+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Birtok
| | | |-+  Kviddicspálya és környéke
| | | | |-+  Kviddicspálya
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 8 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kviddicspálya  (Megtekintve 11849 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 06. 01. - 19:45:47 »
0




Az új kviddicspályát a régi pálya maradványaira építették, miután az porig égett az ostrom alatt. Az új pálya mindenben megegyezik elődjével, meglehet a gyep sokkal jobb állapotban van. Mindkét végében három-három karika található. Itt játszódnak a kviddicsmeccsek.
Naplózva

Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 11. 04. - 21:22:30 »
+1

Kviddics korrep
2001. November eleje

 


no matter how far i have to go


Csípős, késő őszi szél rohant át az esti kviddicspálya fölött. Az öltöző bejárata mellett egy dobogó szélén ücsörögtem, és mélázva lóbáltam a lábam. A seprű mellettem feküdt, szép ezüstbe vonta a majdnem telihold erős fénye. Jó is, hogy tiszta éjszaka van, és ilyen kedvező fényviszonyok. Az aurorok miatt fényt nem igazán gyújthatunk, ugyebár.
Elsöpörtem egy tincset az arcom elől, és próbáltam nem tudomást venni róla, hogy remeg a kezem. Azért is, mert hiába fogadtam meg az ellenkezőjét, most megint tilosban járok, még akkor is, ha jó ügy miatt. És azért is, mert még nem gyógyultam meg igazán a vállamat ért lövésből, hiába minden mágikus gyógyítás. De elszánt kifejezéssel az arcomon igazítottam meg a kviddicstalárt magamon, és azon gondolkodtam, nem várok tovább Batesre. Rám is rámfér a gyakorlás, mert elég béna az a fogó, aki éppenhogy nem tud fogni. De a meccsig helyrejövök, csak azért is.
És a srácnak is össze kell szednie magát. Nem szerencsés, ha a csapatból ketten se bírnak a seprűn maradni a meccs végéig, márpedig az hagyján, hogy engem vállon igazított egy emberrabló a pisztolyával, de hogy Sebastiannak mi baja a seprűn maradással, az egyelőre nem tisztázott. De gondolom kigyakorolható. Elég jó képességekel rendelkezik, legalábbis a válogatón jól szerepelt. Őrzőnek lenni pedig nagyon izgalmas, legalább annyira, mint fogónak.
Fontos nekem ez. Annyi mindent helyre kell tennem magamban, annyi megrázó eseményt kell jól elpakolnom valahová, ahol tanulság lesz és nem lelkibetegség, hogy muszáj foggal körömmel megtartanom az életemben a kviddicset. Seprűn repülni olyasmi, mint lovon ülni, a menetszél is hasonló hatásokkal bír, jól kisöpri az ember fejét épp úgy, mint a szép gyepet a pályán. Amikor repül az ember, a gondok lemaradnak mögötte. Már majdnem olyan, mint súlytalannak lenni.
Gyorsan megráztam a fejem, most tudatosan nem akartam semmi olyasmire gondolni, ami megzavar. Semmi veszélyes. Semmi tűz. Csak kékesfekete éjszaka, zúzmarás pályagyep, hideg ezüst holdfény. Még a hajam is összefogtam lófarokba, hogy ne zavarjon.  Mindenki a kastélyban van, talán most lehet vacsoraidő. A lámpafény messziről kacsingatott felém az ablakokon át, de nekem jó volt itt kinn, messze tőlük. Könnyebb így koncentrálni, és ha bénázom a hülye sérülésem miatt, legalább azt is csak egy ember látja majd.
Amikor meghallottam a lépteket, felkaptam a seprűmet és leugrottam az emelvényről. Örültem neki, hogy mégis eljött, végülis csak egy cetlit hagytam a talárja zsebében, hogy ha akar, most tud gyakorolni, mert én is itt leszek.
- Szia! Minden rendben? - kérdeztem halvány mosollyal. Nem éreztem magam idétlen kedvemben, azért a közelmúlt eseményei rámnyomták a komolyság bélyegét. Egy kicsit.
- Ilyenkor a legjobb kviddicsezni. Míg mindenki kajál, nyugi van. Már többször voltam ilyenkor - jelentettem ki félig önnyugtatásul.
- Ha készen állsz, felszállhatunk, és mehetünk pár kört bemelegítésnek - tettem hozzá. A kezem remegett a sérüléstől, avagy a seprű a lelkesedéstől? Nem is tudom. Ma én is majdnem lepottyantam, és a cikeszt se bírtam elkapni. Muszáj lesz belehúznom.



Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 11. 07. - 15:48:07 »
+1

To: Mira

2001. november eleje


Felnéztem a majdnem teliholdra, ahogy kiléptem a kastély ajtaján. A torkom elszorult, mert tudtam, hogy hamarosan itt az idő s ismét kihagyok jó pár napot… megint meggyötört leszek. Már most is éreztem a zsigereimben, ahogy elgyengülök. Furcsa, kicsit émelygős fáradtságként tört rám és ez természetesen az edzésünkön is meglátszott. Nem lepett volna meg, ha a csapatkapitány, Miles, előbb-utóbb úgy dönt, hogy kivág… hiába szerepeltem jól a válogatón. Gondolom ott még tetszett neki, hogy viszonylag kistermetű és gyors vagyok. Ez egy őrzőnél nem volt hátrány cseppet sem.
Ahogy ballagtam végig a füves területen, végig nézve az esti fényben a sporttaláromon, na meg a jobbomban szorongatott seprűmön, azon agyaltam, mekkora szerencsém volt, hogy sikerült feltűnésmentesen kiszöknöm. Minden tele volt aurorokkal, a folyosók, a nagyterem, a könyvtár és bizony a birtokon is elő-előfordultak, főleg napközben. Este felé már inkább csak a kastélyt fésülték át többször… talán ez volt az én szerencsém, hogy nem vették észre, amíg átszeltem az utat a kviddicspályáig.
Nem lett volna mondjuk szerencsés benyelni éppen most egy bűntetőmunkát. Ebben a tanévben elég rosszul viseltem az eddigi két átváltozásomat, sokkal jobban kimerített. Előtte és utána is szar… hol émelyegtem, hol majd elaludtam majdnem napközben, most pedig már a fejem is furcsán lüktetett, főleg a halántékom környékén. Jó is volt kijönni picit a levegőre, mélyet szippantani a hűvöséből. Csak akkor tört rám a kellemetlen izgalom, mikor már elértem a pályát. Ismertem Mira Harpellt az edzésekről, mert hát ő már felsőbb éves volt… de sosem beszélgettünk olyan komolyan. Ezért kicsit zavarban voltam, hogy elhívott egy közös kis gyakorlásra. Bassza meg, tuti ő is látta, mekkora szerencsétlen vagyok…
– Szia! Minden rendben? – kérdezte kedves hangon, mikor beléptem a pályára. Először nem vettem észre, annyira el voltam foglalva magammal, így hát akaratlanul is összerezzentem, ahogy megszólalt. Remek… tűnjek még szerencsétlenebbnek! Megpróbáltam úgy csinálni, mintha csak a hideg esti szellőtől rezzentem volna össze.
– Szia! Öööö… persze, csak… – bólogattam és felnéztem a holdra. Ezt sem akartam… Merlinre! Most vagy azt hiszi majd, hogy félek a holdtól, vagy azt hogy félek a sötétben, vagy hogy vérfarkas vagyok… mármint akkor igazából már a tanárokon kívül két ember tudná, ami nagyon veszélyes lenne. Nem akartam a pletykák középpontjába kerülni.
– Ilyenkor a legjobb kviddicsezni. Míg mindenki kajál, nyugi van. Már többször voltam ilyenkor. – Talán csak nyugtatni akart, mert látta rajtam, hogy totál stresszben vagyok. Nem lett volna nehéz megállapítania amúgy.
Nyeltem egyet és bólintottam megint.
– Ha készen állsz, felszállhatunk, és mehetünk pár kört bemelegítésnek.
– Pe… persze… jó lenne… – próbáltam kinyögni valamit. Már tuti rájött, hogy vérfarkas vagyok abból, ahogy a holdra néztem… megráztam a fejemet és nagy nehezen felkapaszkodtam a seprűmre. Pont olyan könnyedén rúgtam el magam a talajtól, mint bármikor máskor. Eleinte még úgyis éreztem, hogy az arcomra csapódó kellemes szellő, kicsit élénkebbé tesz. Az első kör, amit szerencsére igencsak alacsonyan tettem meg, még jól ment… de a második… hát azonnal elkapott a hányinger. Éreztem, hogy szédülni kezdek, elkezdtem csökkenteni a sebességet, majd mikor már másfél méteres magasságban voltam, belecsapódtam a még valamennyire füves talajba.
– Bocsi!– Nyöszörgtem, mikor felálltam. – Kicsit izgulok még meg minden… – tettem hozzá, nehogy azt higgye, hogy éppen majdnem elájultam. Végül is nem sérültem meg annyira, csak egy kicsit felhorzsoltam a térdemet. – Próbáljuk újra? – kérdeztem fennhangon, ha ő még odafent volt a levegőben.
Naplózva


Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 11. 10. - 15:36:49 »
+1

Kviddics korrep
2001. November eleje

 


no matter how far i go


Ahogy megszólítom, összerezzen a srác, mintha tilosban járna. Amúgy igaza is van,  tényleg tilosban járunk, de csak egy kicsit. Nincs még olyan későn éjjel, kora este van, vacsiidő, ha nem volna a hülye rend ügyködése, nem is volna tilos még kint lennünk. És egyébként a vonalaimnak is jót tesz, ha kihagyok egy-egy étkezést. Azért még mindig vannak kételyeim, jó ötlet-e, hogy belerángattam ebbe Bates-et is, de aztán rájövök, hogy egyrészt annyira nem is rángattam, másrészt meg ha nem akart volna ő is gyakorolni, tán nem jött volna magától.
– Szia! Öööö… persze, csak… - tekint fel az égre kissé aggodalmasan, ahogy látom, én meg futólag követem a pillantását.
- Ne aggódj, szerintem jók vagyunk, nincsenek felhők. Viszonylag jól fogunk látni, minket pedig remélhetőleg senki. Mázli, hogy mindjárt telihold, nem? - teszem hozzá , próbálok optimista maradni. Tiszta felettünk az ég, csak a csillagok kisérik a Holdat. Úgyhogy felvázolom, amire gondoltam mai programnak, és mintha neki se lenne kifogása a tervek ellen, bár egy kicsit elbizonytalanít, ahogy dadog.
– Pe… persze… jó lenne… - mondja, én meg finoman bólintok, és még egy pillanatig elgondolkodva, kicsit aggódva figyelem, mert nem tudom hova tenni, hogy a szavai ezt mondják, de közben olyan, mint aki mindjárt sarkon fordul, és itthagy. Vagy elhányja magát. Kedvem lenne megkérdezni, hogy "De biztos?" de végül nem teszem, mert ez pont az ami csak úgyis még jobban elbizonytalanítaná. Én viszont most nem akarok hezitálni. Elszántan megszorítom a seprűnyelet.
- Oké - teszem hozzá, és azért próbálok biztató maradni. Intek a pálya felé, hogy csak utána. Igazából igyekszem feltűnés nélkül tanulmányozni, hogyan mozog, hogy száll fel, és hogyan repül, milyen a technikája. Miles az edzéseken nem nagyon  hagy nekem időt ilyesmire, mert az erőnléti edzéseket leszámítva én mindig a cikesszel gyakorlom a fogó feladatait, mindenféle elfogó pályát és technikákat gyakorlok. Most viszont a szemem sarkából, lopva figyelek. De eddig minden szuper. Úgyhogy én is elrugaszkodom, egy pillanattal Bates után. Így is maradok, lemaradva mögötte, legalább nem látja, mit bénázok össze.
Bosszantó, ha az ember teste nem fogad szót. A bal vállam megremeg, a seprű folyton félrehúz, ezért korrigálnom kell. Úgy festhetett kívülről, mintha be lennék csípve, de hát nem vagyok. Mert ezt is megígértem magamnak, meg bár nem várta el, Szöszkének is. Nem iszom alkoholt egy darabig. Pedig de jól esett volna egy korty valami, ami a vacak, nyilalló érzést a vállamban elűzte volna. De nem volt, maradt az adrenalin. Amiről az edzőpartner mindjárt gondoskodott is, hogy bőven legyen. Ugyanis egyszercsak lelassított, és egyszerűen elhagyta a fedélzetet.
- Sebastian! - kiáltottam rémülten, és beletapostam a nem létező gázba, hogy melléérjek.
Elég lassan és alacsonyan mentünk ahhoz, hogy ne essen nagyot, de azért így is majd’ egy embermagasnyit zuhant. Mire leért, már ott dobbantam mellette nem messze. Az utolsó két lépést gyalog tettem meg. El is ejtettem a seprűmet, mert bár én elfelejtettem, hogy fáj a vállam, az izmaim nem, és egyszerűen megszabadultak a nehezéktől.
– Bocsi! - mondta, én meg aggódva a kezemet nyújtottam, hátha igényli.
- Ugyan, nem kell bocsánatot kérned, előfordul - hadartam, és figyeltem, jól van-e.
- Kicsit izgulok még meg minden…
- Érthető, és majd belejössz.
- Próbáljuk újra?
- Persze. Sőt, csináljuk tovább - pontosítok, mert tegyük, vagy ne tegyük, de ne próbáljuk, mert az nem elég elszánt dolog. - De biztos nem vagy rosszul? Úgy tűnt, mintha leszédültél volna - teszem hozzá aggódva.
- Ami pár kör után velem is megtörténhet, még nem épültem fel egy elég durva sérülésből - sóhajtottam fintorogva, megértőn. - Az edzéseken is ki szoktam figyelni egy-két pontot a pályán, és mindig azokat nézem, hogy ne szédüljek el - teszem hozzá inkább tapasztalatmegosztás gyanánt, mert kéretlen tanácsot nem akarok osztogatni, de hátha jól jön neki.
- De ha gondolod, mehetünk egymás mellett is - javaslom, és azt nem teszem hozzá, hogy mondjuk sokra nem menne velem, annyi erő nincs a vállamban, hogy a seprűn tartsam. De legalább elterelem a figyelmét, mert láthatóan elég feszült, folyton a fejét kapkodja, meg a Holdat nézi.
-  Csak nem félsz a vérfarkasoktól? Nyugi, ma még nem telik… - próbálom Batest felderíteni egy viccelés én is felpillantok a szép, ezüstös fényű tányérra felettünk. Aztán elmegyek megkeresni a seprűm, és Sebastian mellé szegődve újra felszállunk.

Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 11. 15. - 18:29:33 »
+1

To: Mira

2001. november eleje


Nem tudom, hogyan lehetek ennyire szerencsétlen. Mármint komolyan… nem elég, hogy remegek meg úgy viselkedek, mint egy félőrült, még a seprűről is lezuhanok. Jó, tudom, nem volt egy magas esés, de azért éreztem minden porcikámban, hogy szép lassan kezd kellemetlen irányt venni a dolog. Nem is figyeltem meg Mira repülését, pedig biztosra vettem, hogy tőle aztán sokat tanulhatnák… de annyira bele voltam merülve ebbe a furcsa, bódult érzésbe, ami végig lüktetett minden porcikámon, hogy nem tudtam koncentrálni. Nem tudtam volna egész egyszerűen megosztani a figyelmemet, s akkor meg azért zuhantam volna le a saját bénaságom helyett… bár az is a saját bénaságom… na mindegy!
Hallottam, hogy megijed és a nevemet kiáltja, de én csak azon voltam, hogy minél gyorsabban feltornázzam magam a fűről. Már nem volt olyan sűrű a gyep, mint mondjuk kora ősszel, így éreztem, hogy egy-két helyen még a sár is megült a taláromon, ezt kicsit bizonytalanul próbáltam leszedni magamról, miközben megérkezett mellém Mira is.
– Persze. Sőt, csináljuk tovább – mondta aztán, mikor eljutottam addig, hogy nagy nehezen a lábaim közé vegyem ismét a seprűmet. Készen álltam, hogy emelkedni kezdje megint, de sejtettem, hogy még folytatódni fog ez a beszélgetés. – De biztos nem vagy rosszul? Úgy tűnt, mintha leszédültél volna.
Megköszörültem kicsit a torkomat.
– Ami pár kör után velem is megtörténhet, még nem épültem fel egy elég durva sérülésből – folytatta. Nem értettem, miért akart megnyugtatni ezzel. Mármint nem tűnt úgy, mintha bármilyen jellegű sérülése lenne.
– Megsérültél? Játék közben? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmet magamról. Nem akartam, hogy téma legyen, hogy leszédültem a seprűről, de bizonyára kénytelen leszek ezt még kimagyarázni…
– De ha gondolod, mehetünk egymás mellett is.
– Az jó lenne. Egy kicsit fáradt vagyok mostanság… de azt hiszem a hűvös levegő majd magamhoz térít – magyaráztam, de a hangom nem volt magabiztos, nem tudtam elrejteni, hogy egyáltalán nem bízom ebben. Túlzottan is kavargott velem az egész világ, a gyomromban is furcsa érzés ült meg. Még egyszer a hold felé pillantottam, sejtve, hogy ezzel végképp megerősítettem a lányt a rólam alkotott elképzeléseiről. Tudja, hogy vérfarkas vagyok… és ez persze ahhoz fog vezetni, hogy hamarosan mindenki tudni fogja a csapatból… nem lepett volna meg, ha a legtöbben Edwardot azért nyaggatták volna, hogy rakjon ki a csapatból. Mutáns voltam. Sejtettem, hogy megbélyegeznek majd ezért.
– Csak nem félsz a vérfarkasoktól? Nyugi, ma még nem telik…
Ez most komoly? Ez most komoly? Nem tudtam eldönteni, hogy most csak kóstolgat vagy teljesen halálkomolyan gondolja az egészet. Ahogy ránéztem és az ezüstös fényben találkozott a pillantásunk, láthatta rajtam a rettegést. Sosem tudtam elrejteni az érzéseimet, csak odahaza… de akkor sem kedvességgel, csak morgással, kegyetlen megjegyzésekkel. Itt viszont a diáktársak olyan könnyen láttak át rajtam… nagyjából mindenki sejthette, hogy valami bajom van.
– Nem vagyok vérfarkas! – vágtam rá, mintha máris meggyanúsított volna valamivel. Egy egészen kicsit megremegett a gyomrom is, ahogy kimondtam ezeket a szavakat, majd szinte átesve a seprűmön, tette hátram egy lépést. – Nem vagyok… – nyögtem oda, de aztán nagy nehezen nyeltem egyet.
– Inkább még is csak repüljünk…
Naplózva


Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 11. 16. - 21:36:35 »
+1

Kviddics korrep
2001. November eleje

 


no matter how far i go


– Megsérültél? Játék közben?
A fejemet ingattam finoman, közben elgondolkodtam azon, mondtam-e már ki hangosan, mi történt. De úgy töviről hegyire. Szöszkével nem beszéltem erről sokat, azt hiszem, menten elájulna. A legtöbben tudták, a csapatkapitánynak direkt nem szóltam, inkább kapjak még egy golyót, minthogy parkolópályára tegyen a közelgő meccs előtt.
- Nem, nem kivddics baleset. Itt Potterék óta nem igazán volt légipankráció, legfeljebb az ellenfél gurkóitól kell tartanod. De ez egy kisebb golyó volt. Hagyjuk - legyintettem, és jó is volt, hogy mozgattam a karom, mert addig sem remegett.
– Az jó lenne. Egy kicsit fáradt vagyok mostanság… de azt hiszem a hűvös levegő majd magamhoz térít - mondja, én pedig szélesebben mosolygok, helyeslőn. Felettünk hívogatón szikráztak a csillagok, nyájasan derengett a Hold. Olyan felemelő érzés volt fölfelé nézni, mintha az ember lelkét máris emelni kezdte volna a látvány, a végtelen űr és a varázslatos fények. Nem is értettem Bates aggodalmas képét, amit vágott, de azért, ahogy máskor is, jobb lett volna, ha most is inkább befogom. De persze most se tettem, meg is lett az eredménye.
– Nem vagyok vérfarkas! - ugatott le hirtelen, én meg értetlenül és kissé meglepve pislogtam rá vissza.
- Nem vagyok… - nyomatékosítja, én meg aprót biccentek, és zavartan inkább elfordulok, felveszem a földről a repüléshez szükséges varázsjárművet.
- Nem is mondtam… Csak, hogy nem kell tőlük félni. Csak egy rossz vicc volt, ne haragudj - dünnyögtem kicsit pironkodva, és zavaromban finoman meglóbáltam a seprűt. Egészen mintha sepregettem volna vele, de szerintem azt ezen a pályán még soha senki nem tette, itt nem erre használják a seprűket. Kivéve most.
– Inkább még is csak repüljünk…
- Igen, én is úgy értettem, hogy repüljünk egymás mellett - jövök rá, hogy több ponton is elbeszéltünk egymás mellett, de azért szerencsétlenül rámosolygok. - Szóval alacsonyan, mondhatni sétarepülésben. Gyere - intettem aztán jóval határozottabban, továbbra is töretlenül biztatólag, és átvetettem a lábam a nyélen, hogy végre rendeltetésének megfelelően használhassam a takarítóeszköznek látszó varázslatos tárgyat.
A menetszél ennél a tempónál nem vágott kirívón arcba, épp csak hűvösen megcirógatott minket. Még kényelmesen lehetett beszélgetni, direkt be is vártam a srácot. Anyámtól láttam, mikor a kezdő lovasokat oktatgatta, hogy egy kis beszélgetés mennyire jótékonyan eltereli a figyelmet arról, amire amúgy a tanulók túlságosan figyeltek.Görcsök nélkül sokkal könnyebb - gondoltam, aztán erősebben ráfogtam a nyélre, mert a vállam emlékeztetett rá, hogy bizonyos görcsöktől viszont nem lehet olyan könnyedén megszabadulni.
Amikor már egymás mellett mentünk, és Bates is megtalálta az egyensúlyát, mesélni kezdtem.
- Szóval, úgy sérültem meg, hogy hazalógtam az őszi szünetre. Házvezetői engedéllyel... - tettem hozzá, mert ebben az egy esetben egész jó kislánynak bizonyultam, és elkéredzkedtem Digbytől, hogy rendezzem a viszonyomat a nevelőapámmal.
- … és… És… izé, elraboltak, hogy megzsarolják velem a nevelőapámat, és az a lényeg, hogy vállon lőttek - mondtam fintorogva, mert így kimondva, hát pont olyan hülyén hangzik, amilyen hülye én vagyok, hogy ez csak velem eshet meg.
- De nem vertem nagy dobra. És már jól vagyok - tettem hozzá gyorsan, aztán elgondolkodva hozzá tettem:
- És egyébként aki meggyógyított, az a gyógyító is vérfarkas. Titokban persze. Issza a farkasölőfű főzetet, és annyi. Nagyon kedves amúgy, elég igazságtalan, hogy titkolódznia kell az emberek előtt - mondom merengve, kihagyva azt, hogy kicsoda is ő, hiszen nem akarom bajba keverni a nevelőapám nőjét, vagy barátnőjét vagy mije is neki az a hölgyike. Elvileg én nem is tudhatnék a dologról, csak hát lehet, hogy amíg Garden Lodge-ban lábadoztam, kihallgattam véletlenül egy telefonhívást…
- Szóval… Jobban vagy már? - kérdeztem aztán, érdeklődve pillantva rá, azért is, hogy ha megint szédülne, megtámogassam, mielőtt megint kényszerleszáll.

Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 11. 22. - 17:36:23 »
+1

To: Mira

2001. november eleje


Még mindig éreztem, ahogy a gyomrom kavarog… abban sem voltam biztos, hogy nem fogom azonnal elhányni magam. Le fogok bukni… le fogok bukni és ezt kibaszottul tudtam! Beletúrtam a hajamba és inkább megpróbáltam más felé terelni a beszélgetést, de Mirával sokkal nehezebb volt, mint Miles-szal. Na az sem volt éppen egy ügyesen kivitelezett szituáció, mert nagyjából azonnal átlátott rajtam.
– Nem, nem kivddics baleset. Itt Potterék óta nem igazán volt légipankráció, legfeljebb az ellenfél gurkóitól kell tartanod. De ez egy kisebb golyó volt. Hagyjuk – legyintett. Egy picit elégedett voltam, hogy most nem rólam van szó, nem én érzem magam kellemetlenül, hanem ő. Vagy nem tudom… nem értettem az emberi érzésekhez, szóval valójában fogalmam sem volt arról, hogy tényleg zavarban van-e.
– Kisebb golyó? Rád lőtt valaki? – kérdeztem és máris Mirát egy akciófilm közepére képzeltem. Nem sok filmet néztem mondjuk, mióta a Roxfortban járok, s azelőtt is leginkább csak egy-egy pillantást vetettem azokra a dolgokra, amiket a szüleim néztek.
Hamar elmúlt persze ez a kis szünet és jött a pánik. A hold és a vérfarkas téma miatt hamar elkapott a hányinger. A tenyeremet egy pillanatra a gyomromra tapasztottam, most nem ment a megjátszás, éreztem, hogy ezen a helyzeten már csak rontani tudok, ha megszólalok, mégis megtettem… aztán úgy esve át szinte a seprűmön, kicsit hátráltam.
– Nem is mondtam… Csak, hogy nem kell tőlük félni. Csak egy rossz vicc volt, ne haragudj – mondta megváltozott hangnemben. Ráadásul úgy festett, mint aki éppen fel akarja seperni a pályát… de egyelőre jobban zavart, hogy nem tudok megszólalni normálisan. Éppen csak odadünnyögtem, hogy repüljünk… ennyit képes voltam még kipréselni az ajkaimon.
Igen, én is úgy értettem, hogy repüljünk egymás mellett – mondta és egy mosolyt eresztett meg felém, de még az is tök furcsa, mintha félne, hogy menten átváltozok és megeszem. Soha nem is ettem meg senkit, főleg azóta, hogy a bájitalt is kapom. – Szóval alacsonyan, mondhatni sétarepülésben. Gyere.
Bólintottam lassan, aztán óvatosan a lábaim közé kaptam a seprűmet, hogy egész alacsonyan felemelkedjek. Ez a tempó nem okozott még szédülést, de éreztem, hogy a hold mind nagyobb hatással van rám. A halántékom újra és újra lüktetni kezdett, finoman jelezve, hogy bizony hamarosan tényleg át fogok alakulni.
A menetszél segített kicsit. A hűvös érzés magamhoz térített és könnyedén tudtam Mirával tartani a tempót. Szerettem repülni alapvetően, olyan furcsa szabadság érzetet adott, amit odalent a földön nem éreztem. Ott a saját testem ketrecében voltam… s nem tudtam szabadulni a korlátaimtól.
– Szóval, úgy sérültem meg, hogy hazalógtam az őszi szünetre. Házvezetői engedéllyel...
Hümmögtem egyet. „Hazalógott” és „házvezetői engedéllyel…” Valahogy ez a két kifejezés nagyon nem fért meg egymás mellett, de engem aztán nem zavart. Ha lett volna egy olyan hely odakint, ahol otthon és nem egy siralomházban érezném magamat, bizonyára én is megpróbálkoztam volna ilyesmivel. Nekem viszont nem volt kedvem anyám könnyeit nézni vagy éppen azt hallgatni, ahogy apám engem szid, mert nem beszélek semmiről.
– … és… És… izé, elraboltak, hogy megzsarolják velem a nevelőapámat, és az a lényeg, hogy vállon lőttek.
Szóval mégis csak eltaláltam, mi történt vele.
– De nem vertem nagy dobra. És már jól vagyok – magyarázta, biztosan azért, mert meglepett fejet vágtam… sőt annyira rácsodálkoztam, hogy majdnem megint lefordultam a seprűről. Hirtelen kapaszkodtam meg, visszanyerve az egyensúlyomat. – És egyébként aki meggyógyított, az a gyógyító is vérfarkas. Titokban persze. Issza a farkasölőfű főzetet, és annyi. Nagyon kedves amúgy, elég igazságtalan, hogy titkolódznia kell az emberek előtt
Nyeltem egyet zavaromban. Ahogy ezt mondta, mintha azt várná, hogy szint fogok vallani. Nem tudom miért, nem éreztem úgy, hogy zavarná a dolog, talán mert a szavai egészen őszintén csengtek. De bennem még sok keserűség volt a vérfarkassá válásom kapcsán. Nem sokra emlékeztem az előtte lévő időkből, amikre meg igen, azokat fájt elveszíteni…
 – Vérfarkasnak lenni szar – ennyit mondtam és felpillantottam a holdra. Nem mondtam ki konkrétan semmit, de Mira már amúgy is rég tudtam, mi a helyzet. – Azt az ember nem választja. Rákényszerítik, még hozzá igencsak fájdalmasan…
Zavartan felnevettem és inkább megint terelésre vettem a hangot.
– És nagyon fájt a lőtt seb? – Hirtelen előbújt az izgalmat kereső énem, az amelyiket minden érdekelte. Talán pont ilyen voltam gyerekként, túl vakmerő, túl bátor… nem emlékeztem rá. Csak egy-egy kép maradt meg, mint a tévénézés és az akciófilmek, amiket a szüleim bámultak. Meg emlékeztem néhány játékra, amit a szomszéd kölykökkel játszottam… aztán csak fájdalom, harapások és a saját sírásom hangja maradt meg.
– Szóval… Jobban vagy már?
Bólintottam és hirtelen magasabbra repültem, egészen a kapuhoz, hogy egy nagy kört tegyek körülöttük. Még éreztem az émelygést és hogy bármikor lezuhanhatok, de megjött az önbizalmam. Hagytam, hogy a szellő egészen összeborzolja a hajamat. Talán kéne egy jobb seprű, mint annak idején Harrynek volt, hiszen még ma is ódákat zeng mindenki a Tűzvillámról… én nagyon örültem volna neki. Ehelyett csak az iskola egyik régebbi modelljét kaptam kölcsönbe. Az én családomnak nem volt pénze ilyen drága holmira.
Hirtelen megálltam, hogy bevárjam Mirát s ezúttal magasabban kezdjek vele némi beszélgetést, most már szigorúan kviddicses témakörben.
– Neked amúgy saját seprűd van?
Naplózva


Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 11. 25. - 21:18:47 »
+1

Kviddics korrep
2001. November eleje

 


no matter how far i go


A repülés már majdnem súlytalanság. Talán nekem ez tesz jót, ahhoz, hogy lenyugodjak a nappali nyüzsiből, mindenféletelenség kell. Fénytelenség, színtelenség, hangtalanság, súlytalanság. És jeges hideg, ami szinte szemmel láthatóan, zúzmarát szórva fordul át szépen lassan nulla fok alatti fagyba. Ezért szeretek esténként lejárni - már amikor kijutok, és nem menekülök inkább vissza a kastélyba egy szaglászó tanár vagy auror elől - mert itt lehűt a világ.
Kellene gondolkodnom persze azon a másik fajta súlytalanságon, de azt a problémát is inkább jegelem, mondván hátha eltűnik majd magától, mint egy zúzódás, míg végül csak a tanulság marad.
– Kisebb golyó? Rád lőtt valaki? - érdeklődik Bates, nyilvánvaló lelkesedéssel terelné el a szót erre, de még eltart egy darabig, amíg megfogalmazom magamban a történteket nyomdafestéket tűrően. És kicsit ciki is az egész. Hogy lehetek ekkora balfék, de tényleg, hogy egyszer csak elrabolnak? Az az egy tanulsága biztos van a dolognak, hogy soha többé, semmilyen körülmények között nem hordok magamnál semmi Cartwrighthoz köthetőt, de még a nevét sem említem semmikor nyilvánosan. És megtanulom megvédeni magam, de úgy rendesen, hogy ilyen többet ne történhessen. Vagyis majd a csaja megtanít a téli szünetben. Izgalmas lesz, boldog karácsonyt, itt egy szamuráj kard - bár mivel a nő orosz, valami ahhoz illőbb fegyverrel kezdünk, gondolom.
Később aztán csak repültünk, és az valahogy megoldotta a nyelvem. A földtől eltávolodva talán a rossz élmények is messzebb kerültek tőlem, és így tudtam jobban rájuk nézni.
– Vérfarkasnak lenni szar - mondja Bates, és én óvatosan pillantok rá. Egyrészt mert meggyengült vállammal hajlamos vagyok arra menni, amerre nézek, pedig most aztán marhára nem kéne összeütköznünk, másrészt mert olyan fura, ahogy mondja. Kicsit nem tudom hova tenni. És megint a Holdat nézi. Értetlenül figyelem, ahogy folytatja.
– Azt az ember nem választja. Rákényszerítik, még hozzá igencsak fájdalmasan… - Nem sokat tudok ugyan a vérfarkasokról, de egyetértően bólintok, mert azt azért én is tudom, hogy hogyan “lesznek”. Fura, kis ideig egy fedél alatt tartózkodtam eggyel - de én azt hiszem, pont hogy az életemet köszönhetem neki, meg a büdös főzeteinek. Eszembe se jutott félni tőle.
– És nagyon fájt a lőtt seb? - kíváncsiskodik a másik hirtelen, én meg kínos vigyorral ingatom a fejem.
- Az az igazság, hogy magára a lövésre nem is emlékszem. Biztos fájt. Ciki, mert egyszerűen beájultam - vallom be fintorogva. Biztos valami izgalmasabb beszámolóra számított, pedig azzal nem nagyon tudok erről szolgálni. Illetve…
- Na de amikor magamhoz tértem, akkor aztán jó szar volt - folytatom új lendületre kapva. - A fájdalomcsillapító főzetnek meg olyan szaga volt, hogy az legalább annyira kínzás volt.
Aztán be is bizonyítja, hogy már jobban van. Hirtelen úgy elhúz mellőlem, hogy csak a számat eltátani van időm. Egy kicsit késve követem - ami amúgy fogó létemre elég kellemetlen, de hát most ez van - és hamarosan melléérek.
- Jobban, aha - vigyorgok rá. Pedig még mindig sápadt. Furcsán áll neki a holdfény, a szeme is tompán csillog, mint aki beteg, de jobbat nem tudok, mint reménykedni, hogy nem esik le. Kicsit nehezebb lenne elkapni, mint egy cikeszt.
– Neked amúgy saját seprűd van?
Szerényen bólintok, úgy fordítoma  Tűzvillámot, hogy jobban láthassa.
- Tavaly karácsonyra kaptam a nevelőapámtól. Nem véletlen zsarolták meg velem, a szerénység elkerüli - mondom pironkodva, próbálva elviccelni. De az igaz, hogy nagyon szeretem ezt a seprűt. Is. Nem a pénz miatt. Sőt, mostanság kezdem megtapasztalni, hogy van az a pénz, ami már túl sokba kerül. De ahogy a kviddicshez is, úgy ehhez is igyekszem felfejlődni szép lassan.
- És Neked? - kérdezek vissza a szememet meresztgetve, mert hát ebben a sötétben alig látni, és amúgy is, a seprű, pont szemből nem különösebben bonyolult látvány. Most, hogy így belegondolok, Bates sem egy vaskos forma, nem sokkal molettebb a seprűje nyelénél. Beteg talán? Valahogy olyan "nem tudom miért, de segítenem kell" érzés fog el újra, mint az edzés után, mikor felajánlottam neki, hogy gyakoroljunk együtt. Pedig most meg úgy tűnik, ő sokkal ügyesebb, mint én, és inkább rámférne a gyakorlás.


Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 11. 29. - 20:03:58 »
+1

To: Mira

2001. november eleje


Nem tudom miért bukott ki a számon, hogy szar vérfarkasnak lenni. Ez amolyan vallomás féle volt… mondjuk majdnem biztos voltam benne, hogy már lebuktam, így lassan az idegesség is lepergett rólam. Nem tudom miért… talán mert nem futott el sikoltozva, hogy lőjenek le. Voltak olyan kultúrák, ahol már régen golyót kaptam volna vagy olyan átkot, amiből aztán nem mászok ki soha. Tisztában voltam vele, hogy valahol szerencsés, hogy csak egy nyilvántartásban vettek be és akik  tudják, miféle vagyok úgy néznek rám, mint a pestisesre, pláne a minisztériumnál.
Nem bántam, hogy nem én vagyok a téma. Még egy lőtt sebről is kényelmesebben beszélgettem el. A rosszullét nyomán persze még ott dolgozott bennem a remegés, de már nem olyan elviselhetetlenül, hogy megzavarja a repülést. A lassabb tempóban a menetszél is sokkal, de sokkal kellemesebb volt. Egészen magamhoz térített a hűvös levegő, még az ezüstös holdfény ellenére is.
– Az az igazság, hogy magára a lövésre nem is emlékszem. Biztos fájt. Ciki, mert egyszerűen beájultam – mesélte Mira. Nem pillantottam rá azonnal, a tekintetem még egy pillanati a holdon nyugtattam. Csak ezután lestem a szeplős arc és a barátságosan csillogó szempár felé. Egy kicsit elhúztam a szájam, ahogy eszembe jutott a marás okozta fájdalom, meg az első átváltozásom emléke. Én is gyorsan elájultam mindkét alkalommal.
– Na de amikor magamhoz tértem, akkor aztán jó szar volt. A fájdalomcsillapító főzetnek meg olyan szaga volt, hogy az legalább annyira kínzás volt.
Elnevettem magam.
– Az az egyik legrosszabb tulajdonsága annak a főzetnek… na meg, hogy nagyon le tudja szívni az embert… – bólogattam. Engem is azzal kezeltek jó ideig a gyengélkedőn, bőven emlékeztem az aromájára s még a gondolatba is beleszédültem. Jobbnak láttam kicsit túllépni a fájdalmas dolgokon.
Kicsit gyorsítottam a seprűvel, hogy kicsit előre menjek. Szerettem a sebességet, meg a magasságot, ha éppen nem akartam elájulni a közelgő teliholdtól. Most is, olyan örömmel lendültem előre, hogy az még engem is meglepett… főleg, hogy leájulni sem ájultam a seprűnyélről.
Mira is lassan beért és ahogy fordult hát megnéztem magamnak a seprűjét. Egy igazi Tűzvillám volt, luxus márka a versenyseprűk között. Egy fogóhoz egyébként illet is az ilyesmi. Azt hiszem őrzőként én már egy újabb Kométával is beértem volna. Az nem gyors, de szép a kiképzése és a Jólsep-R-eknél azért fürgébben mozog.
– Tavaly karácsonyra kaptam a nevelőapámtól. Nem véletlen zsarolták meg velem, a szerénység elkerüli – magyarázta.
Hümmögve csodáltam meg a versenyseprűt újra. A karcsú nyél és az egyenes szálak a seprű végén tökéletesen festettek, főleg ahogy a polírozott felületen megcsillant a holdfény. Eléggé irigykedtem Mirára. Az én családomnak ilyesmire akkor sem futná, ha még mindig meg lenne a farmunk és a szüleim munkája.
– És Neked? – kérdezte és megnézte magának a seprűmet. Csak egy régebbi Jólsep-R volt, amit az iskolai kínálatból választani lehetett. Lényegében ez volt az egyetlen olyan, ami láthatóan nem volt olyan viseltes, mint a többi példány.
– Csak egy lassú, iskolai darab. Sajnos nem valószínű, hogy valaha lesz sajátom… elég drága egy normálisfajta – magyaráztam és megpaskoltam a seprű nyelét, mire az kicsit rángatni kezdett. Nevetve fékeztem meg, mielőtt még lerázott volna magáról. – Úgy tűnik nem szereti a baráti vállba veregetést… – Tettem hozzá, majd felemelkedtem és bukfencet vetettem a levegőben az öreg seprű hátán. – Azt hiszem ez a legkomolyabb képessége.
Naplózva


Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 12. 02. - 21:43:03 »
+1

Kviddics korrep
2001. November eleje

 


no matter how far i go


– Az az egyik legrosszabb tulajdonsága annak a főzetnek… na meg, hogy nagyon le tudja szívni az embert…
Túl megértően bólogatott hozzá. Éreztem, hogy kerülgetünk valamit, vagy jobban mondva botladozunk körülötte. És az is furcsa volt, hogy láthatóan idegeskedett, de közben újra meg újra csak rátévedtünk erre a mezsgyére, ami nem is tudom, hova vezet. Aggódás a Holdtól, az a felkiáltás, aztán a kijelentés, hogy szar vérfarkasnak lenni… Nem az lehet, hanem az. Így kijelentő módban. Persze csak megfogalmazás, de most meg ez is. Mint egy célzás.
Végülis olyan lehet ez, mint amikor az embernek mondjuk a foga fáj. Tudom, hogy vacak érzés, hogy rohadtul nem kéne birizgálni, de újra, meg újra hiábavalóan odatapogatok a nyelvemmel megnézni, hogy nem-e szabadultam meg a kíntól. Persze nem, hogyan is tudnék, de mégis újra meg újra megteszem. Mert a félelemnél csak a remény erősebb. Hogy a fájdalom elmúlik, hogy a seb nem lesz ott… De ott van persze még sokáig, talán egy életen át. Mint a kör alakú sebhely a vállamban.
A repülés is ilyesmi most. Folyamatos teszt. Folyamatos bosszankodás. Szabadulni akartam ettől a kényelmetlenségtől, az emlékektől is vele együtt. Bates elhúzott, láthatóan magára talált. Én meg komótosan tudtam csak követni. Kicsit aggódtam, mi lesz, ha megint el találja véteni a fordulót, de nem, ügyesen megcsinálta. Pedig az előbb rosszul volt…
És akkor erősebb lett a gyanú. Hogy miért van rosszul. Hogy miért méregeti a Holdat. És a beszólásai is… Nem lehettem persze biztos abban, hogy tényleg az-e aminek gondolom, de már szöget ütött a fejembe. Míg a seprűkről csevegtünk is ezen rágódtam, meg azon, vajon jó-e azt a sebet tapogatni. Hogy csillapodhat-e a fájdalom, ha ott van.
– Csak egy lassú, iskolai darab. Sajnos nem valószínű, hogy valaha lesz sajátom… elég drága egy normálisfajta - mondja, én pedig szégyenlősen lesütöm a szememet egy kicsit. Dög nehéz lehet neki. Ha valóban az a helyzet, amit gondolok. Nekem szerencsém volt, hogy pártfogóra akadtam, ha ugyan nem is vérrokon, de a korábbi nélkülözésből hirtelen ez lett. Tűzvillám. Most jut eszembe, egyszer azt mondtam Szöszkének, hogy a lángnyelv az egyetlen dolog, aminek köze van a tűzhöz, és el tudom viselni. Pedig nem. Mert itt van a másik, pont abba kapaszkodom. És hát igen, harmadik is van, épp az előbb említett. De most pont azért jöttem ki repülni, hogy ezekre a dolgokra ne gondoljak. De ugye, az ember gondolata csak oda téved, ahová nem akar...
- Úgy tűnik nem szereti a baráti vállba veregetést… - jegyzi meg, aztán nekilendül, és tesz egy vertikális kört. Innen, ahol én vagyok, épp úgy tűnik, mintha a Holdat kerülné meg egy tökéletes, szép körrel. Szinte várom, hogy mi történhetne.
– Azt hiszem ez a legkomolyabb képessége - teszi hozzá, én meg csak bámulok rá nagy szemekkel, elgondolkodva. Tán több ideig, mint amire értelmes magyarázat van, s ezen feleszmélve összeszedem magam.
- Hát, a lovason múlik a lényeg. Szerintem Neked nincs is szükséged gyakorlásra, jól megy a repülés. Akarod kipróbálni a seprűmet? - kérdeztem, és invitálva a föld felé mutattam. Ha elfogadta, úgy is jó, akkor leszálltunk, ha nem, akkor csak a levegőben maradtunk.
- Persze csak ha… Ha nem vagy rosszul… - böktem ki, aztán egy nagy levegővétellel megembereltem magam, hogy határozottabban és nyugodtabban tudjak beszélni.
- És ha akarsz a rosszullétedről beszélni… Szóval azt mondtad, hogy nem, de ha mégis az vagy… - mondtam óvatosan, de jelentőségteljesen a korábbi tiltakozására utalva, kis szünetet tartva is. - … hát egy percig se aggódj miattam, mert nem gondolok semmit se. Csak azt, hogy nem akarom, hogy meghalj a következő edzésen, és-vagy kviddics meccsen - mosolyogtam, igyekeztem biztató lenni.
- És szerintem szemét dolog valakit olyan miatt hibáztatni, amiről nem tehet. Tudom, hogy nem tudok érdemben segíteni, de szívesen vagyok hallgatóság, ha úgy érzed, beszélnél valakivel - tettem hozzá, de kicsit aggódva, hogy majd jól elhajt a csudába, hogy ilyenekkel nyúzom. Még az is lehet, hogy eleve rosszra gondolok. Te jó ég, ha mégse vérfarkas, én meg itt célozgatok rá...

Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 12. 11. - 19:06:09 »
+1

 
To: Mira

2001. november eleje


Irigyeltem a Tűzvillámot, gyors volt, kecses az egész kiképzése. Bár az én Kométám is mutatós volt, de még a Nimbuszok is könnyedén beelőzték, nemhogy egy ilyen csúcskategóriás versenyseprű. Azért megmutattam mit tud az öreg kométa. Imádtam, ahogy az arcomba csap a szél, ahogy megborzongok emiatt a hűvöstől… a sebesség hiányzott csupán, de már ennyi is elég volt, hogy még jobban ellazuljak. A repülés volt a varázsvilág legjobb találmánya. A levegőben nem volt zavartság vagy éppen pirulás, ha valamit elrontottam, ott csak én voltam, a szél, a seprű. Ez pedig megnyugtatott, még ha az elmúlt alkalmak miatt magyarázkodnom is kellett. Az elmúlt egy évben nem igazán találtam a helyemet, nehezen viseltem az átváltozás előtti és után időszakot.
– Hát, a lovason múlik a lényeg. Szerintem Neked nincs is szükséged gyakorlásra, jól megy a repülés. Akarod kipróbálni a seprűmet? – kérdezte. Meglepődtem az ajánlaton. Mármint nem voltunk barátok és éppenséggel már sejthette, hogy vérfarkas vagyok. Erre a gondolatra azonnal keserűség futott át rajtam… ugye megijedt tőlem és azért akar kedveskedni, hogy ne bántsam. Ugyanakkor nem akartam kihagyni egy ilyen lehetőséget… mégis csak egy Tűzvillám. – Persze csak ha… Ha nem vagy rosszul… – Tette hozzá.
– Még jó, hogy ki akarom próbálni. Ez egy Tűzvillám – bólintottam aztán és megkezdtem a leszállást. Hirtelen olyan lelkes voltam, hogy a pánik is elszállt. Ha félt is tőlem, legalább jól jöttem ki a helyzetből és bár mocskosul kelletlenül éreztem volna magam, ha fél tőlem… én csak repülni akartam. Nagyon gyorsan repülni.
– És ha akarsz a rosszullétedről beszélni… Szóval azt mondtad, hogy nem, de ha mégis az vagy… – mondta, miközben földet értem és már kászálódtam le a saját seprűmről. Sejtettem, hogy még előkerül a téma… végül is kit nem érdekelne egy vérfarkas? Veszélyes dolog, ráadásul még mindig nagyon megpecsételi őket a varázslótársadalom, pedig erről aztán senki sem tehet. Persze vannak, akik visszaélnek az így kapott erővel… én meg még csak irányítani sem tudtam. Állandóan küzdöttem a tünetekkel, mintha a kamaszodással egyre rosszabbá vált volna minden. – … hát egy percig se aggódj miattam, mert nem gondolok semmit se. Csak azt, hogy nem akarom, hogy meghalj a következő edzésen, és-vagy kviddics meccsen.
Nem fordultam felé, de éreztem a hangján, hogy mosolyog. Éreztem, hogy megint végig fut rajtam egyfajta pánik. Nem akartam, hogy tudja… mert ha egy ember tudja, akkor hamarosan az egész iskola. Bár Jack sem mondta el senkinek, még akkor sem, ha összekaptunk éppen és közölte, hogy többé nem áll szóba velem.
– És szerintem szemét dolog valakit olyan miatt hibáztatni, amiről nem tehet. Tudom, hogy nem tudok érdemben segíteni, de szívesen vagyok hallgatóság, ha úgy érzed, beszélnél valakivel.
Nyeltem egyet és belenéztem a szemeibe, ha ő is leszállt már. Megigazítottam kicsit a talárom nyakát, mintha zavarna a létezésben… sőt egyenesen fojtogatna. Nem szeretettem volna kimondani, de már annyira ott volt közöttünk a levegőben a tény, hogy muszáj voltam szóba hozni.
Az vagyok. – Nyögtem ki nagy nehezen. – De ne aggódj, nem emiatt fogok meghalni kviddicsezés közben. – Tettem hozzá és kicsit megköszörültem a torkomat, mintha nehezemre esne beszélni róla. Tényleg így volt, ezek a szavak szinte fojtogattak. Nem szerettem erről az énemről még csak gondolkodni sem… mert állandóan azt juttatta eszembe, milyen csalódás lehetett ez a szüleimnek. Számukra ez a világ egy csoda volt.
– Túl élhető… csak azt hiszem a hormondolgok változása miatt most ez is… kicsit felborult és ezért vagyok sokszor nem jól.
Naplózva


Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 12. 18. - 20:29:54 »
+1

Kviddics korrep
2001. November eleje

 


no matter how far i go


Határozottan nem tudom, mikor kell befogni. Ahogy köszörüli a torkát, már tudom, hogy messzire mentem - mondjuk nem ez az első eset, de hé, legalább rutinos vagyok benne.
– Túl élhető… csak azt hiszem a hormondolgok változása miatt most ez is… kicsit felborult és ezért vagyok sokszor nem jól.
- Ja, ezekből egy is elég. Bocs, hogy felhoztam - sütöttem le egy pillanatra a szemem, aztán rájöttem, hogy a megfelelő téma-elterelő eszközt történetesen épp a kezemben tartom.
- De ha most jól vagy, akkor tessék, ez még mindig egy Tűzvillám - nyújtottam felé a seprűt lelkes vigyorral, aztán kicsit komolyabban hozzá tettem:
- Próbáld ki nyugodtan, tényleg - nyúltam a másik seprűért, hogy megfogjam, míg nincs rá szükség.
- Csak legyél óvatos, vadul tud gyorsulni elsőre - figyelmeztetem, aztán hátébb lépek, hogy teret adjak a felszálláshoz.
Elnéztem, ahogy repül vele egy keveset, de hirtelen megdermedtem. El is vesztettem őt a sötétben, meg már nem is rá figyeltem. Az öltözők felőli kijáratnál mintha fényt láttam volna, és léptek halk hangja is társult mellé. Valaki közeledett.
A szám elé kaptam a kezem, mert persze, az első gondolatom az volt, hogy kiabálok neki, hogy vigyázzon. De akkor tuti le is buktatom magamat is, meg őt is. Így viszont, ha csendben maradok, talán meglapulhatok a lelátó tövében, na de Bates minden bizonnyal lebukik, hiszen mit sem sejtve repked odafenn, és pechünkre továbbra is nagyon szépen, fényesen süt a majdnem telihold a pályára. Mégis csak én hívtam ide, nem akartam, hogy miattam kerüljön bajba.
Vettem egy nagy levegőt, megszorítottam Bates kométáját a kezemben, és halkan osonva, a lelátók sötét árnyékában, de elindultam az ajtó felé. Legyen az bárki, mondjuk Mc Gali, vagy Friccs, vagy tudom is én, inkább előbb botoljon belém, mint hogy kilásson a pályára.
A fény, mint utóbb kiderült, Digby professzor pálcájának hegyétől származott. Láttam kilépni, ahogy a Hold megvilágította gyanakvó képét. 
- Jó estét, tanárnő - köszöntem rá olyan ártatlanul és olyan jó hangosan, hogy nem hogy összerezzent, de szerintem kicsin múlt, hogy a fejem leátkozza.
- Harpell - kapott a szívéhez bosszúsan, a rémülettől kissé remegő kézzel, én pedig színpadias értetlenséggel mosolyogtam rá, közben meg úgy helyezkedtem, hogy vissza kelljen lépnie az öltözőbe.
- Jaj elnézést, Digby professzor - harsogtam még hangosabban sajnálkozva. Bates remélhetőleg meghallja, és kereket old, mondjuk kirepül a pályáról, vagy ilyesmi.. - Nem akartam megijeszteni. Már épp befejeztem a gyakorlást…
- Amit el se kellett volna kezdenie. Ki van még itt magával? - kérdezte a prof, még mindig az iménti ijedelemtől szuszogva, de már egyre összeszedettebben.
- Senki, csak én - tettem hozzá, de a tanárnő minden áron megpróbált megkerülni, amit én nem hagytam, folyton beléptem elé.
- Ha hazudik… - kezdte a nő, én pedig a számat összeszorítva vártam, akkor vajon mi lesz velem...






Naplózva


Sebastian Bates
Eltávozott karakter
*****


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 12. 20. - 23:52:46 »
+1

  
To: Mira

2001. november eleje


– Ja, ezekből egy is elég. Bocs, hogy felhoztam – mondta és lesütött a szemét. Én is lesütöttem, ahogy végig gondoltam, mennyire nem kellett volna a vérfarkasságról beszélnem… persze a repülés elérte a szokásos eredményét. Felszabadult voltam és laza, eszembe sem jutott már zavarban lenni, hiába értünk le már egy ideje a talajra. Az adrenalin még éppen eléggé pörgött bennem ahhoz, hogy a magabiztosságom megmaradjon.
– Ugyan… – legyintettem, mintha nem is lenne fontos. Amúgy is jobban lekötött a Tűzvillám, amit annyira szerettem volna minél gyorsabban kipróbálni. Olyan gyönyörű volt az egész kiképzése, a karcsú nyél, a tökéletesen egyenes vesszők, amik a repülést könnyebbé tették. A gyorsulása nem véletlenül volt olyan, amilyen.
Átvettem a felém nyújtott seprűt, de egy pillanatig csak csodáltam. Észre sem vettem, hogy a Kométát átvette a lány… lefoglalt a gyönyörködés. Ölni tudtam volna egy ilyen versenyseprűért, de szinte teljesen biztos volt, hogy sosem leszek boldog tulajdonosa.
– Csak legyél óvatos, vadul tud gyorsulni elsőre – mondta, mikor már azon voltam, hogy a lábaim közé vegyem a seprűt. Óvatosan hátrált is picit, hogy elég helyem legyen az emelkedéshez.
– Ne aggódj, ismerem a Tűzvillám képességeit… – vigyorodtam el kicsit, jelezve, hogy repülésben legalább profi vagyok. Jó… a profi túlzás volt, de valahogy mindig éreztem, mennyire egy vagyok a seprűvel. Az első Repüléstan óra óta tudtam, hogy ez az én világom, ez a legnekemvalóbb dolog az egész varázsvilágban. Folyamatosan a repüléstechnikai kézikönyveket bújtam. Mindent tudni akartam… szóval minden számmal, minden trükkel tisztában voltam, amivel a Tűzvillámmal bánni lehet.
Imádtam volna azonnal felgyorsulni a lehető legnagyobb sebességre, ehelyett könnyen emelkedtem fel, és csak kellő magasságban kezdtem gyorsulni, míg a kviddicspálya apró pontnak tűnt odalent.
A szellő hidegen cirógatott végig az arcomon. Kitártam a karjaimat, hogy csak érezzem, nincs körülöttem semmi. Nem tudom mennyi ideig tartott, de élveztem a korlátok nélküliséget, a csendet… a biztonságot. Nekem ez volt az. Itt nem létezett vérfarkasátok, nem voltak bámuló emberek és semmi zavar. Lehunytam a szemem. A seprű nem billent meg, tartott erősen, mintha tökéletesen eggyé váltunk volna.
Csak akkor vettem észre, hogy Mira eltűnt, mikor ereszkedni kezdtem. Kicsit meglepett… mármint ki hagyna egyedül egy majdnem vadidegent a Tűzvillámával? Én biztosan nem. Ahogy földet értem, körbe néztem, de sem a lelátón, sem máshol nem szúrtam ki, szóval elindultam az ajtó felé… ahol hamarosan egy beszélgetést hallottam meg.
– Senki, csak én – mondta Mira, kicsit talán más hangon, mint ahogy velem beszélt. Az jutott eszembe, hogy egy auror jött utánunk és talán most próbálja meg számon kérni, de fogalmam sem volt, pontosan mibe trappolok bele. Nem gondolkodtam, csak siettem, nehogy még több pontot veszítsünk.
– Ha hazudik… – és ezen a ponton pillantottam meg Digby professzort. Nyeltem egyet, mert a tekintete azonnal rám vándorolt. Én igazából csak a hangját, a körvonalát ismertem fel, hiszen elképesztően sötét volt és még a hold ezüstös fénye is kevés volt, hogy tökéletesen megvilágítsa a területet.
– Jó estét… – köszöntem, szinte azonnal el is engedve a korábbi önbizalmamat. Megremegtem, tudtam, hogy most aztán rohadtul megszívom, mert ha pontot nem is von le, jól megbüntet majd. – Én csak… én csak… – magyaráztam, de ha jelezte, hogy induljunk a kastély felé megindultam. Mirára pillantottam, ahogy mellé értem.
– Bocsi, hogy bajba kerültél miattam… – motyogtam szerencsétlenül, mégis csak miattam jöttünk ide.
Naplózva


Mirabella Harpell
Boszorkány
*****


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 12. 28. - 05:52:09 »
0

Kviddics korrep
2001. November eleje

 


no matter how far i go


– Ne aggódj, ismerem a Tűzvillám képességeit…
Bólogattam megnyugodva, aztán figyeltem, hogy szépen, ésszel felszáll. Amikor én megkaptam ezt a seprűt, majdnem össze is törtem őt is, meg magamat is, telibe beleugrottam vele az egyik lelá ponyvával takart oldalába, és még jó, hogy nem trafáltam el épp egy tartóoszlopot vagy ilyesmit.
Most már megfontoltabbnak érzem magam. Nem is értem miért, hová rohantam annyira. A vállam sajgása emlékeztet, a kőmedál a nyakamban viszont hogy, hogynem, egy ideje már majdnem valóban csak egy darab kő. Pedig emlékszem még halványan, milyen súlya volt, hogy tudta égetni a mellkasom. Most csak egy kis hideg kavics. Mitől hűlt ki így?
Nagyot sóhajtok, és ahelyett, hogy merengenék, inkább arra koncentrálok, hogy a kialakuló katasztrófális helyzetből valahogy kihozzak valami értelmeset.
Digby nem fejezi be, mi történik, ha hazudok, de gondolom, nagy baj. És hogy igaza legyen, Bates be is fut, ékes bizonyítékául, hogy hazudtam. Kedvem lenne homlokon vágni magam, de azért kínomban inkább elmosolyodom.
– Jó estét…
- Nahát, Bates, micsoda meglepetés - bukik ki belőlem olyan színpadias ártatlansággal, hogy jó, hogy nem szakad ránk a közeli emelvény mindenestől. Vagy az ég. Digby az átlátszó kísérletre felvont szemöldökkel, unottan sandít rám, én meg egyre szélesebb vigyorral nézek vissza rá, és a vállamat rángatom - már amennyire kedvem van, tekintve a fájdalmat.
- Bates? - fordul aztán a háztársam felé, keresztbe fonva a karjait. Egyébként szerintem rohadtul jól szórakozik rajtunk, a szadista, biztos nem véletlenül lett házvezető. Mosoly bujkál a szája sarkában, főleg, mikor Sebastian olyan szinten behúzza a nyakát, hogy elmenne tiszteletbeli teknőcnek.
– Én csak… én csak…
- Egy kis éjjeli sétarepülés, netán? - kérdezi a prof kicsit mindkettőnktől, persze jó agadag gúnnyal, aztán a seprűkért nyújtja a kezét, jelezve, hogy adjuk oda neki őket. Szomorú képpel nyújtom át az iskolai modellt.
- Irány a kastély! És ezért minden este varázslat nélkül fogják kitakarítani az öltözőt és a pályát, varázslat nélkül, egy hónapig. Beoszthatják, melyik este melyikük - teszi hozzá, miközben lendületesen, a seprűkkel seperve a kastély felé terel minket. Azon gondolkodom, tud-e vajon Bates titkáról. Minden esetre jófej, hogy egyszerre büntet meg, és biztosít további gyakorlási lehetőséget.
- Én takarítok elsőnek, úgyis az én ötletem volt - ajánlkozom, Bates mondatára meg csak legyintek, elvégre ő meg miattam.
- Csapatmunka volt - súgom vissza, aztán nem szólok többet, mert Digby pillantása elhallgattat.

Köszönöm a játékot! A helyszín szabad.
Naplózva


Lennox Campbell
(N)JK-Tanár
*****


a kviddicsjátékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2022. 09. 01. - 18:32:43 »
+4

REPÜLÉSTAN I.
2003. 09. 06.



to: Mindenki

A füves pályán álltam, meglehetősen büszkén kidüllesztve a mellkasomat, ahogy a tanulók gyülekezni kezdtek. Mindenkinek jó előre megmondtam, hogy kviddicstalárban érkezzenek, a csapatok tagjai a saját egyenruhájukat is vieselhették. Nem számított, úgyis kevert csapat lesz.
– Sziasztok! Örülök, hogy szép számban megjelentetek az első Repüléstan órán, ami egyben egyfajta felmérés is a kviddicscsapatok tagjaival szemben. Szeretném látni, hogy akik játszanak, milyen képességekkel rendelkeznek. – Mondtam, majd végig néztem a társaságon. – Haladjunk szép sorban, mindenki mutatkozzon be, mondja meg milyen poszton játszik. Aki nem csapattag az pedig azt ossza meg velem, milyen poszton játszana. – Mondtam és intettem nekik, hogy gyűljenek körém, álljunk körbe, majd intettem, hogy a tőlem jobbra álló kezdje meg a mondókáját. Figyelmes voltam, ugyanis nagy terveim voltak erre az órára. McGalagony elmondása alapján jó ideje el volt hanyagolva a kviddics és ennek most véget akartam vetni.
– Köszönöm. Azt bizonyára tudjátok, hogy a Montrose Magpies fogója vagyok, így bőséges kviddicses múlttal rendelkezem. Azonban. – Tartottam némi hatásszünetet. – Én magam is ezen a pályán kezdtem és ezen a pályán fedeztek fel. Így kerültem be az első csapatomba, akkor még tartalékjátékosként. Mára már persze a világ harmadik legfürgébb fogójaként tartanak számon. A leggyorsabb cikeszelkapásom egy perc volt. – Meséltem nekik lelkesen a részleteket, amolyan inspirációként.  Megköszörültem a torkomat, majd folytattam: – Azért kérdeztem meg, milyen poszton játszanátok, mert a mai napon kviddicsezni fogunk. Nem. Nem házak szerint lesztek szétosztva, ezért megkérném, hogy a felesleges farokméregetést a házak között mára tegyük félre. Most mindannyian profik kviddicsjátékosok vagyok, akik szeretnék megnyerni a meccset, ám tisztelettel bánnak a másikkal. A csapatok felosztását és a posztokat én osztom ki természetesen. Amíg ezt átgondolom, mindenki üljön seprűre és repülje körbe tizenötször a pályát. Szép ívesen, nem csalni a tával. Szorosan a lelátók mellett haladjatok el! – Tettem hozzá, ha pedig felszálltak, elvettem a kis papírkupacomat a pálya széléről és elkezdtem bele vadul jegyzetelni.


Tudnivalók:
- Viszonylag gyors köröket tervezek, ezért megkérnék mindenkit, hogy maximum 300 szavas reagokat írjon.
- Amint elkezdünk kviddicsezni, a támadását/cselezését mindenki feltételes módba írja, kockákkal dobom ki ezek sikerességét majd, hogy igazságos legyen. Nem fogok hasra ütés szintjén dönteni.
- Ennek megfelelően az első kör vége szeptember 5. éjfél. (nagyjából 3-5 napos körök lesznek)
- Az óra mulasztás -5, az órán való megjelenés +5 pontot ér.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 ... 8 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 09. 02. - 14:58:29
Az oldal 0.212 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.