+  Roxfort RPG
|-+  99/2000-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Birtok
| | | |-+  Távoli sírkert
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Távoli sírkert  (Megtekintve 566 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 06. 17. - 21:35:21 »
0




Távol a kastélytól, jó tízperces gyaloglás után találhatsz rá a sírkertre, mely sokak szerint erősen kísértett hely. Ide temették a Roxfort hajdani igazgatóit, nemes diákjait, az ostromban elhunyt arctalanokat, sőt, állítólag magukat az alapítókat is, Mardekár Malazárt kivéve.
Naplózva

Minerva McGalagony
Tanár
*****


Az Igazgatónő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 05. 09. - 08:11:26 »
+6


EGY KESERŰ MEGEMLÉKEZÉS

2000. május


music

A távoli sírkertben nagy tömeg gyűlt össze. Az előre felállított pódiumtól jobbra helyezkedtek el az iskolából érkező tanulók, a baloldalon pedig azok a személyek, akik a kastély falain kívülről jöttek leróni tiszteletüket. A sajtó is megjelent persze, nem egy fényképező kattant, hol a Szombati Boszorkány, hol a Reggeli Próféta nevében. Ám meglepően nagy volt a csend, nem volt egyetlen hangos pisszenés sem… hiszen még nagyon is ott ült az ostrom nyoma mindenki szívében. Talán ezért is, nem csupán azok jelentek meg, akinek a Roxfortban veszett oda valakije, hanem olyanok is, akik a háború során számos barátot és rokont veszítettek vagy egyszerűen csak megviselte a lelküket az állandó rettegés.
McGalagony igazgatónő is tökéletesen emlékezett a háború alatti nehéz légkörre, a félelemre, amit el kellett rejtenie, hogy a tanulóknak támaszként tudjon szolgálni. S végül ott volt az ostrom… az a rengeteg borzalom és veszteség. Ezekkel a gondolatokkal sétált fel a pódiumra, vékony ujjai között szorongatva az előző éjszaka gondosan lejegyzett szövegének lapjait. Tudta, hogy ez kevés, túl hivatalos, túl érzelemmentes, mégsem akarta a megtörés fikarcnyi jelét sem mutatni. Így hát rezzenéstelen arccal állt ki a tömeg elé, hosszú csendet tartva, mielőtt belekezdett beszédébe.
– Kedves egybegyűltek! Pontosan két éve, májusnak ezen napján e kastély falai…– mutatott az épület távolban felsejlő tornyai közé. Fekete taráljának ujjába belekapott a szellő közben. –… számos borzalmat éltek meg. Ezért is döntött úgy az iskola vezetősége, hogy rövid tiszteletadással emlékezik meg az ostrom elhunytairól és kifejezi háláját a háború hőseinek.
Eközben az igazgatónő és a pódium jobb oldalán felsorakozott a diákokból álló kórus. Volt közöttük hugrabugos, hollóhátas, griffendéles és mardekáros nyakkendőt viselő tanuló is. Szorosan álltak egymás mellé, majd Minerva McGalagony egyetlen intésére gyászos, lágy ritmusú nótába kezdtek. Az idős boszorkány lehajtotta süveges fejét, egy pillanatig csak bámulta a szorongatott jegyzeteket.
Csak a dallam végén húzta ki megint magát, hogy szigorú tekintettel végig nézzen a tanulókon. Nem akart hosszan beszélni és untatni a tömeget. Hiszen ez a nap nem róla szólt, hanem azokról, aki az életüket is feláldozták azért, amit Tudjukki halála jelentett. Egy talán békésebb világot.
– Szinte nincs olyan varázsló és boszorkány, aki ne veszített volna el valakit a harc során. – Kezdte. – Úgy gondolom, hogy egy ilyen veszteségre mindig emlékeznünk kell. Legyen ez figyelmeztetés a jövendőbeli tetteinkkel kapcsolatban, tiszteljük meg azzal őket, hogy áldozatuk nem csak egy ellenség elpusztításához, de egy okosabban tervezett jövőhöz is vezet minket. Ugyanakkor ne feledjük, hogy nem kérdéses azok hősiessége, akik életüket áldozták, de közöttünk is járnak olyanok, akik számos áldozatot hoztak. Így ez a nap, nem csak veszett barátaink, de hőseink ünnepe is! Ezért hát egy perces néma csenddel tisztelegjünk előttük!
A tanárnő ismét lehajtotta a fejét. Mélyet szippantott a sírkert áporodott levegőjéből. Tudta jól, nem ez volt az utolsó ilyen beszéde, mert ezzel hagyományt kívánt teremteni. Generációknak kellett emlékeznie arra, ami két éve ezen a helyen történt.
– Most pedig – kezdte lágy hangon. – Az iskola nevében megkérném, Mr. Fawcettet és Mr. Lancastert, hogy helyezzenek el egy-egy fehér koszorút minden síron. Ezt követően, mindenki leróhatja a kegyeletét a maga módján!
Az igazgatónő biccentett, majd remegő térdekkel indult meg, lefelé a pódiumról.



Tudnivalók:
A játékra mindenki 1 reagban válaszolhat,
az hogy milyen formában van jelen a rendezvényen egyénileg
eldönthető.
A reagokat május 23-án, éjfélig várjuk.
Naplózva

Nathaniel Forest
Játékmester
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 05. 11. - 19:18:35 »
+4


EGY KESERŰ MEGEMLÉKEZÉS

Valahogy határozottan nehezebbnek éreztem a tagjaim. Mindenem. Persze nem volt kérdés, hogy eljövök erre a megemlékezésre. A kiadóban is gyertyát gyújtottunk reggel az elhunytak tiszteletére. De ez a nap szinte pont annyira fájdalmasnak és borúsnak tűnik, mint minden egyes napkelte a háború alatt. S önmagam otromba külsejét is pontosan olyan kellemetlennek éreztem, mint akkori tehetetlenségemben. Nem volt kiadóm, nem volt barátom. És mind e közben bujkálni se tudtam, de harcolni is béna voltam. Egy rakás tehetetlenség lézengett a világban, aki nem volt képes egyébre, mint véletlenszerű helyeken ellátmányt felejteni a menekülteknek.
Megszorítottam a mellettem álló Elliot kezét, hogy valamiféle erőt merítsek belőle. Másnak érzem magam miatta mégis. Akkor màr csak Mariel emléke volt, amiért harcolhattam, amiért tenni akartam valamit és mégis tehetetlenül csak néztem, ahogy elcsorog mellettem a háború. És nem tettem semmit. Míg Mariel az életét áldozta fel azért, hogy a lánya biztonságos világban élhessen.

Azóta mintha megfordult volna a világ. A kiadó híresebb, mint valaha, az életem pedig egészen másféle irányba indult, mint amit hittem volna, akárcsak másfél évvel ezelőtt is. Most is erőt ad az, hogy itt van velem, itt van nekem. Még akkor is, ha nem feltétlen zökkenőmentes a kapcsolatunk és az életünk. De vagyunk egymásnak. És boldogabb vagyok, mint valaha is voltam. Azt hiszem.
A tó felől érkező szél kissé beleborzol a hajamba, majd végigsöpör Elliot fekete tincsein is épp ugyanúgy, mint a pódiumon álló igazgatónő talárján. A domboldalon fenségesen tornyosul a gyászoló emlékezők fölé a távoli Roxfort épület. Fenséges kövei is emelik az ünnepség fényét, ahogy a kórus szívszorító éneke.
Szomorú sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben ismét megszorítom Elliot kezét. - Ez volt mindenki életének nehezebb időszaka. És egy halom gyerek sokkal, de sokkal bátrabb volt, mint a szüleik. Valahol azt hiszem nagyobb a szégyenünk, mint a gyászunk… - Mondom csöndesen. Kissé még Elliot felé is fordulva. - Ez van… Mindenesetre gyönyörű megemlékezés. - Nézek szomorú tekintettel McGalagonyra, aki közben befejezte beszédét.

Mintegy lezárásként a szél ismét belekapott az emberek hajába és talárjába. Mintha hűs érintésével valóban azok figyelmeztetnének minket alázatra és tiszteletre, akik meghaltak, mások jobb világáért. Hősök voltak, akárhonnan is nézzük ezt. És ezért is örültem a nyilvános megemlékezésnek, ahogy magának a meghívásnak is. A sok újságíró ugyan zavart engem, de tény, ami tény, hogy ezen itt és most nekik is jelen kellett lenniük. Az ő dolguk lesz az, hogy évtizedeken keresztül is figyelmeztessenek rá, mi zajlott itt. Mi az, amit sosem szabad elfelejtenünk.
Szomorú léptekkel indulok meg a tömeg után, akik a professzorokat követik a sírok felé. Egy könny is kicsordul a szememből, hagyom, hogy végigfolyjon szakállamon. Nem töröltem le. Itt, ezen a helyen most megengedett volt az efféle szomorúság. – Gyere. – Húzom magammal kissé Elliotot is, miközben a kezemben tartott fehér virágkötegre nézek. – Tisztelegjünk virágainkkal mi is a hősök előtt…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 05. 11. - 21:09:09 »
+5

Emlékkép


Nat és minden jelenlévő
2000. május

.outfit.

Éreztem, ahogy végig cirógat a tincseim között a hűvös, májusi szellő. A testemet éppen csak megvédte a fekete anyagok vaskos rétege… nem számított amúgy ez sem. Árulónak éreztem magam ott az emberek tömegében, nem illettem közéjük. Mindannyian megérezték a háború borzalmait, míg én külföldön lopkodtam mások értékes tárgyait. Talán nem is volt igazán jogom ott lenni, még ha anyámat abban az időszakban is veszítettem el. Tudtam persze, hogy nem azért kellett meghalnia, mert mugli szülők gyermeke volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy levadászták. Kifejezetten őt keresték azon a napon, mikor elvették az életét… mintha csak tudtak volna rólam, arról amit Phillip Rowle-lal tett.
Nem volt jogom ott lenni s Mr. Forestet is csak azért hívták meg, mert közszereplő. Tudtam, neki kötelessége jelen lenni, leróni a kegyeletét a halottak előtt. Én azonban, ott álltam, szívemben az egyetlen, fájdalmas veszteségemmel, amit még meggyászolni sem volt alkalmam igazán. S mindeközben egyenesen fölém tornyosult a Roxfort borús tornyainak képe, emlékeztetve múltam legnagyobb hibájára. Kellett ez nekem? Kellett nekem McGalagonyt látni megint – valamivel öregebben és talán még szigorúbban, mint kölyökkoromban? Nem lett volna szabad. Meg kellett volna kímélnem az amúgy is érzékeny lelkemet ettől az egésztől.
Éreztem, hogy Nat a dallam végén megszorítja a kezemet. Nem kellett volna megfognia sem… hiszen ez nem az a helyzet volt, ahol szükség lett volna egy tömeghisztériára. Ami azt illeti semmiféle reakciót nem kellett volna egy ilyen megemlékezésen kiváltani senkiből. Még úgyis, hogy általában szerettem elszórakozni szomorú, bánatos emberekkel, ezt nem tartottam megfelelő helyzetnek az ilyesmire.
Hallottam, hogy Nat mellett megdicséri a megemlékezést… nem reagáltam semmit. Lepillantottam a kezemben szorongatott csokorra. A hófehér virágfejek éppen csak kikandikáltak a papírcsomagolás alól. Gyönyörű szépek voltak, hibátlanok, olyanok amilyeneket inkább anyámnak adtam volna. Azonban ezeket most idegen embereknek hoztam, idegen áldozatoknak, de talán egy kicsit neki is.
Nem szóltam még mindig, csak figyeltem, ahogy megkoszorúzzák a sírokat, majd Nat mellett, én is elindultam, hogy elhelyezzük a virágokat. A hajamba újra és újra belekapott a szél, hogy a sötét tincseket alaposan összeborzolva engedjen utamra a rideg kövek felé. Verlaine egyik verse jutott eszembe, ahogy lábaim egyre haladtak előre a névtelen sírok között, időnként le-lehajolva, odatenni egy virágot. Csendesen, szinte suttogva kezdtem bele, remélve, hogy legalább ezzel helyrehozhatom az árulásom:

„Már semmi se fáj,
ó szomorú óra!
nem gondolok már
se rosszra, se jóra.

Bölcső vagyok én,
ringat egy kéz engem
sírom peremén -
Hallga, hallga, csendben...”


* VERLAINE: Nagy fekete éj… / Babits M. (ford.)

Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A Próféta főmunkatársa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 05. 12. - 11:44:43 »
+2

Hol maradtok, felelősök?




Nem mondhatnám, hogy hidegen hagyott a Roxforti csatáról való megemlékezés... De talán nem úgy érintett, mint másokat. Én egy családtagomat vagy közeli barátomat sem veszítettem el az ütközetben, sőt a háború alatt sem.
Az én szüleim varázstalanokként teljesen más okokból hagytak magamra ezen a világon... Rég elgyászoltam őket, így nem kellett könnyeket morzsolnom a szememből értük a mai napon. Az érzés, ami engem hatalmába kerített, ahogy Esmé kezét fogva közeledtem a távoli sírkerthez, inkább az a tehetetlen harag volt, amit akkor éreztem, amikor tudtuk, hogy Voldemort visszatért... A Trimágus Tusa és Cedric Diggory halála után minden - épelméjű - sajtómunkás tisztában volt vele... Mégsem volt annyi mersze a vezetőségünknek, hogy Xenophiliushoz hasonlóan Potter oldalára álljunk Cornelius Caramellel szemben. Ami őszintén szólva olyan bűn volt, hogy én az akkori döntéshozókat simán bezárattam volna egy időre az Azkabanba, tanulják csak meg, mivégre is van a sajtószabadság...
Egy dolog enyhe politikai hátszéllel működni, és más dolog olyan lelketlen propagandát folytatni, amellyel Voldemortot erősítve nem csak Potter és Dumbledore, hanem hosszútávon az egész mágus - és muglitársadalom életét keserítette meg a Próféta vezetősége... Abban az egy évben azért is menekültem inkább a divat és pletykaanyagokba, meghagyva a fejeseknek a lelkiismeretfurdalást, amit a Pottert bemocskoló cikkek firkászása jelentett volna számomra. Ami információt pedig megtudtam, azt szorgosan tovább csepegtettem Lovegoodnak, hadd éljen vele legalább ő, ha már a sajtóban akkoriban egyedül neki maradtak helyén a tökei. Most, két évvel a háború végét jelentő csata után, jogos szorítást éreztem a torkomban.... Miért nem számoltatták el sem az akkori minisztériumiakat, akik nemhogy segítették, hanem erősen hátráltatták a Főnix Rendjének küzdelmét....
És miért ülhetnek még mindig ugyanazon személyek a Prófétánál, akiknek nem volt pucájuk leközölni az igazságot, és ezzel hosszú hónapokig félre vezették a varázsvilágot. Bár sokan azt reméltük, Voldemort halálával majd egy igazi, mindent átitató tisztítótűz perzseli fel a sajtót és a politikát, ez a feloldozás úgy vélem azóta sem jött el.
Biztosra vettem, hogy még mindig tele van olyan Lucius Malfoy-félékkel a Minisztérium legfelsőbb támogatói köre, akik kérdés nélkül támogatnának egy újabb ’nagyobb jóért’ eszmét, ha felbukkanna még egy nárcisztikus elmebeteg, akinek ki lehet szolgálni őrült képzelgéseit. Pláne így, hogy nem egy pszichopata halálfaló a jó öreg Imperiusra hivatkozva kimosakodta magát a Wizengamot előtt.
Esmé kezét szorongattam azután is, hogy odaértünk a sírkerthez. Nyugtáztam, hogy a lapunk fotográfusa, Ed Ivens már elfoglalta a helyét és szorgosan kattintgatja mind az egybegyűlteket, mind McGalagony igazgatónőt, aki méltóságteljesen foglalta el helyét a pódiumon, hogy komor hangon végigmondja beszédét, amit személy szerint roppant kevésnek éreztem.... Tudtam, hogy nem az ő feladata egyes-egyedül reményt mutatni a gyászoló családoknak, hogy szeretteik nem haltak meg hiába, és felvázolni egy jobb, tisztább, igazabb társadalomhoz vezető mérföldköveket. Viszont úgy gondoltam, Cornelius minimum felvonszolhatta volna a seggét a pódiumra McGalagony után, hogy szóljon pár szót minderről. Vagy ha ő azóta sem volt képes kibújni a poszt-traumatikus stressz szindróma álcájának mögül, akkor Shackleboltnak kutya kötelessége lett volna átvállalnia a felelősséget...
Biztosra vettem, hogy a Próféta olvasói egyet értenek majd velem ebben, ezért gondolatban már meg is fogalmaztam néhány erősebb hiánypótló kérdést, amelyeket majd levél útján feltehetek ex és jelenlegi miniszterelnökünknek. A sajtó képviselőit ugyanis előre figyelmeztették a meghívóban, hogy a megemlékezésről tudósítani lehet, az interjúkészítéstől azonban - szem előtt tartva az esemény fő célját, kegyeletünk leróvását - méltóztassunk eltekinteni. Így hát ezúttal én is méltóztattam befogni a számat, és helyette, ha jött velem, Esmét magammal húzva, a hozzánk legközelebb álló sírhoz léptem, melyre Nymphadora Tonks és Remus Lupin neve volt rágravírozva. Lassan körözve a pálcámmal egy gyönyörű koszorút helyeztem el a síron, „Nem haltatok meg hiába” felirattal. Csak remélni mertem, hogy egyszer felnő majd a társadalmunk ahhoz, hogy be tudjuk váltani ezt az ígéretet.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 05. 13. - 21:54:41 »
+1

Egy keserű búcsú


          Nem akarom ezt a napot, még akkor sem, ha megbeszéltük Ginevrával, hogy eljön velem. Nem akarok odamenni, és mégis minden porcikám azért kiált, hogy megtegyem. Nem szeretem a fekete színt, most mégis ezt veszem fel. Egy fekete nadrágot, és egy fekete garbót, szintén fekete sportcipővel. A kabátom az, ami nem fekete, hanem inkább sötétebb kék, de ez már részlet kérdés, és az nincs is rajtam. A hajamat csak lazán összefogom. A külsőm pont azt tükrözi, amit a belsőm is takar. Erre pedig csak akkor döbbenek rá, mikor belenézek a tükörbe.
          - Ginevra meg fog ölni, ha így megyek el a megemlékezésre.
          Ösztönzőleg hat rám, hogy ő van nekem. Legalább az utcán nem engedem el magam, habár otthon még mindig képes vagyok csak úgy egy hosszú pulóverben vagy pólóban mászkálni. Szóval, most áttúrom a ruhás szekrényemet néhány normálisabb ruhadarabért. Egy blúz mellett döntök végül és magamhoz veszek egy kendőt is. Az jó lesz a kabátom helyett.
          Pár óra múlva már az iskola területén lépkedünk kéz a kézben. Nem tudom, hogy Willow tud-e arról, amiről én. Az apám mégis csak a testvére volt. Tekintetemmel megkeresem a tömegben, de végül a pódiumon találok rá. Nem meglepő, igazgató helyettesként biztos fontos feladata lesz. A keresés közben kiszúrom Natot és Elliotot is. Úgy tűnik mindenki el fog jönni ma, akit ismerek, hiszen egy másik részén a székeknek meglátom a másik unokabátyámat, és néhány főiskolás testvéremet is.
          Az igazgatónő beszéde nagyon szívszorító. Nem is bírom ki könnyek nélkül, bár ezek a szavak csak megindították a csapot, az igazi okot én tudom csak, hogy miért sírok annyira. Eddig csak Ginevrának és Elliotnak meséltem a történtekről. Leülök valahol középtájon, nem akarok se túl közel lenni máshoz, se túl távol. Leginkább csak szerelmem kezét fogni és erőt meríteni belőle, és mindenki másból is. A beszéd végén maradásra bírom kicsit partneremet. Nem akarok rögtön felállni és rohanni a többiekkel együtt egy-egy sírhoz. Igazából nem is lenne kihez rohannom, apának nincs itt sírja.
          Végül csak beindulunk és az első megállónk Lupin és Tonks sírja. Hallottam róla, hogy ők együtt haltak meg, szerelmesekként, kéz a kézben. Ez annyira szép lehetett, legalábbis a képzeletemben az. Végül kinézek mellettük egy másik sírt, ahova egy csokrot varázsolok. Nem akartam magammal hozni, féltem elvesztem majd valahol út közben. Pár pillanatig még állok a sír felett, és nézem az ismerős nevet. Vajon mennyit gúnyoltam? Segítettem neki? Már nem emlékeztem nagyon az arcára csak a nevére. Túl sokszor hallottam. Most már nem fogom. Néha arra gondolok, nekem is itt kéne lennem a többiekkel, máskor örülök, hogy úgy döntöttem ahogy.
          - Menjünk – súgom szerelmemnek, és sietős léptekkel indulok meg a kijárat felé.
          Az unokabátyámnak biccentek egyet, jelzem felé, hogy hamarosan felkeresem, de most nem akarok itt lenni. Talán soha többé. Nem tudom jövőre lesz-e erőm eljönni megint. Akár egyedül akár valakivel. Ezt most viszont meg kellett tennem, mert el kellett búcsúznom apától. Most már tudom mi történt vele, de azt kívánom, bárcsak ne tudnám. Az a kegyetlenség, amit neki át kellett élnie, messze túlszárnyalja azt, amit néhány embernek át kellett élni. A halálos átok szörnyű, de mégis kíméletes. Ott nincs szenvedés, csak... Nem akarok belegondolni, nem akarok erről beszélni, csak menjünk innen.
 

Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 05. 14. - 09:49:59 »
+3


2000. május







A fák között álltam, messziről figyeltem a gyászoló, ünnepélyes tömeget. Szürke kabátomban nem illettem volna a feketébe bújt emberek közé, inkább a sírkertet körbevevő lenge ködbe bújtam hát. A hajamban fekete szalag lengedezett. Ez a családom temetéséről maradt meg, s az ilyen alkalmak miatt tartogattam. Oldalamat egy fa hűvös, korhadt illatú törzsének támasztottam, egyik kezemet a nyakamban lógó kő köré zártam, s csendben figyeltem a beszédet.
Sok minden vezetett oda, hogy én nem lehettem jelen a csatánál. Vajon ha akkor már a Roxfortban tanulok, máshogy alakult volna? Talán a sír túloldaláról szemlélném most a lírai eseményeket, s talán a szüleim mellől hajtanék fejet a hősök előtt, akik azért áldozták életüket, hogy a miénk békésebb és teljesebb legyen. Azt hiszem, ha ők nincsenek, és bátor tetteik nem történnek meg, én sem lennék már. Talán levadásztak volna a halálfalók. Talán én mentem volna utánuk, hogy megbosszuljam azt, amit a családommal tettek.
Hálával tartozom azoknak, akik e földben nyugszanak, de ennél többről is van szó. Én is szeretnék hozzátenni valamit ehhez a világhoz, amit ők az áldozatukkal megalapoztak. Azok közül, akik miatt én árva lettem, és akik miatt ezek a hősök elestek, még sokan járnak-kelnek a varázsvilágban. Talán most nem vállalják nyíltan a rémtetteket, melyeket a Nagyúr rémuralma alatt nyugodtan és nyilvánosan is véghez vihettek, de ki tudja, nem jön-e egy következő, hasonló szörnyeteg? Vagy nem kerül-e ki egy soraik közül?
Az ujjaim között felforrósodott a kő, amelyet azon a bizonyos végzetes napon szedtem fel. Az volt a pillanat, amikor elegem lett, amikor szembe fordultam a támadókkal, annak ellenére is, hogy semmi esélyem nem volt. Ez a kő volt, amit végül nem adódott lehetőségem eldobni. Az azóta egyszarvúvá faragott fekete szikladarab emlékeztetett arra, hogy miért vettem fel akkor a földről mégis, hogy mit éreztem akkor, és hogy mit fogadtam meg. Nem felejtem el.
Nem volt közvetlen hozzátartozóm a sírok egyik tulajdonosa sem, mégis szerettem volna kifejezni a hálámat, a megbecsülésemet. A tűztől félek, ezért a gyertyáktól inkább távol tartom magam, a virágoknál pedig valami időtállóbbat szerettem volna itt hagyni. Mikor a szertartás véget ér, és a tömeg eloszlik, csendben a sírkert kapujához lépek, és a tövéhez egy szép, érdekes alakú fekete követ teszek, melyben tetszetősen csillognak az apró kristályzárványok. Korábban találtam egyik kastélykerti sétám során, és most már tudom, hogy itt tökéletes helyen lesz. Fejet hajtok még egyszer a fejfák felé, aztán belevetem magam a ködbe. Tudom, hogy nem volt hiábavaló azoknak az áldozata, akik itt pihennek.

 
Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


kelekótya prefektus; VI. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 05. 14. - 11:21:11 »
+4

melódia


Az elmúlás kertjében
2000. május

A kezem görcsösen markolja a csomagot, amit magammal hoztam. Az öltözékemet idefelé néhány fejrázás kísérte az öregebb varázslók részéről. De úgy éreztem ezzel tiszteleghetek azokért a mugli származású boszorkányokért és varázslókért, akiket a vérük miatt ért a halál. Őket képviselem ezen a borús, májusi napon a fekete bőrbakancsomban, a sötét kapucnis pulcsiban és nadrágban. Ahogy a sírokra emelem a tekintetem még tartom magam, emelt fővel állok a taláros tömeg vegyületében, ahol néhány ismerős arc is felbukkan.

Az igazgatóasszony hangja elfolyik a fülem mellett, nem szeretem a halotti beszédet. Azt hiszem a csend az, ami mindennél jobban kifejezőbb. Lassan megindulunk ki-ki magányosan, de akadnak olyanok is, akik párban, és hangtalanul, vagy suttogva lépdelünk a sírkövek labirintusában. Én pedig lendületesen haladok az útvesztők sorai között cikázva, hogy megkeressem azt a nevet, aki számomra oly kedves volt és oly sokat jelentett. Nehezen tudom visszatartani a könnyeimet, de sose szerettem nyilvánosan bőgni.
Ahogy közeledem a nyughelyéhez, szellemeket látok. Elmosódott emlékek megelevenedett szellemei ők, akik láthatatlanul szaladnak a sírok között. Hangok és sikolyok, nevetések és sírások. Minden bizonnyal csak a szél zokogását hallom, én mégis azt képzelem a széllel szólalnak meg az elhunytak.  Minden lépésemnél egyre több emlék jut eszembe.

Amikor a nagyteremben röptettünk mindenféle űrhajót, és eljátszottuk a Halálcsillag megsemmísítését is. Amikor leszidott, mert megint valami hülyeség miatt kerültem büntetőmunkára. Amikor hitt benne, hogy igen is képes leszek szívvel és lélekkel varázsolni. Amikor odarohantam hozzá segíteni Umbridge uralmának az idejében. És amikor együtt próbáltuk átvészelni azokat a vészterhes időkek, a káosz őrjöngő közepén.

A sírjához lépek, és ahogy elolvasom a nevét máris elönt a végtelen szomorúság. Te bátrabb voltál, olyan bátor, amilyen én sosem lehetek. Könnyek peregnek le a szememről, én pedig megadom magam az érzelmeknek. Talán hangosan zokogom. Nem tudom. Megremeg a térdem és lerogyok a hűvös földre. Kezem ökölbe szorul és megütöm egyszer a sírkövét. És csak egyetlen egy kérdés visszhangzik a fejemben. Miért?

Nem azért vagyok itt, hogy névtelen hősök előtt tisztelegjek. Nem azért vagyok itt, hogy az elhunyt harcosok sírjához tegyek virágot. Porszemek voltunk a háborúban, és is és Balthasar is. Sírok azokért, akiket magányban, megkínozva ért a halál. Sírok azokért, akiknek csupán annyi bűnük volt, hogy mugli szülők gyermekei voltak. Sírok azokért a macskákért. És sírok a legkedvesebb barátomért, aki a kisebbeket védve bátran szembeszállt mindenkivel.

Remegő kezeimmel előveszem a fekete papírtasakból azt, amit neki szánok. Nem hoztam magammal virágot. Az is csak meghal és elrohad. Olyat szerettem volna adni, ami itt marad neki örökre. Kicsit megbuheráltam, hogy időtálló legyen. Hosszű napokat és órákat áldoztam rá a nyáron, és most már tudom, hogy ezen a hely tökéletes lesz neki. Óvatosan előveszem hát a legoból megépített Millenium Falcont és Balthasar sírköve elé helyezem.
- A legnagyobb harcosnak - suttogom elhaló hangon és fejemet a sírkőnek támasztom, aztán valamikor az utolsókkal együtt távozom.
Naplózva

Tania Niel
Griffendél
*


~Naprapörgő~

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 05. 22. - 21:21:35 »
+1

őneki


2000 május

Nem voltam benne biztos, hogy itt akarok lenni. Még most sem vagyok biztos benne, ahogy itt állok a tömeg szélén. Fekete szoknyám lengeti a szél, megborzongok. A gondolattól is libabőrös leszek. Eltelt két év. Ökölbe szorul a kezem, a hajamba túrok a szabad kezemmel, a másikban pár szál nyeszlett pipacsot szorongatok, zúgnak a fejemben McGalagony szavai. Összeszorítom a számat, a temetése óta nem jártam itt. Túlságosan fájt, még most is érzem a lyukat a mellkasomban. Lüktet, elfog a rettegés. Csak ne itt, és ne most. A hegekre gondolok a bal kezemen, erősen az oldalamhoz szorítom, megreszketnek a pipacsok a kezemben. Emberek indulnak el mellőlem a sírok felé, ahogy felnézek, látok pár ismerős arcot.
Nekem nincs itt helyem. Erős késztetést érzek arra, hogy meghátráljak, és fussak addig amíg össze nem esek. Mint, ahogy akkor tettem. Nekem nincs itt helyem. Mereven állok egy helyben, egy tapodtat sem tudok mozdulni. A tömeg lassan fogy mellőlem. Összeszorítom a számat, az utolsó hozzámintézett szavaira gondolok.
-Az hogy sárvérű vagy, nem mentség.
Valóban nem volt az. Folyamatosan kattogok, hogy mi lett volna ha. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá.
Teszek egy tétova lépést hátrafelé. A fekete hajkoronára gondolok, ahogy szétterült a lépcsőn. Megremegnek az ajkaim, érzem, ahogy gyűlnek a könnyeim. Veszek egy mély levegőt. Csak ne itt, és ne most. Ráharapok a számra, majd teszek pár tétova lépést a sírketben, lassan haladok. Mintha nem is én értem volna oda hozzá, hanem ő jött volna elém, úgy torpanok meg  a sírnál. Leülök az apró párnakővel szemben, leteszem a kis csokor agyon szorongatott pipacsomat, érzem a könnyeket lefolyni az arcomon. A sok közös emlékre gondolok, és hogy hogyan nyitottunk meg egymásnak új világokat.
Keserédes érzés jár át, mosolygok, ahogy nyelem a könnyeimet, majd kezem a kőre teszem.
- Még most is te vagy a legjobb történetem. - suttogom.
Naplózva


Minerva McGalagony
Tanár
*****


Az Igazgatónő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 05. 24. - 19:21:48 »
+2



Köszönjük a részvételt mindenkinek!
A megemlékezés végetért.
A helyszín szabad!
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 07. 12. - 16:19:00
Az oldal 0.063 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.