+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  2000/2001-es tanév
| | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | |-+  Déli szárny
| | | | |-+  Folyosók
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Folyosók  (Megtekintve 6208 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 06. 19. - 18:53:21 »
0



A déli szárny folyosói, a pincébe vezető szakasz meglehetősen sötét és barátságtalan. A legtöbben itt gyorsabbra veszik a tempót, hogy elhagyhassák az épület ezen részét.
Naplózva

Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 08. 31. - 17:09:50 »
+1


2000. szeptember



A tanévnyitó úgy vágtatott el mellettem, mint a gyorsvonat, vagy éppen maga a Roxfort express. A régi-új ismerősök, a megannyi fontos tudnivaló és sűrű történés úgy kavarta fel a nyár kellemes (és néhány kevésbé kellemes) emlékeit, mint a kő a vizet meg az iszapot, mikor a tóba hajítják.
Jó volt ez a nyár, de minden napsütéses és pörgős napjának, az összes kalandnak és az engem körbevevő imádnivaló embereknek ellenére azért nem bántam, hogy visszatérhetek a kastélyba. Nem mintha stréber volnék, a kutyának se hiányzik a mágiatörténet, ahol kész csoda, hogy csak a professor halott szellem, és a padok közt nem ül egy két unalomban eltávozott diák lelkének fehér kivetülése. De az, hogy bármikor kedvemre varázsolhatok, hogy újra seprűn röpködhetek, hogy a szomszédos erdőben egyszarvúk laknak… Na ezzel azért együtt tudok élni. Egy darabig. Néhány dolog hiányozni fog, a nyári meló, az épp csak megszokott otthon… De majd bőszen írogatok leveleket a szabad perceimben. Gondoltam én.
- Nemezis, te rosszéletű, hogy Merlin verje beléd a… könyökét! – sziszegtem végig a sötét folyosón úgy, hogy az említett talán csak akkor értette volna meg, ha párszaszájú lett volna. Nem is volt célom, hogy a szavakat értse. Csak magamnak dünnyögtem, hogy az éjjel aggasztó csendjét elkergessem a közelemből. Nem volna jó, ha már az első éjszaka rajtakapnának, hogy tilosban járok, nem volna jó az sem, ha rögtön büntetőmunkára fognának… Na de a legrosszabb mégis az volna, ha kiderülne, hogy évek óta egy lovat rejtegetek az iskolában, macskává bűvölve.
Eddig nem sok vizet zavart, megevett néhány szobanövényt, elcsent egy-egy szál répát Hagrid konyhakertjéből, vagy macskától szokatlanul sokat futkosott a folyosókon… Apróságok. Most viszont olyan történt, ami eddig sosem – visszaváltozott lóvá, s úgy indult neki a holdfényes kóborlásnak. Még jó, hogy senki se látta rajtam kívül a bakit, legalábbis eddig. Próbáltam elnyomni az aggodalmam aziránt, hogy mit teszek, ha kézre kerítem az eltűnt kedvencet, hiszen a visszaváltoztatás mikéntjét nem tudom pontosan, eddig mindig felnőtt varázslók csinálták meg nekem, és inkább tovább mentem.
- Biztos a nyomorult szeszély… - füstölögtem, s pálcámat előre szegezve futottam lábujjhegyen, a kanyargós, kissé romos folyosón. A csata után ezt a részt még mindig nem állították teljesen helyre, sok elágazás félig bedőlt, épp csak a törmelékeket takarították el vagy rakták nagy kupacokba. Tökéletes búvóhelyek akadtak itt még egy lóméretű szökevénynek is. De a patakopogás és a halk horkantás elárulta a kis mocskot.
- Most megvagy – tátogtam, de hangtalanul, majd óvatos léptekkel megkerültem a sarkot. Ott volt a hófehér szőrű patás, orrával egy szakadt függönydarabot piszkált kíváncsian, s a portól ujjabbat prüszkölt. Emeltem a pálcám, vettem a levegőt egy sóbálvány átokhoz… De a talpam alatt megcsikordult egy darabka kőtörmelék. A lény, mint a megriadó őz kapta fel a fejét, s most már a játékos riadalomtól horkantott nagyot.
- Petrificus to… áh, mindegy…
Mezzi helyből akkorát ugrott, akár egy hétszáz kilós nyúl, majd padlógázzal, és rettentő hangos patakopogással belevetette magát a sötét folyosóba ismét. Én meg utána, persze. Most már rendesen paráztam, szinte láttam magam előtt Friccs képét… Mondjuk az nem volna akkora baj, ha a ló áttrappolna rajta, na de mi van, ha túléli, és botrányt csinál? Márpedig mintha a sarkon túl állt volna valaki. Minden mindegy alapon kiáltottam rá inkább:
- Vigyázz! – harsant a figyelmeztetés, és én reméltem, hogy a fújtatva vágtázó patás nem tapossa el, bárki is van ott. Vagy legalább felbotlik benne, ha mégis, hogy megállítsa és le bírjam teríteni.

Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 08. 31. - 21:50:00 »
0

M I R A

2000. szeptember

- Lumos! - suttogtam, a következő pillanatban pedig a folyosót betöltötte a pálcám kékesen derengő, halvány fénysugara, amellyel legalább azt beláthattam, merre megyek. Szinte furcsa volt újra varázslatot használni azután, hogy a nyáron még a pálcámat is épp csak akkor fogtam kezembe, amikor egyik táskából a másikba löktem, hiszen a biztonság kedvéért nálam volt mindig. Már elég későre járt, de prefektusként teljes nyugalommal mászkálhattam a folyosókon ameddig csak kedvem szottyant. Nem bántam az éjszakai ügyeletet, élveztem a saját kis magányomban felfedezgetni a kastély zugait, hiszen eddigi pályafutásom során nem sok tilosban járóba akadtam bele, úgy voltam vele, hogy ez most sem lesz másképp. A mai napon meglátogattam a konyhát is, a házimanók pedig olyan lelkesen nyomták a kezembe az ínycsiklandóbbnál-ínycsiklandóbb muffinokat, hogy a végén már én éreztem magam rosszul, amiért négynél többet nem bírtam lenyomni. A konyhába járás természetesen nekem sem volt teljesen elnézett, így ott jobbnak láttam teljes sötétségben végigsurranni, bele ne akadjak egy tanárba, és csak akkor kapcsoltam villanyt, amint biztonságos terepre értem. Hamar végigfutottam a Déli Szárny fontosabb részein, és már csak egy folyosó maradt, ami után le is térhetek a klubhelyiségembe, hogy végre én is aludjak. A terv hibátlan volt, egészen addig a pillanatig, hogy patadobogás ütötte meg a fülemet.
Egy pillanatra teljesen leblokkoltam, megálltam, és csak hallgatóztam, ez most komoly-e, vagy csak kezdek bekattanni. Erősen gyanakodtam az utóbbira. Ló a kastélyban? Mégis hogy a szöszbe lenne ez lehetséges? Egy rövidke pillanatig aztán csend volt, amelynek sikerült elhitetnie velem, hogy igenis én nem működöm jól, és már tovább is indultam volna, amikor hirtelen hatalmas puffanás, és egy csalódott hang csendült. Ez már kétségtelenül ló volt, esélye sem volt, hogy beképzeljem. Mármint a puffanás, és utána az újabb dobogás. Az emberi hang pedig gondolom a becsempészője volt, akinek az állat túljárt az eszén.
Egészen addig tartott a döbbenet, amíg meg nem hallottam, hogy a patadobogás egyre közelít felém. A pálcám fénye nem volt elég erős ahhoz, hogy megpillantsam az állatot, amikor átlestem a másik folyosóra - pont a sarkon álltam -, így csak a fal mellé ugrottam, és reménykedtem, hogy az állat szép, nagy ívben fog majd bekanyarodni. Közben gyorsan higgadtságot erőltettem magamra, egy pillanatra abbahagytam az agyalást arról, hogy hogyan kerülhetett ide ez az állat, és varázslatra készen kinyújtottam magam elé a pálcámat. Ahogy a ló patája csattant a padlón, olyan hangos volt, hogy csak remélni mertem, még nem ébredt fel valamelyik tanár, akinek ezen a szárnyon volt a szobája. Talán még a hálókörletekig nem hallatszódott le, mindenesetre muszáj volt megállítanom valahogy, bár ezt elgondolni egyszerűbb volt, ezt már az elején is tudtam, és tartottam is attól, hogy nem fog sikerülni. Milyen gyorsan is tudnak futni ezek a böhöm nagy izék? Erre azonnal választ is kaptam, hiszen amint ez átsuhant a fejemen, a ló már be is fordult a sarkon.
Az egyetlen szerencsém az volt, hogy ő is megriadt tőlem, nem csak én blokkoltam le egy kicsit a látványától, ahogy realizáltam, ez tényleg egy ló. Oldalra ugrott, így a fara nekiütközött a velem szemközti falnak, és közben talán a fény is bánthatta a fejét, mert furcsán hunyorgott. Ez azonban alig volt egy másodperc, ő máris kész volt tovább indulni, és sikerült is tennie egy-két métert, mire kipréseltem magamból a varázsigét.
- Immobilus! - szóltam a ló fara felé célozva, s bármennyire nem láttam rá esélyt, hogy a varázsige célt ér majd, a patadobogás egyről-a kettőre szűnt meg. Mélyen kifújtam a levegőt, és ellöktem magam a faltól, hogy közelebb lépjek az állathoz, amely riadtan forgatta a szemét. Igazából sajnáltam egy kicsit, aztán viszont eszembe jutott az emberi hang, és az, hogy valaki behozta ide ezt az állatot. Visszafordultam a sarok felé, és elindultam előre, hogy a pálcám fénye végre rávetüljön az illetékesre is.
- Komolyan? Egy ló? - kérdeztem hitetlenkedve. Nemsokára ki is rajzolódott előttem egy lány alakja. - Gondolom mondanom sem kell, hogy elég nagy bajban vagy...
Nem volt terepem a szigorú szerep, de prefektusként kénytelen voltam elővenni ezt az oldalamat, még ha a lány talán idősebb is volt nálam, igazából fogalmam sem volt, egyelőre nem láttam túl jól az arcát. Közelebb léptem, hogy felmérjem, és felvontam a szemöldökömet.
- Azért egy magyarázatot nagyon szívesen hallanék... Hogyan? Miért...?
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 09. 11. - 14:36:25 »
+1



2000. szeptember



Egy prefektus… Persze, hogy az, miért is ne találkoznék valakivel, akinek hatalmában áll megbüntetni, és ráadásul mardekáros is. Nem mintha előítéletes volnék, de túl a tavalyi néhány… öhm, nézeteltérésen, még az sem kizárt, hogy ő viszont az.
Profi munkát végzett mindenesetre, és én lenyűgözöttséggel vegyes aggodalommal meresztettem kék tekintetem a levegőben úszó fehér sörénytincsekre, a lebegő kecses patákra, és a kissé rémült ló ide-oda forgó szemeire.
- Komolyan? Egy ló? Gondolom mondanom sem kell, hogy elég nagy bajban vagy...
- Nem, van benne rutinom, attól tartok – eresztettem meg egy fájdalmas kényszervigyort a szőke lány felé. Pillantásom a zöld-ezüsttel díszített egyenruhára, meg a prefektusi jelvényre rebbent, hogy aztán újra az arcán álljon meg. Én is közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem őt, meg az esélyeimet a menekülésre. Az első ijedelmem ellenére nem tűnt emberevőnek igazából, látszott, hogy az arca nem szokta meg a bosszússággal és szigorral járó ráncokat.
- Azért egy magyarázatot nagyon szívesen hallanék... Hogyan? Miért...?
- Nem tudom hogyan… – tártam szét a kezeimet. A hangom őszinte volt, hiszen így is volt. Eddig még sosem történt hasonló, és most sem értettem az okát. – Ő a legjobb barátom… Tudom-tudom, szánalmas... De nem hagyhattam otthon. Egyébként macska szokott lenni, azt tudtommal nem tilos behozni ide, nem? – nevettem fel erőltetetten, kissé kétségbeesetten, és közben önkéntelenül simítottam meg a levegőben lágyan hullámzó üstökön. Láttam, hogy Nemezis türelmetlenül fixíroz a tekintetével, és várja tőlem a szabadulást, de egyelőre eszem ágában sem volt elengedni. Talán ebből majd tanul. Lehet, hogy mindig így kéne tartanom? De az már igazán állatkínzás volna. Csak tudnám, hogy jutottunk idáig...
- Szerintem… Szerintem valaki tett róla, hogy ez történjen. Van egy rosszakaróm, úgy tűnik, és az biztos megátkozta. Macskának kellene lennie – csóváltam meg a fejemet kissé értetlenül pillantva újból a prefektus lányra, aztán szomorúan megrántottam a vállam.
És végülis nem füllentettem, ugye? Hiszen így is van, Mezzi ideje nagy részét ártalmatlan cicaként töltötte a Roxfortban, és ennyi erővel lehetne akár valóban az is. Az, hogy igazából fordítva van, mellékes apróság most. Fontosabb, hogy újból térd alatti méretet vegyen fel, és lehetőleg úgy is maradjon minimum a következő iskolai szünetig. Nagyot sóhajtottam.
- Nem tehetek róla, nem akartam megszegni a takarodót, de azt meg végképp nem akartam, hogy felügyelet nélkül rohangásszon a folyosón… Így… - böktem a jól megtermett ló felé fintorogva. - És most azt sem tudom, hogy kéne visszaváltoztatnom cicává. Nem tudsz egy jó varázslatot erre? – kérdeztem újraéledő reménnyel. Igyekeztem nagyon bűnbánó képet vágni, és azt latolgattam, vajon a lány – talán Averynek hívják? – mennyire lesz szigorú. Elvégre, minden, amit mondtam, igaz volt… Egy bizonyos értelmezésben.


Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 09. 14. - 12:48:08 »
0

M I R A

2000. szeptember

A pálcám fényében fürkésztem a lány vörös tincseit - egy nagyon élénk Griffendéles, akivel meglepően még sosem beszéltem, de már láttam itt-ott az arcát. Valami M-betűs neve volt, ebben biztos voltam, de hogy hogyan folytatódott...? Hát ez jó kérdés. Bosszantott is a dolog, hogy nem jutott eszembe, és törtem egy pillanatig a fejem, hátha, de nem, nem jött semmi, szóval feladtam, akármennyire is idegesített.
- Nem, van benne rutinom, attól tartok. - Mindenesetre a kényszervigyorral tarkított szavai nem leptek meg. Bennem nem lángolt az az egyébként néha élesen felálló Griffendél-Mardekár ellentét, Floriant is egészen kedveltem, szóval most sem döntöttem úgy, hogy kifejezetten szigorú leszek, csak mert piros. Amikor pedig felvázolta, mi is történt, inkább ledöbbentem, mint hogy egyből szaladni akarjak a legközelebbi tanárhoz árulkodni.
- Nem tudom hogyan... Ő a legjobb barátom... Tudom-tudom, szánalmas... De nem hagyhattam otthon. Egyébként macska szokott lenni, azt tudtommal nem tilos behozni ide, nem?
- Macska?! - kérdeztem vissza nyomban, majd újra a lóra néztem... Ellenségesen forgatta felém a szemét, de akárhogy is, hát... nem volt egy macskaforma.
- Szerintem... Szerintem valaki tett róla, hogy ez történjen. Van egy rosszakaróm, úgy tűnik, és az biztos megátkozta. Macskának kellene lennie.
Nem hangzott hazugságnak, mégis hihetetlen volt hallani. Először is, mennyire egészséges egy lónak, hogy macska? Ejj, ez még gondolatban is furán hangzott... És ki akarna így kicseszni vele? Rendben, erre igazából nem volt nehéz a válasz. Akárki. A Roxfort sem volt sokkal másabb, mint más iskolák, ha nem vettük a környezetet és a tanulnivalót, hiába volt valaki mágus, ez nem jelentette azt, hogy sokkal érettebben gondolkozik, nem hajtják gyerekes hülyeségek, sőt, még a gonoszság velejáróra is esélyes volt, hiszen nem egy olyan embert láttunk már, aki sok más társát veszélybe sodorta, majd pedig az egész varázsvilágot... Összevont szemöldökkel lestem felé, majd összefontam karjaimat zöld-szürke, kötött pulcsim előtt, a pálcámat pedig a föld felé irányítottam, hogy a fény ne égesse ki Mbetűs szemét, de azért lássam az arcát és a vonásait is, miközben beszél.
- Milyen rosszakaró? Sejted, hogy ki lehet az? Jelentetted már egy tanárnak? - Kicsit úgy éreztem magam, mint valami rendőrkapitány... Sosem gondoltam azt, hogy kifejezetten prefektus alapanyag lennék, de igazából most, hogy ez az egész így alakult, nem is volt olyan rossz érzés... Sőt. Nem voltam benne biztos, hogy az emberek ezzel együtt megpillanthatták az az oldalamat is, amit egyébként jobban szerettem volna mutatni, közvetíteni feléjük, azok után, hogy ráuntam a "szép, szőke lány" skatulyára, de talán... Mármint, én soha nem is akartam ezt a skatulyát. Szerintem gáz volt, egy megítélés, ami alapján mindenki azt hitte, hogy ismer. Szép vagyok, kedves, halkszavú kislány... Hiszen mindenki tökéletesen ismert, és azt hittem, állíthat ilyet.
Ez mindig is zavart, na de persze nem ez volt életem tragédiája. Azt a helyezést más vitte el. Tulajdonképpen tudtam, hogy gondolhatnak, amit akarnak, az engem nem sokban befolyásol, na meg még mindig jobb nekem, mint valaki olyannak, akit totál kiközösítenek valami hülyeség miatt... Nem panaszkodhattam.
- Nem tehetek róla, nem akartam megszegni a takarodót, de azt meg végképp nem akartam, hogy felügyelet nélkül rohangásszon a folyosón... Így... - A ló felé bökött. - És most azt sem tudom, hogy kéne visszaváltoztatnom cicává. Nem tudsz egy jó varázslatot erre?
Prefektus kézikönyv, hol vagy?! A lány és a ló között forgattam a fejem, és tudtam, hogy két választásom van: vagy mégjobban kicseszek csórival amellett, hogy kergetheti a bazinagy lovát a folyosón - ami egyébként csak idő kérdése, hogy felébreszt valakit, vagy ha nem, akkor is reggel lesz és valaki észreveszi -, és szólok egy tanárnak, vagy pedig segítek neki valahogy visszaváltoztatni macskává a patást. Már, amennyiben tényleg igazat mondott. Az ösztöneim azt súgták, ez így történt. A fehér állatot fürkésztem, és arra gondoltam, milyen büntetést kaphatna ezért... Frics biztos, hogy hónapokig sikáltatná vele a budikat... Fogkefével meg szappannal... Apró fintorra húztam a számat, és óvatosan körbelestem a folyosón, felfedezek-e egy árnyat, vagy hallok-e valamilyen hangot.
- Nem tudok semmilyen varázslatot rá - válaszoltam halkan, a biztonság kedvéért. - De talán tudom, hogy hol találhatnánk.
Beszédes pillantást vetettem rá, reméltem, kitalálja, mi jár a fejemben. A könyvtár zárolt része volt az... Őrültség? Egészen biztos, ha rajtakapnak rajta, akkor totálisan végünk. Még annál is jobban. Azonban nem hiszem, hogy a legális részlegen bármi használhatót találnánk, na persze azt is átböngészhetjük, hátha... Várakozóan tekintettem rá, hogy mit reagál, és majd az alapján meglátjuk. Prefektusként belopakodni az éjszaka közepén a zárolt részlegre egy lánnyal, akinek a macskája lóvá változott...? Nem mondom, voltak kétségeim a tervet illetően, ezért is nem vázoltam fel egyelőre...
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 09. 17. - 21:31:44 »
+1



to Miss Avery

2000. szeptember




- Macska?!
Vigyorgósan biccentettem a harsogós költői kérdésre, és én is a fehér jószágra pillantottam. Nem tűnt úgy, hogy panaszos nyávogást fog hallatni, amint elengedjük, de azért csak helyeseltem kitartóan. A Roxfortban egyébként még tényleg sose tartózkodott ló formájában, és a birtokhatár közelében is csak egyszer. Vagy kétszer… Ki számolja?
- Milyen rosszakaró? Sejted, hogy ki lehet az? Jelentetted már egy tanárnak?
Éreztem a szavaiból, hogy az előbb még szorulni látszó hurok szorítása most enyhül. Bár nagyon kézenfekvő kérdéseket tesz fel, a kedvesen rámenős faggatózására én csak egy kicsit haloványabb, fájdalmasabb mosollyal válaszoltam meg egy pillanatra lesütöttem a szememet. Ugyan, mit tudnak ezzel kezdeni a tanárok? Mindig is voltak szekálók az iskolában, és mindig is voltak szekáláshoz kiszemelt alanyok. Persze, nem szerepelt hosszú távú terveim között, hogy áldozat maradnék. Ó nem, ezért vissza fogok vágni… Amint rájövök, ki és miért tör borsot az orrom alá időről időre egyre durvább módszerekkel.
De most fontosabb dolgom akadt. Láttam a lány tipródását és valahol meg is értettem az okát. Ha most segít nekem, akkor kibic lesz a prefektusok között. Ha meg nem…
- Nem tudok semmilyen varázslatot rá – mondja, én pedig hangtalan, nagy sóhajjal engedem szabadjára a feleslegesen gyűjtögetett reményt. Szóval ennyi. A csendes szavak a teljesen néma folyosón egész durván hatnak. Azt hittem, ennyi volt, de ekkor folytatja.
- De talán tudom, hogy hol találhatnánk.
- Mire gondolsz? – lépek közelebb kíváncsian, s az iménti remény azon nyomban visszaszáll. – Nem akarlak belerángatni semmibe. Én már úgy is nyakig benne vagyok… De ha csak megmondod, hol keressek, és aztán úgy teszünk, mintha sose találkoztunk volna… - ajánlom elszántan, jelentőségteljes kacsintással.
- De oh, amúgy ha már találkoztunk, Mira vagyok. Te pedig Avery, igaz? Semmi gond, nem szokták tudni a nevem. Ötödéves vagyok, de csak kábé két éve járok ide… A háború miatt "magántanuló" voltam, tudod. Kicsit kimaradtam – magyaráztam vállat rántva.
- Na mindegy. Ha segítesz… Nagyon hálás leszek. És mondjuk, hogy jövök eggyel. Vagy százzal – vigyorodom el újra, közben a patás nyakán körbetekerem a sálat, amit magamról lefejtettem az imént. Puhán kötöm meg, nehogy megszorítsa a ló torkát, majd kipróbálom, mennyire mozgathatóe technikával. A nagy, le-föl lebegő test mozdul egy keveset, utána úszik a dús sörény és a hosszú, fehér lófarok. Olyan, mint egy bizarr, lusta lufi. De nem túl hatékony ez így, egyedül.
- Pedig biztos, hogy nem hagyom itt, még észreveszik, vagy elszabadul, vagy tudom is én! Ömm… Lehet, hogy egy kis segítség el fog kélni a mozgatáshoz – dünnyögöm félszeg vigyorral Avery felé. Nemezis közben bosszúsan forgatja a szemeit kettőnk között. – De ezzel tudod húzni, és tudod mutatni az utat is – emelem meg a piros-sárga csíkos, tipikus griffendéles színű sál végét. – Én meg majd hátulról tolom – ajánlom, és Avery kezébe adva a furcsa lufiszerűség fogóját, hátraballagok a lóféle farához, hogy onnan segítsek rá a helyzetre. Elvégre, úgy illik, hogy enyém legyen a munka „rosszabbik” fele.
- Szóval, merre?

Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 09. 22. - 15:08:03 »
+1

M I R A

2000. szeptember

Láttam a lány arcán, hogy teljesen elkeseredett, amint tájékoztattam a tény felől, nem tudom, milyen varázslattal lehetne újra ráölteni a patására a macskajelmezt. Ez azonban csak egy röpke pillanatig tartott, amíg nem folytattam, és úgy csillant fel a szeme, hogy egyből sejtettem, valami olyasmire gondolhat, mint én... Ez azért megnyugtatott valamelyest. Újra körbelestem a folyosón, habár lépéseket nem hallottam, de szerettem volna teljesen tisztában lenni vele, hogy senkivel nem futunk össze, miközben itt lebeg mellettünk egy bazinagy fehér ló.
- Nem akarlak belerángatni semmibe. Én már úgy is nyakig benne vagyok... De ha csak megmondod, hol keressek, és aztán úgy teszünk, mintha sose találkoztunk volna...
Ez tűnt a legegyszerűbb és legésszerűbb lehetőségnek, valóban, mégsem volt szimpatikus. És még így is volt esélye, hogy elkapnak minket. Kissé frusztráltan kifújtam a levegőt, és lesimítottam pulcsimat a hasamon.
- De oh, amúgy ha már találkoztunk, Mira vagyok. Te pedig Avery, igaz? Semmi gond, nem szokták tudni a nevem. Ötödéves vagyok, de csak kábé két éve járok ide… A háború miatt "magántanuló" voltam, tudod. Kicsit kimaradtam - magyarázta, épp amikor válaszolni akartam volna. Aztán még azt is hozzátette, hogy ha segítek neki, akkor jön nekem vagy százzal. Ebben biztos voltam, de mindenesetre nem ez volt a legfőbb mozgatórugója annak, ahogy közelebb léptem.
- Örülök a találkozásnak, Mira... -Legalább az M betűt eltaláltam! - És neked is, ló... - Az még mindig furcsán méregetett. Mint aki szíve szerint felrúgna. Reméltem, Mira nem szeretné egyhamar feloldani a varázslatot. - Nos... mint prefektus, nem engedhetem, hogy egyedül lófrálj a folyosókon egy lóval... Szóval talán jobb, ha veled tartok. - Próbáltam hivatalosra venni a figurát, mintha hűdemagabiztos lennék, közben pedig azért izzadt egy kicsit a tenyerem. Bár ha jobban belegondolunk, talán nem volt teljesen veszett az ügy... tegyük fel, belebotlunk egy tanárba, még mindig ki tudom talán menteni a hülye kis kinevezésemmel, legalábbis egy bizonyos szintig... na persze, ha ez a kis belebotlás nem a zárolt részlegen esik meg. Persze, az is lehet, hogy találunk egy használható könyvet a diákoknak fenntartott részen, ki tudja? Ezzel nyugtattam magam, habár valamiért, mélyen erősen kételkedtem.
Mira kibújt a sáljából és a ló nyaka köré kötötte. Az persze forgatta a szemét, hogy mivan, elég vicces látvány volt, de az istenért se találtam volna ki hogy kinevetem, még valahogy megoldja, hogy így is fel tudjon öklelni. Aztán a Griffendéles lány felém nyújtotta a sál végét - meg kell hagyni, leleményes.
– De ezzel tudod húzni, és tudod mutatni az utat is... Én meg majd hátulról tolom.
Közelebb léptem, és visszafogva egy bizonytalan fintort, megfogtam a rögtönzött szárat. A ló ellenségesen bámult rám, mire kissé félszegen bár, de megsimítottam a nyakát. Szeretem az állatokat, általában ők is engem, ám ezt a példányt illetően nem voltam túl biztos magamban.
- Szóval, merre?
Ismét körbepillantottam.
- A könyvtárba. - Nekiindultam, óvatosan húzva magam után a patást, közben vigyázva, nehogy túl szorosra húzódjon a nyakán a sál. Úgy vettem észre, a simogatás tetszett neki, nem akartam elrontani, bár ahogy elkezdtük húzni-vonni, ismét elégedetlenkedett. Közben másik kezemmel megvilágítottam magunk előtt az utat, hogy legalább lássam, merre lépek. - Ott hátha találunk valami varázsigét vagy bájitalt... Ne, azt inkább ne.
Nem akartam még a bájital laborba is betörni, az pedig szintén érdekes hadműveletnek tűnt, hogy egy lóba beleöntsünk valami bájitalt... egyáltalán lehet azt adni állatoknak? Ohh, jézusom... Olyan álmos vagyok...
Nemsoká már az út felén túl voltunk, bekanyarodtunk arra a folyosóra, amerre a könyvtár feküdt. Ezen a ponton hátrapillantottam.
- Bírod még, ugye? Már csak pár méter...- Egyre súlyosabbá vált a ló, kezdett megfájdulni a karom. Muszáj volt segítenem a másik kezemmel is, amivel a pálcát tartottam, ettől azonban az már nem oda világított, amerre kellett volna. Szerencsére innen már csak egyenesen vezetett az út. - Hé, csak egy jó tanács, adhatnál neki kevesebb kaját... Egyáltalán mivel eteted, amikor macska? Akkor is szénával?
Nemsoká tényleg elértük a hatalmas bejáratot. Megálltam és elengedtem a szárat, egy halk nyögéssel pedig megmozgattam a vállaimat. Jesszusom...
- Oké... - fordultam felé, kifújva a levegőmet. - Bemegyek és körbenézek, tiszta-e a terep. Addig maradjatok itt.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 09. 25. - 14:58:17 »
+1


2000. szeptember



- Örülök a találkozásnak, Mira... És neked is, ló...
- Nemezis –vágtam rá sietve, és még kiegészítettem: - A bosszú istennőjéről neveztem el. De Mezzinek becézem. De nem bosszúálló típus - tettem hozzá megnyugtatásul.
- Nos... mint prefektus, nem engedhetem, hogy egyedül lófrálj a folyosókon egy lóval... Szóval talán jobb, ha veled tartok.
Hálásan vigyorogtam rá. A mondandója első felétől kicsit meglódult a pulzusom, mert nagyon hivatalosnak hangzott, de a vége egész más fordulatot vett, mint ami ebből következett volna.
- Jobb fej prefektus vagy, mint az átlag – biccentettem elismerően, és továbbra is hálától telve, majd cinkos derűvel estem neki a teendőknek. Oh, ha én megtanulom azt a varázst, amivel oda-vissza bűvölhetem Mezzit… Akkor sokkal szórakoztatóbb kirándulásokat teszek majd a kastély birtokán, mint eddig. Talán nem véletlen, hogy eddig egy felnőtt sem volt hajlandó a pontos varázslat megtanítására…
A könyvtár felé vezető úton halkan lépkedtünk, talpunk alatt besüppedt a puha padlószőnyeg, finoman koppantak a kőlapok. Az idő elteltével egyre inkább. Akkor vettem észre, hogy csökken a bűbáj ereje, mikor arra is ráeszméltem, hogy kezdek fújtatni az erőlködéstől.
- Bírod még, ugye? Már csak pár méter... – hallottam Avery szavait, de kicsit mintha nem csak nekem szóltak volna, hanem magának is.
- Kitartás – fújtattam, és még elszántabban feküdtem neki a feladatnak – ami ez esetben fizikailag egy nagy, fehér lótompor volt.
- Hé, csak egy jó tanács, adhatnál neki kevesebb kaját... Egyáltalán mivel eteted, amikor macska? Akkor is szénával?
- Kaját…? – dünnyögtem, de az erőlködéstől többre most nem futotta.
Amikor megálltunk a könyvtár ajtajában, már a földet súrolta a ló alálógó patája. Én lihegve dőltem az oldalának, hogy összeszedjem magam. Azért rávigyorogtam megmentőmre, hiszen örülhetünk is, nem találkoztunk senkivel, még Hóborccal sem. Az összes portré békésen szendergett, csend volt és béke, sikerült idáig gond nélkül eljutnunk. Idáig…
- Oké... Bemegyek és körbenézek, tiszta-e a terep. Addig maradjatok itt.
Éppen bólintottam volna, amikor halk, fátyolos beszélgetés ütötte meg a fülemet. A folyosón, a sarkon túl még nem láthattuk a szellemeket, de azt a halvány, fehéres derengést már igen.
- Tudsz kiábrándító bű… Áh! – tátogtam, aztán feladtam, és egy határozott mozdulattal áttoltam a lovat a küszöbön, majd magammal rántottam Averyt is, és jó nagy lendülettel megrántottam az ajtószárnyat. Aztán az utolsó centiméteren lefékeztem, így mégsem dörrent hatalmasat. Szerencsénkre nem is nyikorgott, és kitakart minket a közeledők elől.
Tágra nyílt szemekkel bámultam én is a másik lányra, és szerintem ugyan ilyen rémülten a kis házi kedvencem is. Talán egyikünk se vett levegőt, pont úgy, mint az ajtó előtt elsuhanó két, kedélyesen diskuráló szellem. Nekem az arcom is biztos olyan fehér volt most.
Aztán tovahaladtak, és én megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, s lassan néztem körbe a helyiségben. Végül is lehet, hogy Friccs ezt az egészet végignézte a polcsorok közül... De nem.
- Itt tiszta – mutattam körbe a teljesen üres, néma könyvtárban. Halk susogásom is egész jól hallhatónak bizonyult ebben a csendben. Szerintem Mezzi pislogását is jól hallhattuk volna.
- Szóval… Nem nagyon etetem – fintorogtam, és megrántottam a vállam. – De csak mert sokat kóborol odakinn. Szerintem legel. Oh, ha van reggelire vagy ebédre répa, és ott van velem az ebédlőben, akkor azt adok neki. A répa olyan egészséges! Mondjuk ő megenné pucolatlanul, nyersen is, de én főve, felkarikázva, egy kis vajon megpárolva, fokha… Na mindegy, nem is tudom, minek beszélek erről. Keressük meg azt a varázslatot. Illetve azt a könyvet. A polc… Szekr… Melyik sor… könyvtárrész… Hogy fogjuk itt megtalálni? – nyikkantam végül, és tanácstalanul Averyre néztem. Mezzi patái halkan, de a csendben jól hallhatóan koppantak a könyvtár padlóján. A lovacska megrázta magát, én gyorsan elkaptam a sál végét, nehogy újra kereket oldjon. De nem úgy tűnt, láthatóan tartott társaságunktól és főleg annak pálcájától, így egészen megemberelte magát, és kíváncsian kezdte szaglászni a könyvespolcokat. A portól aztán nagyot tüsszentett, hogy a szívrohamot hozta ránk vele.
- Csss! – förmedtem rá, és Averyre néztem. – Tudsz jó hangtompító varázst? Vagy bármit, amivel kevésbé feltűnővé tehetjük, míg megtaláljuk a tűt a könyvkazalban? – kérdeztem újból reménykedve. Elvégre csak idősebb nálam egy kicsivel, talán ismer már jobb varázslatokat…



 


A helyszín szabad, folytatás itt!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 12. 26. - 19:55:15 »
+1

Lopkodás


Scarlett
2000. december 26.

outfit

Megint a Roxfort, megint egy megbízás… és végre karácsonyi szünet, amikor azért reméli az ember, hogy nem hemzseg a kastély túl buzgó emberektől. Wade Rivers ötlete volt természetesen az egész, mint minden munka, amit az elmúlt napokban csináltam végig. Ez azonban valamiben különbözött a többitől, ezen éreztem, hogy nincs komolyabb célja a megszerzendő tárggyal… ez egy teszt volt. Azt akarta megtudni, hogy bejutok-e a kastélyba és gond nélkül kijövök-e onnan.
Hát végig sietve a Mézesfalásból vezető alagútón, bejutottam a kastélyba. Ezzel a résszel nem volt gond, de a Halloweenkor történtek óta még aurorokat is bevetettek az iskola védelmére, így nekem is sokkal óvatosabbnak kellett lennem. Na nem mintha nem tudtam volna kijátszani őket vagy eladni magam diáknak. Már ösztönösen a déli szárny felé vettem az irányt, hogy a Bájitaltan terem kutatásába kezdjek, ami a pincében volt.
Tökéletesen tudtam az utat. Még emlékeztem rá diákkoromból… na meg a jópár belógásból, amit Merel kedvéért sikerült végrehajtanom ezen a helyen. Talán már nem is undorodtam annyira a Roxforttól, mint régen. Kezdtem belenyugodni, hogy ez az én életem, hogy nem menekülhetek el előle, hiába tettem mindezt tizenöt éven keresztül. Csak abban volt valami szánalmas, hogy még a karácsonyt is itt töltöttem, munkával… ahelyett, hogy örültem volna a családomnak. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem hiányzott Nat és a gyerekek, a remény, hogy a sajátomat is egyszer a kezemben tarthatom. De közben tudtam, így lesz helyes. Így könnyebb mindenkinek, mert nem marjuk többé egymást.
Ne emészd magad, O’Mara… ez is már a múlt. A hang úgy suttogott, mintha a világ legnagyobb igazságát mondaná valahonnan jó mélyről, én azonban tudtam: Forest sosem lesz a múlt. Ő lesz az, aki vigyáz a gyerekemre és akit látni fogok távolról minden alkalommal, amint a dacos, sötét szemű kis szörnyetegre vigyáz. Beleszakadt a szívem majdnem a gondolatba, de végre elértem a termet, amit kerestem.
Nagyot nyelve nyitottam be. El kellett nyomnom magamban minden érzelmet, ahogy az egyik üvegszekrény elé sétáltam. Itt mindent varázslattal zártak, mikor nem volt tanóra, így pedig egy igen ritka bájital összetevőt is. Fehér, kristályokból és egyéb anyagból készült por volt az, még én sem tudtam mire jó, de Wade meg volt róla győződve, hogy itt tartják. S hát igaza is volt. Ott díszelgett egy aranyozott kupakos üvegben az egyik szekrény kiemelt helyén. Csakhogy az ajtó nem nyílt kézzel. Így hát előkaptam a varázspálcám és némán elpróbáltam jó pár zárnyitó varázslatot, sikertelenül. Volt egy olyan érzésem, hogy a por valójában nem is olyan ritka, mint ahogy Wade mondta, ez csak a megvezetés része volt, amivel rá akart venni a próba teljesítésére. Elliot O’Marával senki sem szórakozhat! Felcsattant bennem egy halom indulat, majd úgy szakadtak ki, hogy az öklömmel egyenesen bevertem az üveget. Az ujjaimon, a kézfejemen, sőt még a csuklómon is vérezni kezdett a bőr, a csípő fájdalom is megérkezett.
Merlin valagára! – Mordultam magam elé, de véres kézzel megfogtam az üveget. Megrázogattam a tartalmát, úgy tűnt, mintha csak liszt volna vagy valami hasonlóan haszontalan dolog. Fogalmam sem volt, mire kellhetett Riversnek mindez.
Mindenesetre még egy morgás kíséretében a zsebembe süllyesztettem, majd megindultam kifelé. Már majdnem azt hittem, hogy sima menet lesz…. de miért is lett volna? Az egyik sarkon egyenesen beleütköztem egy lányba, akinek az egész ruhája csupa vér lett a kezemtől.
Bocs, ügyetlen voltam… – közöltem és váltam, hogy odébb álljon, én meg mehessek tovább.


Naplózva


Scarlett Bridget
Eltávozott karakter
*****


Drama Queen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 12. 27. - 23:29:20 »
+1

Elliot

Kinézet


Kicsit rosszul esett, hogy kénytelen voltam a téli szünet alkalmával is a kastélyban maradni, mert úgy volt, hogy a szeretteim körében fogom eltölteni az ünnepet. Anyáék azonban sűrű bocsánatkérések közepette visszamondták a "meghívást", mert nyertek valami wellness hétvégét, és nem szerették volna kihagyni ezt a nagyszerű lehetőséget. Részben megértettem, hiszen már régóta voltak kettesben valahol távol az otthonunktól, másrészt viszont azért sértette az önérzetemet, hogy ez a kis kiruccanás fontosabb volt számukra, mint a saját lányuk. Persze szabadkoztak, hogy be fogjuk majd valamikor pótolni az összeröffenést, de azért kicsit nehezteltem rájuk. Dorgáltam magam lelkileg, amiért önző voltam az irányukban, de azért mégis rosszul esett az egész. Nem igazán tudtam, hogy mivel üssem el a kastélyban az időt, a legtöbb ismerősöm hazament, barátom pedig még igencsak kevés volt itt, szóval eléggé magamra maradtam. Már előre láttam, hogy számomra szar lesz ez a karácsony, úgyhogy a napjaim is eléggé lehangoltan teltek. A szüleim megígérték, hogy küldenek majd ajándékot bagollyal, de ez számomra kevés vigaszt nyújtott, inkább a társaságukra vágytam, mint se holmi vacak tárgyakra. Persze tiltakozásomat csak részben osztottam meg velük, nem akartam azért elrontani az örömüket, hagy élvezzék csak ki azt a fantasztikus nyereményt. Nem volt egyszerű beleképzelnem magam a helyzetükbe, tudtam, hogy részben joguk van így dönteni, másrészt azért gondolhatnának a lányukra is, ráadásul pont az úgynevezett szeretet ünnepén követik el ezt a bakit. Mindenesetre nem volt sok beleszólásom a dolgokba, reménykedtem benne, hogy valahogy feltalálom majd magam a kastélyban, és nem leszek sokáig egyedül, bár az utóbbi reményteljes gondolatom terén nem sok opciót láttam arra, hogy változna a helyzet. Épp a folyosón mászkáltam, hogy kicsit elhagyjam a szobámat, hátha találkozom egy ismerős arccal, bár pechemre minden eléggé kihaltnak tűnt. Eszembe jutott, hogy bizonyára Frics a macskájával fogja tölteni a karácsonyt, és még jobban elszontyolodtam, hogy rám is ez a sanyarú sors fog várni a későbbiekben. Nem, nem akartam egy macskás hölgy lenni, aki majd a purrok társaságában tölti mindennapjait, beleértve a karácsonyt is. Szép lassan sétálgattam a kihalt folyosón, beesteledett már, kinéztem az egyik ablakon, majd egy ideig csodáltam a csillagos eget a holdfény társaságában. Egész jól ki lehetett venni a csillagokat az égbolton, nem volt semmi sem, ami bezavarjon a gyönyörű látványba. Egy ideig csodáltam az adott látványt, majd megindultam a folyosó másik irányába, ahol épp befordultam volna a sarkon, mikor hirtelen nekem ütközött valaki.
- Öhm semmi gond  - néztem a másikra, majd a ruhámra vándorolt pillantásom, amelyen vérfoltok jelentek meg.
- Te vérzel?- néztem rá hüledezve kikerekedett szemekkel. Sose volt gondom a vér látványával, nem voltam az az ájulós fajta, de őszintén meglepett, hogy mi történhetett a másikkal, hirtelen elkezdtem aggódni. Ám ez csupán hab volt a tortán, mert egy jól ismert nyávogás kíséretében közelgő lépteket véltem hallani nem messze tőlünk.
- Már csak ez hiányzott! Nem szabad, hogy elkapjon az öreg! - néztem jelentőségteljesen a másikra, mert most már mindketten bajban voltunk. Hirtelen lefagytam a félelemtől, majd megjelent a közelünkben Mrs. Norris hangos nyávogások kíséretében, és egyre erőteljesebben hangzottak gazdája közelgő léptei a távolból.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 12. 31. - 10:53:08 »
0

Lopkodás


Scarlett
2000. december 26.

outfit

Te vérzel?
Remek, O’Mara! Egy mimózát kellett kifognod! A hang olyan erős orgánummal csendült fel bennem, mint korábban, mikor rádöbbentem, hogy Rivers hülyét akart belőlem csinálni ezzel a küldetéssel. Nem lepett meg mondjuk, a legtöbben azt hiszik, hogy nincs meg a magamhoz való eszem. De kérdem én, ha így volna, akkor mégis hogy a fenébe tudnék ilyen zseniális tolvaj lenni? Tévedés azt hinni, hogy ehhez nem kell okosság és semmi más sem. Igenis kellett, méghozzá gyakran olyan furmányos gondolkodásmód, amivel akár valakinek a következő lépését is megtippelhette az ember. Na meg egy kicsit betegnek is kellett lennie, hogy az ember élvezze mások szenvedését s a győzelem ízét.
Nem. Ez csak érzéki csalódás - vágtam rá.
Már éppen szóra nyitottam volna a számat ismét, mikor nyávogás csendült és az annak tulajdonosához tartozó lépések zaja. Nem lepett meg s még mindig inkább Fricset választottam volna, mint bármelyik aurort, amelyik az iskolát védi… legalábbis elméletben. Látni még egyet sem láttam, pedig a halloweeni vacsorán történtek óta azért már voltam párszor erre.
Már csak ez hiányzott! Nem szabad, hogy elkapjon az öreg!
Elhúztam a számat egy gúnyos mosolyra. A kiscsaj ugyanis a hirtelen jött pánik ellenére meg sem mozdult, csak ácsorgott és várta, hogy én oldjam meg helyette a dolgot. Mindenesetre felemeltem a kezem és kissé pirosra festve megint a ruháját, megpaskoltam megint a vállát.
Ha itt ácsorogsz, kislány, akkor bizony el fognak kapni és akkor bizony jaj lesz. Például fellógat a kisujjadnál fogva. – Közöltem némiképpen elpoénkodva a dolgot. Aztán megérintettem a karját, rászorítottam és magam után húzva elkezdtem a Merel által olyan sokszor használt, falikárpitok mögé rejtett folyosók után kutatva. Közben hallottam a hátam mögül, hogy a léptek egyre hangosabbak lesznek s a macska is nyávog még egyszer.
Nem számított. Már kinőttem régen abból a korból, hogy tartsak Fricstől vagy ettől az egész kastélymizériától. Mi is ez? Körülbelül egy elmegyógyintézet, ahonnan életképtelen felnőttek kerülnek ki… engem kicsaptak s láss csodát, olyan életösztönöm van, mint nem sok másik embernek. Ki élne túl egy olyan durva csapdát, mint ott Írországban vagy éppen ki élne túl egy mérgezést ezek közül? Fogalmuk sincs, mi is az élet igazából. Odakint a világban nem sokan jártak s nem is fognak.
Befelé! – Taszigáltam be az egyik falikárpit mögé, hogy aztán az ott fejtett kis folyosón áthaladva egy párhuzamos útra tévedjünk. Tudtam persze, hogy ettől még nem mentem meg magunkat Fricstől, maximum egy kicsit összezavarom. – Mit félsz annyira ettől a vénfasztól? Nem fog megölni, azt sosem engedné ez a szenteskedő iskola. – Tettem hozzá.
Körbe néztem, mielőtt kiléptem volna a párhuzamos folyosóra. Ott sem volt látszólag semmi, csak a félhomály, amiben jól el lehet bújni. Na meg reménykedtem benne, hogy ebben a szárnyban találunk egy olyan helyiséget, ahol meghúzhatjuk magunkat egy kis időre… egészen pontosan addig, amíg Frics fel nem adja a keresést.
Kihúztam hát a lányt is a folyosóra és elindultam vele valamerre. Már nem tudtam merre állunk arccal, de nem is számított. Elég nagy ez a kastély egy egész éjszakás bújócskázáshoz és én abban nagyon is jó vagyok. Ezt pedig most Frics bácsi is megtudja.
Naplózva


Scarlett Bridget
Eltávozott karakter
*****


Drama Queen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 01. 07. - 17:49:57 »
+1

Elliot

Kinézet

- Az érzékeim sosem csalnak - vágtam vissza élcelődve. Magamban pedig arra gondoltam, hogy ez valóban egy irtó hülye kérdés volt részemről. Ez kábé olyan volt, mikor láttam, hogy anyám épp főz valamit, én pedig rákérdeztem, hogy "mit csinálsz? Főzöl?". Pedig ugye nyilvánvaló volt, hogy ott áll és épp ételt készít... Persze a fiúnak ezt nem vallottam be, mert miért is mondtam volna neki, hogy idiótaság volt megkérdezni tőle a nyilvánvalót. Meg egyébként sem ismertem... azért erősen elgondolkodtam rajta, hogy mit kereshet itt. Közben egyre közelebb ért hozzánk az ellenség, hallottam a szőrgombóc nyávogását, majd Frics lépteit, melyek épp felénk tartottak. Pont mikor menekülni kellett volna a helyszínről, úgy éreztem, hogy földbe gyökeredzik a lábam, és totál lefagytam akaratlanul is. Rám fért volna egy rendszerújraindítás vagy valami ilyesmi. Szerencse a szerencsétlenségbe, hogy itt volt a vérző fiú, mert legalább kimozdított ebből a fránya helyzetből.
- Ejha! Te valami szökevény-bűvész vagy? - ocsúdtam fel, mikor elkapta a karom, majd berántott a falikárpitok mögé, és lelkesen keresett valami kiutat. Legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy ő sem szeretné a mogorva macskás agglegénnyel együtt tölteni az estéjét. Hát teljesen meg tudtam érteni, ugyanis tuti nem lenne valami idilli est, az öregnek teljesen elmentek otthonról, látszott rajta, hogy totál megkeseredett egy alak jó sok rossz indulattal megspékelve. Eszembe jutott a mugli mese Hókuszpókkal és Sziamiaúval... hogy is hívták azt a rajzfilmsorozatot? Ja igen, Hupikék Törpikék... na, Frics és a macskája pont erre a gonosz párosra hasonlított.
- Jól van, megyek már! - néztem rá kicsit bosszúsan, amiért betaszigált a falikárpit mögé, majd reménykedtem benne, hogy találunk valamiféle menekülőutat, hogy nyerjünk egy kis lépéselőnyt az ördögi párossal szemben.
- Nem félek tőle... csupán allergiás vagyok az öregre. Nem tudom mi ez, Frics-allergiának neveztem el. Ha a közelembe ér, bitang módon elkezdek tüsszögni és könnyezni - feleltem neki vigyori mosollyal, tudom, szar vicc volt. Idővel már a párhuzamos folyosón jártunk a félhomályban, reménykedtem benne, hogy el tudunk rejtőzni valahol az öreg vadász elől. Szívesen megkérdeztem volna az ismeretlen srácot, hogy mi szél hozta erre, de tuti biztos voltam benne, hogy azt a választ kaptam volna tőle, hogy semmi közöm hozzá. Végül is igaza van, de hát mit csináljak, kíváncsi természet vagyok. Mindenesetre jobbnak láttam egyelőre nem kísérteni a sorsot, és nagy nehezen csendben maradtam, nem akartam, hogy hátrahagyjon a "bűntársam". Azért nem bántam, hogy így alakultak a dolgok, mert végre történt valami izgalmas is, pedig arra készültem lélekben, hogy szét fogom unni az agyam, sehol se találkoztam senkivel, tök kihalt volt minden. Nem hiába mondják, hogy ember tervez... végül is idáig elég kalandosra sikeredett a bujkálós játékunk, kellett már egy kis adrenalin a szürke hétköznapjaimba.
- Azért látom, te se szeretnél összefutni Frics-el. Jobb, ha szaporábban lépkedünk, mert ugyan a vén fószer nem túl gyors, de a macskája annál inkább az - néztem rá komoly tekintettel, majd füleltem, hogy hallok-e valami neszt, de egyelőre nem ütötte meg semmilyen hang a fülemet. Az öreg abban élte ki magát gyötrelmes élete ellensúlyozására, hogy másokat bosszantson, ez pedig elég szánalmas volt, de nem igazán vette észre magát.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 01. 16. - 21:10:05 »
+1

Lopkodás


Scarlett
2000. december 26.

outfit

Mégis hogy a fenébe lenne ez vér? Ugyanmár, hiszen csak egy kis málnaszörp. Semmi komoly nincs ebben, ááá, dehogy. A csípő fájdalmat egészen elnyomta az az adrenalin tömeg, ami éppen bennem dolgozott. Az, ami olyan hevesen próbálta meg elnyomni bennem a gyengeség utolsó morzsáit. Pláne mikor nyávogás és egyre gyorsabbra vett léptek zaja csapta meg a fülemet. Hirtelen megint elememben voltam.
Szerencsére emlékeztem még arra a folyosóra, amit talán Merel mutatott, talán magamtól fedeztem fel, mindenesetre azzal tisztában voltam melyik falikárpit mögött húzódik és hogy egy sötétebb folyosóra vezet majd, ahol színezett üveges ablakok vannak.
Nem félek tőle... csupán allergiás vagyok az öregre. Nem tudom mi ez, Frics-allergiának neveztem el. Ha a közelembe ér, bitang módon elkezdek tüsszögni és könnyezni.
Morogva bámultam rá a falikárpit mögötti félhomályban, majd óvatosan lökdösni kezdtem előre. Feltételezem egy anyagdarab nem fogja megállítani, ahogyan az aurorokat sem, akik a Roxfort állítólagos védelmében vannak itt. Én még eggyel sem találkoztam, pedig már annyiszor jártam itt a Halloween este történtek óta, hogy igencsak indokolt lett volna. A Merellel való beszélgetés előtt és után sem találkoztam velük, pedig aztán akkor tényleg elidőztem a kastélyban.
Na látod, én pont így vagyok az olyan emberekkel, akik nem tudják befogni veszélyhelyzetben. Csak én nem tüsszögni kezdek, hanem átváltozok egy vadállattá és lemészárolok mindenkit. – Közöltem enyhén túlozva, de nem akartam úgy tűnni, mint valami bohóc. Éppenséggel komolyan vettem a dolgot, már csak azért is, mert a Foresttel való szakítás óta nem nagyon volt senki, aki tisztára mossa a nevemet a befolyásával. Nekem abból ugyanis egy csepp sem akadt és lefeljebb apámat tudtam volna segítségül hívni. Annak pedig mi lett volna a vége? Már tudná is, hogy egyedülálló vagyok és megpróbálná a kis terveit végre hajtani velem kapcsolatban.
Nem akartam egy aranyvérű család aranyvérűnek hazudott vezetője lenni, mégha ez azt is jelentette volna, hogy legyőzőm a nővéremet, legyőzöm lényegében apámat és az egész mocskos családját. Nem volt elég ez a bosszú nekem a boldogsághoz. Más kellett. Nyugalom, béke, kuss és Nat… igen, Nat. Annak ellenére is, hogy én magam döntöttem a szakítás mellett.
Sokszor éreztem, hogy viszonzatlan szerelem az. Hogy csak sodródok valamivel, ami nem is foglalkozik velem, csak húz s von magával, mint valami irányíthatatlan erő. Mégis visszasírtam mindennek a kezdetét. Azt a szerelmet, ami igazán a miénk volt és igazán éltük a magunk erőszakos szenvedélyében.
Azért látom, te se szeretnél összefutni Frics-el. Jobb, ha szaporábban lépkedünk, mert ugyan a vén fószer nem túl gyors, de a macskája annál inkább az.
Sóhajtva pillantottam a csajra, majd egyszerűen áthúztam a folyosó másik végén, egy újabb falikárpiton. Valóban a színezett ablakos folyosón lyukadtunk ki, ahol síri csend uralkodott és remélhetőleg elég távol keveredtünk Fricstől. Tudtam, hogy ma már nem sok keresni valóm itt, inkább ki kéne jutnom sem mint még jobban belekeveredni ebbe a labirintusba.
Na kislány, akkor most mondd meg, hogy innen hogyan lehet a leggyorsabban kijutni a birtokra. – Mondtam és körbe néztem, majd el is indultam magammal vonszolva őt is valamerre. – Fontos dolgom van odakint, te pedig szépen segíteni fogsz meglógni. – Tettem hozzá, majd a folyosó egy olyan részére értem, ahol már nem tört át elég fény az üvegen keresztül sem. Sötét jeleneteket ábrázoltak az ablakok, amik néha-néha meg is mozdultak az éjszakai lustaság közepén. Ez volt a Roxfort, minden szegletét varázslat töltötte meg, már-már bosszantóan az ember arcába vágva, milyen fene nagy álomvilág ez itt. Csak éppen azt felejtették el feljegyezni valahova, hogy hazugságokra alapozva is kirúgnak embereket.
Egyáltalán mit keres egy magadfajta jó kislány a folyosón ilyenkor?
Naplózva


Scarlett Bridget
Eltávozott karakter
*****


Drama Queen

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 03. 01. - 02:03:08 »
+1

Elliot

Kinézet


Nem értettem, hogy miért ilyen morci a fiú, hiszen nem láttam okát annak, hogy rosszkedvű legyen. Végül is nem kapott el minket az öreg, igaz abba bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha lebukunk.... nem akartam, hogy idő előtt bekövetkezzen ez a dolog, sőt, egyáltalán nem akartam, hogy bármiféle közöm legyen az ápolatlan ipséhez. Nem is értettem, hogy hogyan volt képes őt elviselni a macskája. Mégis mit nyújthatott a bundásnak ahhoz, hogy ennyire benyalizta magát nála? El nem tudtam képzelni. Finom falatokat? Azt bárki tudott volna szolgáltatni neki... azt pedig végképp nem tudtam elképzelni, hogy játszott volna valamit vele az öreg. Igaz, vizuális típus voltam, így lelki szemeim előtt rögtön megjelent a kép, ahogyan Frics és a macskája boldogan kergetőznek egymással, vagy ahogy éppen a gazdi egy botos játékkal szórakoztatja Mrs. Norris-t. Rögvest fel is röhögtem a valótlan képzelgéseim képkockái láttán, majd rásandítottam a fiúra, aztán gyorsan visszavettem az arcomból, azaz újra komolyra vettem a figurát.
- Hogy mit mondtál? Bocs, kicsit elkalandoztam! - néztem rá oltári nagy vigyorral, igaz, hallottam, hogy valami elhagyta a száját, de nem igazán tudatosult bennem, mit is válaszolt. Kicsit úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban, csak más buktatókkal, akadályokkal az utamon.  De, ha én voltam Alice, akkor vajon a bűntársam milyen szerepet töltött be ebben a történetben? Hosszas gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy ő csakis a Vigyori macsek lehetett. Persze nem a természetére értettem ezt, hiszen nem igazán volt jelen pillanatban az a mosolygós, nemtörődöm fajta egyén, hanem úgy összességében a betöltött szerepére. Nos, mindenesetre rá támaszkodtam, hiszen csakis benne bízhattam, ha épségben, büntetőmunka nélkül akartam kikerülni ebből a szorult helyzetből. Utunk során falkárpitról falkárpitra keveredtünk, igaz, nem láttam, hogy hol van az alagút vége, de legalább annyiban biztos voltam, hogy messzebb kerültünk az öregtől és a nyervogójától. Egy színes folyosóra keveredve elkapott a srác a grabancomnál fogva, majd egy gyors út után érdeklődött nem túl udvarias módon.
- A birtokra? Hmmm... lehet, hogy tudom. De miért is segítenék neked? Vagyis, oké, hogy idáig eljöttünk, de azért lehetnél valamivel kedvesebb is, nem gondolod?  Lehet, hogy fiatalabb vagyok nálad, de nem ma jöttem le a falvédőről. Szóval, ha segítek, márpedig birtokában vagyok annak az információnak, ami után érdeklődsz, akkor te is jössz eggyel nekem. Megegyeztünk? - tekintettem rá kérdően, majd feléje nyújtottam a kezem, az pedig már csakis kizárólag rajta állt, hogy él-e a lehetőséggel, vagy pedig tovább bolyong a legrövidebb utat keresve a kastély falain belül. Az utolsó kérdését simán elengedtem a fülem mellett, ugyanis az az én dolgom volt, rám tartozott, hogy mit is kerestem ilyentájt a folyosókat róva. Elég szívás volt számomra ez az időszak a családom szempontjából, nem akartam ezzel untatni a srácot, meg egyébként se volt köze hozzá. Egyébként is csak egy kis sétára indultam kiszellőztetni a fejemet, semmiféle célom nem volt úgy összességében, csak úgy nekiindultam a vakvilágnak, hogy történjen már valami. Azt láttam a másikon, hogy nem igazán szívlelte ezt az intézményt, legalábbis a szavaiból azt vettem ki, jobbnak láttam nem firtatni a témát, hiszen bizonyára megvolt rá a saját maga oka, hogy miért van ennyire negatív véleménnyel a rendszer iránt. Részemről egész jól elvoltam itt, bár időnként szívesebben lettem volna máshol. Néha úgy éreztem magam itt, mintha valamiféle börtönben lennék a sok szabály miatt, időnként viszont jól elvoltam az épületben. Ez persze a boldog időszakaimra korlátozódott, amiből azért nem volt túl sok, de a barátaimnak köszönhetően sok nehéz időszakot vészeltem keresztül már az évek során. Sokat segített az a tudat, hogy mindig mellettem voltak, számíthattam rájuk bármiben, illetve sok boldog pillanatot töltöttem velük együtt.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 03. 19. - 08:51:17 »
+1

bezártság és hasonlók


2001. március 19.
Preficsaj
 
Napverte pusztán, lila ég alatt
Lángol a vörhenyes homok.
Egy óriás, tüzes kemence
A puszta. És én loholok.
És én loholok, loholok.

Megint nem aludtam semmit, már lefekvésnél éreztem, hogy nem fog menni az egész. Éppen csak letettem a fejem a párnára s becsuktam a szemem, máris árnyak jelentek meg és suttogás felettem, mintha csak az ágyam fölött állt volna Vincent azt kántálva: „te kis patkány, te kis patkány…” Vajon bejutna a Roxfortba? Még erre is képes legyen, hogy bosszút álljon a hat évvel ezelőtt történtekért. Képes lett volna megtenni, mert olyan elemi erővel gyűlölte anyámat, amiért gyermekhez segítette őket. Mégis honnan tudhatta volna, hogy a felesége majd belehal a szülésbe a gyerekével együtt? Sokszor gondolkodtam ezen, de ha ez nem is foglalta le az elmémet, hát akkor előkerült Bea állandóan mosolygós arca és szörnyűbbnél szörnyűbb halálnemek képe.
Nem akartam erre gondolni, hát felkeltem az ágyból. A pizsamám fölé rángattam egy fekete, kötött pulóvert. A nadrág zsebébe süllyesztettem egy doboz cigarettát, ami addig az éjjeliszekrényen hevert. Nem nézte senki, mint tartok ott s a szobatársaim amúgy is tisztában voltak a szokásaimmal. Így hát hamarosan kikászálódtam a hálóteremből, az üres klubhelyiségbe, ahol még egy kicsit megálltam a kandallót bámulni, s csak pár perccel később mentem ki a folyosókra, hogy megjárassam a lábam.
Kellett egy kis séta, hogy kitisztítsam a fejem. Egyébként nem volt még késő, talán egy órája adhatták be a csoporttársaim a kulcsót. Még David sem kezdett el horkolni, s ő általában az éjszaka közepén zendített rá. Szóval nagy volt az esély, hogy Frics is még éberen járőrözik. Nem nagyon érdekelt. Előhalásztam a cigarettásdobozt a folyosón és a számba dugtam az első bűzrudat, hogy élvezzem a dohány megnyugtató aromáját.
Csak amikor lépéseket hallottam, nyitottam ki a jobbkéz felőli raktár ajtaját, ahova nem először húzódtam be amúgy. Valószínűleg idebent Frics sem járt évek óta. A pókhálók már beszőtték az itteni felmosót és seprűt. Így biztosan tudtam, hogy nem fognak rám törni itt. Leültem egy felfordított vödör tetejére és elővettem a pálcámat, hogy meggyújtasam a cigit. Ahogy az első szippantás kitöltötte a tüdőmet, az megnyugtatott. Valahogy olyan béke szállt meg, ami csak ritkán szokott. Nem gondoltam sem anyám ellenségére, sem az elvesztett első szerelemre… a füstöt figyeltem, ahogy girbegurba vonalakban kacskaringózott fölefelé.
Odakint még mindig lépések zaja hallatszott. De ahogyan máskor, úgy most is biztos voltam benne, nem fog rám nyitni itt senki. Ez volt az egyetlen hely, ahol mindig el tudtam bújni, jöjjön erre akárki is. Beatrixra gondoltam, a csillogó barnaszemekre, amikkel nézett rám csak úgy reggeli közben. Vajon ezen a helyen el tudtam volna rejteni az ostrom borzalmai elől? Nem valószínű. Aznap a kastély majdnem minden pontja komoly sérüléseket szenvedett el, akárcsak az emberek. Én magam is számos vérző sebet szereztem, de egyik sem maradt meg úgy, mint az alkaromat elcsúfító halálfelirat. Bár alig láttam valamit a sötétben, mégis felhúztam a pulóverem ujját, hogy megnézem a hegem körvonalait. Ilyen fényviszonyok között nem tűnt többnek egy sötét foltnál. Éppen ekkor valaki az ajtónál matatott, de még időm sem volt visszaigazítani a pulóverem ujját, már nyílt is, beengedve a folyosó sápadt fényét.


Naplózva


 
Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 06. 13. - 08:30:50
Az oldal 0.189 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.