+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Vikitria Maya Mirol
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Vikitria Maya Mirol  (Megtekintve 3354 alkalommal)

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2008. 04. 13. - 00:52:11 »
+3




        

jelszó || "Látom, amit látok, Potti!"
teljes név || Vikitria Maya Alexandra Mirol Royal
becenév || Viki, Tria, Júlia (Maya)
nem ||
születési hely, idő || 1980. június 15, London
kor || 17
vér || arany
iskola || Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola / folyamatban
évfolyam || 7
szak || -
munkahely || -


        

Egyéves voltam mikor elveszítettem a szüleimet. Mindennapos dolog volt akkoriban, 1981-ben… a háború közepén, vagy ahogy később kiderült a végén… Persze akkoriban senki nem sejtette, hogy egy, egy éves fiúcska megöli a világtörténet egyik leghatalmasabb fekete mágusát. Még ő sem. Biztosan meglepte a dolog.  De ne kanyarodjunk el rólam.
Nevelő szülőkhöz kerültem, méghozzá édesanyám barátaihoz, Amerikába. Kalandos utat jártam be pusztán egy év alatt, Angliában láttam meg a napvilágot, majd Norvégiába költöztünk végül pedig egy távoli kontinensen töltöttem a gyermekéveimet. Nem volt igazán izgalmas gyerekkorom azt leszámítva, hogy katasztrofálisan rossz gyerek voltam. Előfordul, ugorjunk. Nincs kedvem részletekbe menően mesélni, mert lényegtelen. A múlt elmúlt.
Tizenhét éves vagyok. Halálfaló. Mindez hogyan történt? Talán ez már érdemel némi magyarázatot.
Ahogy annak lennie kellett felvételt nyertem a Roxfortba és mily meglepő Griffendéles lettem. Igen, akkoriban ez teljesen egyértelmű volt a számomra, el sem tudtam volna képzelni mást. A Weasley fivérek, akikkel mondhatni együtt nőttem fel, hisz szüleik a keresztszüleim voltak és minden nyarat náluk töltöttem, is mind azt a házat boldogították, ahogy csak egy koron édesapám. Jah, nem említettem, a szüleim béke pártiak voltak, legalábbis anyukám, apa már annyira nem. De ne haladjunk ennyire előre.
Szóval, Griffendél. Egy vad kiscica oroszlán lett. Csak hogy a vadcicuska talán még sem volt annyira odavaló, mint az ő gondolta volna. Sosem felejtem el a Süveg szavait:
„Az oroszlán legnagyobb ellensége a kígyó, főleg ha egy személyben dúl a háborújuk. Sorsod egyedül e te kezedben van, dönts bölcsen!”
Akkoriban nem értettem mire akart utalni ma már rájöttem. Vannak dolgok amik elől nem menekülhetünk, de az utunkat akkor is mi választjuk meg. Én akkor a Griffendélt választottam, persze ezt gyorsan megbántam, egy ideig, egy röpke ideig. Ugyanis szerelemre lobbantan egy kígyó iránt, Draco Malfoy iránt. Persze nem voltak komolyak az érzelmeim, csak amilyet egy kis fruska képzelhet a felnőttek komoly világához tartozó hévről, melyről már annyit olvasott. Nem lenne szabad egy bizonyos kor alatt szerelmi regényeket olvasnia a gyerekeknek. Sőt, ha már itt tartunk a Walt Disney is veszélyes. Az ember lánya rendszerint abba szeret bele, akibe nem kéne. Miért? Persze, hogy a valóságban is mindig azok után vágyakozunk akik elérhetetlenek, aztán koppanunk, mert rájövünk ez nem tündérmese. Oh, míg el nem felejtem. A nevelőszüleim félvérek voltak, így a mugli világból szinte mindent megismertem.
Akkor folytassuk a mesélést.  
Draco Malfoy… miatta elfeledkeztem arról , miért is akartam annyira oroszlán lenni, és nem érdekelt az sem hogy társaim kirekesztenek. Élveztem a Jégherceg társaságát, majd persze, ahogy annak lennie kellett – mert ez sosem lehet másképp – úgy összevesztünk, hogy barátokból a legnagyobb ellenségekké váltunk. Nem is tudom kikapott tőle többet én vagy Potter. Vagy Potter és én, mindegy. A lényeg, hogy állandó bajkeverői voltunk a kastélynak. Nem bírtuk elviselni, ha valamelyikünk alul marad és elég könnyen fel is kaptuk a vizet. Védtük a becsületünket. Meg persze, hirtelenségem és szenvedélyem sem vált túlzottan előnyömre. Ez meg Malfoyt szerintem kifejezetten szórakoztatta.
Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, évek, úgy sem lettem túlzottan közkedvelt társaim között, persze mióta Malfoy ellensége lettem változtak a körülmények, már a legtöbben csak levegőnek néztek, nem pedig közellenségnek. Évfolyamtársaim között viszont sikerült  barátokra lelnem. Akadt néhány elvetemült személy akivel megtaláltuk a közös hangot, Mary. Az én drága Marym. Ő tett engem emberré. Jó, ez egy kicsit túlzás, de nagyon sok mindent köszönhettem neki, leginkább azt hogy bízni kezdtem az emberekben és hagytam, hogy megismerhessenek. Nem láttam mindenkiben az ellenséget, és nem képzeltem azt, hogy mindenki felett állok. Mert… hát… eléggé kishercegnőként viselkedtem gyerekként. A lány akinek életben Kellett Maradnia. Aki addig nem nyugodott, míg a középpontba nem került, míg nem ő vált egy társaság irányítójává. A lány, aki sosem talált igaz barátokra… Mary megtanított, hogy nem csak fekete és fehér a világ, jobb emberré tett. Nem mondanám, hogy rossz voltam, inkább elviselhetetlen, egy kislány aki nem találja a helyét a világban, mert érzi, hogy valami hiányzik az életéből, csak nem tudja mi az. Tudja, hogy nem a saját életét éli, de nem képes változtatni rajta. Egyedül a keresztszüleimnél tudtam, néha napján békére lelni, később pedig Mary társaságában. És mikor minden jónak tűnt, mikor úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem, minden megváltozott.
Ekkor már betöltöttem a tizenhatodik életévemet. Ez volt az a nyár, mikor mindenkit gyötört a kétség, vajon Ő kit nem nevezünk nevén, valóban visszatért e, vagy Potter valóban feltünésivisszketegségben szenved, Dumbledore pedig már csak egy szenilis vénember, akit már rég nyugdíjazni kellett volna. Én hittem nekik. Elhittem, hogy Voldemort visszatért. És hogy miért merem kimondani vagy épp papírra vetni a nevét? Az államokban Voldemort nem volt több egy rettenetes feketemágusnál.  Ennyi. Ott nem tartottak a névtől, de persze megválogatták a szavaikat, odafigyeltek, mit is ejtenek ki a szájukon, mert sosem lehetett tudni, kivel is állnak szemben. Na, ezért ejtem ki. Nem félek a névtől. Főleg, mert hiába próbáltam egy neven sajnos nem tudtam bosszút állni. Hiába írtam le egy papírra és égettem hamvaira, a fájdalom melyet okozott nem múlt. Gyűlöltem és a mai napig gyűlölöm a név viselőjét, miatta haltak meg a szüleim. Miatta!
Szóval, ez volt az a nyár, ami mindent megváltoztatott. Harcolni akartam, harcolni ellene és kivételesen hamarabb visszatérni Londonba, mint a tanév kezdete. Sikeresen rá is vettem a nevelőszüleimet, akik ennek az utazásnak köszönhették halálukat. Megölték őket. Fényes nappal a nyílt utcán végeztek velük, és senki nem látta a merénylőt. Egy átok és végük lett. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy az ő halálukért is én vagyok a felelős, de ez a késszúrás elég volt ahhoz, hogy az elhatározásom tetté nője ki magát. Cselekedni akartam. Képtelen voltam egyhelyben ülni s várni, talán lesz valami. Hajtott a bosszú, immáron négy ártatlan élet miatt.  
Az egyetlen ötletem, és visszagondolva brutálisan ostoba ötletem, Draco Malfoy volt. Felkerestem és el akartam hitetni vele, hogy Halálfaló akarok lenni. Persze, arról sem volt bizonyítékom, hogy ő az e, vagy a családja, de sejtésem az volt, és nem kellett sok hogy tökéletesen meggyőzzem magam arról, hogy bizony Jégherceg egy Közülük. Na, ez a látogatásom hiba volt. Hatalmas, orbitális hiba, mely egy visszafordíthatatlan lavinát indított meg, mely gyorsan és fájdalmasan sötétítette el előttem a világot.
Azon az estén valami olyan történt, melyet elképzelni sem tudtam. Egy előre nem tervezetett véletlen következménye kép, melynek bűnöse egy szerelemi bájital volt, kis híján Malfoy karjaiba kerültem. Végül sikerült felülkeverednem a kotyvalékon – melyről a mai napig nem tudom, hogy eshettem csapdául, pont ÉN! – és elmenekülnöm. De az emlékek továbbra is megmaradtak. Józan fejjel is ugyanolyan mámorítónak éreztem Draco csókját, és az álmaim állandó vendégé vált. Gyűlölni akartam, de már csak finom mozdulatait láttam, a fájdalmat a szemében, az örökös félszet, mely körüllengte és mely talán csak az én képzeletem játéka volt. De… az időmúlásával beleszerettem ő pedig viszonozni kezdte az érzelmeimet. Hosszadalmas játék volt. És egyáltalán nem kellemes, visszaemlékezve pedig nem látom a lépcsőfokokat melyek idáig vezettek volna, de mégis megtörtént. Visszavonhatatlanul, szívből az övé lettem. Megismertem egy olyan arcát, melyről hittem, hogy rajtam kívül senki nem ismerhet, és ő is olyanokat láthatott belőlem, melyek létezéséről, még csak nekem sem volt tudomásom. Miatta képes lettem volna bármire, és meg is tettem…
Elárultam mindenkit, aki eddig bízott bennem, és olyanokat is, akik nem. Halálfalóvá váltam. Persze, a magyarázkodásnak itt még nincs vége. Nem csak Draco iránti érzelmeim vezettek erre a lépésre. Csak szerelemből nem sétáltam volna önszántamból egyenesen Voldemort karjaiba, mert végül azt tettem… még akkor is ha csak utólagosan tudtam meg…
Akkor jöjjön az igazság, melyről én is csak tizenhat évesen szerezhettem tudomást…
Mint kiderült az árva nevenincs kis Henderson, mint akinek gondoltam magam és gondoltak sok éven át mások is, soha nem létezett. Édesapám neve ugyanis sokkal jelentősebb volt. Nem volt más, mint egy Mirol. Egy azon aranyvérű családok sarjai közül, akik hirdették a tisztaságot. Ez kicsit mélyen érintett. Főleg, mikor azt is közölték velem, hogy az apám, akit eddig példaképként tiszteltem, maga is Halálfaló volt, és nem azért kellett meghalnia, mert a jó ért küzdött, hanem mert elárulta a Őt. Gyerekkorom összes története, melyről szüleim diadalairól zenget, hazugságok voltak, már egyiknek sem tudtam hinni, pedig némi igazság talán rejtőzhetett mögöttük, hisz nagybátyám, ki készségesen a gyámommá vált, mikor értesült létezésemről, nem tanúsított apám felé túlzott szeretett. De már nem is érdekel. A hőseim meghaltak. Ahogy Henderson is rég elhunyt. Sírba szállt azon az éjszakán, mikor Voldemort magához édesgetett.
Soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. Ott álltam egyedül, körülvéve ellenségeimmel, és ott volt köztük a nagybátyám és Draco is… Ott álltak és csak néztek, de egyiknek sem tudtam soha elkapni a pillantását. Vagy csak én akarom ezt képzelni? Lehet. Talán így könnyebb. Azon az éjjelen tudtam meg az igazságot, apámról, ezzel akart megtörni, de ez még kevésnek bizonyult volna, ahhoz, hogy behódoljak neki, mert hiába a halálfalói vér, mely bennem csörgedezik, énem sötét oldalát sikerült elzárnom és nem voltam és a mai napig nem vagyok hajlandó felszínre engedni. De a Nagyúrnak meg volt az ütőkártyája, ha így nem akkor úgy, de az övé leszek. Mikor már a porban feküdtem megalázottan sikításaim közepette, és még mindig nem akartam Nemet mondani, bedobta az egyetlen olyan lapot, melyre csak felhajtással tudtam felelni, Draco és James élete…
Egy kislány, aki soha nem vágyott másra, csak családra és szeretettre maga körül, az bizony magát is képes elárulni, ha elveszítené azt, mely végre az övé lett.
Egy Griffendéles Halálfaló. James Alexander Mirol Mágiaügyi Miniszter unokahúga. Draco Malfoy jegyes. Ez vagyok én.
Vikitria Maya Alexandra Mirol Royal.


Háború
Halálfaló vagyok. Ez mindent elmondhat. De… Nem.
Halálfaló vagyok, de nem falok halált. Meg tanultam hogyan kell üres tekintettel végig nézni egy kínzást vagy másoknak a halálát, de az üres tekintet nem jelenti, hogy lelkemben nem dúl háború és szívem szerint ne védeném meg azokat az embereket, de nem tehetem…
Egy öleb lettem, aki gazdája minden parancsát teljesíti a megérdemelt jutalomfalatkákért. Csak az én falatkáim a szeretetteim élete…
A háború mindenkiben ott hagyja a nyomait, csak valakiben erősebben… Engem kifordított önmagamból. Hogy valaha visszatalálhatok e, arról pedig már fogalmam sincs, túl sokat engedtem felszínre a bennem lakozó szörnyből…



        

Hendersonként…
Elég gyakran voltam egy kis pulykatojás. Nem vetettem meg az erőszakot vagy a trágár beszédet. Mindezzel természetesen az őrületbe kergetve nevelőszüleimet. Sosem voltam egy jó kislány, túlzottan sok volt a felesleges energiám, melyet később a taníttatásommal akartak lecsendesíteni.
Kíváncsi természetemnek köszönhetően, mindent kipróbáltam és mindent tudni akartam. Tikipusan „miért”-es kicsi lány voltam. Aztán ahogy teltek az évek, a kérdezősködések eltűntek és átvette a helyét a nyomozás. Utána jártam mindennek, ami csak kicsit is izgatta a fantáziámat és mindig bajba is kerültem miatta.
Az akaraterőm és a büszkeségem is már nagyon hamar a felszínre tört, akárcsak a hatalomvágyam, mely szerencsére néhány gyerekkori élménynek köszönhetően le lett törve.
Az iskolai éveim kezdetében, még ilyen voltam. Aztán ahogy kezdtem felnőni, kezdtem megváltozni, a barátaim hatalmas befolyással voltak rám. Soha nem voltam egy központi személyiség, de általában tudták ki vagyok.
Kevés ember volt, akit igazán közel engedtem magamhoz, és értük az életemet is kockára tettem volna. Soha nem engedtem, hogy a szeretteimet bárki is bántsa vagy akár egyetlen rossz szót is ejtsen róluk. Nem tűrtem el.
A kíváncsiságom elég hamar egyoldalúvá vált, egyedül azok a dolgok iránt érdeklődtem, melyben izgalmat találtam, minden más titok hidegen hagyott, sok tanárom legnagyobb bánatára.
Makacsságom én önfejűkésem nem ismert határt. Soha semmiről nem lehetett lebeszélni, amit kitaláltam, azt mindig végre is kellett hajtanom, még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy rossz vége lesz.
Mirolként…
Alapvonásaimban nem változtam, csak a negatívak felerősödtek. Minden olyan apróság, mely ott lakozott bennem, csak épp mélyen el volt zárva lelkem legsötétebb börtönébe, az kiszabadult és a felszínre tört.
Csalódtam mindenben is mindenkiben. A szüleimbe vetett hitem egy pillanat alatt tovaszállt, ami hatalmas törést jelentett. A példaképem eltűnt.
Elfojtottam magamban minden régi érzelmet és kizártam magamból a lelkiismeretet. Muszáj volt, túl akarom élni a háborút.
De mindezek ellenére, képtelen vagyok érzéketlen maradni. Nem megy. Titkon sajog a szívem, hogy így kell bánnom azokkal az emberekkel akik, bíznak bennem, és ha lehetőségem lenne rá, akkor harcolnék értük, mellettük. De én a család és a szerelem mellett döntöttem, csak néha elbizonytalanodok, hogy vajon ez volt e jó lépés. A helyes nem. Azt tudom.
Felszínes. Makrancos. Csökönyös. Romantikus. Naiv. Kíváncsi. Ezeket mondanám magamról. De ezeket gondolják: Áruló. Szívtelen. Könyörtelen. Becsvágyó. Aljas...



        

mindig ||
•   fontos személyek az életemben: Draco, James, Keith, Tristram, Foley prof
•   a sport: kviddics
•   élvezetek: csók, pezsgő, eper
•   kedvencem: Sárkány, a macskám
•   irodalom: Rómeó és Júlia
•   s ami nélkül nem tudnék élni: mágia
soha ||
•   akik nélkül tudnék élni: Voldemort, Wolls
•   étel: karfiol
•   állat: nyúl
•   amit gyűlölök: ízléstelenség
•   s amit nem vagyok hajlandó elviselni: ha beleszólnak az életembe
dementorok ||  kezdetben a rémálmaim jelentek meg előttem, manapság már a beavatásom képei is, de tudom uralni
mumus ||
•   gyerekkori félelem: egy megvadult, vérengzős,  piros szemű nyúl
•   jelenlegi: saját magam, mint lelketlen, véreskezű Halálfaló
Edevis tükre ||
•   régen: a szüleimet akartam visszakapni, egy családot szerettem volna
•   most: hogy véget érjenek ezek a borzalmak, a tükörben nem magamat látom, hanem hogy a békét ünneplik, mások
százfűlé-főzet ||  
•   régen: sötétzöld, savanyú menta íz, és nagyon hideg
•   most: a barna és sötétzöld közti árnyalat, megsavanyodott citrom íz melybe poshadtság vegyül
titkok ||
•   terhes voltam
•   lefeküdtem Crassoval
•   a mai napig meg van a még szüleimtől kapott bárányom, ami már eléggé leamortizált állapotban van, de néha még mindig megvéd ha alszom
•   előfordul hogy kimarad a zuhanyozás
rossz szokás ||
•   minden este újra lakkozom a körmöm
•   rendszeresen többet szedek a tányéromra, mint amennyit megennék
•   nem mindig tudom, hányadik pohár pezsgőnél kéne megállni
 



        
 
apa || Johnathan Leopold Mirol, aranyvér, 1955-81
anya || Maya Sophia Royal, aranyvér  1959-81
testvérek ||  Gabriel Mirol, félvér, 1981 (féltestvér, apai ágról)
családi állapot || Jegyes, Draco Malfoy, aranyvér, 1980
állatok || Sárkány, fekete-fehér félperzsa macska

Családtörténet || A legősibb család a varázslótársadalomban, a Mirol. Eredete egészen Mardekár Malazárig vezethető vissza, de a családi pletykák szerint Herpo the Foul, a baziliszkusz első ismert tenyésztője is a felmenőink közé sorolható.
Mardekár valószínűleg Kelet-Angliából, Norfolk környékéről származott
Mardekár közvetlen ágát a Gomoldok képviselték, de miután 1945-ben Morfin Gomold az idő előtt életét vesztette így a család ezen része végleg kihalt. A Mardekár famíliára jellemző volt, hogy mindenki tudott párszaszóul, a Mirolok felmenői csak kevesen és a jelenleg élő tagok közül senki nem beszéli a kígyók nyelvét.
Számtalan híres mágus tartozik Mardekár utódjai közé, kik jó illetve elborzasztó tetteikkel írták bele magukat a történelemkönyvekbe. Ignatia Wildsmith (1227 - 1320 ) találta fel Hopp-port, aki ekkor már három Platt fiókának volt az édesanyja. Később Yardley Platt (1446 – 1557), aki sorozat-koboldgyilkosságairól volt híres, és aki részt vett két koboldfelkelésben is, mint kitüntetett parancsok, később megőrült, és az életének utolsó évtizedeit cellák fogságában töltötte. Neki egy lány gyermeke született, így a Platt név 1557-ben kihalt.
A család legnagyobb szégyene, Thaddeus Thurkell (1632 – 1692), aki a Miroloknak nem egyenes ági felmenője. Thaddeus ugyanis hét fiú örököst nemzett, akik közül egyik sem rendelkezett a mágia csodálatos adományával. A híresztelések szerint, fiait sündisznóvá varázsolta.
A dinasztia legkiemelkedőbb alakja  Elfrida Clagg  (1612 – 1687)  A Varázslótanács elnöke volt, innentől többen is megfordultak a család tagjai közül a Minisztériumban. Elfrida Adalbert Gomoldhoz ment hozzá, és két generációval később Artemisia Gomold, a hivatalos első szülött, a norvég származású Havelock Mirollal kötött házasságot.
A család nem túl régre visszemenő történetében két vérárulás fordult elő. Az első 1929-ben, mikor Rose Mirol hozzáment egy mugliszármazású férfihoz. Egy lány gyermekük született, aki később szülei halálát okozta.
A második árulást Jonathan Mirol követte el 1979-ben, miután megtagadta a nevét és urát. Jonathan a szerelméért tagadta meg ősét, Voldemortot. Ezek után feleségével és a hamarosan születendő kislányával menekülésre kényszerült. Norvégiában bujkáltak és nevüket is Mirolról Hendersonra változtatták, de végül a sors Jonathan bátyjának, James Alexander Mirol képében lecsapott rájuk. Jonathan Mirol és Maya Royal, aki egy amerikai aranyvérű varázslócsalád utolsó leszármazottja volt 1981-ben életüket vesztették.



        

magasság || 181 cm
tömeg || 64 kg
szemszín ||smaragzöld
hajszín ||mézszőke
különleges ismertetőjel || Draco szerint a tüzes tekintet
kinézet || Szőke derékig érő haj jellemzett általában, de jelenleg éppen hogy a vállamat verdesi, szemem mélyzöld és enyhén mandulavágású. Az átlagnál kicsit magasabb vagyok, és nőies testalkattal rendelkezem, de kviddics miatt talán kicsit szélesebb a hátam és izmosabbak a karjaim, viszont mostanában eléggé lefogytam. Ami mindenemen meglátszik. A hajam sem olyan fényes már, az arcom sem olyan pirospozsgás, és új ruhatárra volt szükségem, mert minden lógott rajtam...
De megjelenésem így is azonnal tükrözi a származásom, hisz minden mozdulatom tökéletes. Mégis tekintetemből talán a fájdalom sugározna, ha nem fektetnék rengeteg energiát abba, hogy a hűvösségen kívül más ne lehessen látható. Egy hatalmas jelmez. Ez vagyok én.
egészségi állapot || rémálok, gyenge immunrendszer



        

varázslói ismeretek || Bájitaltanból és sötétvarázslatok kivédéséből jeleskedem a többi gyakorlati tárgyba is jó vagyok, ellentétben az elméleti tárgyakkal. Nagyon nem kedvelek tanulni, és csak azt csinálom, amihez kedvem van. Ha varázslásról vagy kotyvasztásról van szó, jöhet, ha a rúnákról vagy a régi nagy varázslókról, akkor inkább alszom egy jót.
Bizonyítvány
­


felvett tantárgyak || számmisztika, rúnatan
mugli képzettségek || zongora, tánc és tudom használni a televíziót is
pálca típusa || 11 hüvelyk, rugalmas fűzfa, egyszarvúszőr maggal
különlegesség || patrónus: párduc



        
 
végzettség || most végzek a Roxfortban
foglalkozás || nagybátyám támogat, de a saját vagyonom sem csekély
                         fogalmam sincs még az iskola elvégzése után mit fogok csinálni
státusz || a tavalyi évemnek köszönhetően szinte mindenki tudja kit szolgálok, de inkább csak nyílt titok, nem reklámozom. Két embernek mondtam el: Travis Foley és Izabel Bishop
szolgálati idő || 1997. május 10.
hogyan lehetne a karakter a Nagyúr hasznára? || Griffendéles vagyok. Harry Potter osztálytársa. És egy Mirol.



        

1991 szeptember 1. Roxfortos éveim kezdete

- Anyu kérlek elég volt. Így is szép vagyok már. Hagy menjek! - próbáltam meggyőzni nevelő anyukámat, hogy végre elengedjen és felszállhassak a Roxfortba menő vonatra.
- Glória hagyd már azt a szegény lányt, még a végén lekési a vonatot.- próbált nevelő apám is hatni anyára.
- Glória! Timothy! Jaj de rég láttalak benneteket, nagyon jól néztek ki. - talált ránk a megmentőm Arthur bácsi, agy anya legalább helyettem már vele foglalkozott. - Milyen ki engedni a kezetek közül az első lurkót? - na jó erre már nagyon csúnyán néztem, szóval a felnőttek feladata, a gyerekek lealázása, tudtam én de ennyire nem kellene az orrom alá dörgölni. De legalább kihasználtam az alkalmat és oda rohantam Fredhez és Georgohoz, de miközben rohantam hozzájuk neki mentem és egy fekete hajú szemüveges vékony fiúnak, aki egyből el is esett. Nem sokat foglalkoztam vele, egy pillanatra ránéztem és futottam is tovább. Ez volt az első találkozásom Harry Potterrel.
- Sziasztok! - köszöntem rá már messziről az ikrekre. A nyakukba ugrottam mikor oda értem hozzájuk. Geordot kis híján fel is löktem, de végén nem sikerült. Nevetve tett le az öléből.
- Szia Boszi! - üdvözölt George és utána Fred is aki egy jó nagy puszival kontrázott rá testvére fojtogató ölelésére.
- Szia. - hallottam egy durcás hangot a hátuk mögül. Ron volt az. Koszosabban és kócosabban mint eddig láttam.
- Hello! - köszöntem én is, de ebben már nem volt az az öröm, ami Frednek és Georgan szolt, itt már csak az álarcom mögötti Viki válaszolt. - Na mi az, te megint elvszedetted a fésűdet? Meg tudod fürödni, sem árt néha napján. Ha így jössz Roxfortba le fogod járatni a családodat.
- Azt már nem lehet jobban lejáratni - szólt közbe a mondani valómba egy szőke nagyon helyes fiú. Nagyon , nagyon megtetszett, és ahogy ő állt előttem hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, de aztán megtaláltam magamat s nem hagytam annyiban a dolgot, hogy belevágott az én Ronom cikizésébe.
- Ki vagy te, hogy csak így belekontárkodsz mások beszélgetésébe? Nem hinném, hogy bárki is kérdezte volna a véleményedet. - és ott álltam előtte, magabiztosan és sajnálkozva, ő pedig egy szó nélkül otthagyott minket.
De mi sem tudtuk tovább folytatni a beszélgetésünket, mert máris indult a vonat. Gyorsan elköszöntem nevelő és keresztszüleimtől és a többi Weaslyvel elfoglaltuk helyünket a Roxfort Expressen.
A vonatúton semmi különös nem történt, leszámítva azt, hogy mindenki odáig volt attól, hogy Harry Potter is velünk utazik és egy idegesítő lány valami Nevillnek a békáját kereste, yah meg Percy ugrált idő oda, mint prefektus. De én nagyon jól elvoltam az ikrekkel és megismerkedtem a legjobb barátjukkal és bajtársukkal Lee Jordannel és azzal a lánnyal, akiért Fred már lassan 2éve odáig volt Angelina Johnsonnal. Szerintem nem volt semmi különös abban a lányban.
Mikor a vonat beért Roxfortba már leszállt az est és csak a hold meg a csillagok adtak valami fényt a diákoknak.
- Elsősök ide hozzám! - szólított meg valaki minket.
Ahogy közelebb értünk a hang forrásához elállt a lélegzetünk is. És éltemben először egyetértettem Ronnal erre tényleg nincs jobb szó mint a "wow". Tudtam, hogy van egy félóriás a Roxfortban, de más tudni a dolgokat és más tapasztalni. És ezen a tapasztalaton tátva maradt a szám is, de nem csak nekem, hanem minden elsősnek, kivétel egynek. Annak a fekete hajú szemüveges fiúnak nem, akit fellöktem véletlenül a pályaudvaron, de hamarosan ki is derült a titok nyitja. Ismerték egymást, így könnyű.
Hagridnek hívták a Roxfort óriását és a kezdeti megdöbbenés után már senki nem tartott tőle, nagyon kedves volt mindenkihez. Még egy eléggé béna fiúnak is segített beszállni a csónakba, pedig voltunk, néhányan akik szívesen nézték volna tovább a fiú szerencsétlenkedését. Nem vagyok gonosz, de tényleg vicces volt.
Rengetegszer képzeltem el a kastélyt, de álmomban sem gondoltam volna hogy ennyire csodás. Amerikát is sokan nevezik az álmok hazájának a mesék birodalmának, de azok, akik ezt mondják, biztos hogy nem látták még Roxfortot.
Ahogy beérünk a kastélyba fel lettünk terelve egy-egy hosszú lépcsőn egy nagy ajtóig, az ajtó csukva volt és egy öregebb korú zöld taláros boszorkány állt előtte.
- Üdvözlöm az első éveseket. Minerva McGalagony professzor vagyok, átváltozás tant tanítok az is...
- Trevoll! - kiáltott bele valaki a tanárnő mondandójába és rávetette magát egy békára. Biztos az a fiú volt aki már vonaton elhagyta a békáját, de várjunk csak! Ez az a fiú aki alig bírt beleszállni a csónakba. Ezen mosolyognom kellett, de nem csak kuncogtam a bajszom alatt. A mellettem lévő kisebb társaság is alig bírta vissza fogni a nevetését, élükön a szőke helyes fiúval. Egy pillanatra egymásra néztünk, de McGalagony máris folytatta a beszámolóját. Elmondta, hogy most az ünnepélyes beosztási ceremónia jön, ami eldönti, hogy melyik házba kerülünk aztán várakozásra intett minket és bement a nagy ajtón túlra.
A szőke helyes fiú előre lépett a fekete szemüvegeshez: - Tehát mégis igaz, Harry Potter Roxfortos diák lett. - na erre megkezdődött a sugdolódzás a hátunk mögött, szó, ami szó én is meglepődtem, azt tudtam, hogy Harry Potter itt van, de hogy pont ő, akiket fellöktem. - Ő Crak, és Monstro - folytatta a szőke hajú fiú, fejével a két mellette álló nagydarab fiúra mutatva. - Én Malfoy vagyok, Draco Malfoy.
Draco... meg tudtam a nevét... A beszélgetés még folytatódott, de én már képtelen voltam oda figyelni, csak Draco szép nevére tudtam gondolni. Aztán visszatért McGalagony professzor és intett hogy kövessük a nagy ajtón túlra, és mi követtük. Bent elég tárul az ebédlő, négy hosszú asztallal és a végén egy ötödikkel ahol a tanárok foglaltak helyet. A plafon meg pontosan olyan volt, ahogy Bill mesélte nekem, elvarázsolt és csodálatos.
Ahogy az összes elsős beért a terem közepére néma csend lett és megszólalt egy hang azaz egy kalap:
Kalapok közt keresgélve
Találsz talán szebbet,
De nem hordott még a fején a föld
Nálam szebbet?
Én vagyok, a Teszlek Süveg
A Híres? Naná!
Más sapkákkal ne végy engem
Egy kalap alá!
Én látom mit senki más:
hogy mit rejt a fejed-
Próbálj fel és mentem mondom,
hol van a helyed.
Ha vakmerő vagy s hősi lelkű,
Házad a Griffendél.
Oda csak az kerül, ki
Semmitől sem fél.
Hugraburgnak nyájas népe
békés, igazságos.
Oda mész, ha türelmes vagy
S jámbor - ez világos.
A bölcs öreg Hollohátban
éles elmék várnak.
Kiknek a tanulás kaland,
Oda azok járnak.
Hogyha agyafúrt és ravasz vagy,
ne is tekints másra:
A Mardekár való neked.
Ott lelhetsz sok társra.
Hát vegyél fel, és ne remegj!
Forog ez az agy!
Bár nincsen mancsom, nálam mégis
Jó kezekben vagy.

Mire a süveg befejezte a néma csönd tapsviharrá vált át és megkezdődött a beosztási ceremónia. Szép sorjában szólították ki az embereket a kalapokhoz, és nagyon furcsálltam hogy szinte mindenki félve ment a süveghez. Mikor én következtem, oda pattogtam a fejemre húztam a süveget és vártam, hova való vagyok.
- Griffendél! - hallatszott szinte egyből a válasz, és a Griffendél asztalánál üdvrivalgás tört ki, én meg oda sétáltam az asztalomhoz, tettetett örömmel, mert közben azon járt az eszem, amit a Süveg mondott: „A Mardekárban lenned a helyed”. Ekkor még fogalmam sem volt mire célzott.
 


        

avialany||  Scarlett Johansson

Minden fontosabb a Mirolkról feljegyzés itt található:
Mirolok
A múltam részletei pedig itt tekinthetőek meg:
A Naplóm
Naplózva

Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2008. 04. 13. - 01:00:24 »
0

Elfogadva!  Puszi
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 06. 13. - 12:11:43
Az oldal 0.111 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.