+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ♦Omnis vir lupus♦
| | | | |-+  Régi idők dalai
| | | | | |-+  Dimitrij Ivan Vulkanov (Moderátor: Dimitrij I. Vulkanov)
| | | | | | |-+  Dimitrij Ivan Vulkanov
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Dimitrij Ivan Vulkanov  (Megtekintve 2449 alkalommal)

Dimitrij I. Vulkanov
[Topiktulaj]
*****


Kiégett sztársportoló :: "darabos, és tömbös"

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 06. 25. - 18:44:35 »
+4


        

jelszó || "Szótlanul tették meg az utat Roxmorts határáig."
teljes név || Dimitrij Ivan Vulkanov
becenév || Dimitrij, Ivan
nem || férfi
születési hely, idő || Szófia, 1974. május.08
kor || 24
vér || arany
iskola || Durmstrang Akadémia
munkahely || Roxfort, repülésoktató


        

Üdvözlöm olvasóinkat itt a „SPORT-RIPORT” rovatunkban.
Itt ülök, Dimitrij Vulkanovval, az első, kviddics világkupadöntőbe bejutott bolgár csapat, immár világhírnévre szert tett ex-terelőjével szemben, s nemrég felkértem egy interjúra, ugyanis Mr. Vulkanov a közelmúltban Angliába költözött. Hát akkor lássuk az interjút, melyért még Rita Vitrol is sikítozva verekedne.


- Üdvözlöm, Mr. Vulkanov… - a boszorkány arca csak úgy ragyogott, ahogyan a penna már vadul szántotta az előtte fekvő, végtelennek tűnő, sárgás pergamenlapot.
- Dimitrij. – a férfi egy kényelmes, vörös fotelban ült, s kezében egy pohár vizet tartott. Sosem kedvelte az alkoholt. Ruhája szokványos tinédzser viseletet tükrözött, mintha most jött volna a Roxfortból. Fel sem tűnt volna senkinek, az a három és korkülönbség. Mindenki simán hetedikesnek titulálta volna, viszont ha az arcára néztek, akkor már tudták, nem minden az öltözködés, ám ezt a teóriát Dimitrij mélyen elvetette.
- Dimitrij. – ha lehetett, a boszorkány arca még jobban ragyogott - Úgy tudom, maga Bulgáriában született. Kérem, meséljen otthonáról, illetve családjáról.
- Szófiában születtem, ’74 májusában. Akkoriban még minden más volt, főleg, otthon. Aznap két nő is szülőszobába került. Egyszerre. Mugli kórház volt, mivel az ottani mágus-kórház akkoriban még zárva volt. Mindegy is. Aznap sok zavargás volt a kórházban. Előző este kirabolták a vérbankot. Két orvos rejtélyes körülmények között meghalt, sokan pedig nem tudtak elindulni a rossz időjárás miatt munkába, így feleannyi orvos jutott egy emberre, így édesanyám ikerszülésére sem tudtak akkora figyelmet fordítani, mint amekkorát kellett volna. Először Vitalij jött a világra, utána pedig én. Vagyis… sokáig így tudtam.
* * *
- Anyu?
- Igen kisfiam?
- Miért nem hasonlítunk egymása? Vitalij és én? Ő miért teljesen más? Nem azt mondtátok, hogy ikrek vagyunk? – a hatéves, sötét hajó kisfiú kíváncsian tekintett édesanyja elnyúzott arcára, aki most is, mint általában mindig, ceruzát dugott gyönyörű, vörös kontyába, hogy az megtartsa a hajzuhatagot, s füle mögött is egy hosszú, fekete grafit volt. Dimitrij az ölében ült, mögötte összegyűrt papírdarabok hevertek az ágyon szanaszét.
A nő fáradtan felsóhajtott. Már megint ez a kérdés.
- Tudod, ti kétpetéjű ikrek vagytok kicsim. – válaszolta türelmesen, arcán mindenféle mosoly nélkül. Kerülte fia tekintetét.
- Igeen, tudom, de akkor is. A testvéreknek szeretniük kéne egymást, nem? Én pedig egyáltalán nem szeretem Vitalijt. Mindig csak hisztizik, meg nyavalyog. Ha kviddicsezünk akkor ő inkább elmegy mást, mugli játékokat játszani. Viktor sem szereti. – ez már pedig fontos tényező volt. Viktor mindig is fontos szerepet játszott a fiú életében.
- Tudom kicsim, tudom… - a nőnek immár nehezebben jöttek a szavak. Maga elé meredt és a falat bámulta, majd fia türelmetlen mocorgására feleszmélt.
- Tudom, de ez van. Próbáld meg meglátni a bátyádban a jó tulajdonságokat és akkor hátha meg fogod szeretni. Próbálj meg egyszer játszani vele. - szeme könnybe lábadt, majd az ajtóban toporgó kisfiúra tévedt tekintete. – Menj, menjetek… kviddicsezzetek. Viktor már vár.

* * *
Ivan felkapta a fejét, s folytatta válaszát.
- Édesapám átoktörő így elég keveset tartózkodott otthon. A nevelésünk édesanyámra maradt, aki talártervezőként szintén elég elfoglalt volt. Rengeteg megrendelést kapott és éjjel nappal dolgozott. Két évvel később megszületett az öcsém, Eduard, akiben megtaláltam azt, amit Vitalijból hiányoltam. Vidám volt. Izgága és imádta a kviddicset, akárcsak én. Szerettem az öcsémet. Mindennél jobban. Mindenemet odaadtam volna érte, míg az ikertestvéremet pedig gyűlöltem. Egyfolytában csak a könyveket bújta, sosem akart játszani. Nagyképű volt s lenézett. Alig szólt hozzám akkor is csak ha muszáj volt, s szavaival folyamatosan sértegetett. Volt köztünk egyfajta, természetünkből adódó ellentét. – hangja mintha kissé érzelgős lett volna, így köhintett egyet, majd kérdőn a lányra tekintett, jelezve, befejezte válaszát. Lehet, hogy kicsit túl sokat is árult el.
- És tudomásom szerint van még valaki, akit kihagyott.
- Nem tudom, kire gondol. – dehogynem.
- Hát Viktor Krumra, ki másra. – húzta fel szemöldökét Ms.Grosiean. – Úgy tudom, unokatestvérek.
Áhá, kibújt a szög a zsákból. Minek képzeli ez őt? Vásári majomnak, aki csak úgy, hipp-hopp, mindent elmond neki a híres Viktor Krumról. Nem, ilyet nem játszunk.
- Áh, valóban. Viktor édesanyja és az én édesapám testvérek. Igaz én két évvel idősebb voltam de Viktorral együtt kaptuk meg az első kvaffunkat és ütőnket. Együtt nőttünk fel, s együtt ismerkedtünk meg a kviddics csodálatos világával. Nem mondom, előtte is kviddicseztem, de akkor még annyira nem érdekelt. Viktor volt az aki behozta az életembe ezt a sportot. Csodálatos gyerekkorom volt, ezt nem tagadhatom. Nem telt el nap kviddics nélkül, majd mikor a Durmstrangba kerültem, oly reményekkel szálltam fel a buszra hogy bekerülök a kviddicscsapatba, s két év múlva Viktorral ismét egy csapatban játszhatunk. – arcára nosztalgikus mosoly ült ki.
- És? Bekerült?
- Oh, igen. Én másodikosként bekerültem, majd Viktor pedig elsősként. A tanárokat elvarázsolta az őstehetség. Krum, aki bizonyosan örökölte nagyapja génjeit. Hát nem fantasztikus? Egyre jobbak lettünk és egyre többet láttak bennünk. Sokan azt mondták mi leszünk a jövő nemzedéke. Végülis igazuk volt. – Dimitrij vállat vont, s arcán szolid mosollyal nyugtázta a Biancánál elért hatást.
- De nem volt féltékeny Viktorra? Azért, amiért ő tehetségesebb volt, mint ön?
- Tehetségesebb? Nem, nem erről volt szó, hiszen külön-külön poszton játszottunk. És amúgy is, mindketten ugyanolyan jól repültünk. Úgy vélem a puszta szerencse, no meg a neve volt az, ami az unokatestvéremet előre emelte az emberek szemében. És igen, az elején még féltékeny voltam…
Remélem kielégítettem a kíváncsiságát a családomat illetően Miss. Grosiean.
– hangja udvariasan csengett mégis érezhető volt benne a gúny. Már most tudta, nem Bianca Grosiean lesz a kedvenc újságírója. Pedig egész csinos.
- Oh, hogyne. – mondta elpirulva, majd feljebb húzta a pergament, amíg a penna remegve várakozott a levegőben – Nos, kérem, meséljen a Durmstrangos éveiről.
Höh, úgy látszik erről a „Pétervári Varázspletykák”-ban nem talált elég választ.  
- Mint már említettem, várakozva indultam el az iskolába, ahova elöljáróim is jártak. A tanárok többsége kedvelt, ám voltak, akik nem szerették a sportolókat. Azt hiszem ők voltak azok a gyerekek, akiket a nagy, keményfiúk midig elvertek. Ők voltak, azok, akik képesek voltak órákat tölteni a könyvtárban és fittyet hányni a kviddicsre. Mintha csak Vitalijt láttam volna bennük. Egyiket sem szerettem még jó, hogy kevesen voltak. Aztán ott voltak a meccsek... Sajnos nem mindig nyerhettünk, és ilyenkor eléggé elkeseredettek voltunk, hiszen otthon mindig mi voltunk az erősebb csapatba. Pár év múlva viszont megszoktuk, s már ez sem okozott különösebb problémát. Gondtalan életünk volt. A lányok körül rajongtak, s szinte mindenki kedvelt minket. Rengeteg hülyeséget csináltunk. Például egyszer leborotváltuk egymás fejét kopaszra, vagy kilövettük a fülünket, rá egy évre meg tetoválásokat csináltattunk, amiket a szüleink a mai napig nem tudnak.  Miután elvégeztem az iskolát, a jó eredményű RBF és RAVASSZ vizsgáim után, egy évre rá eljött a világkupadöntő ideje. Már két éve játszottunk a bolgár csapatban. Én és Viktor. A kritikusok azt mondták legendás csapat vagyunk. Csodás összeállítás volt. Az életem folytatódott tovább a már megszokott tündérmese fázisban. Szóval Angliába utaztunk, hogy ott megmérkőzzünk a kviddics világkupáért. Az ország csodás volt. Egy héttel korábban érkeztünk. Megnéztük az Abszol utat, a minisztériumot, meg ugye a fősulikat, hiszen sokan a csapatból már a továbbtanuláson gondolkoztak. Mi Viktorral csak egyet szerettünk volna. Nyerni.
Aztán eljött a nagy nap. Rengeteget edzettünk előtte és úgy tűnt, elég is lesz…

* * *
A közönség zúgott.
Mindenki őrjöngött odakint. Én hátra fordultam, s láttam Viktor, izgatottságtól vörös arcát. Nem nézett rám, így nem tudtam neki sok szerencsét kívánni, helyette a közvetlenül mögöttem álló kis termetéről híres Volkovnak mutattam felnyújtott hüvelykujjam majd visszafordultam. Vettem egy nagy levegőt, mire a nagy kétszárnyú ajtó kitárult. Szokatlan, hogy mekkora ajtókat raknak ilyen kis helyekre. Odakintről egy mély öblös hang hallatszódott. Megcsóváltam fejem, ahogyan felismertem benne Ludo Bumfolt hangját. Egész jó arc az öreg, eltekintve attól, hogy szerintem valami nagyon nem stimmel vele.
– Most pedig, hölgyeim és uraim, bemutatom a bolgár kviddicsválogatottat! Dimitrov! Ivanova! – a csapattársaim, a barátaim villámsebesen reppentek ki a stadionba, hol a tömeg immár vészesen hangos üdvrivalgása fogadta őket. - – Zográf! Levszkij! Vulkanov! Volkov! Éééééés – Krum!
Elrugaszkodtam és repültem. A szél hajamba kapott, ütőmet pedig szorosan kellett fognom, nehogy leejtsem véletlenül. Mikor kiértem és volt alkalmam körbenézni az immár telített stadionban, elakadt a lélegzetem, de csak egy pillanatra. Viktorra pillantottam, aki vidáman integetett a népnek és közben repkedett körbe-körbe. Lenéztem, s megpillantottam a véláinkat is. Nem kedvelem őket mindig csak a baj van velük, de hát, elvégre a kabaláink, és ez van. El kell viselnem őket, még ha nem is szívesen teszem.  
Majd megjöttek az írek. Mind a heten kirepültek, utána pedig jött a bíró, valami egyiptomi csóka. Lejjebb ereszkedtem s felvettem a pozíciómat, a labdák szabadon engedésére várva, hogy aztán végre elkezdődhessen A játék.
– Ééééés FELSZÁLLTAK! – bömbölte Bumfolt. – Mullett a kvaffal! Troy! Moran! Dimitrov! Újra Mullett! Troy! Levszkij! Moran!
Feljebb repültem, ütőmet kikaptam karom alól, s rögtön egy hatalmasat sóztam a gurkóba mely Ivanovát vette volna célba ám most kénytelen lesz beérni Mullettel.
Minden szokatlan sebességgel történt. Ütöttem, volt, hogy rúgtam a gurkót és mindeddig sikeresen védtem a sajátjainkat. Ám gól még nem …
– ÉS TROY GÓLT SZEREZ! – harsant fel Bumfolt hangja, s a közönség kirobbanó ovációval ünnepelt. – Tíz-nulla Írország javára!
Fanyar képpel suhantam lejjebb hogy az egyik gurkót Troy fejébe küldhessem ám az ráhasalt seprűjére s kitért a labda elől. Idióta.
Most már volt, ami motiváljon. Nyernünk kell!
Megcsóváltam fejem. Elhaladtam Troy mellett, és beintettem neki. Rohadék. Sosem bírtam az íreket.

A következő két percben újabb két gól született, mi pedig egyre elkeseredettebben, egyre vadabbul játszottunk. Már nem érdekelt, hogy kit és hol találunk el. A célunk egyértelmű volt. Többször is megbontottuk az ír sorfalat, s végül sikerült megszereznünk az első gólt. Ujjongva ünnepeltük Ivanovát, majd gyorsan befogtuk a fülünket, ahogyan lent a vélák táncba kezdtek. Ismertük bűverejük hatását. Már jó párszor volt részünk ilyenben, s nem akartunk itt a nagy közönség előtt megszégyenülni.

Aztán folytatódott a meccs. A kommentátor nem győzte sorolni a neveket, s még így is mindig lemaradt egy-két lépéssel.
Azután mindenki elhallgatott s egy felé figyelt. Még mi is elfelejtettük, hol vagyunk. Mind egyszerre kaptuk tekintetünket a két fogóra. Egy ideig izgatottan figyeltem a jelenetet majd elmosolyodtam, mikor felismertem a trükköt, s legszívesebben hangosan felkacagtam volna mikor Lynch a földnek csapódott.
– Amíg a medimágusok Aidan Lynchet vizsgálják – dörgött fel Bumfolt kommentárja –, a játék szünetel.
Viktorra pillantottam, aki magasan repkedett. Kedvem lett volna gratulálni neki a csodás mutatványért, de nem akartam megzavarni, mert tudtam, hogy a cikesz után kutat. Aztán az ír ismét seprűre szállt s folytatódott a játék. A zöldek minden eddiginél fergetegesebben repültek, de mi jobbak voltunk. Vagyis, így éreztük. Volkovval folyamatosan ütöttük a gurkókat, hatékonyan szétszakítva a hajtók alakzatait, s néha még a terelők felé is küldtünk egy labdát.


A következő negyed órában a játék további tíz ír góllal gyarapodott, s így az állás immár százharminc – tíz volt. Dühös voltam. Őrjöngtem, de nem tudtam mit tenni. Tudtam, hogy mindenki a maximumot hozza. Már biztos voltam benne, ezt a csatát elvesztettük. Teljesen elkeseredtem. Az eddigi munkánk most semmibe veszni látszik. És a játék ezen a ponton kezdett durvulni.
Az egyik ír támadás alkalmával, mikor Mullett a karikáink felé repült Zográf kirepült elé s a következő pillanatban már harsant a sípszó.
– Musztafa felelősségre vonja a bolgár kapust – kommentálta az eseményeket Bumfolt. – Bizonyára könyöklésért. És… igen, büntetőt ítél Írország javára!
Egy haragos pillantást vetettem Zacharyra aki most füstölögve repült vissza a karikáihoz.
Felnéztem az égre s megpillantottam a leprikónokat, akik egy hatalmas "HA-HA-HA" feliratba tömörültek, erre persze a véláknak is megvolt a saját reagálásuk. Táncba kezdtek én pedig újból igyekeztem elkerülni sajátos mágiájuk hatását.
Aztán ismét harsant a kommentátor hangja.
– Ejnye, ez azért túlzás! Kéretik észhez téríteni a bírót!
Lepillantottam s láttam amint Musztafa valószínűleg a mellette álló varázslók hatására, észhez tér, s kiabál a vélákkal.
– Ha nem csalódom, Musztafa bíró ki akarja küldeni a pályáról a bolgár kabalákat! – hangzott fel Bumfolt mennydörgő hangja. – Ilyen még nem volt, hölgyeim és uraim!… Ejnye, úgy látom, kezd elfajulni a dolog…
Na, ezt már nem! Nehogy már kiküldje a nemzeti kabaláinkat. Dühösen megindultam a föld felé, s láttam, hogy Volkov mellettem van. Ó, remek, szóval nem csak én gondolkozok helyesen.
A bíróhoz siettem s hangos vitába kezdtem vele.
- Hé, ezt nem teheti. Nem küldheti ki őket!
- Dehogynem, s meg is teszem. –ha lehet az ő hangja még dühösebb volt, mint az enyém.
- Akkor azokat is küldje ki! – Vokov is beszállt a vitába. Ránéztem s láttam a fent lebegő ír kabalákra mutat. Helyes.
- Miért? Azok nem zavarnak senkit!
- Dehogynem. Minket igenis zavarnak! Elvonják a figyelmünket a játékról! – próbálkozott elég gyenge érvekkel.
- Nem érdekel, így is elég pocsékul játszanak. A vélák mennek és kész! Maguk meg szálljanak vissza a seprűikre! – mondta s a levegőbe mutogatott.
- Ez már túlzás! Hogy merészel olyat mondani, hogy…
Két sípszó szakított félbe mi pedig dühösen szálltunk vissza seprűinkre.
– Írország két büntetőt dobhat! – kiabálta Bumfolt, túlharsogva a piros tábor felháborodott moraját. – Volkov és Vulkanov bizony jobban tennék, ha visszaülnének a seprűikre… igen… már fel is szálltak… és Troynál van a kvaff
Ami ezek után a karikás póznák között zajlott, inkább elkeseredett légi csatára hasonlított, semmint sportmérkőzésre. Mi mindent ütöttünk az sem érdekelt, ha az írek feje bánja és úgy látszik Dimitrovnak is ez ját az eszében mikor majdnem letaszította a kvaffot birtokló Morant a seprűjéről. Persze, Bumfolt ezt sem bírta megállni szó nélkül.
– Fault! – visszhangozta Ludo Bumfolt mágikusan felerősített hangja. – Dimitrov lökte Morant! Szándékosan karambolozott vele! Ezért megint büntető járna… tessék, már halljuk is a sípszót!
És valóban.
A leprikónok újra a levegőbe röppentek, s ezúttal egy óriási kezet formáztak, amelynek csak egyetlen ujja volt kinyújtva… A sértő gesztus láttán a vélák végképp kijöttek a béketűrésből; betódultak a pályára, és öklömnyi tűzgolyókat kezdtek dobálni a leprikónok felé. Én ismét lenéztem s megdöbbenve láttam hogy kabaláink arca most csúf, kampós csőrű madárfejjé torzult, s vállukból pikkelyes szárnyak nőttek ki. Bosszúsan megcsóváltam a fejem, majd feljebb reppentem, s az egyik gurkót suttyomban az ír karikák felé küldtem hátha őrzőt talál.
A pályára siető minisztériumi varázslók megpróbálták szétválasztani a vélákat és a leprikónokat, de vajmi kevés sikerrel; mindazonáltal a csapatkabalák csatája ártatlan évődésnek tűnt a magasban zajló elkeseredett küzdelemhez képest.
Már senki sem foglalkozott a szabálytalansággal. A bíró sem bírta már szusszal. A sípszót elnyomta a lenti ricsaj. Mindenki kihasználta ezt a zűrzavart…
– Levszkij – Dimitrov – Moran – Troy. Mullett – Ivanova – újra Moran – még mindig nála a kvaff – ÉS BEDOBJA!
Mi viszont nem eléggé. Egy újabb ír gól születése után már bántam, hogy a pálcámat nem hoztam magammal. Úgy szétátkoztam volna az összes fejét, hogy… húúú…
Az ír szurkolók örömkiáltásaiból azonban alig hallatszott valami a vélák vad visítása, a minisztériumi mágusok varázspálcáinak durrogása és a mieink bőszült bömbölése közepette. A játék azonnal folytatódott; Levszkij indult el a kvaffal, lepasszolta Dimitrovnak… Quigley terelő ekkor egy lendületes suhintással Viktor felé küldte az egyik gurkót. A fogó nem hajolt félre elég gyorsan, és a súlyos golyó telibe találta az arcát. Aggódva repültem közelebb s rémülten láttam, hogy Viktor törött orrából ömlött a vér, Musztafa mégsem fújta meg a sípját. Mással volt ugyanis elfoglalva, az egyik véla tűzgolyója lángra lobbantotta seprűje farkát.
- Hé, figyeljen már ide maga fajankó! – bömböltem magamból kikelve, de úgy vélem nem sokat hallott szavaimból.
Megindultam unokatestvérem felé, hátha tudok segíteni neki, de akkor Lynch a föld felé suhant, s Viktor követte. Egy újabb műbukás, ne máár…
Izgulva figyeltem az újabb mutatványt, s biztos voltam benne hogy ez ismételten csak trükk, de mikor Viktor az utolsó pillanatban sem fordult vissza, már tudtam, hogy a cikesz ott van. Aztán Lynch a fölnek csapódott, majd a vélák őrjöngve rá vetették magukat. Elsuhantam felettük, s nem bírtam ki, lekiáltottam nekik.
- Jó étvágyat! És aztán ne sokat hagyjatok belőle.
Azután gyorsan Viktorra néztem, aki már cikesszel a kezében repült, vértől eltorzult arccal. Vesztettünk. A gondolat elég gyorsan eljutott agyamig. Vagyis csak én vesztettem. Viktor nyert. Ő a lehető legjobban alakított. Ismét.

* * *
- De nem volt elég. Vesztettek. – hangzott a boszorkány mindenféle érzelemtől mentes hangja.
- Nem csalódtam magában, ezúttal is mindent jobban tud nálam kisasszony. Ám valóban. Úgy látszik nem. – felelte Dimitrij bosszúsan majd felhúzott szemöldökkel várta a további kérdéseket.
- És mi történt a meccs után?
- Ezt hogy érti? Természetesen visszamentünk a szállóba. Nem volt okunk ünneplésre.
- Oh, szóval nem volt ott a zavargásokon, melyek a meccs után a stadiontól nem messze történtek?
- Nem. Mi nem sátoroztunk.
- Rendben. Akkor öhm… kérem, meséljen a Durmstrang utáni évekről.
- Hát… miután visszatértünk Bulgáriába, mindenki ünnepelt minket pedig egyáltalán nem voltunk hősök. A Durmstrangban minden eddiginél jobban felnéztek ránk, hiszen akko még én is gyakran bejártam, mivel nem volt semmi dolgom, ám minket ez a sok rajongás nem érdekelt. Minden áldott nap edzettünk. Jobbak akartunk lenni. Be akartuk bizonyítani, hogy tudunk ennél is jobbat. Aztán az első héten Mr. Karkarov küldött egy baglyot. Azt írta úja megrendezik a Trimágus Tusát és itt az alkalom, hogy bizonyíthassunk. Persze én már nem játam az iskolába de mindig is jó kapcsolatban voltam az igazgatóval, habár az iskolai szigort gyűlöltem és mindig lázadoztam a tanárok szigoa ellen ő valamit látott bennem. A mai napig nem tudom mi lehetett az. Azt hiszem csak segítség kellett neki a hajóhoz vagy nem talált elég diákot akik elvezethetnék helyette, így engem is elhívott. Örültem, hogy visszatérhetek Angliába ám még mindig bennem volt az ott átélt kudarcok emléke így féltem, hogy mi vár majd rám. Azért egy világkupa döntőt elveszíteni nem kis dolog.
Szóval októberben a Roxfortba mentünk. Tudtam, hogy az angol lányok szépek, de ott aztán duplán is szembesülhettem vele. Miután megérkeztünk, a Fekete-tónál horgonyoztunk le. Esténként kijártunk a kviddics pályára edzeni, a délelőttöket pedig… meglepő módon edzésekkel ütöttük el. Szerettünk volna minél jobbak lenni, mivel, az egy dolog hogy akkor a Roxfortban voltunk de tudtuk hogy ha hazaérünk, akkor ugyanúgy folytatódnak a kemény meccsek, s nem akartunk kiesni a formánkból. Az épületbe ritkán jártunk fel. Többnyire csak étkezésekkor. A Tusára mindannyian jelentkeztek akiket elvittünk, ám végül Viktor lett a kiválasztott. heh… ki gondolta volna, igaz? Az első próbára közösen készültünk. Sokat segítettem neki. Mindig is én voltam az eszesebb, ő pedig… hát a sportosabb. Egy ideig nem tudtuk mire készüljünk tehát csak bűbájokat meg átkokat vettünk át, ám egyik reggel Karkarov professzor azzal fogadott bennünket, hogy a próbán egy sárkányt kell majd legyőzni. Ezután találtuk ki, hogy a kötőhártya-bűbájt alkalmazzuk mely aztán tökéletesen működött is. A második próbára már nehezebben ment a felkészülés. Azt hiszem Karkarov jött rá a megoldásra. Ezen a próbán én nem igazán vettem ki a részem, de hát nem is az én versenyem volt… December végén pedig eljött a karácsonyi bál ideje. Nagyon izgultam és Viktor is. Ami azt illeti mi csak fiúkat vittünk magunkkal, szóval, ha párt is akartunk vinni a bálba, akkor valaki Roxfortost kellett keresnünk. Viktor volt a gyorsabb. Ő egy Hermione nevű lányt hívott meg. Gyönyörű volt én meg kicsit irigy. Cselekednem kellett mielőtt hoppon maradtam volna így a második lányt, akivel összefutottam, meghívtam. Barbara Kennethnek hívták. Tudom. Sosem felejtem el a nevét. Csodás lány volt, csak kicsit fiatal hozzám. Minden tökéletes volt… mint mindig, mint az egész életem. Egészen addig, amíg el nem vegyültünk a többi Roxfortos között és összefutottam… magammal. Elsőre legalábbis ez jutott eszembe. Az a fiú teljesen úgy nézett ki, mint én. Mintha csak az ikertestvérem lenne… és akkor… akkor eljutott a felismerés az agyamig. A srácot Jonathannak hívták… és ő volt az ikertestvérem. Az igazi.

* * *
- Mégis mit gondoltál, mikor mondod el? – még sosem kiabáltam anyámmal. Ez az első alkalom.
- Én… én… nem tudtam.. – hebegte. Reménytelen.
- Már hogy ne tudtad volna anya? Ez a fiú teljesen olyan, mint én. Úgy beszél, úgy mozog, úgy hordja a haját! És képzeld kviddicsezik! – a mondat befejeztével elfordult anyjától, s a nyitott ablakon keresztül a kertre nézett.
- De ezt te is jól tudod, nem igaz? – hangját alig lehetett hallani.
A nő csak bámult meglepettségében, de nem szólt semmit. Nem találta a szavakat.
- Amikor heteket voltál távol Angliában… divatbemutatókon. – az utolsó szót olyan megvetéssel mondta ki, mintha egy nagy, csúnya, ragadós szőrgolyót dugtak volna az orra alá.
- Kérlek… csak azt mondd meg, hogy miért nem mondtad el nekem?
- Tudod kisfiam, akkor minden más volt. Te nagyon jól elvoltál Viktorral és Eduarddal…
- És Vitalij? Nem zavart, hogy kiközösítettük? Hogy mindenki utálta?
- Nem tudtam mit tenni! Apád imádta Vitalijt, neki nem mondhattam meg. Mindig is magára emlékeztette és mindig is ő volt a kedvence közületek.
- Lehet, hogy talán azért, mert Vitalij valóban az ő gyermeke.
Anyám felpattant s lendült a keze. Életemben először emelt rám kezet.
- Ne merészelj ilyet mondani!
- És pusztán azért nem fedted fel a te kis titkodat, mert apu szereti Vitalijt? Pusztán azért hagytad, hogy Jonathan az árvaházban szenvedjen miközben Vitalij, aki nem is a te gyereked, itthon ül és királyi életet él! Fogalmad sincs róla, hogy milyen volt nekem egy olyan testvérrel élni, akit nem is szerettem. Akit a kezdetektől fogva gyűlöltem. Ha másnak nem, legalább nekem megmondhattad volna, hogy a bátyámat elcserélték a kórházban. És amúgy is… úgy csinálsz, mintha olyan szegények lennénk. Simán kihozhattad volna Jonathant az árvaházból. Vehettél volna neki egy házat, vagy valami de nem. Te hagytad, hogy a fiad mugli módjára éljen!
- Mugli módjára? De hiszen a Roxfortba járt! És szerinted apád nem vette volna észre, ha hipp-hopp, eltűnik párszáz galleon? Hogy magyaráztam volna meg neki? Egyébként meg ő nem az én gyerekem! Nem én neveltem fel és nem is érzem a magaménak. Nem kell ide!
- Oh persze! Az árvaházban biztosan olyan sokat varázsolhatott. Anyu, az egy mugli árvaház volt! És hogy mondhatod hogy nem a te gyereked? Te szülted nem?
- De értsd már meg! Nem tudtam mit tenni!
- Szóval nem is akartad, igaz? Pedig bármikor be sétálhattál volna abba az árvaházba és kicserélhetted volna Jonathant Vitalijra. Ennyi. Senki se bánta volna csak… - a fiú az ajtó felé kapta fejét. A nagy kiabálás közepette észre sem vette, hogy eggyel többen lettek. -… apám.

* * *
- Az ikertestvére? De hát hogyan?
- A kórházban elcserélték őt és Vitalijt, így történt, hogy Vit velünk élt, ő meg Angliában, ugyanis a szülei mindketten angolok voltak. Átmenetileg voltak Bulgáriában aztán pedig meghaltak, mikor Jonathan harmadikos volt, így ő árvaházba került.
- Értem. Folytassa, kérem.
- Ezek után a szüleim sokáig veszekedtek, mégsem tudtak közös nevezőre jutni, így végül elváltak. Apám egy év múlva adta be a válópert, majd egy hónap múlva már olyan volt, mintha nem is létezne. Elment, s magával vitte Vitalijt is, amit őszintén szólva senki sem bánt. Én pedig folyamatosan leveleztem Jonathannel. Nem sokára, anyámék válása után jött el az a bizonyos meccs mely fényűző karrierem végét jelentette. Moszkvában játszottunk, egy kistérségi csapat ellen. Igazából ez a meccs gyerekjátéknak bizonyult. Könnyű volt velük, hiszen hozzánk képest még csak kezdők voltak. Én viszont a szüleim megromlott házassága végett akkoriban egyre rosszabbul teljesítettem. Már egy ideje fontolgattam, hogy kilépek, mert a csapat már nem sok hasznomat veszi, de Viktor, akármikor meghallotta ezt a felvetést erősen tiltakozott. De az a meccs más volt. Mi is elég brutálisan játszottunk, ha arról volt szó, de az ellenfél csapata még nálunk is durvább volt. Egy csomó kis gyilkos. Sorba dobtuk a büntetőket, a sok szabálytalanságuk miatt, de a terelőket nehéz volt lebeszélni. A gurkóikkal szándékosan minket céloztak meg, és végül el is találtak. A jobb karom csuklótól fölfelé eltört én pedig leestem a seprűről, s eltörtem a lábam. Ez már elég ok volt ara, hogy kiléphessek a csapatból, s fájó szívvel bár, de, miután felépültem s egyedül is tudtam járni ott hagytam őket. Végleges búcsút vettem Viktortól, s Angliába utaztam ahol halott nagyszüleim üres háza várt rám. Pár hónapja haltak meg s anyám úgy döntött nekem adja a házukat. Nekem és Jonathannek. Mintha ez kárpótolhatna is minket az elveszett évekért, pedig tudtam hogy anyám csak azért csinálja hogy elmenjek otthonról, mivel mióta tudomást szereztem az ikertestvéremről, azóta kissé fagyos volt a viszonyunk és ez neki nagyon nem tetszett. Na, mindegy. A lényeg hogy beköltöztünk a hatalmas házba. Jonathan és én. Igazi agglegénylakást alakítottunk ki, s meglepően jól kijöttünk egymással. rengeteg közös vonásunk volt, s kiderült kettőnk közül ő a jófiú.
Az Angol helyzet nem volt valami rózsás. Halálfalók járkáltak az utcákon s immár a minisztérium is elismerte, hogy Tudjukki visszatért, ami igazság szerint már pár éve esedékes volt. Én nem sokat tudtam a háborúról. Ez nem az én csatám, s nem szerettem volna beleártani magam. Persze, ha harcra kerül a sor, akkor a Sötét Nagyúr ellen fogok csatába szállni.

Nagy sóhaj hagyta el a varázsló torkát. Mint aki már vagy százszor mesélte el ezt a történetet és most érne a legunalmasabb részhez.
- Igaz, Londonba költöztem, de pár hónap ottélés után felcsaptam mágiakutatónak. Mivel Johnathan ragaszkodott a főiskolához, ezért egyedül láttam neki a külföldi utazásoknak, melyek során bejártam Európát, s egy kisebb kutatócsoport tagjaként rengeteg új sötét varázslatot tanulhattam, illetve a mágia legkülönfélébb ágait ismerhettem meg. Garantálom, többet tudnék mutatni kegyednek, mint egy valamirevaló bűbájtan vagy bájitaltan tanár. Közel két évig utaztunk, Portugáliától, Törökországig, majdnem az egész földrészt bejárva. Kísérleteztünk is. Új bájitalokat fejlesztettünk ki, s új bűbájokat alkalmaztunk, majd iktattattunk törvénybe, de.... ezekről nem ebszélhetek kisasszony. Ha nagyon érdekli nézzen utána pár minisztériumi feljegyzésben. Aztán két év kalandozás után a csoport szétoszlott. Egy házaspár vezetett minket, akik végül egy új, idővisszaforgató bűbáj alkalmával csecsemővé varázsolták magukat, gondolom véletlenül, főleg mivel a dolog direktjét nem tudnám megérteni. A csoport feloszlott, és mindenki ment a maga útján. Voltak, akik tovább járták a világot együtt és voltak, akik megunták a dolgokat. Én senkihez nem kötődtem tulságosan, így könnyű szívvel váltam meg ettől az életmódtól, a szabadságom, azonban már nem igazán örült a döntésemnek.
- És hogy került a Roxfortba?
- Oh, igen. Visszatérve hallottam a megüresedett repülés-oktatói állásról, és gondoltam megpályázom. Nagyon hiányzott a kviddics és ez tökéletes alkalomnak ígérkezett, hogy azt csináljam, amit szeretek s ezt megoszthassam másokkal is.
- És mit tud a régi csapatáról?
- Az öcsém vette át a helyemet. Viktorral meg levélben tartom a kapcsolatot. – zárta le a témát Dimitrij.
- Értem. Hát ez fantasztikus! Köszönöm az érdekes és izgalmas beszámolót.
- Szívesen. – mondta a férfi majd megvárta, míg a nő távozik. Kezébe vette poharát s felhajtotta a vizet.

        

Dimitrij egy nagyon összetett jellem. Nem szereti, ha az emberek túl sokat tudnak róla. Nem szereti, ha az emberek érzelmeket látnak rajta. Így többnyire elzárkózik szinte mindenki elől. Na persze ezt ne úgy értsük, hogy totálisan antiszociális, hanem hogy felvett egy kemény külsőt, melybe az érzelmek nem férnek bele. Keménynek tűnik, mindazonáltal humoros és komoly is egyben.
Diákjaival általában lazán bánik. Nem szeret túl szigorú lenni, de a hangzavart sem tűri meg maga körül. A Durmstrangban kemény szigorban vészelte át a hét évet, s borzasztóan gyűlölt ilyen nyomás alatt tanulni így mindig is igyekezett kitöni lázadni a szabályok ellen, s épp ezét bánik így a diákokkal.
Nem veti meg a szarkazmus eszközeit sem. Undok és ez sokaknak nem tetszik ennek ellenére, ha komoly dolgokról van szó, akkor tud alkalmazkodni a helyzethez és kellőképpen viselkedni.
Ő tulajdonképpen olyan, mint egy nagy, lázadó kamasz, aki még csak ismerkedik a világgal.
Erőteljesen küzd az öregedés ellen, pedig elkerülni nem tudja. Szeretne örökké fiatal maradni, így igyekszik úgy is viselkedni. Pedig még fiatal, ennek ellenére arca idősebbnek mutatja koránál. Ez a tényező az, amit a legjobban gyűlöl magában. Pedig erről tehet a legkevésbé.  
Barátai mellett általában kitart, s bár nem mutatja, de szeretteivel törődik.  
Szeret társaságban lenni s jól érezni magát, mégis olyan mintha az összes embert utálná. Akiket nem szeret, azoknak a sorsa nem érdekli, így különösebben nem is foglalkozik velük.
Könnyen ki lehet hozni a sodrából, eléggé lobbanékony típus.
Az illemre nem sokat ad, maximum ha saját érdeke megkívánja.
Ha valamilyen feladatot rábíznak, azt elvégzi, igaz néha sikerül a saját hasznára fordítania, de megbízható.  Kiáll az igaza mellett és nem fél elmondani véleményét. Semmit nem fojt magába. Tényleg semmit. kacsint

        

mindig ||
x kviddics
x repülés
x szabadság
x a frissen elkészült kávé illata
x az öccse és a bátyja
x barátok
x a fiatalsága

soha ||
x ha hazudnak neki
x Vitalij
x sárkányok
x vélák
x szánalom
x magány
x bezártság
x öregedés
x alkohol

dementorok || Mikor elvesztették a világkupát.  
mumus || Saját magát látja, ahogyan a halálos ágyán fekszik.
Edevis tükre ||  
Szeretne örökké élni. Örökké fiatal maradni, s elkerülni az öregedést. Illetve szeretne újra befutott kviddics sztár lenni.  
százfűlé-főzet ||  sötétzöld, zavaros, elég sűrű. Íze, mint egy extra erős mentolos cukornak. Felfrissít, s egyben marja a torkod.
titkok ||
x Igazából neki is vannak érzelmei, de ezt igyekszik palástolni.
x A tetoválásait még a mai napig titkolja édesanyja elől, meg azt is, hogy cigizik.
rossz szokás ||
x dohányzás
x Enyhe akcentussal beszéli az angolt, ez lehetne rosszabb is, de édesanyja már kiskora óta tanította a nyelvre.
x Ha elveszti a fejét kiabál és dühöng.



        

apa || Ivan Vulkanov, 48, aranyvér
anya || Wendy Frewer, 45, aranyvér
testvérek ||  
x Vitalij Vulkanov, 23, aranyvér
x Eduard Vulkanov, 21, aranyvér
x Jonathan Dobrev, 23, aranyvér
családi állapot || egyedülálló
állatok || Ana, egy nőstény kabasólyom

        
Édesapám átoktörő, egy bulgár aranyvérű család fiatalabb gyermeke. Apám nővére, Irina, egy bizonyos Yan Krum nevű férfihoz ment feleségül. Bizony, Viktor Krum az unokatesóm. Édesanyám egy híres talártervező, angol származású, a szülei nyugdíjazott gyógyítók voltak. Apai nagyapám visszavonult kviddicsjátékos. Sokáig ő menedzselt engem és Viktort, de ma már csak Viktor dolgaiért felelős.
 



        

magasság || 190 cm
tömeg || 82 kg
szemszín ||kék
hajszín ||sötétbarna
különleges ismertetőjel ||
Karjait tetoválások díszítik. Rövid égnek álló, sötét színű haja van. Kedveli a karkötőket, gyűrűket, nyakláncokat, melyeket sokszor furcsa összeállításban alkalmaz. Ezeken kívül a bal karján van egy heg. Nem emlékszik rá, hogyan szerezte.
kinézet ||
Már elsőre is leszűrhető, hogy sportol. Haja általában olyan, mintha most szállt volna le seprűjéről, öltözködése fiatalos. Nem szeret borotválkozni, ezért néha borosta fedi arcát.
egészségi állapot || egészséges



        

varázslói ismeretek || Rendelkezek RBF és RAVASZ vizsgával, jól kviddicsezek. A Durmstrang akadémiát elvégeztem. Elég sok sötét varázslatot ismerek, illetve, bejártam Európát, s egy kisebb kutatócsoport tagjaként rengeteg új sötét varázslatot tanulhattam, illetve a mágia legkülönfélébb ágait ismerhettem meg. Garantálom, többet tudnék mutatni, mint egy valamirevaló bűbájtan vagy bájitaltan tanár. Közel két évig utaztunk, Portugáliától, Törökországig, majdnem az egész földrészt bejárva. Kísérleteztünk is. Új bájitalokat fejlesztettünk ki, s új bűbájokat alkalmaztunk, majd iktattattunk törvénybe. Az említett utazgatásaim során belekóstolhattam a Legilimeciába és az Okklumenciába, mindkettőt haladó szinten űzöm, gyakorlom. Az animágia elsajátítását kezdtem el tanulni, a csoport feloszlása előtt, így az átváltozásról is tudok pár dolgot, ám átlényegülni nem vagyok képes. Viszont egy Spanyol jósnő szerint medve lenne az animágus-alakom. Ezt viszont erősen kétlem.
mugli képzettségek || Egyszer kipróbáltam a kosarazást, az számít? Egyébként szépen rajzolok, anyanyelvi szinten beszélek oroszul és bulgárul, emellett tudok norvégul a Durmstrang miatt, és olaszul is. Ez utóbbi az utazásaim során ragadt rám.
pálca típusa || 13 hüvelyk,vörösfenyő, sárkány szívizomhúr maggal
különlegesség || patrónusom alakja: sólyom


        
-

Naplózva


Audrey V. Turner
Eltávozott karakter
*****


in love with a BLUDGER

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 06. 27. - 21:58:20 »
+1

Előtörténet E L F O G A D V A!
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 14. - 16:33:18
Az oldal 0.125 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.