Nagyterem

A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe... Négy hosszú asztal található itt, melyeknél az egyes házak tanulói étkeznek. Ezekre merőlegesen látható mégegy asztal... ennél az intézmény tanári kara szokott étkezni... Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában...

A tanári asztal mögött található mégegy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

[TANÉVNYITÓ VACSORA]

TANÉVNYITÓ VACSORA


Mindenki számára KÖTELEZŐ a részvétel.
Az iskola új helyszínei azok számára elérhetőek, akik beírták magukat.
(multisoknak elég egy karakterrel megjelenni)
(Felhívnánk a figyelmet arra, hogy azon karakterek későbbi reagjaiban, akik nem jelentek meg a vacsorán, [mivel multi karakterek], NEM szerepelhet az, hogy nem vettek részt rajta.)

A vonat befutott. A fiákerek rendre megérkeztek, a diákok pedig elfoglalták a helyeiket. A látvány ugyanolyan, mint régen, nem változott semmi. Vagy talán mégis?
A jól megszokott tanári asztalra tekintve alig lehet ismerős arcokat látni, de mégis, ami először feltűnik: az asztal közepén már nem Dumbledore barátságos mosolya tekint vissza rád. Ő halott. Soha többé nem tér vissza. Akik esetleg azt hitték, hogy véget érnek a rémálmok , és kiderül, hogy az elmúlt hónapok eseményei mind csak gonosz tréfálkozás volt, azok sajnos tévedtek. Mert ez nem mese. Itt minden a valóság.
Dumbledore halott. Voldemort pedig visszatért.
Az iskola már nem nyújt menedéket senki számára, de még mindig biztonságosabb itt lenni, mint kint csatangolni a nagyvilágban. A rendelet, melyet a miniszter hozott, világos volt. Az iskola KÖTELEZŐ!
De vajon mi lesz azokkal, akiknek nem elég nemes a vérük? Vajon mi vár rájuk? A felnőtt varázslóknak sorra jelentkezniük kell a Minisztériumban, de mi van a diákokkal? Miért kellett visszatérniük?
Mindenki feszülten ül és figyel. Néhányan már sejthetik, hogy mi vár rájuk. A prefektusok már értesültek az új szabályokról, de mindent még ők sem tudnak. Csak egy-két kivételes személy van, akiknek az elhangzottak nem jelentenek majd újdonságot. Azok az Ő szolgálói.
Egy nyáron át lehetett olvasni a hazugságokat az újságokban. A hazugságokat, melyekben sokan hinni akartak, hisz azok a jobb jövőről szóltak, egy jövőről, ami a mágusvilág felemelkedését jelezte, és melyben a cikkek mind arra utaltak, hogy ez a diákság kezében van. De vajon ez csak a média tökéletes eszköze volt arra, hogy sokakban elhintse a reményt? És erre születik valaha is válasz?

A csönd egyre feszültebb.
A hangzavar, mely máskor betölti a termet, eltűnt. Apró pusmogásokat lehet csak néha-néha meghallani, de valamiért senki nem szól semmit. A diákok egytől-egyig a tanári asztalt kémlelik. Kik azok az emberek? És hol vannak a Professzoraik? Hol vannak azok a tanárok, akik eddig okították őket? Nem csak Dumbledore vesztette volna életét? De akkor erről miért nem írtak az újságok? Számtalan kérdés, és egyetlen felelet sincs.
Hatalmas dörrenéssel nyílik a Nagyterem ajtaja, de előfordulhat, hogy a lelket rázó ricsaj csak a termet elárasztó némáság miatt ilyen hangos. Ritmusos dobbanások és apró kis csosszanások törik meg a csendet.
Az elsősök.
Őket Hagrid vezeti.
Ütemes léptek töltik be a teret és lassan elérik a Teszleg Süveget. Soha ilyen szófukar nem volt még a beszédes fejfedő – alig néhány szót mondott, egy-két gondolatot a házakról, de a megszokott jó tanácsok elmaradtak.
Ez vajon tényleg a Roxfort? Valóban ez az a hely, ahol a vidámság kacajától zeng minden, ahol a tanárok barátságosan mosolyognak, ahol a diákok gondtalanul csevegnek?
Itt minden rideg. A mosolynak halvány csírája sem látszik senkin. A diákok szótlanok…

Sorra szólítják az elsősöket. Sorra ülnek le a székre, ahogy mindenki tette előttük, sorra kerül a fejükre a Süveg. És sorra mennek a diákok a Mardekárba…
Van néhány hugrabugos és hollóhátas is, de a Griffendélt idén kerülik a diákok, összesen egy maroknyi apróság vált oroszlánná.
Kevesen jöttek. Jóval kevesebben, mint szoktak, de ez várható volt, e gyermekek között egy sincs mugli származású…

Mindenki a helyére került.
McGalagony feláll, és előre sétál. Nincs olyan szem, mely nem rá szegeződne. Erre várt mindenki egész este. De az igazgatónő nem olyan, mint ahogy a diákok emlékeiben élt. Határozott, komor, de bús.
És belekezd a beszédébe…
Üdvözöl mindenkit.
Húzná az időt? Talán nem szeretne kitérni a részletekre?
És rátér a tanári karra.
A fojtogató csend abban a pillanatban szertefoszlik. Megkönnyebbülés jele lenne ez? Talán a félelem, mely eddig mindenkit átjárt az ismeretlen miatt, most oldódott volna? Vagy egy röpke pillanatra mindenki elfelejtette, hogy a tanári karon kívül lesz még bőven más, melyet új igazgatónőjük ma este közölni fog velük?
Számmisztika: és feláll egy nem túl magas, nem túl izmos, nem túl tökéletes férfi. Arcának szép formái csupán csak sejthetőek, eltakarja a gyér borosta és a körszakáll. Haja rövid, mégis kunkorodik kissé a vége, mintha csak viselője zsibbadtságát igyekezne ellensúlyozni. Szeme csillogó, ajka telt. A neve pedig: Kirk Ceirett.
Következik az új bűbájtan tanár. De mi lett Flitcwickkel? S ki lesz ezentúl a Hollóhát házvezetője?
Alexander Qcross. Rá talán néhányan még emlékezhetnek diák éveiből, hisz fiatalsága és kosaras alkata azonnal szembetűnik. És máris professzor? – súgnak össze a diákok, s némelyikük szempilla-rebegtető pillantásokat vet a sármos, ámbár kissé bohém tanerőre, mások viszont lekicsinylő tekintettel sújtják őt. Nem biztos, hogy csak a tanulóknak lesz nehéz év az idei…
Újabb tanárcsere: idén már a híres bolgár válogatott leszerelt terelője, Dimitrij Vulkanov okítja majd az elsősöknek a repülés mesterségét.
A sor folytatódik. Újabb fiatal férfi. Ami a hallgatóságban először megragad, az a név. A név, melyet már sokan hallhattak: de Crasso. Többen is Gwendolyn felé fordulnak. Rokonok lennének? Talán testvérek?
Tristram de Crasso a rúnaismeret új tanára. Az első benyomás róla szinte mindenkinek ugyanaz: sunyi alak. Széles arcához hegyes áll társul, szemöldöke sűrű, vastag, arckifejezése semmi jót nem ígér. Vállai szélesek, felsőteste izmos ugyan, de nem tagbaszakadt. Viszonylag magas, csípője keskeny, haja gondosan hátrafésült, a kora pedig… Talán ha betöltötte a húszat. De mit keres egy ilyen arcátlanul fiatal alak a megbecsült professzorok között? Az Ő embere lenne? Ez a gondolat egyesekben még inkább felerősödik, mikor kiderül, hogy nem csak tanár lett ilyen fiatalon, hanem a Hollóhát feje is.
De nincs idő a gondosabb okfejtésekre, mert McGalagony tovább beszél, hogy bemutathasson még valakit – az ifjú Crassot egy pillanat alatt elfelejtik, hisz akinek most hangzott el a neve, sokkal izgalmasabb találgatásra ad okot. Azonnal összesúg a diáksereg, és szinte az összes szem ugyanazon egy személyre szegeződik, egy griffendéles lányra, akiről mindenki tudja, hogy kicsoda. Tőle várnák a választ? A választ arra, kit is takar az Angelus Mirol név? James Mirol a Mágiaügyi Miniszter, Vikitria prefektus és iskola első lett, most pedig egy újabb Mirolról derül ki, hogy nem akármilyen kinevezést kapott: ő lett az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár… És ha ez nem lenne elég, a Mardekár ház is az ő kezébe került.
Senki számára nem lehet kérdéses, hogy kikhez hűek a Mirolok, s ez akkor vált kétségtelenné, mikor az egyiket kinevezték miniszternek. És most Angelus kezébe került az egyik legveszélyesebb tantárgy. Árad róla a nemesség, a dölyf, a tökéletesség. Öltözéke az eleganciát sugallja, a szemei pedig a rátartiságot. Első ránézésre is azonnal meg lehetett róla állapítani: aranyvérű.
Újabb nevek következnek, de ezek már nem kapnak akkora hangsúlyt, mint az előzőek. Amythia Lixfise lett az új javasasszony. Etikett és protokoll, Lilia Volkov. Tara Swan tölti be az idei évtől az iskolapszichológusi szerepkört. Brandon Gray pedig inspektor lett, ő fogja ügyelni a rendet és a fegyelmet. És még két név hangzik el, olyanoké, kik már mindenki számára ismerősek lehetnek, hisz már tavaly óta a tanári gárda tagjai. Travis Foley a Griffendél, Horatius Lumpsluck pedig a Hugrabug házvezetője lett.
Új tantárgyak is kerültek az órarendbe, de mégis átsiklott felettük az igazgatóasszony. Vajon miért? Ezekről még lesz szó később? És miért van szüksége a Roxfortnak egy két éve végzett alak iskola-ügyelőnek?
A tanárok névsora véget ért. De egy valaki hiányzik. Daniel Raimbourg helyett nem mondtak senkit, pedig nincs a professzorok között. És ha jobban szemügyre veszed a hatalmas asztalt, akkor láthatod, Mr. Raimbourg széke bizony üres. Nem ül ott senki. Ő vajon hol lehet? Miért nem jelent meg a vacsoránál?

A felszabadult pusmogás, melyet a tanárok bemutatása váltott ki a diákokból, egy pillanat alatt újra feszült csendé fokozódik, mikor McGalagony megszólal. Szavai hallatán megfagy a levegő a teremben, és a légzések halk sóhaja is alig hallható.
Az iskola megváltozott.
Ez már nem az a hely, ahová boldogan tértek be a diákok, és ez most mindenki számára világossá válhatott.
Minerva McGalagony, aki a pártatlanságáról volt híres, aki egyenlőnek tartott minden diákot, most a különbségekről beszélt. Különbségekről, melyet a vér vált ki. Aztán kitért az új tantárgyakra:
Etikett és protokoll: a varázslótársadalom etikettjével és protokolljával való megismerkedés, hogy képesek legyenek a diákok beilleszkedni az újjá alakított társadalomba. Megtanulják, hogyan kell élni az új rendszerben, hogyan kell érintkezni a muglikkal.
És végül következik az a rész, melyről már mindenki tudta, hogy elkerülhetetlen. McGalagony megadta az időt a hallgatóságnak arra, hogy felkészüljön, s ne érje váratlanul mindaz, amit ez a tanév tartogat számukra. Az Új Szabályok Érvénybe léptek…
Mugli származásúak. Félvérek. Aranyvérűek. Három külön csoport… Származás szerint lettek felosztva a diákok. A Roxfortban. Abban az iskolában, melyben eddig az egyenlőség uralkodott. Dumbledore halálával véget ért minden. Az aranyvérűek átvették a hatalmat.
A mai naptól a leveleket ellenőrzés alá vonják. Természetesen ettől a kellemetlenségtől megkímélik az aranyvérűeket, és az új elveket képviselő félvéreket. Ugyanígy kivételt élveznek ezek a személyek az etikett órák alól, a többiek számára viszont kötelező.
A legborzasztóbb rész még csak most következik…
A mugli születésűek, valamint azon aranyvérű boszorkányok és varázslók, akik támogatják őket, nem hagyhatják el az iskola területét a tanévzáróig, és akárki, aki kapcsolatot próbál velük teremteni, súlyos következményeket idéznek a fejükre. Azon félvérek, akik nem a nemesebb réteghez tartoznak, csak a téli szünet idejére térhetnek haza, a többiek engedéllyel bármikor elhagyhatják a birtokot.
Bevégeztetett.
A szabályok megszülettek. De vajon mire vonatkoznak? És kikre érvényesek pontosan? Miféle büntetések lesznek? Mit takar ez az egész? Miért nem térhetnek haza néhányan a szünetekre? Talán a vezetőség tart tőle, hogy ők nem térnének vissza?
A csend fojtogató.
McGalagony is elhallgatott.
A diákok egyike sem szól.

Jó étvágyat!

Az eseménydús vonatút után Chris szinte félve lépett be a Nagyterembe. Nem sejtette mi vár rájuk egész tanévben, legfeljebb homályos elképzelése lehetett volna róla a mágusok újságai alapján, melyek mindenféle hazugságokat írtak össze a nyár során, azonban a fiú hamar beelegelt ezekből. Következetesen bojkottálta a lapokat, ezért tudott olyan könnyed és felhőtlen lenni ezidáig. Csakhogy a Nagyterem légköre ledermesztette, szótlanná tette őt is, akárcsak többi diáktársát. Az előző évekhez képest alig néhány diák lézengett, Chris rengeteg ismerőst és barátot hiányolt a befelé özönlők közül. Érdekes módon a Mardekárosok alig egy-két fővel fogytak.
Némán vonult a Hugrabug asztalához, immáron hatodévesként. Sabrina mellé akart ülni, de nem lehetett, így egyéb híján évfolyamtársai között foglalt helyet. A tanári asztalnál gubbasztó, terpeszkedő alakokat szemlélte szótlanul. Csupa idegen arc, csupa ismeretlen és legtöbbjük a legkevésbé sem szimpatikus. McGalagony felé halovány mosolyt küldött, habár nem valószínű, hogy ezt érzékelte volna egyik kedvenc tanára. A fiú inkább csak önmaga megnyugtatására mosolygott a tanárnő felé, hiszen ha Dumbledore meg is halt néhány hónapja, itt van McGalagony, ő pedig csak nem hagyja, hogy bármi szörnyűség történjen velük, diákokkal. A tanárnőbe kapaszkodott tekintetével, nem merte tovább nézni a tanári székeken helyet foglalókat. Nem tudta mitől tart, mégis eluralkodott rajta a félsz.
Megtörténik az elsősök beosztása, néhány kerülnek csupán hozzájuk a Hugrabugba. A legtöbben a zöldek asztalánál gyűlnek. Chris egyre kényelmetlenebbül érzi magát, inggallérja túlzottan szűknek tűnik, fojtogatja, muszáj kigombolnia a legfelső gombot, mielőtt tényleg megfulladna. Olyan furcsa minden, túl nagy a csend.
Azután McGalagony beszélni kezdett és a fiú végre érteni kezdte a különös hangulatot. A Minisztérium átvette volna az irányítást az iskola fölött? Hiszen a kiemelt nevek érdekes módon szinte mind minisztériumi emberek első ránézésre.
Tristram DeCrasso említésére Chrisnek elakadt a lélegzete. Vele már találkozott, nem kívánta másnak azt a találkozást. Szegény Gwennie! Sejthető, hogy sokat fognak szenvedni a keze alatt a diákok. Chris titokban hálát mond Merlinnek, hogy nem a rúnaismeretet vette fel és hogy nem hollóhátas.
Új javasasszony? Christian értetlenül néz a nő irányába. Iskolapszichológus? Inspektor? Etikett és protokoll? Mi a fene történt itt a nyáron? Mi ez az egész? A fiú fejében McGalagony beszédének a töredékei maradnak meg, ott kavarognak, miközben Chris étvágytalanul karcolgatja nemrég vágott körmeivel az asztallapot.
Három külön csoport… származás szerinti felosztás... a leveleket ellenőrzés alá vonják... nem hagyhatják el az iskola területét... Chris nagyot nyel dühében. Ha származás szerint osztják őket három csoportba, akkor lehet, hogy nem is találkozhat Sabrinával egész tanévben? Hiszen a lány félvér, ő viszont mugli születésű. Továbbá vége a jó kis buliknak, melyeket Ricoval szerveztek eddig. Dumbledore halálával meghalt volna az iskola eredeti szelleme? Pokoli lesz ez a két év, ami még hátravan a RAVASZ-ig, ha nem változik semmi.
De legalább Lumpsluckot kapták házvezetőnek, nem valami ádáz halálfaló-növendéket. Habár ki tudja mostanság ki hová tartozik, talán már az öreg sem a régi, talán átpártolt amazokhoz? Nem, a legfontosabb most a bizalom, nem szabad elveszíteni a hitet, bízni kell, optimistán kell szemlélni a világot, különben elvesznek. De hol vannak a többiek? Tényleg ilyen sokan nem jöttek vissza a Roxfortba? Miért?

Újabb év...s mostmár kezdetét vette az utolsó tanulással folyó 12 gyötrelmes hónap. De ez most más volt. A vonatban még átvettem taláromat, felfogtam egy kontyba hajamat, de fene se figyelt arra, hogy pontosan legyen összefogva. Egyik oldalon talán még több haj is lógott le mint másikon, de nem érdekelt.
Az iskola falait rémisztő csönd vette körül, csak az elsősök csicseregtek, de most még a madarak is máshogy szóltak fent az égen, még a kutyák vagy farkasok vonítása is más volt az erdőben.

A Nagyterembe érve helyemet elfoglalva a Griffendél asztalánál néztem körül. Most a Mardekárosok sem csúfolódtak. Nem volt keresetlen szavuk az oroszlánokhoz, s vissza sem. Minden piros diák mint aki karót nyelt ült az asztal mögött várva a csodára, hogy valami majd más lesz, de nem lett. A csönd ugyanolyan félelmetesen vert vissza az üvegről, a tömény kőfalakról. Ez lett volna az egykoron biztonságos, ricsajtól hangos iskola?
Az elsősök is megérkeznek de már ők sem olyan izgatottak mint mi voltunk mikor megérkeztünk az iskolába. Csöndben követték Hagridot aki fapofával masírozott végig a faszékek s asztalok között. Szemem követte őket, majd az asztalra tévedt. Ismeretlen arcok tömkelege. Csak páran voltak akik ismerősnek tűntek de a legtöbben mintha csak sebtiben elő lettek volna halászva valahonnan.
És elkezdődik a beosztás. Kissé engedek tartásomon de még mindig feszült vagyok, s nem tudok ezen változtatni ha minden diák körülöttem ilyen. A kis gólyák közül legtöbben Mardekárt ékesítik. Valószínűleg aranyvérűek mind egy szálig, hisz ki lenne olyan bátor, hogy ide küldi félvér gyermekét?! És így én is veszélyben voltam. Sokkal nagyobban mint azok akiknek minden felmenője varászló volt, de mégis kisebben mint aki a muglikat támogatja.
Griffendélbe is kerül egy maroknyi kis diák őket megtapsolom, de a taps is olyan az egész asztaltól mintha csak szél lenne. Csöndes. Senki nem mer szólni. Nem merik köszönteni az újakat ahogy én sem. Hangomat mintha elnyelte volna ez az iszonyat nagy rémület ami az iskolán ül. Úgy éreztem ha most megszólalok csak egy reszelős oda nem illő krákogás jönnek ki a számon.

S McGalagony a majdnem mindenki számára tökéletesen ismert tanár is...más. Szeme nem mosolyog az elsősökre s a végzősökre, a többire meg szinte rá se néz. Csak búsan beszél, hangja el-el halkul mint egy rádió amit tekergetnek fel s le. Mindenki a lényeget várja...de csak az általános szöveg következik. Új arcok. Mindenki ezekre mintha feloldódna de én nem szólok egy szót sem. Hangom ugyanúgy messze nyara valahol. Tényleg csak 3 ember aki nem új számunkra a többiek ismeretlenek.
Mikor az igazgatónő a különbségekről beszél nyilvánossá válik: Ez már az Ő kezében van. Voldemortnak sikerült elérnie azt amit akart.
A újra csend veszi birtokba mindenki fülét. Enyém szinte már zúg, cseng a némaságtól. Szőke tincseim ide-oda himbálóznak szemem előtt s mikor befejeződik a beszéd, a vacsora is elkezdődik. Enni kéne...de mindenki egy dologra vár. Felmenni a szobájába s valami értelmeset kitalálni, megbeszélni a többiekkel.
Ezernyi kérdés merült fel bennem. Hol vannak a többiek? Mi ez az egész? Hogy lesz ezután? Mi lesz a 7 éve dédelgetett álommal? Mind fontos, s meg nem válaszolt kérdés...síri csend, s lassan következett be...tényleg lassan, a hulla szag.

[tanévnyitó vacsora ;]

tanévnyitó vacsora ;

& Jamie

Szótlanul lépkedek a többiek után, nem tudom mi vár majd ránk, bár lehet sejteni. Mindenki hallgat, nincs nyüzsgés, nincs vidámság. Nem emlékeztet már semmi sem az eddigi évekre, Dumbledore nélkül mintha eltűnt volna az élet a kastély falai közül.

Megpróbáltam a barátaim mellett helyet foglalni, sikerült is James mellé ülnöm, és még Christian is a látókörömben van. A többiek nem igazán érdekelnek. Most legalábbis...
Lehajtott a fejjel meredek magam elé, tekintetem a jevényemre siklik. Prefektus vagyok, döbbenek rá már oly sokadjára. Megrázom a fejem, majd szememmel Cassius-t keresem, meg is pillantom pár székkel arrébb, kedvesen rámosolygok, majd a tanárok felé fordulok.
McGalagony sem a régi, letört, szomorú nő lett belőle. Az egykori boldog teremtésnek se híre, se hamva. Dumbledore halála mindenkit megrázott.
Az igazgatónő bemutatja az új tanárokat, felét még csak hírből sem ismerem.

És igen. Mikor elhangzik Tristram de Crasso neve, mindenki rámnéz, érzem a tekinteteket, de én csak nézem Őt. Rúnaismeret tanár, és a Hollóhát vezetője. Nincs erőm, hogy rámosolyogjak, egy idő után már ránézni is nehezemre esik, így inkább lehjatom a fejem. Most már úgyis mindenki átesett a kezdeti sokkon.
Csak arra kapom fel a fejemet, mikor elhangzik Brandon Gray neve. Lehetetlen, hogy ő is. De mégis.. Eszembe jut a sikátor, a beszélgetésünk.. De inkább gyorsan el is felejtem.

Látom a megkönnyebbülést a Griffendélesek arcán, mikor McGalagony bejelenti, hogy Foley professzor lesz a ház feje. Nem is tudják milyen jól jártak vele. És mi is hálát adhatunk az égnek, hogy a normális tanárok közül is maradt velünk egy pár.
Viszont vajon hol lehet Daniel Raimbourg? Nem ül senki a helyén, tehát helyette nem kapunk új professzort, de akkor hol lehet, miért nem jelent meg? Kérdéses..

És most, következzenek az új szabályok..
Az arcokról le lehet olvasni, mindenki ezektől fél a legjobban. Muglik, félvérűek és aranyvérűek. Három külön csoport. Hitetlenkedve rázom meg a fejem, majd James-hez fordulok.
- Mondd, hogy ez nem igaz! Hogy lehetnek ennyire.. ennyire elvetemültek? - kérdezem.
Nem hiszem el, hogy hova kerültem. Olyan ez az egész, mintha teljesen kicserélték volna a Roxfort-ot.
Ekkor jut eszembe, hogy félvérű vagyok. Vagyis, nem teljesen. Tristram azt mondta, mindenki úgy tudja, hogy a de Crasso család aranyvérű. Érdekes lesz, az biztos. Vajon engem hova fognak sorolni? Hogy hol járnék jobban.. nem tudom. Kétséges.

McGalagony befejezi.
Mindenki hallgat. Csak hallgat.
Legszívesebben felállnék, és odamennék a bátyámhoz, de tudom, hogy ez most lehetetlennek tűnik. Mert az is. Majd talán, ha ez az egész ceremónia befejeződött, talán akkor válthatok vele néhány szót.
- Gwen, most komolyan és őszintén, rokonok vagytok?
- Héj, csak nem? Nem érzed cikinek, hogy abban az iskolában tanít, ahova te, mint diák jársz?
- Kicsit égő, nem gondolod?!

Kétségbeesve nézek Jamie-re. Sejthettem volna, hogy mint a hiénák, majd mindenki megrohamoz, hogy megtudja, ki nekem az „új tanár”.
Próbálok nem törődni velük, bár úgyis már estére megtudnak mindent. De legalább most hagyjanak békén. Inkább átnézek felettük, tekintetem pedig újból a tanári asztal felé siklik.

Őszintén szólva én nem erre számítottam, s nagyon meglepődtem a néma csenden ami fogadott ahogy beléptem a nagyterembe, bár tény, hogy amiket lehetett hallani az iskoláról azok nem voltak valami szívderítőek, de azért én csak mindvégig bíztam abban, hogy amiket mondanak, az mind csak süket duma, és egy szó sem igaz belőlük. Egyelőre valahogy nem tudtam eldönteni, hogy a pletykáknak adjak-e igazat, vagy magamnak, hogy nem hittem azokban, bár tény, hogy amit mondtak az nem teljesen egyezik meg azzal ami itt van.
Azonban az egész légkör, már az is, ahogy elérkeztünk idáig, valahogy annyira más volt, máskor mindig együtt nevettünk a barátokkal, barátnőkkel, de most nem látom őket sehol, biztos nem mertek visszajönni, végül is igazuk volt, szerintem jobban tették, főleg ha az embernek már annyitól ilyen érzései vannak, hogy belép a nagy tölgyfaajtón keresztül az előcsarnokba, majd átmasíroz a nagyterembe.
 Tehát itt állok az ajtóban, teljesen lemerevedten: ez a Roxfort? -kérdezem magamtól, s erős kényszert érzek arra, hogy kimenjek és megnézzem, hogy jó helyre jöttem-e. Tény, hogy az utazás igen hosszúnak tűnt, de hát... nem értem, hova lett a szokásos nagy ricsaj ami fogadott mindig ahogy beléptem a nagyterembe így év elején? De nem is csak a nagy zsivaj hova lett, hova lettek az emberek? A Mardekár asztala szinte teljesen ugyan olyan mint az utóbbi öt évben, de a miénk?! Meg a többi kettőé?! Hol vannak a gyerekek, hova jöttem én??
De mivel még mögöttem is jönnek páran, így jobbnak látom tovább menni, kedvetlenül, és lehangoltan: én tényleg nem erre számítottam, én azt hittem ez az iskola ugyan az ami azelőtt volt, de úgy tűnik csalódnom kell. Szépen lassan sétálok oda a házam asztalához, s köszönés nélkül, szótlanul leülök a többiek mellé, majd el kezdem vizsgálgatni a hosszú keresztben lévő asztalt, ami mögött a tanárok szoktak ülni. De tényleg csak szoktak: hol vannak a tanáraink? -kérdezem magamtól miközben végigfuttatom a tekintetemet az asztalukon, s nem látok mögötte csak néhány ismerős arcot: hol van a házvezető tanárunk például? -újabb kérdés merül fel bennem, s lassan, nagyon lassan elfog egyféle zsibbasztó félelem.
 Aztán bevezetik az elsősöket: nem figyelek rájuk, ösztönösen tapsolok, amikor a mellettem ülők is tapsolnak: kezdek rájönni miért nem akarták a szüleim, hogy visszajöjjek, lehet, hogy tényleg igazuk volt, most már mindegy -fejezem be végül a gondolatmenetemet.
 Nemsokára McGalagony felemelkedik a székéből, és hozzánk szól, rá sem igazán tudok figyelni, s tényleg kezd elfogni a félsz. Aztán amikor a tanárokat kezdi el sorolni megpróbálok koncentrálni rá, s csupán annyi következtetést tudok levonni, hogy a nagy része halálfaló, s ledöbbent már csak a gondolata is annak, hogy halálfalóktól kell majd tanulnom.
...Folytatja, mugli születések, félvérek, aranyvérűek... most mi van? -ezt komolyan mondják? Mi ez a három csoport?? És mi az, hogy lekorlátozzák, hogy ki mikor mehet haza???
 Tovább már nem tudok figyelni, csak ülök, és nézek magam elé, mikor jó étvágyat kíván, csak piszkálgatom az ételt: nem vagyok éhes, hiába nem ettem semmit egész nap. Körbenézek, úgy tűnik ezzel nem csak én vagyok így: szinte alig eszik valaki valamit, inkább csak ülnek, és néznek maguk elé, s csak egy dologra tudok gondolni: ez nem a Roxfort...

Tanévnyitóó +  Akárki.

*Hát elérkezett Szeptember elseje... Újra itt a Roxfortban. Készen állok arra, hogy belevágjak hatodik tanévembe. Kíváncsi vagyok, vajon milyen változásokat hozott a nyár folyamán magával az új tanév. Érkeznek sorra a diákok. Már rég begördült a Roxfort Expressz a Roxmortsi vasútállomásra. Minden diák üdvözli évfolyam, illetve háztársait. Mikor belépek a nagyterembe Én is hasonlóképp teszek, majd helyet foglalok házam, a Griffendél asztalánál. Mintha valami megváltozott volna, ahogy körülnézek. Vajon mi lehet az oka? Nem hinném, hogy véletlen lenne az egész. Jobban meggondolva miért érzem ezt? Majd idővel minden kiderül. Végre Tiffany is befut.
-Szia Andy!
*Köszön rám hollóhátas barátnőm, de Neki tovább is kell állnia, és helyet foglalni a háza asztalánál. Közben unottan hallgatom a szokásos év eleji zagyvát. Bemutatják az újonnan érkezett tanári kart. Miért cseréltek le vajon ennyi tanárt? Fogalmam sincs. Hogy véletlen lenne ez az egybeesés? Kétlem. A feszült csend azonban már már kínos. Máskor Dumbledore professzor alig tudta elhallgattatni a Diákságot. Ám most? Ez másmilyen csend. Olyan vihar előtti csend. Mi lehet készülőben? Lassan kezdem azt hinni, hogy ez valami rossz vicc. Teljesen más a Roxfort. Már nem az a hely, ahova szeretne az ember jönni. De McGallagony professzor még itt van. Ő az utolsó mentsvárunk úgy hiszem. Majd megérkeznek az elsősök, akik mind a beosztási ceremóniára várnak. De mintha kevesebben lennének új diákok idén. Szegények... Talán még nem tudják hova jöttek... Egy szónak is száz a vége érdekes kis tanév lesz, az biztos. De aztán jön a sokk. Sorolják a szabályokat. Ordít róluk a mugli ellenesség, de Mi félvérek sem igen vagyunk biztonságban. Legszívesebben azonnal felordítanék. hogy ez nem lehet igaz. De nem tehetem... Még nem. Csak titkon remélem, hogy nem halálfalók, és Voldemort keze van a dologban? Szinte biztosra veszem. Ez az igazság... Nincs mit szépíteni. Ha nem fogunk össze súlyos dolgok elé nézünk... Már az ízletes vacsora sem érdekel. Elment a kedvem mindentől...*

Akár bájosnak is lehetne nevezni azt a mosolyt, mely arcomon feszül miközben a diáksereget pásztázom szememmel. Persze a bájos mosoly valójában az unalom valamely módon való kifejezését szemlélteti.  Kicsit kínosan érzem magam itt az asztal, majdhogynem végén ülve. Egész sokan figyelnek engem. Mindannyiuknak azon jár az esze, vajon ki lehetek? Vajon mit kereshetek én itt ilyen fiatalon? Mit taníthatok és én is halálfaló vagyok-e? Nem régóta vagyok az országban, de pontosan tudom, mi zajlik itt. Pontosan értem a diákok arcán lévő rémületet, nyugtalanságot, szeretett tanáraik hiánya láttán.  De most ez van. Nincs mit tenni. Ezekre a problémákra nincsen megoldás, vagyis ők ne keressék. Jobban járnak, ha elfogadják a kialakult helyzetet, s csendben maradnak. Mint most, bár ezt a csendet nem tudom, hogy ennek tulajdoníthatom-e.
A feszültséget tapintani lehet a levegőben, ahogyan az elsőéves diákok bevonulnak Hagrid mögött. Már két napja itt vagyok az iskolában, így volt alkalmam bemutatkozni, s kicsit összeismerkedni a kollégáimmal.  Sokan azt várják, hogy majd a tanárok is csoportokra oszlanak a szerint, ki melyik oldalon áll, de én ezt a széthúzást még nem érzékeltem, vagyis én ugyanolyan viszonyban vagyok Tristammal, mint Minervával aki, Merlin bocsássa meg neki, de a mai napig Jonathannak hív. Ez van, ha az ember az ikertestvére volt iskolájába kerül.
A beosztás úgy látom, bár én nem tudok túl sokat erről a rendszerről, de a diákok számára nem túl kielégítő eredményekkel szolgált. Elég sokan kerültek a Mardekár házba Míg csupán elenyésző számú diák kapott helyet a Griffendélesek között.
Aztán miután mindenki helyet foglalt Minerva felállt, majd előre sétált, hogy elmondja köszöntő, évnyitó beszédét. Arca komor, kiállása szigorról árulkodik. Elsőként üdvözli a diákokat majd a megújult tanári kar bemutatására tér. Az eddigi csend mintha most egy varázslat hatására megszűnt volna s a diákok egy különös álomból ébrednének.
Kirk.
Alexander.
Majd az igazgatónő elér hozzám is. Felemelkedek a székről, s villantok egy sármos mosolyt a hölgyeknek, tapsot vagy éljenzést várva, ahogyan azt megszoktam, de nem tudom mit gondoltam, mikor eme gondolat szöget ütött fejemben. Éljenzést? Tapsolást? Itt, amikor az imént még a légy fingását is tisztán hallani lehetett volna. Nem, az az idő már elment. Helyet foglaltam. Fiatal kollégáimra pillantok immár mosoly nélkül. Tudom, mire gondolnak, a diákoktól nem épp az elvárt reakciót kaptuk. Sokan nehezményezték, hogy ilyen fiatal elmék ülnek a „nagyokkal” egy asztalnál. Sokan alig fiatalabbak nálunk négy-öt évvel, s most mégis ott ülnek.
Azután Tistramra kerül a sor. A diákok, ha lehet most még többen összesúgtak, sokan kényelmetlenül mocorogni kezdtek, forgolódni. Felvonom, szemöldököm s úgy tekintek rájuk. Nem tudom minek tulajdonítani ezt a hirtelen jött érdeklődést Trist után. Valószínűleg nekik is lejött, hogy a fiú nem a kiváló ajánlólevele vagy tanári ambíciói miatt van most jelen, hanem mert Tudjukki szolgálatában áll. Hát persze, mi másért kerülhetett volna be ilyen fiatalon.
Azután jönnek a többiek. Angelus. Amythia. Lilia. Tara. Brandon. Travis és végül Horatius. Rendben. A könnyebb részén túl vagyunk, s az ismét beállt csönd prezentálja, hogy a diákok is érzik, majd csak most érkezünk a rizikósabb részekhez.
Minerva beszélni kezdett. Különbségek. A vér nem mindegy. Nem hiszem, hogy ez a nő vérmániájáról lenne híres és most mégis erről prédikál. Én hiszem, hogy nem önszántából teszi.
A szabályok szigorúak. Szigorúbbak, mint az előző években voltak, ezt biztosra tudom, még úgy is, hogy mindössze két napja vagyok itt. Meg ugye régen is jártam már itt, évekkel ezelőtt. Ahhoz a Roxforthoz képest, ez egy börtön. Akkoriban minden más volt. A tanárok vidámabbnak, felszabadultabbnak tűntek s étkezésekkor ezt a termet betöltötte a zsivaj.
Igen. Úgy látom Tudjukki uralma valóban rányomja bélyegét az iskolára is. Én pártatlan vagyok, nem szeretnék háborúzni, de egy valami nyilvánvalóvá vált számomra. Ezen változtatni kell. Ha nem is nekem, de valakinek cselekednie kell, mert ez így nem mehet tovább.

[CSATT!]

Csönd. Kétség. Feszültség. Idegesítő. Mi az, hogy. Mintha az egész Roxfort a feje tetejére fordult volna. Alig vannak páran, akik megmernek szólalni, pedig még el sem kezdődött a beszéd. Irritáló. Milyen buták. Azt hiszik, ha magukba temetkeznek és sírva kívánják vissza a régi Roxfortot jobb lesz? Örülnünk kellene. Örülni, hogy egyáltalán van még iskola. Örülni, hogy élnek még. Nehéz egy évünk lesz nem vitás, de még sem kell gyászolnunk. Mosolyognunk kéne és nevetnünk. Ha nincs mosoly, nincs elégedettség, ha nincs elégedettség, nincs remény. Ha nincs remény, az életnek is könnyen vége lehet. Szomorú, ez tény. De kell a mosolygás és ez esetben nem az aranyvérűek ostoba, fennkölt, önelégült mosolyáról beszélek, nem. Kell az a mosoly, ami a pillanatnyi boldogságot szimbolizálja és a reményt.
A Remény, igen az kell ide. Mi más? Reménykednünk kell, hogy Potter visszajön; hogy lesz megoldás; hogy tudjuk tartani itt a frontot, és hogy ez az egész nem tart örökké. Ha nem bízunk ebben, elveszünk.

A Nagyteremre akkora csend ült, amilyen talán eddig még soha. Pár pillantást vetettem a tanári asztal felé és igen csak meglepő látvány fogadott. Talán három vagy négy tanárt ismertem csak fel. A többi, mint halálfaló lenne? Ennyire elvesztette volna a Roxfort a hitelét? Ilyen sokat számított az, hogy Dumbledore meghalt? Érdekes. És még is hol a fenében van Raimbourg professzor? Ha most komolyan Binns visszakapja a Mágiatört én felkötöm magam. Áhh ne nézz oda Sol, csak rossznak látod tőle az egészet!

Valami kell, valami, ami oldja „gyászoló” társaim feszültségét. Valamivel meg kéne nevetetnem őket, de mivel? És pont én oldjam a hangulatot? A Prefektus? Az, akit beválasztottak, valószínűleg a pénze miatt, akinek terjeszteni kell az új „hitet”. Remélem emiatt nem vesztem el társaim bizalmát. Lehet nekem kéne az, hű de jó lázadó prefektusnak lennem? Aki végzi a dolgát, de öhm lazábban, mint a többiek? Lehet, hogy amikor… CSATT!

Áuuuuu. Mi ez? Ki ez? Egy csapódást éreztem nyakamon amitől (kicsit rájátszva) előre vetődtem az asztalra magamra vonzva társaim figyelmét. Érdekes látvány, vagyok, mit ne mondjak. Egy jó ízű kacagással hátra fordultam, meglesni támadómat és szerencsémre körülöttem is elkezdtek még kuncogni. Hát a feszültség oldás összejött.
Kékszemeim végig mérik az aljas támadót majd lelkes hangom üdvözli a gaz vélát. -Yo!! Hello! -végre egy arc, ami nem bús komorságban van. - Hol voltál eddig? Már a vonaton is kerestelek -- Közben nagyokat kalimpálva invitálom, hogy üljön le mellém. Egy másodéves pont be akart ülni a helyre a mosoly véla előtt, de még időben kapcsolva hárítottam. - Ha nem takarodsz, az asztal másik végére megkapod az év első büntetőmunkáját egy prefektustól – mézes mázas hangom, szerintem az első pár hétben még a fülében fog csengeni. Che, még hogy a halálfalóktól kell félni, ne fárassz… itt vagyok én is!

Egész úton nem voltam túl beszélgetős kedvemben, de gondoltam, ez rögtön javulni fog, ha végre belépek a kapun, ott lesz mindenki és... És mi? Elképesztően naiv tudok lenni. Mások miért félnének kevésbé? Voltak olyanok, akik vissza sem jöttek, hiszen ez is egy lehetőség, csak épp törvénytelen, olyasmi, amibe én biztosan nem mernék belevágni. Visszajöttem, kár azon gondolkozni mi lehetett volna, inkább arra lennék kíváncsi, vajon mi lesz most? Remélem McGalagony nem tervezi hosszúra nyújtani ezt a feszült, az évnyitó lakomán eddig ismeretlen csendet.
Idegesen dobolok az asztalon, a hajamat piszkálom - kellett nekem megnöveszteni -, de nem nagyon tudok bekapcsolódni az olykor feléledő, fojtott hangú beszélgetésbe. Lopva a tanári asztalra pillantok. Megint. Nem szeretném, hogy bárkinek is feltűnjön a bámészkodásom, még akkor sem, ha szinte mindenki ezt csinálja, de muszáj újra és újra visszanéznem, azt hiszem szükségem lenne valamiféle megerősítésre. Sokáig semmi, hiszen semmi oka rá, miért is nézne felém? Mindegy, nekem volt miért visszajönnöm.
Kedvetlenül figyelem a sok ismeretlent, a kiváncsiságom most nem segít ki, minden új arcot barátságtalannak látok. Eszembe sem jutott, hogy esetleg ismerőssel is találkozhatok. Az nem lehet, nem lehet, ugye? A nyárról nincsenek kellemes emlékeim. Képek,  villanások, iszonyatos fejfájás és emlékszem, megfogadtam: soha többé nem panaszkodom, hogy unalmas az életem. Az ő arcára viszont világosan emlékszem. Csak egy pillanat, ahogy épp ellök magától. Nem akarok arra gondolni, mi volt előtte, az utána lévő részek pedig csak szánalmasabbá teszik a helyzetemet. Engem nem volt, aki megmentsen.
Elkezdődik a beszéd, de én csak leszegett fejjel bámulok magam elé, félek, hogy óvatlanul rápillantanék. Nem akarok újra arra gondolni, de érzem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, így gyorsan McGalagony hangjára koncentrálok. Részben. Meg arra, hogy talán nem is lenne olyan rossz ötlet az évnyitó után felrohanni az ismerős irodába és elsírni, hogy nekem mennyire rossz is volt. Jó lenne nem csak bízni abban, hogy valaki vigyáz rám. Felnézek, ha sokáig bámulom talán sikerül jutnom is valamire, erőt meríteni, ilyesmi. Rámnéz. Biccent. Ez biccentés volt? Annak kellett lennie. Idült vigyor telepszik az arcomra - van, ami sosem változik.
Az új tanárok bemutatására, valahogy azért sikerül odafigyelnem. Számmisztika. Szerettem a számmisztikát és az új tanár látványa nem is olyan szörnyű, mint, ahogy az előzőleg elképzeltem. Nem tűnik annyira vérszomjasnak, de azért jobb, ha vigyázok. A repülés és a bűbájtan új oktatói nem nagyon tudnak lekötni, még akkor sem, ha láthatóan népszerűek lesznek a diáklányok körében. Az új rúnaismeret tanárom ismerős neve ellenére is megrémít, Gwendolynt csak látásból ismerem, így nem remélhetek különleges bánásmódot. A sor hosszan folytatódik, a fele nevet már el is felejtettem, mire végre kimondják: Brandon Gray. Lehet, hogy nem emlékszem, de a név túl ismerős, túl sok mindent ébreszt bennem ahhoz, hogy kétségeim maradhassanak.
Mégis, a kezdetinél valamivel jobb hangulatban hallgatom végig a beszédet a cseppet sem vidám, új szabályokról. Teljesen világossá válik számomra, hogy biztos helyem van az iskola elnyomottjai között, de valamiért sokkal jobban érdekel, hogy vajon mit kezdjek Gray-jel? A logikus válasz "semmit" lenne, de valamiért nem tudom elűzni a gondolatot, miszerint valami dolgom van vele.
Félek, egyszer meg fogom keresni. Tudnom kell, mi történt akkor.

[.-= A felseleges kör minden évben - Nyitány =-.]

.-= A felseleges kör minden évben - Nyitány =-.


Unalom.
Ösztönök.
A legszívesebben kifeszítenék egy kurva damilt a teremben keresztbe, olyan derék magasságban, mert akkor még az ülők nyakát is kényelmesen elérné. Aztán hadd szóljon a móka, végigvágtázni vele a pulpitusig, hulljon a szennyes férgese. Aki túl magas, abból nagyobb darab esne le… aki meg alacsonyabb, megúszná egy skalppal. Azt nem mondom, hogy az agyát ketté vágná, mert ugyebár ritka keveseknek van csak… de szép látvány lenne, az biztos. Vér, testrészek… és nyugalom. Egy rakás marhával kevesebb társadalom fenéje. Kihagyhatnám az egész baromságot. Rohadtul utálom az évkezdést, ilyenkor kötelező beülni a buzis kis talárjainkban a sok köcsög tanár elé pózolni, akik a retkes mellüket düllesztve ön mutogatva pöffeszkednek a székeikben, azt képzelve, micsoda félistenként tekintenek rájuk a lent ülő nebulók. Nebulók… még én is képes vagyok túlzásokba esni… azért ne fényezzük őket, egy rakás balfasz, meg idióta picsogó lotyó, ahogyan arról már egyesek tanúbizonyságot is adtak a vonaton. Tökéletesen felesleges kört kell megtenni minden egyes esztendő alkalmával, aminek tényleg nincs semmi értelme azon kívül, hogy ehetünk is egy jót. Hiszen gondoljunk csak bele, az új tanároknak mi az első lépése az első óráján? Bemutatkozik a marhája, mintha elfelejtette volna, hogy ezt egyszer már megtették helyette ezen a napon. Azért van a diák, hogy emlékezzen rá. Arról meg már ne is igazán beszéljünk, hogy ilyenkor el kell viselni a sok hülyegyereket is… és a talárt. A talárt, ami kényelmetlenebb nem is lehetne. Egy lobogó bő fostalicska, amit egyszerűen nem tudsz hova rakni, hogy a kurva padon ülve normálisan elhelyezkedhess. Egy dolog viszont nagy pozitívum, idén úgy gondolom, hatalmas kuss lesz a teremben, mert mindenki be van mákolva a rettenetes történések tudatában.
Beléptem.
Csend.

A hatalmas ajtó tárva-nyitva volt, így sajnálatos módon a tavaly és azelőtt jól begyakorolt rúgó mozdulatomat nem tudtam kivitelezni. Minden egyes alkalommal elégtételt éreztem, hogy jól megküldhettem ezt a falapot. Csoda, hogy még nem szakadt ki tokostól. Kaptam már érte büntetőmunkát, de valahogy csak ki kell nyitni a hodályt. Ahogyan sétáltam a sorok között, nem néztem sem jobbra, sem pedig balra, merthogy nagyon nem érdekelt a bárgyú, és buta tekintetek sokasága. Az meg pláne, hogy kinek milyen torz az arcszerkezete, mert fosik az idei évtől. A tőlem jól megszokott érzelemmentes arckifejezés, nyugalmas, lassú mozdulatok. Foroghattam volna, mint valami marha, keresgetve az ismerősöket, de minek, úgysem integetnék feléjük… az klisés és szánalmas egy ilyen helyzetben… meg amúgy is. Ehelyett céltudatosan irányba álltam a mardekárosok asztala felé, és úgy szeltem a sorokat.

Az asztal.
A sok hülye.
A legszívesebben valahol távol foglaltam volna helyet, messze mind a négy ház retkes asztalától… ez is mennyire nevetséges és gyerekes. Mindegy. Ahogyan közeledtem, láttam, hogy szépen megtelt már a környék, de nem nagyon zavart. Már most tudtam, hogy háttal fogok ülni a tanári pulpitusnak, és cseszek majd hátranézni, mert leszarom az egész helyzetet. Cedrah már elhintette mire kell majd számítani… a vér megkülönböztetése… korlátok egyesek előtt… szar ügy. Odaérve az asztalhoz megálltam, majd körbetekintettem. Nem volt kedvem kószálni, így megfogtam az előttem üldögélő nyakát, de úgy emberesen szorítva, majd felállítottam. Jobbom mutatóujját a szám elé emeltem, szavak nélkül kifejezve, legjobb esetben is kuss a neved csicska. Amint fogta a nemzetközileg is ismeretes jeleket, eltereltem balra, és leültem a helyére. Nem érdekelt, kik ülnek mellettem, a barátai, vagy mások. Egyszerűen az asztalra helyeztem azt a balfasz sipkát, ahogyan két könyökömet is, majd összekulcsolva a kezem, vártam, hogy végre túllegyünk a marhaságokon, együnk, és mehessünk is a körletünkbe, vagy ki merre akar.
Hallgattam.
Vártam.
 

[:: mármárfizikaiképtelenséghogyéncsendbenmaradjak]

:: mármárfizikaiképtelenséghogyéncsendbenmaradjak

sol

- Mikor eszünk már? Farkas éhes vagyok. – Túlságosan is szenvedő, egyértelműen megjátszott arccal meredek a körülöttem lévőkre, s tapogatom meg a hasam, ami szinte azonnal meg is kordul. Eddig igen csak unottan hallgattam EmszíGali előadását arról, miképp is változik meg az iskolarendszer, és alakul át egy apácazárdává. Levelek ellenőrzése? Azt hittem nem lehet ennél rosszabb, hiszen ez az iskola teljesen el van zárva a külvilágtól! Szükség lenne számítógépekre, telefonokra, televíziókra, óh igen, mennyire imádnám!
- Hé, csak nem egy pókemberes kulcstartót szorongatsz a kezedben? – lököm oldalba a mellettem ülő diákot. Óh igen, meg sem kell említsem, hogy életem első roxfortos tanévnyitó buliján a hosszú asztalok legszélére szorultam, hála a nővéremnek.
Akinek örülnie kellett volna, amikor leszállva a vonatról, az első dolgom az volt, hogy a nyakába ugorjak, s megölelgessem. Ehelyett csak elkerekedett szemekkel bámult rám, majd váltott a dühösen villogó pillantására, és közölte, hogy egyszerűen hagyjam békén. Kissé búsulva, s lemaradva nagy tömegtől, az utolsók között maradt csak helyem, és mire kettőt pislogtam, egy csapat taknyos vett körül. Így szúrtam ki azt a srácot is, és tekintve, hogy az elkövetkezendő perceket ezzel a kölyökkel igen csak mély beszélgetésben töltöttem – természetesen mi másról, mint a pókemberes képregényekről – kész csoda, hogy lemaradtam az új tanárok bemutatásáról. Még csak nem is nagyon pislogtam oda, hisz majd megismerem én őket az órákon. Épp elég az, nem? Bár az a kis sunyi szemű, akiről hallottam fél füllel, hogy a házvezetőnk lesz hhmm… jó féle. A többit pedig nem látom rendesen, akárhogyan is nyújtogatom a nyakam. Egye hát meg a fene!

- Na végre! – Az asztalokra odakerülnek a finomabbnál finomabb étkek, bár az a nagy tál sültkrumpli.. és a puding, és a töltött húsok pont az asztal közepén vannak. Nem is kérdéses, mozdulnak kell a jólétem érdekében. Felmérem a terepet, és kiszúrom Solt, amint pont az én csemegéim előtt foglal helyet, egyébként is untam már ezt az alacsony korhatárt. Szinte éreztem, hogy percről percre visszafelé fejlődök. Vagy nem is kell nekem visszafele fejlődnöm, hanem pont az én szintemet találtam meg? Hupszika.
Csak olyan sunyi mód csendesen, kihasználva a kellő alapzajt surrantam mögé, majd emeltem meg a kezem, hiszen szinte kínálta magát az a hófehér makulátlan bőr, s csaptam oda a tarkójára. Nem erőből, csak játékból, jelzésértékűen.
- Cső Sol. – Nem éppen nőiesen viszonzom a köszönést, egy igen csak széles vigyort mellé mellékelve. Valahogy fel sem tűnik az, hogy mindenki oly nyomott, és most éppen búslakodni kellene valamiért. Nem érzem eléggé a flesst, biztos azé’ van így. – Nos, röpke három nappal ezelőtt még Hawaain süttettem a hasam, és sokkal jobban élveztem, mint ezt a pocsék angliai időjárást. Úgy volt, nem jövök vissza, de csak mert jobban élveztem a világkörüli utamat, és az utolsó pillanatban gondoltam meg magam. Gondolhatod, milyen élmény volt az egész földet seprűvel átszelni, a vonatot is lekéstem. Malfoyék kabinjának ablakán keresztül másztam be, a seprűt pedig elsodorta a szél. -
Magyarázom teljes átéléssel, magamat nem zavartatva, hogy esetleg visszafogottabbnak vagy csendesebbnek kellene legyek. Hiszen az csak nem bűn, ha valaki pöppet hangosabban beszél a kelleténél, igaz? Sóhajtok egyet olyan dráma királynősen, s amikor elzavarja azt a szerencsétlent, gyors levágódok mellé, és bónusz-köszöntésképpen beletúrok a hajába, és összeborzolom.
- Veled miújság szöszifiú? Elcsíptem a vonaton azt az infót, hogy lecsaptál a posztomra. - Az asztal alatt belecsípek a combjába, mintha nagyon is a szívemre venném a dolgot, de ahogy rám néz, csak kacsintok egyet. Szegény srác, már kezdem sajnálni, hogy ennyit terrorizálom, és még csak öt perc sem telt el.

A vonatút igazán élménygazdag volt számára, annak ellenére, hogy tudta hova tartanak, és hogy már semmi nem lesz ugyanaz, mint tavaly volt. A vonatról leszállva, aztán egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, és bár még a friss emlékektől apró mosoly bujkált szája szegletében, mire a fiákere a kastély bejáratához ért már inkább volt keserű. Fogalma sem volt mi vár rá, csak azt tudta, hogy a Nagyúr hatalma eléri az iskolát is.
Mégis van még egy apró reménysugár, hiszen a levél Minerva McGalagony aláírásával érkezett meg, ráadásul igazgató megjelöléssel. Körbetekintve csak saját arckifejezésének sokszorosát látja. Bizonytalanok, idegesek. Nem mindenki. De a többség. A bejárati csarnokon eddig szinte példa nélküli csöndességgel vonulnak át a diákok, köztük a Hugrabugos is, aki aztán háza asztala felé veszi az irányt. Talán egy pillantást vet a többi ház asztala felé, a zöldekénél elidőzik, míg meg nem találja a keresett végzős nyugodt, már-már kedélyes arcát. Mint mindig most is észrevétlen szinte mindenki számára, talán egy-két irányból hallja viszont nevét, s valami köszönésfélét. Így szemügyre véve, bizony jó páran döntöttek úgy, hogy nem térnek vissza az idei tanévre, és most hirtelen benne is erősödik a vágy, hogy egy gyors sprinttel visszavágtasson az Expresszhez és visszamenjen Londonba. Léptei bizonytalanabbak, mint eddig, de a hugra asztala így is egyre közelebb kerül. Megkeresi szokásos helyét, s kiosztva néhány sziát és hellót a közelben ülőknek ül le a padra. Azonnal felkönyököl az asztalra, míg szemügyre veszi a tanáriasztalt. A hasa saját maga számára jól hallhatóan kordul meg, ám az asztalokon az üres tányérokon és kupákon kívül mást nem lehet látni. Vajon milyen hosszúra nyúlik majd a köszöntő? Shaelynn letörten támasztja meg állát tenyerével, szemei egyetlen pontra merednek valahova két asztallal odébb, a látvány valamelyest nyugtató.

A percek csigalassúsággal telnek, csönd lesz és jönnek a gólyák. Idén sokkal kevesebb, mint eddig. Legalább nem kell sokat várni. Naiv. McGalagony ismét magához ragadja a szót, s komor hangján kezd bele az egyáltalán nem rövid mondandójába. Egy darabig még várakozón nézi az igazgatónőt, reménykedve abban, hogy valami biztatót is mond. A dolog azonban nem így sül el, Shay pedig áthelyezi nézőkéjét az üres tányérra. Nem igazán kíváncsi az új tanárokra, a nevek akaratlanul is beférkőznek az agyába. Egyik-másikon felvonja  szemöldökét, de ő sem Gwenre, sem pedig Vikire nem néz fel. Vikire nem is tudna. Arca egyre inkább elszürkül, de leginkább a csoportosítás rettenti meg.
Ugyan mi jöhet még?
Hangzik a kérdés a fejében, amikor aztán az igazgatónő közli a különböző csoportokra vonatkozó megszorításokat. Neki ez sem mond túl sokat, hiszen nem ismeri az új mértékrendszert, hogy az viszonylatokban ki számít minek, és hogy ő most hova tartozik. Megsemmisülten kapkodja a levegőt csak az orrán keresztül, hol a tányérjára, hol a vele szemben ülőkre pillantva, hátha valaki megszánja, legalább egy magyarázattal. De nem, ismét saját értetlensége néz vissza rá. Beszéd vége.
És most mi lesz?

Nem sokkal különbözik ez az év a többitől – gondolhatná az ember, amikor megérkezik a vonat Roxmortsba. Minden olyan, mint amilyen lenni szokott, izgatott elsőévesek szállnak le a kocsikból, nevetve, csevegve igyekeznek a kísérőjükhöz, Hagridhoz, majd vele együtt a hajókhoz, hiszen a Roxfort a legbiztonságosabb hely a világon, nem igaz?
Szerencsétlenek, gyerekek, álomvilágban élő új generáció. Mit is tudhatnának arról, hogy mi folyik a kastélyon belül... Honnan tudhatnák, hogy manapság senki sem érezheti magát biztonságban? A szülők értelemszerűen nem ezzel fogják ijesztgetni a gyermekeiket – hiszen a gondtalan gyerekkor mindenkinek jár, szokták mondani.
Csakhogy ez már egy más világ, nem olyan, mint volt, az egész társadalom részese a háborúnak, akár legyen fiatal, vagy öreg, nő, vagy férfi, alacsony, vagy magas, félvér, vagy sárvérű, de az aranyvérűek...
Ők mások. Kiváltságaik, lehetőségeik magasabb szintre emelik őket, tetteik alig-alig vonnak következményeket maguk után – bármit megtehetnek: büntetlenül, hacsak nem hirdetik Dumbledore, Potter, és a Főnix Rendjének eszméit. Ellenkező esetben még ők is megtorlásban részesülnek. Nem hiába: azzal, hogy a halálfalók már a Minisztériumba is beépültek (sőt, átvették az irányítást, Mirollal az élen), csodálkozni sem szabad azon, hogy az ítéletek nem tényeken, bizonyítékokon, mint érdekeken, hovatartozáson nyugszanak.
A kastélyba érve már az elsősök sem olyan derűsek, mint korábban voltak. A diáksereg komor, letargikus hangulatban foglalja el a hosszú asztaloknál a helyeket, s miközben magam is helyet foglalok, lassan tekintek körbe a Nagyteremben. Mennyire furcsa, mennyire más...
Ez már nem az a hely, ahova az ember szeretett visszatérni. Ez már nem az a hely, ahol a tanulók napjait körbelengte a jókedv, a vidámság. Itt már a félelem, a rettegés az úr.
A tanári asztalok felé pillantva a meglepődöttség halvány szikrája fut végig arcomon, ismeretlen emberek ülnek a kitüntetett helyen álló asztalnál. Legjobban talán McGalagony lep meg. Mikor megkaptuk az idei levelet az iskolából, elcsodálkoztam azon, hogy ő az új igazgató. Hát a Minisztérium nem tette a Roxfort élére az egyik emberét? Bár nem hiszem, hogy szükséges lenne.
Nyomasztó a csend, a feszültség körbegyűrűzött, már csak túl akarok lenni ezen a vacsorán. Hallani akarom az újdonságokat, hallani akarom, hogy mi vár ránk az idei évben – essünk túl rajta. Nem félek hallani, a jövőtől sem félek, de szabadulni akarok innen. Súlyos depresszióba fognak kergetni saját diáktársaim, ha sokáig maradok még a közelükben. Halkan sóhajtok egyet, lehunyom szemeimet, és csak várom a beszéd kezdetét, elvégre az nem maradhat el.
Mintha kívánságom csak parancs lenne, McGalagony üdvözli a tanulókat. Hangjában furcsa reszketést vélek felfedezni, s cseppet sem csodálkozom rajta... Továbbra sem értem, miért maradt itt.
Lassan a tantárgyakra terelődik a szó, én pedig figyelmesen hallgatom az információkat – hiszen erre vártam. Végre lehull a lepel.
Számmisztika...
Érdemes lenne figyelni, elvégre a számmisztika fakultációs tantárgyam. Nem mintha annyira lelkes lennék, de csak azután gondoltam végig azt, hogy nincs is kedvem hozzá, miután leadtam a jelentkezésemet. Persze megtehetném, hogy nem járok be, de az mégis hogy nézne ki...? Különben is, egész helyes az új professzor. Szimpatikusnak tűnik, aztán ki tudja...? Lehet, hogy utálni fogom egy pár óra elteltével. Minden azon múlik, hogy hogy tanít, én pedig ajánlom, hogy ne legyen unalmas az órája, mert akkor nagyon... Morcos leszek.
Mikor a bűbájtanról kezd el beszélni, unottan nézek le keresztbe vetett lábaimon nyugvó kezemre, elvégre utálom azt a tantárgyat. Ráadásul egy ilyen fiatal valaki nem hiszem, hogy olyan jól tudna tanítani...
Repülésóra... Egyre jobb! Mulatságos azt látni, amikor kiöregedett, vagy sportjukat abbahagyó „hírességek” kétségbeesetten keresnek megoldást arra, hogy mindennapi megélhetésüket biztosítani tudják. Szánalmas.
De Crasso, de Crasso... Milyen ismerős ez a név... Hát persze, a hollóhátas csaj, ez meg a bátyja. Hát nem édes? Együtt a család. Furcsa alaknak tűnik a srác amúgy, és még órát is fog nekem tartani. Rúnaismeret... Egyik kedvenc tantárgyam, úgyhogy benne is csak bízni tudok...
A következő név hallatán kisebb morajlás hallatszik. Mirol. Kezdem úgy érezni, hogy valójában egy Mirol-galaxisban élünk, ahol ők irányítanak mindent, és hogy mindenhol ott vannak. Ráadásul ezt a férfit – Angelust – ismerem is. Találkoztam már vele. Arra nem emlékszem, hogy hol, és mikor, de emlékszem rá. Az arca, a tartása, az öltözete – mind-mind megragadt bennem. És most ő lett a Mardekár vezetője is... Érdekes. Azért bevallom, hiányozni fog Piton.
A többi kinevezésre nem is nagyon figyelek, a számomra érdekes dolgokat már úgyis elmondták. Óvatosan masszírozom meg a kézfejemet, miközben ide-oda nézelődöm. Kiszúrom az asztal végén Joseyt, akiről még mindig nem hiszem el, hogy itt van – mennyit imádkoztam érte a nyáron, hogy tartson ki, és térjen vissza... Aztán megtalálom Davist is, aki szokásához híven komoly, hűvös arccal figyeli a beszédet. Ezután kiszúrom a tömegben Alysont is, akivel csak futólag ismerjük egymást. Végül pillantásom Dracon akad meg végül, hosszú percekig csak nézem, a leszállás előtti időre gondolva. A beszélgetésünkre, a hosszú idő utáni első találkozásunkra, és a szavaira... A saját szavaimra. Miután ráébredek, hogy már hosszú ideje csak őt nézem gondolataimba merülve, elfordítom a fejemet, és megkeresem Cassiust, majd egy futó mosoly után az asztalra szegezem tekintetemet.
Csak akkor kapom fel hirtelen a fejemet, mikor a vér-kérdésre terelődik a szó; számítottam erre, de nem hittem volna, hogy ennyire nyíltan ki fogják ezt jelenteni... Ezt a részt már csak unottan, a lakoma kezdetét várva ülöm végig, a néma csendet hallva nézek ismét a tanárok felé, és várok. Hogy mire, azt magam sem tudom. Talán az égi jelre, talán arra, hogy valaki oldalba lökjön... Ki tudja.

A vonaton unottan ültem, kerülve most mások társaságát, vagy csupán mindezt amiatt, hogy ne kelljen túl sokat beszélnem. Régen pedig milyen beszédes voltam, alig lehetett lelőni... most pedig... talán még a puska csöve is hátat fordítana, vagy inkább azért lőnének le, hogy beszéljek már végre. Alig vártam, hogy végre beérjünk, és újra a Nagyteremben üljek, mint minden év elején. Bár kicsit már unalmasak voltak a kezdések... de ahogy mondani szokás, minden kezdés rossznak tűnik, de aztán egyre jobban kezd felszabadulni a punnyadás. A nyaram nem volt valami fényes, egész idő alatt csak kutatásokat végeztem, amikor rám jött a tanulhatnék, akkor tanultam, vagy jobbik esetben befordultam egy sarokba, hogy megvárjam, míg elmúlik. Másrészt persze kiélvezhettem minden szabadidőmet annak ellenére is, hogy a bátyáim nem hagytak az újonnan kitalált agyszüleményeikkel. Na, ők azok, akiket nem lehet lelőni.
Gondolkodtam azon, hogyha elkezdődik az új tanév, minden meg fog változni... újra. Hisz ahányszor belépek a Roxfort kapuján, mindig új kihívásokkal kell szembenéznem, ismeretlen arcokat felfedeznem... igen, az ismeretlent. Bár ahogy egyre közelebb értem, már nem azt éreztem, mint régen. Mintha valami azt sugallná, hogy ez a tanév más lesz, mint a régiek. Talán mégis a régi, de ugyanakkor erősebb, szigorúbb. De miket is gondolok! Hisz az nem történhet meg... vagy mégis?
Amint belépek a Nagyterembe, egy ideig még hezitálok azzal, hogy továbblépjek. Mintha félnék egyszerűen is tenni egy lépést előre. De mindez nem emiatt volt. Inkább körülnéztem, és ismerős arcokat véltem felfedezni, ugyanakkor az ismerősök mögött ott lapult az a nagy ismeretlen, amit annyira kergetek. Mindegy. Csak tovább ballagtam némán egy erőltetett mosollyal, bár az is halovány volt. Utoljára az oroszlánok asztalánál tekintettem körbe, végül kiszemeltem magamnak egy üres helyet, ahová leültem. Nem volt baj az, ha ismerős volt, vagy nem volt ismerős. Bizony, ez lesz az ötödik évem, s ennyi idő alatt még én sem ismerhettem meg mindenkit. Némely diákokat is csak látásból ismerem, mivel szinte minden nap elsétálok mellettük a tanévek folyamán. Csak várok csendben, hogy végre történjen valami. De... mi ez a nagy csend? Máskor úgy suttognak, és kiáltoznak a diákok, hogyha egy nagy bomba robbanna, akkor sem lehetne őket szétszedni, de most... ez a csend nem olyan csend volt, amilyennek lennie kellene. Egyesek arcán a csend a semmitmondást tükrözi, másokén viszont olyan érzelmeket fejez ki, mely megmagyarázhatatlan.
S ekkor szólal fel McGalagony professzor is. Figyelmesen kísérem minden egyes szavát, még akkor is, ha nem nézek rá folyamatosan. Egy-két pillantást megengedek magamnak, de idő után még ennyit sem. Főleg azon szavak hallatán, amik úgy hatoltak be a fejem legmélyére, hogy szörnyet halnék tőlük. Mi az, hogy új tanárok? Miért? A régi tanárok hol vannak? Kívül elbambult arcot vágtam, de legbelül elkeseredtem. Szerencsére nem kell gyászolnom... azt megtettem már elégszer egy évben. Most ennek itt nincs helye. Még ezek hallatára is megígérem magamnak, hogy megpróbálom a lehető legörömtelibb arcomat elővenni. Szóval... már nem a régi lesz a Roxfort. Pár diák számára talán nem. De majd mi teszünk érte, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. És akkor nem lesz ez a kínos csend sem.
Egyébként is... lassan már azt kezdem megunni, hogy 3 csoportra osztanak minket. Pedig ez még csak most érvényesült. Aranyvérűek, félvérek, muglik... nem is mindegy ez egyáltalán? Kinek nem az? Ráadásul még a kedvenc órámat is lenyúlta valami új tanár. Hát... ez nem az én napom. De, muszáj lesz hozzászokni. Hozzászokni? Ehhez? Megint ökörségeket beszélek. Cöh... szabályok, szabályok. Pedig már ennyi is éppen elég volt. És akkor most kezdhetek azon filózni, hogy az elsősök között miért nincs annyi griffendéles, mint körülbelül mardekáros? Zöldek többségben... már nincs egy bátor lélek sem.
Miután befejeződött, újra magam elé néztem... rá az ételre. De valahogy már az étel sem tűnt olyannak számomra, mint régen. Éhes vagyok. De ettől még az étvágyam is elment. Fanyar képet vágtam, mintha egy kifacsart citrom lettem volna. De az éhség győzött végül...