Megemlítettelek!

Te is szoktál más karaktereket emlegetni a reagodban, akiknek a usere nem is biztos, hogy olvassa a játékot?

Hívd fel rá a figyelmét itt!

Tanárok, barátok, diáktársak és a többiek,
Akár egy mondatfoszlány, akár egy okfejtés az illetőről, jöhet!

Christopher és Mathias sokszor említve: itt

Hülye voltam, hogy egyáltalán hagytam kihúzni magamból az információt. Az ilyesmi rendszerint Cartwright fülébe jut és aztán én leszek a szemétláda, aki elpletykálta… nem mintha nem sejtené mindenki a Vakegérben vagy éppen a Patkányfészekben. Érezhetően másképp tekintettek rám, pedig ez aztán tényleg nem járt számomra semmiféle előnnyel. Sőt, ha lehet csak még jobban eltávolodtunk egymástól. Tény, hogy egy évvel ezelőtt nem volt nekem más, csak Cartwright. Ő adta a munkát, talán meg is bízott bennem és azt gondolta, hasznos lehetek. Mostanra ez megváltozott, valószínűleg, mert nem hódoltam be neki úgy, ahogyan azt természetesnek vette.

Habár, tény, ami tény, jobb volt így, minthogy az egész kirándulásunkat megrontsa a gondolata annak, hogy még egy barátságom tönkre megy. Nem Merelre gondoltam, hanem Montregora. Vele is mi van? Összejött Lyanával és eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Sosem értettem ezt az embertípust. Beüt a szerelem és nem létezik más, csak az imádott személy. Én mindig ápolgattam a kapcsolataimat másokkal, még ha ez nem is terjedt tovább egy közös lopásnál vagy iszogatásnál… nem vagyok az érzelmeket embere, a szavaké sem igazán, de mindent megtettem a magam elcseszett módján.

[A bonbonos megmentő ittittitt:]

A bonbonos megmentő ittittitt:itt

- Vattacukor! - majd amilyen gyorsan csak tudom felnyalábolom Averyt, és magam se tudom milyen kból de a sűrű fák közzé vetem magam. Elvileg régen élt itt valami Aragógszörynpók, bár fene se tudja mennyire igazak ezek a pletykák, minden esetre nem szeretnék bábként meghalni. nem lenne túl romantikus halál. Gondolkodás nélkül ugrabugrálok át a csúszós gyökereken, és valamiért akkor torpanok meg, amikor úgy érzem tökre este van. Na jó, ez egy kicsit kellemetlen, mert még Averyt is magammal hurcolom.
- Nos... Mi legyen? - kérdezem tőle zavartan. - El kellett volna szórnunk út közben valami követ, mint a Jancsi és Juliskában - ez valami nagyon rossz vicc a sorstól, hogy megint a rengetegben kötök ki. Bár legutóbb szerencsére Nolan kinavigált onnan, ha ő nincs még most is ott kóvályognék valahol.

Nat és a kis barátja

– A nyúl… el kell kapnom… – mondtam és egyre gyorsabban szedve a lábam követtem. A lift felé tartott, ami ugyanott várakozott, mintha csak azt jelezné: szálljatok be! Hirtelen megjött az ihlet, ahogy beugrott Nat hülye barátjának állandóan sápatag képe. A fickó először Athénba jött értem, mondván, hogy bűnt követtem el. Természetesen mindezt tényleges bizonyítékok nélkül állított, így sokat nem is ért a szava. Aztán eljött Tengerszembe, hogy ott okoskodjon arról, miképpen lehetne Reagannel végezni. „Óvatosan, kell egy terv…” Persze, hogy addig tervezgettünk volna, míg meg nem keres minket. Én döntöttem jól. Én mentettem meg Natot, nem az ő idióta kimért stílusa.
– Fel kell mennem az ötödikre. Ismered William Barrowt? – Kérdeztem vihogva. – Na ő az osztályvezető és szépen meglepetést hagyok neki az irodájában. – Tettem hozzá és beléptem a liftbe, de nem nyomtam meg a gombot, míg Giacomo nem követett.
– Nat legjobb barátja… ki érti ezt…

Forest

– Gyakorlat? Ilyen sokat jársz be újabban? – kérdezte Merel, miközben átléptük a Szükség Szobájának küszöbét. Éppenséggel elég otthonos volt a kávéval és a süteménnyel. Végre volt egy olyan hely a kastélyban, amit kevésbé utáltam a többénél. Az igazat megvallva még mindig kirázott a hideg az itteni emlékektől, de a munka sok mindent felülírt, amit nagyrészt amúgy is azért csináltam, mert nem akartam állandóan otthon ülni és arra várni, hogy Forest esetleg észre vegyen.

A hátsóm végre a puffot érte. Jól eset leülni. A combomba még azért bele-belenyilallt az a régi fájdalom, ha sokat sétáltam, futottam, guggoltam vagy ácsorogtam. Igaz, már annyira a mindennapok része volt, szinte fel sem tűnt, máskor azonban, rosszabb napokon, annyira lüktetett, hogy csak feküdni tudtam, felpolcolt lábbal. Vártam a csodát. Egyedül, mert Forest nem volt ott, szinte soha.

Egyrészt ott volt a szalag… az a tárgy, ami kihozta belőlem azt a valamit, ami amúgy mindig is a részem lehetett, talán csak nem volt ennyire szembe ötlő. Az apám vére, az ő kegyetlenségük bennem is tovább öröklődött. Aztán ott volt a fekete mágia. Talán nem kellett volna használnom, talán nem volt helyes megtanulnom, de az apám bántotta Forestet, fenyegette a barátaimat és a családomat. Sőt, igazából azzal, hogy ott ültem Merellel, talán ő is célpont lett. Phillip szinte mindent tudott rólam, anélkül, hogy elmondtam volna neki. Aztán persze ott volt egy lényegében tönkre ment házasság… már ha ez tényleg annak számít. Hogy erről akartam-e beszélni Merellel? Nem. Nem tehettem meg, csak még jobban megbántottam volna, mint korábban.

[Cartwright]

Cartwright

– Tudja ha nem is különösnek, de érthetetlennek találok valamit. Annyira el vagyok veszve. Engem az olyn apróságok nem izgatnak, hogy halkan kell kifújni az orromat, meg nem hapcizzak a másik fejére. Nem is foglakozom velük. De egy valamit nem nagyon tudok hova tenni. Az aurorok, a mugli... ööö pisztolyos őremberkék az utcán, büntetlenül ölhetnek. De én miért nem?
Megrántottam a vállam.
– Na látja, ezt én sem értem. – Válaszoltam a lehető legőszintébben. Mert mégis kinek hiányozna Christopher Cartwright? Szívem szerint kést szúrtam volna a szívébe, csakhogy szabaduljak tőle… vagy éppen átdöftem volna a testén a sétapálcámba rejtett vékony pengét. De nem tehettem. Még túl gyenge lábakon állt a hatalmam ahhoz, hogy az aurorokat távoltartsam magamtól. – Pedig van az a mocsok, amitől jobb lenne megtisztítani a világunkat.


Megrántottam a vállamat. Cseppet sem éreztem maga bátornak, sokkal inkább őrültnek, aki úgy kapkod a régi élete után, mintha nem lenne már holnap. Igen, újra fel akartam építeni a birodalmam s igen, újra akartam kezdeni. De már régen nem Cartwright volt a legnagyobb ellenség, apró porszem volt ő is a felemelkedő bandák között. Azok közül pedig Bates volt a legerősebb.

– Talán igaza van, Miss Leddicius. Bátor dolog ez, vagy inkább őrültség, de meg kell lépnem, mert a lelkem nem nagyon akar nyugodni. Főleg nem úgy, hogy egy olyan csúszómászó, mint Cartwright hiszi magát a szemétdomb királyának. – Rántottam meg a vállam. – Azzal fogom kezdeni, hogy az egyik legjobb emberét az oldalamra állítom. Aztán szép lassan tönkre teszem, ahogy ő is megpróbált engem nem egyszer.

– Ha szívesen végezne valakivel, akkor esetleg segíthetne ezzel az úriemberrel nekem. – Tettem hozzá, cseppet sem zavart, hogy fennhangon beszélek. – Szívesen látnám magácskát is az embereim között.

Forest

– Drágám, hiszen éppen magát kerestük! – Kiáltottam fel aztán. – Nathaniel Forest nagy rajongója, igaz-e? – kérdeztem, persze blöff volt az egész. Legnagyobb meglepetésemre az öregasszony bólintott. Én pedig közelebb léptem hozzá és kezet nyújtottam felé.
– Elliot Forest vagyok – mutatkoztam be, mire a nő szemei még jobban kikerekedtek. Így hát rákacsintottam és mosolyra húztam a számat. Végre elpirult, hogy kapná be… erre vártam attól kezdve, hogy feltettem a kérdést. – Egy nyereményjáték keretében kisorsoltuk Mr. Forest legeltökéletebb rajongóit, így magára esett a választás. Találkozhat velem, a titokzatos Elliottal személyesen…
Bassza meg, hát hányni tudtam volna a saját szövegemtől. Aztán még meg is nyomorgatott a nő. Jól van, jól van… csak öt perc… Ezzel próbáltam magam nyugtatni, miközben már egy darab zsebkendőt dedikáltam neki. Sosem dedikáltam semmit, szóval eléggé szokatlan volt odabiggyeszteni, hogy: E. Forest. Szeretettel Rosie-nak, Nat nagy rajongójának.

[● MR Bolton ●]

● MR Bolton ●

Csak ténferegtem az óráim után, éppen leadtam végül a R.A.V.A.S.Z jelentkezésemet, még két tárgyra, hogy hátha motivál valamennyire, bár ezt kizártnak tartottam. Kicsit kínos volt ahogy beslattyogtam Boltonhoz, mintha valami szorulásom lenne, főleg mert nem nagyon konyítottam ezekhez a dolgokhoz, de hát valamiből csak kell valami produkálnom...

Mr. Welch
- ha egyáltalán idepislog még valaha -

„Hana.” A napnál is világosabb volt, hogy ezek kefélnek. El sem tudtam képzelni, hogy McGalagony mit szólhat ehhez, de nyilván mivel nem jár be az ilyen kis szakkörökre és az órákra, nem látja mi folyik a tanárok között. Engem aztán nem zavart persze, de jobb lett volna mindannyiunknak, ha a flörtölést meghagyják maguk között. Vajon Welch is összejött már valakivel? Persze ott van neki most Bolton vagy valamelyik másik tanár…

Íme

– Különben ha már az előbb a hitet említetted… Elárulnád, hogy te miben hiszel?
Vállat vontam.
– Nathaniel Forestben.– Egyszerűen válaszoltam. Nem volt okom részletekbe bocsátkozni ezzel az egésszel kapcsolatban. Valószínűleg India amúgy sem értette volna, még én sem értettem, pedig az én számból hangzott el a név. Akárhogy is nézzük az életem része marad most már örökre, ha tetszik, ha nem. Ha így maradunk külön válva, ha nem. Az egyetlen pont volt, amire azt mondhattam biztos. Ő volt a hegy, én pedig a forrás, ami bár eltávolodott tőle, belőle fakadt. Senki más nem tett annyit hozzá ehhez a most élő Elliothoz, mint Nathaniel Forest. S tudtam, ha öt, sőt akár húsz év múlva visszanézzek és biztos pontot keresek az életemben, akkor is ő lesz az.

["James" felbukkan egy gondolatfelhőben]

"James" felbukkan egy gondolatfelhőben

"Szokjon le a szerről", mi? Ahogy felidézem azt a kölyköt, a keserkékes illatával együtt nem tud nem kiugrani a szívem a helyéről, de most én vagyok az, aki a vadul zakatoló madár szárnyát kitépi. Mert most nem érek ilyenekkel fogllakozni. Mert nem is tehetem. Hiszen egyegytelen egy találkozás volt és már soha nem fogom látni. Mert minden eltűnik az életemből.

[● Te másik felem, te... ●]

● Te másik felem, te... ●

Aztán eszembe jutottak azok a hülye levelek, amiket Aidennel váltottam már nem is tudom hány napja. És egy halvány vigyor mégis csak szétterült a számon, ahogy az ő öngyújtójával szórakoztam. Nem is tudom, hogy igazából miért is akartam, hogy eljöjjön velem a bálba. Talán tényleg Esther miatt. De talán azért, hogy legalább a végzős bálunkon megint egy kicsit egyszer újra együtt legyünk. Hogy legyen még egy darab emlékem róla a Roxfortból, ami nem a múltba volt beleragadva, hanem már a mostról szólt. És nekem kurvára hiányoztak a közös emlékek tőle, még akkor is, ha ott búgott belül mélyen bennünk az, hogy mennyire rohadtul nem tudtunk magunknak megbocsájtani, azokért a bűnökért amiket egymásnak okoztunk.

[Esmé Fawcett]

Amikor jól jönne Esmé tehetsége...

– Na de ha igaz, amit Miss Liu állít és maga valóban akar nekünk valamit mutatni, akkor mire vár? Rajzolja már le! – szólt rám türelmetlenül,
- Rendben, egy pillanat – mondtam halkan, majd lehunytam a szemem, hogy felidézzem magamban a maszkot. Most, hogy az emlékeimben kutattam, beugrott, hogy valószínűleg nem csak maszkot viselt az illető, hanem jelmezt is, hiszen derékig ugyanolyan díszes, sötétlila ruha volt rajta, amilyen a maszkja is volt. Kinyitottam a szemem és derékig lerajzoltam, amit az előbb a lelki szemeim előtt láttam. Sajnos nem voltam túl tehetséges rajzban, de a lényeget sikerült a papírra vetnem. Azért most nem bántam volna, ha olyan jól bánnék a pennával, mint Esmé Fawcett az ecsettel, akitől a gyönyörű festményemet rendeltem.
- Nos, itt van a tettes! A saját szememmel láttam, amikor a bolt elé hopponáltam, hogy ő ölte meg Abelt. Zöld fény villant, aztán az alak dehopponált. Én ezután ájultam el az utcán – mondtam az aurorok szemébe nézve.

[Nat Forest]

A múlt felszínét sosem jó ötlet megkapargatni, igaz?

– Én még sosem csaltam meg senkit – siklik ki ajkaim közül az állítás, ami valóban megfelel az igazságnak.
Talán pont azért nem tettem meg, mert egyszer már átéltem, milyen az, ha megcsalnak… Nat Forest eléggé belegyalogolt a hűtlenségével a lelkembe annak idején. És hát… az sem tett épp jót az önbecsülésemnek, hogy egy férfival lépett félre.

Blaire után szabadon...

Ma még számos iktatni való ügy várt rám, amit kedvenc kis ribancomnak, a Szeszélynek köszönhettem, így ideje volt nekiállnom a valódi feladataimnak ez után a kínos majomkodás után. Tudtam, hogy iszonyat sokáig bent leszek ma, de azt is tudtam, ha véget ér végre ez az elcseszett nap, meg sem állok majd a Meredező Pálcák klubjáig, ahol
– ha Blaire Montregóba most nem is – néhány megfizethető szépségbe garantáltan belebotlok ma este. Megtépázott önbizalmamnak igen csak elkélt egy kis simogatás most, miután Miss Tökély ilyen kegyetlenül lepattintott.