGalagony küldött. Tudtam, hogy nem esnének neki Noah-nak, mert sosem voltak hangos típusok, de ez nyomott fog hagyni a kapcsolatunkon, akárcsak az emlékezet vesztésem és az, amivé válok teliholdkor.
– Hogy egy öregasszony akarja megmondani, mennyire elcsesztem… – válaszoltam és eltoltam magam elől a tányért a mutatóujjammal. Éreztem, hogy az étel szagától is szimplán rosszul vagyok… meg mindentől. A zajok, a színek, az illatok, a beszéd, felkavarták a gyomromat.– Háromra kell mennünk Madasm Pomfreyhoz, mikor vége az óráimnak.
– Nyugodj meg, Nightingale-nek ezek után is kelleni fogsz… ugye tudod? – megpaskolta az arcomat, majd felkelt a szemközti padról. A gyümölcsös tál felé nyúlva felemelt egy banánt és felém nyújtotta, sőt egyesen az ujjaim közé tuszkolta. – Ez emlékeztessen rá. – Tette hozzá, majd nagy vigyorogva elsétált. Biztosan nem kellett volna elmondanom neki azt az egész banános történetet, de mégis csak a legjobb barátom volt… és úgy tűnt, hogy nincs ellenére az út, amit választottam. Annyit mondott, hogy amig Nightingale nem bánt meg, addig nem tépi le a fejét és időnként még kérdezgetett is róla.
Az órák túl gyorsan teltek el és három előtt fél órával már a gyengélkedő felé tartottam. Nem akartam arról beszélni, hogy miket művelünk… nem akartam kioktatás kapni az egész dologról. Undorodtam még csak a gondolattól is, hogy valaki a szexuális életemet akarja firtatni, ami amúgy két együttlétből állt összesen.
– Jó… jó napot… – motyogtam megkopogtatva a nyitott faajtót. Az ágyak között azonnal megláttam az idős nőt. Talán éppen valaki kezelésre szorult, vagy csak ő is kellően zavarban volt, mint én és azért rendekezdett. Már attól elvörösödtem, hogy egyáltalán köszönnöm kellett.
– Bates, várj odakint. Ha megjött a barátod, behívlak titeket –közölte Madam Pomfrey szigorúan, mikor az ajtóba léptem.
Alig, hogy hátráltam egy lépést, bezáródtak előttem az ajtószárnyak és még a zár is kattant. Leültem a falhoz állított ócska padra és csak a cipőm orrát, meg a kezemben szorongatott banánt bámultam. Ideges voltam… láttam, ahogy remeg a kezem, a gyomrom még mindig fel volt kavarodva… de egy részem nagyon szerette volna Noah-t látni végre… pedig csak pár óráig kerültem. Azt sem kellett volna talán, mert a tanárok szava nem érdekelt.

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Egyszerűen csak nem adta semmi jelét a megbánásnak. Állt ott Digbyvel és McGalagonnyal szemben Bates oldalán és hát őszintén. A fejmosás közben időnként elkalandozott a gondolaton, hogy kár hogy nincs Telihold, akkor aztán fröcsögés helyett sikoltozhatnának itt neki. Aztán rájött, hogy ő úgyamúgy nem ennyire rohadék. Egyszerűen csak dühös. Mi a fasz? Gyönyörű tömött sorokban tudta volna elszavalni ki, hol, hogy, mivel, milyen mélyen, melyik lyukban és mennyi ideig csinálta, mint elbaszott halálfaló a társai listáját Wizengamot előtt, ha menteni óhajtja a seggét. Sosem hallotta, hogy ekkora patáliát csaptak volna az ügyben. De persze ha Ő merészel kurva ártatlan módon alvósmacinak használni valakit anélkül, hogy egyáltalán ruha alá nyúlt volna, akkor kő kövön nem marad. Írnak a szüleinek? Mire fel. Ahhoz nagykorú, hogy felelősségre vonják feltételezett dolgok miatt, ahhoz viszont már nem, hogy ne a szüleit rántsa elő McGalagony a szottyadt seggéből, ha úgy hozza az ihlet. Bámulatos.
Ha őszinte akar lenni magához azonban... még csak nem is rájuk dühös. Saját magára ellenben...
MINEK kellett bemásznia mellé az éjszaka közepén? Miért hagyta, hogy meglássa bárki más? Mit keresett ott egyáltalán? Akkor és ott valamiért jó ötletnek tűnt. Mi több... nem is gondolkodott rajta és bár azt gondolnánk, rá jellemző a gondolkodás hiánya, ez messze nem igaz. A szabálysértései kalkuláltak, az elvárható büntetés is kalkulált, minden mást egyszerűen csak... fű alatt csinál.
És arról ne is beszéljünk, mióta kefél az aurorral, ugyebár.
Akart a sráccal beszélni? Akart hát. Látta rajta, milyen átkozottul zavarja az egész és ha valami Nightingalet igazán kellemetlenül érintette az egészben, akkor az az, hogy Batesre mindez milyen hatást gyakorolt. Bocsánatot kellett volna kérnie. De úgy felhúzta magát azon a tényen, hogy McG közvetlenül a szüleinek akart írni, hogy leállt vele vitatkozni. Noah agya elborult az "Az a fő problémája, hogy nagykorú vagyok. Milyen alapon ír a szüleimnek? Pláne pletykák alapján?!" felszólalással és ezen a ponton Sebastiant menesztették az igazgatóiból.
Kár volt kinyitnia a száját. A büntetése csak hosszabb lett, a feleselésért még több pontot vontak le a griffendéltől, a tudja mit csinál pedig pont 30 perccel tovább nyújtott fejmosást eredményezett, mint kellett volna.
Persze mire kiment az igazgatóiból, a srác már nem volt ott. Hát. Ő sem várt volna magára. Vagy talán mégis, de elég gyökeresen más a személyiségük, hm? Vajon... be van rá rágva?
Őszintén. Megérti. Ez még nem jelenti, hogy a gondolat nem ül meg a gyomrában kellemetlen szájízt hagyva maga után.
A nap csak úgy... eltelik. A szobatársak húzása, az összenevetések a háta mögött, az élcelődő megjegyzések. Nem jelentenek neki az égvilágon semmi újdonságot és úgy reagál rájuk, ahogy az tőle elvárható: adja alájuk a lovat. Nincs benne elég gátlás ahhoz, hogy ne tegye, nem tudják zavarba hozni, hagyja élcelődni őket és képes úgy csinálni, mint aki élvezi a figyelmet. Hogy is ne lenne? Két éve hazudja, hogy ő a világ legboldogabb kölyke és kurvára be is nyelik neki. Nincs semmi különbség.
Ahhoz képest, korábban mennyire nem tűnt fel neki a srác, most állandóan Batesbe ütközik a tekintete. Egész álló nap, mintha muszáj volna. És az az érzés belül csak még kellemetlenebbé válik egészen annyira, hogy elvegye az étvágyát és ebédre szimplán csak ne menjen.
Mi a fasz baja van? Miért hagyja, hogy ennyire lehúzza ez az egész szarság? Semmi nem történt. Keféltek kétszer és ennyi. Miért érdekli, hogy mi jár a fejében éppen? Miért zavarja, hogy az esetleg olyasmi, ami őt bármilyen szinten is rossz színben tünteti fel?
Szánalom.
A nap végén egyetlen perccel sem hajlandó korábban odaérni a szükségesnél. Megtehetné. Talán lenne alkalma beszélni kicsit a sráccal. Másrészről viszont kurvára nem biztos benne, hogy ez jó ötlet.
Zsebre dugott kezekkel, egyenes gerinccel sétál végig a kastélyon, mint akinek az égvilágon semmi gondja az életben. Nagy ívben elkerüli Hóborc közel kerülő hangjait, mert már kifejezetten unja a legújabb elmés rímkölteményét arról Nightingale kit hol kefél meg. Bár azon szórakoztató volt elgondolkodni, az elsősöknek - akik vidáman fújták utána a nótát szabadon McGalagony egyre vörösödő fejét eredményezve -, volt-e bármi fogalmuk arról, miről van szó valójában.
Lépései előbb érkeznek a folyosóra, mint ő maga. Bates látványa nem töri meg az ütemét, még ha az álló nap gyűjtögetett rosszkedv bukfencezik is egyet a gyomrában, ahogy megpillantja a padon. Jaj bazmeg Nightingale, ne legyél már ilyen kibaszott szánalmas komolyan...
- Mia... - Már közelebb érve nyög fel, ahogy realizálja, hogy az a rikító sárga cucc a srác kezében, amit legalább fél perce bámul valamiért nos. Horkantva felnevet a látványra és ettől hirtelen mintha kipukkanna benne minden rossz gondolat. Komolyan? Egy banánnal állított be ide?!
Hát ezután igazán nem hagyhatja, hogy a világmindenségig haragudjon rá, hm?
- Hát heló. - Leseggel mellé közvetlen testközelbe, kicsit meglöki a vállával, hogy kibillentse a görnyedt testtartásból, ami azért elég jellemző, ha ilyen súly húzza az ember vállát.
- Remélem ezt nekem hoztad. - Cseni el a banánt a fiú ujjai közül, aztán előre dől és rákönyököl a térdeire, míg eljátszadozik a gyümölccsel kicsit. - Szóval. Mennyire vagy berágva rám? - Valami kurva érdekes lehet azon a banánon, mert nem pillant fel a kérdés közben. Mintha csak félvállról kérdezné... akár az időjárásról is cseveghetnének? Ha valamiben kurvára nincs gyakorlata, hát akkor az pontosan ez. És rejtély, miért épp most akar ebben bárminemű tapasztalatot szerezni.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

Remegő gyomorral ültem a gyengélkedő előtt, egy részem azt kívánta, bár felbukkanna végre Noah… nem akartam egyedül maradni. Madam Pomfrey persze biztosan készségesen megtartotta volna a felvilágosítást nekem egyedül is. A tekintetem a banánon pihent, amit Jack adott… igaza volt, tényleg Nightingale-re emlékeztett – arra, ahogyan azt mondta, hogy ne a gyümölcsön gyakoroljak. Még a gondolatra is elpirultam. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel sem fogtam a zajt, ami egyébként lépések hangja volt. Csak bámultam a sárga héjat.
– Mia… – A hangja realizálta bennem, hogy Noah közeledik. Nyeltem egyet, egyelőre nem merve rá pillanatani, de az illata azonnal rám talált és ugyanazt a furcsa remegést okozta a gyomromban, amit mindig éreztem mellette. Csakhogy ez most más volt… sokkal erősebb, sokkal komolyabb, mint eddig bármikor. Meg akartam érinteni, de nem mertem. A reggel történtek után nem voltam benne biztos, hogy még egyáltalán beszélni akar velem. Miattam került bajba és miattam akartak szólni a szüleinek.
– Hát heló.
Lehuppantam mellém és kicsit meg is lökött a vállával. Így kihúztam magam és végre felé pillantottam. Valahogy más volt, mint amit megszoktam tőle… komolyabb? Dühösebb? Nehéz lett volna eldönteni, mindenesetre a tekintem az ajkaira vándorolt. Egy részem remélte, hogy megcsókol és akkor ez az egész sokkal könnyebb lesz.
– Szia… – suttogtam magunk közé, de miközben ő már a banánért nyúlt. Könnyen kihúzhatta az ujjaim közül, hiszen nem tartottam szorosan… és amúgy is élveztem, ahogy a bőre kicsit hozzám ér. Annyira vágytam az érintésére, hogy megnyugtasson.
– Remélem ezt nekem hoztad – mondta. Előre dőlve, könyökeit megtámasztva a könyökén. Ezúttal nem húztam el tőle zavartam a pillantásomat. Úgy tűnt haragszik rám, mert a gyümölcs annyira lekötötte… de én nem akartam, hogy haragudjon. Nem akartam, hogy mással akarjon lefeküdni vagy úgy egyáltalán ne velem akarjon lenni. Utál… miért utál? Elmélkedtem a kérdésen egy sort, pedig a válasz egyértelmű volt: miattam rángatták be az igazgatóiba, miattam kellett levelet kapnia szüleinek és miattam van most itt, hogy szexuálisan felvilágosítsák, pedig ő legalább biztosan tud valamit, velem ellentétben.
– Szóval. Mennyire vagy berágva rám? – nem nézett rám. Továbbra sem… de nekem kellett egy pillanat, hogy felfogjam a kérdését. Csak kettőt pislogni tudtam válaszként, nem mintha ezt látta volna, amennyire kerülte a tekintetem.
– Mármint… m… miért? – böktem ki nagy nehezen, mert én továbbra is csak azt akartam, hogy forduljon már felém és adjon egy csókot. A türelmetlenség pedig pillanatok alatt szökött ki belőlem, úgy ahogyan a közelében talán csak akkor, mikor eltéptem a nadrágját a folyosón azon a bizonyos napon, amikor Frics elől menekültünk.
Az álla felé nyúltam, magam felé fordítottam az arcát és odahajoltam, hogy ezúttal én kezdeményezzem azt a bizonyos csókot. Egy cseppet sem haragudtam rá. Rettegtem, hogy elválasztanak tőle, hogy figyelik, mikor futunk össze vagy, a szüleim állítanak be azzal, mennyire el akarnak vinni ebből a fertőből. Mondjuk erre nem sok esély volt. A családom mindig is csendes volt, nem beszéltek semmiről. A kínos témákat egy-két sírást leszámítva, elkerülték.
Hosszú csók volt, a nyelvem átszökött a szájába, kicsit beletúrva a hajába. Jól esett, kiszakította a kastély hidegéből – még akkor is, ha esetleg megpróbálkozott volna ellökni. Már a tény is, hogy hozzá érhettem, jó hatással volt rám. A bennem idegesen kergetőző farkas megnyugodott, mordult egyet, ahogy hátrébb húzódtam.
– Figyi… akartam valamit kérdezni… – makogtam kicsit szerencsétlenül. – Ööö… mi… mi… most… izé… – nyeltem egyet, érezve, hogy kezdem túlhúzni a mondandóm. – Szóval, mi most járunk? – hadartam el.
Türelmesen vártam a választ, talán neki sem egyértelmű. Nem sürgettem, csak tudnom kellett, hogy ez mi közöttünk. Azonban még mielőtt bármiféle választ kaphattam volna, kivágódott az ajtó, valami gyerek kisétált, akinek még csak az arca sem rémlett, majd Madam Pomfrey is megjelent.
– Bates, Nightingale, befelé! – közölte szigorúan, így kénytelen voltam pattanni és utána menni. A gyengélkedő üres volt. Az ágyak mellett elhaladva egészen a hátra mentünk, ahol egy íróasztal állt. A javasasszony azon beült mögéjük, majd mutatta, hogy a szemközti székbe üljünk le.
Kiszáradt a torkom, ahogy belehuppantam a székbe. Nem akartam arról beszélni, hogy hogyan csináljuk. Sőt igazából egyáltalán nem akartam megszólalni.

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Mondhatnánk, hogy az a "szia" így önmagában nem túl bíztató, de legalább hozzászól. Az is valami manapság, nem? Semmiképp sem oldja fel a köztük húzódó bizonytalanságot, de legalább ezúttal nem kerüli, mint ősember a tüzet. Haladás. Vagy csak szimplán jelenleg nincs más választása.
Ahogy felteszi a kérdést, önmaga számára is nyilvánvaló, hogy nem kellene. Abban a kategóriában legalábbis, amiben magukat képzelte el, biztosan nem. Ami pedig azt jelenti, hogy valahol, valamiért elsiklott néhány fontos részlet felett önmagával kapcsolatban és ez a gondolat kifejezetten... kellemetlen.
Pillantása nem távozik a banánról, ha egy ponton nem is látja igazán. Minden idegszála a srácra fókuszál és egyszerűbb lenne szimplán csak ránézni és felfogni azt a meglepettséget realizálva, hogy kurvára ugyanazt gondolják. A másikról. Ezen nevetnie kéne, de vizuális inger híján az eldadogott kérdésre csak összefutnak a szemöldökei és hümmög valamit. Ez olyasmi, mint a csajoknál a "tudod, hogy tudom, hogy tudod mit tettél"?
Valamiért eszébe jut Fraser ettől a gondolattól és koponyán belül frászt kap akkor is, ha a mimikán nem tükröződik vissza az árnykép.
- Hát. Esetleg lehettem volna rád tekintettel annyira, hogy ne másszak be melléd az éjszaka közepén csak hogy aztán másnap az egész suli erről beszéljen és hozzáköltse a maga faszságait? - Banánnal a kezében gesztikulál, ami akár vicces is lehetne, de pillanatnyilag nincs sok kedve nevetni ami azt illeti. - Ha nem vagyok ennyire önző és felelőtlen, nem vesztesz egy rakás pontot a házadnak, nem kapsz büntetőt és írt volna McGenya a családodnak. Nem kellene eltűrnöd a megjegyzéseket. És legfőképp nem egy begyöpösödött vénasszonyra várnál, hogy kioktasson melegszexből. - Mutat rá a nyilvánvalókra, szerinte kurvahosszú a bűnlajstroma, de arra legalább nem lehet panasz, hogy ne vállalná fel. Minek tagadja a nyilvánvalót?
- Szóval jah. Csak azt akartam mondani, hogy sajnálo-
A váratlan érintéstől megrezzen. Egészen úgy, mintha ütésre számítana inkább - a reakció önkéntelen. Azzal a kellemes karácsonyi levéllel, amit az igazgatónő szélnek eresztett, túl közel került hozzá apja árnyéka és nem. Nincsenek kétségei arról, hogy különösebben jól biztosan nem fogadta a témakört. Ahogy nagyon mást sem vele kapcsolatban.
Nagyon gyorsan kapcsol, hogy melyik bolygón és időzónában van, de ez nem jelenti, hogy az a csók nem éri éppúgy váratlanul. Meglepett pillantását a fiú arcán felejti egy szívdobbanás erejéig, amíg engedelmes, ám passzív szereplője annak a csóknak. Valamilyen boszorkányos módon hirtelen minden mást elfelejt, ahogy a nyelvét a nyelvén érzi, az ujjai a hajában pedig jóleső borzongást nyalnak végig a nyakszirtjén. Ez könnyebb. Ezt a nyelvet már ő is folyékonyan beszéli és végül egy halk, elégedett nyögéssel meg is adja magát neki. Rendhagyó módon még az irányítást is meghagyja a srácnál, felveszi a ritmusát és hagyja feloldódni magát a kellemes, jóleső érzésben, ami kurvára hülyeséggé teszi az egész napi senyvedést. Időnként ő sem több éretlen kamasznál.
- Mh? - Valahol félúton ledobhatta a gondosan felépített védfalakat, mert nem kondul meg a vészharang arra a rétesként nyúló felvezetésre. Lefoglalja magát azzal, hogy arcát a fiú arcához simítja és végigcsókolja a nyakáig. Most kéne ide McGalagony. Öt perc nem telt el és már megint nem gondolkodik.
Hogymivan.
Ahogy két másodperces késéssel eljut a kérdés a tudatáig, hirtelen megdermed a fiú nyakánál.
Várjvárjvárj. Nem. Nem? Mivan?
Elszakad a sráctól és kiegyenesedik, pillantása kiismerhetetlennek hat, ahogy tanulmányozza az arcát... megnyalja a száját, talán hogy válaszoljon... és ekkor hirtelen kivágódik az ajtó, ő pedig felpillant hagyva kicsúszni a kezei közül a lehetőséget...
Életében nem először hálás Madam Pomfreynak, de a mostani divine intervention valószínűleg a dobogó tetején áll.
Halkan sóhajt, mielőtt részéről sokkal lustább tempóban felkászálódik a padról, mancsait a talár zsebébe rejtve sétál be a második otthonaként ismert helyre, mint a helyi baszkibáró a saját szemétdombjára. Azért behúzza maga után a kétszárnyú ajtót. Mert ennyire jó arc.
- Üdv, Madam Pomfrey. Rég találkoztunk, csak nem új frizurája van? Nagyon csinos. - A hangja egészen vidámnak hat, amitől a javasasszonynak kidagad egy ér a homlokán.
- Két napja találkoztunk, Nightingale. Kettő. - Olyan fenyegető nyomatékkal emlékezteti, hogy a gyengélkedő ágyai mintha összehúznák magukat abban a félelemben, amit neki kellene éreznie. Mégis, nem lehet nem kiszúrni, ahogy az idős hölgy önkéntelenül is megérinti a haját.
- Egy örökkévalóságnak tűnt. - Sóhajt drámaian, amitől valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a túl sokat látott javasasszony mintha elpirulna. Nem. Nyilván csak a fényviszonyok teszik, ugye?
- Ez elfogadhatatlan, Nightingale! - Ripakodik rá. - Nem járhat ide minden alkalommal, amikor kedve szottyan. Többet volt itt, mint az összes többi diák együttvéve. Ráadásul mit nem értett meg a legutóbbi felvilágosítóMERLINRE, MAGA MEG MIT MŰVEL?! - Kel ki magából teljes mértékig, hatalmasra tágult szemei egy keselyű gyilkos fókuszával függenek a srácon.
Noah felpillant, a szájában ott a félig megpucolt banán hegye, ártatlan pillantással néz fel.
- Eszek. - Közli egyszerűen, miután kicsúsztatja a szájából a gyümölcsöt - harapás nélkül. Kibaszott pofátlan dög.
- Eszik. - Visszhangozza Madam Pomfrey síri hangon, mire a srác vidáman biccent. A javasasszony pedig elvörösödik.
- EZ ITT NEM A NAGYTEREM, NIGHTINGALE!
- De Madam Pomfrey - Kezdi nagyot nyelve - egész nap nem ettem egy falatot sem. Még a végén elájulok az éhségtől, szóval ez a banán ha úgy vesszük, technikailag egészségügyi eszköznek minősül és-
- Elég legyen! Tudja mit, egyen, addig sem beszél. - Legyint végül a javasasszony frusztráltan, Noah száján pedig felkunkorodik egy macskásan elégedett mosoly, ahogy ismét beleharap a banánba. A nőszemély a jegyzeteit kezdi el rendezgetni, ő pedig rákacsint Sebastianre, ha az hajlandó vele bármiféle szemkontaktusra.
Ha rajta múlik, ez a fejmosás messze nem lesz olyan unalmas, mint az első.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

Annyira érdekelt a válasz… tudni akartam mit gondol, erre megzavartak minket. Sóhajtva sétáltam be Madam Pomfrey után a gyengélkedőbe. Nem is akartam figyelni a Nightingale-lel való beszélgetésére, inkább az üres ágyakat figyeltem. Éppen ott, az egyik ablak alatt feküdtem legutóbb, mikor leszédültem a seprűmről és kicsit megütöttem magam. Emlékszem, hogy Jack bejött és nem mondott semmit azon kívül, hogy jobban kell lennem. Ő nem értette, milyen nehéz vérfarkasnak lenni… főleg az utóbbi néhány hónapban.
– Két napja találkoztunk, Nightingale. Kettő. – magyarázta a javasszony erőteljes hangon. Éreztem, hogy ez a kör nem lesz ilyen könnyen lejátszva, de én nem akartam plusz pontlevonást szerezni és ennyi büntetőmunka is éppen elég volt, amennyit már alapvetően benyeltem.
– Egy örökkévalóságnak tűnt. – Folytatta Noah, bár rápillantottam, nem valószínű, hogy észrevette. Nem, nem az én dolgom volt eldönteni, hogy mit csinál… főleg, hogy még azt sem tudtam, együtt vagyunk-e. Mármint valamilyen szinten igen, tudtam, hogy van közöttünk ez a valami, amin mások annyira elszörnyülködtek, hogy ide kellett kerülnünk. De én másképp is együtt akartam lenni vele… legalábbis azt hittem. Koncentrálj! – próbáltam korholni magam, hogy egy kicsit odafigyeljek arra is a saját őrült gondolataimon kívül, amiket a banya mondani készült.
– Ez elfogadhatatlan, Nightingale! Nem járhat ide minden alkalommal, amikor kedve szottyan. Többet volt itt, mint az összes többi diák együttvéve. Ráadásul mit nem értett meg a legutóbbi felvilágosítóMERLINRE, MAGA MEG MIT MŰVEL?!
Lehajtottam a fejemet, inkább a nadrágom anyagát piszkáltam. Nem akartam ennek a fültanúja lenni, totális megrökönyödtem a „legutóbbi felvilágosító” részen… bár sejtettem, hogy nem csak engem lepett meg Noah azzal, ami történt. Féltékenységet éreztem, pont úgy, mint korábban. Talán mégis hülyeség volt rákérdezni a dologra.
– Eszek.
– Eszik.
Nyeltem egyet megint. Nem, nem szóltam és kész. Csak bámultam lefelé, az ő vitájuk nem az én dolgom volt. Nem is tudtam, mi ez az egész és nem is érdekelt annyira, mint a keserűség, amit éreztem.
– EZ ITT NEM A NAGYTEREM, NIGHTINGALE!
A kiabalására egészen összerezzentem. Rémült arccal pillantottam a javasasszonyra, várva, hogy végre a lényegre térjünk. Őszintén szólva túl akartam esni rajta, hogy mit hova kell dugni… és eltűnni innen örökre.
– De Madam Pomfrey egész nap nem ettem egy falatot sem. Még a végén elájulok az éhségtől, szóval ez a banán ha úgy vesszük, technikailag egészségügyi eszköznek minősül és-
– Elég legyen! Tudja mit, egyen, addig sem beszél. – Madam Pomfrey valami papírokat vette elő, én pedig megilletődötten pillantottam Noah-ra. Neki láthatóan tetszett a helyzet, ráadásul még rám is kacsintott, én viszont csak hosszan sóhajtottam.
– Madam Pomfrey… meddig fog tartani ez a… szexizé…? – Nyögtem ki nagy nehezen, nem akartam a fél estémet itt tölteni, miközben tanulhatnék is megsemmisülten az egyik sarokban.
– Pontosan addig, Bates, míg fel nem fogja, hogy túl fiatal ahhoz, amit művelt – közölte nyersen, nem pillantva fel a papírjai közül. Kisvártatva tolt aztán elém valami pergamen kupacot a „Férfi higiénia” címmel. Nem mertem hozzá nyúlni, mintha már belelapozni a rongyos papírokból álló füzetbe. – Mire vár, tegye el! Tanulmányozza át később! – Ripakodott rám, mintha én is szemtelenkedtem volna. Remegő kézzel nyúltam a valamiért. – Ehhez talán gyáva, de nagykorúakkal tölteni az estét nem?
– Bo… bocs…ááá… nat… – préseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat, miközben jóformán a könnyeimmel küzdöttem. Szörnyen éreztem magamat.
– Szedje már össze magát – bökte oda a javasasszony némileg megenyhülve és egy csésze teát rakott elém. – Gondolom, mivel már túlestek a dolgon, nem kell bemutatnom, hogyan működik két férfi között az intim együtt lét. – Ez valószínűleg Noahnak szántam, mert az én kezembe elkezdte beletessékelni a teáscsészét és jelezte, hogy igyak. – Úgyhogy a védekezésről beszéljünk. Nightingale nyilván elég tapasztalt ezügyben.
Éreztem, hogy megint megáll bennem az ütő, ha most nem leszek rosszul, hát soha.

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Arra a sóhajra elhúzza a száját. Óh hát, nyilván nem élvezi Sebastian a helyzetet, nem önszántából került bele meglepő módon és nem is egy virtus jellemző rájuk. Ő már az első alkalommal is elhumorizálta az egészet, de mire eddig a pontig eljutott, már nem voltak különösebben gátlásai a témában. Valószínűleg túl gyorsan adaptálódott hozzá, ami nem tűnteti fel jó színben a prűd varázsvilágban, de őszintén? Különösebben nem érdekli. Hmh. Vajon, ha az akadémiai jelentkezésnél tizenöt válogatott melegpornó témájú művészi alkotást adna le, felvennék? Túlságosan csábítja a gondolat...
Pillantása felvillan a kérdéstől vezérelve, kivételesen csendben nyammog azon a bizonyos banánon és még csak nem is szól közbe. A "túl fiatal" témán megforgatja ugyan a szemét, de szerencséjére egyikük sem rá koncentrál, hogy bárkinek fel is tűnjön. Túl fiatal, hm? Ugyan már. 12 éves korukban meg kellett volna kapni a megfelelő szexuális oktatást, lévén a menstruációs témakör is ettől a kortól kerülhet elő a csajoknál, sőt. Ha rajta múlna, az első évben kötelező lenne egy lightos változat, negyedik elején meg valami húsbavágóan konkrét előadás. Mennyire kell elmaradottnak lenni ahhoz, hogy bele se akarjanak gondolni abba a ténybe, hogy a többség 14-18 éves kora között elveszti a szüzességét? Kamaszkor, erre való. Személyiség- és útkeresésre, a túltengő hormonokkal való küzdelemre. Arra, hogy rájöjjenek mi tetszik és mi nem, hogy megtanulják megfogalmazni és elfogadni önmagukat. Felbassza ez az ignorancia, még ha abban van is valami, hogy aki nem áll készen arra, hogy beszélnie kelljen az előzményekről és következményekről, valószínűleg nem elég érett a szexhez sem. Ugye.
Sebastian esetében azonban saját véleménye szerint más a helyzet. A srác egyszerűen csak túl szégyellős, de ez még nem jelenti, hogy nem nyitott rá teljes mértékig. Egyszerűen csak... nem mindegy, hogyan tálalják neki.
A szánalmasan kiosztott, oktató jellegű pergamenkupac olyan hanghordozással kísérve, amit a nőszemély produkál, semmi mást nem generál, csak szégyent. Mintha a szex amúgy nem lenne természetes része az életnek? Elsötétedik a pillantása arra a ráripakodásra, de a beszólás az, aminél gyakorlatilag rágás nélkül nyeli le az aktuális falatot, ádámcsutkája szárazan kattan a torkában.
- Állítsa már le magát. Nem tud különbséget tenni gyávaság és félénkség között?! - Fagyos hangja váratlanul érkezik és kifejezetten nem jellemző rá. Legalábbis a jelenlévők felé soha nem adta jelét, hogy ilyesmire is képes volna.
- Hogy merészel ilyen hangon- - Noah kiegyenesedik a székben és bármi is van a pillantásában, attól Madam Pomfrey magára rendkívül jellemzőtlen módon elnémul.
- Mi a várakozás ilyenkor, hm? Ha eléggé megaláz minket, akkor majd nem csináljuk, vagy így mi az elképzelés mégis? - Nem szabadna beszélnie. Csak kussban kellene maradnia, hogy minél kevesebb kellemetlenséget okozzon lehetőleg a srácnak, aki már így is szop miatta mint a torkosborz. Esküdözhetne, hogy nem így gondolta, hogy gyakoroljon rajta ám... tény, hogy ez is velejárója a vele töltött időnek. Ha olyan kérdéseket akar feltenni, mint amit odakint megvillantott, ezzel számolnia kell.
De igen, megtehetné, hogy kussban marad, ám olyan istentelen módon felhúzza a hangnem, vagy a puszta tény, hogy szinte érzi a farkaskölyökből áradó szerencsétlen érzelmi állapotot, hogy nem képes visszafogni magát. Sosem bírta az igazságtalanságot. Pláne nem azt, ha valakit bántanak, aki neki kicsit is fontos.
- Gondolja, ha bármi baj van, ezek után mer majd magához fordulni segítségért? Próbáljon meg arra fókuszálni inkább, hogy kialakítsa a megfelelő bizalmi kört esetleg és az ember nyílt lehessen magával, úgy elkerülhetjük a kellemetlen baleseteket. Mind emlékszünk, Mr. Primwood esetére. Ugye. - Nincs mosoly az arcán és ezúttal nem bújik a hangjában a szórakozás sem. A Baziteo bűbájt negyedikben tanítják. Negyedikben. Hormonbomba kamaszoknak. Oké-oké, emberen használni veszélyes, de ki nem játszott el közülük a gondolattal mégis? Nos. Primwood nem csak eljátszott vele az iskola falai között, de egyenesen a Mungoban kötött ki egy hónapra. Előfordul az ilyesmi.
Ha ezen a ponton még nem dobták ki a picsába, akkor halkan sóhajt a szavakra és van annyi benne, hogy nem szól vissza, a fizetését is neki utalják-e ha már neki kell órát tartania.
- Melegszexről beszélünk és egyikünk sem metamorf, vagy használ százfűlé-főzetet, így a teherbeesés kockázata nulla. - Pláne mert az másik lyuk, de ezt már nem teszi hozzá. Fél kézzel felkönyököl a szék háttámláján a félig megevett banánt a héjába zárva leteszi az asztalra.
- Az általános, szexuális úton terjedő betegségekre varázslók lévén immunisak vagyunk és hordozók se lehetünk. Bármilyen fertőzéshez nagyjából varázslényekkel kellene közösülnünk. Vagy olyanokkal, akik eme nemes tevékenységet űzik. Esetleg olyan varázslókkal, akik konkrétan erre utaznak valamilyen elvadult okból kifolyólag. Egyébként konkrétan létezik egy ilyen kult, olvastam róla aaa... nem fontos. Jelen esetben nem gondolnám, hogy ennek van bármi jelentősége. Ettől függetlenül léteznek dedikált bájitalok mind megelőzésre, mind utókezelésre, ha ez szükséges. Megfelelő gyakorlat esetén a protego varázslat variánsa is alkalmazható, de a jelenlegi szeszélyes időkben kimondottan veszélyes tapasztalatlan mágusok szexuális életébe aktív mágiát vezetni. Ettől függetlenül elég hasznos mágia, szóval javaslom dobja be az ötletládába, ha valaha sikeresen kievickélt ez az iskola a szextéma-középkorból és nekiáll szexuális felvilágosítást tartani a diákoknak megfelelő korban. Tisztában vannak vele például, hogy a havi ciklust segítő abszolút hétköznapi mágiát a csajok egymásnak tanítják meg a mellékhelyiségben? - Megcsóválja a fejét, jobbjával legyint egyet, hogy elterelje a témát, túl hosszan tudna erről beszélni.
- A megfelelő bájitalok ismertetését a szakemberre bíznám. - Int jelentőségteljesen a javasasszonyra - egyébként meg esetünkben inkább felkészítésről, semmint védekezésről beszélünk, de ha jól emlékszem, ezt részletesen tartalmazza az a szórólap, szóval. Kihagytam valamit esetleg?

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

Eljutottam arra a pontra, hogy rá sem akartam nézni az előttem heverő kis füzetre. Olyan gyűrött volt, hogy biztos voltam benne, már mások is „áttanulmányozták” előttem, hasonló kényszerhelyzetben. Inkább a teához nyúltam, hogy nagyot kortyolva lenyeljem a gombócot, ami a torkomban ült meg. Nem akartam sírni, nagyon nem, de éreztem, hogy könnyfátyolos lesz a szemem, ahogy Madam Pomfreyra nézek…
Nem volt elég, hogy egy pillanattal korábban tudtam meg, hogy Noah már járt ilyen okosításon… tehát valószínűleg nem csak velem fekszik össze, ha olyanja van, még ez az erőszakos nevelés is a torkomat fojtogatta. Nyeltem egyet megint a teából, de csak nem akart múlni a dolog. Ugyanúgy ott volt a gombóc és ugyanúgy feszített. Tizenötévesen elég ciki lett volna elsírnom magam a gyengélkedőn… de nagyon közel álltam hozzá. Remegő kézzel tettem vissza a csészét magam elé. Ez volt a szerencse, ugyanis Noah fagyos hangjára összerezzentem, remegés futott végig minden porcikámon.
– Hogy merészel ilyen hangon-
Madam Pomfrey hangja elcsuklott. Nem tudtam miért, mert túl zavarban voltam, hogy felnézzek. Nem akartam, hogy miattam még nagyobb bajba sodorja magát Noah… akármennyire is utáltam, amiért másokkal is összefekszik, miközben én azt AKARTAM, hogy csak és kizárólag velem foglalkozzon.
– Mi a várakozás ilyenkor, hm? Ha eléggé megaláz minket, akkor majd nem csináljuk, vagy így mi az elképzelés mégis?
Olyan másképpen beszélt, mint velem szokott. Furcsa, mert azt gondoltam, hogy meg akarom csókolni. Meg akartam köszönni, hogy kiáll értem, de közben szégyelltem is magam, amiért miattam ekkora perpatvar kerekedett. Ujjaim erősen marták a szék két oldalát, abban reménykedve, hogy ha kapaszkodom, a lábaim nem gondolják meg maguktól magukat és rohannak el innen. Iszonyatosan kínos volt, a szemeim már szinte égtek a könnyektől… amik szép lassan meg is indultak.
– Gondolja, ha bármi baj van, ezek után mer majd magához fordulni segítségért? Próbáljon meg arra fókuszálni inkább, hogy kialakítsa a megfelelő bizalmi kört esetleg és az ember nyílt lehessen magával, úgy elkerülhetjük a kellemetlen baleseteket. Mind emlékszünk, Mr. Primwood esetére. Ugye.
Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Igazából nem figyeltem egyáltalán már… éppen elég volt a tudat, hogy én indítottam el ezt a lavinát. Két nagyobb könnycsepp hagyta el a szemeimet és a nyelvem hegyére kellett harapnom, hogy ne kezdje le hüppögni.
– Melegszexről beszélünk és egyikünk sem metamorf, vagy használ százfűlé-főzetet, így a teherbeesés kockázata nulla.
Mi? Ne, ne, ne! Egyáltalán nem akartam ezt a részt hallani és azt kívántam, bár befoghatnám a fülemet. Ahogy a következő monlógba belekezdett, mindenre próbáltam gondolni. Bárányokra, a reggelimre, amitől hányingerem lett… és végül valahol a Noah-val való csókolózásnál ragadtam le. Erre egy halk sóhaj szökött ki az ajkaim között.
– A megfelelő bájitalok ismertetését a szakemberre bíznám.
Erre a mondatra esett le, hogy nem éppen ebben a helyzetben kéne arról ábrándoznom, hogy Nightingale milyen jól csókol… és hogy ugyanazzal a szájjal csókolt meg másokat is az elmúlt napokban valószínűleg. Ezért szívem szerint arcon dobtam volna kvaffal, amivel gyakorolni szoktunk a pályán… de közben hálás is voltam, mert elterelte rólam Madam Pomfrey figyelmét.
– Egyébként meg esetünkben inkább felkészítésről, semmint védekezésről beszélünk, de ha jól emlékszem, ezt részletesen tartalmazza az a szórólap, szóval. Kihagytam valamit esetleg?
– Csak azt, hogy a higiénia velejáró része, hogy mielőtt még megtörténne az ejakuláció, elhúzódik a partnerétől, Nightingale – közölte szinte érzelemmentes arcon a javasasszony. – Vagy, hogy az anális közösülés után nem kéne orálisan is közösülni a baktériumok miatt. Talán varázslók, de ettől még ez a tisztaság része.
Mi? Eja… mi? Fogalmam sem volt, miről beszélnek. Csak pislogtam és még jobban folyni kezdtek a könnyeim, mert semmit sem értettem. Talán még is gyerek vagyok ehhez az egészhez, igaza volt Madam Pomfreynak.
– Merlin szerelmére, Bates, ne bömböljön már! – Pattant fel a széke mögül és konkrétan egy vászonzsebkendővel kezdte törölgetni az arcom, mintha valami kisfiú lennék. Már azon voltam, hogy eltolom a kezét, mikor nyílt az ajtót és Frics lépett be rajta. Láttam, hogy egy sötét pillantást vet Nightingale-re, ahogy az asztal mellé lép.
– Madam Pomfrey, azonnal a konyhára kéne jönnie. Két jómadár bejutott valahogy és hát elszabadult a pokol. A Szeszély – tette hozzá, majd odahajolt a javasszonyhoz, hogy valamit a fülébe súgjon. Egy rövid bólintás után már szedte is össze a bájitalokat, én pedig már reménykedtem is, hogy megfeledkezett rólunk.
– Később folytatjuk ezt a beszélgetést. Most pedig irány a klubhelyiség! – Ezzel még ránk pillantott és elsietett az összepakolt felszereléssel. Bőgni is elfelejtettem, olyan megkönnyebbüléssel bámultam utána. Noah-ra csupán akkor pillantottam, mikor végre teljesen kettesben maradtunk.
– Én… nem értettem semmit… – motyogtam lesütött szemekkel.

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Becstelenségére szóljon, eszébe sem jut, hogy esetleg saját kicsapongó életmódja járna a srác koponyájában és ez akár súlyos stresszfaktor is lehet a szituációban. Annyira természetesnek veszi, hogy járt már itt, nem érzi rajta a valódi buktatót és így a vészharang sem ezért kondul meg benne. Illene. A korábbi kérdés miatt talán szükség lenne rá, de adott szituációban akkor sem tudna mit kezdeni vele.
És még ha tudna is... kérdés, hogy akarna-e egyáltalán. Túl gyorsan, túl korán eveztek veszélyes vizekre és meglehet Sebastian készen áll ezekre a kérdésekre, de ő... ő már cseppet sem.
Ám most nem ez jár a fejében.
Haragja a javasasszonyra fókuszálja és nem látja Sebastian arcát. Nem látja a gyanúsan nedves szempárt, aminek sok minden kellene valószínűleg, de nem az, ami itt zajlik.
Ez itt... nem Bates hibája, ahogy azt már odakint kifejtette. A probléma Nightingale maga és ezzel ő tökéletesen tisztában is van. Madam Pomfrey, McGalagony, mindenki tökéletesen tisztában van vele Sebastianon kívül. A haragja minden szempontból jogos lenne felé és őszintén. Megérdemelné azt a kvaffot az arcába, de kivételesen nem azért, amiért szánják.
Megforgatja a szemét a nőszemély megjegyzésére. Igen. Nyilván. Elhúzódhatna. Kurvára tisztában van vele, hogy rohadék, nem kell emlékeztesse rá. Bár Pomfrey nem lehet igazán tudatában valójában mit csinál, nyilván a saját bűntudata kopogtatja a koponyáját néha egy kis épészért. MIÉRT van bűntudata egyáltalán? Azt csinálja, amit élvez. Bates is élvezi. Még ha nem is könnyíti meg különösebben a dolgát...
- Elnézést, Madam Pomfrey, legközelebb jobban felkészülök, ha nekem kell megtartani az órát. - Közli úgy másolva az érzelemmentes arckifejezést, mintha tükör volna. Egy sokkal jóképűbb kiadásban nyilván.
Túlságosan elvonja a figyelmét a lényegről. Hogyan is tűnne fel, ha a srác mindig olyan átkozott csendes... csak a javasasszony szavaira egyenesedik ki a székben, mint akit megcsíptek, pillantása a fiúra rebben. Valami nagyon elsötétedik benne a könnyes arc látványától, mintha lekapcsolták volna a villanyt odabent. Nehéz súlyként ül meg a gyomrában a gondolat, bár meghatározni nem tudja miért, egyszerűen csak... megtörténik.
Van néhány pillanat, amíg a látvány egyszerűen csak megfagyasztja, késéssel pattan fel a székből, az pedig nyekkenve csikordul a padlón, ahogy hátrébb csúszik.
- Mégis mit nem értett meg azon, hogy-
Bármit is akar mondani, a gondolat félbevágva lebeg tovább a levegőben, ahogy a hirtelen ajtónyitódásra Noah elnémul. Pillantását a betérő gondnokra kapja készen leüvölteni nagyjából bárkit jelen állapotában. Esélyesen hálás lehet, hogy nem borul a bili teljes mértékig, mert ha valami, hát az egészen biztosan nem segítene a srác érzelmi állapotán. Az a sötét pillantás abszolút kölcsönös, ökölbe szorul a keze, ahogy megpróbálja visszanyelni saját haragját.
Miért ennyire dühös...?
Értelmetlen. Néma, vádló csendjének olyan súlya van, hogy jóformán faltól-falig feltölti a gyengélkedőt, holott az egyetlen, aki dühös lehet az saját maga. Miért kellett bemásznia mellé az ágyba? Miért nem tudott legalább egy fél pillanat erejéig gondolkodni? Olyan sokáig elvolt egyedül. Nem volt szüksége senki másra csak hogy el tudjon aludni éjszaka, ha megerőszakolta néhány csontig hatoló, fagyos gondolat. Nem lehet ennyire kibaszottul szánalmas...
Pillantása kimerevedik a pároson, miközben jobbja önkéntelen mozdulattal rásimít a srác nyakára hátulról. A tenyere hideg, mintha a vérkeringése leállt volna, hogy mindent feltoljon az agyába helyette. Máskülönben nehéz lett volna úgy istenigazán felhúznia magát.
Nem akarja átadni neki a feszültséget, de szinte rögtön csillapulni kezd ettől a minimális kontakttól is. Különös dolgokat tud produkálni az élet. Néha ugyanis ennyi is elég, hogy adott helyzetben egyszerűen csak... ne érezze magát egyedül.
Hmh. Mennyire önző vele. Meglepő, de ez valamiért őrülten zavarja. Akkor is, ha jelenleg valójában nem akar tenni ellene. Olyan nagy bűn, hogy néha... csak egyszer, nem akar magára maradni mindenkivel szemben?
Igen. Az. Nem mintha nem tanulta volna meg és fizette volna két kézzel a Révész árát érte.
Nem válaszol a javasasszony fenyegetésére, de abból a pillantásból egyértelmű lehet, hogy kurvára nem fogják. Folytatni legalábbis. És az is biztos, hogy ezek után nem viszi a klubhelyiségbe zsibongó, agyatlan pirosak közé.
- Jobb is. - Szól végül sokkal szelídebb hangon a motyogásra. Felsimogat a fiú tarkójánál a tincsek közé, ujjain végigpergeti a gyorsan szökő szálakat. Halkan sóhajt, egy fél mozdulattal teljes egészében belép a fiú mögé és lehajol hozzá, hogy átölelje a vállát. Arcát nekisimítja az arcának, mielőtt puhán csókolna rajta egészen a halántékáig.
- Túl vének ahhoz, hogy ne legyenek karótnyeltek a témában. Egyszerűen csak zavarban vannak és agresszióval vezetik le a bizonytalanságot. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. - Teszi hozzá végül halkan és nem. Ez a hang valóban köszönőviszonyban nincs azzal, ahogy a javasasszonnyal beszélt. Vele ellentétben Bates nem érdemelte ki.
- Jobban vagy?

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

Noah érintésére összerezzentem. Érezhette, hogy nem megijedek, ahogy ujjai végig simítanak a tarkómon, egyenesen a hajam irányába. Inkább olyan furcsán megnyugtató volt. Talán egy pillanatra le is hunytam a szememet a hideg simításra… olyan volt, mint valami gyógyír egy hatalmas, mély fájdalomra. Nem akartam, hogy elhúzza… nem akartam megint egyedül érezni magamat. Mással is összefeküdt… Én próbáltam emlékeztetni magamat, de nem ment. Élveztem és halk morgást hallattam. Szerencsére a két felnőtt annyira elfoglalt volt egymással, hogy ez fel sem tűnt nekik.
Olyan volt, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, ahogy Madam Pomfrey cipőjének hangja szép lassan eltűnt odakint a folyosón és teljesen kettesben maradtunk a gyengélkedő fertőtlenítő szagú falai között. Nyeltem egyet, mert a gombóc még mindig ott ült a torkomban… szinte várva, hogy megint sírni kezdjek. Semmit sem értettem abból, amit a javasasszony mondott korábban… semmit sem értettem abból, mire kell figyelni, miért kell elhúzódni, semmit. Ez pedig pánikot keltett bennem.
– Jobb is – mondta kedves hangon Noah, ahogy egészen a hajami simított fel. Az érintése most még jobban megnyugtatott. Megint lesütöttem hát a szemeimet és csak élveztem, hogy kettesben vagyunk. Furcsa volt a gyengélkedő csendje, nem hasonlított semmi másra az iskolán belül… de valahogy mégis az az érzésem volt, hogy itt egy ideig senki sem zavarhat meg minket.
Nem húzódtam hát el, hagytam, hogy átöleljen hátulról, hogy mögém lapuljon. Az arca az arcomhoz ért, az is olyan kellemes, biztonságos meleg volt az előzőek után, hogy még kicsit dörgölőztem is hozzá. A finom csókokra, amik a halántékomig haladtak, lágy sóhajt engedtem meg magamnak. Ez most nem volt olyan kéjes, mint amikor összebújtunk… egyszerűen csak élveztem az egészet.
– Túl vének ahhoz, hogy ne legyenek karótnyeltek a témában. Egyszerűen csak zavarban vannak és agresszióval vezetik le a bizonytalanságot. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. – Halkan beszélt, mintha nem is az az ember lenne, aki neki esett Madam Pomfreynak, aki úgy vágta oda a szavakat. Erre volt most szükségem, hogy a bennem lévő görcsök oldódjanak… na meg jól esett, hogy engem ölel és nem valaki mást.
– Semmi baj… nem te hoztál ilyen helyzetbe, én is ott voltam, mikor hozzám bújtál a sötétben és ott is akartam lenni… nem akarnám visszacsinálni… – motyogtam csendesen és kibújva a karjai közül, felkeltem a székemből, hogy az asztalnak támaszkodva felé forduljak.
– Jobban vagy?
Hümmögtem egyet, ahogy felé nyúltam. Ujjaim kicsit bátortalanul érintették meg a kezeit és húztam magamhoz azoknál fogva. Csak azt akartam, hogy összeérjen rendesen a testünk, hogy hozzá bújhassak és még közelebbről nézhettek fel rá.
– Sokkal jobban… – válaszoltam, ahogy ujjaim felsiklottak a nyakkendőjére. Azért piszkáltam, hogy ne kelljen a szemébe néznem és belátnom, hogy tényleg túl fiatal vagyok ahhoz, amit együtt csinálunk. Ha nem így lenne, biztosan értettem volna az elhangzottakat… csakhogy a tudat ellenére, én ezt akartam. Nem akartam, hogy mással legyen együtt, le akartam foglalni minden idejét.
– Tartozol egy banánnal – jegyeztem meg halkan és végül még is csak ráemeltem a tekintetemet. Önkéntelenül is elmosolyodtam, olyan szélesen, hogy a fogsorom is kivillant. Persze hülyén nézhetett ki, mert az arckifejezéssel együtt szépen a könnyeim is megindultak.

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

Talán tényleg túl fiatal hozzá. Most mondhatná, hogy ő egy évvel fiatalabban vesztette el a szüzességét, de az érettség nem feltétlenül korban mérhető. És nem mindegy a helyzet sem. Nem mintha ő olyan kurvára érett lett volna hozzá, ami azt illeti, egyszerűen csak... más volt. Barátok lettek, megismerték egymás hülyeségeit, megvoltak a maguk nézeteltérései, jó és rossz napjaik, közös büntetőmunkáik és játékaik. És ami az elején tökéletesen ártatlan volt, idővel kezdett... más fűszert kapni. Vagy csak ő reagált hónapról-hónapra másként egy megszokott mozdulatra, egy kósza érintésre, egy esztelen birkózásra a tóparton. Nem tudja hol volt a vége a szimpla barátságnak és hol kezdődött valami több annál, hogy mikor jött először igazán zavarba a társaságában. Csak az rémlik, amikor a nyári szünetben végre leesett a tantusz és három hónapon át nem válaszolt a leveleire. Szeptemberben a Roxfort Expresszen egy kurvadühös mardekáros fogadta. Azért amikor kinevette behúzott neki egyet. Abszolút megérdemelte.
Szóval nem. Nem rémlik a zavar maga, túl rövid ideig tartott, túl elkülöníthetetlen volt minden mástól és túlságosan is hamar megadta magát végleg. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna.
Az előbbi jelenet, felhúzott hangulata akaratlanul is előhozza az emlékeket, melyeket nagyon. Nagyon nagy ívből szeretne kikerülni, de egyszerűen csak léteznek pillanatok, események és emberek, amik és akik nem engedik meg.
Madam Pomfrey előadása után nem lehetne ennyire békés a Gyengélkedő üressége, de az a nagy helyzet, hogy lassan Noah második otthonaként tekint rá. Így, hogy lecsillapodott, már nem is nehéz átkommunikálnia a fiú testére a nyugodt hangulatot és őszintén örül neki, hogy nem sírja el magát újra.
Pillantása felrebben a szavakra, némán figyeli a javasasszony asztalán heverő papírokat, bár nem fókuszál rájuk különösebben. Kaphatna egy kurvanagy serleget azért, hogy nem áll le vitatkozni a fiúval. Bár inkább csak mégse, még a végén azt is behajítanák a trófeaterembe és egyel többet kellene fényesre nyalnia legközelebb, amikor Fricsnek leapad az a fenenagy kreativitása.
A hallgatás beleegyezés hazugságával néma marad és hagyja kibontakozni az ölelésből. Az eresztő mozdulat részeként simít végig a mellkasán, a derekán, mielőtt kiegyenesedne a szék mellett.
Az a hümmögés nem túl meggyőző, ennek ellenére hagyja behúzni magát, térdét betolja a combjai közé, ahogy hozzásimul. Néha olyan átkozott engedelmes.
- Helyes. - Nagyjából csak azért beszél, hogy mondjon VALAMIT, mert odabent kezd bekattanni a saját csendjétől, holott... tisztában van vele, hogy a srác abszolút nincs rendben. Nem kell ahhoz a szemeibe bámulnia, hogy értse, mikor épp hozzá simul; test a testre nagyon sok minden önkéntelenül is átkommunikál.
Szíven üti az a mosoly. Vagy a könnyek. Vagy inkább a kettő kombinációja. A kísérteties hasonlóság arra, amit ő maga csinál, csak épp... profi szinten. És már nagyon rég nem megy a sírás néhány nagyon kritikus esetet leszámítva.
Ennek az arcnak az kellene, hogy megölelje a gazdáját, de az a nagy helyzet, hogy minden probléma forrása innen ered. Nulla kommunikáció, faltól-falig tettlegesség és a saját önzősége.
A srác állát mutató- és hüvelykujja közé csippenti, úgy emeli meg kicsit rákényszerítve, hogy ne tudjon elfordulni tőle és leolvadjon róla az a túl hamis mosoly. Kár érte. Átkozott jól áll neki, de úgy fest nem ő a megfelelő ember, hogy őszintén elő is csalhassa belőle.
- Magyarázd el mi a baj. - Noah nem esik kétségbe néhány könnycsepptől és elmenekülni sem épp egyszerű tőle. Az a kiismerhetetlen pillantás fogságban tart és néhány szívdobbanásra valóban az a kellemetlen érzése támad tőle az embernek, hogy egyenesen a veséjébe lát vele. - Nyilvánvaló, hogy az előbbi jelenet kellemetlen, de... nem tudom, miért visel meg ennyire. - Nincs benne az égvilágon semmi erőszak, vagy kényszer, nem dühös, vagy feszült, egyszerűen csak... érteni akarja, miért.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

Nightingale térde a combjaim közé férkőzött. Éreztem a testéből áradó melegséget, ez pedig annyira megnyugtatott, hogy egy egészen halk morgást is megengedtem magamnak. Csak egy halovány, gyenge hang kattogott bennem, hogy hány emberrel járhatott már itt… talán nem is olyan régen. Ki tudja, kihez megy ezután vagy kivel akar ellenni helyettem.
– Helyes. – Jött a válasz, ahogy biztosítottam róla, hogy jobban vagyok. Nem volt hazugság, akármennyire is gyűlöltem a gondolatot, hogy esetleg mással is összebújt… igazság szerint ugyanúgy jól esett hozzáérni. Jó nagy hülye voltam persze, hogy megkérdeztem, járunk-e… egyértelműen nem. Mégis ki akarna velem járni, ha közben egy csomó más embert is megkaphat? Alacsony voltam, túl fiatal és még csak nem is voltam veszettül jóképű. Lényegében semmi különleges nem akadt bennem. Tisztában voltam a hátrányaimmal.
Nem mutattam nekik, vagyis próbáltam nem mutatni, hogy ezek a dolgok eszembe sem jutottak. Még amúgy is teljesen fel voltam zaklatva Madam Pomfrey szavai miatt. Noah mégis volt rám annyira jó hatással, hogy elmosolyodjak és bár groteszk módon a könnyeim is kifolytak éppen ezzel az arckifejezéssel együtt, az őszinte volt.
Ahogy hozzám ért, kicsit megemelve az államat, a szemébe néztem egészen. A mosoly eltűnt és nem maradt más csak a könnyek. Nyeltem egyet, tovább küszködve a gombóccal a torkomban… nem vagyok jó színész, nem tudom eljátszani, hogy minden rendben, miközben át kellett mennem ezen az egészen.
– Magyarázd el mi a baj. – Átlátott rajtam, már megint. Nem húztam el a tekintetemet, de nem akartam elmondani neki, hogy mennyire megviselt a célozgatás, hogy már nem egyszer járt itt. Nem volt hozzá jogom… még csak a barátjának sem akart nevezni. A barátjának? A gondolattól is éreztem, ahogy elpirulok. Menekülhetnékem volt, de közben meg mindennél jobban akartam, hogy érintsen. – Nyilvánvaló, hogy az előbbi jelenet kellemetlen, de... nem tudom, miért visel meg ennyire.
Nyeltem egyet.
– Csak… Madam Pomfrey… – motyogtam, mint aki zavarában elfelejtett beszélni. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, de azok csak kattogtak azon, hogy túl fiatal vagyok ehhez, hogy a fájdalom, amit érzek közben jelenthet baj, hogy Nightingale érintését akarom, hogy azt akarom, hogy járjunk… ő meg másokkal van. Miért nem akar jobban kedvelni? A gondolatra elsírtam magam megint, éreztem, hogy egy adag könny végig siklik megint az arcomon.
– Amiket mondott… – folytattam tovább halkan és a mellkasába nyomtam az arcomat, hogy ne kelljen tovább ránéznem. Nem akartam neki hazudni, nem akartam azt mondani, hogy nincs más… csak nem akartam belemenni, vitázni vagy elkergetni. Legalább ennyire érdekeltem, hogy lefeküdjön velem, ha olyan kedve van. Hangosan zokogtam bele az egyenruha anyagába, ujjaim belemartak a talárba… nem akartam, hogy ellépjen tőlem, mert akkor biztosan máshová megy.
– Nem csináltam semmi rosszat… – nyöszörögtem, mintha tényleg ez lenne a baj, de közben bennem valami azt üvöltötte: vegyél már észre, lásd, hogy kedvellek. Csakhogy ezt Nightingale nem hallhatta meg, én meg gyáva voltam kimondani. Gyáva voltam, mert egy részem tudta, hogy ezzel csak elijeszteném.
A farkas nyüszítve lapított bennem, mint aki simogatásra vágyik. A talárról ujjaim a hátára vándoroltak, hogy végig simítsak rajta, majd átkulcsoljam és még inkább magamhoz húzzam. – Nem akarok sírni… – motyogtam kicsit szerencsétlenül, mikor összeszedtem magam és nagy nehezen megint felnéztem rá. – Ne beszéljünk erről többé. Nem számít… csak megijedtem.

★★ Sebastian ★★
2001.12.17

A morgás önkéntelenül is mosolyt csal a szájára. Őt nagyon könnyű boldoggá tenni ilyen apróságokkal és valahol baromira hízelgő a gondolat, hogy a bestia benne a legkritikusabb helyzetben is kéz alá simul.
Ennyivel azonban még nehéz elnyomni a megérzéseit. Ha nem őt, akkor Sebastian saját magát akarja becsapni éppenséggel. A pillanatnyi jóérzés ugyanis nem jelenti, hogy érzelmileg ne lenne éppen romokban, bár annak ellenére, hogy kérdez, egyáltalán nem biztos, hogy Noah képes is lenne megbirkózni azzal, amit hall. Vagy úgy reagálni rá, hogy az ne okozzon még nagyobb kétségbeesést, ki tudja.
Megérzések vagy sem, messze nem kommunikáltak egymással eleget ahhoz, hogy ilyen mélységben lásson a fiú személyiségébe, vagy tisztában legyen azzal a kevéssé elhanyagolható ténnyel, hogy annak konkrét érzései vannak irányában. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ő magának sincs tapasztalata ebben a témakörben. Az, hogy időnként lefekszik valakivel, pusztán játék. Érzelemmentes, túlhevült, önző kielégülés mindenféle ragaszkodás nélkül. Egyedül Thane más kategória, de az aurorral egyszerűen csak... haverok pár extrával. Nem kizárt mondjuk, hogy rajta éli ki az apakomplexusát, de ez még nem jelenti, hogy bárminemű mély érzelmek lennének közöttük. Sosem gondolt rá ilyen vonatkozásban és nem csak azért, mert amúgy családos emberről beszélünk.
Kutató pillantása bejárja a fiú arcát, végigtapogatja a vonásokat, mintha ugyan attól eltűnnének a könnyek. Az élet azonban ritkán sem ilyen egyszerű, hm? Ahogy elnézi azt az arcot és próbálja kitalálni a gondolatait néhány nedves íriszeken keresztülsuhanó árnyék alapján, azt kívánja bár képes lenne gondolatot olvasni. Akkor is, ha tisztában van vele, hogy valószínűleg azonnal megbánná.
A Madam Pomfreyval kezdést képtelen összerakni azzal, hogy valójában Ő maga a probléma, csak annyit lát az egészből, hogy a srác a nőszemély említésére is zaklatottabb állapotba kerül.
Nincs benne erőszak, engedi hogy kiszabadítsa az állát az ujjai közül, megsimítja a nedves arcot a hozzá bújó mozdulattal szinkronban. Noah nincs kőből, ahogy a fiú felzokog, reflexből átöleli a vállát, tenyere nyugtatólag simít a hátán, míg a másik kezével a tincsek között cirógat.
- Nem csináltál semmi rosszat. - Erősíti meg nyugodt, de határozott hangon, mert papolhatja ennek ellenkezőjét McGalagony, vagy Pomfrey, ettől még nem lesz kevésbé igaz.
- Csináltunk bármi olyat, ami rosszul esett, hm? - Lehajol, hogy megcsókolja a srác feje búbját, állával feltúrja kicsit a tincseket, ahogy megtámasztja rajta a fejét. - Kit érdekel, mit gondol a banya, ha mi jól érezzük magunkat egymással... - Nem, ez talán nem pontosan az, amit a fiú hallani akar a szájából jelenleg, de ez az, amit adni is képes.
Lehunyja a szemét, a szorossá váló ölelésben és neki így most jó. Sokkal jobb lenne sírás nélkül, de a látszat ellenére tudja értékelni amije van akkor is, ha az épp pillanatnyi csupán.
- Akkor ne csináld. - Közli egyszerűen, aztán ahogy a fiú felpillant, szimplán csak... képen nyalja. Lentről-felfelé, egyetlen hirtelen mozdulat, amivel bal oldalt egyszerűen csak lenyalja róla a könnyeket. Mielőtt a srác igazán ledöbbenhetne egyáltalán, végigpuszilgatja az arcát, az orrát, a homlokát, az állát, a nyakát. Elég játékosság van benne ahhoz, hogy ha a másik nem akar úgy istenigazán tombolni, akkor megtörje a negatív hangulatot és valahogy tartalmazza a "ne sírj, szeretve vagy" életérzést is, ami meglehet önmagában hazugság, de egy pillanatra tényleg így tűnik.
- Csak semmi pánik, oké? Nem lesz semmi bajod, majd én vigyázok rád. - Csak akkor szelídül, ha lecsillapodott az a sírás is, előrébb nyomja a csípőjét, rákényszerítve, hogy a fiú felüljön Pomfrey asztalára és ezúttal nem a térdét, rögtön a csípőjét fúrja be a comjai közé.
- De megmondtam, Bates. Nem kell olyasmit csinálnunk, amit nem akarsz. - Alányúl a fiú állának, megemeli annyira, hogy mondandójával már testközelben találkozzon, a szájával simít minden szót az ajkaira.
- Ha a szex megrémiszt, rengeteg egyéb dolgot csinálhatunk együtt, ami nem jár behatolással, de segít megismerni a saját tested. És az enyémet is. - Hacsak nem kapott még pánikot a fiú, akkor megcsókolj, puhán, finoman, de elég lustán izzó szenvedéllyel ahhoz, hogy harmonizáljon a felvázolt gondolatvilággal.
Ki tudja? Talán tényleg jobb lenne, ha nem feküdnének le egymással egy darabig és Sebastiannak lenne elég ideje és tere rájönni arra mi tetszik, mi nem tetszik és legfőképp arra, ezeket hogyan kommunikálja.
Bár ez a felállás már súrolja annak határát, amit ő maga nem akar megengedni, ennek valahogy nincs jelentősége jelenleg. Mert egyszerűen csak... akarja látni rajta, megtapasztalni vele és mert legfőképp nem valaki más nyúl hozzá úgy, ahogy nem kéne. Nem mintha... csak az övé lenne, vagy ilyesmi? Nem. Szimplán csak nem bízik abban, hogy bárki olyan türelmes lenne vele, mint ő maga. Mindenki más alkalmatlan a feladatra rajta kívül. Nyilván.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

16+

Kellett ez… kellett, hogy magához öleljen, érezzem a szívverését. Az ujjaim kicsit jobban meggyűrték a talár anyagát. Szerencsétlennek éreztem magamat, mert féltékenységből sírtam… és még Madam Pomfrey is megijesztett. De nagyon, nagyon nem akartam, hogy mással jöjjön felvilágosításra vagy mással bújjon össze valamelyik sötét folyosón. Éreztem, hogy a gondoaltra jó adag könny hagyja el a szemeimet megint egyenesen Nightingale ingébe jutva.
– Csináltunk bármi olyat, ami rosszul esett, hm? – Éreztem a finom csókot a tincseim között, amire kicsit felsóhajtottam. Megkönnyebbül hang volt ez inkább, semmint az a szexi fajta, amit más körülmények között szoktam megengedni magamnak. – Kit érdekel, mit gondol a banya, ha mi jól érezzük magunkat egymással...
Igaza volt. Annyira igaza volt, de nem tudtam ezt teljesen feldolgozni. Ahogy szorosabban ölelt, megint az jutott eszembe, hogy talán másokkal is ezt csinálja. Újabb könny rengeteg indult meg. Miért nem tudok elég lenni neki? Ez volt az a pont, amikor biztos voltam benne, hogy nem kéne feszegetni a kérdést, ami odakint elhangzott. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy esetleg más is lehet, aki érdekli. Túl naiv voltam. Mégis, ahogy ránéztem, még haragudni sem tudtam.
– Csak semmi pánik, oké? Nem lesz semmi bajod, majd én vigyázok rád. – Lehunytam a szemem, ahogy megnyalta az arcomat. Erre sóhajtottam egyet. Engedtem, hogy közelebb préseljen az asztalhoz, egészen annyira, hogy végül fel is kelljen ülnöm rá. Talán ösztönös volt az egész, ahogy közelebb került hozzám a csípője, annyira csusszantam előrébb, hogy odalent összeérjünk. Kellemes melegség áradt belőle és nagyon tetszett… amitől azonnal elpirultam.
– De megmondtam, Bates. Nem kell olyasmit csinálnunk, amit nem akarsz. – A szavak finoman az ajkaimra érkezetek, én pedig válaszként egész egyszerűen visszasóhajtottam felé. Beleborzongtam már ennyibe is, nem kellett levetkőznie vagy benyúlni a ruhám alá. Csak a közelsége, a forrósága… az elég volt, hogy a farkast újra magához édesgesse. A sóhajt után egy kis finom morgás jött.
– De én akarom… amit eddig csináltunk… – motyogtam talán kicsit érhetetlenül. Ha lehetséges volt, hát még jobban elpirultam már csak attól is, hogy kimondtam ezeket. Legutóbb is ez volt… amikor elmondtam neki, hogy szeretném ott érezni… vagy hogy a banánnal is gyakorolnék azért, hogy jó tudjak lenni neki.
– Ha a szex megrémiszt, rengeteg egyéb dolgot csinálhatunk együtt, ami nem jár behatolással, de segít megismerni a saját tested. És az enyémet is. – A csókra azonnal lehunytam a szememet. Éreztem a nyelvét a számba, a nedvességet, amit úgy szerettem és megint hozzá dörgöltem magamam kicsit odalent. Érezni akartam őt… ez már az a pont volt, hogy nem tudtam parancsolni a testemnek és még a zavar is édes kevés volt ahhoz, hogy bármilyen módon ellenálljak. Az pedig furcsa adrenalin löketet adott, hogy éppen Madam Pomfrey íróasztalán ülök.
– Szeretem, mikor bennem vagy… ha meg is rémiszt… – suttogtam az ajkai közé, ahogy kicsit elhúzódtam levegőért. Belemarkoltam a nyakkendőjébe, most én húztam őt közelebb. A zavarodottság persze továbbra is piros pírt hagyott az arcomon… de nem akartam, hogy azt érezze nem tehet velem úgy, ahogy akar. Pontosan azt élveztem, hogy irányít, hogy megmutat új dolgokat.
– Csak akarom… akarlak… úgy, ahogy eddig…

★★ Sebastian ★★
2001.12.17
16+

Nem zavarja, hogy könnyek áztatják az ingjét. Volt annak már szerencséje ennél durvább dolgokhoz is és ami jelenleg igazán kellemetlen számára, az a fiú engesztelhetetlen állapota. Nem akarja, hogy így érezze magát miatta. Pláne nem úgy, hogy minden együtt töltött idő épp az ellenkezőjét hivatott szolgálni. Nem ismeri fel, hogy épp ez a probléma. Vagy inkább... az az idő, amit nem töltenek együtt.
Hiába beszél, jó szokásukhoz híven egyszerűen képtelen hosszas előadást előcsalnia a srácból, bevezetővel, tárgyalással, befejezéssel, forrásmegjelöléssel és széljegyzetekkel, így egyszerűen csak úgy próbálkozik, ahogy tud; tettekkel. Érzi, hogy reagál rá, hogy megkönnyebbül az ölelésében, de kristálytisztán érzékeli azt is, hogy nem nyugszik meg igazán. Miért tűnik úgy, hogy ő a baj forrása? Persze, nyilván az, de nem érti, egészen pontosan miért és ez a tény az idegein táncol.
Mennyit kell adnia magából ahhoz, hogy elmúljon ez a kétségbeesett hangulat? Abból az ölbe csúszó mozdulatból ítélve nos... mindent.
Nem állítja, hogy nincs kedve hozzá. Ilyen pózból ha akarná, sem tudná hazudni, hogy nem reagál a közelségre, a morgásra, a szavakra. Túl korán kimondott nagykorúság ide, vagy oda, nem volt még kamasz, aki rezzenéstelenül átvészelte volna a hormonok játékát, amikor azok hirtelen egyetlen önmagát nyilvánvalóan felkínáló fókuszt kaptak.
Önös érdekeivel szemben dobja be a mentőövet a srácnak, de nincs szentből. Nem fog küzdeni az ellen, hogy megdughassa, ha egyszer kéri magára... akkor is, ha sok szempontból szerencsésebb lenne nem tenni. Persze, találhatna másokat. Idősebbeket. Érettebbeket. Perverz, rohadék aurorokat, akik épp elég durvák és tárgyiasítók ahhoz, hogy nulla érzelmi köteléket építsen fel. Van... választása.
Felnyög a csókban, ahogy a fiú hozzá dörgölőzik és ez megrabolja a félrecsúszó gondolatoktól és attól a bizonyos választástól egyaránt. A suttogás rákényszeríti, hogy lehunyja a szemeit, nyelve hegyével felnyal a fiú alsóajkán és amíg az a nyakkendőjénél fogva húzza közelebb, ő megcsókolja újra, ezúttal rövidebben, de forróbban épp csak annyira, amíg a nyelve a szájába csúszik és belekóstolhat úgy igazán.
- Én is akarlak téged. - Súgja vissza még mindig az ajkai közé és nyilván megint elfelejtette hol van és miért. Vagy éppen miért nem itt kellene azt csinálnia, amit. - Imádok benned lenni. - A rekedt hang már-már csak túlfűtött gondolat a szájában, mert ismét a fiú ajkaira tapad, egészen fekvésbe nyomva az asztalon. Fél kézzel végigsimít a srác oldalán, a derekán, a csípőjén, felgyűri az inget, hogy a bőrére cirógathasson. Ujjai becsúsznak a nadrág derekánál és végigsimogatja addig, amíg el nem éri a nadrág gombját.
A kopogás zaja olyan váratlanul éri, hogy azonnal megdermed.
- Akurva- ...a kiábrándítóbűbáj a káromkodással egyidőben fedi be kettejüket. Noah mozdulatlanná dermedve marad meg a fiú felett, csak a mutatóujját emeli a szája elé némán intve csendre.
Az ajtó kinyílik, de ebből a szögből egyszerűen nem látja ki az. Csak azt az egy-két tétova lépést hallja, amely kifejezetten nem lehet a javasasszony sajátja.
- Madam Pomfrey? Itt van? - Kérdezi a bizonytalan lányhang. A másodpercek telnek, Noah pedig megnyalja a száját. Pillantása végigsimítja az alatta fekvő fiút, aki mostanra valószínűleg épp elég feszült a helyzettől. Jobbja lassú mozdulattal felcsúszik az oldalán, ujjai rápadnak a szájára, amíg balja lesiklik elől a nadrág forróságába.
- Heló?
Túl szűk a rendelkezésre álló hely, de még így is sikerül ráfognia a srác farkára. Az a simogatás korlátozott bár, megvan a maga túlérzékeny, aljas ritmikája és nem. Messze nem ártatlan. És bár a kiábrándítóbűbáj megvédi őket, csakis addig teszi, amíg nem árulják el magukat.
Hacsak Bates nem nyög túl hangosan, a lány léptei távolodni kezdenek és végül az ajtó csukódásával Noah elveszi a kezét a szájáról - kizárólag azért, hogy megcsókolja, hacsak Sebastian nem kelt ki magából végleg és hagyja is neki. Ha valami tökéletesen nyilvánvaló, akkor az a pofátlan tény, hog Nightingale kimondottan izgul a veszélyre.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

16+

A csóktól is remegtem. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy megindítson bennem valami lüktető, kegyetlen tombolást, amitől csak még jobban akartam érezni az egész testét. Nem tudom miért, mert a kedvelés, a puszta ragaszkodás, olyan könnyen fordult át ezekbe a fizikális dolgokba, mintha a kettő egymást indikálná.
– Én is akarlak téged. – Súgta vissza ugyanúgy az ajkaim közé, mintha még mindig a csók közepén járnánk. Éreztem, ahogy a pír végig fut az arcomon a szavai nyomán. De nem csak ez volt az oka, közben az agyam egészen máshol járt, gondolatokkal előrébb, mint ő a szavai alapján. Vajon úgy akar engem, ahogy én őt? Vajon úgy akar engem, hogy másokat nem? Éreztem, hogy a szívem megint őrült módon felgyorsul odabent a puszta gondolatra. Úgy kimondtam volna neki, hogy mennyire akarom is én… de nem volt meg a bátorságom.
– Imádok benned lenni. – Ahogy kimondta mordultam egyet, az ajkaink ismét összesimultak, de úgy, hogy most le is nyomott az asztal kemény lapjára. Nem volt olyan kellemes a hátnak, mint mondjuk amikor az ágyon csináltuk, de éppen ettől… valahogy még jobban akartam az egészet. Azonnal úgy járt át a forrósság, mint már korábban annyiszor. Éreztem, hogy a nadrágom egészen szűkké válik. Elég volt ehhez csak simítania, felgyűrnie az ingemet, érintenie a bőrömet.
A kopogásra ijedten nyögtem fel.
– Akurva. – Nagyjából ennyit hallottam, mielőtt megéreztem magamon a kiábrándító bűbáj hűvösségét. Még levegőt venni sem mertem, ahogy nyílt az ajtó, nem maradt más, csak közöttünk uralkodó csend, a nadrágom feszülése. Hallottam a belépő lépéseit… nem Madam Pomfrey volt. Az illata nem volt egészen idegen, de tudtam, hogy nem egy közeli ismerős az. Ennyire tudtam koncentrálni, a farkast bennem elnyomták a vágyak, na meg túlzottan lefoglalta Noah egyre erősebben érződő illata.
– Madam Pomfrey? Itt van? – kérdezte bizonytalanul. Lehunytam a szememet, nem akartam látni a bekövetkezni készülő katasztrófát… csak azt éreztem, ahogy ujjak simulnak az ajkaimra. Az ízükből tudtam, hogy Noah az. De arra nem voltam felkészülve, hogy a másik keze benyúlik a nadrágomba. Egy pillanatra megremegtem.
– Heló?
Éreztem, hogy egy morgás akar kiszabadulni, ahogy rám fogott odalent. Nem volt elég helye, lassabban, de éppen elég határozottan tudott simítani ahhoz, hogy máris elveszítsem az eszem. Minden mozdulatot vissza kellett tartanom, nehogy felhívjuk magunkra a figyelmet, de a remegés maradt. Éreztem, ahogy a veszély és az óvatos kis simítások valamit szép lassan előcsalnak belőlem, hogy rá kell harapnom Noah tenyerének a belsejére, hogy ne nyögjek fel… mert odalent szép lassan a forróság, ebben a néhány pillanatban még erőteljesebb lett. Aztán jött a gyönyör… éreztem, hogy nem csak Noah keze, de a nadrágom és minden nedves lesz. A gyönyörhöz tartozó nyüszítés már csak akkor tört fel belőlem, mikor a léptek távolodni kezdtek.
A csókra realizálódott bennem, hogy mi történt… hogy konkrétan egy perc alatt elélveztem, csak mert hozzám ért. Ettől pedig zavarba jöttem megint.
– A… a… fenébe… – motyogtam kicsit magatehetetlenül, ahogy felpillantottam a szemeibe. Az egy dolog, hogy teljesen elvörösödtem… de még egy nyomorultnak is éreztem magam. Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássam, mit gondol.
– Bocsi… béna vagyok…

★★ Sebastian ★★
2001.12.17
16+

A kedvelés, a ragaszkodás az valójában ami abszolút szexuális alapokon nyugszik. Mi több, elég valószínű, hogy nincs mögötte a világon semmi más és bárminemű érzés illúzió csupán. Az együttlétekre vágyik vele, nem pedig rá. Ez pedig olyan különbség, amit túl fiatalon egyszerűen csak nem tud beazonosítani az ember.
Azokban a szavakban nincsenek rejtett mélységek. Kimondja azt, amire az adott pillanatban gondol kérdés és fenntartások nélkül. Valóban akarja. Szexuális értelemben és annak minden mélységében. Hogy ez jobb, több, vagy kevesebb-e bárki másnál... egyik sem olyan kérdés, melyre konkrét választ ad, mégis az ahogyan vele van, amilyen mértékben ráfókuszál az egész lénye az első pillanattól az utolsóig, hogy gyakorlatilag képtelen levenni róla a kezét, vagy túl távol maradni, ha már egyszer megérezte a saját közelében... mindez elhiteti, hogy valóban nem lát az égvilágon senki mást rajta kívül. Akkor is, ha ez valószínűleg hazugság.
Halk nyögését tompítja a csók, a morgás még mindig elemi reakciókat vált ki belőle, eléggé ahhoz, hogy újra és újra belefeszüljön ölben. Az első pillanattól képtelen neki ellenállni és egyszerűen csak izgalmas előcsalni belőle minden egyes alkalommal. Tudja, hogy jó. Tudja, hogy élvezi a veszély ellenére - vagy éppen azért - amit ez a helyszín jelent. Tetszik az asztal kemény lapján az elbaszott oktatópergamenek között, fél gondolattal egy felborítható tintásüveg örök mementójától.
Hogy nem jutnak idáig, nyilvánvalóan nincs a kedvére, erről árulkodik az az őszinte reakció, a varázs ami szinte már reflexből érkezik. Mostanra feltekerte benne Sebastian annyira az érzékeket, hogy még a végigcsorduló bűbájtól is megborzongjon.
Mentségére szóljon, nagyjából öt másodperc erejéig viselkedik is. Új rekord a részéről és ez is pusztán annak köszönhető, hogy a figyelme egy részét megosztja a lány bizonytalan hangjával. A helyzet feszült, az adrenalin sistereg a vérében, a gondolat pedig lassabb, mint a tett, amivel az ölébe nyúl.
Elnyílik a szája, ahogy a srác arcát figyeli közben, a hunyt szemeket, a néma élvezetet, a küzdelmet az ellen, hogy akár a legkisebb hangot is kiadja. Érzi a teste alatt a remegését és mocskosul felizgul tőle. Mosoly rándul a száján.
Kis híján ő nyög fel, ahogy Sebastian beleharap a tenyerébe, érezni az elakadó lélegzetből, az ujjak rándulásából a száján, a megihletett csuklómozdulatból az ölében, ami átadja neki saját kívánságát.
Érzi, ahogy megfeszül az ujjai között. Tudja mit jelent és alkalmazkodik hozzá a mozdulat, hagyja elélvezni a kezétől, míg ujjai még szorosabban tapadnak a száján. Nem sok híja van, hogy kövesse a példáját, a jelenet egyszerűen csak túl... izgató.
A nyüszítéssel és ajtócsukódással szinkronban ereszti a száját és rátapad, hogy az övében fulladjon el végül. Minden aktuális imádatát átadja szájról-szájra, az a csók van annyira ajzott, amennyire ő maga jelenleg, és nem is hagy gondolkodni addig, amíg végül el nem szakad tőle és ki nem húzza a nadrágból a kezét. Az arca elé emeli a saját mancsát, és bár a többség nyilvánvalóan nadrágba jutott, a keze fénylik a fiú élvezetétől. Az égvilágon semmi szemérem nincs abban, ahogy belenyal a tenyerébe valahol a fenébe és a tűzvörös zavar között. A konklúzióra halkan nevet.
- Abszolút nem. - Leengedi a mancsát és lehajol, hogy a nyakába csókoljon. Feljebb. Feljebb... finoman harap bele a fülcimpájába. - Kis híján én is elsültem a puszta látványodtól, pedig az én farkamhoz senki nem ért hozzá. Átkozott szexi volt az egész. - Rácsókol a fülére, az arcát az arcához dörgöli, mielőtt egy halk szusszanással végül csak felkelne róla. Nem hagyja magára, ráfog a srác csuklójára és húzza is kifelé.
- Gyere Bates. Tuti van egy hely ebben az átok iskolában, ahol senki nem figyel, mert ezért itt - fordul hátra jelentőségteljesen intve saját dombordó ágyéka felé - még felelősséget kell vállalnod.

To: Noah

2001. december 17.
(https://i.pinimg.com/564x/c3/6b/43/c36b437bbf27e66d945ed10bc57a7ca8.jpg)

16+

A nyüszítésként érkező hang egyenesen Noah szájába végződött. Hagytam a csókot, de alig-alig tudtam viszonozni a zihálástól, az ajkaimon újra és újra kitörni akaró nyögésektől. Bár már elmentem, de a testem túlzottan is zaklatott volt, hogy azonnal megnyugodjon. Éreztem, amint az egész lábam remeg, sőt talán az egész testem a bennem uralkodó vágyaktól.
Merlinre! Ne! Ez a gondolat ötlött fel bennem, ahogy Noah nyelve végig vándorolt a tenyerén… pont ott, ahová az előbb én… én… Elvörösödtem, menthetetlenül. Úgy éreztem, mintha odalent megint indulna valami forró bizsergés, de nem tudtam odanyúlni és érinteni. Tényleg bénának éreztem magam.
– Abszolút nem. – Lehajolt, a nyakamba csókolt. Azonnal lehunytam a szemem, ahogy ajkai végig vándoroltak a bőrömön egyre feljebb és feljebb. A harapásra túlzottan is hangos „ahh…” hagyta el az ajkaimat, de képtelen voltam kinyitni a szemem. – Kis híján én is elsültem a puszta látványodtól, pedig az én farkamhoz senki nem ért hozzá. Átkozott szexi volt az egész. – A fülcsókra megint nyöszörögni kezdtem kicsit. A francba… miért van rám ilyen hatással? Miért indulok be rá szinte állandóan…
Csak az mentett meg a még kínosabb helyzettől, hogy leszállt rólam. A csuklómnál fogva húzott fel, így egy kézzel, kicsit szenvedve, meg tudtam igazítani a nadrágomat, mire az ajtón kívül voltunk, már minden a helyére került. Inkább nem akartam kommentálni a történteket jobban, tudtam, hogy csak menthetetlenül zavarba jönnék az egész helyzettől.
– Gyere Bates. Tuti van egy hely ebben az átok iskolában, ahol senki nem figyel, mert ezért itt. – lenéztem, ahogy a nadrágjára mutatott. Meg akartam érinteni, végig simítani rajta, még ha így haladás közben nem is volt éppen a legjobb ötlet. – még felelősséget kell vállalnod.
Csak ekkor kaptam észbe, hogy az én nadrágom belülről nedves. Azonnal oda is néztem, megpillantottam a kis foltot, ahogy átütött a fekete szöveten. Egy mozdulattal nyúltam a pulóveremért, hogy odahúzzam annyira, amennyire csak kellett ahhoz, hogy eltakarja.
– Merlinre… – motyogtam és ha lehetséges volt, megint elvörösödtem. – Tudok egy helyet… bár csak pletykákat hallottam róla… és… gyere velem – mondtam a szokásosnál is szerencsétlenebből. Bár ez most nem számított, csak szerettem volna mindenki szeme láttára átnedvesedett nadrágban mászkálni.
Jack mesélt a Szükség Szobájából, elmondtam, hogy a nyugati szárny melyik folyosóján van és, hogy elég csak arra gondolni, amire nagyon vágyok. A kastély ilyen módon segíthetett volna nekünk kicsit elbújni.
– Pont itt a nyugati szárnyban van állítólag a Szükség Szobája. – Tettem hozzá és megint lejjebb húztam az ingemet, hogy semmi se látszon. A folyosón egyelőre nem sok ember akadt, de az végképp nem akartam, hogy esetleg egy járőröző auror kapjon minket rajta ezen. – Jack szerint csak arra kell gondolni, hogy mit szeretnél és a falból előtűnik az ajtót. – Magyaráztam, magamhoz képest meglepően kevés zavarral, pedig csak arra tudtam gondolni, ahogyan egy pillanattal előbb még a domborodó ágyékát bámultam meg. Valamiért önkéntelenül is a banánra asszociáltam belőle… nem tudtam elképzelni milyen lehet, ha az ajkaim közé siklik… Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolatot. Inkább arra koncentráltam, hogy a megfelelő folyosórészen találjuk magunkat, szemben a hatalmas, üres falfelülettel.

A JÁTÉK MÁS HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK.

kórság
(https://i.pinimg.com/564x/0a/cf/b9/0acfb92a3a4f5a71a9a84232c688ac7f.jpg)
to: Louis

zene: Pink moon (https://www.youtube.com/watch?v=irq959oNVww&ab_channel=NickDrake-Topic) || megjegyzés: van nálam csoki

Roxfortban a hírek, pletykák igen gyorsan terjednek, a dolgok itt nem maradnak sokáig titokban, főleg nem azok az események, amik a folyosókon történnek. Így esett meg az is, hogy McGalagony is rám pirított, a múltkori folyosói incidends miatt. Pedig nem is történt semmi, de hát hogy történhete, ráadásul Louis-val. Frics meg úgy adta elő, hogy rendszeresen jelenetet rendezek a folyosókon. Pont én. Ha igazán ismerne, ez a lehetőség, még csak fel semmerülne benne.
Kettesével szedem a lábam a lépcsőn, utam pedig a gyengélkedőre visz. Tegnap épp a klubhelyiségből indultam a könyvtárba anyagot gyűjteni bájitatanra, mikor Hóborc gúnyosan megkérdezte, tudok e arról, hogy a kis kígyós barátocskámat megharapta a Griffendéles Bates. Először kételkedtem az igazában, mert mégis csak Hóborcról van szó, de aztán a könyvtárban is hallottam erről sutyorogni pár griffendélest, így aztán utána kérdeztem, és valóban. A sutyorgásokból, és egy egy félmondatból összeszedtem pár infot a dologról, de még mindig nem világos egy csomó minden. Bateset sem ismerem annyira. Mikor mellettem ül, akkor is szótlan, mindig aggodalmas fejet vág, agyban mindig valahol máshol jár. Egyszer a nagyterembe menet megkérdeztem tőle, van e még reggeli, mert onnan jött kifele, de csak sietve annyit válaszolt, hogy igen, persze, biztos ő volt. Szerintem nem a kérdésemre válaszolt, de az sem kizárt, hogy egyszerűen észre sem vett. Ebből az egész harapásos dologból annyit értettem, hogy Bates nekitámadt Louisra, mert össze szűrte a levet Louis rémes unokatesójával, és..és na, hát valami ilyesmi. Meg hogy Bates nem tudta, hogy Morrowval melegedett össze, mert valami másik srác alakját vette fel. De itt nekem a dolog kezdett kicsit varázsló szappanoperává válni. Mi történhetett, Batessel, hogy ennyire bepipult? Igazából halovány fogalmam sincs, én eddig azt sem tudtam, hogy vérfarkas. Szegény Louis. Ez miatt a Morrow gyerek miatt elég sok nehézsége akad. Mire jobban belegabalyodnék a homályos történetbe, elérek a gyengélkedőig. Madame Pomfreyt nem találom, de nem is baj. A gyengélkedőn mindig megérzem az a jellegzetes gyógynövény illatot. Olyasmi ez, mint otthon a kórház szag. Az embernek valahogy mindig összeszorul a gyomra tőle. A gyengélkedő most szinte üres, és csendes, mint egy temető. Ha jól látom, Louis egyelőre alszik. Bár szívesen hallgattam volna, hogy mi történt, jól van e, most akkor ő is vérfarkas lesz e, de nem akarom felébreszteni, biztos rém fáradt. Az ágya melleti kis éjjeli szekrényen 2 üvegcse van. Az egyik valami altató féle lötyi lehet, a mésikat nem ismerem. Óvatosan a kezembe veszem, és a tetején lévő dugót megpróbálom lefejteni róla, hogy bele szagolhassak. Ám ennél rosszabb ötletem nem is lehetne. A nagy erőlködésben az üveg kicsúszik a kezemből, és kisebb lármát csapva összetörik.
- Ó, nem hiszem el, basszus...
Ha erre Louis nem ébred fel, akkor semmire sem. Kicsit messzebb tőlünk egy lány is alszik, aki erre egy kisebb morgással válaszol, majd a másik oldalára fordul, a takarót jól a fejére húzva.
- Ne haragudj, csak meg akartam szagolni az egyik üveget.
Mondom minezt félig suttogva, félig meddig Louisnak, félig a lánynak, mert Louis még nem nyitotta ki a szemét. Most menjek el? Még alszik? Mi van, ha komoly baja lett? Hoztam neki csokibkát, hátha attól felvidul kicsit. Hagyjam itt neki? Jaj, Louis, mondj valamit, vagy nyisd ki a szemed. Hahóóóó...Közelebb hajolok, hogy megnézzem, lélegzik e. Asszem igen...

k ó r s á g

(https://i.pinimg.com/564x/18/81/75/1881756acfa503468bbfc9b130a433a4.jpg)

2002. május 12.
to; Beth

Szinte csak aludtam. Hiába járt itt Jason, képtelen voltam hosszú ideig nyitva tartani a szememet, mindenféle fájdalom és remegés kínzott belülről... mintha valóban átalakulnék. Az álmok hosszúak és kuszák voltak, gyakran félelmetesek és meneküléssel teliek. Sokszor keltem a számban fémes vérízzel, akkor tudatosult bennem, hogy összeharapdáltam a saját nyelvemet. Határozottan történt valami a testemben, ami lázzal és izomfájdalommal járt. Az első nap gyűlöltem Batest azért, amit tett velem... aztán hirtelen rájöttem, mit élt át, nálam sokkal fiatalabban és szánni kezdtem. Ráadásul Seth is tett vele valamit, azon kívül, hogy elterjesztette róla, vérfarkas. Bár ez utóbbi igaz volt, de nem volt helyes tőle...nem véletlenül tartották a tanárok és ő is titokbna. Ilyen titkot cipelni pedig nm egyszerű.
Ezekkel a gondolatokkal aludtam el, s megült az álamimban. Seth hatalmas, dühös sárkányként jelent meg, aki végig kergetett az iskola folyosóján. Hiába rohantam, lassabb voltam nála, s végül letepert, hogy a testemet egészen belepréselje a kőpadlóba. Ekkor pattant ki a szemem... valami hangos csörömpölésre.
- Ne haragudj, csak meg akartam szagolni az egyik üveget.
Hirtelen összerezzentem. Nem fogtam fel, hogy a valóságban vagyok már... hogy a gyengélkedő mennyezetét bámulom. Kellett egy pillanat, hogy oldalra fordítsam a fejemet és felfogjam, áll mellettem valaki. Valaki, akinek hosszú, vörös hajkoronája volt és akivel már töltöttem kettesben időt. Valamiért megnyugtatott Beth jelenléte. A szívem csak a hirtelen ébredéstől, a rémülettől vert olyan hevesen, hogy a torkomban is éreztem.
- Beth...? - motyogtam magunk közé.
- Hepburn! Mit művelt? - jelent meg Madam Pomfrey, de nem szólt többet, csak legyintett. Egy pálcamozdulattal valamit eltakarított az ágyam mellől, majd magunkra is hagyott. Ez a pillanatnyi csend, amíg el nem vonul elég volt arra, hogy jobban megnézzem a látogatomat és felfogjam: nem csak hallucináltam a látogatást. Az ő jelenléte megnygugtatott... nem zaklatott fel úgy, mint amikor anyám és a nagybátyám jöttek be. Anyám persze kivételesen megjátszotta, hogy imád. Mindenkit fenyegetett, engem nyugtatott, pedig tudtam, nem sokat számít neki az életem.
- Sok házit adott fel Lancaster? - Még mindig halkan beszéltam, de ujjaimmal végig simítottam a homlokomon. Lüktetett a fejem, talán a levegőtlenségtől, talán a túl sok alvástól. Az sem volt persze kizárt, hogy valami vérfarkas dolog volt ez is.
Nagy nehezen feltornáztam magamat ülésbe. A fejem még jobban rákezdett, meg talán picit meg is szédültem, de a teáért nyúltam, ami már bizonyára kihűlt. Nem számított, a kis fehér bögrét átkulcsolták az ujjaim úgy kortyoltam bele, egészen jól esett a kiszáradt torkomnak. Azt kívántam, Beth bár idehozta volna Jasont is. Most csak hozzá akartam bújni.

Olyan jó lenne, ha kinyítná a szemét, aztán a kis béndzsa de aranyos akcentusával megkérdezné, mi a 'elyzet? 'ogy vagy? Igazán, nem hagyhatja, hogy a kór legyőzze. Én tudom, hogy Louis erős. Erősebb, mint ahogyan páran hiszik.
- Beth...? - Igeen, kinyitja a szemeit. A plafont nézi, aztán kissé oldalra fordítja a fejét. Vidám, széles mosollyal köszöntöm, és hevesen bólogatok, hogy igen, igen, felismert, én vagyok az!
- Igen, igen, én vagyo...- Ekkor az ajtóban megjelenik Madame Pomfrey, aki persze rögtön észreveszi a törött üvegcsét, a kifolyt valamivel.
- Hepburn! Mit művelt? - Hamar eltakarítja a romokat, majd szerencsére nem hepciáskodik tovább, és magunkra hagy. Ennek azért szívből örülök, mert ha itt maradna, bizonyosan olyanokat mondana, hogy kisasszony, nem illik felzaklatni Souliert ilyen kérdésekkel, sokat kell pihennie, satöbbi. És persze igaza is lenne, mint általában, de nem bírok a kíváncsi és aggódó véremmel. Legszívesebben, letámadnám szerencsétlent, azzal, hogy mesélj mi volt! Deeee, de persze nem teszem. Azonban csak nem bírok magammal, és gyorsan megölelem, persze épp hogy csak hozzáérek, hiszen, biztos nagyon fáj mindene is. Louis viszont egy olyan kérdést tesz fel, amitől mindjárt le is szidom.
- Sok házit adott fel Lancaster? - Felvonom a szemöldököm, amiből már lehet tudni, hogy nem tetszik, amit hallottam. És ha nem tetszik, akkor mindjárt hangot is adok neki.
- Még hogy sok leckét adott e Lancaster? Komolyan ez az első mondatod? Hogy mennyi leckét kaptunk? Megáll az ész. Megmartak a folyosón. Itt fekszel már vgay..vagyis egy csomó ideje eszméletlenül, és az az első kérdésed, hogy mennyi a lecke? Bár hangom tele van felháborodással és megrökönyödéssel, mégis érezhető benne a lágyság. Komor tekintetem hamar visszanyeri kedves mivoltát, hiszen igazán haragudni egy ilyenért nem lehet. Nem tudnék.
- Egyébként nem vészes, és ha szeretnéd, szívesen segítek.
Nehezen, de sikerül magát feltornászni ülésbe. Gyorsan a párnájához kapok, hogy a háta mögé csúsztassam, hogy hátra dőlve megtámaszthassa a hátát és fejét. Leülök az ágya szélére. Egy ideig csendben ülök, majd nehezemre esik, de felteszem azt a kérdést, ami már régóta foglalkoztat.
- Hallottam, hogy Bates neked rontott. Hogy érzed magad? Most akkor..akkor te is..szóval te is farkasember leszel? - Milyen béna ez az egész. Olyan sutának érzem magam, hogy egyáltalán feltettem.
- Jaj, nézd csak! Majdnem el is felejtettem. Ezt neked hoztam jbbulj gyorsan ajándéknak. Remélem szereted.- Átnyújtom neki a csokibékát, amit tegnap vettem Zonkonál.
- Tudod, mi lelte Bateset? A tanárok összegyűltek megvitatni a helyzetét. Nem áll túl fényesen, vannak, akik ki akarják rúgni. Vagyis azt hallottam.
A hírek pedig itt úgy terjednek, hogy sokszor, mire eljut az ember fülébe, az eredeti sztorinak már nyoma sincs. Nem tudni, hogyan mutálódnak az információk, de bűdületes butaságok is ki szoktak jönni a végén. De én nem akarom Louisra zúdítani az összeset, inkább hagyom, hogy ő mondja el, ha egyáltalán akarja. Mert az is teljesen oké, ha nem akar beszélni róla. Akor csak csendben ücsörgök, vagy megcsinálom a háziját. Neki most az a feladata, hogy pihenjen, amennyit akar.
- Haragszol rá?-

k ó r s á g

(https://i.pinimg.com/564x/18/81/75/1881756acfa503468bbfc9b130a433a4.jpg)

2002. május 12.
to; Beth

Éreztem, ahogy a fejemben furcsa tompaság lüktet. Kicsit olyan volt, mintha felülve is még álmodnék... de örültem Beth-nek. Jobban örültem, mint az unokatestvérem ajándékának, ami ott pihent az éjjeliszekrényen. Grey ajándéka is ott volt, egy szívalakú bonbonos doboz, gondolom, tele édességgel. Igen. Egyszer smároltam vele, még Jason előtt. Seth persze tudta, hogy megtörtént... onnantól féltékeny volt. Nem kellett volna a saját unokatestvéremmel randiznom a Palacsinta napon, mégha ő nem is ennek nevezte, de bizonyára úgy gondolta, hogy igényt tarthat rám.
- Még hogy sok leckét adott e Lancaster? Komolyan ez az első mondatod? Hogy mennyi leckét kaptunk? Megáll az ész. Megmartak a folyosón. Itt fekszel már vgay..vagyis egy csomó ideje eszméletlenül, és az az első kérdésed, hogy mennyi a lecke? - Beth hangjában megült némi felháborodás. Elhúztam a számat egy fanyar kis mosolyra. Hát igen, talán félig-meddig lesérülten, bekötözött marásnyomokkal nem éppen ezen kellett volna agyalnom... de mi mást tehettem volna? Siránkozzak azon, hogy az oldalamon mély vágásnyomok lesznek most már örökre? Talán sírjam el magam, mert véresen fogom szeretni a húst és kicsit nyúzott leszek telihold idején? Valahol Bates-nek ez az egész sokkal, de sokkal bonyolultabb volt.
- Egyébként nem vészes, és ha szeretnéd, szívesen segítek.
Nagy nehezen teljesen felültem. Beth a hátam mögé segítette a párnát, úgy, hogy az tökéletesen megtámasszon. Kevés erőm volt még... nagyon kevés, de hiányzott Jason, vele akartam lenni.
- Lehet, hogy szükség lesz rá. Eléggé... azt sem tudom, hol áll a fejem... és milyen nap van... - motyogtam kicsit álmatag hangon. Az elmúlt időszakban lényegében csak pihentem, pedig hiányzott az, hogy a könyvtárban ücsörögbe rajzoljak vagy csak figyeljem, ahogy Jason a szemüvegét keresi, vagy éppen rövid beszélgetésre összefussak Beth-tel a folyosón.
- Hallottam, hogy Bates neked rontott. Hogy érzed magad? Most akkor..akkor te is..szóval te is farkasember leszel? - A kérdésre összerezzentem. Nem leszek az... mármint Madam Pomfrey szerint nem, csak a tüneteim lesznek meg. Ez mondjuk kellemesebben hangzik az átalakulásnál, de még így is elég ijesztőnek tűnt. Mi lesz, ha nagyon szenvedek? Biztos voltam benne, hogy nehezen kezelhető helyzeteket szül majd. Kicsit kényelmetlenül mocorogtam a párnámon.
- Az nem... - Sóhajtottam és kicsit megborzongtam.
Seth cseszegette a srácot. Sokszor megjegyzéseket tett rá... olyanokat, amiket még felidézni is zavarbaejtő volt. Sejtettm, hogy bántotta párszor, hogy ezek után, amit velem tett, majd tovább gyötri, hacsak a tanári kar nem lép végre valamit. Zavarban gyűrtem meg a takarót, aztán végig túrtam a hajamat- ahogy észbe kaptam, milyen kócos lehetek.
- Jaj, nézd csak! Majdnem el is felejtettem. Ezt neked hoztam jbbulj gyorsan ajándéknak. Remélem szereted. - Beth hangja elterelte a figyelmemet, a csoki békára meg elvigyorodtam. Nem is tudom, mikor ettem utoljára ilyesmit... talán egészen kisfiú koromban, amikor apa az üzleti útjairól hozott nekem.
- Köszi, Beth... - suttogtam, még mindig kicsit gyenge hangon, de közben megnéztem közelebbről a dobozt. Engem nem a gyűjthető kártya, hanem valóban az édesség foglalkoztatott. Egy pillanatig, mert elég gyorsan visszatértünk a kellemetlen témára. Jó tudom, nyilván most mindenkit ez érdekel odakint, de nem akartam, hogy a pletyka tovább terjedjen. Amíg csak pletyka és nem tények, addig Bates nem lesz legalább a saját iskolatársai által meghurcolva. Az anyám és a nagybátyám már így is olyan hisztit adtak elő, amit nem kellett volna. Azzal például senki sem foglalkozott, hogy ez az egész Seth hülyesége...
- Tudod, mi lelte Bateset? A tanárok összegyűltek megvitatni a helyzetét. Nem áll túl fényesen, vannak, akik ki akarják rúgni. Vagyis azt hallottam.
- Hát remélem nem rúgják ki. Ráadásul az is jó lenne, ha a többiek nem tudnák, hogy vérfarkas... mert akkor... - Igen. Kicsit olyan volt, mintha magamat félteném, a saját hírnevemet, így Beth kérdése, hogy haragszom-e rá, helytálló volt. - Nem. Rá nem. - Ráztam meg a fejemet, bár hazugság lett volna azt állítani, hogyha szembe találnám magam vele a folyosón, nem rettegnék. De ezt nem vallottam be Beth-nek. Jobb, ha nem tudja.
- Valahogy el kéne csitítani ezeket a pletykákat róla. - Folytattam rekedten és letettem az éjjeli szekrényre a csokibékát, majd szándékosan lelöktem a kígyó plüsst, amin az állt, hogy Seth-től. - Morrow-ra haragszom. Bántotta Bates-t valahogy és... miatta van ez az egész... - Tettem hozzá, hogy Beth értse miről van szó. - Valamit ki kell találnunk, hogy ne bánthassa őt... és másokat sem...

Tán kissé elhamarkodott hévvel teremtem le, de nem azért, mert valóban haragudnék rá, egyszerűen aggódom. Megijedtem. Persze hogy megrémültem, hisz ha valakit megmarnak, az nem valami olyasmi, hogy jaj, fellöktek a folyosón, és felsértetted a könyököd, ahogy felnyaltad a padlót. Nem értem Louist, persze talán nem is érthetem. Szépen megnyugtatom magam, hogy itt va, látom, jól van, beszél, ül, és igazán nem lesz semmi baj. Minden rendben Beth, láthadod.
- Lehet, hogy szükség lesz rá. Eléggé... azt sem tudom, hol áll a fejem... és milyen nap van... -
- Péntek. Ma Péntek van.-
Az az igazság, hogy én szinte nem is emlékszem az elmúlt pár hétre úgy igazán. A kentaurs eset óta nem jártam a rengetegben. Akartam, egyszer el is indultam, de ígéretet tettem. Ígérni pedig nem szokásom, de ha mégis, akkor betartom. Főleg, ha sólyomfiúnak ígérek valamit. Miztán kicsúszik a számon, vajon ő is vérfarkas lesz-e, abban a pillanatban már meg is bánom. Hogy is kérdezhettem ilyet? Persze, hogy nem lesz az, jaj, Beth, te vészmadár! Jobb lesz, ha befogod a lepénylesőd. Igazán. De..de..vajon fél? Biztos fél valamennyire, hiszen bármennyire is bátor, egy ilyen dolog után sok mindentől félhet az ember. Felhúzom a lábaim a széken, és átkuncsolom őket a kezemmel.
- Az nem... Louis arca gondterheltnek tűnik, én meg csak a számat kezdem harapdálni, rágni, közben pedig hümmögetek. Láthatóan zavarban van a sok bugyuta kérdésemtől, amiket máris szégyellek, hogy kimondtam őket, de persze közben majd felemészt a kíváncsiság. A feszültséget megpróbálom feloldani kicsit a csokival, hiszen ki nem ürülne egy csokinak benne menő kártyával? Na jó, a kártyák igazából annyira nem is menők, de a csoki tényleg jó. És valóban, Louis mosolyog. Jaj, hozhattam volna többet is...meg drazsét is...de cssak a hülye kérdéseket hoztam. Úgy tűnik, nem vagyok jó beteglátogató. Erre a gondolatra igazán elszégyellem magam. Még nem mondtam Louisnak, de sajnálom Bates-et. Mindig is furcsának találtam a viselkedését. Párszor mellettem ült bájitaltanon, és végignézte a bénázásaim, de minidg az volt a vele kapcsolatos érzésem, hogy nincs itt egészen. Mindig valahol máshol volt. Sejtettem, hogy van valami gondja- baja, de persze én tökkelütött sosem kérdeztem meg, segíthetek e neki bármiben. Lehet mondjuk, hogy nem is mondta volna el. Olyan sok harag lehet ebben a srácban, olyan sok...
- Hát remélem nem rúgják ki. Ráadásul az is jó lenne, ha a többiek nem tudnák, hogy vérfarkas... mert akkor... Akkor mindenki azt találgatná, te az lettél e.
Fejezem be amondatát automatikusan.Szomorúan szegem le a fejem. A pletyka olyan zavaró tud lenni. Persze akkor, ha éppen rólad szól. Mert máskülönben meg izgalmas csacsogás.
- Nem. Rá nem. Valahogy el kéne csitítani ezeket a pletykákat róla. Morrow-ra haragszom. Bántotta Bates-t valahogy és... miatta van ez az egész... Valamit ki kell találnunk, hogy ne bánthassa őt... és másokat sem... - Lecsitítani. Na de hogyan lehet lecsitítani egy pletykaáradatot? Szerintem csak úgy, ha van más, amin pletykálhatnak. De olyan mindig van.
- Morrow...egyszer úgy megátkozom valami bosszantó béna átokkal, hogy egy hétig ragyásan fog járkálni, és semmivel se tudja majd lemosni, esküszöm...
Vagy növesszen dús szemöldököt? Esetleeg...valami csinos kötóhárgya gyulladás? Sajnos ennél erősebb átkokat nem ismerek. De annak is örülök, ha szerezheten enki pár igazán szar éjszakát. Aztán hirtelen felcsillan a szemem.
- Te figyu...Morrow milyen, amikor szerelmes? Kiszagolna egy szerelmi bájitalt?-
Még magam sem tudom, komolyan gondoltam e, amit kérdeztem, de már kibukott belőlem. Talán ha szerelmes lesz...nem tudom kibe.vaaaagy mibe, akkor nem szekálja Bates-et meg Louist. Beleszerethetne valamelyik haverjába.
-Vicces lenne, ahogy térdelve verset szaval egy haverjának, vagy egy fának!
Nevetek fel, mert valóban elképzeltem, és a jókedv és a nevetés jól esik egy ilyen napon.

k ó r s á g

(https://i.pinimg.com/564x/18/81/75/1881756acfa503468bbfc9b130a433a4.jpg)

2002. május 12.
to; Beth

Péntek van. A Gyengélkedőn vagyok és pánikolok. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ezen a helyen az ég világon semmi sincs rendben. Az egész iskola egy iszonyatos káosz volt és mintha minden, ami idén történt volna Seth hibája lett volna. Talán Beth nem kellett volna belerángatnom ebbe, hiszen nagyrészt családi ügy volt ez, amibe Seth belekeverte Sebastiant. De ő mindig ilyen volt, azt hitte joga van játszani más emberek életével, hogy átverhet, hazudhat, bánthat következmények nélkül. Rólam is ezt hitte, és nekem újra és újra bizonyítanom kellett, hogy nem tehet meg velem semmit.
- Morrow...egyszer úgy megátkozom valami bosszantó béna átokkal, hogy egy hétig ragyásan fog járkálni, és semmivel se tudja majd lemosni, esküszöm...
Elmosolyodtam a lány felindulásán. Mióta itt volt, éreztem, hogy kicsit kezd visszatérni az erőm. A barátok jó hatással vannak az emberre. Jason mellett ők hiányoztak a legjobban, nem az anyám vagy más családtagom. Ők szinte idegennek tűntek az iskolában szerzett barátok mellett.
- Segítenék, de nagyon bénán átkozódom.
- Te figyu...Morrow milyen, amikor szerelmes? Kiszagolna egy szerelmi bájitalt?
Hümmögve próbáltam leplezni, hogy volt némi közöm Seth-hez ilyen téren. Csókolóztunk, egy ideig éreztem iránta valamit és azt hittem, hogy majd engem választ talán. De aztán, ott a palacsinta napon rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok tőle semmit. Hazug volt, veszélyes, egy beképzelt nyomorult, akiben nem sok érzelem lakozott.
- Vicces lenne, ahogy térdelve verset szaval egy haverjának, vagy egy fának!
Megint megköszörültem a torkomat. Nem voltam egészen benne biztos, hogy ez jó ötlet... de tényleg. Mármint az egy dolog, hogy Seth utána minimum embert akarna ölni, de lehet, hogy kitudódna, ami közöttünk volt, azt meg nem akartam. Nem akartam, hogy a barátaim megbélyegezzenek vagy Jason kiboruljon. Mindenki tudta, hogy Morrow mekkora állat, alig tudtam tisztára mosni magam mások előtt... nem kéne egy újabb bélyeg.
- Hát ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet... - Magyaráztam. Ha Seth szeretett is egy kicsit - bár ebben őszintén kételkedtem -, akkor sem volt olyan heves. A szerelmi bájital sem tudná azt a jeges szívét a helyére billenteni. Nem volt képes kedvességre. Ő birtokolt és fájdalmat okozott. - Csak megint bántana valakit. - Tettem hozzá. De aztán úgy éreztem legalább Beth-nek vallomást kell tennem: - Ezt ne mondd el senkinek... de én egy ideig... randiztam... vagy nem tudom mit csináltam... Seth-tel. - Ismertem be, majd éreztem, hogy kiszárad a torkom. Kinyúltam oldalra, hogy elvegyek egy pohár vizet, de persze ebből a pózból elég nehéz lett volna.

Nem tudom, fel vagyok e készülve egyáltalán az ilyesfajta erőszakra. Nem tudom elképzelni, egyes emberekben mennyire tud elhatalmasodni a sötétség. Meg vele együtt kézenfogva a sértettség, a fájdalom, a családi hozadékok, amik szépen lassan rakódnak rád, és aztán abból leszel te. A családod egy része, eleme. Ugyanígy rakódnak rád a félelem, a védekezési mechanizmusok. Sokszor gondolok arra, milyen jó lenne ezeket levetkőzni. Egyszerűen kibújni belőle, mint egy ruhából, aztán felhúzni a msikat, amit te magad varrtál magadnak. Szívesen öltözködnék. Talán folyton. Mindig más lennék. Aztán, ha valamelyik énem megtetszik, akkor azt többször hordanám. Ha bemocskolódna, egyszerűen kimosnám. Morrow, Morrow...te kis szutyok...
- Segítenék, de nagyon bénán átkozódom.
Hát, igazán pöpec átkokat mondjuk én sem tudok, vagyis nem próbáltam még ki őket, de hát végülis ki tudja. Lehet, hogy őstehetség vagyok átok szórásban, csak kellően dühösnek kell lennem. De persze tudom, hogy ez nem így mködik, de....de...azért megadom magamnak a lehetőséget, és elhiszem, hogy lehetséges ogy az vagyok, csak még nem tudok róla.
- Ó, az nem baj. Kitalálnánk mi valami jó kis átkot. Egy hétig, csak fekete-fehérben látna. Vagy folyton éhes lenne, de csak ehetetlen dolgokat kívánna meg.
Tudom, hogy csupa sületlenséget beszélek, de az én agyam mindig a képtelenségeket gyárja folyamatosan. Egyébként meg én általában ezeken remekül szórakozom, és remélem Louis is. Aztán mikor az jut az eszembe, hogy Morrow szerelmes verset szavalhatna, megköszörüli a torkát, és én rögtön észre veszem, hogy valami nem okés. Abbahagyom a fecsegést, és Louis figyelem.
- Hát ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet... -Csak megint bántana valakit.-
Tekintete elárulta, hogy zavarban van. Mondani akar valamit. Van valami, amiről nem tudok. Valami olyasmi, amiről nehezen beszél. A gyengélkedő csendje most valahogy, mintha felerősödött volna. Olyannyira, hogy ha valami nem szólal meg rögtön, kínossá válik.
Ezt ne mondd el senkinek... de én egy ideig... randiztam... vagy nem tudom mit csináltam... Seth-tel.
Hát...megtörte a csendet. Olyan hangosan törte, hogy az szilánkjaira hullott. Először nem is fogtam fel teljesen, amit mondott, így újból vissza kellett játszanom magamban. Az unokatestvérével randizott? Olyan ismerősöm van, aki hozzáment a harmad unokatesvéréhez. Mindenki dilisnek tartja, azt mondják nincs ki mind a négy kereke. Én nem gondolom ezt, egyszerűen csak nem tudom hova rakni. Fura. Azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés arra, amit érzek ezzel az egész rokon szerelem kapcsán. Talán...talán nem is azon akadok ki épp, hogy a kuzinjával kavart, hanem hogy ez a bizonyos kuzin éppen Morrow. Inkább nyalogatnék egy sárkányszaros cipőtalpat, mint hogy Morrow-val kavarjak.
- Miii???..Hát...hát... Zavartan vakarni kezdem a karom, annyira, hogy pillanatok alatt úgy néz ki, mintha egy Ms Norris gázolt volna át rajtam.Jólvan, legalább fejlődött az ízlésed.-
Morrow után Jason egy kibaszott főnyeremény. Egy nagy szív, ami tele van értékes dolgokkal. Ami mondjuk menő. Elég menő. Halkan fekacagok az utolsó mondatomon. Segítek Louisnak, a kezébe nyomom a poharat, még a végén megfullad itt nekem. Igzából most jövök rá, hogy milyen hülye ötlet volt. Ez a gyerek valószínű nem is tud igazán szeretni, kár belé a vicces ital is. Biztos van gyenge pontja. MIndenkinek van. Ha egyszer valaki azt megtalálja, szerintem Morrow is úgy dől össze, mint a kártyavár.
- Jó, hát akkor...nem tudom.-
Felállok, és az abkahoz sétálok, hogy kinézzek rajta. Az idő egészen kellemes. Tavaszi napsütés, gyenge, lanygos szellő, fullasztó virág illat. Kár, hogy ide be van zárva. Menő lenne kireppenni egy seprűn, és tenni egy kört. Néhány pillanatig csak csendben ácsorgok, majd témát váltok.
- Jason volt már itt? Mesélj valami jót.- Mosolyodom el, hiszen nem sokat tudok az ő kapcsolatukról. Jasonnel sem beszéltem még talán soha az öt évem alatt. Vagy csak nem emlékszem rá. Ami mondjuk nem lepne meg.

k ó r s á g

(https://i.pinimg.com/564x/18/81/75/1881756acfa503468bbfc9b130a433a4.jpg)

2002. május 12.
to; Beth

Hát igen. Azt a vallomást aligha kellett volna erőltetni. Azt hiszem egy kicsit túl nagy dolog úgy ráborítani más emberekre, hogy "amúgy az unokatestvéremmel jártam... vagy randiztam, vagy ilyesmi." Az emberek nagyrésze nincsen erre felkészülve gondolom és megmondom őszintén, én sem lennék fordított estbe. Főleg, ha nem lennék aranyvérű, egy olyan család tagja, ahol ez úgymond teljesen normális. Az mondjuk elég ritka, hogy két fiú jöjjön össze, de a lányokat és fiúkat rendszerint egymáshoz adták. Anyám is így lett Morrow létére egy Soulier felesége.
- Miii???..Hát...hát... - Remek. Biztos voltam benne, hogy most aztán sikeresen elijesztettem Beth-t is a magam közeléből. Nem akartam persze felkavarni, csak el akartam neki mondani a helyzetet, ha már ennyire segíteni akart nekem. - Jólvan, legalább fejlődött az ízlésed.
Erre már elmosolyodtam. Talán nem akadt ki annyira, hogy most rögtön elmeneküljön és ennek örültem. Olyan volt, mintha barátok lennénk és nekem nem sok barátom volt. Montsroékat is csak azért érdekeltem, mert Morrowt nem bírták és a pártfogásukba akartak venni, mikor bántott... vagy legalábbis azt hitték, hogy bánt. Engem valójában nem piszkált annyira soha. Azt hitte, hogy az ő embere vagyok. Mostanra persze pofára esett és szinte vártam, mikor akar bántani. Ezért akartam rejtegetni Jasont is... de olyan nehéz volt. Folyton csak hozzá akartam bújni meg csókolgatni.
- Így is mondhatjuk... - biccentettem röviden. Még kicsit fájt a fejem, meg olyan furcsán nyomott voltam, de ahogy Beth a kezembe adta a poharat, végre tudtam inni egy korty vizet. A témától egészen kiszáradt a szám... mint mindig amikor ideges voltam. Jól esett kicsit megnedvesíteni.
- Jó, hát akkor...nem tudom. - Ahogy az ablakhoz sétált, felé pillantottam. Alig vártam, hogy én is visszanyerjem az erőmet és így sétálgathassak fel és le. Csakhogy Madam Pomfrey szerint még legalább egy hete itt kell töltenem. Nem volt semmi bajom már... leszámítva, hogy fájt mindenem, de azt kibírtam. Sokkal rosszabb dolgokat is elviseltem már az anyámtól... meg Seth-től.
- Jason volt már itt? Mesélj valami jót. - A téma váltásra sóhajtottam egyet.
- Persze, hozott nekem egy csokiszívet! - Mutattam az éjjeli szekrényen heverő, vörös, szívforma dobozra. Még nem tudtam megenni, mert egész egyszerűen nem volt étvágyam hozzá. Csak a szemem kívánt mindent. - Az elsők között járt itt. De remélem ma is benéz... nagyon hiányzik a társasága. - Magyaráztam, de nem akartam túlságosan belemenni a kapcsolatunk részleteibe. Egyelőre minden csak olyan jó és ha nem is történik semmi, akkor is eszméletlenül boldog vagyok, mikor láthatom őt. Nekem a puszta léte is elég volt. Ha nézhettem minden tökéletes volt.
- Neked van barátod, Beth? - kérdeztem. Nem sokat tudtam róla ilyen téren, pedig egész jóban voltunk.

Félek, hogy ha ezen az egészen nagyon kiakadok, akkor elveszítem Louist, pedig éppen kezdünk összebarátkzoni. Gyorsan lágyítok a reakciómon, nem szeretném, ha kibukna azon, hogy kibzktam. Azt hiszem, az elmúlt időszakban éppen elegen és éppen eleget buktunk ki, inkább segíteni kell egymást, mintsem kiakadni dolgokon. Egyzserűen örülök, hogy jól van, és hogy itt van. Ez a fontos. Meg hát, én azon is kiakadok, ha nem találok egy könyvet a helyén a könyvtárban, és ha elfogy a vajas kifli reggel, mikor lemegyek. Igazán szösszenetnyi dolgokon szoktam kiakadni. De ez még nem jelenti azt, hogy igazán haragudnék arra, aki elrakta a köyvet, vagy megette a kifliket. Sőt. Megértem, mert tényleg finomak. És hát...most mintha érezném, milyen más vagyok. Hogy csak egy mugli szülők gyereke vagyok, és sok mindent nem értek még. Minden erőmmel igyekszek felzárkózni, ha leht egyáltalán.
- Persze, hozott nekem egy csokiszívet! - Eddig észre se vettem a csoki szívet, mert nyilván a üvegekkel kontnyeleskedtem.
- Az elsők között járt itt. De remélem ma is benéz... nagyon hiányzik a társasága.
- Biztos lehetsz benne, hogy ma is jön. A hét végére tele leszel édességgel! Aaajj, a végén még elkezdelek irigyelni!
Legyintek nevetve. Irigylem őket. Olyan tiszta szeretet lehet köztük. Úgy tűnik nagyon jól meg is értik egymást. Minden klappol. Tényleg nagyon jó lehet valakivel, akivel így kijön az ember. Bármilyen is az. Úgy képzelem el, hogy a sok vörös szín mellett, ott van egy kis kék is. Mikor nem csak nagyon vonzódsz egy emberhez, hanem biztonságban is érzed magad mellette, és önmagad lehetsz. Hogy valahogy mellette jobb ember leszel. Én valahogy így képzelem el ezt az egész kapcsolat dolgot. De nekem még sosem volt senkim. Vonzódni vonzódtam már emberekhez, de valahogy ilyen igazi mély szerelmem még sose volt. Én sose jártam senkivel. Mindig csak a háttérben könyvet olvasva némán meghúzódok. Én..én..én nem tudom, hogyan kell viselkedni, hogy észre vegyenek.
- Neked van barátod, Beth?
Arcomból jó gyorsan eltávozik minden vér, amitől nem egy boszorkányra hasonlítok, hanem egy vámpírra. A kezem is remegni kezd, így inkább a hátam mögé dugom őket, mint aki rejteget valami lopott holmit.
- Én öh..hát nekehm..ehm..izé..- Na tessék, nem dadoghatok, szedd már össze magad te lány! A szám hirtelen kiszárad, amit gyorsan igyekszem lepleni a szám nyalogatásával.
- Ne...kehm..még nehm...igazáhánn voltilyesmim. -
Egy ideig abszolút nem is zavart, nem bántam, hogy egyedül vagyok. Pár hónapja kezdem észrevenni, hogy én tényleg mindig egyedül megyek mindenhova. Még egy kísérőm sincs soha, egy bénácska randim se. Nem tudom, lehet nem vagyok a fiúk ideálja. Sokáig még csak nem is tetszett senki. Egészen a múltkori erdős incidens óta...Dalton ijesztően megrezegtette a szívem, bár őt sem láttam azóta se. Jaj, hát nem is meséltem neki a kentaur incidensről...
- Jut is eszembe! A múltkor rám támadtak a kentaurok a rengetegben. Nem is meséltem! Egy Dalton nevű srác mentett meg. Sólyomként a levegőből bukkant elő. Elég..izé...érdekes volt. Eltévedtem, és rossz felé fordultam, mert a furkászaimhoz akartam lemenni. - Ahogy Dalton nevét kiejtem a számon, ismét zavarba jövök, így igyekszem elhadarni a sztorit.
-Egy bokaficammal megúsztam. Most kicsit pihentetem a rengeteget. Csak így most nem tudom, mit rajzoljak. Az erdőben ott voltak az állatok. Talán majd...áttérek a tanár karikatúrákra. -
- Madame Pomfery nem mondta, meddig kell itt lenned?

k ó r s á g

(https://i.pinimg.com/564x/18/81/75/1881756acfa503468bbfc9b130a433a4.jpg)

2002. május 12.
to; Beth

A vérfarkas témától már kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam. Talán Beth is ráérzett, mert olyan könnyen váltottunk témát, mintha mindketten erre készültünk volna valójában. Jason volt talán az egyik legjobb, ami eszembe juthatott… még akkor is, ha sokszor úgy véltem, nem érthetik meg mások, mi van közöttünk. Sokan nyominak tartották őt, pedig nem volt az. Magas volt, erős és hősies. Annyiszor ugrottam már a nyakába, ha féltem vagy ha csak egy ölelésre volt szükségem. Tudtam, hogyha úgy alakulna még Seth-től is megpróbált volna megvédeni. Nem sikerülne neki, de megpróbálná… és ez nagyszó. Nem sok ember tette volna meg értem, még a tulajdon anyám sem.
– Én öh..hát nekehm..ehm..izé.. – kezdett dadogni Beth. Láttam, hogy zavarba jön… olyan volt, mintha érzékeny pontja tapintottam volna. Csak azt kérdeztem van-e barátja. hirtelen persze megfordult az is a fejemben, hogy barátnőt kellett volna kérdeznem. Végül is nekem is fiúm van, neki lehetne csaja akár.
– Ne...kehm..még nehm...igazáhánn voltilyesmim.
Megköszörültem a torkomat. Nem akartam zavarba hozni. Főleg nem ilyen béna módon… mármint én tényleg csak kérdeztem. Csevegni akartam. Sosem voltam jó ebben az emberi izében, sosem tudtam hogyan szóljak másokhoz anélkül, hogy megsértsem őket. Anyám minden egyes mondatomat gyűlölte, mióta apám meghalt pedig végképp. Odahaza elvoltam nyomva. Nem szoktam hozzá a beszélgetéshez. Jason értett meg egyedül.
– Bocsi. Nem akartam beletiporni valamibe. – Sütöttem le a szemem. Kényelmetlen volt kicsit a helyzet és ahogy picit mozgolódtam, éreztem, hogy a hátam mögött meggyűrődik a párnán a húzat. Egy cseppet zavart, de nem olyan vészesen, hogy tegyek ellene. Már az is kész csoda volt, hogy nem esett ki az ágyból, amennyit ficeregtem az elmúlt percekben.
– Jut is eszembe! A múltkor rám támadtak a kentaurok a rengetegben. Nem is meséltem! Egy Dalton nevű srác mentett meg. Sólyomként a levegőből bukkant elő. Elég..izé...érdekes volt. Eltévedtem, és rossz felé fordultam, mert a furkászaimhoz akartam lemenni. – Hadarta, mintha el akarná terelni a zavaráról a figyelmemet, de láttam, hogy nem rendezte még a gondolatait. Inkább megint elfordítottam a tekintetem. A takarómat néztem, mintha a redőket akarnám rajta kisimítani, úgy húztam rajta végig a kezem.
– Elég nyá… lovagiasan hangzik. – Megköszörültem a torkom. Nem tudom, valamiért baromira furának tűnt, hogy valaki sólyomként repked az iskola közelében és hirtelen lányokat ment meg. De talán Beth-nek tetszett és ha lenyálasozom, azzal nem fog sokkal előrébb jutni. Szóval jobb is volt, hogy elharaptam azt a szót. – És találkozol még Sólyom herceggel? – Érdeklődtem.
– Egy bokaficammal megúsztam. Most kicsit pihentetem a rengeteget. Csak így most nem tudom, mit rajzoljak. Az erdőben ott voltak az állatok. Talán majd...áttérek a tanár karikatúrákra.
Elnevettem magam.
– Tele van a kastély lehetőségekkel. Az egyik titkos kis folyosón például teheneke ábrázoló kép van, egy másikban pedig egy bárányokkal teli legelő. – Meséltem neki, hátha ettől majd felvidul. Végül is bőven van mit rajzolni itt is, ha az ember nagyon keresi. – Majd, ha kikerültem innen, megmutatom őket. – Tettem hozzá és elvigyorodtam, hátha akkor a kínos kis pillanatot elfelejthetjük.
– Madame Pomfery nem mondta, meddig kell itt lenned?
– Még egy hét talán. – Vontam vállat és az éjjeliszekrényen lévő üres bájitalos fiolára mutattam. Abból akart belőlem a banya egy jó adagot megitatni, hogy összeszedjem magam. – Azt mondta, hogy míg nem erősödök meg eléggé, addig itt kell maradnom. – Tettem hozzá aztán és még ki is húztam magam, amennyire lehet fekve. Így Beth elhihette, hogy már az azért javulok.
– Valójában már nagyon jól vagyok. Csak kicsit szédülök meg ilyesmi… – Legyintettem.

Körülöttem mindenki zsong, mindenki vágyakozik valaki után, és ez a természetes. És lehet, nekem is csacsorásznom kéne, akkor is ha gejl az egész, de én nem tudok. Zavarba jövök az egész témától, főleg azért, mert rólam van szó, érint engem. Mikor másról van szó, akkor könnyebb. De mindenképp igaz, hogy valamiért félek ettől az egésztől. Valakinek a szerelem egy buli, vagy bulisorozat, vagy egy vidámpark, hol fent, hol lent. Valakinek játszótér, mások érzelmi játszótere, ahol kitombolhatja magát. Valakinek aztán egy nagy rózzsaszín szirup, remegő kis pillangókkal. A remény, az egyetlen dolog, amiért élni érdemes. A legnagyobb öröm. És van, hogy szenvedés, de élsz halsz érte. Az ember szalad, mint egy boldog kísértet a boldog teherrel, mintha szárnya nőtt volna. Nekem meg...nekem meg egy nagy halálugrás. Félek az ugrástól, pedg nem volt rossz élményem, vagy ilyesmi. És mot is, mikor azt érzem, a szerelem kihúzza a talajt a lábam alól, olyan nagyon félek, hogy megcsúszok. Nem tudom, mi a franc bajom van. Ahogy nagy nehezen eldadogom, hogy nem volt még barátom, totál gáznka érzem magam.
– Bocsi. Nem akartam beletiporni valamibe. -
- Áh, ugyan. Nem tiportál bele semmibe. Én csak..tudod...az a mumus...
Úgyrzem, ki kell öntenem a szívem, akkor is, ha nem is fogja megérteni igazán. Akkor is elmondom, ha ez olyan nehéz. A gombócok a torkomban, megjelennek, de a reszketésem szépen alábbhagy. Tudatosítom magamnak, hogy ez nem baj, ez van, és nincs ezzel semmi baj. Nincs veled baj Beth. Aki pedig megszeret, az szeressen olyannak, aki vagyok.
– Elég nyá… lovagiasan hangzik.
A sólymos sztori tényleg nyálasnak hangzik, de abban a pillanatban inkább ijesztó volt, mint nyálas, vagy romantikus, vagy bármi. Egyébként meg azt hiszem, szimplán jófejség volt, én meg mérhetetlenül meggondolatlan és béna vagyok. Ebből bármilyen klisét össze lehet hozni.
- Szóval azért habogok itt össze vissza, mert nekem nagy mumus a szerelem. Félek tőle. Talán alaptalan az egész, hiszen még sosem csalódtam senkiben, még nem is voltam szerelmes, de valamiért itt van bennem ez a mérhetetlen nagy félelem. Azt hiszem hogy...hogy én félek megnyílni másoknak úgy igazán. Mert más összegabalyodni valakivel, és bulinak felfogni, de én csak előre félek. Nem is akarom talán. Szeretném, ha el tudnám zárni, és csak akkor nyitnám meg, amikor akarom. Ezért nincs túl sok barátom sem.
Hát, kimondódott a dolog. Jól esett. És így, hogy megosztottam Louisval a félelmeim, mintha már könnyebb is lenne a lelkem. Furcsa egy dolog ez. Louisra nézek, és elmosolyodom.
– És találkozol még Sólyom herceggel?
Talán. Talán meg kéne próbálnom, hátha tudom irányítani a szívemet, és ki be nyitogatni , meg csukogatni a szívem. Hol résnyire, hogy kicsit jobban. És az se baj, ha végül az orrára csapom. Kicsit elgondolkodom a válaszomon.
-Nem tudom. Lehet. Talán. Lehet, hogy érdemes lenne jobban megismernem....szeretnék, igen.-
De ugyebár ennek az erdei ki kiruccanásomnak nem ez volt az egyetlen hozadéka. Bizony, a kis furkászbébik, és a rajzaim. A karikatúrák még viccesek is, és bárkit jó kedve tudnk deríteni vele. Rossz kedved van? Beth majd ad neked egy kis kakikatúrát Friccsről.
– Tele van a kastély lehetőségekkel. Az egyik titkos kis folyosón például teheneket ábrázoló kép van, egy másikban pedig egy bárányokkal teli legelő. –
- Óh, tehenek? Hát ogy jönnek ide tehenek?
– Majd, ha kikerültem innen, megmutatom őket.
Bólintok, majd töltök magamnak egy kis vizet, mielőtt én is kiszáradok.
– Még egy hét talán. Azt mondta, hogy míg nem erősödök meg eléggé, addig itt kell maradnom. Valójában már nagyon jól vagyok. Csak kicsit szédülök meg ilyesmi…
Ahogy Louis megpróbálja magát fekve kihúzni, csak csendesen, kedvesen helyeslek. Aranyos ez a Louis, de azért még látszik rajta, hogy pihennie kell.
- Pihenj csak. Lehet, majd megleplek egy este valami vicces képpel. Én nagyon örülök, hogy így megúsztad ezt a marás dolgot. Bár vérfarkasként is ugyanúgy kedvelnélek. Na jó, az néha talán ugratnálak valami béna poénnal. De tudod, csak a béna humorérzékem miatt.
Ez az év vége elég sűrű és kusza lett. Úgy mennék valami feszkólevezető bulira, ahol kitáncolhatom magam. Meg..meg karaokeee, itt a kastélyban. Nincs kedvem nagyon kimozdulni a kastélyból, sajnálom, én egy ilyen intovertált kis kukac vagyok. Meg hát én vagyok az a csaj, aki a legjobban várja a bulit, majd az utolsó pillanatban inkább egy fotelben olvasni kezd valami szörppel a kezében. Jessz.

k ó r s á g

(https://i.pinimg.com/564x/18/81/75/1881756acfa503468bbfc9b130a433a4.jpg)

2002. május 12.
to; Beth

Egyértelmű volt, hogy ezt nagyon elrontottam. Nem kellett volna Beth-t arról kérdeznem, hogy van-e barátja. Már egyáltalán a témát sem kellett volna felhoznom, mert minden szaván érződött, mennyire feszéjezi ez az egész. Megköszörültem kicsit a torkomat, ahogy fészkelődni kezdtem a párnán, ami ide-oda mozdult, szinte várva, mikor eshet ki, hogy leverjen mindent az éjjeli szekrényről.
- Szóval azért habogok itt össze vissza, mert nekem nagy mumus a szerelem. Félek tőle. Talán alaptalan az egész, hiszen még sosem csalódtam senkiben, még nem is voltam szerelmes, de valamiért itt van bennem ez a mérhetetlen nagy félelem. Azt hiszem hogy...hogy én félek megnyílni másoknak úgy igazán. Mert más összegabalyodni valakivel, és bulinak felfogni, de én csak előre félek. Nem is akarom talán. Szeretném, ha el tudnám zárni, és csak akkor nyitnám meg, amikor akarom. Ezért nincs túl sok barátom sem.
Így már értettem a problémát. Ismerős volt, mert én is ilyen voltam... én is féltem megnyílni másnak. Seth miatt, aki bántott, mikor kedvelni akartam, mikor elmentünk randizni nem volt neki több egy ostoba szórakozásnál. Valójában én is csak egy pincsi voltam neki, akit úgy használt ki, ahogyan akart. Az övénél még a Gray iránt érzett gyengédebb dolgok is értelmesebbek voltak. Az igazi érzések persze Jasonnel érkeztek el. Neki nyíltam meg igazán először, hiába dumáltuk végig Duncennel éjszakákat és mondtam el neki dolgokat... nem volt olyan mély.
- Jason előtt én is féltem megnyílni... - ismertem be aztán hangosan.
Azért örültem, hogy legalább volt egy srác, akit meg akart ismerni. Kedveltem Beth-t és jó lett volna látni, ha van egy barátja. A sólyom herceg pedig kifejezetten ígéretesnek bizonyult... mégis csak az erdőben futottak össze, ahová Beth szeretett amúgy is kijárni szokott rajzolni. Mindegy... jobb volt nem feszegetni ezt a romantikus témát tovább. Inkább elkezdtem olyan helyeket felsorolni, ahol alkothat.
- Óh, tehenek? Hát ogy jönnek ide tehenek?
- 'át lehet, 'ogy volt egy olyan igazgató, aki szerette a teheneket... - vigyorodtam el. Persze elég haloványra sikerült. A fáradtság szép lassan úrrá lett rajtam. Éreztem, hogy Madam Pomfrey figyel, érzi, hogy éppen elgyengültem, ő aztán tökéletesen értett ehhez.
- Pihenj csak. Lehet, majd megleplek egy este valami vicces képpel. Én nagyon örülök, hogy így megúsztad ezt a marás dolgot. Bár vérfarkasként is ugyanúgy kedvelnélek. Na jó, az néha talán ugratnálak valami béna poénnal. De tudod, csak a béna humorérzékem miatt.
Nyeltem egyet. Láttam, ahogy Madam Pomfrey megindul felénk.
- Azt hiszem a banya nem örül, hogy nem pihenek... - Nevettem el magam. - Figyu, Beth, beszéljünk majd, 'a kikerülök innen. Ki kell találni, 1ogy mit csináljak ezzel a Bates-üggyel. Nem akarom, 1ogy féljen tőlem is, mint Morrowtól. - Magyaráztam talán kicsit hosszan. Aztán kicsit lejjebb csúsztam, hogy a fejem tökéletesen a párnán legyen. Igen, egy kicsit szédültem, meg kavargott a gyomrom, meg kellően erőteljesen lüktett az ereimben a forró vér. Igen forró, olyannak tűnt, mintha égetne belülről. Vajon Sebastian is ezt érezte mindig? Őszintén sajnáltam érte.
- Miss Hepburn, nincs tanulnivalója? Hagyja Soulier-t pihenni, vagy sosem jut ki a gyengélkedőből. - Jegyzete meg mogorván a javasasszony, majd rám pillantott. - Nem beszélgetnie kéne Soulier, hanem aludni. Látom magán, hogy megint nincs jól.
Zavartan pislogtam kettőt.
- Elnézést...

Úgy tűnik, én nem vagyok szerelmes típus. Elvagyok a könyveimmel, az állatokkal. Barátokat is cak ebben az évben keztdem el szerezni. Amúgy meg a társaságra vágytam, akkor elővettem egy könyvet, és olvastam. Vagy nyáron, otthon néztem a mugli sorozataimat a tv-ben. És ez körübelől ki is merítette a társasági életem. Nyáron vagy elmentem valami sportklubba fallabdázni, vagy falat mászni, vagy egyszerűen az erdőben kirándultam. És persze leveleket írogattam, amiket soha senkinek nem küldtem el. Nem érdekeltek a pasik,vagy a pasizás. Megjegyeztem a szép embereket, és szerettem is közelükben lenni, de ezek inkább barátkozsi kísérletek voltak. De a menők mindig lenézték a fura lányt, aki mintha nem itt járna. Így hát aztán egy időre fel is hagytam magával a barátkozással is.
- Jason előtt én is féltem megnyílni...
- Akkor tényleg szerencséd volt. Örülök neki.
Jó, hát majd biztos lesz valaki, aki hasonló, mint én. Ettől a gondolattól meg is könnyebbültem, és azt hiszem, magamban le is zártam ezt a fonalat.
- 'át lehet, 'ogy volt egy olyan igazgató, aki szerette a teheneket..
-Biztos indiai volt!
Nevetek, mert tudni kell, hogy imádom az indiai akcentust. Egy kicsit tudom utánozni is, majd máskor megmutatom Louisnak, hogy hadd nevessen. Jaj! Hát előbb eszembe juthatott volna! Egy időben azt akartam, hogy bárcsak félig indiai lennék, vagy esetleg egészen, és én is így beszélnék. Sokat gyakoroltam, és tényleg egészen hihtő a kamu indiai akcentusom. De nem szoktam másioknak mutogatni, mert nem akarom, hogy rasszistának tituláljanak. Pedig pont azért csinálom, mert nagyon tetszik. De hát az emberek félre érthetnék.
- Azt hiszem a banya nem örül, hogy nem pihenek...Figyu, Beth, beszéljünk majd, 'a kikerülök innen. Ki kell találni, 1ogy mit csináljak ezzel a Bates-üggyel. Nem akarom, 1ogy féljen tőlem is, mint Morrowtól.
Én biztos vagyok benne, hogy meg tudják beszélni a dolgot. Félreértések mindenhol vannak. És mély sebek, begyógyulatlan sérelmek. Azért vagyok emberek, hogy megbocsássunk, és meg tudjuk érteni a másikat. Lejjebb csúszik a párnán, segítek neki a takaróval.
- Miss Hepburn, nincs tanulnivalója? Hagyja Soulier-t pihenni, vagy sosem jut ki a gyengélkedőből.
Kedvesen bólintok, és már tudom is, innen hova indulok. A szoborhoz. Persze, ha Hóborc nem settenkedik arrafele már megint.
- Figyelj Louis, szerintem nem lesz gond. Mindketten jó srácok vagytok. Gondolj arra, hogy lassan itt a nyár, és ki tudtok kapcsolódni Jasonnel. Ez az egész konfliktus meg hidd el, elrendeződik. Gyógyulgass, hogy utána sokat tudj nevetni. Gyengén nem lehet jókat mókázni ám!
- Nem beszélgetnie kéne Soulier, hanem aludni. Látom magán, hogy megint nincs jól.
- Jól van, jól van, már repülök is, látja Ms Pomfrey?
Kezeimet úgy mozgatom, mintha szárnyak lennének, és miután kedvesen körbe repülöm Ms Pomfreyt, dobok egy puszit a szép Louisnak, és már tova is szállok.

Köszönöm a játékot, a helyszín szabad!

játék az egész
(https://i.pinimg.com/564x/77/20/2f/77202fe7d32b1a043f7a9f0d35d57c2d.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/6c/3d/a9/6c3da9085fa5c6b90f843307275a26d2.jpg)

2003. január 22.
Hill

– És te beszélsz? Mégis ki figyelne fel egy ilyen morgolódó, állandóan a szemöldökét ráncoló durva manóra. Előző életedben Morgó voltl a Hófehérkéből? – vágott vissza Hill, mintha valami nagy dicsőség lenne, hogy újra kinyitja a száját, ahelyett, hogy megtanulná: hallgatni arany. Nem, neki nem ment, mert benne van valami nyamvadt iskolai bandába és ettől fogva ő a helyi nagymenő.
– Ha én Morgó voltam, akkor te Kuka… – Sóhajtottam fel és végig dörzsöltem az orrnyergemen. A szócsata persze folytatódott volna, ha nem kell órára mennem. Ráadásul mindezt meghiúsítva még Hóborc is előkerült, hogy alaposan elrontsa a nap maradék részét. A hasamon talált el, ami nem csak egy öklözésre emlékeztetett, hanem még valami furcsa, égő érzést is éreztem. Biztos voltam benne, hogy valami veszélyes tárggyal talált el és mire feleszméltem talán ösztönösen, talán némi rásegítéssel, de máris ott volna Hill karjainak erős ölelésében. Erős volt, éreztem, hogy meg tudna védeni, ha kéne. Talán mégis csak volt még egy haszna a megállapodásunknak.
– Ó faszom – suttogta. Talán érezte, mennyire fáj, mennyire lüktet és mennyire elgyengültem. Nem akartam átengedni magam ennek az érzésnek, mert tudtam, szólnak az anyámnak és akkor mehetek vissza az unalmas kastélyba. Magántanároktól pedig közel sem olyan érdekes tanulni, mint itt, mások társaságában. Miller sem bosszantana és Theronért sem küzdhetnék sehogy… na meg ez a hülye Hill sem lenne ott. – Persze kibírod, a gyengélkedőn biztos. – Emelt meg és éreztem, ahogy visz a lépcsőkön feljebb és feljebb.
– Csak oda ne. – Próbáltam ellenállni, de tudtam, hogyha kibököm, hogy az anyám hazavinne, vagy röhögni kezdene, vagy faggatózni és éppen egyik állapotban sem voltam igazán.
Hamarosan felértünk a Gyengékedőre, Madam Pomfrey pedig annyit mondott „fektesse le, Hill máris jövök.” Egy ágyon találtam magamat. Kényelmetlen, kórházi ágyszerűség volt, túlságosan is süppedős matraccal, lapos párnával. Hill pedig odaült mellém és megfogta a kezemet. Tudtam, hogy mennyire sápadt vagyok és könnyben úsznak a szemeim, mégis elhúztam az arcom elől a karomat, hogy a mozdulatot bámuljam.
– Szigorúan csak az alkunk miatt. – Dünnyögte, de még mielőtt lerázhattam volna, már érkezett is Madam Pomfrey. Sietős léptekkel pakolt le a mellettem lévő éjjeli szekrényre valamit, és nem is zavartatta magát attól, hogy Hill éppen az ujjaimat szorongatja, már-már szerelmesen.
– Jól van. Jól van. Nagyon helyes, Hill, hogy felhozta hozzám. – Magyarázta és feltűrte a felsőmet, ahol kicsit égett, kicsit kék-zöld sérülés volt látható. – Ezt Hóborc tette? Ön a második, akit a héten égő trágyagránáttal dobott hason. – Tette hozzá a javasasszony, majd valamiket elkezdett összekutyulni. – Ezt meg kell inni, aztán Hill majd bekeni a sérült területet egy kis nyugtató kenőccsel. Ha minden jól megy negyven perc múlva készen is van.
Sóhajtottam egyet. A tekintetem Clausra vándorolt. Nem akartam még véletlenül sem, hogy a hasamhoz érjen… vagy bármi. Legutóbb is veszélyes volt, mikor közvetlen közelről megpillantottam az arcát. Majdnem… majdnem még közelebb hajoltam.
Megittam a furcsa színű bájitalkeveréket, ami keserűen csúszott végig a torkomon. Még csak meg sem rezdültem. Már hozzászoktam a bájitalok ízéhez, anyám is állandóan erősítő elixírekkel tömött, ráadásul gyerekkorom óta ugyanazt a koktélt döntöttem le esténként. Ez itt sem volt másképp, a Roxfort falai között. A kúra folytatása volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy anyám elengedjen otthonról.
Madam Pomfrey még egy pillantást vetett Hillre, majd a kezébe nyomta egy kenőcsöt tovább sétált. Még az ágykörüli elválasztó paravánt is gondosan a helyére tessékelte egy pálca mozdulattal, így szinte tökéletesen kettesben maradtunk.
– Nyugi, bekenem magamnak. Add ide! – Tartottam a kezemet felé.

játék az egész
~ 2003. január 22 ~
(https://i.pinimg.com/236x/1e/06/84/1e0684d51852cd1c020a8061d6ee2681.jpg)

vacog a szívem, nincsen rá kabát

– Ha én Morgó voltam, akkor te Kuka… – sóhajt fel IfjúBaldron, mire én cska felröhögök. NAgyon azt hiszi magáról, hogy ő az isola kiskirálya, de maximum kisherceg lehetne, de az a csávó is aranyosabb volt nála. Alfonz jelenleg egy sarokba szorított fekete mambára hasonlított, ha már mardekáros, maradjunk a kígyós hasonlatoknál, ugye... Szóval bármikor képes volt marni, ha úgy tartotta kedve, de én meg egészen zseniálisan tudtam kikerülni ezeket a mérgező csapásokat, mert hát... Egyszerűen én voltam Claus HIll, az iskola egyik fénylő csillaga, akinél jobban csak Oswint imádták. De őt is csak azért mert megrúgott kiskutya szeme van.
Az események persze nem haladtak anormális megszokott medrükben, mert nem is a Roxfortról lett volna szó, ha nem sérülés nélkül készülünk az amúgy is lassan a felénél tartó tanórára. Hóborc ritka nyűg tudott lenni, és mivel eltalálta az én ideiglenes pasimat ha ember lett volna, biztosan kitéptem volna az összes haját és a golyóit a hasába rúgtam volna. De szellemmel nem lehetett mit tenni. Nem is értettem, hogy nem zavarták el. Biztos a saját hülyeségei miatt förmedt meg az iskolán belül.
Fittyet hányva Baldron nyöszörgésére, egyenesen a gyengélkedőbe vittem, ahol végre az ápolónő el is látta. A karomban tartva egyébként meglehetősen aprónak és gyengének tűnt. Nem mintha nem lett volna az, csak hát így még feltűnőbb volt. Biztos voltam benne, hogy az anyja még a széltől is óvta, ami nem feltétlenül volt túlságosan egészséges.
– Ezt meg kell inni, aztán Hill majd bekeni a sérült területet egy kis nyugtató kenőccsel. Ha minden jól megy negyven perc múlva készen is van. - magyarázza, miközben a kezembe nyomja a kenőcsöt, én meg csak pislogok rá, miközben el is suhan egy másik meglehetősen bizarr kiütésekkel tarkított nyöszörgő alsóbbéves felé.
- Megmontdam, hogy ne egyen lápisellő bogyót, Mr. Borbon! - magyarázza, miközben én visszafordulok Alfonz felé, még mindig a kenőccsel a kezemben, miközben az ágyan még midnig nagyban szenved Alfonz. Hangosan felsóhajtok, miközben a hegre nézek, ami nem iagzán fest jól az amúgy is fakó, szinte hófehéren sápadt bőrén. Valahogy Aerith nem ilyen szellem fehér, bár annak a csajnak is érdekes arcszerkezete van. Hiába, na ezek az aranyvérűek meg a beltenyészet, és az olyan szerencsétlen kölykök szívják meg ezt az egész hülyeséget, mint ők.
– Nyugi, bekenem magamnak. Add ide! – mormogja erőtlenül, én meg kinyomom a kencőstöt a kezemre, és megérinten az ujjaimmal óvatosan a bőrt, majd lassú gyengéd mozdulatokkal kenni kezdem.
- Ja persze adom, mijdár, csak éppen elfoglalt vagyok, bocsi - vigyorgok rá szemtelenül, miközben kenegetem a bőrét és néha a szemébe pillantok, hogy menynire fáj neki. Egészen óvatos is tudok lenni, mert hát a gitározáshoz is kell egy kis ügyesség. Csendesen elkenem rajta a kenőcsöt, miközben nem is tudom mit mondhatnék.
- Kellene neked egy tetkó. Akkor nem lennél ilyen feltűnően fehér - dünnyögöm. - Kifejezetten jól állna - magyarázom tovább majd elviygorodva felé hajolok hirtelen, hogy szinte súrolja egymást az ajkunk, de nem csókolom meg.
- Hajlok arra, hogy most azonnal kérjem a fizetségem, amiért ápollak - húzom szemtelen vigyorra a számat.

játék az egész
(https://i.pinimg.com/564x/77/20/2f/77202fe7d32b1a043f7a9f0d35d57c2d.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/6c/3d/a9/6c3da9085fa5c6b90f843307275a26d2.jpg)

2003. január 22.
Hill

Nem annyira örültem, hogy Madam Pomfrey eltakart minket azzal a paravánnal. Lényegében így tökéletesen kettesben voltunk Hill-lel, aki azt cseppet sem érdemelte meg. Nem is értettem, miért nem megy el inkább és hagy magamra. Most már úgyis jól leszek. Megkaptam a bájitalt és a kenőcsöt, így még anyámnak sem kellett megtudnia, mi történt velem.
Aztán nem adta ide a tégelyt. Belenyúlt és elkezdte kenegetni vele a hasamon húzódó enyhe égési sérülést, én pedig egész egyszerűen csak összeszorítottam az ajkaimat. Nagyon fájt, de közben iszonyatosan kellemetlenül is kezdtem magamat érezni. Ez nem tetszett. Gyűlöltem, mikor kicsúszott a gyeplő a kezemből és más próbálta meg átvenni az irányítás. Főleg Hill, akit két perce ismertem, de máris bosszantóbb volt még Lola Millernél is.
– Ja persze adom, mijdár, csak éppen elfoglalt vagyok, bocsi – vigyorgott rám, mintha ez legalábbis szórakoztató lenne. Hát nem volt az. Kicsit sem volt az… nem értettem, miért nem vette észre, hogy legszívesebben letépném az arcát… vagy a karját a kenőccsel együtt.
– Azzal lennél inkább elfoglalva, hogy ne tépjem le a fejed. – Vágtam rá, de akkor meg a szemembe nézett és megborzongtam tőle. Nem jó ez így. Nem kéne semmilyen reakciót kiváltania belőlem, mert engem csak és kizárólag Theron érdekel. Még csokit is adtam neki, miközben azt sosem szoktam senkinek.
– Kellene neked egy tetkó. Akkor nem lennél ilyen feltűnően fehér – dünnyögte. – Kifejezetten jól állna – Fel sem fogtam, mit beszél, mert közelebb hajolt. Az ajkai az enyémeket súrolták. Te jó… Merlin szerelmére… éreztem, hogy neki már borostája is van. Túl idős volt hozzám. Túl idős… mégis ettől valahogy menőnek éreztem magam. Theronnak tuti nincs még egy szőrszál sem az arcán.
Az ajkai közé sóhajtottam, ahogy lehunytam a szememet.
– Te barom… – leheltem. Kedvem lett volna belerúgni valahogy, de sikerült ellágyítania egyetlen pillanatra. Erre még soha senki sem volt képes, mert kiskorom óta mást sem csináltam, mint kibírtam és tűrtem. Tűrtem a fájdalmakat, a bájitalokat, csakhogy kiszabaduljak a házból, ahol felnőttem, amit egy börtönnek éltem meg. Ki kellett jutnom, ezért csak akkor sírtam, ha anyám vagy a nevelőnőm nem látott. Claus határozottan elkapott egy gyenge pillanatomban. Ezért könnyeztem és bújtam egyedül a karjaiba… és talán egy kicsit meg is ijedtem. Bátor sosem voltam, csak erős és kitartó.
– Hajlok arra, hogy most azonnal kérjem a fizetségem, amiért ápollak – vigyorodott el aztán, mint aki marha jól szórakozik. Ezen a ponton szakadt el bennem a türelem utolsó cérnája. Hillnek igenis meg kellett tanulnia, hogy a kettőnk közötti kapcsolatban én irányítok. Most pedig, most pedig akkor is megkapom, amit akar. Nem szórakozhat velem.
– Kussolj, te hülye sárvérű. – Dünnyögtem és beletúrtam, sőt belemarkoltam erőteljesen a hajába, hogy közelebb húztam. Még soha életemben nem csókolóztam, ahogy az ajkaink találkoztak, mégis olyan könnyen ment. Nem voltak többé kérdések, sem gátak. Ha akart persze ellökhetett. Nem voltam erősebb nála, inkább csak határozottabb.
– Egész helyes srác lennél, ha nem beszélnél ennyit. – Közöltem, ahogy a szemébe néztem.

játék az egész
~ 2003. január 22 ~
(https://i.pinimg.com/236x/1e/06/84/1e0684d51852cd1c020a8061d6ee2681.jpg)

vacog a szívem, nincsen rá kabát

Annyira idegesítőan gyenge volt és szerencsétlen. Egy pasinak erősnek kellett lennie, olyannak, aki ránézésre is hegyeket mozgat meg, mint mondjuk Tod. Tod erős volt menő és olyan mindenben ügyes és tehetséges, mnt a legtöbb bátynál ez szokás volt. Felnéztem rá, mert olyans ebezhettelennek tűnt, és most valéahogy mégis azon kűzdöttem minden nap, hogy éegalább ne fájjon a helye, ha eszembe jutott. Pont az olyan elkényeztetett, agymosott aranyvérű snekik ölték meg, mint amilyen Baldron szülei is lehettek. Ettől a gondolattól persze kirázott a hideg, mert nem tűnt ő sem külömbnek tőlük. A halálfalóktól, akik csak azt akarták, hogy tűnön el az én "fajtám" a föld színéről. Mintha tehetett volna arról bárki is, hogy milyennek született. Sose értettem az ilyet. És valahogy mégsem utáltam őket, egyszerűen csak... nem akartam rájuk godnolni. Se az aranyvérüekre se a halálfalókra, akik árnyékokként tornyosultak felém minden este, amikor elaldutam, és tűntek el minden ébredésre.
Alfonz valahogy ebbe az egész furcsa világukba mégsem illett bele úgy. Törékeny volt és valahogy olyannak tűnt, amint aki csak azért szájalt és fitogtatta az erejét meg fenyegeőzött olyan idétlenül nevettségesen a nevével, a rangjával és a családjával, mintha az valamiféle pajzs lett volna a világ ellen. Pedig talán csak le kellett volna engednie ezt a pajzsot az arca elől, hogy meglássa milyen is az élet.
– Azzal lennél inkább elfoglalva, hogy ne tépjem le a fejed - vágott vissza, én meg csak horkantottam, miközben az ujjaimmal a gusztustalan massza szerűséget kentem szét a hasán, miközben a bőrét bámultam. Még egy kani szőrszáll sem volt rajta, ami valahogy furcsa volt, hiszen elvileg 14 volt. Elvileg, ja. Vagy valami durva alulnövése lehetett tényleg, vagy ennyire hülyének nézett. Vagy mind a kettő. De nem igazán agyaltam túl, mert a helyzet minden kellemetlenség ellenére igen csak szórakoztató volt.
- Ugyan, Törpilla, meg se tudnád markolni a hajam - mormogtam már csak azért is mert szórakoztatóbb volt a tűzhöz közel menni, és inkább kenegettem egy mardekáros hasát valami gusztustalan békanyállal, mint hogy azzal a pszichopata professzorrel kevergessem a kotyvalékokat az üstben. Egyszer megfenyegetett, hogy le fog önteni sárkány savval. Azóta is tök jó haverok voltunk. Beletettem a cipőjébe egy bűzbékát meg ilyenek.
- Komolyan. Persze felajánlanám, hogy én csinálok neked, de az körülbelül ugyan olyan szarul nézne ki, mint egy börtön tetkó. Nekem van, és ha jó fej leszel velem megmutatom - vigyorodtam el, miközben folytattam a hülyeséget, amit csak úgy mellékesen rázúdítottam. Amúgy meg igazán büszke voltam a tetoválásomra. Egy sólyom volt a bal lapockémon, és még csak nem is az a túlrajzolt giccses fajta. Csak a bátyám kedvenc állata volt a sólyom és amúgy is a DS-ben sólyom volt a patrónusa.
– Kussolj, te hülye sárvérű - jelentette ki, de én mire kinyögtem volna egy héééé te, a héé is meg a te is egy elfojtott hangba fulladt, mert hirtelen ott voltak az ajkai az enyémen. Nem ez volt az első csókom, azért próbálgattam már a tehetségemet elvégre egy sztár nem lehetett frigid meg szűz meg minden. Amúgy is menőnek tartottam azt a fajta életet, miint amit anno Axl Rose meg Slas és a többiek éltek, bár felpuffadni az alkoholtól én se akartam. Csak szexi srác akartam lenni, akit mindenki magának akart. Claus ajkai puhán landoltak az enyémeken, én pedig szinte rögtön vissza is csókoltam kissé átvéve az irányítást az ügyetlen csók közben, mert már ha neki ez volt feltehetőleg az első, akkor nem akartam, hogy szar legyen. Nekem összeakadt a nyelvem Matild fogszabályzójával 13 évesen, és Madam Pomfreynek kellett minket szétszedni.
– Egész helyes srác lennél, ha nem beszélnél ennyit - mormogta, mire én felvontam a szemöldököm, miközben elhúzódtam tőle, és igyekeztem az ösztöneimet a gatyámban tartani, főleg hogy mellettünk két ággyal behoztak valami mániákusan röhögő diákot, miközben a felnőttek valami nevetőporról magyaráztak, meg az idegkárosító hatásáról, és hogy a drog rossz.
- Te meg aranyosabb lennél, ha nem lenne ilyen sebző a nyelved - mondtam aztán és odahajoltam hozzá visszacsókolni, miközben egy kicsit talán túlságosn is szenvedélyes lett és nyelves, de nem iagzán akartam volna megerőszakolni egy ilyen kölyköt csak úgy a gyengélkedőn, miközben halálra röhögte magát valaki mellettünk, úgyhogy elhúzódtam, és úgy tettem mintha valami nagyon sürgős dolgom lenne hirtelen.
- És nekem most mennem kell felhangolni a kottámat és megírni a gitárom.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT,
A HELYSZÍN SZABAD

meg ne halj nekem
(https://i.pinimg.com/564x/ce/cd/f6/cecdf60125c1dd2215869d3a1a913c9e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d0/c9/b0/d0c9b062eb6c10a7f8527e8a72562bd6.jpg)

2003. május 20.
Hill

Őrülten rohantam végig a folyosókon, néha bele-beleakadt a lábam a saját taláromba, de ez persze mind Hill hibája volt. Nem mentem le a kviddicsmeccsre, mert nem volt kedvem még véletlenül sem azt hallgatni, hogy a lányok ott szurkolnak neki. Inkább bent maradt olvasni a klubhelyiségben. Aztán megjelent egy halom mardekáros, azon röhögve, hogy „Hill lezuhant, hahah. Biztos betört a feje, mert Madam Pomfrey kiskanállal szedegette össze.” Azonnal felpattantam, elhajítottam a könyvet, majd áttörve a sorfalon megindultam kifelé.
Ahogy elértem a lépcsőt, ami kivezetett a pincéből, máris éreztem, hogy kifulladtam. Mostanában megint gyengébbnek és fáradtabbnak éreztem magam, nem bírtam egyszerűen futni, meg ilyenek. Anyám mindig azt mondta, hogy gyenge vagyok és a változékony idő megvisel. Valójában ez csak a bájitaloknak a mellékhatása volt, amiket naponta kellett tömnöm.
Lihegve álltam meg a lépcsőn. Kicsit előre görnyedtem, aztán rohantam tovább felfelé. Végül, mire elértem a gyengélkedő előtti folyosót, már ott gyöngyözött az izzadtság a homlokomon, kicsit megkavarva a hajszálaimat. Megköszörültem hát a torkomat, aztán lenyomtam a kilincset. A nehéz ajtót pedig könnyedén lökve be, már ott is találtam magam a gyengélkedő ágyai között.
– Mit akar Baldron? – sietett elém Madam Pomfrey, mintha ki akarna űzni azonnal. – Sok a dolgom. Ha megint fájdalomcsillapítót akar, jöjjön vissza később, vagy legküldetem az egyik manóval. – Magyarázta túl hangosan, még csak elnyomni sem tudtam volna a hangommal. De amúgy sem lett volna szükség rá, hogy a fél kviddicscsapat előtt bökje ki, hogy miért járok ide. A legtöbben nem tudtak a betegségeimről.
– Hillhez jöttem. Azt mondták, hogy megsérült. – Vettem át végül a szót és próbáltam komoly lenni, hogy még a javasasszony is érezze, ma nincs kedvem vele cseverészni.
– Kérem, hadd beszélek vele. – Tettem hozzá aztán, hogy kicsit udvariasabbnak tűntjek, pedig az aztán nem volt a szakterületem. Megszoktam, hogy mindenki azt csinálja, amit mondok. Néha még Fricsre is sikerült úgy ráripakodnom, hogy egész véletlenül még engedelmeskedett is.
– Csoportos ütközés volt a pályán, vagy verekedés, ki tudja. Mindenesetre egy gurkó is bekeveredett a dologba és végül három fiú is csonttörést szenvedett. Hill talán a legkomolyabbat. – Kezdett bele és intett, hogy követtem. Hirtelen összeszorult a szívem, úgy éreztem egy ritmust is kihagyott a hallottaktól. – Ne sápadozzon itt nekem, Baldron! – Szólt rám végül Madam Pomfrey, megállva az egyik elfüggönyözött ágynál. – Hill túl fogja élni. Csupán két napot itt kell töltenie a társaságomban, míg minden csontja összeforr és el tudom halványítani a véraláfutásait is, mert most pont úgy fest, mint aki kocsmai verekedésbe keveredett. Menjen be! – húzta el a függönyt nekem.
Óvatosan léptem be. Egyértelműen hangszigetelő varázslattal látták el az ágykörnyékét. Hill pedig vagy aludt vagy ájult volt. Bár a vért már letörölték róla, de sok sebe volt és a keze, meg a lába be volt kötve.
– Mit tettél magaddal, de hülye? – kérdeztem és leültem az ágy szélére. – Muszáj neked kviddicsezni, de komolyan? – Értetlenkedtem és megsimítottam az arcát ott, ahol láthatóan nem volt sérült. Lehajoltam hozzá egy csókra. Csak óvatosan, mert mostanában elég szembetűnően reagált még ennyire is. A betegágyán nem akartam, hogy a vér mind oda szálljon.
– Akkora barom vagy…

Még élek
~ 2003. május 20 ~
(https://i.pinimg.com/236x/90/da/05/90da056bc228ee996363ecbdf17355ac.jpg)

au, au, au, au

Ők kezdték. Iagzából az egész miattuk volt. Minden madrekáros kviddicses egy pszichopata állat volt, közveszélyes és elmebeteg módszerekkel játszottak. Utáltunk ellenük kiállni, de nem cska mi. Komolyan biztosan direkt az olyan szörnyű, segg alakokat válogatták be, mintha valami felavatott verőemberek lettek volna, akik csak azért játszottak, hogy mindekinek nekimenjenek, összetörjék a csontajinkat és a többi. Mi griffendélesek legalább fel tudtuk venni ellenük a kesztyűt, de még győztünk is volta, ha nem kezik el provokálni a két terelőnket. Durekt őket akarták először leszedni, és mivel a pályán erős volt a falka ösztön, így egy kisebb verekedésbe fajult át az egész. És ezek a seggek még a gurkókat is beleterelték a verekedésbe. Mindegy az, kit talál el.
A többi dolog egészen homályos, igazából eléggé elfolyi előttem az egész meccs dolog, mert hát a fejemet találta el az a szarság, aztán lezuhantam, és még esés közben is mintha nekem jött volna egy gurkó, aztán már csak a keményet éreztem a testem alatt és a sötétség rámtalapadett. Erős, majd tompa fájdalom zakatolt hullámokban végig rajtam, miközben hallottam valahonnan Madame Pomfrey motyogását arról, hogy még mindig úgy játszunk, mint az állatok. Szerettem volna válaszolni rá de éppen ki volt száradva atorkom és ráadásnak még megtömött valami bájitallal is, ami miatt az egész testem égni kezdett. Valószínüleg fel is nyöghettem a fájdalomtól, mire csak a formáját hozva megszólalt.
- ha már kviddicsezésre adta a fejét, legalább ezt a kis fájdalmat is tűrje el, Mr. Hill - magyarázta, aztán otthagyott. Alfra gondoltam, és reméltem, hogy nem érdekelte annyira a kviddics, hogy nézze is, és szurkoljon a saját házának. ELvégre ha már együtt voltunk, nekem kellett volna szurkolnia amúgy is. Ahogy ezen agyaltam így félig tompán, félig az ájulásba hullva, valami szöszmötölést hallottam, de abban sem voltam biztos, hogy ez álom-e vagy a valóság. Csak fájt mindenem a sötétségben.
– Mit tettél magaddal, de hülye? Muszáj neked kviddicsezni, de komolyan? – Halottam valahonnan messziről Baldron hangját, miközben lebegtem valami nehéz, fájdalmas sötétségben. Szerettem volna reagálni, de nem igazán tudtam, még a szemem is nehéz volt kinyitni, meg magamhoz térni pláne, de az óvatos, puha csóktól éreztem, hogy egy kicsit kezdtem viszatérni az életbe.
– Akkora barom vagy… - folytatta én pedig cska sóhajtottam a csókba, ami egy kesernyés köhögéssé fajult, miközben összeszedtem az erőmet és kinyitittam a szememet.
- Ahh, de élethű álom vagy - mormogja. - Mit csinálsz itt amúgy? - kérdeztem úgy, mintha nem esett volna le mi történik, de azt hiszem egy kissé még zavaros volt a fejem.
- Basszus a vacsora... - tettem még hozzá, mert asok bájitaltömés nem enyhítette a gyomrom korgását.
- Óóó, de nincs kedvem meghalni, kapjátok be hülye mardekérosok - ordítottam el magam hirtelen. Gondolom a sok bennem lévő lötty enyhén összezavart.

meg ne halj nekem
(https://i.pinimg.com/564x/ce/cd/f6/cecdf60125c1dd2215869d3a1a913c9e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d0/c9/b0/d0c9b062eb6c10a7f8527e8a72562bd6.jpg)

2003. május 20.
Hill

Semmi okom nem volt Hillért aggódni. Az igazat megvallva még azt sem érdemelte meg, hogy komolyabban törődjek vele… mert mindig hülye volt és fejjel a falnak rohant, ha felpörgött. Néha azt kívántam bár le tudna nyugodni és legalább egy kis hasonlóság lenne bennünk. Így viszont állandóan attól kellett félnem, hogy esetleg megutál és nem akar majd velem lenni. Nem voltam olyan, mint ő. A zene sem érdekelt, amit ő annyira szeretett. Nekem ez csak zörgés volt.
Úgy rohantam a Gyengélkedő felé, mint valami idióta. Megint miatta csináltam hülyét magamból, ami önmagában nem is lett volna meglepő, hiszen mindig ez volt. Most viszont tényleg aggódtam, nem csak azok az őrült ösztönök hajtottak. Egészen megfertőzött persze azzal is. Ha csak megéreztem, hogy reagál a teste az enyémre, én csak hajtottam és hajtottam az érzést, amit az ajkai csókolgatása jelentett. Azt akartam, hogy megőrüljön értem, hogy csak az enyém legyen.
– Ahh, de élethű álom vagy – dünnyögte, mikor odahajolva hozzá, a rozoga gyengélkedői ágy szélén, megcsókoltam. Nem láthatott itt minket senki, hiszen Madam Pomfrey gondoskodott róla, hogy eleget tudjon pihenni, így hangszigetelt paravánnal zárta el a kinti zajos társaságtól. – Mit csinálsz itt amúgy? – kérdezte és a hangja hirtelen túlzottan is éber lett, de még így is hallatszott, hogy kicsit kótyagos lett.
– Egy idiótát keresek, aki összetörte magát. – simítottam végig az arcán, remélve, hogy nem mozog túl sokat. Madam Pomfrey nem mondott semmit az állapotáról, de abban biztos voltam, hogy most pihenésre van szüksége. Így hát nem akartam még csak azt sem, hogy véletlenül felüljön.
– Basszus a vacsora... – folytatta, aztán a gyomra olyan hangosan kordult fel, hogy jóformán még visszhangot is vert a paraván mögött. – Óóó, de nincs kedvem meghalni, kapjátok be hülye mardekérosok – kiáltott fel hirtelen, én meg annyira megijedtem, hogy hátra hőköltem, de el nem mozdultam mellőle.
– Hill… nyugi! A gyengélkedőn vagy. – Magyaráztam és megint odahúzódtam hozzá. Egészen rádőltem és mindkét kezemmel az arcát, a vállait simogattam. Nem tudom miért akartam megnyugtatni, hiszen tudtam, hogyha a javasasszony nem képes nekem sem sok esélyem van erre.
– Itt már nincsenek mardekárosok… rajtam kívül és én nem akarlak megölni egyelőre… és a vacsi idő is még odébb van. Épp csak vége lett a meccsnek. – Magyaráztam, bár nem voltam benne biztos, hogy rendesen hallja, amit mondok neki. Mármint olyan furcsán zavarodott volt még a tekintete is. Ez nem olyan volt, mint amikor én voltam rosszul a betegségeim miatt. Talán agyrázkódása lett.
– Szóval… nyugi… – ismételtem meg kissé szerencsétlenül.
Kicsit még feljebb húzódtam és finoman megcsókoltam. Inkább csak lágy puszi volt, de ha hagyta, akkor elmélyítettem a csókunkat és addig játszottam a nyelvével, míg egy egészen kicsit el nem lazul. Nem tudom, egyszerűen éreztem a feszültséget, ami benne volt. Tuti, hogy kicsit összezavarta ez az egész helyzet. Nem lepett volna meg.
– Jobb? – kérdeztem és óvatosan végig cirógattam az arcán az egyik ujjammal, de nem húzódtam el olyan vészesen.

Még élek
~ 2003. május 20 ~
(https://i.pinimg.com/236x/90/da/05/90da056bc228ee996363ecbdf17355ac.jpg)

au, au, au, au

Nem voltam az a típusu ember, aki minden lépésnél vigyázott magára, Ha verekendi kellett, verekedtem, ha meg kellett sérülni, hát megsérültem, nem izgatott a dolog, ahogy a fájdalom sem érdekelt. Volt jobb dolgom is, mint azon nyafogoni, hogy fáj valamim. Nem izgatott, amúgy is avilág ettől még nem állt meg, és abban túl sok érdekes dolog történt, amiről nem akartam lemaradni...
De most éppen ki voltam ütve ahülyxe gyógyszerektől, amiket belémtömtek, és agyon voltam nyugtatózva bájitalokkal is. Szerettem akviddicset, mert pörgős volt, és menő, olyankor úgy éreztem, hogy az egész világ rám figye, még ha nem is én voltam ott a főszereplő. Szerettem, mint a zenét, egy pillanatig a markomban tarthattam a világot, és egy időre talán én is olyanná váltam, aki példakép is lehetne. Szerettem volna olyan lenni, mint Tod, hogy erős és méltóságteljes bástyává váljak, de tudtam, hogy nem vagyok olyan, mint a bátyám, és nem is tudtam volna teljesen azzá válni. Apa azt mondta, hogy a magam útját kell járnom, miközben hagyom, hogy a szívem mélyén Tod vezessen. Csak még nem is értettem pontosa, hogy ez mit jelent, hiszen ha ő vezet akkor olyannak kelle lennem, mint ő. Talán még egy kicsit fel kell nőnöm a világ meghódításához is, és Tidhoz is. És akkor talán Alfonz is teljesen belém fog csvarodni, még akkor is, ha utálta a zenémet. Elhatároztam, hogy csak azért is valahogy valamit megszerettetek vele. A világ tele volt szépséggel, és meg akartam neki mutatni. AMi így egy kicsit nehéz küldetésnek tűnt.
– Egy idiótát keresek, aki összetörte magát - válazsolta Alf, mire hunyorogva próbáltam megkapaszkodni a valóságban, és a simohgatására felsóhajtottam.
- Akkor téves helyre jöttél, az két paravánnal odébb van. Ez az isteni sztárjátékos helye - válaszoltam neki nagyon egoistán, hogy idegesítsem, miközben hirtelen megint minden szétfolyni látszott körülöttem, de azért lehányni nem akartam volna.... És akkor az zökkentett vissza, hogy Alfonzt simogatta a testem. valamit modnott még, de csak tompa mormogást hallottam, miközben egészen ellágyultam és megnyugodtam az érintéseitől.
– Itt már nincsenek mardekárosok… rajtam kívül és én nem akarlak megölni egyelőre… és a vacsi idő is még odébb van. Épp csak vége lett a meccsnek. Szóval… nyugi… - mondta haljan én meg csak bólogattam, de ettől szinte keresztbe állt a szemem, és lüktetni kezdett a fejem, még öklendeztem is, de szerencsére nem hánytam le se őt, se magamat.
- Ahha - mormogtam és csukott szemmel élveztem ahogy csókolt és mivel a testem fájt és tompán nyögött rajtam még csak be se indult erre igazán, egyszerűen csak ellágyított teljesen és már aszívem sem vert olyan őrültem.
- Imádlak. Szólj majd légyszi Todnak, hogy azért hozzon nekem szendvcsiet a konyháról. Meg hogy ne veszekedjem velem annyira, hogy nem vigyáztam magamra, jó? - mormogtam még, mert hirtelen valahogy nem is voltam tudatában annak, hogy tod már nem tud jönni nekem kaját hozni. Igazából, azt hiszem még nem is meséltem Alfnak magamról, meg arról, hogy volt egy bátyám, akit megölt az egyik aranyvérű, beteh halálfaló. Meg úgy magamról se sokat meséltem. Akkor valahogy nem volt olyan nagy a szám, nem is tduom miét. Szégyellnem kellett hogy sárvérű vagyok, és ha bár ezt nem titkoltam és nem sértődtem meg ha valaki ezt ordította rám, nem szívesen beszéltem a családomról. Pedig most már nem kellett apát megvédenem.
- De nyugi veled nem fog kiabálni, ahhoz túl udvarias - motyogtam és felnyögtem, mert hirtelen nehéznek éreztem a testemet. Utáltam, hogy így kellett látnia.

meg ne halj nekem
(https://i.pinimg.com/564x/ce/cd/f6/cecdf60125c1dd2215869d3a1a913c9e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d0/c9/b0/d0c9b062eb6c10a7f8527e8a72562bd6.jpg)

2003. május 20.
Hill

Gyűlültem, hogy felelőtlen és bolond. Gyűlöltem, hogy másoknak teszi az agyát, miközben az én barátom. A barátom, a pasim, akárhogy is nevezzük, de semmi joga nem volt annak a sok vinnyogó kislánynak megbámulni őt. De nem… Hill még élvezte is. Erre itt köt ki egy elzárt kis részen a gyengélkedőn, mert éppen agyrázkódást sikerült kapnia.
– Akkor téves helyre jöttél, az két paravánnal odébb van. Ez az isteni sztárjátékos helye – és még sérülten is azt bizonygatta, hogy ő persze nem törte össze magát. Még véletlenül sem azért feküdt ott a párnák között a belé diktált bájitalokkal a testében.
Válaszként csak sóhajtottam egyet. A szemeimet még meg is forgattam.
– Hogyne Hill… – feleltem, amint ráhajoltam és végig simítottam a mellkasán. Nem foglalkoztatott különösebben, ha ott is megsérült. Érezni akartam, hogy az enyém… mert nem, nem azoké a sikongató csajoké, akik a folyosón arról pletykáltak, milyen durván megsérült. Őket biztosan nem engedné a közelébe Madam Pomfrey. Csak engem. Nekem itt jogaim vannak.
– Imádlak. Szólj majd légyszi Todnak, hogy azért hozzon nekem szendvcsiet a konyháról. Meg hogy ne veszekedjem velem annyira, hogy nem vigyáztam magamra, jó? – mormogta, ahogy kicsit közelebb húzódtam hozzá a csókot követően. Egyenesen az ajkait figyeltem. Muszáj is volt, mert ahogy beszélt nehezen voltak kivehetőek a szavak. Olyan volt, mint amikor apa barátai átjöttek és ünnepeltek valamit. Apa mindig kedves volt olyankor, de összevissza beszélt, mert sokat ivott, nekünk meg el kellett vonulnunk a saját szobánkba, hogy ne zavarjuk a felnőtteket.
– De nyugi veled nem fog kiabálni, ahhoz túl udvarias – mondta, majd nyögött egyet.
Tod.
Ki a fene az a Tod? Mégis ki?
Hirtelen úgy éreztem, valaki, akit a hátam mögött ismertem meg. Valaki, akibe beleszeretett, mert együtt járnak a konyhába… randizni. Csak egy vicsorgásra telt tőlem, mielőtt egészen kikészültem volna. Akárki is volt az a Tod, meg akartam ölni. Nem csak őt persze, hanem Hillt is, amiért képes volt megcsalni magam a konyhában. A konyhában! Ennél gázabb lehetne bármi is? Nívótlan. Legalább a prefektusi fürdőben történt volna, az egy fokkal talán értelmesebb… de nem. Neki a konyhában kellett egy fél sonkás szenvics felett.
– Te meg mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem. Az ujjaim kicsit szorosabban érték a takarót anyagát. Készen álltam kiakadni, mert már az sem érdekelt, hogy rosszul van.
– Nem tudom ki az a Tod, de megtiltom, hogy találkozz vele! Nem csalhatsz meg! – Akadtam ki és megrángattam rajta a takarót, mintha a ruháját ráncigálnám vagy éppen ő magát. – Elegem van! Te választottál egy tizenhárom évest! Sajnálom, hogy nem vagyok elég, mert nem tudom a reakciózós testedet kezelni és…. és! – Sírtam el magam hirtelen. Persze már nagyon hangosan vágtam hozzá a szavaimat, de odakint Madam Pomfrey varázslatának köszönhetően amúgy sem hallották odakint.

Még élek
~ 2003. május 20 ~
(https://i.pinimg.com/236x/90/da/05/90da056bc228ee996363ecbdf17355ac.jpg)

au, au, au, au

Nem igzaán fogtam fel a szavaim jelentősségét, azt hiszem kicsit tényleg beverhettem a fejemet. nÉha hányingerem lett, néha nem tudtam kivenni rendesen Alf alakját néha hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok. De a közelsége és a csókjai megnyugtattak, így nem tévedtem el anynira. Csak egy kicsit, A jelenem és a múltam valahogy a fejemben valami összeállhattalan masszává állt össze, így szinte nem is tudtam elválasztani a kettőt egymástól. Azt hittem Tod is velem va, pedig igazából ő már lehet hogy éppen egyetemre járt volna. Nem volt logikus sehogyan se nézve, mégis úgy éreztem, hogy itt kell, hogy legyen, elvégre az idősebbek dolga az volt, hogy velem legyen. Szerettem volta, hogy ez így van, és talán ezért is godnoltam úgy, hogy így is kell lennie. Furcsán kezdtem tehát magyarázni, valószínüleg először összezavarfa Alfot, aztán pedig modnjuk úgy, hogy kicsit fel is dühítettem vele. Hirtelen még gondolkodni se tudtam, hogy amúgy semmit se tud rólam, mert nem meséltem se a családomról, se a múltamról neki.
– Te meg mi a fenéről beszélsz? - kérdezte, én meg csak nagy szemekkel, amikről azt érzetem, hogy keresztbe állnak, néztem vissza rá, hirtelen még kettőt is láttam belőle, de mind a két Alfot úgy éreztem ugyan olyan rajongva szeretem.
- Tod - válaszoltam értetlenül, mintha nem érteném, hogy miért nem érti, hogy miről bezsélek. - Todról beszélek. Tidod, Tod - mondtam, mintha magyarázatra se szorulna, hogy ki az a Tod. Persze, mert hát Tod emlékezetes jelenség volt. Kviddicsezett, izmos volt, széles vállakkal, kissé hosszú vörösbarna hajjal, borostával, olyan félig hippi félig rockeres külsővel, és kék szemekkel. AMiket valószínüleg az anyánktól örökölt, akiről nem sokat tudtam. Tod és apa sose beszéltek róla, csak hogy miután engem megszült otthagyott a kórházban és ő örökre eltűnt.
– Nem tudom ki az a Tod, de megtiltom, hogy találkozz vele! Nem csalhatsz meg! Elegem van! Te választottál egy tizenhárom évest! Sajnálom, hogy nem vagyok elég, mert nem tudom a reakciózós testedet kezelni és…. és! – akadt ki Alf, és rángatta a takarómat, mintha le akarná rólam tépni. Én meg csak néztem rá érthetetlenül, miközben könnyekbe tört ki. Hirtelen nem tdutam mit csináljak, féltem, hogy ha közelebb húzom elüti a kezem, vagy arcon vág, vagy legrosszabb esetben modnjuk lehányom.
- de hát... Alf nyugodt meg, ne üvölts... Félre érted - kezdtem el magyarázkodni, miközben hirtelen a feje tetejére fordult az egész gyengélkedő, és öklendezni kezdtem. Nagy levegőt vettem és amilyen erőmmel csak telni tudott, odanyúltam az arcához, és akét kezem közzé fogtam hogy a kissé sebes bekötött ujjaimmal letöröljem a dühös könnyeit.
- Miket beszélsz összevissza... Tod a bátyám, érted? a bátyám - magyaráztam, aztán mintha hirtelen rájöttem volna, hogy egy rég halott emberről bezsélek, kissé megköszörültem a torkomat. - Mármint a bátyám volt... De nem csalnállak meg sohasem - mondtam és kissé megremegett az én hagom is. Odahúztam magamhoz, hogy egy erőtlen csókot leheljek az ajkaira.
- Sosem csalnálak meg, mert téged szeretlek. Hogy is jut ez az eszedbe? - modntam és csak magamhoz öleltem, mintha én is csak vígasztalódni akartam volna.

meg ne halj nekem
(https://i.pinimg.com/564x/ce/cd/f6/cecdf60125c1dd2215869d3a1a913c9e.jpg) (https://i.pinimg.com/564x/d0/c9/b0/d0c9b062eb6c10a7f8527e8a72562bd6.jpg)

2003. május 20.
Hill

Nem akartam, hogy más tetszen Hillnek. Miért jön mindig más emberekkel? Tod, meg az az Oswin, meg mindenki előbb jött a szájára, mint én… hát persze, hogy a könnyek a tehetetlenségtől végig siklottak az arcomon. Nem tehettem róla, hogy ennyi idős vagyok és bár a testem határozottan változott a nyár óta, nem hittem magam alkalmasnak a testi együttlétekre.
- de hát... Alf nyugodt meg, ne üvölts... Félre érted - fogta az arcomat a tenyerei közé. Éreztem, ahogy az ujjai végig simítanak a szemem alatt, mintha el akarná tüntetni a könnyeimet.
- Mit értek félre? Egy másik emberrel akarsz szendvicsezni helyettem… - magyaráztam, mire újabb adag könny bukkant ki a szememen. Nem szerettem, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy én akarom. Csak azért sírtam, mert dühös voltam, mert nem tudtam irányítani, mert minden kicsúszni látszott az ujjaim közül. - Velem kell szendvicsezned.
Hallhatta a hangomon, hogy nem is igazán elkeseredett vagyok. Ha nem a takarót szorongattam volna, bizonyára a nyakát kínoztam volna az ujjaimmal.
- Miket beszélsz összevissza... Tod a bátyám, érted? a bátyám - magyarázta és megköszörülve a torkát még hozzátette: - Mármint a bátyám volt... De nem csalnállak meg sohasem - mondta elcsukló hangon. Az ajkai finoman érintették az enyémet, de nem hunytam most le a szememet. Azt sem tudtam, hogy valaha volt bátyja… ám a gondolat megrémített, hogy a halott testvérével akar szendvicsezni. Ennyire rosszul lenne? Madam Pomfrey azt mondta már jobban van és holnapra jobban lett.
- Sosem csalnálak meg, mert téged szeretlek. Hogy is jut ez az eszedbe? - ölelt magához, én pedig a mellkasára fektettem a fejemet. Hallottam a szívverését, ami lassú és nyugodt volt. Egyáltalán nem illett Hill túlpörgött énjéhez… vissza akartam kapni azt a bolondot. Nem esett jól azt éreznem, hogy baj van… beteg és sérült és nem önmaga. Gyenge volt és törékeny, ami az én dolgom volt a nagy szám ellenére is.
- Nem érdekel Tod. - Jelentettem ki és felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézzek. - Kelj fel… kimegyünk innen. - közöltem és felkeltem az ágyról, majd intettem, hogy kövessen. Nem akartam ezt látni, nem, nem, nem ÉS NEM!
Ezért hát leakasztottam a barrikádról a köntöst és felé nyújtottam.
- Te nem ez a magatehetetlen nyomi vagy. Már teletömtek bájitallal. Szóval megyünk szendvicset szerezni. - Jelentettem ki szigorúan, ha nem kezdett el öltözködni, megfogtma a kezét, felhúztam és úgy erőszakoltam rá azt a hülye köntöst. - Azt akarom, hogy hülye vicceket mondj, mozogjon az izé a nadrágodban és… és legyél az a hülye cigizős segg. - Hadartam, persze szinte üvöltözve vele az idegtől.
Valószínűleg még sérülten is erősebb volt nálam, így akár ellenkezni is megpróbálhatott. Minden lehetősége megvolt, hogy visszafogjon.

Még élek
~ 2003. május 20 ~
(https://i.pinimg.com/236x/90/da/05/90da056bc228ee996363ecbdf17355ac.jpg)

au, au, au, au

Tod úgy áramlott a jelenembe, mintha még mindig a részese lenne, nem pedig ott lenne megdermedve a múltban. Hirtelen kicsit szédültem is és lüktetett a halántékom, mintha a fejemen több gurkó is pattogott volna, és nem akart elmúlni, pedig általában strafabíró voltam és keményfejű. Elég kaotikus harc lehetett a mardekárosok ellen, de valahogy véresen komolyan vettük ezt az egészet. Ahogy én is és meg is lett az eredménye ágyhogy lettem kötve és összevissza beszéltem, kikészítve Alf idegeit. És még csak nem is a perverz értelemben vett szendvicsezésről beszéltem. Pedig ha belegondolok, most is borzasztóan hiányzott a Tod féle garnélás, sajtos chilis melegszendvics, ami amúgy gusztustalanul hangzik, de mégis olyan finom volt. Csak hiányott és úgy tűnt most, amikor túl gyenge voltam sérült és meggyötört óhattalanul is kibukott belőlem a hiánya, pedig utáltam sajnáltatni magam. Tod is azt akarná, hogy nézzek előre, pedig ez nehéz volt. De most már előrébb kellett néznem, Alf miatt is.
- Mit értek félre? Egy másik emberrel akarsz szendvicsezni helyettem… Velem kell szendvicsezned - szóllat meg a kezeim között Alf mérgesen morcos hangon, miközben a takaróm szorongatta és biztos voltam benne, hogy ma már néhányszor a takaró helyére képzelte a nyakamat.
- De akkor finom szendvicsed kell, hogy legyen. Kérdezd meg Todot, hogy csinálja - motyogtam még enyhén zavart állapotban aztán felszisszenve kaptam a fejemhez, miközben Alf nekem dőlt és erőszakosan próbáltam magam kijózanítani. Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire agyba kapott egy vagy kettő gurkó, vagy pedig ennyire be voltam nyugtatózva. Bár egyik sem zárhatta ki a másikat, végül is.
Pár percig csak csendben üldögéltünk, aztán Alf olyan hirtelen pattant fel, hogy a vehemenciájával szinte megrémített, és csak kibillent az ágyból. Legalább is én úgy láttam, mintha kibillent volna, de néhány dolog zavaros volt. Bár annak örültem, hogy nem vakultam meg. Olyan lennék akkor, mint az a holdkóros Bright, aki még szemüveggel se látott rendesen.
- Nem érdekel Tod. Kelj fel… kimegyünk innen - mondta, miközben felém nyújtotta a köntöst én meg olyan nagy szemekkel néztem rá, amekkorákkal csak tudtam. Nem értettem hirtelen mi lelte, de igazából ösztönösen húztam fel magamra a köntösömet, bár a felállással voltak bajok, azt hiszem.
- Szegény Tod... De mégis hova megyünk? - kérdeztem értetlenkedve, a túlméretezett köntösben ácsorogva Alf felé bámulva, aztán csak visszahuppantam az ágy szélére, mert a lábaim kissé ernyedten viselkedtek.
- Te nem ez a magatehetetlen nyomi vagy. Már teletömtek bájitallal. Szóval megyünk szendvicset szerezni. Azt akarom, hogy hülye vicceket mondj, mozogjon az izé a nadrágodban és… és legyél az a hülye cigizős segg - magyarázta olyan Baldronos vehemenciával, miközben fel akart rángatni az ágyról, ami így is neház volt neki, tekintve, hogy kétszer több izom volt rajtam. De a szavitól nagyot dobbant a szívem olyan szerelmesen nagyokat, így összeszedtem magam, hogy felálljak - nem úgy -, és kézen fogva Alffal kiosonjak a Gyengélkedőből. Szerencsére Pomfrey éppen mással volt elfoglalva, szóval gond nélkül, kissé esetlenül, de kiértünk a foylosóra és a konyha felé mentem.
- Alf, ha így rohanunk, út közben hányni fogok, és rontana a népszerűségemen - magyaráztam, miközben vettük a kanyarokat és a folyosókat, majd megérkeztünk a konyhába, ahol biztos a szőlőt kellett volna megcsikizni, de én nem azt csikiztem, hanem az almákat.
- Alfonz ez nem nyílik. Most hogy szendvicsezünk és hogy fog az izém mozogni?

A JÁTÉK MÁSHOL FOLYTATÓDIK
A HELYSZÍN SZABAD

Roxfort RPG

2003/2004-es tanév => Nyugati szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2020. 07. 10. - 13:10:26