+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Emmeline Smethwyck (Moderátor: Emmeline Smethwyck)
| | | | |-+  In the hospital
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: In the hospital  (Megtekintve 5853 alkalommal)

Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*****


VI. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 05. 20. - 16:34:07 »
+2

Alexis és Augustus


Először a fényt érzékelem. Erős, szúrja a szemem. Aztán jönnek a hangok is, nem tudom mitől, vagy kitől. Úgy érzem otthon vagyok Cardiff-ban, a saját ágyamban, ám lassan rájövök, hogy ez lehetetlen, hisz most iskolaidő van. Elgondolkodok, vajon a hálókörletben miért van ennyi fény? Mi ez a nagy zsivaj? Lemaradtam volna valamiről? Meglehet, hiszen mindig is szerettem sokáig aludni. Átfordulok az egyik oldalamra és hirtelen éles fájdalom hasít a bordáimba, felnyögök a kíntól és azonnal visszahelyezkedem előbbi pozíciómba. Lassan kinyitom a szemem és próbálom felismerni a körülöttem lévő teret, közben lassan minden tagomba visszatér az élet és ugyanakkor a fájdalom is. Ahogy felismerem, hogy egy kórterembe vagyok, ledöbbenek. Mit keresek én itt? Mi történt? Behunyom a szemem és próbálom helyreállítani a ködös emlékeimet kisebb nagyobb sikerrel, és miközben fintorgok, az arcom is elkezd sajogni. Nézzük csak: vacsoráztam, Fawley leöntött, követtem, hogy megátkozzam, a tömeg feltorlódott, nagy füstgomolyaggá vált egy gyerek...
Hirtelen kinyitom a szemem és rettegve meredek a plafonra. Már mindenre emlékszem. Az obskurus, a törmelék,
Alexis, az ütközés, a felemelkedés, a zuhanás, a fájdalom. Rettegve idézem fel azt a pár pillanatot, amikor egy vértócsában feküdve lassan elsötétült minden. A saját véremben. Aztán eszembe jut Alexis. Vajon túlélhette ezt az egészet? Elég kicsi esély van rá, de hátha... Elfordítom a fejem a mellettem lévő ágy felé, minden mozdulat egy kínnal ér fel. A másik ágyon megpillantok egy ismerős alakot, és rögtön megkönnyebbülök. Alexis él.

Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 05. 21. - 17:15:30 »
+2



Line & August


          A sötétség egy olyan mély és félelmetes dolog, amiből ha nem ébredsz fel magadtól, akkor örökre magába zár. Nem akarom, hogy magába zárjon. Utálom a sötétséget, soha többé nem akarok itt lenni, de nem találom a kifelé vezető utat. A fene a rossz tájékozódási képességembe, utálom, hogy folyton eltévedek. Hogy örökké kell lennie valakinek mellettem, mert elveszek.
          Hamarosan meg is kapom a segítséget a sötétségből való kivezetésre. Apu hangját hallom. Közel van, tudom. Nem olyan messziről jön, mint nem sokkal korábban a sikítások és a sírás. Azt kérdezi, mennyi idő, míg felgyógyulok. De én nem vagyok beteg. Nincs nekem semmi bajom. Aztán hirtelen eszembe jutnak a dolgok, és felriadok. Szinte beleugrok apa karjaiba, ahogy itt ül mellettem az ágyon. Záporoznak a könnyeim, és szinte leszakítom róla a ruháját, annyira kapaszkodok belé.
          - Ugyan, kincsem, már nincs semmi baj, minden rendben lesz.
          - Hogy mondhatod…. Ezt… ezt ilyen nyugodtan?
          Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy tud ennyire nyugodt lenni. Hogy képes szinte mosolyogva simogatni a fejem és magához ölelni. Annyi galibát okoztam már a nyáron és egész előző évben a háború alatt, hogy anya biztos el fog tiltani a Roxforttól. De én ezt nem akarom. Ott van Hannah, Bess, Cael és Minerva is. Nem akarom otthagyni a sulit.
          - Tudom, hogy miért aggódsz, de nem fog bekövetkezni. Most az a legfontosabb, hogy élsz és rendbe fogsz jönni. Csak pihenj egy kicsit, rendben?
          Óvatosan visszanyom a párnák közé. Ekkor látom csak meg az igazságot a hangjában csengő boldogság miatt. Az ébredésemig sírt, és csupán nekem akar jót azzal, hogy nem mutatja ki mennyire aggódott addig.
          - A lábad hamarosan rendbe jön, és akkor visszamész az iskolába is. Nem fogsz sokat hiányozni.
          - Mi lett azzal a lánnyal? – Kérdő tekintetük látva úgy gondolom, kiegészítésre szorul a kérdésem. – Aki miatt bekerültem a Mungóba.  Lutece professzor nem mondott semmit vagy valaki az iskolából?
          Nem mondanak semmit, de tudom, hogy apa kapott tájékoztatást a történtekről. Nem gyakran fordul elő, hogy az ember leánya a Mungóban köt ki egy roxforti baleset miatt. Visszahajtom a fejem a párnára, megfogom apa kezét.
          - Az egyik diáktársad szerint, akivel… - közbevágok, mert biztos nem fogom elhinni, hogy beszélt bármelyik diáktársammal.
          - Ugye nem akarod tényleg az egyik diáktársamra terelni a témát, miközben tudom, hogy nem tőlük szerezted az információd?
          Elmosolyodik, és megsimogatja az arcom. Olyan jó érzés, még szerelmem karjaiban sem éreztem magam ennyire biztonságban, pedig csináltunk mi is néhány húzós dolgot.
          - Igazad van. El is felejtettem mennyire okos vagy. McGalagony professzorasszony szerint a melletted fekvő lány az, aki megpróbálta megmenteni az életed, de történt valami, ami miatt nem jutott ki az előcsarnokból.
          Elfordítom a fejem a másik ágy irányába. Ott egy nálam idősebb lány fekszik, láttam már a folyosókon, Cael évfolyamtársa. Ha jól tudom, Emmeline-nak hívják, de leginkább Line néven emlegetik szerte az iskolában. Visszafordulok apa felé, és a nyugodt tekintetét kutatva szép lassan elalszom újra. Biztonságban érzem magam, bár erősnek mutattam magam az álmom nem annyira édes, mint ahogy azt próbálom a környezetemmel elhitetni. Újra ott vagyok az omladozó falak között, de ezúttal már a történések kezdetén cserben hagy a lábam. Összemegyek… nem is, inkább zsugorodok, mint Alice, mikor belép Csodaország kapuján.
          Hirtelen rémülök fel, mikor azt látom magam előtt, hogy egy hatalmas cipő éppen eltaposni készül. Sírva keresem a biztonságot nyújtó kezet, de sehol sem találom. A lábaim még mindig nem gyógyultak meg, ahogy megmozdítom őket, furán rendellenesen mozognak. Ettől csak még rosszabb hangulatba kerülök, és csak későn veszem észre, hogy Line is felébredt közben.
          - Szia!
          Elmosolyodom, még akkor is, ha az arcomon végigfolyik a könny még néhány maradéka. Olyan rossz érzés, hogy nem tudok odamenni hozzá, hogy megöleljem, pedig most nagyon vágyom rá. Inkább csak megmarkolom a kedvenc plüss pandám. Valószínűleg apa hagyta itt, és bár mindig szívat ő is és anya is, hogy ilyen nagylánynak nincs szüksége ilyenre. De nekem most van és mindig máskor is lesz.
          - Én… Köszönöm, hogy megmentettél. Nem igazán tudom, mi lett volna velem nélküled. Apa mondta, hogy megsérültél. Sajnálom, ha miattam.
           Nem tudom, mit mondhatnék még. Tényleg nagyon sajnálom, és nem akarok neki ártani. Kicsit jobban magamhoz szorítom a plüss, elbújtatom mögötte az állam, de mikor újra megszólalok, akkor kibújok mögüle.
          - Nagyon fáj?
          Azt hiszem, egy jót fogunk sátorozni itt, bár jobb lenne, ha inkább máshol tennénk ezt meg. Mondjuk nyáron a Temze partján vagy a Loch Nessnél vagy bárhol máshol, ahol lehet. Oxfordban is sok szép hely van. Aztán nyílik az ajtó, tekintetem oda fordítom, míg meg nem látok egy magas, nagyon is jóképű, fehér taláros férfit belépni. Újra elrejtem az arcom a plüssöm mögé, és onnan figyelem a ténykedését, de egy pillanatra még Line felé fordulok, és igyekszem lassan, artikulálva elmondani neki, mennyire helyes a doki, aztán visszafordulok felé, és úgy várom az utasításokat, vagy akármi is legyen az, ami miatt meglátogat minket.

Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 05. 22. - 13:03:14 »
+2

Emmeline és Alexis


 öltözék


A takrómat masszírozgattam a kezemmel. Még mindig olyan merev volt az egész nyakam és a fejem is sajgott. „Nem hiszem el, hogy megtettem” – gondoltam, ahogy a türköbe néztem. A csapból még mindig folyt a víz, a hideg cseppek pedig az arcomról egyenesen a mosdótálba csepegtek. Éppen csak visszatértem egy konferenciáról a Szent Mungóba és máris a munka kellős közepén találtam magamat.
Smethwyck éppen csak a kezembe nyomott egy kartont és már rohant is tovább a maga dolgára. Persze előtte még sietve hadarta: „A Roxfortban történt valami… azt hiszem egy obskurus, a részleket kérdezze meg az ápolóktól!” Hát megkérdeztem tőlük és felületesen már, de beavattak a történtekben. Kissé meg is lepett a dolog… mikor lett a Roxfort ilyen izgalmas és veszélyes hely egyszerre? Gyerekkoromban jó formán semmi nem történt ott, csupán azok a gyerekes csínyek.
Mielőtt még bementem volna két kamaszlányhoz, akiket rám bízott a felettesem, visszatértem az irodájába. Nem ültem le a székbe, ha bár hellyel kínált – annak ellenére, hogy csak egy gyors kávézás miatt tért vissza ő is.
Smethwyck az egyikük vezetékneve… – mondtam és felé nyújtottam a megfelelő lapot, amit éppen csak kiszedtem az aktából. – Emmeline valamelyik rokona?
A Smethwyck azért nem éppen gyakori név. Gondoltam azért adja át nekem ezt a beteget, mert a rokona és nem tudná ugyanolyan higgadtsággal kezelni, mint bármelyik másik személyt. Nem lepett volna meg, hiszen a legtöbben így csinálják, ha éppen nem esnek pánikba vagy tesznek meg mindent a gyógyulásért. Én sem tudtam volna apám kezelésében részt venni, ha esetleg azon az osztályon dolgoznék.
Nem – zárta le a témát, mintha valami rosszat kérdeztem volna. – És nem érek rá ilyenekre, menjen dolgozni vagy igyon velem egy kávét! Döntse el!
Nem lepett meg a morgása, ő már csak ilyen volt általában. Ezúttal azonban attól tartottam, hogy tényleg valami családi dolog lehet a háttérben. Nem sokat tudtam a rokonságáról, tudtam még csak nem is házas és gyerekei sincsenek… de aztán honnan tudhatnám éppen én, hogy mi az igazság? Gyakran viselkedett az apámként, főleg mióta az igazi nem tud magáról semmit sem, és ezért hálás voltam neki. Annyiszor hallgatta meg a problémáimat és annyiszor állt mellettem, mikor szükségem volt rá. Szerettem volna én is így tenni.
Bocsánat… de ne aggódjon, vigyázok a rokonára – mondtam.
Pye, mi baja van? Mondtam, hogy ne zaklasson felesleges dolgokkal most! – förmedt rám. Egy cseppet meg is ijesztett, hogy így felemeli a hangját. – A szülőket bízza rám, a lányaikat pedig gyógyítsa meg! Engem pedig felejtsen már el!
Elnézést!
Nem nézem el! Menjen a dolgára! – mutatott az ajtóra.
Már meg is bántam, hogy rákérdeztem az egészre. Visszatettem a lapot a barna dossziéba (nem fűztem vissza, csak betettem a többi papír közé) és elindultam kifelé. A cipőm kopogását nem lehetett hallani – az általában teljesen kihalt – folyosón. Hatalmas tömeg volt. Szülők, nagyszülők és rengeteg ápoló, medimágus mászkált mindenfelé. Az egyik ajtón éppen kijöttek, a másik ajtón éppen mentek be. Sokan sírtak az aggódalomtól, pedig már lenyugodtak a kedélyek – legalábbis az információm alapján.
Beszélgetés hangját hallottam, ahogy benyitottam az elfekvőbe. Ezt már bíztató jelnek fogtam fel. Ha van erejük a fecsegésre, akkor csak nem lehetnek annyira rossz bőrbe. Az egyikük éppen egy plüss mögé rejtett az arcát, elmosolyodtam rajta és csupán ezután néztem a másik lányra.
Üdvözlöm a kisasszonyokat! – köszöntem nekik a lehető legudvariasabban. – A nevem Augustus Pye, Smethwyck gyógyító rám bíztak benneteket.
Direkt mondtam ki a nevét, hátha látok valami reakciót egyikük részéről. „Mikor lettem ilyen kíváncsi?” – gondolkodtam el rajta, miközben lenéztem a kartonra. Inkább nem kerestem további szemkontaktust, talán tényleg csak véletlen az egyezés és Smwethwyck a sok munka miatt volt ideges. Tudom, hogy nem kedveli a kamaszokat, rendszerint rám bízza az ilyen ügyeket. Nem csoda, ha éppen a rengeteg diák bosszantotta volna fel.
Na akkor nézzük meg kihez melyik szépséges név tartozik – folytattam játékosan. Végül is nem vagyok olyan öreg és nem kéne még jobban rájuk ijeszteni. El sem tudtam képzelni, min mehettek keresztül. Azt persze tudom, hogy ide gyakran sokkos állapotban lévő, zokogó emberek kerülnek, megtanultam kezelni az állapotot. De talán, ha látják, hogy én a barátjuk vagyok, akkor könnyebben helyre jönnek.
Alexis Dullahan – olvastam fel a nevet és vártam, hogy valamelyikük jelezze, mi történt. – A lábaid törtek el, az akta szerint már megkaptad a szükséges főzeteket. Remélem nem volt nagyon keserű… szerintem kifejezetten undorító – tettem hozzá suttogva és megint elmosolyodtam.
A fiatalabbaknak az ilyen esetekre rendszerint cukrot vagy csokoládét szoktak adni a bájitalok bevétele után. Persze egy tizenévesnél nehéz eldönteni, hogy még beletartozik-e az édességosztogatós kategóriába.
A kisgyereknek szoktunk ilyenkor csokibékát adni… kérsz egyet? – kérdeztem és az egyik szekrény felé mutattam. – Nem tőlem tudjátok, hol van az édesség – kacsintottam rájuk.
Csupán a gyerekekkel, a fiatalokkal tudok így bánni. Vajon Ainsley mit szólna, ha ilyennek látna? Biztosan meglepődne… de nem tudok mit tenni. A gyerekek képesek meglágyítani még engem is. Furcsa érzés, hogy nekem sosem lesz sajátom, de talán éppen ezért is szeretem annyira őket.
Te volnál… Emmeline Smethwyck, igaz? – kérdeztem és tovább lapoztam a papírok között.
Azt az oldalt kerestem, amelyiket az imént még a felettesem orra alá. Most nem volt sehol és már kezdett enyhén kommikussá válni a helyzet, ahogy széttúrtam az összes papíromat.
Mi is történt veled? – kérdeztem, de közben megállás nélkül forgattam a lapokat. Sehol sem találtam.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*****


VI. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 06. 04. - 15:42:48 »
+2

Alexis és Augustus


Ahogy megpillantom Alexist, én is elmosolyodom. Ezek szerint nem volt hiába való az egész, a végén mindketten élve kijutottunk. Ettől a gondolattól egy kicsit jobb hangulatba kerülök: még sem vagyok teljesen haszontalan ember, mint ahogy azt páran gondolják rólam. Nyelek egyet, a torkom mintha fel lenne kicsit dagadva. Mi is történt velem? Volt valami nagy törmelék, ami rám zuhant… de azt blokkoltam nem? Próbálom helyre rakni az emlékdarabkákat, de valószínűleg itt és most tök mindegy. Egyszer csak helyreáll minden.
- Én… Köszönöm, hogy megmentettél. Nem igazán tudom, mi lett volna velem nélküled. Apa mondta, hogy megsérültél. Sajnálom, ha miattam.
Ahogy meghallom a lány hangját, felhagyok a visszaemlékezéssel és rá figyelek. Nem igazán jut eszembe semmi, amit mondhatnék. Így, hogy az egész esemény homály, végképp. Azért mégis összeszedem a gondolataimat és megszólalok. Hangom egy pillanatig érdesen cseng, de egy kis köhögéssel helyre is áll.
- Nincs mit megköszönnöd. Csak azt tettem, amit kötelességemben állt megtenni. Elvégre egy embernek segítenie kell a másikon, nem? Ez hozzátartozik az alapvető emberséghez. - Nem is tudom honnan szedtem ezt a választ. Mintha Apu egyik könyvében lett volna valami idézet erről… Simán lehet, hisz számos mugli könyv boncolgatja az alapvető emberség témáját, vagy épp annak elvesztését. Hirtelen beugrik Wells Láthatatlan embere, és hogy mi lett a főhősből a történet végére…
Rádöbbenek, hogy túlságosan elkalandoztam, és áttérek a másik témára:
- Bármi is történt velem, nem a te hibád. Nehéz megmondani kinek a hibája, de azt biztosra tudom, hogy nem a tied.
Egy darabig figyelem, ahogy Alexis magához öleli a plüss játékát. A szülei biztos itt voltak már. Jut eszembe, Anyu és Apu egyáltalán tudják mi történt? Vajon mennyi ideig tart mire értesítik a mugli szülőket egy ilyen helyzetben?
Alexis újra megtöri a csendet, ezúttal egy rövidebb kérdéssel. Megpróbálom megmozdítani a nyakamat, egy kicsit felszisszenek. Mitől sérülhettem meg ennyire?
- Nos, voltam már jobb állapotban is. - megeresztek egy lusta vigyort. - Nem igazán emlékszem, mi történt. Mintha a törmelék rám zuhant volna…kell még néhány perc mire minden összeáll.
Ekkor kinyílik az ajtó, és egy fiatal férfi lép be rajta. Alexis szájtátogását látva elmosolyodok, és jobban szemügyre veszem a dokit. Valóban nem néz ki rosszul, bár ha így belemegyünk egy férfi szépségversenybe, akkor én Mr. Angifiliusnál teszem le a voksom. Ő aztán tényleg jóvágású férfi, ha eltekintünk hisztis természetétől és attól, hogy meleg. Most jut eszembe, még mindig nálam van egy tincs a hajából. Az a tincs, amiből nekem diagnosztikát kellett volna állítanom, hogy nem mérgezték meg semmilyen bájitallal. Hoppá… Kíváncsi vagyok, mi lehet a fickóval, bár ezek után nem biztos, hogy jó ötlet találkozni vele.

- A nevem Augustus Pye, Smethwyck gyógyító rám bíztak benneteket.
Hirtelen felkapom a fejem, persze nem fizikailag, hisz alig tudok mozdulni. Tényleg úgy hívják az egyik gyógyítót, hogy Smethwyck? Elég érdekes egybeesés, tekintve, hogy nem egy gyakori név. Furcsa, hogy létezik egy varázslócsalád is ezzel a névvel.
Figyelem, amint felolvassa Alexis diagnosztikáját, és édességgel kínálja. Ha belegondolok, hogy épp a desszert vége felé alakult át az a gyerek obskurussá, ez egy elég morbid tréfa. Tekintve, hogy le is nyúltam egy kis süteményt aznap este. Milyen vicces lenne, ha kinyitnám a talárom zsebét és még mindig ott lenne benne a tökös derelye.
Mikor végre rám pillant a doki, izgatottan várom, hogy felolvassa a diagnózist, de csalódnom kell:

– Mi is történt veled?
Hát ez elég nehéz lesz, tekintve, hogy annyit fogok fel a történtekből, mint egy közönséges ékszerteknős a Roxfort történelméből . Na jó, azért annyira nem rossz a helyzet. Behunyom a szemem és lassan végigmegyek a történteken.
- Rám esett egy nagydarab törmelék, úgy emlékszem blokkoltam, de lehet, hogy mégsem. Sötétség. Felkeltem, négykézláb odakúsztam Alexishoz, többen rám tapostak. Felemeltem Alexist, elindultam. Aztán…aztán…nem tudom. Valami nagy ütést éreztem. - Ránézek a doktorra.- Nem emlékszem.
Nem hiszem, hogy túl nagy segítséggel szolgáltam, viszont nem tudok többet nyújtani. Meg amúgy is, ez egy kórház. Nekik kell kideríteni mi bajom.


Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 06. 18. - 12:51:58 »
+2



Line & August


          Máskor biztos sokkal jobban élvezném a közös szobát Line-nel, és abban is biztos vagyok, hogy a Mungóba se akarok majd soha többé visszajönni. Már tavaly is megfogadtam, miután apa kikerült innen, de úgy tűnik a sors nagyon kiszámíthatatlan. De legalább kicsit lazíthatunk azzal, hogy itt vagyunk. Persze biztos lesz mit bepótolnunk a suliban, de az most nagyon nem érdekel. Inkább az, hogy minél előbb felépüljek, mert tudom, hogy anya nem szeret ide jönni, és nem is biztos, hogy beengedik. Szeretném megnyugtatni, és ezt csak úgy tudom megtenni, ha minél előbb meggyógyulok.
          Tekintetem Line felé fordítom. Nem örülök neki, hogy szerénykedik, hiszen nem mindenki lett volna képes arra, amire ő.
          - Igen, elvileg így kéne lennie – ismerem el -, de nem biztos, hogy ténylegesen mindenki képes is rá. Örülök, hogy te igen.
          Azért nagy kő esik le a szívemről, mikor megtudom, hogy nem engem okol. Valahogy másnak érzem a közöttünk lévő légkört is. Pont időben, mert megérkezik az a jóképű idegen, aki a medimágusunkként mutatkozik be. Így már biztos, hogy nem fogok félni még akkor sem, mikor idekerülök legközelebb. Bár, azért direkt nem teszek majd olyat, ami miatt meg kéne látogatnom még egyszer ezt a helyet.
          A nevem hallatán magasra emelem a kezem, mint a Roxfortban, ha jelentkezek. Kicsit el is pirulok, így hamar újra a macimat kezdem el szorongatni.
          - Elég rossz volt az íze – ismerem el szerényen, majd kuncogok is egyet. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit suttog, de az is elég, amit hallottam. – Tényleg főzhetnék másmilyenre azt a főzetet.
          El is fintorodom kicsit, majd inkább elbújok a macim mögé, amíg Line-nel beszélget. Nem válaszolok azonnal az édesség felajánlásra, de most igazán jól jönne valami, amitől kicsit megnyugszom.
          - Igen, kérek – motyogom a plüssöm fejébe, majd hangosan is megismétlem.
          Figyelem Line és Pye bácsi beszélgetését, közben majszolom a csokibékát. Aztán egyik pillanatról a másikra elkezdek sírni. Hirtelen eszembe jut, hogy ha nincs Line vagy nincs egy kis szerencsém, akkor talán nem ehetnék többet ebből a finom édességből, vagy Bagoly Berti drazséiból, vagy töklevet se ihatnék.
          - Saj… nál… om – hüppögöm.
          Nem akarok gondot okozni egyik szobában tartózkodónak sem. Leteszem az ágyra az édességet, majd igyekszem arra gondolni, hogy milyen boldog voltam nyáron, és akkor mikor beválasztottak a kviddics csapatba, de ettől csak még jobban kétségbe estem. Mi lett volna, ha Caelt se látnám többé vagy nem kviddicsezhetnék? Még úgy se, ha most pont rosszban vagyunk szerelmemmel, de biztos vagyok benne, hogy kibékülünk majd. Elvégre nem olyan nagy dolog miatt kaptunk össze.
          - Biztos, hogy… biztos mindenki jól van? Senki sem halt meg? Nem akarok egy újabb háborút.
          Inkább érzem magam nyolcévesnek, mint tizennégyévesnek. Nem gondoltam, hogy ennyire ki tudok akadni bármin is. Azt hittem, rendben vagyok, de talán tévedtem, és csak az asztal alá söpörtem valamit, amit szem előtt kellett volna tartanom.
          - Mindenki meg fog gyógyulni, igaz, Pye bácsi.
          Szinte könyörgőn nézek rá, aztán Line-re. Mondja meg valaki az igazat, bárki. Mi is meg fogunk gyógyulni, igaz? Olyan lesz, mintha nem történt volna semmi.
          - Line, ugye… ugye nem akarják lerombolni majd az iskolát megint?

Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 06. 25. - 09:33:51 »
+2

Emmeline és Alexis


öltözék

Alexis kérésére a szekrényhez siettem és miközben Emmeline mesélt nekem az eseményekről, lehajoltam, hogy belássak a megfelelő polcra. Már nem sok csokibéka maradt, holott nem is fordul meg nálunk túl sok gyerek. Volt egy olyan érzésem, hogy az egyik éjszakás asszisztensünk keze van a dologban, Smethwyck nem véletlenül emlegette ezek szerint Maggie-t állandóan: „Csokoládé szagú banyaként.” Mindig is ellenséges volt a nővel, én azonban igyekeztem kimaradni a gyerekes vitájukból.
Parancsolj! – léptem a lány ágya mellé és mosolygva nyújtottam át neki a csokibékát rejtő dobozt.
A pálcámat előhúztam a talárom zsebéből és egy intéssel visszazártam a szekrényt. Csupán ezután fordultam Emmeline felé, aki éppen csak befejezte a történetet. Láttam rajta, hogy nehezére esett újra visszaidézni a történteket. Nem csodálkoztam rajta, még egy felnőtt, tapasztalt varázslónak is gondot okozott volna a helyzet.
Értem… – bólintottam. – A másik medimágus nem említette, hogy pontosan milyen sérüléseid vannak?
Megint a kezemben lévő aktát kezdtem lapozgatni. Emmeline neve mellett éppen csak a születési adatai, a szülei neve és a korábbi kortörténete szerepet meglehetősen szűkszavúan. Az az oldal továbbra sem került elő, ami a korábbi kezeléséről szólt volna.
Bocsáss meg, hogy ennyit faggatlak, de véletlenül elhagyhattam egy lapot… – emeletem fel az aktát.
Éreztem, hogy enyhe pír jelenik meg az arcomon. Valószínűleg ettől a pillanattól kezdve egy szánalmas kezdőnek fognak tartani mindketten, akit csak úgy a nyakukba varrtak, mert éppen nem jutott jobb. „Remek, megint alaposan elástam magamat a betegek előtt… nem véletlen, hogy Smethwyck felügyel rám még mindig” – gondoltam és zavartan még egyszer átlapoztam az aktát. Valójában csak nem akartam Emmeline szemébe nézni egy ilyen amatőr hiba beismerése után.
Hirtelen szipogás, majd zokogás ütötte meg a fülemet. Nem a Smethwyck lány fakadt sírva, hanem a fiatalabbik, Alexis. Még ott volt a kezében a csokibéka maradéka.
Aggódva huppantam le az ágy szélére.
Saj… nál… om – hüppögte.
Közben a zsebembe kerestem a tiszta, alaposan kivasalt vászon zsebkendőt. Pontosan az ilyen esetekre hordok mindig magamnál egyet. A betegek képesek sírni, ami nem csoda, hiszen a legtöbben komolyan megsérültek és ezek a lányok eléggé sokkoló eseményeken estek át. Csodálkoztam, hogy Emmeline nem fakadt sírva a történtek felidézése után.
Nyugalom! Nem lesz még egy háború… – mondtam, habár nem tudtam, igazak-e a szavaim. Azonban első most a megnyugtatás volt. Finoman megtöröltem az arcát és hagytam, hogy elvegye a zsebkendőt, ha szeretné.
Alex, nyugalom, nézz rám! – kértem gyengéd hangon.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy a szemébe tudjak nézni. Nyugalmat akartam sugározni és reméltem, hogy ez elég lesz neki. Végül is én voltam a felnőtt a helyiségben, ráadásul a medimágus is, aki kezeli, talán bízik bennem ennyire.
Mindenki meggyógyul, köztük ti is.
Zavartan végig simítottam a hajamon. Ez volt a szokásos pótcselekvésem, ha nagyon nehéz helyzetbe kerültem. Ráadásul ezt most az is megkönnyítette, hogy az aktákat és a pálcámat át tudtam csúsztatni az ágy melletti éjjeli szekrény szélére.
A következő kérdéstől azonban még a hideg is kirázott: – Line, ugye… ugye nem akarják lerombolni majd az iskolát megint?
A gondolta, hogy a Roxfortban esetleg bárki megint kárt tehet még engem is szíven ütött. Annak idején is megviselt a csata híre, hiszen én magam is ott nőttem fel, ott lettem az aki. Az iskola nem csupán egy hely, ahol tanulni lehet, hanem egy új családot ad az embernek és megformálja a személyiségét.
Senki sem fog lerombolni semmit – nyugtatgattam tovább.
Eddigre már teljesen ki is ment a fejemből a támadás, amit korábbam Smethwyck ellen intéztem. Nem foglalkoztam azzal, hogy Emmeline esetleg a rokona és valamilyen különös okból tagadni próbálja ezt. Jobban érdekelt, hogy Alexis megnyugodjon.
A másik lány felé fordultam, hogy megnézzem, rendben van-e. Végül is ugyanazon ment át, mint Alex. Fel voltam rá készülve, hogy a sokk miatt esetleg ő is elsírja magátt.
Veled minden rendben? – kérdeztem aggódva. – Kérsz egy csokibékát? Még akad egy-két dobozzal a szekrényben.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*****


VI. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 06. 26. - 13:52:25 »
+2

Alexis és Augustus


Miután mindent elmondtam, amit tudok, kérdőn nézek a dokira. Nem igazán értem, miért nem mondja meg egyszerűen a diagnosztikát. Ahogy ide-oda lapozgatja a dokumentumait, azon tűnődök, hogy valami adminisztrációs hiba történt-e.
– A másik medimágus nem említette, hogy pontosan milyen sérüléseid vannak? - kérdezi végül, mire én felvonom a szemöldökömet. Miről beszél ez? Hisz tudhatná, hogy most tértem magamhoz! Lehetséges, hogy még csak kezdő a szakmájában, így ezt figyelembe véve lassan, tagoltan válaszolok, nyomatékkal a hangomban, hogy valamit elnézhetett.
- Tessék megmondani, miféle másik medimágus? Tudja, én kb. 10 perce tértem magamhoz, így nem tájékoztattak engem a sérüléseimről. Viszont nem bánnám, ha ön ezt most itt helyben megtenné.

Már-már kissé szemtelenül nézek rá, de speciel a jó modor érdekel most legkevésbé.  Nézem, ahogy egyre zavarodottabban kutat a papírok között, majd amikor pirulva közli, hogy sikerült elhagynia a kórlapomat, enyhén lesújtó pillantást vetek rá, majd elkezdem bámulni a falat. Még sosem voltam a Mungóban betegként, így mindig is azt képzeltem, hogy a varázsvilágban a kórházak is jóval „varázslatosabbak”. Hisz, a mágia alkalmazásával annyi mindenben előrébb vannak a mugli társaiknál, viszont úgy látszik, a pontatlanságban teljesen megegyeznek, sőt…
Alexis hüppögését hallva átnézek a másik ágyra. Sírni látni őt eléggé felkavaró látvány ilyen helyzetben. Az orvos nyugtatgatása ellenére is látszik a rettegés a szemében.

– Line, ugye… ugye nem akarják lerombolni majd az iskolát megint? - kérdezi tőlemkönnyes szemekkel, mire én bíztatóan elmosolyodok, és nyugodt hangon válaszolok.
- Nem kell aggódni, Alexis. Senki sem intézett támadást az iskola ellen. Aki ezt az egészet okozta, az egy obskuráló diák volt. - itt elhallgatok egy kicsit, majd összeszedve a gondolataimat, újra megszólalok. - Tudod, egy olyan diák, aki elnyomta a mágikus képességét. Ez az egész csak egy szörnyű baleset volt. Senki sem tudja, ki a felelős ezért.

Elgondolkodok egy pillanatra. Vajon ki tehet az egészről? A gyerek szülei? Családtagjai? Ezek tűnnek a legésszerűbbnek. De mi van akkor, ha valaki más? Mi van, ha valaki előre tudta ezt? Lehetséges lenne…
Ahogy a gyógyító odalép az ágyamhoz, én felnézek rá. Gondolom, arra számít, hogy én is elkezdek sírni. Bár megtehetném! Túl sok gondolat zakatol jelenleg a fejemben, hogy a sírással tudjak törődni. Talán majd a Roxfortban, egy olyan helyen ahol senki sem látja. Majd, később…

- Nem köszönöm. - utasítom vissza az édességet, majd a szemébe nézek. - Viszont egy diagnózist szívesen elfogadnék.
A hangom talán túl ridegen cseng, talán túl kegyetlen vagyok, de minél hamarabb tudni akarom, milyen súlyosak a sérüléseim. Ha esetleg nem kviddicsezhetek többet, azt itt és most akarom hallani, ugyanis idő kell, hogy azon túltegyem magamat.


Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 07. 01. - 18:33:02 »
+2



August & Line


          Nem tudom, mi üt belém, mikor egyszer csak elkezdek sírni. Egyik pillanatban még majszolom a csokimat, aztán zokogni kezdek. Az egész annyira nehéz és annyira félek. Mi lesz akkor, ha egy következő harcban már nem jön haza mindenki? Ha apu vagy anyu meghalnak? És főleg, ha Suzie meghal? Akkor… akkor nem is tudom, mi lenne.
          Örülök neki, hogy Pye bácsi itt van. Eldobom a csokimat, és mikor leül az ágyra, akkor átölelem a derekát. Kérésének megfelelően viszont rá nézek. Kicsit nehezen hiszem el a szavait, de elhiszem. Talán tényleg nem akkora a baj, mint aminek tűnik. Bólintok egyet, majd a kölcsönkapott zsebkendővel megtörlöm a szemem és az orrom is.
          - Majd… majd kimosom – hüppögök kicsit megkönnyebbülve.
          Örülök neki, hogy Line is megerősíti a szavait. Így már tényleg el tudom hinni, hogy nem lesz semmi baj. De még mindig nem tudom, mi is történt valójában. Csak a fekete füstre emlékszem, a sikításokra.
          - Mi az az obskurus?
          A szavaim belengik a szobát, lényegében nincs konkrét címzettje. Nem tudom, miről van szó, csak a végeredményt láttam. Abban is biztos vagyok, hogy nem sima átváltoztatásról van szó, mint amit McGalagony professzor mutatott meg még első éves koromban az átváltoztatástanon.
          - Hogyan lehet elnyomni a mágikus képességet?
          Hirtelen eszembe jut valami. Egészen kilenc éves koromig mindenki azt hitte rólam, hogy nem tudok majd varázsolni, de akkor aztán megváltozott a helyzet, még időben. Vagy nem is tudom, hogyan működik ez.
          - Lehet, hogy én is obskuráló lettem volna, ha nem jelentkezik a mágiám kilenc évesen?
          Két társam között járatom a tekintetem. Nem hiszem, hogy ezek olyan kérdések lennének, amire Line tudja a választ, de Hollóhátas, talán olvasott róla valamit. Kicsit elpirulok arra a gondolatra, hogy mennyire beskatulyáztam őt. Lehet, hogy ez a téma nem is érdekli annyira.
          - Line, a lábad vagy a bordáid nem fájnak? Tudod mozgatni őket?
          Próbálok kicsit segíteni Pye bácsinak abban, hogy kiderüljön mi a társam baja. Szemmel láthatóan ez nagyon kellemetlen neki, de én akkor sem gondolok rosszra. Az iskolával kapcsolatos események pont elég rossz élményre serkentenek. Megtörlöm még egyszer a szemem, hogy a némán kicsorduló könnyeim is eltűnjenek, aztán medimágusunkra nézek.
          - Pye bácsi, lehet, hogy az obskurus tett vele valamit, ami miatt nem emlékszik rá a történtekre? Úgy értem, én is emlékszem rá… - lehajtom a fejem. – Sajnos.
          Lehet nem kéne erőltetnem a dolgot, a végén még kotnyelesnek tűnök. Bár érdekel a medimágusi pálya, azért még nem vagyok az. És medimágus is sokféle lehet az ember, talán pont ez lesz az a meghatározó élmény, ami végleg eldönti a sorsom?
          - Nem akarok belekotyogni, sajnálom.
          Újra elbújok a macim mögé. El akarom rejteni, hogy mennyire elvörösödöm a kotyogásom miatt, de azt hiszem, egy olyan valaki, mint az orvosunk ezzel bőven tisztában is van. Sóhajtok egyet, lehunyom a szemem és visszahuppanok háttal az ágyra, szabadon engedve magam.
Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 07. 16. - 08:02:53 »
+2

Emmeline és Alexis


 öltözék

Emmeline kissé szemtelen viselkedését valahol megtudtam érteni. Én nyilvánvalóan nem így reagáltam volna az ő helyzetében, hanem inkább kimérten, nyugodtan vártam volna az eredményeket, miután elmagyarázom a részleteket. Ő más volt, ráadásul valószínűleg még bőven a történtek hatása alatt állhatott.
Sajnálkozva néztem rá, majd vissza a papírokra. Zavartan kerestem a leleteket, hátha rábukkanok a lapok rengetegében. „Biztosan valami amatőrnek tart” – gondoltam és lopva még egyszer a lányra pillantottam. Ha a másik betegünk nem kezd el sírni és nem szorul a segítségemre, akkor valószínűleg hosszú percekig folytattam volna a szerencsétlenkedést.
A zsebkendő persze beáldozható darab volt. Pont ezért mosolyogtatott meg Alexis következő mondata: – Majd… majd kimosom.
Szinte hallottam a hangján a megkönnyebbülést és ez volt a legfontosabb. Megsimogattam a vállát, amolyan „minden rendben lesz” mozdulattal.
Semmi szükség rá… – suttogtam.
Emmeline válasza és magyarázata sokkal realisztikusabb volt, mint amire számítottam. Tíz perce ébredt fel állítása szerint, de máris olyan tisztán gondolkodott, mintha semmi sem történt volna. Én is elképedve hallgattam a szavait, habár nagyjából tudtam a körülményekről.
Nem kell aggódni, Alexis. Senki sem intézett támadást az iskola ellen. Aki ezt az egészet okozta, az egy obskuráló diák volt.
Alexre pillantottam lopva, majd egy kicsit biccentettem, hogy tudja: valóban így van.
Mi az az obskurus?
A kérdés olyan erővel sújtott le a szobára, mint egy hirtelen jött vihar a nyár közepén. Fagyosan bámultam magam elé. Nehéz kérdés volt, hiszen van rá meglehetősen egyszerű magyarázat is, mások azonban hosszas szakkönyveket írtak a kérdésről. Az obskurus lényegében olyan felgyülemlett, nem felhasznált mágia volt, amit valaki nem használt… sőt egyenesen elnyomot magától. Általában a mugli környezetben élőket érinti, ahol a gyerek – mert általában a tizenéves kort az illető nem éli meg, habár vannak ismert kivételek – nem teljesedhet ki, nem lehet önmagam társadalmi nyomásra. Éppen ezért is volt olyan különös, hogy a Roxfortban megtörténhet ilyesmi.
Már válaszra nyitottam volna a számat, de Emmeline megelőzött.
Tudod, egy olyan diák, aki elnyomta a mágikus képességét. Ez az egész csak egy szörnyű baleset volt. Senki sem tudja, ki a felelős ezért.
„A környezet” – válaszoltam meg magamban. Az ilyesmiért minden esetben a környezet szokott felelős lenni. Azonban ez a gyerek a Roxfortban volt. Hogyan is lehetne az iskolát okolni érte, ami éppen azért van, hogy fejlessze a mágikus képességeit, megtanítsa használni azokat? Szörnyű volt még a gondolat is, hogy pont egy ilyen helyen történhetett meg.
Lényegében az elnyomott, nem mágikus erő az obskurus – tettem hozzá és közben elismerően bólitnottam Emmeline felé. – Nem attól függ, hogy jelentkezik-e a mágiád vagy sem. Ha elfogadó környezetben vagy és nem elnyomásból fakad legalábbis. Ezért is furcsa, hogy éppen a Roxfortban történt ilyen.
A magyarázat után a másik lány ágyához léptem. Bár csokibékát nem kért, de diagnózist igen és ezúttal kevésbé éreztem szurkálódónak, mégis egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Nehezebb dió lesz ez, mint hittem.
Sajnálom még egyszer, hogy elhagytam a papírokat – válaszoltam szégyenkezve, aztán megköszörültem a torkomat. – Nagy a fejetlenség és nem csak az obskurus ügy miatt. Elképesztően sok a betegünk, minden kórterem tömve van.
A magyarázat után odaültem az ágy széléra.
Esetleg érzel valamilyen fájdalmat? – kérdeztem, de közben Alexisre pillantottam: – Ha volt is törése, azok már minden bizonnyal összeforrtak. Miután behoztak titeket a külső sérüléseket azonnal ellátták.
A törések kezelése amúgy is az egyik legkönnyebb eset. A csontok könnyen összeforrnak, ha az ember a megfelelő bájitalt alkalmazta, ugyanakkor némi nyomás marad a sérülések területén órákkal később is. Ez napokon belül el tud múlni.
Ha egy kis bizsergést, vagy nyomást érzel valahol, az a csontforrasztó főzet mellékhatás lehet – magyaráztam.
–  Pye bácsi, lehet, hogy az obskurus tett vele valamit, ami miatt nem emlékszik rá a történtekre? Úgy értem, én is emlékszem rá… Sajnos.
Alexre pillantottam megint és gyengéden elmosolyodtam. Szerettem volna, ha rám néz, egyenesen a szemembe. Nem akartam, hogy a kelleténél jobban megviseljék a történtek, hiszen most csak egy dolog számít: a gyógyulás és a túlélés. Ez utóbb már bizonyosan megtörtént, de a szomorú hangulat akár még ronthat is a helyzeten és hosszú hetekre nyúlhat a Mungóban való tartózkodása. Ezt el akartam kerülni, hiszen az ő helye a Roxfortban van.
Alex, tanulj meg egy fontos dolgot – halkan, nyugtatóan beszéltem hozzá. – Az ilyen esetek nem gyengítenek, hanem megerősítenek. Emlékezned kell rá ahhoz, hogy a következő nehézségen könnyen átlendülj.
Az jutott eszembe, mikor az anyám gyerekként állandóan a fejemhez vágta, hogy más vagyok. Ma már azok a szavak – hiába is fájnak – valamiféle erőt adtak nekem. Talán nem is kell olyannak lennem, mint másoknak, hogy elérjek valamit az életemben.
Kotyogj bele nyugodtan, egy kis konzultáció minden esetben jól jön – kacsintottam rá, aztán visszafordultam Emmeline felé.
A szemébe néztem. A csillogást kerestem benne, de az kicsit fakó volt. Ez valószínűleg pont a hosszú eszméletlenség és az obskurussal való találkozás miatt volt. Alex szemében is ilyesmit láttam, de nála nem ennyire feltűnően – talán a könnyek miatt.
Nem hiszem, hogy az obskurus miatt nem emlékszik pontosan… sokkal inkább egy kis sokk miatt – válaszoltam. – Vagy egy kisebb fejsérülés is állhat a dolog mögött.
Közelebb hajoltam hozzá és a finoman a hajára csúsztattam a kezemet. Óvatosan tapintottam ki az ujjammal, hogy esetleg érzek-e duzzanatot vagy más jellegű sérülést. „Bár nem hinném, hogy a kollégák figyelmét elkerülte volna ilyesmi” – jegyeztem meg magamnak, de meg akartam nyugtatni a lányt, így jobb volt egy újabb vizsgálatot végrehajtani rajta.
Szólj ha érzel bármilyen fájdalmat, vagy különös érzést – magyaráztam.
Finoman mozgattam a kezemet. Nem akartam erős nyomást kifejteni, hogy esetleg én okozzak neki nagyobb fájdalmat a kelleténél. Már megtanultam, hogy a betegekkel, különösen a kissé zaklatottakkal gyengéden kell bánni – s valószínűleg ezért is küldött ide Smethwyck, neki ez nem az erőssége.
Jó lenne, ha emlékeznél rá, hogy esetleg valami törmelék rád esett-e… – magyaráztam. – Alex, ha bármilyen javaslatod van, hallgatlak! – fordultam a fiatalabbik lányhoz mosolyogva.
Persze tudtam, hogyha minden kötél szakad, akkor behívom Smethwyck gyógyítót ide. Majd ő diagnosztizálja, vagy legalábbis elmegyek megkeresni a papírokat. „Talán az volna a legjobb, ahelyett, hogy tovább égetem magamat egy tizenéves lány előtt” – gondoltam kicsit frusztráltan.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*****


VI. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 08. 03. - 14:26:14 »
+2

Alexis és Augustus


Amíg a doki pontosítja a magyarázatomat Alexisnek, én egy kicsit elbambulok. Lehet a gyógyszerek hatása miatt, lehet a sérülések miatt, de most valami hihetetlenül fáradtnak érzem magam. Egyenesen belebámulok a lámpába, míg kis színes formák kezdenek táncolni a szemem előtt. Valami választ keresek a fényben. Egy választ a… nem is tudom pontosan mire. A lelkem üresnek érződik e pillanatban, ahogy csak bámulom a villanykörtét, semmi más nem érdekel most. Lassan behunyom a szemeimet, érzem, ahogy az álom hatalmába kerít. Végül Alexis nekem szánt kérdése kiránt a bódulatomból, aztán a doki is csatlakozik hozzá, érdeklődve kérdez a hogylétem felől. Lassan megmozgatom a végtagjaimat, és bár bizsergést nem is, zsibbadást érzek. Mintha mindkét lábam és karom kőből lenne, nem tudom felemelni őket.

- Én… izé… - próbálom minden erőmmel felemelni a végtagjaimat, de csak pár millimétert sikerül. - A karjaim és a lábaim… nagyon nehezek… - nézek inkább bágyadtan, mint rémülten Mr. Pye-ra.
A pánik most nem igazán tud a hatalmába keríteni, az egész olyan, mint egy álom. Szürreális. Tudom, hogy ébren vagyok, mégis minden érzékszervem tiltakozik ez ellen a tény ellen. Lassan megrázom a fejem, ettől egy kicsit kitisztul a világ, meghallom az orvos és Alexis diskurzusát, ám minden szót nem tudok kivenni, csak pár jut el a tudatomig:


- … fejsérülés is állhat a dolog mögött.
Mire felfogom, hogy ez kinek is a hangja, már Mr. Pye közelebb hajolva vizsgálja a fejemet. Keze lassan elhalad a halántékomnál is, azon a sebhelyen, amit még a csata idején szereztem. Egy kicsit megremegek a rossz emlékektől, viszont fájdalmat nem érzek egészen addig, amíg egy bizonyos pontot el nem ér a fejem legtetején. Az éles fájdalomtól felszisszenek, de örömmel veszem, hogy ezzel vége is a vizsgálatnak.
- Jó lenne, ha emlékeznél rá, hogy esetleg valami törmelék rád esett-e… - mondja hirtelen, bár szavait nem tudom hova tenni.

- Ö… már az elején elmondtam, hogy egy elég nagydarab rám esett a plafonból. - értetlenkedem. - Egy pajzs varázslattal próbáltam meg blokkolni.
Kíváncsian nézek rá, de hirtelen elkezdek szédülni és minden a feje tetejére áll. Úgy érzem magam, mint egy körhintán. Becsukom a szemem, hátha azzal enyhül az émelygés, de csak egyre gyorsabb lesz. Egy pillanatra el is vesztem az eszméletemet, bár lehet, hogy csak számomra tűnik egy pillanatnak, ugyanis mikor kinyitom a szemem a forgás megszűnik, Mr. Pye a karomat szorítja jobb kezével, míg a balban valami tárgyat tart, de azt már nem tudom kivenni mifélét.

Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 09. 11. - 19:00:10 »
+2



Line & August


          Megnyugszom, hogy nem lesz újabb háború. Nem igazán akarok egy újabban részt venni. Nem hiszem, hogy képes lennék rá egy másiknak a túlélésére. Lehet, hogy akkor már én is azt a megoldást választanám, amit Mary-Ann is. Elmennék az országból. És akkor jön Pye bácsi válasza. Vagy talán meglátása. Bólintok egyet. Igaza van. Ennek meg kéne erősítenie és nem eltántorítania bármitől is.
          Talán ez az oka annak is, hogy felbátorodom, és belekontárkodom valamibe, amihez igazából nincs is közöm. Még nem döntöttem el, hogy mi szeretnék lenni, ha elvégzem a Roxfortot. Esélyes, hogy a medimágia és valamilyen művészeti vagy nyelvi szak lesz a vége. Apu miatt aruror biztos nem lennék. Talán diplomata, ami miatt muszáj a Godrickra menni. De még az is lehet, hogy maradok a kviddicsnél.
          - Nem igazán van más ötletem. Csak tippelek, de mivel pont én voltam az, akit menteni kellett, a legkevesebb esélye nekem van, hogy ki tudnám találni a megoldást.
          Azért figyelmesen nézem a vizsgálatot, mintha meg kéne jegyeznem minden mozdulatot. Bár, ez a simogatás Line fején, még egy jó kis masszázsnak is megfelelne.
          Nem értem a kettejük kapcsolatát. Én olyan könnyen megtaláltam Pye bácsival a közös hangot, Line és közte miért nem sikerül? Persze, nem vagyunk egyformák, ez az örökös igazság már nagyon elcsépelt, de attól még igaz.
          - Pye bácsi?
          Megvárom, míg meleg és olyan nagyon megnyugtató tekintetét rám emeli, majd akkor folytatom a gondolatomat, ami talán mégis hallatszódhat kis kontárkodásnak.
          - Nem lehet, hogy rejtett sérülse van? Valami olyan, amit külső vizsgálatokkal nem lehet megállapítani?
          Akármi is az oka, rossz ezt így látni. Egy beteg akkor lesz nyugodt, ha az orvosa is az. Legalábbis a közelében. Azt hiszem, ez miatt én jó lennék medimágusnak, miután a kezdeti lámpalázam leküzdöm.
          Elfordulok kicsit, amíg végzik a vizsgálattal. Addig csak hallgatom a beszélgetésüket. Kicsit le is hunyom a szemem, talán el is bóbiskolok, mert a következő, ami feltűnik és emlékszem rá, az a nagy csend. Megfordulok és felkelek, ahogy meglátom az üres szobát.
          - Line, hol van Pye bácsi?
          Bevallom, nekem hiányzik. A jelenléte megnyugtatott és tudtam, hogy nem lesz majd baj, de most kicsit megint félni kezdek. Mi lesz, ha történik valami? Ha Line állapota rosszabbra fordul? Vagy az enyém?
          Igyekszem elterelni a figyelmem ezekről a kérdésekről, így egy kis személyesebb jellegűvel próbálkozok.
          - Szerinted is helyes? – hajolok közelebb, kicsit suttogok is, mintha a falnak is füle lenne. – Szerintem igen. Ha ilyen doktorok vannak itt, akkor lehet, hogy gyakrabban kéne erre járnom.
           Bezzeg akkor nem volt itt, mikor apuhoz jöttem látogatóba. Vagy csak elkerültük egymást. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy most itt van, és ha kell valakihez fordulni, az ő lesz. Senki másra nem fogom rábízni az életem, amíg most itt vagyok benn.

Naplózva


Augustus Pye
Szent Mungó
***


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 09. 15. - 15:21:25 »
+2

Emmeline és Alexis


 öltözék

Mosolyogva néztem Alexisra, jó volt bevonni kicsit őt is a vizsgálatban. A legtöbb fiatal ezt nem élvezi, de ő olyan nyitott és barátságos volt, azt akartam, hogy a folyamat részének érezze magát.
–  Nem igazán van más ötletem. Csak tippelek, de mivel pont én voltam az, akit menteni kellett, a legkevesebb esélye nekem van, hogy ki tudnám találni a megoldást – válaszolta.
Visszapillantottam közben a másik lányra.
Ö… már az elején elmondtam, hogy egy elég nagydarab rám esett a plafonból. Egy pajzs varázslattal próbáltam meg blokkolni.
Éreztem a hangjában az értetlenkedést. Azonban még mielőtt visszavágtam volna annyival, hogy ezt a részét valóban említett, csak éppen ezen kívül semmit – még csak azt sem, melyik része fáj pontosan – furcsán kezdett el viselkedni. A szemében nem csillogott ott az a fény, ami addig, majd lehunyta a szemét.
Megragadtam a karját. Megpróbáltam teljesen vízszintesbe fektetni.
–  Pye bácsi?
Alex hangja megtörte a feszült csendet, így hirtelen felé fordítottam a tekintetemet. Nem akartam még őt is felizgatni azzal, hogy a másik lánynak valami baja esik. Próbáltam megnyugtató arckifejezést erőszakolni magamra, de nagyon nehezen ment. Már régen elveszítettem a magabiztosságomat, mikor felfedeztem a hiányzó papírt. Ez volt az a pont, amikor biztos lehettem benne: át kell adnom az ügyet, méghozzá sürgősen egy másik gyógyítónak. Nem akarok kárt tenni egyik lányban sem idegességemben.
Ne félj, meg fogjuk gyógyítani… – mondtam és közben előhúztam a pálcámat.
Emmeline felé fordulva egy nyugodt sóhaj hagyta el az ajkaimat. Nem azért, mert tényleg okom volt megnyugodni, végre kinyitotta a szemeit. „Hála az égnek…” – gondoltam és eleresztettem a karját, viszont a kezét megfogtam, hogy biztatóan megszorítsam. Valószínűleg nem nyertem el a szimpátiáját – ami nem különösebben foglalkoztatott, hiszen nem ő volt az első ilyen beteg –, de szerettem volna, ha tudja: itt tényleg jó kezekben van.
Nem lehet, hogy rejtett sérülse van? Valami olyan, amit külső vizsgálatokkal nem lehet megállapítani? – kérdezte Alexis.
Akármilyen gondja is van, megoldjuk. A Mungóban remek medimágusok dolgoznak és pár napon belül, amikor visszatértek a Roxfortba, már csak egy kalandnak fog tűnni ez az egész… habár tudom, nehéz lesz feldolgozni a látottakat. – A szöveg csak úgy dőlt belőle. – Alex, próbálj meg kicsit pihenni!
Szerencsére a lány valóban elfordult. Talán el is aludt, mindenesetre láthatóan békésen helyezkedett el. „Legalább az egyikük viszonylag rendben van” – gondoltam. Hátborzongató érzés fogott el, ahogy megint eszembe jutott milyen borzalmakon mentek át. Furcsa, hiszen az én Roxfortos éveim meglehetős békében teltek.
Szólni fogok egy felettesemnek, hogy vizsgáljon meg téged – mondtam és még egyszer megszorítottam a lány kezét, aztán elengedtem. – Addig is beküldök egy nővért hozzátok.
Lassan hagytam el a kórtermet. Olyan volt, mint hosszú úszás után felszínre törni és újra levegőt kapni. Szükségem volt erre… ugyanakkor ott dolgozott bennem a szégyen, hogy nem sikerült helytállnom ebben az eseteben. „Talán még sem vagyok gyógyítónak való” – gondolkodtam el, ahogy az ajtót magam mögött becsukva elindultam. Egy nővért kerestem, hogy aztán nyugodt szívvel kutathassak Smethwyck után. Sejtettem, hogy alapos fejmosást fogok kapni, amiért elvesztettem a papírokat, mielőtt még keresne egy másik medimágust a feladatra.

Köszönöm a beugrási lehetőséget!
Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*****


VI. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 09. 17. - 18:59:17 »
+1

Alexis és Augustus



Lassan kitisztul a látásom, és ki tudom venni, hogy a doki a pálcáját szorongatja. Egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázza, hogy nem murdeltem még meg majd Alex felé fordulva így szól. A hallásom még nem teljesen tiszta, de azért ki tudom venni a szavait:
– Akármilyen gondja is van, megoldjuk. A Mungóban remek medimágusok dolgoznak és pár napon belül, amikor visszatértek a Roxfortba, már csak egy kalandnak fog tűnni ez az egész… habár tudom, nehéz lesz feldolgozni a látottakat.
Na persze, gondolom, biztos csak egy kalandnak fog tűnni. Végül is túléltem a roxforti csatát, pluszba még mugliivadék is vagyok, egy ilyen kis obskurus csak desszert a mindennapos dolgozatokhoz. Megszemlélem Pye doktor arcát egy kicsit jobban, és meglepődve látom azt az elfojtott ijedtséget az arcán, ahogy rám néz.  Miután Alex jól hallhatóan álomba merül, rám néz és leül az ágyamra.
– Szólni fogok egy felettesemnek, hogy vizsgáljon meg téged – Ezzel biztatóan megszorítja a kezemet. Erre egy kicsit elmosolyodok, inkább amiatt, hogy ennyire igyekezik, mintsem a biztonságérzettől.– Addig is beküldök egy nővért hozzátok.
Feláll, majd sietve távozik. Egy darabig utána nézek, aztán sóhajtok. Körbenézek a szobában, ha már úgy is itt leszek egy jó ideig, ideje megismerni a helyet. Mocorgást hallok a szomszéd ágyról, Alexis néz rám álmos szemekkel.
- Line, hol van Pye bácsi? - szemével a dokit keresi egy ideig, majd visszanéz rám.
- Átadja az ügyemet másnak. - nem vagyok biztos benne, hogy helyesen használom a kifejezést, így megvonom a vállam amennyire tőlem telik. Alexis láthatóan csalódott, de újult energiával folytatja a beszélgetést.

- Szerinted is helyes? Szerintem igen. Ha ilyen doktorok vannak itt, akkor lehet, hogy gyakrabban kéne erre járnom.
Elmosolyodom ettől a kijelentéstől és csak annyit felelek. - Nos, előnyös kinézetű férfi, de vonzóbb lenne számomra, ha meghozná a papírjaimat.
Ahogy kimondom a mondatot, kinyílik a terem ajtaja és egy nővér masíroz be fehér egyenruhában.

Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 09. 18. - 12:02:14 »
+1



Line


          Kis csalódással tölt el, mikor felébredek, és nem látom sehol sem Pye bácsit. Pedig olyan jót beszélgettünk, megnyugtatott, és adott egy lökést is a jövőm felé. Azt hiszem, én is képes lennék medimágusnak lenni. Már csak az lenne a kérdés, hogy a felelősséggel is meg tudnék birkózni. Nem tudom, talán tényleg nem nekem való ez. De még van időm kitalálni. Bőven van időm. Még az RBF-nek sem vagyok az évében, ami körül igazán döntenem kell.
          Szomorúan nézek Line-re. Nem gondoltam, hogy ekkora lesz a baj. Bár, igaz, hogy papírok nélkül nehéz lenne bármit is megmondani.
          - Talán ő majd tud valamit mondani. Valami biztosabbat.
          Kicsit megemelem magam az ágyon, így majdnem ülő helyzetbe kerülök. Hogy tudsz ilyen szigorú lenni? Szerintem a kinézetének semmi köze ahhoz, hogy milyen a tudása. És lehet véletlen is. Talán nem is ő volt a ludas, talán más. Annyi minden lehet az oka, amiért nincsenek meg azok a papírok.
          Felderül az arcom, mikor nyílik az ajtó, de aztán nem az jön be rajta, akiről nagyon szeretném, ha megtenné. Talán látszik is rajtam, de aztán erőt veszek magamon és mosolyra húzom a szám. Talán tőle is tanulhatok majd valamit, mint Pye bácsitól.
          - Jó napot kívánok! – köszönök a nővérnek.
          Egyenesen Line-hez megy, ami nem is olyan meglepő. Velem minden rendben volt. Gondolom ez amolyan biztonsági intézkedés. Remélem, vele is minden rendben van. láthatóan és már zavarba ejtően figyelem minden mozdulatukat.
          - Rendbe fog jönni? Mi a baja? – kérdezem a nővértől.
          Talán nem a legjobb embertől, de hátha közben kiderült már valami, amiről eddig nem tudtunk. Magamhoz ölelem a plüssömet, és teljesen felülök. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi fog most történni.
          - Line, te mindig ilyen keserű vagy? Pye bácsi jóképűségéhez nincs köze a botlásának. És nem is biztos, hogy ő tehet róla.
          A nővér felém néz, mikor kimondom Pye bácsi nevét, majd kuncog egyet. Azonban hamar visszarendezi a vonásait. Ha valaki megkérdezné, hogy mosolygott-e egyáltalán, akkor biztos letagadná.
          - Amúgy jól érzed magad? Tényleg minden rendben van?
          Lehet, hogy kicsit túl aggódom a dolgot, de akárhogy is nézzük, miattam sérült meg. Ha nem próbál meg kivinni a csarnokból, akkor talán most nem is lenne itt. Eszembe jut a korábban evett csokibéka, és egy ötlet ugrik be.
          - Nővér néni – kicsit szigorúan néz rám, amitől behúzom a nyakam, elbújok a plüssöm mögé és onnan dörmögve fejezem be a gondolataim. – Kaphatunk édességet a büféből?
          Nem tudom, hogy apa hagyott-e itt nekem pénzt, nem tartom valószínűnek, de talán van rá valamilyen mód, hogy kaphassunk onnan egy fagyi kelyhet vagy valami torta jellegű bármit. Szerintem mind a kettőnkre ránk férne.

Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*****


VI. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 10. 10. - 15:46:14 »
+1

Alexis


A nővér belépve rögtön felém veszi az irányt. Letesz egy üvegcsét az éjjeli szekrényemre, de mielőtt megnézhetném mi is az, elfordítja a fejemet és elkezdi vizsgálni a pupilláimat. Alexis kérdésére kurtán annyit válaszol, hogy „még nem tudjuk biztosan, de ki fogjuk deríteni”. Megkéri, hogy emeljem fel a kezemet, én minden erőmmel igyekezem ezt teljesíteni. Átvizsgálja a tenyeremet, karomat, lábamat, megtapogatja az ízületeimet, mindvégig gondolkodó arcot vágva. Miután végez odalép a szekrényhez és elkezd matatni a sok eszköz és bájital között.

- Line, te mindig ilyen keserű vagy? Pye bácsi jóképűségéhez nincs köze a botlásának. És nem is biztos, hogy ő tehet róla. - csendül fel Alexis hangja hirtelen, majd a nővérke kuncogása töri meg a csendet. Elmosolyodom a kérdésre, felkacagok, majd nyugodt hangon válaszolok a griffendéles lánynak.
- Igazad van Alexis. Az ember munkavégzése, személyisége és modora nem függ a kinézetétől. Vagy a származásától… - itt lesütöm a szemem, mert felvillan jó pár kép a Voldemort bukása előtti évről, illetve magáról a csatáról. Az elnyomás és megszégyenítés, csak azért mert oda születtem ahova… Megborzongok egy kicsit, majd újból felnézek. - Ezekről nem tehet senki.

A nővérke visszasiet hozzám és elkezdi összekeverni a bájitalokat, amiket talált. Az eredmény természetesen nem valami kellemes, de szinte azonnal érzem, ahogy a végtagjaim könnyebbek lesznek egy kicsit. Megemelem a kezem, immár olyan könnyen mintha egy tollpihe lenne. Alexis a hogylétem felől érdeklődik, de engem annyira lenyűgöz ez a hirtelen változás, hogy szórakozottan azt válaszolom: „Persze, minden rendben”. A nővér diadalittasan néz rám, majd elindul az ajtó felé. Alexis szégyenlősen édességet kér, mire az ápoló mosolyogva bólint és fél óra múlva egy jól megrakott tálcával jön vissza. Elemelek egy csoki békát és majszolom, míg a nő valami féle folyadékkal átitatott gézzel tekeri be az alkaromat, és a vádlimat a térdemtől a bokámig. Mikor végez halkan megkérdezem:
- A szüleimet értesítették már?
Csendes bólintás. Eleresztek egy megkönnyebbült sóhajt és hátradőlök az ágyon.

Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 26. - 05:32:17
Az oldal 0.199 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.