+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Yvette Delacour
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Yvette Delacour  (Megtekintve 1835 alkalommal)

Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 05. 15. - 11:19:18 »
0







       
jelszó || "Napfény, pitypang, kenderspárga, legyen ez a patkány sárga!"
teljes név || Yvette Delacour
becenév|| Y, Yv, Yve, az a véla csaj, vélácska, ősz hajú, Fehér Sárkány stb…
nem || nő
születési hely, idö || Franciaország, 1979. 10.03
kor || 17
faj|| ember
vér || Háromnegyed ízben aranyvérű család, egy negyed ízben, pedig véla.
évfolyam|| 6.


         




Delacour.
Sokakban ez a szó már alapvetően félelmet, kétséget, érdeklődést, vágyat kelt. Legyen férfi vagy nő, mind valamilyen szinten érdeklődik irántuk. Irántunk. Irántam.
Igen. Érdeklem őket. Nem mindenkit, de nagyon-nagyon sok embert. Legtöbbször férfiakat. Legtöbbször olyan naiv kis gyermeklelkű varázslótanoncokat, akik csak a szépséget látják, semmi mást. Részben persze mindez azért is megtörténik, mert a véla gének sosem szunnyadnak el bennem. Mindig is a felszínre törnek, és mindig is vonzzák a hímneműeket, amely egyenértékű számomra a bajjal. Már jó ideje megszoktam ezt. Jócskán volt időm és tapasztalatom. Néha azonban mégis nehéz elviselni meg elfogadni mindezt.
Szinte frusztráló, ahogy végiglépkedve a folyosón a sok ácsingózó tekintet kereszttüzében kell elérnem egyik tanteremből a másikba. Idegesítő, mikor a lányok irigykedve súgnak össze a hátam mögött, miközben azt hiszik, nemcsak szótlan, hanem süket is vagyok. Mikor kevesebbnek néznek attól, ami valóban bennem rejlik.
Pedig ezt teszik. Mindig ezt tették. Nem véletlenül küzdöttem fel magam, nem véletlenül vagyok a Roxfortos diákok iskola elsőinek élvonalában.
Bizonyítani akartam. Mindig. Mindenkinek. De leginkább önmagamnak. Mert megkaptam, oh hányszor, hogy csak azért vagyok közkedvelt, és sikeres, mert bizony az anyai nagymamám egy különleges személy volt. S mindegy egyes alkalommal, mikor az orrom alá dörzsölték a származásomat, meghaltam picit. Meghalt az a lány, aki voltam. És egy új lettem. Egy olyan, akit nem érdekel a világ. Nem érdekelnek az emberek. A vélemények. A vágyak. Az álmok.
Mert addig űztem és hajtottam magam, addig próbáltam az utolsó csepp erőmmel is bizonyítani, ténylegesen rászolgáltam az elismerésre, miközben már nem is volt fontos semmi sem, mert… már minden értelmét vesztette.





Gyermekkor. Boldog, idilli, már-már tökéletes. De nem. Fleur, árnyékában hogy lehetne bármi is az? Én a második voltam. Az örök második. És valahogy ezen sem túllépni sem változtatni nem voltam képes. Talán hiányzott és hiányzik belőlem az erő, amellyel felnyithatnám az emberek szemét. Hiszen mindig csak azt hallottam, hogy „Légy olyan, mint a nővéred!”. Mert Fleur ilyen, Fleur olyan. Ő tökéletes. Ő okos. Ő kedves. És Ő mindenki kedvence.
Gabriella pedig a maga gyermeteg lelkével és tündéri tekintetével mindenki szívébe belopta magát. Természetesen fél szavakból is megérti őt mindenki, s ugrik egyetlen parancsára. Csak valahogy engem felejtettek el, mintha én… nem is lennék a család tagja.
Így a gyermekkorom összességében egy árnyvilág szépen megvilágított darabja volt, ahol mindenki előadta, mennyire szereti a másikat. Valahogy ez a kettősség bennem mélyebb nyomot hagyott, mint kellett volna. Tudtam, jól tudtam, a Beauxbattonsban és Franciaországban mindig is csak a második helyet foglalhatom el. Eddigre Fleur ugyanis kiépítette a saját maga körét, a világát, amelybe, mint általában mindig, nekem nem túl sok helyem volt. Mégis hogy néztek volna rám… Én, a nagy Fleur Delacour kishúga, aki mindig a nővérét utánozza…
Döntenem kellett, de már egyértelmű volt, hogy ez valahogy nem fog teljesülni. Hiába hát a szülői szigor, a veszekedés, a dráma. Egy helyre tudtam biztosan elkerülni. Ahova még Fleur keze sem ért el, s a szüleim értékrendje sem. A Roxfort.
Így végre kiléphettem az árnyak mögül, s a saját utamat járhattam.

De ez nehezebb feladatnak ígérkezett, mint gondoltam. Sokkal-sokkal nehezebbnek. Mert míg Franciaországban a családi támogatás mellett mégiscsak ott volt a nővérem, addig itt magamra maradtam. S már maga a vélaság is olyan negatív pont volt, azaz, ebben a közegben annyira szokatlan, hogy szinte lehetetlen volt a beilleszkedés. A Hollóhát házába kerülve kezdtem el az életemet az iskola falai közt. Azt a csendes, nyugodt életet, amire mindig is vágytam, és amilyet végre itt megleltem. De mielőtt eltűnődnél, hogyan is barátkoztam meg a környezetemmel, elárulok egy titkot. Nincsen erre válasz. Nincsenek barátaim, még csak jó ismerőseim sem. Nekem a könyvek világa többet jelentett mindentől. Ott nem kellett attól tartanom, hogy megszólnak a kinézetem miatt, irigykednek az akaratlanul elért sikereim miatt vagy esetlegesen rajonganak minden ok nélkül olyanok is értem, akikkel életemben két szót nem beszéltem. Elfordultam a világtól, s azt hiszem, ez érthető is valamilyen szinten. Mert így kevesebb sérelem ért, s mivel még hallgatagabb lettem, mint általában, kezdtem elérhetetlennek tűnni. Ez pedig kifejezetten jót tett annak, hogy teljesen elfelejtsen mindenki. Kivéve egyvalakit.
A nyarakat mindig is a szülőhazámban kellett töltenem. Ha a szüleim nem követelték volna, meglehet akkor is mentem volna. Ám így akár tetszett, akár nem, engedelmeskednem kellett. S mint Roxfortos diákként, csak ekkor találkoztam a testvéreimmel. Fleur persze sosem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy ecsetelje különcségemet, és az ő sikereit. De hát ő mindig is kérkedett tehetségével, amelyet már annyira megszoktam, hogy fel sem tűnt. A szüleim pedig nem találtak kivetnivalót a tanulmányi eredményeimben, tehát a szent békét hirdetve pártatlanok maradtak a köztünk csendes mederben folydogáló testvér-párharcban. S talán mindez így is lett volna… ha Fleur barátait meg nem ismerem.
Szerelmes lettem. Életemben először. És azt hittem, tudom és értem a világ dolgait. Szentül hittem, hogy az ártatlan naiv kislány többé már nem az, aki, s senki sincs, aki be tud csapni.
De tévedtem. Franco ugyanis csakis ugyanazt látta bennem, amit mindenki más. Nem értem miért volt hát ő annyira különleges? Hogyan tudtam hinni neki? Talán annak volt mindez köszönhető, mert a szavai túl finomak voltak, túl tudatosan használta fel őket és elaltatta a gyanút. Minden félelmem szertefoszlott, s éreztem, hogy vele valahogy minden másabb és… szebb. Fleur-t bosszantotta a boldogságom, és a változás. Az, hogy boldognak lát, ráadásul egy olyan emberrel, akit ő jól ismert. De nem figyelmeztetett volna. Nem szólt volna. Hiszen mindenki a maga kárán tanul. De ez olyan büntetés volt, amely a kezdődő kibontakozásomat örökre elfojtotta.
Franco hazudott. Kihasznált és eldobott, mint egy darab rongyot. Akkor először éreztem azt, hogy teljesen értéktelen, hasznavehetetlen és üres vagyok. Azóta az éjszaka óta valahogy minden más lett. S nem csak amiatt, hogy félig megszaggatott ruhában az esőben haza kellett mennem. Hanem valahol belül tépett el olyasvalamit, amit már alapvetően is csak Merlin finom ujja tartott meg. Ő elérte azt, hogy a porba hullva, megalázottan érezzem magam, s ezzel új fejezet nyílt az életembe. Egy teljesen új. Hisz nem volt már kiben bíznom és miben hinnem. Nem maradt más nekem, csak a magány.




Innentől kezdve, ha lehetett, senkihez sem szóltam. Mondhatnám azt, hogy rettegtem, de az nem lenne az igazság. Inkább csak vártam, mikor bújik elő a társaimból a szörnyeteg. Épp ezért nem mertem senkihez sem közeledni, és idővel már senki sem mert hozzám közeledni. Elszigeteltem magam, annyira tökéletesen, hogy az már félelmetes volt. De így legalább biztonságban éreztem magam.
Az első padban ülve az órákon mindig a maximumot teljesítettem, s valahogy a tökéletesség és a félelem peremén ingadozva értem el azt, ahova mindenki törekedett. A csúcsra.
A tanárok elégedettek voltak, a szüleim boldogok a sikereimnek, de az életem olyan gyökeresen megváltozott, amit senki sem láthatott. Kívülről ugyanaz a fagyos, hideg, véla génekkel megáldott lány voltam, mint a kezdet kezdettén. A Delacour lány. Ám azután a nyári éjszaka után teljesen elfordulva a világtól néztem szembe önmagammal. Magam okoltam, a butaságom, a képzelgéseim, a vágyaim, s koszosnak, mocskosnak éreztem magam, aki nem érdemes arra, hogy egy légtérbe legyen bárkivel is. Hiába telt az idő, semmit sem gyógyított meg, semmit sem változtatott. Meglehet nem is volt mit, hisz esélyt sem adtam, sem másnak, sem önmagamnak. Csendben éltem az életem. A megszokott mindennapokat. Csak mikor a Trimágus tusa híre terjedt el, akkor változott meg ismét minden. Mert ami nagy port kavar, annak én a közepébe kerülök. Mint természetesen akkor is.
Egyik jeles példája volt az az esemény, amely csak egy a sok közül, de mégis valahogy felzaklatott. Talán mert hosszú idő után ez volt az újabb eset, amikor szembekerültem a véla mivoltommal és az örökös zaklatásokkal.
Csendben ültem a könyvtárban, éppen a Roxfort történetét olvasta, át, már sokadszorra. Fogalmam sincs mi fogott meg benne, de egyszerűen imádom falni a betűket ebből a könyvből. S ilyenkor mindig azon tűnődöm, vajon jó házba osztottak be? A süveg, amikor idekerültem, azt kiáltotta „Hollóhát!” És persze akkor még senki nem állította az ellenkezőjét, hogy nem vagyok odavaló.
- Hé… te, hahó. -
Egy visszafojtott hang zökkent ki a sorok böngészéséből, s mikor felemeltem a fejem fapofával nézek a hozzám szóló arcába. Egy fiú… gondolhattam volna. Elhúzom a szám, majd újra a könyvre emelem világos tekintetem.
- Hé… sszz… -
Mit sziszeg ez? A düh apránként önt el mikor ismét felnézek, ugyan olyan semmit mondó arccal mint az előbb. Majd kissé felvonom a szemöldököm.
- Ha nem látnád… ez a Könyvtár. Ki volt írva az ajtóra, amin beléptél. Nem tanultál meg olvasni? -
Kérdezem normál hangerővel, mivel szerencsére a könyvtársnő most valahol a Zárolt részlegben tevékenykedik. Egyébként természetesen nem tehetném meg ezt… abban az esetben becsuknám a könyvet, majd tüntetőleg felállnék, és távoznék a hálóterembe. De most… valamiért nincs jó kedvem, és mivel ez a… senki keresi a bajt, vagyis hozzám szól, legalább kiszórakozom magam rajta. Egykét gúnyos megjegyzés, és már is jobb lesz a közérzetem. Főleg ha sikerül letörnöm a szarvát.
- Te… Igaz az, hogy annak a Fleurnak vagy a testvére? -
Ismét felvonom a szemöldököm, ami egy kérdést sugallhat felé, „még is miről beszélsz?” Amire a srác úgy tűnik megszeppen végül hozzá teszi, hogy arra a bizonyos Fleurra gondol, aki részt vett a Trimágus, vagy milyen tusában, amit nem rég rendeztek meg itt… Mire én kimérten bólintok.
- Igen, Fleur a nővérem, Gabrielle, akit meg kellett menteni a második próbán, pedig a húgom, most boldog vagy tökfej? -
Újra a könyvet kezdem el nézni, de nincs sokáig nyugtom, hiszen egyből folytatja kérdésekkel a zaklatásom…
- Szóval akkor benned is van véla igaz? Micsoda buta kérdés… hiszen gyönyörű vagy. -
Erőlködik, bókol, próbál a szívemre hatni, mind ezt csinálja. Szép a szemed, szép a szád és még sorolhatnám. Eszembe jut, mikor ezért is magamat hibáztattam, hiszen a véla „vonzerő” az, ami erről tehet, hogy megbolondítja őket aztán rá kellett jönnöm, alapvetően mániákus az emberi természet. Jó lennék nekik, mint egy trófea. Mint ahogy korábban Franconak is jó voltam. „Nekem is meg volt a véla csaj”. És ilyen mondatot nem akarok hallani, soha többet…
- Kopj le. -
Mondom fel sem nézve a könyvből, közben a szemem sarkából látom, hogy továbbra sem adja fel, még mindig ott ül, és engem néz… Majd nyitja a száját, és már is jön a következő kérdés.
- De… akkor Franciaországi vagy te is nem? -
- Micsoda logika! Komolyan mondom… egyszerűen lenyűgöz az agytekervényeid ilyesfajta megerőltetése… Ne adjak egy zsebkendőt? Csak, hogy a verejtékcseppeket letöröld a homlokodról…-
A fiú pedig csak tátog, és nem tud semmit mondani, úgy tűnik, kezd elmúlni a nagy önbizalom. Már nem erőlteti a „csábítós” pillantását.
- Akkor miért nem a Beauxbattonsba jársz, mint a testvéreid? -
Sóhajtok egyet, majd összecsukom a könyvet. Felállok az asztaltól egy szó nélkül, majd magamhoz ölelem a vaskos kötetet.
- Szerintem neked ehhez semmi közöd. -
Válaszolom tömören, majd eltűnök a polcok mögött. Visszateszem a könyvet a helyére, majd elhagyom a könyvtárt. Utálom ezt a kérdést… rajtam nem látszódik semmi, csak az aprócska kezeim szorulnak ökölbe. Nyugodt, csendes léptekkel haladok a Klubhelység felé. A kérdésre a válasz azonban pofon egyszerű… hiszen körbejárt pletykaként az iskolában már. Nem is firtatom ennek egy két zaftos részlet reményében való újramesélését. De amíg be nem harangozták ezt a tusát, addig észrevétlen maradhattam. Ám nővérem is eljött, benevezett, és a Tűz Serlege az ő nevét is kidobta. Annyira utáltam az egészet…
Befordulok az egyik sarkon, majd a vállamra pislogok, és leszedek egy szöszt a taláromról. Közben kezdek lenyugodni. Meghallom a jól ismert kérdést.
- Hányat lép egy veréb 1 perc alatt? -
Állok meg a portré előtt, majd félre seprek az arcomból egy fehér hajtincset.
- Egyet sem, mert a veréb ugrik. -
Felelem a választ, mire feltárul előttem a portré, én pedig bemászok a klubhelységbe. Amint bent vagyok, körbe futtatom a pillantásom a bent lévőkön, akik különösebben észre sem veszik, hogy itt vagyok. Hogy miért nem vagyok igaz Hollóhátas? Talán a csendességem és a néha feltűnő gonoszságom miatt. Mert nem vagyok segítőkész, és mert nem érdekel senki és semmi különösebben. Szótlanul megyek hát fel a Hálókhoz, majd megkeresve a saját ágyam huppanok le rá.
A bennem lévő biztos kis fal mindenkit távol tart, és senkit nem enged be…
Lábaim törökülésbe rendezem, majd egy újabb könyvet veszek elő, talán épp a Bűbájtant. Könnyeden nyitom fel a szinte eredeti állapotú könyvet, pedig már legalább tízszer elolvastam már. Ez azonban nem zavar, jobb dolgom úgy sincs, mint csendben olvasgatni.

A hatodik Roxfortos év. És ez számomra egyetlen volt a kegyetlen világ kegyetlen gyötrelmeivel. A sikeres RBF vizsgák után azt hihettem volna, ez az év könnyű lesz, már-már nevetségesen egyszerű, de megint tévedtem.
Nem, nem a tananyag vagy a tanárok követelménye volt a vártnál több és teljesíthetetlenebb. Ezek ugyanis nekem sosem okoztak kihívást. Sokkal inkább azok az újabb lelki törések, amelyek végigkísértem az idei évben.
Benjamin viselkedése. Az újságcikk, amelyet teljesen más kivitelben adtak ki, mint ahogyan elvileg kellett volna. Mert milyen is egy riport? Ami rólam készül biztosan tele van minden szennyel és olyan elképzelésekkel, amelyeket a titokzatosságom és rejtélyességem miatt nem tárok az emberek szeme elé.
Az ebből kikerekedő vita. Mind-mind kivettek az erőmből. Mind-mind legyengített. És az idegeim kezdtek tönkremenni.
A hab a tortán a karácsonyi bál volt. Az azt megelőző időszak maga volt a halál. Nem léphettem ki a folyosóra nyugodt szívvel, mert még a női mosdóba is képesek voltak követni a fiúk, csakhogy velük menjek és táncoljak. Szánalmas volt, idegesítő, s a meglévő sírógörcsök mellett kénytelen voltam nyugtatót is szedni. Mindezt persze a tanulás érdekében…
Ám a bálba én már nem jutottam el.
A Szent Mungó hideg szobájának egyik kényelmetlen ágya jutott számomra, ahol a karácsonyt eltölthettem. De még ez is jobb volt. Itt nem zavartak meg rohanó fiúcsapatok, nem kellett a gyűlölködést elviselnem. Itt csak csend volt, és hideg…
És a doktor. A doktor, aki mindig kedves volt. Aki ha kellett, leült mellém, finom ujjakkal ért az arcomhoz, hogy rá figyeljek és ne a múltba révedjek. Aki mellettem volt, mikor kellett. Luc…
Egyszer egy emlékezetes napon Yolandáék is meglátogattak. Az addig sosem látott ikertestvérem, aki engem képviselt a karácsonyi álon, hogy ne tűnjön fel senkinek sem az eltűnésem. Yolanda… Benjamin… Luc…
Ez a kép megmaradt bennem. Örökre.




Felépültem a depresszióból, de mindez annak a három személynek volt köszönhető, akik a legtöbb időt rám áldozták. Yo, Ben és Luc.
Luc, aki mindig segített. Aki mindig vigyázott rám… Aki új lehetőséget mutatott meg. Nemcsak meggyógyította a testemet, hanem a lelkem egy piciny részét is visszaadta. Hitet nyertem, és benne bíztam. Benne megbíztam maradéktalanul. Bár másban nem, de benne igen. Mert vele ténylegesen minden másabb volt, nem úgy, mint Francoval.
És élveztem minden együtt töltött percet.
Mások foggal-körömmel próbálnak elszabadulni a Mungóból. Nekem szomorú tény volt, hogy mennem kell. Így nem láthattam Luc-ot, és vissza kellett térnem abba a világba, ahonnan az önpusztításba küldtem önmagam. Ám Yolanda várt a kapuban és Ben, ami sokat jelentett.
Már nem voltam elveszve. Annyira.
Így hát megújult erővel tértem vissza a Roxfortba. Boldog voltam, mert elég volt csak a kezemen lévő gyűrűre pillantanom és tudtam, valaki vár rám. Valaki olyan, aki nem azért szeret, mert véla génjeim ezt akarják. Aki nem azért értékel, mert különleges vagyok. Hanem önmagamért. És a bennem rejlő mélységbe is belelát s megtalálja az értékeket, oda, ahova még én magam sem vagyok képes.
Akkoriban előfordult, hogy halovány mosollyal arcomon léptem be egy tanterembe. Mert minden annyira idilli volt. Tökéletes… de ez sem tartott örökké.

Tudtam, hogy Luc mindig későn végez, ezért mikor tudtam rohantam elé. Nem érdekelt semmilyen tilalom vagy akadály, mert hozzá kellett sietnem, hisz várt rám.
Mint azon a napon is.
Mosolyogva keltem, s hétvége lévén a szüleim hazakérettek. Én viszont Yolandát küldtem magam helyett, mint… mindig. Nekem csak egy dolog volt, mégpedig az, hogy Luc-el találkozzam. Így szinte rohantam, hogy el ne késsek.
Sosem mentem át az úton, mivel az túlságosan is rémisztő lett volna. Felidézte volna a sok negatív emléket, s Luc is mindig azt mondogatta, ha átkelek az úttesten, visszatalálok a régi önmagamhoz. Én pedig nem akartam. Hiába ő a Mungó kapuján lépett ki és jött át… én nem voltam képes, hogy azon az oldalon várjam. Nem akartam visszaváltozni a régi énemmé, átélni azokat a borzalmakat. Az akartam lenni, aki vagyok, vele.
Így csak a falnak dőltem és tekintetemmel türelmetlenül vártam, hogy mikor tűnik fel a kapuban, s mikor siet át az úton, hogy ismét együtt lehessünk.
Életemnek meghatározó részei, részletei voltak ezek. A találkozások, az egyre várt pillanatok, és Ő maga is.
Széles mosoly tűnt fel arcomon, mikor észrevettem. Senki nem tudott felvidítani, sem megmosolyogtatni annyira, mint amennyire Luc volt képes. Már csak attól is kicsattantam a boldogságtól, hogy megláttam. Mint most is.
Mosolyogva intett. A szemei élénken csillogtak, hisz végre neki sem volt semmi dolga.
Vidám volt, boldognak tűnt, már-már elégedettnek.
Biztosan jó napja lehetett, megmentett egy kisfiút akinek mérgezése volt és most végre fellélegezhet a munka után. Eltűnődtem, miközben ő lelépett az úttestre a parkoló autók közé, mikor egy ember a háta mögé lépve szólt neki. Jól láttam a jelenetet, noha az elhaladó autók miatt nem hallottam a beszélgetésükből egy szót sem. Nem vitatkoztak, nem veszekedtek, sokkal inkább valami fontos dologról tárgyalhattak. Luc összehúzott szemöldökkel figyelt és válaszolt, aztán intett a társának és elmélyülten pillantott maga elé.
Nem nézett szét én pedig csak őt figyeltem. Pedig megakadályozhattam volna. Odakiálthattam volna, hogy ne induljon el. De addigra késő volt.
Csak a fék csikorgását hallottam, s lehunytam a tekintetem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ez volt a vég. Amilyen könnyen jött, olyan könnyen elmúlt a boldogság.
Luc meghalt. Én pedig egyedül maradtam. Hiába Yolanda és Benjamin társasága, és minden jósága, Őt senki sem pótolja.




A Roxfort már nem ugyanolyan. Nem látom a varázsát, s az órák többsége egyhangú. Félig átmentem az úttesten, csak félig. Hozzá. Pedig már akkor tudtam, hogy örökre elvesztettem. De ez épp elég volt ahhoz, hogy teljesen vagy majdnem teljesen visszatérjek a régi önmagamhoz is. Ahogyan Ő azt megmondta előre.
És igaza volt. Nem találom a helyem. Hiába tanulok és érem el a tanáraim elismerését. Ez sem jelent már semmit sem. Félek. Hiszen nem találom, és nem látom. Nem hallom a hangját, pedig korábban álmodtam vele.
Mára ez is elmúlt.
A gyűrű még mindig az ujjamon van. Nem tudok megváli tőle. Gondoltam rá, hogy kellene, mert ez így nem jó, nagyon nem jó és Ő is ezt akarná, de nem ment. Egyszerűen nem ment.
S hiába Yolanda minden bíztatása, jó tanácsa, segítsége… az álmatlan éjszakák megmaradnak. A levertség pedig még inkább.
Kezdetben utálatos voltam mindenkivel. Yo-val, Bennel… aki csak a környezetembe került. De az idő picit segített tisztázni magamban a dolgot. Rájöttem, ők csak nekem akarnak jót. Így hát megtettem azt, amit sosem. Kezdeményeztem és bocsánatot kértem. Nem nyíltan, hanem burkoltan. Tőlük kettőjüktől. Mert ők azok, akikre mindig is számíthatok. Bármi történjék is. 






Kedves, aranyos segítőkész… Még mit nem! Nem vagyok eleresztve jó tulajdonságok terén, inkább csak sok rosszal a felszínen. Talán bele se kellene kezdenem a felsorolásba… Az egyik legnagyobb hibám az, hogy barátságtalan vagyok, egyáltalán nem nyitok mások felé, főleg a másik nem képviselőit nem bírom maga mellett elviselni hosszútávon, mert az agyamra mennek. Viselkedésem rideg, és egyben nevezhető modortalannak is egyes gyenge lelkű emberek felé. Ez egyfajta lázadás a család ellen, akik belém akarták nevelni az Úri-kisasszony szerepét… persze nagyrészt sikerült is, például az öltözködésében egyértelműen, mert nem szeretem az össze szedetlenséget. Ugyanakkor magam körül sem szereti a káoszt, annál inkább a rendet, hogy minden könyv pontosan, élén egymás mellett álljon.
Nem érdekel a környezetem, ha valaki elesik, nem segítem fel, vagy ha a cuccait ejti el, ritka, ha segítek összeszedni. Kivéve, ha egy fiú molesztál egy lányt. Van bennem némi férfi utálat magától érthetően, akár nevezz feministának is, ha ez jól esik. Szerintem igenis a nők el vannak nyomva, pedig sokkal életre valóbbak, mint az erősebbik nem. Szerintem, egy férfi csak teher egy nő számára, puszta akadályozó tényező, hiszen amíg a férfi építi a karrierjét, addig a nő háttérbe van szorítva, neki az a dolga, hogy gyereket neveljen. És ez ellen küzdök foggal, körömmel.
Mindemellett nem tudok csapatban dolgozni, elég önző és önfejű természetem miatt. Csínyekben sosem vettem és veszek részt, szerintem gyerekes akárcsak Yolanda egyes megnyilvánulása is. Ideje mindenkinek felnőnie, ha betölti a 13 éves kort. Az iskolai bulik szintén hidegen hagynak, csak kötelességből megyek el, de néha még ilyen okokból sem.
Hogy lehet valaki egyszerre ennyire szép, és ennyire ellenszenves? Szerintem az egyik következik a másikból, hiszen a jégfal magam körül jótékonyan távol tart mindenkit tőlem  s így nem kell újabb lelki sérüléseket szenvednem. Nem is mutatom ki soha a gyengeséget, a magányt, egyszerűen csak elnyomom ezt az érzést.







mindig ||
~ tanulás
~ olvasás
~ kiállításokra járás
~ komolyzene hallgatás
~ Gabrielle és Fleur és Yolanda <3
soha ||
~ a legtöbb férfi
~ a buta emberek
~ ha feleselnek velem
~ ha nem az enyém az utolsó szó
~ ha valamit nem tudok, vagy kevés információm van róla
~ a pontatlanság, a kétszínűség, a pletykák
dementorok || Amikor 14 évesen rájöttem, hogy Franco végig hazudott, és megerőszakolt.
mumus || A mumus eleinte mindig Franco alakját vette fel, de előfordulhat, hogy a halott kedvesem, Luc jelenik meg előttem, egy autóroncsban.
titkok || Ami azon a nyáron történt (lsd feljebb), egyébként más nincs.
rossz szokás|| A hajam igazgatom, hogy mindig egyenesen, és tökéletes rendben álljon. A ruhám simítom le, és igazgatom, hogy még véletlen se legyen rajta egy darab ránc sem. Türelmetlenül szoktam dobogni a lábammal, vagy elhúzom a szám, nem tetszésem jeléül.






apa|| Monsieur Delacour; 47; aranyvérű
anya || Apolline Delacour; 37; Aranyvér apa részről, véla édesanya
testvérek ||  Gabrielle Delacour ( hamarosan 11) Yolanda Delacour (17) Fleur Delacour (19)
családi állapot|| egyedülálló
állatok || -






magasság || 168 cm
tömeg || 50 kg
rassz || európai
szemszín|| világoskék
hajszín || ezüstös szőke
különleges ismertetöjel || Mivel részben véla vagyok, már önmagában feltűnő jelenséggént tartanak számon.
kinézet|| Mindig tökéletesen nézek ki. Az iskolai egyenruhán egy gyűrődés vagy egy szösz sincs nehogy elrontsa az összképet. Minden hajszálam pont úgy áll, ahogyan akarom.
egészségi állapot || most már teljesen egészséges vagyok






varázslói ismeretek|| 5 év anyaga, kiváló RBF minden tantárgyból, kivéve a Jóslástan. Egyáltalán nincs érzékem a Bájitaltanhoz, csak sokat magolok, és megszenvedek a jó minősítésért. Ugyan ez van Sötét Varázslatok Kivédéséből, és Bűbájtanból is, amíg sokaknak a kedvenc tantárgya, én viszont csak megtanulom az elméletet, és kiválóan csinálom a gyakorlatot, de különösebben nem érdekel. A Jóslástanra csak azért jártam be, hogy jót szórakozzam Trelawneyn. Ez az egyetlen tantárgy, amiből nem voltam kiváló, de nem is törekedtem rá. Másokkal ellentétben nekem a kedvenc tantárgyaim közé tartozik a Mágiatörténet, Gyógynövénytan, és a Mugliismeret, illetve a Legendás lények gondozása, és Átváltoztatástan. McGalagony Professzort szinte példaképnek tekintem. A Rúnaismeret, és a Számmisztika, mint kiegészítő tantárgy helyét tölti be az életében. Mint már mondottam nincsenek barátaim, ezért a tanulási szenvedélyem az, amivel lekötöm magam.
mugli képzettségek|| régen balettoztam, ill. zongoráztam
pálca típusa|| 15 cm hosszú, Rózsafa, magja véla haj ( egyenesen a nagymamától )
különlegesség || Animágus alakom egy hófehér galamb, különleges ismertetőjel, hogy a galamb világoskék szemei, pont olyan, mint az enyém. Egyelőre nem vagyok bejegyezve mert 5 percnél tovább nem tudom megtartani ezt az alakot.





Benjaminnak...

Lépteim csendesen hallatszanak addig a két pillanat erejéig, míg elindulok. Addig, míg Ben tesz egy lépést, hogy utolérjen és a nyakamba zúdítson? mindent. S előtte persze biztosítson róla, tényleg nem fogja a jövőben az én szempontjaival ütköztetve életre hívni a tehetségét. Viszont ez csak egy aprócska elégedettség-morzsa, szinte semmi sem a számomra. Mint egy szösz a kabáton, ami zavar és leveszem, mert nem illik oda. Ilyen vagyok, nem tehetek róla. Na de hogy a szösz még meg is mondja a véleményét?
Ez sosem fordult még elő. Soha. Bishop is inkább fejét lesunyva osont el régebben történt esetleges szóváltásunk után, vagy, ami még jobb volt akkoriban megpróbálta a lehetetlent; kerülni engem. Aztán persze ez se sikerült, csak miután eltűntem. És most? most azt hiszi csak azért, mert egyszer Yolanda színészi képességeinek köszönhetően elfogadtam a létezését ?ugyanis rájöttem már, hogy a húgom semmit sem akar igazából tőle, bár azt nem értem miért- most visszaél mindennel. Mindennel. Az előre megadott bizalommal, a nagyon gyötrő kedvességgel, amelyet sikerült kipréselnem magamból és arról nem beszélve, hogy egy fél pillanattal ezelőtt azt hitte s még mindig azt hiheti, meg tudja menteni a világot. A világot? és engem. De? ez súlyos tévedés. Mert nincs nekem semmi bajom, jó minden úgy, ahogyan van, mellesleg pedig a békejobb nem jelenti azt, hogy Ben Bishop a Delacour csajok pszihomókusa és lelki társa. Nem szorulok senki segítségére sem. Senkiére. Mi ezen annyira felfoghatatlan? És? soha nem kértem, hogy Benjamin valaha is felügyelőt játsszon a számomra. Nem. Én nem vagyok a világ közepe, soha nem is voltam, s noha lehet Ben így érezte korábban annak ellenére, hogy elég sokszor rávilágítottam ama szánalmas tényre, hogy ezt csak ő képzelte be, az álláspontom még a Mungóbeli kirándulásom után sem változott.

Összevont szemöldökkel állok hát meg s fordulok felé, de eleinte csak a lábamat figyelem, s megpróbálom a kevésbé sértő és lélekbe tiporó hangszínemet előszedni, mert mégsem akarom a gyökeres ellenségeskedést kiépíteni épp akkor, mikor a kezdetleges barátság szintjét próbáltam kiépíteni és rájöttem, hogy már talán nem is lehet ezt igazán vagy annyira könnyen, mint eleinte gondoltam. S majdnemhogy megbékéltem a helyzettel, mikor Ben elkezd a jótündér keresztanya szerepében tetszelegni, s segíteni ott, ahol nem tud és ahol talán nem is kellene. Ezért kevésbé kedves, sőt már-már félelmet keltő ábrázattal pillantok fel rá, s tulajdonképp meg sem próbálom rendezni az arcvonásaimat. Ebből a beszélgetésből, ami most jön talán megint nem fog semmi jó kisülni. De? magának köszönhet mindent Bishop. Én megtettem, ami tőlem tellett, az okoskodása az ő hibája. S bár a barátság az őszinteségre alapszik mégsem kérdeztem ki a véleményét. A kritikát pedig? nehezen bírom, főleg ha az a személyiségemet illeti. Hiszen senki sem kötelezi semmire. Én meg még inkább nem.
- Megbízni? Megbízni? Tudod mit jelent ez a szó? Felelősséget, Bishop. F e l e l ő s s é g e t ! Szóval nekem nem kell magyaráznod, de te? te talán némi ismeret híján vagy. ? elszánt tekintetem élő eleven fegyverként szegeződnek a másik arcába. S mindez annyira természetes, mintha minden reggel ilyen dühvel kelnék fel.
- Tudod, miért zárkózom be? Tudod, miért nem állok szóba szinte senkivel se, mikor pedig megtehetném, mint Yolanda? Hát elárulom a nagy titkot. Örülhetsz. Az emberek gyarlóak, önzőek és hazugok. Hátba támadják a ?barátaikat? és bárkit, akit ismernek és aki megbízik bennük. -
Szavaim nyersen, élesen hasítanak bele a köztünk beálló csöndbe, s röppennek tova, mint egy madár, aki kiszabadul a kalitkájából, de ugyanakkor ott is maradnak felettünk némán, mint valami rossz ómen. Mint valami nagyon rossz ómen.

S tekintetem egyszer csak hirtelen elszakítom Benétől, s lassan lehajtott fejjel fordulok el tőle. Nem szólok egy darabig, mert tudom, most ismét ő mondja el a magáét. Hogy nem vagyok normális, és hogy... de bármi legyen is az, amit mond, nem számít túl sokat. Luc is megígérte, hogy velem marad...s bár nem rajta múlott, mégsincs itt ma velem. Hogy bízhatnék bárkiben? És hogy várja el ezt Ben pont tőlem?
- Ne kérj tőlem olyan Benjamin, ami lehetetlen. Olyat ne kérj... mert fájni fog, hogy csalódnod kell. -
A szavak, amelyek talán túl csendesen kerülnek a napvilágra valami olyasmi mélyről jövő őszinteséget hordoznak magukban, hogy én magam is meglepődöm. Igazából nem akarok Bishopnak bajt, gondot okozni. És nem akarom, hogy rosszul essen neki a visszautasításom, ami alapvetően nevetségem rám nézve. Soha nem érdekelt mások érzése. S most, Luc halála óta, és az újabban itt eltöltött hetek óta megváltozott valami. Valami, amit nem tudom kinek köszönhetek, s ami nem tudom, jó-e vagy rossz. Még annyit se tudok, hogy mennyire változtat meg engem? Talán azért nem érdekelt senki lelke, mert egy névtelen-arctalan idegen volt. De Yolanda nem az, Luc nem az volt. És Ben... már ő sem az egy jó ideje. De vajon mióta?




-
Naplózva


Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 05. 15. - 12:00:35 »
0

ELFOGADVA Mosolyog

És Üdv újra köreinkben Mosolyog
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2009. 05. 03. - 21:07:04 »
0

Nagyon szép, gyönyörű, igényes, kidolgozott, átgondolt. (mint mindig Mosolyog ) Gratulálok! *-*

<3  Puszi

Ja, és természetesen... Az átírt előtörténetedet ezennel ELFOGADOM! Mosolyog

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 07. 31. - 23:39:48
Az oldal 0.166 másodperc alatt készült el 30 lekéréssel.