+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Hugrabug
| | | |-+  Sophie Vanheim
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Sophie Vanheim  (Megtekintve 460 alkalommal)

Sophie Vanheim
Hugrabug
*


kelekótya prefektus; VI. évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 03. 09. - 18:04:57 »
+3

SOPHIE VANHEIM




Ha a lustaság fájna


         Alapok

jelszó || Ahova Elliot bácsi befér, oda be is megy…
így ejtsd a nevemet|| Szofi Fanheim
nem ||
születési hely, idő || Blackpool; 1985. január 09.
horoszkóp || bak
kor || 15
vér || sár
évfolyam || ötödik


         A múlt


Drága Anya!

Furcsa ez a megszólítás, hiszen a kapcsolatunk mindig is különös volt. De mégis te vagy az én édesanyám, és úgy érzem, hogy megérdemelted ezt a megszólítást. Előre is bocsánatot kérek a hosszú sorokért, de szeretném, ha tudnád: azért írom le ezeket, hogy akkor hátha… Hátha meghallgatsz. Hátha észreveszed. Akármennyire is kemények a sorok, muszáj elolvasnod. Ez az én lélekvallomásom. Feléd. Magam felé. Mindenfelé…

Tudod, már akkor kiábrándultam a világból, amikor éppen csak beleszülettem. Ez nem a te hibád.
Apámat mindig is eltitkoltad előlem, mondván azt, hogy az egész olyan volt vele, mint egy könnyű szellő. Olyan voltál mindig is, mint akit csak a saját képzetei érdekelnek. Pedig olyan jó lett volna megismerni. Ahogy a szavaidból kivettem, úgy éreztem nem volt ő rossz ember. Azt hiszem, te sem vagy rossz ember. De ezt sokáig nem így gondoltam.

Te nem tudom, hogy észrevetted-e, de igazán nagy csínytevő voltam, még az iskola legelső éveiben. Sok barátom volt, igazán harsány és nagyszájú voltam. Szerettem a kalandokat. Szerettem túlüvölteni a süvöltő tengert a parton, a barátaimmal. Szerettem viccelődni, és sokat nevetni. Szerettem azt képzelni, hogy a világban vannak csodák. Igen. Szerettem ebben hinni. Szerettem azt az életet, amit melletted éltem. Másról sem beszéltél, csak csodálatos lényekről, boszorkányokról, varázslókról, seprűn repülő emberekről. Olyan jó volt hallgatni ezeket a történeteket. De akkor még túl fiatal voltam, hogy észre vegyem. Te már akkor nem tartoztál ahhoz a világhoz. Jól tudom, hogy néztél. Messze, elrévedő tekintettel, mely nem engem lát. Nem a finom illatú meggyfánkat láttad, hanem hemzsegő tündéreket a szirmok között. Azt hittem jól vagy így. Azt hittem jól van így.

Ám a valóság mégis széttörte gyerekes naivitásomat.

Hét évesen hallottalak meg legelőször; teljesen kikelve magadból ordítottál és verted a falat a szobádban. Szidtad az embereket, akik nem hittek neked. Szidtad a kiadót, aki visszadobta a tanulmányodat, és szidtál mindenkit, mert elmebetegnek hittek. Engem nem vettél észre. Hét éves voltam akkor, de téged nem érdekelt lassan az sem, hogy a világon vagyok. Aznap ordítottál, törtél-zúztál. A sarokban kucorogtam és sírtam. Nem értettelek. Azt gondoltam rám vagy mérges, hogy engem utálsz. Rettegtem tőled. A mosolygós, álmodozó arcodat egy eszelős tekintet és torz grimasz váltotta fel. Olyan nagy ramazurit csaptál, olyan hangosak voltunk mind a ketten, hogy a szomszédok kihívták ránk a rendőröket. Azt hitték versz engem. Pedig minden kirohanásod ellenére sosem bántottál. Talán mert lassan azt se fogtad fel, hogy ki vagyok.

A rendőrök végül lenyugtattak, és beutaltak egy orvoshoz, hogy vizsgáljon meg. Viszont te kinevetted őket, és azt mondtad: A világ engem tart őrültnek?! Ti vagytok azok, akik nem veszitek észre azt, ami a szemetek előtt van! Nem mentél orvoshoz. Csak még jobban beletemetkeztél a saját kutatásodba. Elfelejtettél etetni, mosni rám. Megszállott lettél. Éheztem, de te nem is tudod. Saját magaddal is alig törődtél. Bella Rosa Brighton, a szomszédunkban élő, öreg macskás néni vette észre egyedül a néma szenvedésemet. Enni adott, amikor senki más nem. A kedvessége ellenére szántalak téged, és mindig veled voltam, amikor csak tudtam. Néztem a görbe, sovány hátadat, ahogy az asztalnál ülsz, és mindenféle poros könyvet olvasol, amikből aztán jegyzetelsz a naplódba. Igen, írtál naplót. Igen, nálam van. És nem. Soha nem nyitottam ki. Nem éreztem mást irántad, csak közönyösséget és szánalmat egyszerre. Hányszor, de hányszor kérdeztem ezt magamtól:Ő lenne az anyukám, aki a saját meséinek foglyává vált?

Lassan de biztosan kezdtél teljesen eszelőssé válni. Olyankor megragadtál engem és ráncigáltál, a büdös leheleted mindig megcsapta az orromat. Rángattál, hogy értsem meg, te látod őket. Itt vannak. Köztünk vannak. Gyűlöltelek, amiért mindig azokról a dolgokról beszéltél.

Az orvosok azt mondták, ez rossz dolog. A normális emberek nem képzelegnek természetfeletti lényekről, nem hallanak hangokat a fejükben. Akkor még számomra ismeretlen szakszavakkal dobálóztak, és azt hajtogatták kezeltetni kéne téged. Te pedig egyre csak hajtogattad, hogy nem vagy őrült, hogy létezhet egy olyan világ, amit mi lehet, hogy nem is veszünk észre. Egyetlen egy dolgot viszont sosem felejtettél el. Esti mesét mondani, lefekvés előtt. De amiket egykor olyannyira imádtam… Keserű szájízzel hallgattam végig, mert már én is bolondnak kezdtelek hinni. Lassan teljesen kiábrándultam belőled és a történeteiből is. Nem kellett nekem az a világ, ami tönkre tette. Nem kellett nekem egy olyan világ, ami lehet, hogy engem is tönkre tesz.

Fojtogató üresség kezdett rám telepedni. Gyűlöltem mindent, ami csak egy kicsit is foglalkozott a fantáziával. Rettegtem attól, hogy én is úgy járok, mint te. Az iskolában gyökeresen megváltozott a magatartásom. Nem beszéltem senkihez, és ha valaki a közelembe emlegette Narniát, vagy a Végtelen történetet, elöntött egy kontrollálhatatlan düh és undor. Ordibálni kezdtem, és ott hagytam az illetőt. Féltek tőlem. Hiába igyekeztem az ellen, hogy ne tűnjek én se eszelősnek, akaratom ellenére azzá váltam. Lassan mindenbe belefáradtam, és betakaróztam a hallgatásba. Egyedül maradtam. Ne légy olyan, mint anya! Semmi ábránd. Semmi hazug mese, olyan dolgokról, amik nem léteznek. Ne válj olyanná, mint anya. Nem szabad… Nem szabad…

Nem szabad!


Fogalmad sincs ezekről. Nem is érzékelted, de az állapotod egyre csak romlott. Rose néninek kellett ránk főznie. Igazából újra meg kellett tanulnia, hiszen tizennégy macska mellé nem fontos a főzőtudomány. Én etettelek. Gyűlöltem az egészet. Mégsem tudtalak ott hagyni. Nem tudom ezt megmagyarázni, hogy miért. Fogalmam sincs… Hiába hívott hozzád Rose néni orvost, hiába akartak téged elvinni kivizsgálni, annyi józanság még szorult beléd, hogy ellenkezz, és azt hajtogasd teljesen rendben vagy. Talán betegesen vártam arra, hogy egyszer csak felcsillan a szemed és rám nézel. Gyűlöltem a tehetetlenségemet, azt, hogy még csak nyolc éves vagyok, és veled kell foglalkozzak, hogy elvetted az álmodozásaimat, elvetted a barátaimat, elvetted a boldog éveimet, amikor a gyerekek leginkább szeretnek varázslatokkal és csodákkal álmodni. Egyre többször és többször hallgattalak végig, ahogy a kelta legendákról beszélsz, vagy a többi ostoba varázslényről. Hánytam tőlük. Hánytam tőled. És mégis…. Mégis mindezek ellenére úgy érzem nem vigyáztam rád eléggé… Ha jobban figyeltem volna...

Kellemes tavaszi idő volt. Éppen hazaértem az iskolából, pont bekaptam egy kevés falatot Rose néninél, és éppen vakartam le magamról tizennégy féle macskaszőrt. Nem találtalak a házban. A nappalink nagy, teraszos üvegajtaja pont a hátsó kertre nézett, én pedig annyit láttam, hogy a meggyfáról ugrasz le, seprűvel a lábad között. Eltörted a gerincedet. Olyan buta vagy. Pedig azokban az időkben egyre többször emlegetted azt, hogy képesek lehetnek az emberek repülésre, és varázslásra. Fogalmam sem volt róla, hogy honnan szedted ezeket az elméleteket. Mardos az önutálat, amiért csak hetykén figyeltem oda a beszédére, pedig sokszor azt is felhozta, mi van, ha képesek..? Nem lehet, anya, nem lehet. Ez mind csak mese!! Buta vagy, olyan buta, nem hiszem el!

Lebénultál. De ez sem akadályozott meg abban, hogy felhagyj az ostoba szenvedélyeddel. Amikor végre lehetett téged látogatni… Az volt az utolsó nap, hogy bementem hozzád. Akkor is… Ugyan azokat a zagyvaságokat mondtad! Kérdezd már meg, hogy jól vagyok-e, megy az iskola, vannak barátaim? Miért nem érdekel téged a valóság? Miért menekülsz? Mi elől menekülsz? Miért nem kellek neked?

Kilenc éves lettem, amikor Rose néni váratlanul a gyámom lett, mert anyámat alkalmatlannak találták a gyereknevelésre, és a kórházból, a lassú felépülése után egyenesen az elmegyógyintézetbe vitték. Bella Rose kedves és bájos hölgy volt, de mégsem engedtem magamhoz közel. Hiába tette fel azokat a kérdéseket, hiába érdekelte a létezésem, az nem számított. Tőled akartam ezeket hallani, tőled, te bolond, drága anyukám! Pedig a szívem mélyén nagyon is megszerettem, hiába nyávogott a nap minden percében legalább öt macska, hiába lett mindenem tele macskaszőrrel, hiába kaptam én is mindig tejet. Hiába vált olyanná, mintha a nagyanyám lenne.

Közben egyre jobban elvonultam. Menekültem az emberek elől, és végezetül ugyan azt tettem, amit anyám is. Elmerültem a saját zárt világomba, ahova senkit nem engedtem be. És én is találtam egy szenvedélyt, amiből képtelenség volt kirángatni. Mégis csak a te lányod vagyok. Anyám a fantáziához szökött, én pedig a faragáshoz. A néninek a kertjében állt egy öreg fészer, ahol mindenféle szerszám és rengeteg fa volt. Kiderült, hogy Rose néni fafaragó volt. Ő lassan elkezdett tanítgatni. Bár a szerszámokat nagyon nehezen tudtam irányítani és a fával is meggyűlt a bajom, az idő múlásával egyre ügyesebb és erősebb lett a karom. Leginkább kisebb botokat faragtam, amikbe nagy örömemet leltem.  

Nem akartam még többet hallgatni a hazugságaid. Nem akartam a szemedbe nézni, hiszen sosem vettél észre engem. Tudatosan temettem el magamban mindent, és kerültem az olyanok társaságát, akik egy kicsit is rád emlékeztettek. Az osztályban én lettem a csendes magába forduló lány, aki egykor a társaság szíve-lelke volt. Sokkal jobban éreztem magam a fészerben. Pedig sok furcsa dolog történt velem, főleg akkor, amikor faragtam. A fa könnyebben formálódott, a szerszámok élesebbek lettek, és a ruháimat sem tarkította egyetlen egy macska szőr sem.  Furcsa véletlennek fogtam fel. Teljesen jól megvoltam azzal az állapottal. Úgy terveztem, ha átvészelem az iskolát, elmegyek egy csendes zugba, ahol mindentől elvonultan faraghatok. Semmi csoda, semmi képzeletbeli dolog nem kísértene többé…

Aztán megjött a levél a Roxfortból. Arról a helyről, amiről talán te is képzeleghettél. El tudod képzelni azt az undort, amit akkor éreztem? Azt, hogy mégis mit akarnak ezek tőlem? Miért döntenek helyettem, hogy olyan helyre menjek, olyanokról tanuljak, amiket teljes szívemből gyűlölök? Még hogy boszorkány legyek… Elégettem a levelet, de azok csak jöttek és jöttek, a ház pedig tele lett baglyokkal is, akik után ácsingózva markolásztak a macskák.

Nem leszek bohóc azon a színpadon, amin te akartál táncolni…


Ám hiába ellenkeztem, egy nap fogmosás közbe bele ütköztem egy őszes, idős emberbe, aki a Mikulás is lehetett volna, ha éppen piros-fehér ruhát visel, nem pedig valami túlvilági, ezüstös köpenyt. Nem kedveltem. Megijesztett engem, és félre nyeltem a fogkrémet. Megijesztette a macskákat és Rose nénit is.
Albus Dumbledore vagyok, a Roxfort igazgatója – csengett kellemesen a hangja, a macskák pedig egy pillanat alatt megnyugodtak. Rose néni öléből kimászott öt cica és kedvesen odadörgölőztek a lábához. Rose néni csak egy meghökkent óóóó-t tudott kibökni, én pedig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elsurranjak az furcsa jövevény mellett.  
Tudja, Miss. Vanheim, a varázslás nem is olyan rossz dolog – emelte rám félhold alakú szemüvege mögül a bölcs tekintetét. Duzzogva ránéztem, de továbbra is dacos hallgatásba merültem. Dumbledore professzor pedig bólintott, mintha csak meggyőződött volna valamiről, és folytatta a beszédét. Azt vártam, hogy valami óriási monológot fog tartani, ehelyett csupán egyetlen egy mondat hagyta el a száját. – Majd mesélje el az édesanyjának, hogy minden, amiben hitt, valóságos is lehet – még egyet biccentett, majd olyan hirtelen, ahogy jött, eltűnt. Csupán egy levelet hagyott maga után a mosdókagyló mellett. Elbőgtem magamat. Annyi minden cikázott a fejemben, hogy le sem tudom írni. Rose néni pedig olyan lelkes lett. Annak a világnak lehettem a részese, amiről te végig beszéltél. Amiről gőzöm sincsen, honnan szereztél tudomást, majd mi miatt bolondultál ebbe bele. Hiába hatott meg Dumbledore mindent tudó szava, mégsem irtotta ki belőlem azt az ellenszenvet és gyűlöletet, amit minden iránt éreztem. Tudod, az az elvetemült gondolat jutott eszembe, hogy lehet az is csak egy elmegyógyintézet, olyan idiótáknak, csak oda gyerekek járnak. Nem akartam menni. Nem akartam varázsló, vagy boszorkány, vagy mi a csuda lenni. Nem volt az én döntésem.

Minden lázadásom ellenére azon kaptam magamat, hogy Rose néni célirányos vezetésesével az Abszol úton állok, és Ollivander nyújtózkodó alakját bámulom a poros boltban, amint furcsa dobozkákban keres nekem valamit, amit varázspálcának neveznek. Kész röhejnek és nevetséges bohóckodásnak éreztem az egészet. Csak hagyjanak békén. És már felfordult a gyomrom a tömegtől, a talárok susmogásától, az idétlen, hangosan morgó könyvektől… És a boldog arcoktól! Mindenki boldog, hogy ebbe a világba csöppent. Mindenki. Miért? Miért kell kötelezően ennek örülni? Rosszul voltam az egésztől. Nem értettem, képtelen voltam összeegyeztetni, mert anyám miattuk szenvedett az elmegyógyintézetben. Csendes forytogásomból félbeszakított az öreg hangja.
Mindig nagyszerű kihívás egy mugli születésű, ifjú növendéknek eltalálni a pálcát – nyújtotta kezembe izgatottan a varázspálcát és várakozással telve bámult rám.
Nahát, ez magyal fából van? – csúszott ki a számból a kérdés, mire az Ollivander meglepetten felvonta a szemöldökét. Nem tehettem róla, egyszerűen elbűvölt az a pálca, és a csodálatos faragott motívuma lélegzetelállító volt. Akkor megfeledkeztem arról is, hogy utálnom kéne a pálcát. Meg úgy mindent.
Igen, igen, abból készítettem. Netalántán vannak ismeretei a varázspálcákról? – érdeklődve mért végig, én pedig rettenetesen zavarba jöttem. Elszoktam már a beszélgetéstől, így szerényen nemet intettem.
Nem. Csak szeretek… Hát szeretek… bíbelődni… a fával – motyogtam egyre halkabban, és ahogy a hangom is egyre elhalkult, Ollivander arca egyre jobban megnyúlt, hiszen szinte nem is hallotta amit makogtam. A kora ellenére rendkívül élesen halló Rose néni segített ki a kínos helyzetből.
Ó, tudja… Mr… Nos, uram, ez a leányzó igazán szeret faragni. Bár még csak kevés dolgot sajátított el, a fák típusait nagyon szerette tanulmányozni. Természetesen az én tanításom is közre játszik az ismereteiben – düllesztette ki büszkén figyelemre méltó kebleit Rose néni. Ollivander zavartan megvakarta a haját és pironkodva elfordította a tekintetét.
Vagy úgy, vagy úgy. Milyen érdekes. Érdekes emberek maguk, muglik, nagyon érdekesek. Nos, kisasszony, a varázspálca, főleg az első, nagyon fontos az ifjú varázsnövendékeknek. Számomra pedig rendkívül izgalmas, hogy megkereshetem nekik a megfelelő pálcát. De tudja, nem én vagyok az, aki kiválasztja magának őt – mutatott a kezemben lévő darabra. – Ő választja a gazdáját. – Sejtelmesen elmosolyodott. – Nos, mire vár, suhintson! – emelte fel lelkesen a hangját és várakozóan rám pillantott. De hülyeség, mégis mi fog történni, pillangók fognak kirepülni belőle, vagy mi? Eszembe jutott, hogy mindent utálnom kell. Csak azért is. De kelletlenül engedelmeskedtem a kérésnek. Az eredmény pedig katasztrofális volt. Berobbant a bolt, kinyílt az ajtó és elképesztő nagy füst gomolygott ki az útra. Reszketve, szabályosan kihajítottam a kezemből a pálcát, és vártam, hogy az öreg úr leszidjon, amiért káoszt csináltam. Ám ő azt motyogta, hogy ez nem jött be, és újra kutakodni kezdett. Sok-sok darabot szorongattam a kezembe, de egyik sem lett az igazi. Már kezdtem örülni, hogy nem is lesz pálcám, és hazamehetek, és nem kell többé ilyenekkel foglalkoznom. Hátha csak félre értés volt és nem is vagyok varázshasználó akármicsoda. Hátha… Ollivander kimerülten fújtatott, de annál lelkesebben jött vissza.
Na, most! Na, ez… ez lesz az! Milyen érdekes… de hátha. Hátha ő. Sőt, biztos vagyok benne – szajkózta és a kezembe nyomta. Furcsa bizsergés futott át rajtam, azóta sem tudom semmihez se hasonlítani azt az érzést. Eleve teljesen csodálva néztem a kezembe a pálcát, a finom görbületét, és a motívumokat. Automatikusan legyintettem, és a legnagyobb meglepetésemre (később bánatomra), nem súlytotta újabb csapás a szerencsétlen üzletet. Helyette Rose néni rekesztődött ki mellőlem, mintha valami védőburok lett volna körülöttem.
Ez a vörösberkenye pálca tökéletes arra, hogy megvédd az embereket a bajtól – bólogatott Ollivander. Ahogy elhagytam a boltot már kevésbé éreztem magamat lelkesnek, és a bevásárlás további részét kellemetlen időtöltésnek véltem.

Tudod, nem szerettem a Roxfortot. Mindenki imádja. Engem pedig az első órán büntető munkára ítéltek, csak mert nem voltam hajlandó varázsolni. És ez így ment mindig. Nem használtam a pálcámat, szándékosan a szobámba hagytam. A jegyeim borzalmasak voltak. Te is nagyon jól tudod, milyen érzés az, ha egy társadalomban vadidegen vagy. Egyedül az szórakozatott, hogy idegesítettem a társaimat a mugli világ dolgaival és olyan utalásokat tettem, amik összezavarták őket. Legalább ennyi örömöm legyen. Hiába próbáltak velem beszélni a tanárok, hogy változzak meg, mert így rossz útra térek, elfolytom magamban a mágiát… Beszélhettek hozzám! Gyűlöltem azt, hogy mindig szellemeket látok étkezésnél, gyűlöltem azt, hogy ha elvonultam a világ elől, mindig kizökkentett valaki. Leginkább csendesen éltem a mindennapjaimat, és bár igyekeztek velem barátkozni, csak dacos ellenállásba ütköztek. Meghúztam magam, ahogy csak tudtam és kerültem a veszélyeket.

Legjobban a repülést utáltam. Azon az órán képesek voltak egy seprűre kényszeríteni, egy olyan seprűre, ami miatt te lezuhantál… Természetesen nem voltam hajlandó kimondani azt a szerencsétlen szót.  De végül a házvezetőm nyomására kénytelen voltam én is részt venni ezen a nevetséges órán. A legrosszabb pedig az volt, hogy nagyon is tehetségesnek bizonyultam benne.

Erről szólt az első félévem: kétségbe esett vegetálás, az árnyékban élés, miközben mindenki csodálta körülöttem Harry Pottert, a varázsvilág hősét, aki ugyan úgy váratlanul csöppent bele ebbe a világba, mint én. Valahogy, ha a helyébe lettem volna, biztos utáltam volna minden percét a népszerűségemnek. De lehet ő is utálja. Kicsit megfáradtnak nézett ki egyfolytában. Én tökéletesen elvonultam csendes magányomba a könyvtárba és titokban pálcakészítésről olvastam. Igazából tanulni is tanultam sőt, talán kicsit előre is szaladtam a tananyagban, bűbájok terén, de sosem használtam egyszer sem varázslatot. Nem tudom, hogy sikerült így teljesíteni a fél éves vizsgákat, de valahogy csak megúsztam a bukást.

Aztán eljött a káosz, mert Umbridge került az igazgatói székbe. Én pedig sárvérű voltam. Egy élő céltábla. Nem kedveltem Dumbledoret, mert megijesztett fogmosás közben, és túlságosan is úgy nézett mindenkire, hogy mindent tudott mindenről. Viszont Umbridge iránt színtiszta gyűlöletet éreztem. Az iskola fenekestül felfordult. A diákokat két részre lehetett osztani: legtöbben besúgók lettek, és persze természetesen voltak az áldoztok.

Tudod, furcsa ember vagyok. Gyűlöltelek és én ezek ellenére mindig igyekeztem rád vigyázni. Sőt ezt el is felejtettem mondani, hogy kiálltam érted, amikor az iskolában Patric és Peter nagyon rossz dolgokat mondott rólad. Nem vagyok bátor, és sokkal mélább lettem az évek során melletted. De mindig úgy éreztem, hogy ha bántanak valakit, akihez tartozom, akkor képes vagyok megvédeni őt. Sosem szeretet vagy kedvesség esetleg barátság vezérel ilyenkor. Egyszerűen úgy érzem, ezt kell tennem, hogy megvédjem az otthonomat. Ez történt a rémuralom alatt is. Éppen a büntetőmunkám után osontam a klubhelyiség felé, amikor megpillantottam, ahogy Umbirdge besúgó kutyái körbe állják a háztársamat. Nagyon felbőszültem erre. És nem elég, hogy felsőbb évesek voltak, a gyávák jó sokan körbeállták Balthasart. Teljesen elborult az agyam, és mérhetetlen dühvel rohamoztam meg a felsősöket. Mivel borzasztóan szegényes tudással bírtam a harc terén, így csak védőbűbájt tudtam bocsájtani Balthasarra. Aztán nem csináltam egyebet, mint hogy kimenekítettem a többiek elől. Szégyen a futás, de hasznos, főleg az olyan fajtáknak, mint amilyen én vagyok. Egyenesen a gyengélkedőbe mentünk, ami rövidesen megtelt a többi, aggódó háztársammal. Amikor kiderült, hogy varázsoltam teljesen le voltak sokkolva. Mondhatni már vicces volt a szituáció.
- Na, de komolyan, ő tényleg varázsolt? – csodálkoztak felettem a többiek, mire Balthasar megállás nélkül bólogatott. – Pedig sohasem használta még a pálcáját.
- Csoda, hogy nem rúgták ki még emiatt. Gyűlölök varázsolni.

A másodév sokkal nyugisabb volt, és elkezdtem nyitni a többiek felé. Balthasarral sok időt töltöttem. Balthasarral sok időt töltöttem. Szénaszőke haja és rémisztő zöld szeme volt. Vézna és esetlen alkattal bírt. Amolyan „osztály bohócaként” funkcionált. Én lettem a fura pesszimista különc, aki a legváratlanabb pillanatokban bújik elő a sarokból és védi meg a társait. Furcsa belegondolni, de elfogadtak. Balthasar azt mondta, hogy ő is sárvérű, de a szülei elképesztően lelkesek lettek, amikor kiderült, hogy „csodacsemetéjük” van. Amikor látta erre elsötétülni az arcom, csak sóhajtott egyet.
- Tudod, Sophie, ez a világ nem olyan rossz. Itt megvan az az erő, amivel megvédhetünk másokat.
- És el is pusztíthatjuk akár őket – tettem hozzá pesszimistán.
- De talán a védelem erősebb, mint a pusztítás – bámult rám jelentőségteljesen, mintha valami nagyon mély dolgot közölt volna. Pedig igen csak távol álltunk még a filozofálgatástól, hiszen alig múltunk el tíz évesek. Egyet értettem vele? Nem tudom. Azért hallgattam rá, mert tetszett nekem? Fogalmam sincsen. De Balthasar mellett másképpen kezdtem látni a világot. Nem szépült meg, de nem is gyűlöltem minden porcikámmal. Bár a társaságnak a fő magja sosem voltam, mégis ott voltam. Figyeltem őket csendben, és néha, ha nagyon megerőltettem magamat, vicces is tudtam lenni. Az év végére eljutottam oda, hogy megbarátkoztam a varázslással. Fogjuk rá, hogy megbarátkoztam vele. Kezdtem felzárkózni néhány olyan tárgyból, amiknek hagytam, hogy felkeltsék az érdeklődésemet. Sosem voltam olyan jó és kimagasló egyikbe sem, kényelmesen megtartottam magam a középmezőnyben.

Sokat lógtam Balthasarral, titokban esténként leosontunk a klubhelyiségünkbe, és halkan Star Wars képregényeket olvastunk, és kibeszéltünk minden muglis dolgot, hogy másnap ezekkel ugrathassuk a többieket. Kezdett visszatérni az az énem, ami veled együtt tűnt el. Furcsa nem igaz? Jött ez a kedves kölyök és kirángatott a magam zárt világából. Amikor pedig megtudta, hogy nagyon vonz a pálcakészítés, azt mondta, hogy az olyan különcöknek, mint én tökéletes munka lenne. Képes lettem újra jól érezni magam, és megtanultam ismét rendesen formálni a szavakat. Leginkább bűbájtanból kezdtem meg leggyorsabban a felzárkózást, és Balthasar bíztatására kicsit jobban figyeltem az SVK-n is. Furcsa volt az egész helyzet. De akkor nem is nagyon foglalkoztam azzal mennyire ellentmondásosan cselekszem.

Aztán azon az estén…
…az a lány, aki nem akart varázsolni, és minden ellen volt, ami ezzel a világgal kapcsolatos, Dumbledore temetésén pálcát emelt az ég felé, a többiekkel együtt.

Nos, azt kell mondanom, így visszatekintve tökre nyugalmas év volt az első kettő. Megtanultam kezelni a dolgokat és talán barátokat is szereztem. Ám azt a békés időszakot derékba törte a terror, ami harmad éves koromban szakadt az iskolára. Megint gyűlöltem mindent. Egyfolytában menekülnöm kellett. Sunnyogva közlekedtem, nehogy a Halálfalók elkapjanak és megkínozzanak. A heted évesek erősek. Ők bátrak, ők készek életüket adni az iskoláért. De én még csak egy átlagos harmadéves vagyok. Gyenge vagyok. És megint újra kiábrándultam ebből az egészből. Tudod, olyan ez, mint amikor kinyitod a chipses zacskót, remélve, hogy abban is lesz meglepetés tazó. De rájössz, hogy már megint nem nyertél semmit, és soha többet nem akarsz chipset venni. Balthasar is félt. Mi mind igyekeztünk a lehető legkisebb felhajtás nélkül, egymást óvva túlélni. Igen. Túl kellett élnünk. A pokol bugyraiban éreztem magamat, amikor a Carrow testvérek megkezdték az ámokfutásukat a Roxfortban. Nem egy sebhelyet ajándékoztak nekem.  Féltem. És közülünk is páran azt akarták, hogy bízzak rá mindent a felsőbb évesekre. Azokra, akiket csak látásból (se) ismerek. A legendás Harry Potterre. Bízzam rájuk a jövőmet. Az életemet. Nem ment. Hogy bízhattam volna? Amikor a Halálfalók felkeresték Rose nénit… Azt hitték én vagyok Dumbledore Seregének a beépített embere, aki titkos üzeneteket küld Rose nénin keresztül Harry Potteréknek. Nos, Rose néni akkor hallott róla legelőször, amikor elé álltak a Halálfalók. Ennek ellenére alaposan megkínozták és több macskáját is megölték. Miért bízzak bennük, amikor egy öreg nénit se képes senki megvédeni? Egy hatalmas csata jelentéktelen mellékszereplője lettem. És a háborúkat sosem a mellékszereplőkért vívják. Miért akartál ide tartozni, anya?

Akartál volna embert ölni, hogy te életben maradj? Akartál volna mindent egy lapra téve harcolni egy újabb holnapért? Azokért, akik nem tettek semmit Voldemort ellen? Én nem. NEM!! Nem az én döntésem volt. Sosem akartam varázsolni! És csődöt is mondtam.

Balthasar próbált bátor lenni, és néha besegíteni a harcoknál. Pedig mondták, hogy a mugli születésű fiatal diákok maradjanak nyugton. De ő nem… Elszakadtunk egymástól. Szerettem volna segíteni, de hogyan is tehettem volna? Átkok záporoztak mindenfelé én pedig képtelen voltam harcolni. Féltem. Menekültem. Lehet, ha nem így teszem tényleg megvédhettem volna mindenkit. De én elbújtam Hisztis Mirtill mosdójában. Ő pedig olyan hangosan toporzékolt, hogy mindegyik Halálfaló, aki arra tévedt, rögtön fordult is vissza.  Egész végig Balthasar miatt aggódtam. Csak a csata után találtam meg, fennakadt szemekkel, széttárt végtagokkal. Azt mondták Bellatrix eltalálta az Avada Kedavra nevű gyilkos átokkal. Én pedig nem védtem meg a legjobb barátomat. Csődöt mondtam.
 
Csak ennyi járt az eszemben. Örültem-e, amikor meghalt a „Setét” Nagyúr? Nem tudom. Mindenkit utáltam aznap, Balthasart kivéve. Nem tudtam boldog lenni senkivel, de mégsem úgy viselkedtem, mint a Halálfalók, akik elvesztették a Nagyurat. Csak egy mellékszereplő voltam egy történelmi jelentőségű csatában.

A következő években megint visszasüllyedtem egy tétlenségi állapotba. Nehezen kovácsoldótunk újra össze a házamban is. McGalagony lett az új igazgató, és csodák csodájára... Majdnem minden olyan volt, olyan felszíni nyugalom volt, mintha csak a Dumbledorbeli békeidőket kaptuk volna vissza. Ennek hatására kezdtem visszatérni újra önmagamhoz. Nem teljesítettem továbbra sem kiemelkedően. Vagy leghátul kullogtam, vagy pedig a középmezőnybe tartoztam. Továbbra is hangulat kérdése volt nálam, hogy használok-e varázslatot az órákon, vagy nem. Megtartottam ezt a jó szokásomat, hogy egyszer-kétszer elsütöm valamelyik órán. De a büntető munkákkal már jó barátságban vagyok.  Aztán lassan – még én is meglepődtem – elkezdett körvonalazódni előttem a jövőképem. Hiszen elég sokáig az volt a vágyam, hogy ha túlélem a hét évet, akkor hazamegyek, a saját világomba és úgy fogok élni, mintha nem történt volna semmi. De a háború után rájöttem, hogy ez lehetetlen. Nem menekülhetek el. Azok miatt se, akik miattam haltak meg… Balthasar minden nap a fejembe jár.

Meg fogsz lepődni, de varázspálca készítő akarok lenni. Az sem baj, ha nem jön össze, de legalább tetszik a dolog, és ha a tanárok piszkálni kezdenek a jövővel kapcsolatban, legalább lesz mit mondani nekik.

És miért írom neked ezt a levelet? Mert eddig csupa rossz dolgok történtek ebben a világban. De hamarosan meg foglak látogatni. És a világ legfantasztikusabb varázslójának szavaival élve: a varázslás nem rossz dolog.

Légy jó,
a lányod, Sophie


Ui.: Képzeld, lassan hozzászokok a seprűn való repüléshez. Még mindig nem csinálom rosszul.




         Jellem

A jellemem számomra is talány. Egy hatalmas kérdőjel. Különc vagyok, aki szeret elbíbelődni a saját kis dolgaival. Általában nem szeretek sokat beszélni, vagy ha kinyitom a számat nagyon halk vagyok. Igazából az a fajta lázadó voltam, és vagyok is, aki az előírt zokni helyett néha csíkos vagy pöttyös harisnyát vesz fel. Nem egyszer direkt mugli ruhába ültem be az órákra, amik miatt természetesen mindig kikötöttem az igazgatói irodában, és még több büntető munkám lett.

Hűséges vagyok azokhoz, akikhez tartozom, és mindig megvédem őket a bajtól. Az idegenekkel már nem mindig tudok így viselkedni, nem vagyok egy szuperhős jellemmel megáldva, aki mindenkit meg akar menteni a világon. Szeretek csak úgy elüldögélni és bambulni a semmibe, vagy pedig beletemetkezni a pálcakészítésről szóló szakirodalomba. Ha tehetem, mindenben kerülöm a varázslást és csak akkor használom, ha kedvem van hozzá. Vannak esetek, hogy ha az életem múlna is rajta, akkor sem varázsolnék. Szeretem a mugli világom dolgait, és néha hülyítem ezekkel a többieket. Nagyon nehezen barátkozom aranyvérű és félvérű iskolatársakkal. Sok időbe telhet, mire rendesen tudok velük beszélgetni. Ám ha egy bizonyos körben feloldódok, akkor még talán vicces is tudok lenni.

Vannak napok, amikor még a társaságból is kiszakadva bóklászok az iskolában. Szeretem róni az épület folyósóit, vagy elcsatangolok a szabadban. De mindezek ellenére borzalmas a tájékozódás képességem, mindig eltévedek, és mindenhonnan elkések. Nem egyszer ültem be véletlenül felsőbb éves órákra. Igen néha bamba is vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy buta lennék.

Nagyon jó reflexeim vannak, és rendkívül éles a figyelmem, ami a sok precíz fafaragásnak és Rose néni tréningjének köszönhető, de természetesen a figyelmemet csak arra használom ki, ami vagy aki kiérdemeli.



           Apróságok
mindig || Rose néni, mugli dolgok, macskák, farkasok, bambulás a semmibe, megvédeni a bajtársakat, fafaragás, pálcák, palacsinta, forrócsoki, mugli-irodalom, emberek figyelése (de persze nem úgy, mint egy rossz kukkoló…), hűség
soha || sokat varázsolni, bogarak, tea, középpontban lenni, sokat beszélni
hobbik || bambulni a semmibe, nézni a többieket, faragni, metált és rockot hallgatni, bóklászni a suli területén - még ha el is tévedek -.
merengő || || Legjobb, amikor sikerült egy hajót faragnom. Legrosszabb, amikor megtaláltam Balthasar élettelen testét, meg az is, amikor kiderült rólam, hogy boszorkány vagyok.
mumus || Umbridge, ahogy rám szegezi a pálcáját
Edevis tükre ||  Azt hittem, az a vágyam, hogy varázstalanként lássam magam viszont a tükörben. Ehelyett anyámat látom, aki nem néz el felettem, hanem úgy pillant rám, ahogy egy szerető anya néz a gyermekére.
százfűlé-főzet || Poshadt víz színű, sűrű állagú, penész szagú, olyan íze van, mint a papírnak
Amortentia || Frissen nyírt fű
titkok || Bár utálok repülni és nem kedvelem a varázslással kapcsolatos dolgokat, titkon imádom a kviddicset.
azt beszélik, hogy... || Több személyiségem van, pedig még én sem tudom eldönteni, hogy az elevenebb, vagy a csendes énem az igazi.


         A család

apa || mugli, de ezen kívül semmit sem tudok róla.
anya || Thrisha Smith; 45 éves; mugli; meghatározatlan a viszony
testvérek ||  nem tudok róla, hogy lenne
gyám || Bella Rose Brighton; 75 éves; mugli; egyre jobb kapcsolat
állatok || Tarzan a bengáli cirmos és Atlasz a fülesbagoly

Családtörténet ||
Nem tudok nagy múltú ősöket felmutatni, nincs egy különleges alak sem az én történetemben. Hogy miért? Anyám sosem mesélt a családomról. Sosem hozta szóba apámat, engem meg nem is érdekel az egész.
 



         Külsőségek

magasság || 160 cm
testalkat || Kissé sovány; széles csípő, vékony derék; olyan homokóra alkat
szemszín ||szürke
hajszín || vörös
kinézet || Ha az ember rám néz, két dolog jut az eszébe. Nagyon vörös, vékony szálú hajzuhatag és sok szeplő. Jó, ez már három dolog. A szemem szürke, egyesek szerint szellemtekintetem van. Ez is biztos valami helyi, roxforti mondás. Civilben szeretek rockosan öltözködni.



         A tudás

varázslói ismeretek ||Meglepően jól megy a mugli ismeretek óra. Ha ha. Ez egy nagyon rossz vicc volt. Igazából amiben tényleg jó vagyok, az a bűbájtan és az SVK. Leginkább a védekező bűbájokban remekelek, amit nem is bánok, mert nem kenyerem a harc. A Rúnaismerettel is elvagyok meg a Gyógynövénytan is szórakoztat, szóval ezeken az órákon még figyelek is. Amivel teljesen meg vagyok lőve az a Bájitaltan és az Átváltozástan. Alig tudom átvergődni magam ezen a két tárgyon.
pálca típusa || 10 hüvelykes, vörösberkenye fából készült, a mag egyszarvűszőr
RBF || -

                      




         Egyéb

avialany||  Rianne Van Rompaey



Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 03. 09. - 20:09:03 »
+1

Kedves Sophie!

Fiatal korod ellenére tartalmas az életed. Azt kell mondjam, a helyedben már sokan valóban
megőrültek volna. Nem könnyű végignézni egy szeretett rokon szenvedését. Sokkal érettebbnek
 tűnsz a korodnál és talán éppen ezért is jellemzed magadat különcként. A társaid nagy része
 gyerek még, nem csoda hát, hogy nehezen illeszkedsz be közéjük.
Az írásod nagyon magával ragadó, szinte tökéletesen fogalmazol. Az előtörténeted formája is
nagyon egyedi, én imádtam minden apró részletét. Hiszen nem csak az édesanyáddal kapcsolatos
érzéseid öltöttek testet a szavaidban, de éppen eleget kaptam ahhoz, hogy megismerjek egy
csodálatos személyiséget. Ráadásul, mindezek mellett tökéletesen látszott a változás, ami a
Roxfortban történt veled.
Ígyhát nem is kérdéses, az előtörténetet:

E L F O G A D O M

A házad pedig a...



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik.

Üdv,
Elliot

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 06. - 14:33:41
Az oldal 0.097 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.