+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  King's Cross Pályaudvar
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: King's Cross Pályaudvar  (Megtekintve 7760 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 05. 19. - 21:38:49 »
0

London szinte legkisebb forgalmát bonyolító vasúti pályaudvara. A varázslók vonata innen közlekedik. A galambok mindig fent ülnek az indulásjelzőn.
Naplózva

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 05. 19. - 23:03:46 »
+1




A pályaudvar, mint minden évben megint teli van emberekkel, és kivételesen nem egyedül teszem meg az utat a bejárattól, a kilenc és háromnegyedik vágányig. És szerencsére ez lesz az utolsó évem, hogy a mugli tömegen át kelljen verekedjem magam, ha legközelebb szeptember elsején erre hoz az utam, akkor már nem a saját ládámat fogom cipelni, akkor már nem én fogok felszállni az expresszre és nem én leszek az, aki egy teljes évet eltölt az iskola ódon falai közt.
Hogy szerettem régen a Roxfortot, mennyire vártam mindig az ősz beköszöntét, hogy újra ott lehessek és kiélvezhessem az ott töltött éveim mindenegyes percét. De ez mára megváltozott… Az iskola az idei évben nem az lesz, amit a diákok megszoktak, Dumbledore halálával lezárult egy korszak, és ami ennél is rosszabb már nincs biztonságban ott sem senki. Én már csak tudom. Azért lettem visszaküldve, hogy valaki kordában tartsa a Griffendéleseket. Remek egy év lesz… És hiába nagyon hízelgő, hogy Prefektus lettem, sőt kiérdemeletlenül iskola első is, nem tudok örülni a címeknek, mert cserébe olyan szolgálatot kell teljesítenem, amit nem szívből vállaltam.
Egy fekete élire vasalt, egyenes szabású vászonnadrágot viselek, magas sarkút és egy fehér áttetszős anyagból készült, mell alatt húzott dekoltált felsőt, melynek buggyosak az ujjai és csak a könyököm aljáig ér. Nyakamban a már jól megszokott medál, füleimben pedig egy hozzá illő fülbevaló, amit születésnapomra kaptam Jamestől, csuklómon pedig az ezüst karkötők, amik szintén ajándékok voltak, csak azok Dracotól. Arcom és körmeim, mint egész nyáron most is festve voltak, de jelenpillanatban nem érdekelt, hogy a Roxfortba készülök, így kikenve. Betöltöttem a tizenhetedik életévemet, felnőtt boszorkánynak számítottam és különben is a Roxfort már számomra nem egy iskola volt szabályokkal, hanem egy olyan hely, ahol végre kell hajtanom a reám bízott feladatot. Házirend… Kit érdekel az már? Úgyis tudom, hogy nem leszek eltanácsolva, sőt, számomra nem érvényesek már az iskola szabályai, azzá váltam, aki diktálja őket, így hát teljesen mindegy hogyan is jelenek meg azon az átkozott ünnepi vacsorán, ahol azokat a szerencsétlen elsősösek fogják beosztani.
Sajnálom őket. Fogalmuk sincs arról, hogy a kígyó fészkébe készülnek, ragyognak az örömtől, mosolyognak, nevetnek. Csak egy néhány szülőn látszik az aggodalom, jogosan…
Senki nem tudja, hogy a Roxfort már nem a régi. Fogalmuk sem lehet arról milyen szabályok lépnek érvénybe, és miket kell majd elviselniük onnantól kezdve, hogy felszálltak a vonatra, de még mindig jobban döntöttek, mint akik menekülésre adták a fejüket. Tegnap éjszaka elfogták három diáktársamat a Sherwoodi erdőben, rosszkor voltak rossz helyen, de a kihallgatásukon én is részt vettem… Nem ők az egyetlenek, akik nem akarnak visszatérni, akik fittyet hánynak a törvényre, mely kimondja, hogy minden diák számára kötelező a Roxfort. Bolondok…
De az igazság az, hogy én sem térnék vissza a helyükbe, most két okból teszem, egy: mert nincs más választásom, kettő: mert nekem az iskola falai közt jobb lesz. Ott legalább egy kicsivel védettebb leszek a szörnyűbbnél szörnyűbb feladatok elől, ott csak a saját társaimmal kell majd csatát vívnom, nem pedig végig nézem mások halálát…
Más nőként állok ma itt. Már nem egy kislány néz nagy szemekkel a bámulatba ejtő mozdonyra, már nem egy kétségek közt tengődő kamasz hallgatja a pályaudvari zsivajt, nem. Már egy felnőtt nő áll itt, egy Mirol, egy Halálfaló, aki tudja a dolgát, aki tudja hol a helye, és teljesíti a parancsokat.
Dracoval együtt érkeztünk. A tegnap estét még együtt töltöttük a lakásban kettesben, ma pedig egy bérelt Mercedesszel megérkeztünk a King's Crossra. Ő lépett át először a megbűvölt téglafalon, aztán pedig én követtem.
Egy hosszú percig csak álltam és néztem a tömeget, majd ránéztem és egyszerre nyúltunk a másik felé, hogy ujjaink összeforrhassanak. Érdekes pillanat volt ez, nem csak az esetleg minket figyelő embersereg számára, hanem a mi számunkra is. Ez volt az első nyilvános megjelenésünk, együtt, párként. Eddig a nyílt titok kategóriába tarozott a kapcsolatunk, a mindenki tud róla, de szóba sosem hoznánk előttünk, most pedig… Felfedtük magunkat. Mindenki szemeláttára fogtuk meg egymás kezét és indultunk el a Prefektusi kocsi felé. Nem érdekelt már, ki milyen árgus tekintettel néz rám, boldog voltam Draco mellett és jelenleg csak ez számított.
Az, hogy a mai naptól kezdve megint veszíteni fogok a régi énemből már semmit sem jelentett, hisz mától kezdve már nem képzelődhetek arról, hogy egyszer megbocsátanak nekem a tetteimért, mától kezdve az ellengésüknek kell lennem. Ha nem az leszek veszélybe sodrom őket. A törvények világosak, a hatalom az aranyvérűek kezében van. És mindezek felett James a Mágiaügyi Miniszter, aki az egész ország számára nyilvánossá tette, hogy radikális lépéseket fog hozni, hogy a világunk olyanná válhasson, mint amilyennek mindig is lennie kellett volna. Kezdve a Roxfort reformosításával…
Naplózva

Seraphin Lamartin
Eltávozott karakter.
*****


VII. Kis Alkimista

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 05. 21. - 15:39:13 »
+1

*A 9 és ¾-ik vágány olyankor szinte még üres, amikor én megérkezek, hiszen a pontosság, illetve a korán érkezés egy olyan erény, amit csak a magamfajta ismer és ért meg igazán, ráadásul őriz a hagyományaiban elég elevenen ahhoz, hogy el tudja még követni, nem úgy, mint diáktársaim, akik még az utolsó pillanatban sem képesek tisztán és rendezetten beesni. Igen, alighanem lesznek ilyenek és én jókat fogok derülni rajtuk, hiszen ha valaki bohócot csinál magából, akkor azt a többiek szórakoztatására teszi én pedig nem tagadom meg magamtól a szórakozást, ó dehogyis. Hiszen hosszú volt a nyár, hosszú, de tanulságos, hosszú, de várakozó, túl sokat vártam arra, hogy történjen valami, talán a szememre is hányhatom, hogy ahelyett, hogy tettem, léptem volna valamelyik irányba, maradtam ahol voltam, egy merev, bezárkózott, hideg világban, ahol nincs veszély és nincs biztonság sem, nyugalom. Az  aztán van. Kicsit túl sok is volt belőle, legalábbis az iskolaidőhöz képest és ráadásul sok csalódást is tartogatott. Lehettem volna iskolaelső és prekfektus is képességeim alapján, mégsem lettem, Dumbledore utódja a vezetésben úgy látszik nem talált alkalmasnak, éppen engem, ami kellemetlen és bántó, rosszindulatú, nyálkás gondolat, ezek után az lesz az abszolút nevetséges, hogyha a Griffendél bajnoka a Longbottom fiú lesz.
Házak és iskola, mennyi régi és új lehetőség és esemény. Folyosók, kardok, pálcák, lovagi szobrok, szellemek, vacsorák és persze a magamutogató hercegkisasszonyok kusza összlete, akikhez egy sárkány is dukál. Előttem van a tornyok éjszakába rajzolódó merev formája, a tó hideg, téli higanyszürkéje, az erdő széltől tépett üvöltése, miközben az ember a gyökerek közt botladozva keresi a kijáratot, ha véletlenül betévedt. A kviddicspálya marasztaló csöndje, a skót szél hűvöse, ami átjárja az ember akármilyen talár is van rajta és a viharok dübörgése, ami mintha áthajtana a birtokon, de persze úgyse tisztulást hagy maga után, csak kuplerájt. Nem tudom minek köszönhetem ezeket a magasztos gondolatokat, talán éppen a magánynak, mivel egyedül érkeztem, könnyűvé bűvölt ládámmal a hátam mögött, szüleim odafigyelő intelmeivel a fülemben, amik mindenféle engedelmességre bíztattak és persze a macskámmal a ládámon. Szép napra virradtunk az utazáshoz, mérsékelten elegáns mugli öltönyben nem voltam olyan feltűnő, mint lehetettem volna és miután bepakoltam a vonat megfelelő, többnyire magamfajták által elfoglalt vagonjába visszatértem a peronra, ahol járt a levegő és a füst a vonat körül és próbáltam megfejteni ezt a bús, kesernyés hangulatot, ami ellepett, de nem sokra mentem vele. Az egyik oszlop árnyékában állva láttam, hogy moccan a fal, ahogy bukkannak fel az első érkezők. Diákok és a hozzájuk tartozó szülők, megannyi sápadt, riadt, feszült, ideges, önelégült, pöffeszkedő, esetleg éppen unott alak, akik már mennének a dolgukra, majd Draco és a bájos Vikitria. Enyhe kétkedéssel az arcomon szemléltem belépőjüket, ami azonban dacára megjelenésüknek közel sem volt olyan tanulságos és sokatmondó, mint az, ami az arcokról sütött, amik feléjük fordultak és bizony meg kell állapítsam igen gyorsan igen sok arc fordult a „pár” felé, alighanem ők lettek a felszállás sztárjai. Mosolyognom kellett ezen, derült, nyugodt vigyorral, hiszen éljen az ifjú pár, rettegésből és bizonytalanságból szőtt szőnyegen vonulhattak. Szép dolog a szerelem. Szép és milyen múlandó. Mint a vonat füstje, a beszállásra szólító fütty, ami felhangzik majd, még nem most, de már legalább órákat nem várat magára.
Hát persze, a király és a királynő megérkeztek. A lovag, a bástya és a futárok még váratnak magukra, de a gyalogok már itt tolonganak mind a peronon, Ave, Draco, morituri te salutant!*
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 05. 21. - 16:50:00 »
+1


Hát.
Szóval.
   Itt állok. Újra. Utoljára. Mármint. Utoljára, mint diák. Ez az utolsó alkalom, hogy úgy utazok Roxfortba hogy a tanulnivalók és a tanév jár a fejemben és nem az, hogy vajon melyik házba kerül a gyermekem. Majd legközelebb. Ha egyáltalán lesz legközelebb.
   Az emlékek. Hegyes nyílvesszőként ostromolják agyamat. Vidám és kevésbé vidám dolgok jutnak eszembe majd sodródnak is tovább gondolataim zavaros tengerében. Néhányat magamnál tartok, had élvezzem újra át a kellemes pillanatokat. Néhány kép csupán, de mosolyt csal arcomra. Néhány arc, és mégis elkeserít. És érzések. Az a rengeteg érzelem mely mind azt kívánja, had törjön ki. Előre, de én mégsem hagyom. Nem szabad kimutatnom az érzelmeimet. Elvégre… rengeteg ember van itt. Borzasztó. És ha most olyan érzelgős lennék, mint egy nő… nem.
   Valaki hátulról nekem jön. Halkan arrébb állok, ám szememet még mindig nem veszem le a gőzösről. Lehet, hogy sokan egyenesen hülyének néznek, amiért itt állok, és a vonatot nézem, de istenem. Most látom utoljára… így. És ez… megmagyarázhatatlan érzés. Az elmúlás érzése kegyetlenül belém vájta magát s nem akaródzik kiszabadulni. Semmi áron. Az elmúlt hat év emlékei. Imádok a Roxfortba járni és most, hogy az utolsó évemet kezdem, kezd rajtam eluralkodni az érzés, hogy én ezt nem akarom. Nem akarok felnőni. Megöregedni. Én Roxfortos akarok maradni. Szeretek oda járni és… Nem akarok elmenni. Állítsuk meg az időt. Valaki! Segítsen valaki itt ragadni.
   És most. Most végre elszabadulok a látványtól. A vonattól és odafigyelek az emberek sokaságára. Rengetegen vannak. Sok, sok ismerős arc. És néhány ismeretlen. Emberek jönnek el mellettem, legtöbbjük rám mosolyog biccent, vagy rám köszön. Páran pedig közelebb jönnek, kezet fognak velem, megérdeklődik, hogy hogy érzem magam, milyen volt a nyaram meg hasonlók. Csak a szokásos kérdések. És a válasz. Jól. Jól érzem magam, sőt mi több tökéletesen majd kicsattanok csupán egy kibaszott, borzalmas nyáron vagyok túl, és a legjobb barátaim sehol sincsenek. Mármint az igazi barátaim, akiket tényleg nem tudok nélkülözni, akik nélkül nem élet az élet. Mert hát vannak itt sokan. Haverok, szobatársak háztársak, évfolyamtársak, de akik számítanának nem. Jah és Kat. Ő is itt van… valahol. Majd megkeres. Vagy megtaláljuk egymást. Nem tudom. Nem is érdekel már annyira. Még el sem mondtam neki a nyári dolgokat. Biztosan nagyon pipa lesz és meglehet, hogy szakítani fog de én már nem izgatom magam ezen a dolgon. Hiszen annyi más bajom is van. Nem tudom, mi van velem. Miért múlt el az a nagy szerelem. Mi lett azzal a szikrával. Sőt, azzal a hatalmas tűzzel. Vagyis… tudom, csak nem merem bevallani magamnak pedig most még nem, lenne késő. Pedig… bizonytalan vagyok, és nem merek lépni. Nem tudom. Nem szabad. A nagyi kiherélne Abbs szintén, Gwen pedig… istenem. Csak nekem van ilyen szar életem?
   Szememmel két embert keresek. Két arcot habár tudom nincsenek itt azért reménykedni szabad. Vadul pásztázom a diákok és szülők, állatok és kulik sokaságát és nem látok senkit. Se Barbit, se Calebet. Hát mégis megtették. Elmentek. Nem jönnek vissza és lehet, hogy soha többé nem láthatom őket. Megtaláltam viszont Abbyt aki miután átjöttünk a falon s nagyitól is megkaptuk a szokásos puszikat, sőt még talán sajnos többet is, elment a barátaival, engem meg itt hagyott. Na, nem mintha nagy baj lenne. Abszolút nem vagyok, ráutalva a húgomra megvagyok én nélküle is.
   Fekete pólóm alját lejjebb húzom, s lepillantok, itt-ott szakadt farmeromra majd elégedett arckifejezéssel nyugtázom, hogy minden rendben van. A nyüzsgő tömeg egyre izgatottabb lesz, ahogyan az óramutató lassacskán eléri a 11-es számot. Én nem. Én nem vagyok izgatott. Nem várok semmire. Én csak szeretném megragadni a pillanatot, de ez lehetetlen, így hát csak állok. Nyugtalanul tekintek körbe, de senkit nem látok, akivel esetleg eggyütt szállhatnék fel a vonatra és akár az utamat is vele töltsem, így hát a táskámat magam után hurcolva elindulok a gőzös felé...


/folytatás az 5-ös kupéban/
Naplózva


Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 05. 29. - 21:58:33 »
+3

.-= Azoknak, akik élnek és mozognak – az emberek erős túlzás lenne =-.


Új év.
Új kihívások.

A sok kis picsogó lotyó, és megannyi buzerátor életében hatalmas a mai nap, mert kimehetnek a tagbaszakadt állomásukra, ölelgethetik egymást, és csodálatos nyáltengerré változtathatják a kurva pályaudvart, valamint London egy részét. Úgy tesznek, mintha egész nyáron nem érintkeztek volna semmilyen formában, még levélben sem… elmesélik ugyanazokat a tagbaszakadt emlékeket, amit már egyszer leírtak és elküldtek a nyamvadt baglyaikkal… képesek azt is részletezni, hogy miképpen és egy nap hányszor vettek levegőt, mintha nem szarná le az ember, vagy, mintha annyira nagy fontossággal bírnának ezek az elenyésző cselekvések. Bemutatják a magamutogatás tökéletes példáját, majd meleg ürülékig benyalva a másiknak elhűlve ecsetelik, hogy de lefogytál, hogy megerősödtél, és egyebek… kinek mi inge. Egyszerűen élnek a kis világukban, ennek fényében pedig a leghalványabb fogalmuk sincs arról, mi várja őket az iskola falai között. Kedves piros kabátos hajcsáromnak, valamint a nyár alatt szerzett „kapcsolataimnak” köszönhetően én bizony tisztában vagyok vele, hova megyek vissza. Nem félek, miért kellene? Ez is csak egy újabb próba, a gyenge meghal, az erősebb pedig az előbb emlegetett nyakát fogja szorongatni… és lesznek olyanok, legalábbis egy biztosan, aki egyik oldalt sem képviseli majd. Nem kell fosni, miért is kellene, hiszen az idei Roxfort tökéletesen tükrözni fogja az élet kavalkádját… az, amelyben eddig tanultunk csak egy tökéletességre törekvő álomkép pár évnyi megtestesülése volt. Mindig akad rosszabb, ahogyan jobb is. Most a mélypont nyerte az ütközetet, és az lesz a jellemző.
Egy pillantás.
Enyi, se több, se kevesebb, amellyel az engem állomásra hozó sofőrre tekintettem. Cedrah bérezi, biztosan ezért az útért is megkapja majd azt, ami jár neki. Kiszállva a „mágikusan kezelt” autóból nyugalmasan becsuktam az ajtót, majd a csomagtérhez sétálva nyitottam fel azt. A sofőr persze erősködni szeretett volna, hogy segédkezik a holmim kipakolásában, de hamar csendre intettem. Nem fog leesni a kurva körmöm, mert meg kell fognom egy ládát, meg pár bőröndöt, hogy a gurulós kiskocsira helyezzem. A munkálatok végeztével lecsuktam az autó hátulját, ez követően pedig kettőt ráütve ököllel jeleztem Cedrah rabszolgájának, hogy távozhat. A jól megszokott hűvös, és semmitmondó tekintettel mértem körbe a tudatlan társadalom szennyein, majd alig láthatóan megrázva a fejem indultam meg a 9 és ¾-ik vágány felé. Mehettem volna a kocsival is az iskoláig, de nem akartam kitűnni semmiféle csecsebecsével a többiek közül. Soha nem szerettem reklámozni magam, hát most sem fogok parádézni. Rátámaszkodva az aktuális poggyász-szállító kocsira indultam utamra az emberszabásúak forgatagában.
Nyugalom.
Békesség.


Hűvösség.
Elutasító kisugárzás.

Az érintett vágányszámhoz érve nyugalmasan megvártam, amíg az előttem masírozó gyogyósok nekiszaladva átsuhannak a falon… mintha sétálva ez nem menne. A sok marha még ezzel sincs tisztában, az átjutás nem sebesség kérdése. Ismét lemondó tekintettel méregettem pár pillanatig a helyüket, elkönyvelve, hogy az idei felhozatal sem lesz jobb, mint tavaly volt. Lassú és kimért léptekkel mentem át az elvarázsolt téglatákolmányon, hogy végül megérkezhessek az expressz vágányához. Nem én értem ide elsőnek, nem is állt szándékomban. Elsőnek lenni az öntömjénezés magas művészete, amellyel fel szeretném hívni magamra figyelmet… azt mutatván, mennyivel több vagyok másoknál… az ilyen emberekből kerülnek ki a seggnyalók, már tisztelet a kivételnek, de az ugye nem igazán szokott akadni. Vannak a pontosan érkezők, akik éppen időben jelennek meg a kellő helyszínen.., vannak az előbb is emlegetett idióták, akik idejekorán, és a nem kevésbé barom késők. Nem torpantam meg, amint a vonat mellé értem, bár ki kellett kerülnöm valami bárgyú marhát, mert úgy bambult a mozdonyra, mintha ott, egyhelyben a magáévá akarta volna tenni. Hova fajulunk… a sok idióta, embernek aligha nevezhető majomnak már nem elég a nő, vagyis a magukat nőnek és lánynak nevező egyed. Továbbhaladva jó pár méternyit megálltam a tehervagon mellett, ahol a munkás a felbélyegzett poggyászokat pakolta a vonatra. Átadva neki a csomagokat visszafordultam, majd a legelső ajtón, ami utamba esett, felszálltam. Kiválasztva egy szimpatikus kabint kihúztam az ajtót, majd kérdő tekintettel - vagy inkább gyilkos, ki minek tekinti - mértem végig a bent ülőket. Egyiküket sem ismertem, ők viszont engem valószínűleg, mert azzal a lendülettel, ahogyan beléptem, már keltek is fel és eltűntek. Ők tudják, én nem mondtam, hogy húzzanak a picsába. Megrázva a fejem a magánpoggyászom az ülés feletti tartóra helyeztem, majd kikerestem belőle a jelenleg olvasott könyvemet. Érdekes darab, Donnie Darko a címe. Egy könyvárus ajánlotta számomra, mondván, párhuzamot találhatok benne magammal kapcsolatban. Levéve a barna bőrkabátomat felakasztottam a fogasra, majd leheveredtem az ülésre, és kellemes tartást felvéve kezdtem neki az olvasásnak. Ez legalább elvonja a figyelmem a külvilágtól, és nem kell alatta dolgoznom, ahogyan tettem azt a szünetben.
Nyugalom.
Csend.


Naplózva

Mika Holland
Eltávozott karakter
*****


☽ the bohemian ☾

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 05. 30. - 21:02:46 »
0


  
   Pár órája megélénkültek már London utcái, de még így is nagy feltűnést kelt a száguldó meggypiros Mini Morris, nem beszélve a sofőrről, aki épp a szemét festi ki a visszapillantó tükröt használva. Két utasa halált megvető bátorsággal feszít a hátsó ülésen… vagy mégsem? Békésen kártyáznak, szinte meg sem hallják a három irányból rájuk dudáló taxisokat, és figyelemre sem méltatják az itt-ott lehetetlenségig bedöglött forgalmat. A meggypiros Morris különben is könnyedén átsurran a dugóba ragadt kocsik között, mintha csak egy peckes őzike lenne.
   Sophie Holland, Mika és Zoo így érnek ki az állomásra. Merlin tudja csak, hogyan, de mind ép bőrrel és a legkisebb lelki megrázkódtatás nélkül. Az autó csomagtartója kényesen felszisszen, ahogy lecsukják, de csodálatos módon előkerül belőle két óriási bőrönd és pár kisebb táska.
   - A tértágító volt az első bűbáj, amit megtanultam. Pedig akkor még iskolába sem jártam – kacag fel szaténhangján Sophie, és mellékesen magára permetez egy leheletnyit a Párizsban vásárolt parfümből. – Na ugye megmondtam én, hogy elkészülök, mire az állomásra érünk.
   A lányok egy-egy epés megjegyzést lenyelve néznek össze, és – ki-ki a maga csomagjába csimpaszkodva – elindulnak a peronokhoz.
   Mika egyik kezét szabaddá téve nyúl bele sortja apró zsebébe, ahol mindeddig vadonatúj prefektusi jelvényét rejtegette. Eljátszik a gondolattal, hogy feltűzi az ingére, de Zoo egyetlen pillantása is elég ahhoz, hogy gyorsan letegyen a tervről. Hiszen annyit hordhatja még egész évben, sőt mi több, hordania is kell. És az is tény, hogy a vonatút során kénytelen lesz elhagyni barátai társaságát, legalábbis míg a prefik megbeszélése tart a számukra kijelölt kupéban. Na ez egyáltalán nem olyan csalogató, mint ahogy első blikkre tűnik. Van pár tippje, hogy idén kiket jelöltek ki prefektusoknak az évfolyamából, és kötve hiszi, hogy vidám lesz az út velük. Jobb a megszokott fészekben, egyáltalán nem vágyik másra. Nem, a jelvény marad ott, ahol eddig volt; amíg csak lehet, lapuljon a zsebében.
   - Jaj, lányok, nagyon fogtok hiányozni! Csendes lesz nélkületek az egész utca – ragadja hirtelen vállon örökmozgó nénje, és őt is, Zoot is szorosan magához öleli. Mika orrát megcirógatja a lágy, virágos parfümillat. A fantasztikus párizsi reggeliket idézi fel benne.
   - Visszamész Franciaországba? – bontja ki arcát a sima karok béklyójából.
   - Oui. Engem oda köt az élet – mondja a nő némi rájátszott drámaisággal a hangjában, s könyékig eltűnik falatnyi retiküljében. – Ez a tiétek. Búcsúajándéknak szántam – azzal két kicsi, barackszín szalaggal átkötött dobozkát nyújt át a lányoknak.
   - Köszönjük szépen, Sophie! – lelkendeznek, de a fiatal nő nem omlik ismét a nyakukba, inkább a vonat felé tereli őket.
   - Én mindenhonnan elkésem, ne vegyétek fel ezt a szokásomat.
Mika az arcán érzi Zoo tekintetét, de a világért se nézne most föl a cipője orráról. Hanem fájó csípést érez a vállában, és szinte egyszerre kiáltanak fel Zooval.
   - Au! Iza… – rögtön a griffendéles nyakába ugrik, habár nincs három hete, hogy elváltak egymástól.
   - Audrey is itt van már, csak neki sokáig tart elköszönni az egész családjától – nevetgél Iza a nyolcas peron felé mutatva, ahol a hollós csapatkapitány minden erejével vigasztalja a kishúgát.
   - És hol hagytad Bent?
   - Vaah, ne emlegesd a naagy hetedévest… egész úton veszekedtünk – legyint bosszúsan Iza, és látványosan végigméri Zooékat – Ejha, mit tett veletek egy hét Párizs?
   - Valójában majdnem két hét…
   - Oké, a vonaton mindent elmeséltek! Hé, Turner!
   - Valamint a legifjabb Turner-örökös, Arthur – szalad eléjük Aud, kézen fogva egy pöttöm, szeplősarcú kisfiút. Arthurt persze nem kell bemutatni a lányoknak, hisz a nyarakat egymásnál lazulva szokták eltölteni. De hogy Artie idén elkezdi az iskolát…! Mennyire nagy már. És mennyire más emlékei lesznek később a Roxfortról, mint előtte bármelyiküknek. Az FM tagjai mind ugyanarra gondolhatnak, mert csak némán összerebbentik pillantásukat, és egészen kivételesen szóba sem hozzák máskor oly szeretett témáikat – a beosztási ceremóniát, az igazgató úr év eleji intelmeit, a lakomát, a kóborlásokat titkos járataikon, a tanárok heccelését… Úgy ígérkezik, hogy idén a legtöbb móka elmarad.
   A Roxfort már nem ugyanaz. Kezd elszállni a fejük fölül a gyerekkor, valami más jön helyette, valami idegen.

   Mikáék elköszönnek Sophie-tól, Audék a családjaiktól, és egymás után – amilyen feltűnésmentesen csak lehet – átkelnek a kilences és a tízes vágányt elválasztó kőfalon, és csomagjaikkal bajlódva felkapaszkodnak az Expresszre.
Naplózva

ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
every story ever written is just waiting to become real
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2010. 05. 31. - 02:12:23 »
0

VIKITRIA

Nos, itt az ideje a parádénak.

Ki gondolta volna, hogy azok után, amit Draco Malfoy tavaly év elején mondott mindenkinek - hogy a Roxfort mennyire tré, és hogy a legócskább iskola a világon -, idén újfent megtiszteli az egyszerű halandókat jelenlétével? Vagy inkább emlékszik mindenki elevenen arra, hogy hogyan is távozott az iskolából június elején? Futva, miután rászabadította a kastélyra az élő káoszt? Persze senki nem tudja, hogy ő volt. Draco sosem volt az a fajta, aki önként vállalná a felelősséget a tetteiért.
Mostanáig.
Annak is nyilvánvaló, aki nem sejtené, milyen kalandos egy Halálfaló élete, hogy a fiú nyara... eseménydús volt.
Eddig minden egyes évben a szüleivel érkezett, apu és anyu elköszönt tőle, ő felvágott velük - mint egy kiscsoportos óvodás. Idén azonban más a helyzet. Egy fényes autóból szállnak ki ketten: Vikitria és ő. Sosem rajongott ugyan az ilyen járművekért, de egyszer egy évben megteszi. A szintén ehhez a világhoz tartozó sofőr gondoskodik a csomagokról, a két méretes utazóládáról: azt előretolva tör utat a tudatlan, ostoba tömegben egész a 9 és háromnegyedik vágány kapujáig. Onnan már egyedül mennek tovább.
Idén utoljára, igen, remek. A két alak egy pillanatra megáll a varázsvilág kapujában, hogy valószínűleg ugyanazokkal a gondolatokkal a fejükben végignézzenek, nos... azokon, akik mostantól, még ha nem is tudnak róla, de az alattvalóik, pár szerencsés kivételtől eltekintve.
És akkor most van itt az ideje a szimbolikus megnyilatkozásnak: Malfoy keze kérdés nélkül és ellentmondást nem tűrően nyúl Vikitria kezéért, hogy miután ujjaik összeforrtak, megkezdjék a menetelést a szerelvény első kocsija felé. A rájuk tapadó tekintetek közt jócskán van irigy, dühös, ellenséges, csodálkozó és gyűlölködő is. Annyi baj legyen! A vezetőt inkább félik, mint szeretik - ezt a leckét nem már, mint a Sötét Nagyúr tanította a fiatal Malfoynak. Keresztülvágva a bámészkodókon és a búcsúzkodókon, Vikitriát előreengedve száll fel a kocsiba, és foglalja el azt a helyet, amit, nagyon reméli, hogy Crac vagy legalább Monstro már lefoglalt számukra.

Jó évünk lesz. 
Naplózva

Alyson R. Leingter
Eltávozott karakter
*****

.:Daughter of Death:. 5. évfolyam ~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2010. 05. 31. - 11:56:53 »
0

tömeg;;


Napok óta nem tudja sírjon vagy nevessen. Esetleg reszkessen vagy borzongjon. Nem érez boldogságot, pedig úgy hitte könnyíteni fog a lelkén, hogy minden súlyt levesz a válláról. De tévedett. Semmivel sem lett könnyebb, a bűntudattal rokonsággal álló érzelem szorongatta, de semmiképpen sem érzett sajnálatot Sam iránt. A nyár borzalmasan telt attól a perctől kezdve, ahogy leszállt arról a vonatra, amire most vár. Az eset egész nyarára kihatott. Nem a "háború", nem Potter miatt, nem a Sötét Nagyúr miatt érzett félelmet két hónapon át.
Merev háttal ült a falhoz tolt kőpadon, szemeivel egy személyt kutatott csak. Egyedül Robert volt az, aki tudta mi történt a nyár elején. Egy ízben mérges volt a fiúra, hogy miért ütötte bele az orrát, másrészt hálás volt, amiért mellette állt, harmadrészt pedig sajnálta, hogy neki is viseli kel egy gyilkos-titkot.
Nem találta sehol, pedig hamarosan elrobog a vonat. Lopva az órára pillant. Még öt perce van, vagy különben feláll és felszáll maga a vonatra, egyedül. Nem hiszi, hogy a barátja cserben hagyta volna, megígérte, hogy visszajön a Roxfortba, és miért is ne tenné? Hülyeség...
A kilenc és háromnegyedik vágányon nyüzsögtek a roxfortos diákok, az elsőévesektől elkezdve a mostani hetedévesekig. Mindenki lót-fut a vonat ajtajai felé a méretes bőröndjükkel, míg ő csomagjai mellett, higgadtan üldögél a téglafal előtt. Ezer és egy ismerőst látott eddig, de igazán senki nem érdekelte. Fel kellett volna állnia, és felszállni a vonatra, de ne tette. Vagy kellene? Kellene. Kifejezéstelen, hűvös arccal elemelkedik a padtól, és felmarkolja a csomagjait, hogy elindulhasson. Indult is volna, de a tömeg közül végre kivillant kócos haja a hetedéves fiúnak. Egy megkönnyebbült sóhajtást eleresztve, hagyta, hogy a fiú a nyakába boruljon. Szorosan átölelve, eleinte csak a nevén merte szólítani.
- Rob... - egy pillanatig csak álltak, de muszáj volt elengednie. Akármi is történt, semmi sem változhatott. - Csak hogy végre ideértél... Szállj fel a vonatra, én másik kocsiban foglalok helyet.
Azzal faképnél hagyta, hogy felszálljon a prefektusi kocsira. Igen, legalább elismerték, hogy jár neki egy bizonyos poszt, és tisztelet. Akármi is történt a nyáron, nem szabad, hogy a látszat egy pillanatig is megremegjen. Szilárd lábakon áll a hírneve, a gőgössége, és szépsége, nem szabad kockáztatnia. A Roxfort megváltozott, de neki nem szabad. Nem gyöngülhet el, így meg is jelenik egy beszélgetésen az új professzorasszony kívánságára. Kíváncsi mit akarhat Ms. Swan. Nem is kíváncsi... csak bemeséli magának. Kit érdekel, hogy mit akar tőle egy tanár... A lényeg, hogy itt van, Rob is itt van, Sam pedig a sírban.

Naplózva

A Gonosz létezik. Akár az éjszaka sötétjében lebeg, akár a szelek szárnyán. Vagy a lélekben lapul, s mint egy kígyó, várja a pillanatot, hogy lecsapjon.

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2010. 05. 31. - 19:41:47 »
+1


Kora reggel.
Lassan úszom az álmok tengerében, magamhoz szorítom a barna selyemtakarót, egy kicsit talán el is mosolyodom elégedetten, majd hirtelen felpattan a szemem, arcomról lehervad a jóízű mosoly.
Kopognak, majd besétálnak. Az ÉN ajtómon. Miért? Miért? Miért?
Utálom ilyenkor a világot. Annyiszor megmondtam már mindenkinek, hogy tizenegy óra előtt ne is jöjjön a szobám közelébe. Nem létezem korábban, tessék elfelejteni a létezésemet is.
Széthúzzák a függönyt, s mikor a szemembe süt a napfény, gyorsan a takaró alá bújok.
- Mit ártottam, mondd meg nekem, drága Merlin. - suttogom halkan, közben szenvedő arckifejezést vágok.
- Kisasszony, ideje felkelnie. Várja a reggeli. - szól a cseléd kedvesen, (még jó, hogy nem látta a grimaszt), miközben eligazítja a függönyöket, majd kisétál az ajtón.
Ejnye Gage. Gaaaaage... Pont te ébresztesz fel? Hát azt hittem, hogy te még mellettem állsz. Áruló vagy. Benned bíztam, és te is ellenemre teszel. Ez a mai világ – az ember sosem tudhatja biztosra, hogy kik az igazi segítői.
Színpadias sóhaj után mérgesen húzom le a takarót a fejemről, majd erőt véve magamon, óvatosan mászom ki az ágyból, hogy elkezdjek készülődni. Ma van a nagy visszatérés, a visszatérésnek pedig – mint mindig – tökéletesnek kell lennie, hiszen mégiscsak ez lesz az utolsó évem, ez pedig mégiscsak nagy dolog. Vegyes érzéseim vannak, vágyom a távozásra, és félek a jövőtől, de nem hátrálok meg, nincs veszítenivalóm, megyek előre, és élek – ahogy tudok, ahogy akarok. Attól függ, hogy milyenek a körülmények... Én meg tudok alkalmazkodni.


Magabiztosan mosolyog vissza rám egy lány. Vérvörös ajkai, feketére festett szemei csillognak a fényben, ahogy körbefordul a tükör előtt. Hát ez tényleg én lennék? Hirtelen döbbenek rá, hogy mennyire megváltoztam. Ki lettem? És egyáltalán... Ki voltam? Talán már nem is számít. Elégedetten nézek rá Dariára, a szobalányra, majd végül apró biccentéssel jelzem, hogy készen állok.


Hetedjére állok itt, a nagy, zsúfolt pályaudvaron, mint mindig, most is egyedül. Sosem kísértek ki a szüleim, Daria és Gage pedig csak a bejáratig kísértek el. Nem tudom, milyen érzés az, amikor látom a távolodó alakokat, ahogy integetnek nekem. Nem tudom, hogy milyen, amikor elbúcsúzunk tőlük, és már nem is fogom megtudni. Kezdem úgy érezni, hogy az életem némileg... Felfordult.
A tömeget vizslatva egy ismerős arcot pillantok meg, én pedig rögtön elindulok felé. Nyáron láttam párszor, és talán ő is látta a képeket, cikkeket rólam, meg a családomról. Tele voltak vele a női magazinok, meg más újságokban is megírták, hogy miket is műveltem. Többen már csak a züllött lánynak neveztek, míg mások szerencsétlen sorsú tinédzsernek tituláltak, megint mások meg követendő példának állítottak be. Magam sem értem, hogy miért.
Mikor megállok az ismerősöm előtt, elmosolyodom, bár az a mosoly kissé mintha gúnyosra sikeredne.
- Neehill, hát visszatérsz? Kemény évre számíthatsz, remélem tudod. De... Talán egy kicsit kellemessé tudom majd tenni mégis. Mondd csak - mennyire vagy bevállalós? - kérdezem, hűvöskék szemeim pedig ravaszul csillognak. Rajta múlik, hogy hogyan fog alakulni az év. Mindenesetre a fejemben összeállt kép igencsak izgalmasnak tűnik...
Naplózva


Richard Grosiean
Eltávozott karakter
*****


| a rebellis | VIII. |

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2010. 06. 01. - 19:59:06 »
0

Sean, és mindenki...

- Uram, lassan indulniuk kéne.
Semmiféle jelét nem adtam annak, hogy hallottam volna a szolgát, ki most a hátam mögött tördelte ujjait. Ideges volt. Félt, hogy elkésünk az állomásról, őt pedig kirúgják érte. Én őszintén szólva leszartam, hogy mi lesz a nő sorsa. Úgyis csak nyaranta, na meg télen látom őket. Teljesen mindegy. Még a nevüket sem tudom. Nem is próbálom megjegyezni. Ezek olyanok, mint a hangyák. Mindig egyre többen vannak és még sosem fordult elő, hogy ugyanazt a cselédet láttam volna egy héten kétszer, a hatalmas kúriában. Még egy utolsó simítást megengedtem magamon, a pólómon, mely amúgy is teljesen makulátlan és sima volt, majd megfordultam. Szembenéztem a korosodó nővel, akit… talán Amandának hívnak?! Fekete haja kissé kilógott a kontyból. Eléggé kuszán állt, kócosan és rendezetlenül. A nagyanyám már ezért elbocsátotta volna. Én nem. Most miért tenném? Csak, mert úgy áll a haja, mint aki most jött egy kiadósan jó szexből? Istenem, ez természetes dolog. N is szoktam, és akkor? Rúgjam ki magam vagy mi?
- Nyugodjon már meg! Helyette nézze, meg hol van az idióta öcsém. Nem velem szokott gond lenni ilyenkor, hanem vele. – teremtem le kissé a cselédet, ki egyből ki is rohan a nappaliból, a konyha felé. Mitch. Hogy én mennyire ki nem állhatom az öcsémet! Idegesítő, kotnyeles, egoista és… legszívesebben… ajh! Miért ver a sors?!
Megfordulok, s a folyosó végére sétálok, mely a bejárati ajtóhoz illetve az aprócska kis fogadó-aulához vezet, s ahol most a menyasszonyom, Debbie vár rám illetve a többiekre… vagyis csak Mitchre, mivel Bia már nem a Roxfortban tanul. Egy széken ül, fejét kezébe hajtva mered maga elé. Én leguggolok elé, felemelem fejét, s megcsókolom. Lágyan, finoman. Most bűntudatot kéne éreznem, de nem érzek. Hányszor megcsaltam már, és mégsem. Nyílt kapcsolatban élünk, s ezt mindketten elfogadjuk. Nehogy azt higgye, hogy én nem tudom, melyik alkalmazottakkal feküdt le… de hát azok már nem itt dolgoznak. Igen, tudom, éppen az előbb mondtam, hogy egy szexért nem büntethetünk meg senkit, de az más dolog, ha azt a szexet a menyasszonyommal csinálják. Ráadásul mugli alkalmazottak! Szégyen. Örüljön, hogy nem öltem meg, bár én nem vagyok az a fajta. Nem élvezem az ölést. Borzalmas.
- Nyugodj meg drágám minden rendben lesz. Gondolj arra, hogy már csak egy tanév és utána vége. Utána összeházasodunk. Elmegyünk egy gyönyörű nászútra, aztán pedig… - nem vagyok az a romantikus fajta, de ahhoz mindig értettem, hogy mit mondjak egy nőnek, ha az éppen el van keseredve. Azt nem mondom, hogy hazudtam, mert hát tényleg így áll a messze nyúló terveink között. A mondatot viszont nem tudtam befejezni, mivel megjelent Mitch, és biztos voltam, hogy hangosan kifejtené nemtetszését a dologgal kapcsolatban. Tudni illik az öcsémet mindenféle romantika, taszította. Legalábbis én így láttam rajta. Az meg más kérdés, hogy engem meg mindenféle, az öcsémmel kapcsolatos dolog taszít. Még egyszer, utoljára megcsókoltam, majd felálltam, s kivonultam az ajtón.

***

A limuzin 11 óra előtt pontosan nyolc perccel érkezett meg a King’s Cross pályaudvar elé, mi pedig kapkodva pakoltuk ki a kulikat a csomagtartóból. A sofőr pocsék volt, s többet nem is kívánok szólni róla. Elég, ha annyit mondok, jövőre már nem ő hozza ki az öcsémet, arról gondoskodok. Nem szeretek késni, sőt, egyenesen gyűlölök, s most mégis ilyen megalázó élményben lehet részem. Mert igen, én úgy vélem, ha valaki késik, az bizony megalázó dolog.

Mikor átléptem azt a bizonyos falat, ismerős érzés fogott el. Az izgalom, mely mindig ott lappang a levegőben, most is elfogott, de csak egy pillanatra. Egyáltalán nem vártam semmit. Se a tanévet, se a nagy találkozásokat, semmit. Én csak túl akartam élni ezt a háborút.
Nem vártam senkire. Fogtam magam, a csomagjaimat odadobtam a rakodóknak, majd beszálltam egy vagonba. Egy táska volt csak nálam, a fontosabb cuccokkal, melyekre esetleg szükségem lehet az út során. Mint a talár és a Roxforti egyenruha, illetve egy könyv. Shakespeare – Szent Iván éji álom című regénye. Senki nem nézné ki belőlem, hogy mugli drámát olvasok, pedig igen. A kedvencem ez, még jobb, mint a Rómeó és Júlia, de azt gondolom a dráma olvasás, egy színésztől alapvető dolog, én pedig színész akarok lenni. Nem is akármilyen.
Az első kuli, melybe benéztem, viszonylag szabad volt. Csupán egyetlen srác volt bent, ő is olvasott valami könyvet, miközben kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Fiatalabb lehetett nálam, és azt hiszem szintén mardekáros. Nem ismerem, csak látásból, s a nevét nem is tudom, de minden szó vagy kérdés nélkül bementem, s a vele szemben lévő ülőhelyre ledobtam táskámat, mellé meg magamat. Kényelembe helyezkedtem, s én is elővettem a könyvemet, majd olvasni kezdtem. Nem érdekelt, hogy mit gondolt, még akkor sem ha nem szeretné, hogy itt legyek, bár ebben majdhogynem biztos voltam. Nekem senki ne mondja meg, hogy hova üljek. Én egy Grosiean vagyok. Egy jó hírű, aranyvérű család gyermeke. Nincs joga senkinek kitessékelni innen. Még erőszakkal sem, egyébként is, mit tudna tenni? Értek én a varázsláshoz, még ha nem is igazán látszik meg rajtam.
Naplózva

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2010. 06. 01. - 21:42:49 »
+1

   

Végigsétálok a kifutón, kamerák kattognak, az emberek tapsolnak, én pedig kimodhatatlanul büszke vagyok magamra. A vállámra dobom a kabátot és póz, forgás. A katasztrófa annyira hirtelen történik, valaki felkiált, sisakos harcimajmok ugrálnak le a mennyezetről és elkezdik lemészárolni az újságírókat. Az öltöző felé kezdek rohanni, de már késő, elém is beugrik egy és...
Hülye mugli filmek. Mindig megfogadom, hogy nem nézek többet, de persze ez is a nővérem ötlete volt. Csak miatta mehet tönkre egy ilyen csodálatos álom. Bosszúsan az órára pillantok, fél hat, nagyon ráérek, így inkább az ágyban lustálkodom és többször is lejátszom lelki szemeim előtt, hogy hogyan is fogom épp Tasha orra előtt kéjesen befoglalni a fürdőszobát.
~
- Hol van a csomagod? Ettél már? Ellenőrizd a ládád, különben megint küldhetem utánad a fél ruhatárad! Cass, mindig rád kell várni!
Ezek azok a pillanatok, amikről soha senkinek nem fogok beszélni.
~
Végre, még szerencse, hogy sosem akarnak átkísérni a falon, különben nekem kellene elküldenem őket. Cöh, muglik. Elégedett mosollyal üdvözlök mindenkit, akit kell és akit érdemes, közben pedig tudom, hogy most illene elgondolkoznom. Azon, hogy mennyi minden fog változni, hogy majd mennyire jó lesz, esetleg mennyire rossz vagy a hetedév fontosságán, hogy mi lesz a barátságokkal, hogy hiányozni fog-e az iskola, hogy mihez kezdek, bla, bla bla.
Unalmas. Miért kell az embereknek állandóan az agyukat járatni? Csak ez van és kész. Túldramatizálják a helyzetet és természetesen megint én csinálom jól, nincsenek elvárásaim vagy gondolataim a jövőről.
Beletúrok a hajamba, hiányzott már a közönség, a bentlakásos iskola egyik legjobb része, hogy sosem lehetsz egyedül, valaki mindig figyel. Imádom ezt. Ahogy ismét körbepillantok a puszilkodó szülő-gyerek, gyerek-gyerek és szülő-szülő párosokon, végre megakad a szemem valami különlegesen.
Valami gondolkodnivalóm azért nekem is van.
Dean.
Kissé felhúzom a szemöldököm, szokatlan, hogy ő keressem meg, de nem teszem szóvá, még a végén elfelejtené milyen jó szokás is válhatna ebből.
- Semmi hogy vagy, rég láttalak? Ne okozz csalódást, Dean. - Rámosolygok, noha a tekintete nem sok jót ígér. - Kíváncsivá tettél... Bár, ha jobban belegondolok logikus, már csak egyetlen éved maradt, hogy megszerezz magadnak, itt az ideje mindent bevetni. Én szinte mindenben benne vagyok, de téged ismerve, jobb lenne megtudni néhány részletet.
Kemény év? Mégis mire gondol? Félvér vagyok, a saját oldalamon állok, továbbá fontos tulajdonságom a legyőzhetetlenség.
- Miért ne maradnék? Remélem tisztában vagy vele, hogy prefektusnak választottak és azzal is, hogy mennyi mindenre jogosít fel ez a cím. Bűn lenne kihagyni.
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2010. 06. 02. - 14:08:29 »
+1

{ Mindenki }


Davis Perry a család jelenleg is jól futó vállalkozásaiból befolyt vagyonából továbbra is megkapta a maga havi szinten kiutalt részesedését, ahogyan az őt gondozó idős pár is. Még másfél, két év volt hátra, hogy minden a nevére íródjon… hosszú idő, nem is igazán akarta sürgetni, persze a tervei már megvoltak. Mindig is szeretett előre gondolkodni, és tervezni… szerette a biztos dolgokat, két lábbal a talajon álló ötleteket. Helene néni és McFish bácsi a nekik jutó összeg egy részét a házra költötték, szépítették, foltozgatták, ha éppen arra volt szükség, bár az igen nagy alapterületű épület nagyon jól állta az idő próbáját. A nyáron megcsináltatták a kertet, télre pedig belső munkálatokat terveztek. A juss másik felét, noha magukra is elherdálhatták volna, az egyetlen megmaradt sarj jólétére szánták. A fiú többször is jelezte, hogy a számára kiutalt összeg tökéletesen fedezi kiadásait, gyámja ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy az iskolába szükséges felszereléseket, valamint a ruháztatását is ők intézhessék. Az idős, egykoron szakácsnőként családnál szolgáló asszony szerette Davist, és ezt nem egyszer ki is mutatta. A fiú aranyvére ellenére nagyon jól kijött, mi több, kedvelte a hölgyet, és a kvibli sofőrt, McFisht is. Szerencsére a halálfalók elkerülték őket a fiú vérére való tekintettel, nem utolsó sorban pedig valószínűsíthetően a Piton féle átnevelésnek köszönhetően… valamint közrejátszott Brad felmondása auróri hivatásából, hogy a két vállalkozás vezetésével foglalkozhasson. A nyár ennek fényében meglehetősen nyugalmasan telt. Az ifjú rengeteg időt töltött Braddal, noha a tüske szúró fájdalma nem múlt, amelyet akkor kapott. Legfőképpen az üzleti ügyek érdekelték, a kapcsolatok, mi és hogyan zajlik. A nagybátyja szívesen oktatta, remélte, hogy ezzel is közelebb kerülhetnek majd egymáshoz, mint családtagok. Természetesen a következő év tananyagát is nézegette, olvasgatta, nem szeretett volna botor módon tudatlanul megjelenni az iskolában.

A kötelező szünet leteltével, ahogyan az lenni szokott, az iskolába szállítandó láda megtelt ruhákkal és egyéb felszereléssel, amely jól jöhet majd az év során. Kicsit más lesz, mint tavaly volt, ezzel tisztában lehetett mindenki, aki olvas híreket, és belát a sorok közé. Davis ennek ellenére úgy vágott neki, ahogyan eddig is… tanulni kell, fegyelmet tartani maga körül, és ami a legfontosabb, rendet. Tavaly prefektus volt, idén azonban nem rá esett a választás. Nem bánta, tudta jól, mennyi plusz feladattal jár, amelynek idejét alkalomadtán mással is tölthette volna. Soha nem tartozott a dicsőséghajhászok körébe, így nem érintette érzékenyen a jelvény elveszítése.

Kilépve a házból a megszokott látvány fogadta, egy Bentley Arnage típusú személygépkocsi, éjfekete teljes egészében. Belül mélybarna bőrülések, igazi csemege a hozzáértő szemeknek. McFish bácsi gyakorlott mozdulatokkal pakolt be a csomagtartóba, miközben a fiú, valamint az idős nő beültek a hátsó ülésre. Limuzin lévén a bel tér igencsak tágas volt, és mondani sem kell, az idősebb Perry annakidején bizony beszereltetett pár extra alkatrészt, amely mugli szemeknek láthatatlan. Az út nyugalmasan telt, legfőképpen beszélgetéssel, általános dolgokról.

Az állomásra érve jó páran megnézték maguknak az autót, valamint az abból kiszállókat, hiszen ára miatt kuriózumnak számított, csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. A csomagok kipakolását követően a fiú elbúcsúzott az idős pártól, ígéretet téve, hogy jelentkezni fog minden olyan alkalommal, amely fontos és közlendő. Ezt követően jól megpakolt poggyászkocsijának fülére tapasztva kezét indult meg a pályaudvar 9 és 3/4.-ik vágánya felé. Sok diákot látott, akik arcról, akár névről ismerősek voltak számára az iskola berkein belülről. Ennek ellenére nem állt le beszélgetni senkivel sem, haladt csendesen, kimért, magabiztos és tekintélyt parancsoló léptekkel. A falhoz érve egy pillanatra körbetekintett, nem mintha attól tartott volna, hogy a muglik éppen őt méregetik, egyszerűen kedve volt megszemlélni a tudatlan világot, mielőtt átlép a rémes valóságba. Érdekes válaszfal volt idén a vágány betonoszlopa. Halovány mosollyal konstatálva az álomban élők tömegét taszította meg a kocsit, majd lassú léptekkel átballagott, hogy felbukkanhasson a kellő vágányon, ahonnan az ő, valamint a többi diák és tanárok vonata indul.

Odaát már jóval többen sürögtek-forogtak, mindenki készülődött az évad kezdésére… mintha mi sem történt volna, mintha minden olyan lenne, mint régen. Furcsa volt látni, hogy senkit sem zavar a közelgő tanév felborult, cseppet sem megszokott menetrendje. A tanári változásoktól kezdve egészen a szabályok, a házirend átírásáig, nem beszélve az új igazgatóról. Mindezek ellenére a diákok többsége majdhogynem örömünnep közepette üdvözölte régen látott társát, barátját. Davis a másodperc töredéke alatt mérte végig a jelenlévőket, persze csak felületesen, melyet követően megindult az utolsó kocsi felé, hogy leadhassa poggyászát. Amennyiben valaki bólintott felé, akkor mérlegelve annak érdemességét, esetlegesen visszabólintott köszöntés gyanánt… annak, aki nem érdemelte ki a kegyet, elfordított tekintettel válaszolt. Nem holmi bájgúnár, hogy minden jött-mentet köszöntsön.

A csomagok leadását követően a legelső ajtón felszállt, majd a kabinokba betekintve haladt előre. Az elsőben ismerős alakot látott, az évfolyamtársa Blaine, valami másik mardekárossal, akit szintén jó párszor látott a klubhelyiségben. Nem volt kedve a beszélgetéshez, így továbbhaladt… szerencsére a következő kabin üres volt, így a magánál tartott táskáját a felső tartóra téve telepedett le. Nem hozott magával sem könyvet, sem más egyebet, amivel elfoglalja magát, csupán egy reggeli prófétát, de azt már töviről-hegyire átolvasta még indulás előtt. Ennek fényében leült, fejét a támlának döntötte, és lehunyva szemeit próbált kicsit pihenni, relaxálni.
Naplózva


Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2010. 06. 02. - 16:53:05 »
+1

A Piros, majd a tesztoszterontól illatos zöldek... Men?

Ez a tanévkezdés nem hasonlítható egyik korábbihoz sem. Talán nem csak Shay gondolja így, de egyáltalán nincs kedve most itt hagyni a szüleit. Az este sem sokat aludt a new port-i birtok biztonsági óvintézkedései ellenére sem. Ez a nyár ugyan átlagosnak, de boldognak indult, a végére borongós és sötét lett. A láda már bepakolva lent várja, ahogyan a szülők is útra készen. Csak ő nem akar menni sehova. Nem csak azért, mert félti az őseit, félti az öccsét, de már Nadine sem tér vissza, legalábbis a legutolsó levele alapján, őt nem akarják visszaengedni. Komor arccal sétál ki a szobájából, amire úgy tekint vissza a küszöbről, mintha utoljára járna itt. Enyhén elhúzza a száját, majd Miaút és ketrecét kezébe véve egy sóhajjal indul meg a lépcsőkön.
- Nézd kicsim, hidd el, nagyobb biztonságban leszel ott, mint itt... - hallja sokadszorra is az egyáltalán nem megnyugtató szöveget. Ugyan miért lenne neki jobb távol és biztonságban, ha nem tudja a családjáról, hogy rájuk sem lesz veszély. Nyáron még azt gondolta, miért lennének ők bárkinek az útjában? De aznap este a dementorok közelében felismerte, hogy itt már nem fontos ki miért mit csinál. Ha nem foglalt állást sem tud kimaradni, túlélni. Szúrós tekintettel néz fel apjára, jelezvén, hogy egyáltalán nem kíváncsi a szövegre ismét. Nem szól semmit, pedig már sokadszorra akar kiszökni a száján a tiszteletlen válasz. Dumbledore halála óta már egyáltalán nincs biztonság a kastélyban. Szereti McGalagonyt, de minden tisztelete ellenére sem tudja elképzelni, hogy képes lesz a rendet fenntartani.

***

Az úton csak öccse hisztije törte meg a feszült csöndet közöttük, de Shay mereven csak a tájat figyelte. Kezeit idegesen tördelve néz ki az autó ablakán, száját rágcsálva pedig azon gondolkodik, hogy mihez kezd majd így egyedül. Nads távolmaradása aggasztja leginkább.
Már órák óta utaznak ilyen csöndesen, szeme sarkából olykor megpillantja apja világítóan zöld szemeit a visszapillantóban. Máskor mindig visszamosolyog rá, jelezvén minden rendben és már nagyon izgul. De most nincs mosoly, most vissza sem néz rá, mintha észre sem vette volna. Tartása azonban feszesebbé válik, meredtebben néz kifelé.
A zöldeket, a vidéki képeket újra és újra épületek váltják fel, ahogy egyre több város marad el mögöttük. Shay ebből nem sokat fog fel, a szokásosnál gyorsabban halad az autó, ennyi könnyebbség egy neves kviddicspárosnak megengedhető. Az út még így is hosszú ebben a fagyos csöndben, melyet olykor próbál megtörni, hol anyja, hol apja, de a lány csak elutasítóan hümmög rájuk. A percek is óráknak tűnnek, míg végül vagy ezredszerre kényszerülnek lassítani, de immáron úgy néz ki utoljára. Nem akaródzik kiszállni neki, de már régen elvesztette a reményt arra, hogy otthon maradhat a családjával, így még egyet sóhajt, majd meghúzza a kart, s a következő másodpercben már ki is mászik az ülésről. Nem figyel arra, hogy anyja megint ügyetlenkedik a gyereküléssel, ami a mugliknál kötelező, és azzal sem, hogy apja pedig neki próbálna segíteni a cuccait felpakolni egy kint felejtett kiskocsira. Szíve szerint már most hazaküldené őket, utál búcsúzkodni, most pedig aztán még kedve sincs hozzá, nem tud nem szemrehányóan nézni rájuk. Végül a kis csapat megindul befelé, s mint ahogyan már párszor, Shay most is elcsodálkozik magában, hogy a muglik hogyan nem figyelnek fel a felsorakozott tömegre az átjárónál. Ők egy kicsit távolabb állnak meg, amíg a sor eltűnik, s még percekkel az indulás előtt ők is neki indulnak a kőfalnak. Ryan szokásához híven kicsit felnevet, amíg áthaladnak, mert imádja ezt a különös kaput. A hugrás ezt már nem bírja mosoly nélkül, de ajkát beharapva próbálja nem engedni kiszélesedni.

***

- Majd én elviszem a tehervagonig... - kap az alkalmon végül apja, talán épp azért, hogy megóvja magát az újabb fölösleges próbálkozástól Shaelynn meggyőzősére.
- Figyelj Linnie... - ragadja meg lánya kezét Lynne Scarborough. - Ne úgy fogd fel ezt az egészet, hogy elzavarunk itthonról, de nézd meg mennyi társad megy még vissza. Nekünk nincs okunk félni, mindentől távol vagyunk. Még annak ellenére sem, ami a nyáron történt. Szeretünk... - hirtelen a Roxfort Expressz mozdonyának sípja harsan fel, ami félbeszakítja az anyát, s jelez mindenkinek, hogy lassan indulás következik.
- Én is titeket... - válaszol fásultan. Nincs kedve ellenkezni már, pedig tudna, érvelni tud, de már ő is tudja, hogy fölösleges. Lehajtja fejét, végül odabújik a nőhöz, hogy megölelhesse. Nyom egy puszit kisöccse arcára is, aki a vörös mozdonyt figyelgeti, végül az apja is megérkezik s egy gyors búcsúzás még vele is belefér. Még egyszer végignéz a peronon, még sokan vannak lent, ami neki egyet jelent azzal, hogy még sok hely kiadó a vonaton. Még egyszer végigölelget mindenkit, megígéri, hogy vigyázni fog magára, végül felszáll a vonatra. Fogalma sincs hol szállt fel, mert ide-oda sétáltak idő közben.
Mintha mindenki most szállt volna fel a peronról a folyosók olyan zsúfoltak, s akárhova néz be, vagy nincs már hely, vagy nem épp számára tartják fenn az üreseket. Ezeket csak egy-egy fintorral jutalmazza, s kezében a hátizsákjával a harmadik kocsit hagyja maga mögött. Épp elgondolkodna azon, hogy meddig tart még a vonat, amikor valaki meglöki.
- Bocs... - hallja a mély hangot, de mire felnézne, már az illető belépett a következő kabinba. Kezdi unni a helyzetet, ezért végül is úgy dönt, hogy a legközelebbi fülkébe beül, akárki van bent. Csakhogy a következő már tele van, így meg sem nézve az azutánit veszi célba. Keze már a fogantyún van és ki is nyitja az ajtót, amikor felnéz, hogy megnézze leendő utastársait.
- Uhh... - merednek ki szemei, mikor meglátja a fiúkat. Rich annyira nem érdekli, nem ismeri, Blainet azonban már kicsit jobban. Néhány pillanatig hezitál, végül köszön, elvégre ő az újonnan érkező. - Sziasztok! - hangjából kedélyesség hangzik, ajkaira mosoly kúszik. - Van még számomra hely? - kérdezi szándékosan így, elvégre a szabad helyeket látja, de már nem egyszer közölték vele, hogy azok foglaltak. Még mindig nem mozdul az ajtóból, hátha kidobják, és akkor mehet a teherkocsiba a csomagok mellé.
Naplózva

Mia E. Silver
Eltávozott karakter
*****

Aranykalitkába zárt Paradicsommadár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2010. 06. 02. - 17:24:40 »
0

*Egy hónapja már lassan, hogy nem igen tudja eldönteni, érdemes-e visszamenni a Roxfortba. Mert az már tuti nem az lesz, ami eddig volt. Dumbledore nélkül ez kizárt. Mégis ahogy ebben megállapodott magával, akkor elkezdett már pakolni. És most egy kis kofferral állt ott, és valamiért olyan érzése van, hogy nem kellene... a hideg csontjáig rágta már magát, mindene szinte remeg, jéghideg ujjait görcsösen tekerte a fogantyúra, másik kezével meg a köpenyét fogta, hogy a huzat ne lebbentse széjjel. Prefektusi jelvénye már ott volt a mellkasán. Igen, több mint meglepő volt, ahogy megkapta a levelet, mert el nem tudta képzelni, hogy mivel érdemelte ezt ki. Jó tanuló volt igaz, de azért ennyire... A szívét a fülében érezte dübörögni, és olyan, de olyan picinek érezte magát. Nyelt egy nagyot. Furcsa, mintha lelassult volna az idő is, és talán csak a szeme káprázik, de tényleg túl sok sötét köpeny van itt. Esetleg túlteng benne az üldözési mánia. Haját most összefogta, és lófarokban lógott a hátára, ámbár kissé megkurtítva, pár centi le volt belőle vágva a szünet alatt, és még nem nőtt vissza rendesen. Arca akárha kőbe lett volna vésve, ajkait összeszorította, és talán még egy feszítővassal sem lehetett volna most szétfeszíteni. Tessék. Ahogy a falon áthaladt, valamiért megkövült. Talán tényleg kevesebben vannak mint tavaly? Mégis olyan picinek érzi magát, és nem tud megmozdulni. Talán valaki sóbálvány átkot szórt rá? Tilos a varázslás a sulin kívül! Nagy levegőt vett, és erőszakkal nekiindította a tagjait, hogy ne álljon már itt csak úgy. A vonathoz lépett, és mivel annál az ajtónál éppen pár család búcsúzkodott,pár másodpercre vissza tudott még nézni a fal felé, hogy csokitekintetével egy kis ,,elcseszett angyalkát" keressen, vagy csak egy sapkát napszemüveggel... Deszkát... Sóhajtott, majd fellépett a vagonra.
Őt senki sem kísérte ki. Fájó volt nézni, hogy minden diák éppen a szülőkön vagy hozzátartozókon lóg, meg elveszített holmikat keresnek, és zsibonganak, ígérgetnek, búcsúznak... Ő megint egyedül jött. Elsőben kísérte őt ide az egyik szolgálójuk, hogy eltaláljon ide, de azóta senki. Kicsit elkeserítő, bár néhány teljes év után talán megszokja az ember. Nem nézett hátra, csak elindult a mozdony elejébe, hogy ott letegye a prefektusok számára kijelölt helyen a cuccát, és végigmenjen egyszer majd út közben a vonaton. Sosem lehet tudni. Nos, a VIP helyen egy szál prefektus nem sok, annyi sem volt még. Igaz, fél órával hamarabb jött, mit várt. Lezuttyant egy székre, sóhajtva, és a kofferből egy újabb pólót húzott elő, hogy a köpenye alá felhúzza. Nem fújt már a szél, huzat sem volt, nemis fázhatott meg, akkor miért érzi a hideget a gerincén fel-le futkosni? Fogsorát keményen szorította össze, félt, hogy meghallaná valaki azok koccanását. Életében ennyire nem volt bizonytalan. Mindig volt ,,esetleg" ,,Vagy" ,,Akkor" eset. De ez most más volt. Odakint nevetgéltek, kiabáltak, duruzsoltak, és olyan lett volna mint a többi év eleje, de odabent Mia tudta, hogy ez nem olyan lesz. Griffendél. Vajon Harry tényleg nem jön vissza? Egy csokit bányászott még elő a táskájából, és hogy az időt elüsse, azt kezdte el enni. A gyomra is idegesen rángatózott, enyhe hányingere is volt. *
~Bam, a fenébe is ne hagyj itt! Ugye jössz?~
*Azon kapta magát, hogy a lába idegesen rángatózik, szóval sürgősen felállt, és elindult inkább valamerre, a vonat másik vége felé. Sok emberrel ütközött össze, mégis képes volt magára nyugalmat erőltetni, mosolyogni, és az ismerősöknek köszönni. Fene abba a nagy nevelésébe Elisabethnek! Mikát látta eltűnni vagy talán fel valahol, de el is veszítette, pedig lehet jó lenne valamelyik prefektushoz csapódni. Lehet sok cucca van, segíthet is neki... Elindult a tömegben, kissé lasabban, árral szemben, hátha megleli a Hollóhátas lányt. Elvégre már nem is egyszer találkoztak a suliban, remélhetőleg nem lesz annyira felismerhetetlen. *
Naplózva

"A szeretetet és a gyűlöletet egy hajszál választja el egymástól..."
"Akkor is segítek, ha beleőrülsz..."

"A szerelem nem érzés. Csak egy szó. Amit érzek, az nem tűri, hogy betűkbe börtönözzék."

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2010. 06. 02. - 18:32:47 »
+1

                        

...bármely lelkes egyénnek,
~Perry

 Lassan pillantottam fel. Igen, ezer színben tündöklött a világ, ahogy annak lennie is kell, s ahogy mindig is szokott. Számomra mégis mindössze egy szürke függöny létezett, az, amely elválaszt.
Én és Ők. Más semmi.

Mindazok után ami történt nem tudom mégis hogy maradt erő bennem. Bármiben. Bármihez.
Talán jobb is ha örök talány marad. Egyszerűbb elfogadni a dolgokat, a tényt és nem firtatni. Igazából épp ez volt az egész lényege; belefáradtam. Belefáradtam az egészbe.
Hisz oly kevés idő telt még el, és mégis úgy érzem örökké bennem marad. Hisz most is itt lebeg az orrom előtt, hiába a tömeg, látom az arcát ahogy elmosolyodik.
Az én arcom.
Látom a hófehér kezét, amely kecsesen felemelkedik és széles mozdulatokkal int felém.
Ez nem lehet az én kezem hisz... lenézve a színe egyezik, puha és bársonyos, mégsem lebeg ott a távolba az emberek feje felett. Nem, az egy egyenruhás kalauz, aki a beszállókat sietteti.
Egy éles hang, és nevetés... Mintha csak az övé lenne, de körbenézve senkit sem látok.
Mert nincs ott ő, akit én keresek.
Yolanda....
Mennyivel jobb lenne ha ő is itt lenne. Mennyivel bátrabb lennék, boldogabb, felszabadultabb... mennyivel könnyebb lenne elviselni a sok embert, a tömeget, a zsúfoltságot, az idegesítő szagokat, a modortalan megszólalásokat, a lézengő és kutató szemeket amiknek a kereszttüzében lépek...
Mennyire másabb lenne minden!

Most viszont egyedül vagyok. Csaknem úgy, mint egy évvel ezelőtt, mikor még nem volt a testvérem létezésének a tudomása. Éppen úgy, mint mikor azt hittem, a világban csak a rossz verhet gyökeret és mikor csak a másoktól való elzárkózás adott nekem erőt, hogy élhessek. Mert jobb félni mint megijedni alapon inkább elmenekültem mindenki más elől.
Igen, egyedül vagyok, s ahogy lépek, úgy suhan utánam a hófehér ruha, amely tökéletesen simulva az alakomra mindenkinek szembeötlő. Pedig nem a divat érdekelt mindössze jobbnak láttam ez, mint bármi más. A hófehér kalap pedig megóvva a melegtől még újabb funkciót is ellát. Takar.
S most tűnik csak fel mennyire fontos is ez. A csomagom megállítva felpillantok, a King's Cross tömegében s máris felismerem az iskolába igyekvőket. A mi iskolánkba igyekvőket, akik elégedetten, vidáman vonulnak, s mind megnéznek maguknak mint egy ketrecbe zárt párducot. Én vagyok a fő attrakció. Hát még ha mindenki megtudja hogy véla létemre mégis visszatérek a Roxfortba. Hogy miért? Hát már csak Yolanda miatt is. Engem nem bélyegezhet meg holmi halálfal brigád. Nem zárhat el a tanulás és a tudás megszerzése ellen. Velem nem versenghet senki...
Mély sóhajt hallatok cseresznyeszín ajkaim mögül, miközben mélykék szemeim csalódottan vetülnek hol erre hol arra keresve valakit, akárkit... aki segíthet...
De semmi. Talán majd bent... Hát én is elindulok a 9 és ¾.-ik vágány felé ahol kisebb dugó alakul ki, noha ez már teljesen természetesnek tűnik nekem, ahogyan a sok kicsi elsőéves kerülgetése is.

Szinte megbizsergek a vonat látványától. Szőke tincseimbe belekap a szellő, s míg kisimítok egy szálat az arcomból botránkozva látom, hogy évről évre mennyien is vagyunk igazán. De most mintha még többen lennénk...
Elkeseredésem és a tömeg miatti iszonyom csak fokozódik, ám nincs menekvés, sietnem kell, hiszen a csomagok leadása is idő és elbíbelődő feladat már ha csak azt nézzük mennyivel több idén az elsőéves, noha azt gondolná az ember hogy a mai helyzetben mindenki otthon tartaná a gyerekét...
Gondolataim messze elcsaponganak, s még akkor sem vagyok egészen tudatában a jelen helyzetnek mikor már a vonathoz érve pillantok körbe. Az utolsó évem a Roxfortban. Az utolsó utam az Expresszel azon a vadregényes tájon, amit mindig is imádtam. Az utolsó... egyedül.
Talán így kellett lennie ennek. Most minden pont olyan, mint mikor elsőévesként elkezdtem.
Bizonytalanság, félelem, csöppnyi izgalom és magány...
Hogy ezek mindig annyira jellemzőek rám!
Tekintetem a vonatra szegezem és úgy döntök nincs már mire várni. Elegánsan lépkedek fel nem tördőve senkivel legyen az ismerős vagy ismeretlen. Senki nem érdekel. Még akkor is ez él bennem, mikor a folyosón néha néha oldalra pillantva megállapítom hogy minden fülke megtelt...
Hát igen, nem valószínű hogy szerencsém lesz és találnék egy teljesen üreset, tehát máris jobb ha megbarátkozom a gondolattal hogy bizony valaki folyamatosan szóval fog tartani az úton...
De az biztos nem Malfoy lesz...
Így határozottan ellépek a mardekáros barlang előtt ahogy már a hetedéves díszpintyek bevetették magukat.
Nem nem nem.... nem hiszem el hogy nincs egy normális, teljesen üres fülke! Miért nem csinálnak rendelésre külön kaphatót? Komolyan... egy egész kocsit kibérelnék magamnak csakhogy békén hagyhasson mindenki.
Perry látványa sem biztató. Na nem mintha ismerném úgy igazán, de akkor sem...  és a Blaine csapata... fura. Fura látni hogy... hm.. utánam is van élet. Mert hát szó se róla Blanie igazán érdekesen küzdött a figyelmemért, és no lám csak, máris akad más, akivel elszórakozhat. Mindig is tudtam hogy nem vagyok egy érdekes egyéniség, nem is értem miért nem látja be ezt mindenki. Aztán továbbhaladva ott vagy Iza – Aud csapata... Igaz hogy hollóhát hollóhát, tartsunk össze meg minden, de... nem  is tudom, nem vagyok a csevegő típus és nem hiszem hogy feldobnám a kedvüket így elrontani se akarom...
A végén mégiscsak Perry marad? Végül is ő volt teljesen egyedül és ha nem szól egy szór sem az út végéig akkor egész hálás leszek neki...
Tétovázva állok és nem tudom mitévő legyek... bezzeg ha itt lenne Yolanda... már minden meg lenne oldva, ahogy általában mindig.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 07. 18. - 07:44:32
Az oldal 1.383 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.