+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Egyéb
| | | |-+  Leon R. Lutece
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Leon R. Lutece  (Megtekintve 1293 alkalommal)

Leon R. Lutece
Varázsló
*****


le lion

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 07. 13. - 03:36:27 »
+5

Napoleon Robert Lutece



       Alapok

jelszó || ”A jellem amelytől az ember az ember, porból és szennyből a jellem emel fel.”
így ejtsd a nevemet || "Napólion Rábört Lutesz" - ha angol vagy ; "Nápoléon Roberr Lutész" - ha francia
nem || férfi
születési hely, idő || London ,1965, október 31.
horoszkóp || skorpió
kor || 33
vér || arany
munkahely || Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola
 

         A múlt
1971. tavasza
- Papa, miért kell ezt a hülyeséget is megtanulnunk? – kérdezi Rosa, álla a súlyos tankönyvön nyugszik, csak a szemöldöke magasba húzásával jelzi, valójában mennyire unatkozik – Miért nem lehetünk egyszer az életben mi is normális gyerekek?
- Természetesen nem vagytok azok. A tudomány gyermekei vagytok, nagy dolgokra hivatottak.
Papa fel sem néz az újságjából, egy pillanatot sem pazarol ránk, egyszerűen int a pálcájával, mire Rosát alaposan arcba vágja a felpattanó könyv fedele. Én eddig is csak kívülről figyeltem az eseményeket, egyébként semmi kifogásom egy új nyelv megtanulása ellen. El akarom hinni ezeket a dolgokat, szeretnék hasonlítani Papára és Mamára, akik titkos és fontos kísérleteket végeznek egész nap – kivéve most, amikor a haladásunkkal foglalkoznak. Rosa azonban nyugtalan, és őt amúgy sem lehet ilyen könnyen leszerelni.
- Jó, tegyük fel, hogy elhiszem. Leon jó is lesz erre a célra, de mit csináltok velem? Én nem vagyok olyan okos, mint ő. – már épp azt hiszem, befejezi itt a mondatot, gondolom, a szüleimmel együtt, de mindhárman tévedünk – És olyan hülye sem, hogy az egész életemet tanulással töltsem. Ki akarok menni játszani.
Vészjósló csend támad, egy légy sem merne zümmögni a könyvtárban. Papa leteszi a lapot maga elé, lassan összeteszi az ujjait, és felénk fordul. Habár nagyon analitikusnak tűnik az egész magatartása, már sejtem előre, mi következik. Persze, sosem vallanám be ezt a dolgot, itthon kimondani bármit bizonyíték vagy érv nélkül szentségtörés – de mégis, én valahogy általában ráérzek mindenre. Az álmaimban lehet valami, de erről mélyen hallgatok még Rosa előtt is.
- Szóval ki akarsz menni? – kérdezi Papa, közönyös a hangja, mégis kiráz a hideg – Menj csak, nem tartóztatlak fel. De többet nem jöhetsz be.
- Nahát, ha csak ennyi kellett… - morogja a testvérem, és végszóra már szinte kint is van az udvaron. Papa elgondolkodva néz utána, majd elveszi az asztalról a nyelvkönyvet, visszailleszti a könyvespolc szeletei közé. Aggódva figyelem a mozdulatait, még mindig rosszat sejtve. Szinte látom, hogy Rosa ezzel valami olyasmit játszott el, amiről talán fogalma sincs.
- Milyen szomorú esemény. – jegyzi meg Papa, háttal állva nekem – Egy újabb eltékozolt lehetőség. Te is szeretnél vele menni?
- Nem, köszönöm. Jól érzem magam itt is. – suttogom, remélve, hogy ez a jó válasz.
- Ennek nagyon örülök, Napoleon. Rosa sajnos olyan, mint édesanyátok… ahol én üres oldalakat látok, ő a Lear királyt. Nem tudom, hová vezet ez majd az életében. Remélem, a sors vele kegyesebb lesz, mint megérdemelné.
- Papa, Rosa mostantól nem tanul majd bent velem?
- Nem, Napoleon. Rosa mostantól másoktól tanul majd egészen mást. Szomorú, de valahol számítottam rá. Természetesen te is kimehetsz bármikor, de remélem, tudod, mekkora csalódást okoz ez nekünk.
- Tudom, Papa. Én sem szeretem a Lear királyt.


1980. tele
Attól félek, kezdek megőrülni! Szörnyű ezt leírni is, de feltétlenül le kell írnom, mielőtt elveszítem a józan eszemet!
Képeket látok. Szobán átsuhanó alakokat, hangokat, színeket és fényeket.
Ültem az ágyamon, a mágiatörténet házi dolgozatot körmöltem, mikor éles fájdalom hasított a fejembe, és émelyítő édes íz bontakozott ki a számban. Felpattantam, kiborult a tinta is, vigasztalhatatlan folyót húzva maga után az ágyneműben, de ez a sajnálatos esemény eltörpült amellett, hogy a görcs csak erősebb íveket húzott a homlokom köré.
- Josh! – üvöltöttem a fürdőben tevékenykedő szobatársamnak pánikban – Josh, segíts!
Papírzörgést lehetett hallani, majd felbukkant értetlen feje az ajtóban. Ekkor már a földön térdeltem, borzasztó állapotban remegve. A kábítóan édes aroma nem akart múlni, nehezen tudtam magamon uralkodni. Társam végre átlendült az első sokkon, majd a vállamat támogatva eljutottunk a Gyengélkedőre. A Javasasszony az egyik ágyra fektetett, majd azzal a megállapítással, hogy egyelőre nem érti a probléma természetét, álomitalt adott. A koponyám lüktetett, az iménti érzés mellé felcsatlakozott a csiklandós, öklendezésre késztető hányinger is, így csak nagyon nehezen tudtam leküzdeni az italt, ami szerencsére gyors enyhülést hozott.

Felébredtem úgy egy órával később, odakint már az este borgőzösre lehelte az égboltot, az ápoló beleegyezésével elhagytam a fekhelyem. Lassan sétáltam vissza a toronyba, semmi kedvem nem volt találkozni folyton túl kíváncsi társaimmal, emellett Joshnak is tartozom némi magyarázattal. A szobánkba lépve azonban egy kis körben találtam őket, amint a mellettem lakó ágy tulajdonosa fölé görnyedtek.
- Mi az? Mit csináltok? – léptem melléjük, de nem fordultak felém. A padlón egy macska feküdt, merevebben, mint az állatokra jellemző. Bundája szerteszét meredt, mintha furcsa atrocitás érte volna, fogai és nyelve kivillantak a pofából. Üveges tekintete épp gazdájára, a szomszédomra bámult, aki ha lehet, még kevésbé tűnt élőnek.
- Mi történt vele?! Meghalt?! – tettem fel a nyilvánvalót, mire nagyon lassan rám nézett. Némán bólintott, máskor vidáman csillogó barna szemei kis kutakká változtak. Az egész szobát belengte a halál kínosan finom aromája, mintha csak por alakban telepedett volna rá a holminkra.
Társunk előhúzta az eddig zsebében rejtett kezét, amelyben egy koszos papír volt. Nem tűnt levélnek, sem pergamennek, inkább a mugli édességekre hasonlított, habár azoknál jóval igénytelenebb állapotban volt.
- Meg…megette. – vonta le a következtetést síri hangon. Eleinte zavartan figyeltük a jelenetet, aztán reszkető ujjai közül a papír a tetem mellé hullott.
- A macskád megette a csokoládét? – kérdeztem, összerakva a kép darabjait.
- Egész délután furcsán viselkedett. Most már értem, miért.
Felpattant közülünk, majd választ nem várva kiviharzott a helyiségből, gondolom, a házvezetőnk után kutatva. A többiek nem nyúltak az élettelen állathoz, én magam is az ágyamra helyezkedtem, de túl baljóslatúnak találtam a házim folytatását.
Rettenetes gondolat kerített hatalmába… az édes íz épp a csokoládéra emlékeztetett. Alig merem ezt leírni, de… lehetséges, hogy közöm volt a halálához? De hiszen nem tőlem kapta az ételt, sosem tennék ilyet. De akkor miért éreztem a tüneteit?
Nem. Ez őrültség. Bizonyára csak túl fáradt voltam, ez pedig egy szerencsétlen véletlen.


1984. tele
El van döntve az életem. Ócska kis pletykának tűnik most a macskás bejegyzésem, amit, habár sosem voltam szorgos naplóíró, megörökítettem. Bebizonyítom, talán leginkább csak magamnak, miért kellett mindennek megtörténnie, egy ragyogó jöv – nem, ezt a szót nem vagyok hajlandó leírni sem. Sokszor olvasni mostanában öngyilkosságokról a lapokban. A kéretlen információ világában élünk, és bármennyire ügyes, gyors, vagy egyszerűen fáradt vagyok, nem vonhatom ki magam belőle. Városszerte a kirakatok villognak, de már őszintén nem zaklat fel sem a vér, sem az emberi test részletes feltérképezése, egy baleset, gyilkosság annyira hétköznapi lett számomra, hogy ha elég morbid humorérzékem lenne, biztosan folyamatosan nevetgélnék.
Ez az egész hisztéria tulajdonképpen megmagyarázható a gazdaságunk rohamos haldoklásával, sokan szeretnek hivatkozni is rá, hogy a kapitalizmus megöli a saját gyerekeit. Bárhogy húzom is, az egyszer biztos, hogy az öngyilkosság szépen, lassan az életem részévé vált, és megtanultam vele együtt élni. Én magam bizarr képességre tettem szert, például jó előre meg tudom mondani, ha valaki öngyilkosságra készül, és most nem arra gondolok, hogy a Szomorú Vasárnapot hallgatja órákon keresztül, halálmódokról motyog, vagy vagdossa csuklóját, ezek ugyanis nem az öngyilkosság, hanem a segélykérés jelei. Nem, én most arra célzok, mikor az emberek arca elvékonyodik, a szemük lassan besötétedik, na és persze ott az a jellegzetes íz és szag, ha megmozdulnak. Szinte halálpontosan, elnézést a hasonlatért, megsejthető az ok és az okozat is.

Nem is tudom, mit gondoljak az egészről. Talán jobb, ha nem foglalkozom vele, mert változtatni nem tudok rajta.
A macskával kezdődött volna? Mégsem tudom kikerülni, valamilyen formában látom a jövőt.
Szüleim az őrület nyilvánvaló jeleit fejtegetik az ajtóm előtt, nekem azonban már annyira mindegy minden. Nem számít a felvételem, a ravaszaim, elvégre az életem mások lehetségesen felvillanó jövőjével van tele. Nem is tudom hirtelen, sírjak e, vagy nevessek.
Megpróbáltam megcáfolni, nem is egyszer, nem is egyféleképp – de ugyan mit vitatkozzak azzal, hogy látomásaim másnap már az újságokban szerepelnek részletekkel kiszínezve?



1985. ősze
Kicsavarodott tagokkal hever a fénykörben, amit a lámpa fénye vet rá. Elterült, mint az alföld, vagy a létra, ha eldől.Először azt hittem, csak alszik. De most már tudom, hogy nem lélegzik. Az ujjai egyenként, gondosan kitörve lógnak le a kézfejéről - hasonlít egy marionett babáéra. Szőke haja szétcsúszik a padlón, a szeme csukva.
A száján a felpeckelés hivalkodó nyomai. Üvölteni akarok, segítségért fohászkodni. Mégis csendben maradok.
A látomásom... a saját holttestem. Vajon képes lenne bárki is megérteni ezt az egészet?
Még én magam sem értem. Talán megőrültem. Túl sok a kérdés, és egyikre sincs válasz.


1990. karácsonya
Tulajdonképp abban a pillanatban jövök rá, mennyire nem szeretem a Karácsonyt, mikor a villa a számhoz ér. Az ételre persze nem lehet kifogásom, zseniálisan megkomponált illat és színorgia kínálgatja magát minden aranyszélű tányéron, asztaltársaságom azonban nagyjából annyira örül ennek, mintha az imént jelentettem volna be egy katasztrófát.
- Szóval szerinted fel kellene keresnünk a Balmoralokat? – kérdez vissza apám, legalább olyan életvidáman, mint a sült hús előtte.
- Nem látom akadályát, - teszem le a vereség teljes tudatában az evőeszközt – elvégre a rokonaink, és évek óta nem tudunk róluk semmit.
- Te aztán tudod, hogy kell beletenyerelni a pudingba, Leon! – nevet fel a testvérem a velem szemközti széken. Laza mozdulattal feldöntöm a borospoharam, tartalma apró cunamit indít el a tiszta abroszon. Anyám villogó tekintettel húzza elő a pálcáját, és egy pillanatra azt hiszem, megátkoz még itt frissen, melegében, de csak a foltot tünteti el.
A jelenlévők – természetesen mind kiemelkedő tudósok a saját területükön – nagyot nyelnek, és persze nem a finom falatok miatt. Sok korombeli most gúnyosan vigyorog, amire csak még kisebbre húzom magam össze. Egész életemben kínzott a kisebbrendűség érzése, úgy tűnik, ez most tetőzik.
A vacsora a továbbiakban nyugalmasan zajlik le, habár a feszültség nem tűnik el csak úgy. Ez a ritka alkalmak egyike, mikor vendégeket fogadunk, nekem pedig ezt is sikerült tönkretennem. Valóban, ahogy Rosa említette, ügyesen és alaposan beletenyereltem a pudingba.
Az emberek felállnak, beszélgetni kezdenek, testvérem egyből megtalálja a közös hangot velük, én ülve maradok – miután évek óta élvezem a látó szem átkát, eszemben sincs a közelükbe menve feleleveníteni a jövőhöz fűződő csatornát. Így is hallom, hogy még a családomon belül is különcnek tartanak, megunva a suttogásuk, egyszerűen kisétálok az étkezőből. Azaz, ezt szeretném tenni, de a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében épp nekisétálok az ajtófélfának, a nyakamba pedig egy megtermett fagyöngy borul. Zavartan a darabjai után nyúlok, körülöttem felhangzik a kárörvendő nevetés is: lám csak, nem minden arany, ami fénylik!
Szeretném, ha egyszer, csak egyetlen egyszer ők is átélnék, milyen a jövőt figyelni olyan szemüvegen, amely több képet mutat egyszerre. Amit felidéz szó szerint bármi, bármikor. Amíg ez nem következik be, és miért is tenné, addig én inkább visszavonulok a szobámba.
Még a lépcsőn lépkedve hallom a szüleim fojtott vitáját az előszobában:
- Miért hozta fel pont most a Balmoralokat?! Nem elég neki ez az átkozott kétbalkezesség, feltétlenül muszáj volt rátennie egy seprűvel?
- Napoleonnak igaza van a maga módján, Emanuelle.
- Persze, mindig csak ezt mondogatod, de hát most komolyan, Merlin szerelmére, Robert, az a gyerek azt állítja, hogy a jövőbe lát! Egy LUTECE! A JÖVŐBE!
- Imádom, ha ilyen heves vagy, kedvesem, most azonban tévedsz. Nem számít, mit hiszel, a gyereknek a maga módján mindig is igaza volt, és talán épp itt az ideje, hogy elismerd ezt neki, mielőtt késő lesz.


1997. nyara
Chicago. Az ízlésemhez képest túlságosan füstös, sztereotip alakját a húszas évek Amerikájáról szóló regények alkották a képzeletemben. Nem költöznék ide önként, de nincs más választásom – a háborúban nem akarok fegyver lenni emberek ellen.
Naphosszat ülök, zongorázom, olvasok, rokonaim, akikhez menekültem, bizonyára az idegbaj jeleit keresik már rajtam, de nem szolgálhatok nekik sem új magyarázattal az ittlétemre: gyáva és esendő vagyok. Párbajozni sosem tudtam, csak a vak szerencse mentett meg attól, hogy a halálfalók áldozatává váljak. Na persze, most mindenki a bátor Sir Robinhoz hasonlít odahaza, elvégre nyúlként futok a veszély elől, de ők nem is sejtik, mekkora adag jut nekem a lassan lángokkal körbeölelt otthonból: képek, villanások, a halál tánclépései. A képességem átkelt velem az óceánon, és most ketten várjuk a végzet szelét, hátha utolér.
Egy este egy egész családot látok a házuk különböző részein, bűnük nem egyéb, minthogy nem találtatott a vérük elég tisztának a létezésre. Még nem következett be, tudom, még nem szorult össze a torkom a jól ismert keserűséggel, a legyőzöttség nem veregetett vállon. Nem bírom tovább a tétlenséget, megragadom az első lehetőséget, a polcon heverő könyv kéken felizzik, én pedig már repülök is vissza, haza. Sötét kisváros, ásító utcái, nemsokára a gyilkosság háttere lesztek, én azonban bekopogok a korhadt ajtón, és zilálva darálom a menekülés lehetőségét a háziaknak. Megértem, ha nem hisznek nekem, a távolról szalasztott férfinek, aki a jövőről beszél, még pizsamát visel és egyre csak hadar. Végül mégis bólintanak, és egy fél órán belül távoznak a házból, amelyet a már Chicagoban érő látomásomban ugyanolyan üresnek találnak az érkező halálfalók, mint amilyen az én lelkem is a megkönnyebbüléstől.


1997. nyara
Arccal előre zuhanok a földre, ki sem teszem a kezeimet a fékezésre. A zsupszkulcsnak használt bögre darabokra törik az érkezéskor, én magam pedig egy bokorban evickélek zokogva.
Tudtam, hogy eljön a nap, amikor a lelkiismeretem megnyugtatására kitalált módszerem végképp eltűnik majd, de hogy ilyen hamar, és pont így… odaát voltam újra, ezúttal azonban elkéstem, vagy a sors nevetett az arcomba, a figyelmeztetett férfi nem hitt nekem. Vitatkozni kezdtünk, ő az étkészlete darabjait hajigálta felém, mikor rajtunk ütöttek a halálfalók. Semmit nem tehettem, még a kulcsra markoló pillanatban is a fülemben zengett a pánikszerű üvöltés:
- MEGMONDTÁK, HOGY JÖSSZ MAJD! ÖSSZEJÁTSZOL VELÜK, KÜLÖNBEN HONNAN TUDNÁD OLYAN PONTOSAN, MIKOR JÖNNEK?! ALÁVALÓ ÁRULÓ! VOLDEMORT RABSZOLGÁJA!
Befejezem a kapálózást, mert egy férfi bámul rám pár méterről. Biztosan a szemközti kis házból bukkant fel a csatazajra, amit egyedül csaptam, és most azt hiszi, őrült vagyok. Annak is érzem magam, elvégre a ruhám megtépázott, arcomon összefolynak a testnyílásaimból szivárgó patakok.
- Hát te meg mi a ménkűt művelsz ott a bokorban? – kérdezi karba font kézzel, szájában hosszú cigaretta ég.
- Khm, ha segít, elmesélem. – hüppögöm, bár gyanúsan gyerekes a hangszínem.
- De aztán ne spórolj a részletekkel, mert ez bizony baromi érdekes történet lehet! – mondja, miközben már határozott mozdulatokkal kivontat a bokorból.
- Ígérem, uram, alaposan megmagyarázom a dolgot...!
- Hogyne, meghiszem azt. Egyébként menj a fenébe az úrral, Irwin Baldwin vagyok.


1997. tele
Nem akarok bemenni.
Csak állok az ajtó előtt, bentről a haldoklás élénk színű zajai szűrődnek ki, de én alaposan sorra veszem az anyag minden kis rostját, karcolását, még a fény óvatos megtörését is a poros felületen. Odabent talán süt a nap, megy a tévé, fúj a szél és beszélnek, mégis, az idekint vetíti előre a jövőt: Irwin meg fog halni, és ezen semmi nem segít már.
Belököm a felületet a kilincsnél, óriásit ásít a régi szerkezet, de meglepően gyorsan feltárul a belső tér. Jól sejtettem, az ablak sarkig tárva, odakint tombol valamiféle vihar előkészülete, levelek töltik meg a levegőt a kavargásukkal.
- Irv? – kérdezem a nekem háttal fekvő alaktól – Hogy vagy?
Nem gondolom komolyan a kérdést egy percig sem, inkább csak megszokásból teszem fel. Ugyan mivel is indíthatnám a beszélgetést? Az ember szereti a megszokott dolgokat.
Felsőteste megemelkedik az ágyon, de a mozdulat mozaikos – belém hasít a szánalom erre a képre. Eltökéltem ugyan, hogy nem tanúsítok érzelmet felé többet, de ez lehetetlen, elvégre a csókjai még bőven elég fájdalmasan égnek az ajkamon, ha akarom, visszaidézhetem a közös pillanatokat.
- Nagyon jól, köszönöm kérdésed! – fordul végre szembe velem, a gúnyos él mellbevágóan erőteljes.
- Várj csak… hoztam neked valamit! – sietek oda, mellé térdelek, mire visszahanyatlik a takaróra, valamiféle hála is megcsillan a szemeiben.
Előhúzom az albumot, tele kopott képekkel. Habár alig pár hónaposak, elhasználódtak a forgatásban, gyakran voltak a kezem ügyében, és együtt is elővettük alkalomadtán. Gondtalanul nevet rajtuk, habár már a készültekkor tisztában voltam vele, hogyan ér majd véget.
A már nem dolgozó izmok kirajzolódnak mellettem, ahogy érte emeli a karját. Keserű föld ízét érzem a fogaim között, halotti hideget és gyászt. Nem nézek a szemébe, mert kell pár pillanat, amíg eloszlik a tekintetem előtti jelenet: a temetése. Habár tudom, minden halálra van ítélve, ami egyszer megszületett, ez nem könnyíti meg az elfogadást.
„Minél fejlettebb egy társadalom, annál jobban tudja ignorálni a saját halandóságát!” – miért van mindig igaza a családomnak?
- Jó…képek. – nyögi Irwin, bár látni, hogy csak felületesen átlapozta a lapokat – Régi képek.
- Ugyan, ne hülyéskedj. Csinálhatunk bármikor újakat, sőt, remélhetőleg ezúttal nem fogok hunyorogni a legtöbbön! – nevetek zavartan, a hangom iszonyúan hamisan cseng. Régi barátom talán beteg, és hosszú útra készül, de nem verhetem át ilyen könnyedén. Bosszúsan rám mered, aztán végül mégis annyiban hagyja a nyilvánvalót.
- Aha, persze. Te, Leon, igaz, hogy visszamész?
Nem akarok válaszolni, ahogy ide jönni sem akartam. Köhintek egyet az időhúzás kedvéért, de a pillanat elnyúlik mellettem, nem tehetek ellene semmit. Könnyűnek kellene lennie ennek a búcsúnak, elvégre készültem rá, láttam érkezni a távolból, itt ülve mégis évszázados súlyúnak tűnik.
- Igen, egy hónap múlva. De talán csak pár hónapra, semmi különös… majd eljöhetsz meglátogatni, bepróbálkozhatsz a brit csajoknál is.
A szavak bántóan konganak az ürességtől, így inkább kibámulok az ablakon. Fellegek gyűlnek lassan, égi keringőben esőt zúdítva a városra. Egy átlagos délutánon imádnám az elázást, ami ezzel jár, a cuppogó cipő dallamát hazafelé, az érzést, hogy az eső megtisztít mindentől, erről most szó sem lehet. A szobát nyugtalan vadállatként üli meg a mélyen lángoló feszültség, olyannyira, hogy akaratlanul is kiráz a hideg Irwin rám szegeződő szemeitől.
- Meg fogok halni, te idióta. Minek játszod meg magad?! – felém kap, valószínűleg utolsó ereje van ebben a mozdulatban. Az arca vészesen közel kerül hozzám, az apró tükrökben látom saját magamat. Gyenge egy ember vagyok, tisztán kivehető.
- Mindketten tudjuk, a francba is… ezt még te sem tudod kiszínezni, ez a rohadt nagy igazság. Emberek látogattak meg, olyanok, akik évek óta felém se néztek, de csak azért, hogy kioktassanak, meg persze baromi kíváncsiak, hogy néz ki egy haldokló. Utálom az összeset, Leon, de te nem ezért vagy itt, ugye? Te nem élvezkedsz ilyen perverz módon a halálon.
Pislogni sincs időm, a tarkómon fokozódó nyomás újabb közeledésre kényszerít. Tudom, mi következik, átvillan az agyamon a megszokott intim érzés, a kettőnk összefonódó képe. Ez ugyan csak emlék ezúttal, hiszen láttam Irwint meghalni és koporsóban is, mégis pont ugyanolyan bizonytalannak tűnik, mintha a jövőt figyelném. A szája az enyémre tapad, csak hogy aztán kapkodó lélegzetvétellel szakadjon el tőlem. Nyál csillan az állán, vonásaiban földöntúli hevület ég.
- Te ezért jöttél, ugye, Leon? Téged az érdekel, milyen megcsókolni a halált, milyen íze van a sírnak, milyen egy halott érintése. Remélem, örömödre szolgáltam.
- Tudtam, hogy fogsz meghalni. Mindig tudom, hogy fog történni. – mondom halkan, mintegy gyónásképp – Tudtam, hogy ide fogok jönni, láttam már mindezt.
- Hogyne tudtad volna?! – az iménti lendülete még most is kitart.
- Félreérted. Láttam az egészet, mielőtt megtörtént volna. Érckoporsód lesz, délután temetnek majd, édesanyád zokogni fog végig, mert magát okolja majd.
- Miért játszod most ezt, Leon?! Ezeket nem nehéz megmondani, a francba is! Ha egy kis agyad is van, a jóslás rettenetesen egyszerű mutatvány, főleg, hogy sokszor meg is mutattad nekem, hogy csalsz! Nem tudom, mi a célod ezzel, de elég ízléstelen!
- Meg fogsz halni, most beszélünk utoljára. Már akkor tudtam, mikor először mosolyogtál rám, de reméltem, csak egy lehetőség a sok közül. Látom a jövő darabjait, Irwin, néha ébren, néha álmomban. Mintha egy óriási mozivászon lebegne örökké a szemed előtt, peregnének a jelenetek, de te sosem tudod, olyan filmből vannak e, amelyet leforgatnak valaha… hozzászoktam ehhez, de minden újabb pillanattal azt kívánom, bár ne jönne következő soha többé, bár lennék álmatag, vak, bár ne lenne igazam soha… és itt vagyunk. Tudom a történet végét, de nem írhatom át. Mi értelme a szemnek, ha a kéz sosem érheti utol?
Hazautaztam gyáván, és hogy ne kelljen szembe néznem az igazsággal. Otthon egyszerűen beültem a fürdőkádba, habár egyedül találtam a házat. Kitört hát odakint a vihar, gyűlöltem minden cseppjét, amiért megtagadta tőlem a feloldozás lehetőségét is.
A hideg márványhoz érő homlokom újra képet kezdett veszíteni – nem leszek ott a temetésen, csak magamat láttam, amint egy bőrönddel idő előtt Londonba szököm a hívó szóra, el az ottani emlékek elől. Látni a halál közeledő báli ruháját és elfogadni, hogy egyszer mindannyian felkérjük majd, nos, két különböző dolog.
Zokogok a mélyedésben, fogaim mögött felgyűlik a millió csók íze a délutánról. Gyarló vagyok, de tudom, ezt már csak az emlékeim hordozzák tovább – önzőség gyűlölni ezt? Túl sok emlékem van más emberek életéből, a sajátom elveszik közöttük, nem parancsolhatom meg magamnak a válogatást. Bűnös kis élvezet a jövőbe temetkezni, remélni tőle a jobbat és könnyebbet, de meg is fizetem az árát minden újabb változással. A jövő elvégre nem állandó, a legtöbb döntés befolyásolja… de ez nem teszi könnyebbé örökké cipelni magammal.
- Fáj… fáj… meg akarok halni… legyen vége ennek, nem bírom tovább… - sírtam, arcomon egybe folyt múlt és jövő, megígért életek hamvadó szárnycsapásai. Ködös a tekintetem, hideget érzek mindenütt, hallom a mennydörgést, belém üvölti egy elkövetkező baleset képeit. A falba verem a fejemet, az éles fájdalom eltompítja a látomást, vér csordul a fülem mellett, meleg és ismerős.  A tenyeremmel szorítom a lüktetést, ami nekem még hamis módon megvan, holott mások elmúlását hirdetem. Csak azért létezem, hogy szörnyű dolgok közvetítője legyek.
Ezúttal a tükörbe csapok bele, megcsillan időn és téren keresztül a prizma, amivé válik. A fürdő képe egybecsúszik önmagával, egy földrengés fogja magához ölelni egyszer az épületet. Sikoltozást hallok, ropogó kövek zaját, egymásra csúszó lemezek töredezését. Homlokom újra koppan a hideg felületen, nem is figyelem már, mivel okozok egyre több fájdalmat magamnak, amíg kicsit is elveszi a látás élét.
Felbukkan a képek között a testvérem, gyanakvó arca a mostba merül, kitisztul a kép. A padlón fekszem, a felemelt ujjaimon vér. Rég nem fordult elő velem ilyen, jól megtanultam lenyelni a keserűséget, a véget nem érő kínzást. Néha még áldásnak is képes vagyok tekinteni… de nem ma. Nem aggódom az állapotom miatt, tudom, hogy a családtagjaim megtalálnak majd itt, elszörnyednek a sebeken és harapásnyomokon, amelyeket a ruháim alatt dédelgetve hurcoltam hazáig, a vöröslő, szétcsókolt ajkakat, amelyek megízlelték a halált, de megállítani nem tudták. Legközelebb egy kórház hófehér, szappanszagú ágyán ébredek majd fel, összevarrva, kijózanodva a haragból. És akkor majd minden rendben lesz. De nem most.
Most még nagyon fáj, hogy Irwin meghalt.


1998. nyár eleje
- Miért teszel fel olyan kérdéseket, amelyekre nem akarod, hogy válaszoljak?
Rosa áll előttem, körülötte szinte szárba szökken a feszültség megannyi kínzó hulláma. Utazóköpenyt visel, az éjszaka közepe van, mi pedig lefolytatjuk ezt az őrültséget már… ki számolná, hányadszor?
- Úgy érted, hogy ezúttal… - suttogom, hangom kényelmetlenségről árulkodik.
Az előszobában gomolygó sötétség uralkodik a késői órán, a félig nyitott ajtón át bezümmög közénk a vidék éji zenéje. Ideges vagyok, pár órája olvasás közben láttam a testvéremet egy árokban, súlyos sebesülésekkel.
- Leon, elegem volt, egyszerűen kisétálok a házból. A normális emberek így szokták, ha nem tudnak elviselni valamit, nem élnek vele együtt és nem hiszik azt, hogy tűrniük kell.
Nem tudok megszólalni, elönt a félelem és az aggodalom. Összetört teste védtelenül, olyan messze, ahol már nem érhetem el, nem segíthetek… és én mégis tudni fogok róla.
Rosa valószínűleg sejti, mi jár a fejemben, mert kezét a vállamra helyezi, magára irányítva a figyelmem. Hajának néhány tincse az arcát keretezi, szinte újra gyereknek tűnik az ajkain szétterülő mosoly miatt.
- Figyelj, ne haragudj. Tudom, hogy azt hiszed, felelős vagy értem, de ez nem így van. Felnőtt emberek vagyunk, Leon, ha el akarok menni, az az én döntésem.
- Téves. Ha időben tudomást szerzel egy közelgő katasztrófáról, nem kötelességed e megállítani minden eszközzel?
Hiába hunyorog rám jóságosan, ezúttal nem hagyom magam átverni általa.
Belátom, nem sokan adnának jelen pillanatban a szavamra: napok óta nem mozdultam ki a házból, gyűrött, koszos inget és zakót viselek, fésületlenül és kialvatlanul nézek az ikertestvéremre, aki nálam annyiszor összeszedettebb, mintha nem is lennénk rokonok. Napok óta látom a lehetőségeket, amelyek egyszer kecsegtetően csillognak, ahogy Rosa tenné a színpadon, máskor mélyen ásítanak az ember arcába, leírhatatlan szörnyűségeket festve a képzeletbe. Pont ennyi ideje tűnődöm, megosszam e vele a meglátásaimat, tudva, hogy erős érvek nélkül nem áll meg az érvelésem. Kétségbeejtő lehetek ezzel a kimerülő kapálózással, amelyet a jövőből szűrődő képek támasztanak csupán alá, de lüktet bennem a tenni akarás. Ha tehetném, gátul feküdnék az összes elkövetkező borzalomnak, de sem ezt, sem a képességem eldobni nem tudom. Kiválthatja minden apró rezdülés, érintés és gondolat, akkor pedig nincs menekvés, alázuhanok a kavargó létbe, ízeket érzek, fények vesznek körbe. Évek kísérletei bizonyították, nem őrültem meg, csupán látó vagyok – de ez egy tudósember számára szinte ugyanazt jelenti.
- Leon, - Rosa váratlan kizökkent a borúlátásomból, magához ölel – tudom, hogy látod azokat a dolgokat, de senki nem küzdhet a sorsa ellen. A jövő, te mondtad, csak valaminek az oka és okozata, és épp itt lenne az ideje, hogy te is éld a saját életed. Nem menthetsz meg mindenkit. Az emberek egyébként is szeretnek házhoz menni a pofonért.
- De mégis… lennie kell reménynek. Mindig van remény. – sóhajtom, átkarolva vékony kis vállait.
- Ha ez segít neked elhinni amit mondtam, Leon, akkor nem én leszek az, aki eloszlatja ezt az illúziót. Bár tény és való, jobb belehalni a hinni próbálkozásba.
- Jobb megpróbálni nem meghalni.
Rosa alakját lassan elnyelte a messze távol, az új lehetőségek perzselően füstös szagát hozva magával London felől. Álltam a kerti kapunak dőlve, de ezúttal nem jelentkezett újabb látomás, amiért végtelen hálás voltam. Kevés olyan szörnyű dolgot tudok elképzelni, mint látni a jövőt, amelyre nincs többé befolyásom – azonban úgy tűnik, a balszerencsém ma szabadnapos.


1998. július
A nap delelőre hág a fejem felett, forróságot lélegzem ki és be – még a szoba ablakaiból szemlélve a tájat is elviselhetetlen a hőség. Fáradtan sóhajtok, aztán visszaülök a zongora elé, de sajnálattal kell megállapítanom, hogy az iménti ihletem végképp elszállt. Belekortyolok a kis asztalra elhelyezett teába, odakint csendesen habzik tova a dél perzselő hangulata.
Klimpírozni kezdek, leginkább csak úgy magamnak, a dal ezúttal nem idéz fel semmit, főképp, mert egy bagoly telepedik a hangszer tetejére. Elveszem a levelet, de nem távozik – mustársága szemei kíváncsian figyelik az ügyetlen mozdulatokat, amelyek végén két vágással lettem gazdagabb. Már meg sem lepődöm, ujjamat az ajkaim közé véve futom át a sorokat.
Az első pár pillanatban nem történik semmi, mintha a világ is megállt volna mozgásában, csupán a tollas testben dobogó szív halk dobogása érzékelhető, aztán felpattanok, a teljes rémületet hozva a madárra.
- Az nem lehet… de mégis! – kiálltok fel, a lendület miatt nem észrevéve az ablak sarkát. A kisebb koppanás után könnyes szemmel bár, de vidáman nyúlok papír és toll után, a megszeppent madár pedig percek múlva útra is kelhet a verőfényes déli napsütésben.
- Madarad jött, Napoleon? – kérdezi a most belépő anyám, karján tengernyi jegyzet, arcán a megszokott koromfoltok.
- Igen, Mama, a Roxfortból. – bámulok még mindig ki az ablakon, egy teljesen megháborodott érzetét keltve.
- Megkérdezném, miért kapsz te levelet a Roxfortból, de felesleges lenne, anélkül is látom, milyen izgatott vagy. Az állásról van szó, igaz?
- Igen, arról, amit korábban említettem neked. Elfogadtam.
Némán és feszülten figyelek magam elé, várva a végső konklúziót. Anyám a tudomány embere, a világot lencséken és számokon át látja, a számunkra üres oldalak neki a Lear király sorait vetik ki. Született fatalista, akiben annyi tűz ég, amely felgyújthatta annak idején Rómát is. Ennek a nőnek az ítéletére várok, és habár amióta hazatértem, a kapcsolatunk új alapokon nyugszik, mégis, érzem gyermekkorom nosztalgikus, gyógyszer ízű tiszteletét és félelmét irányába.
- Nos, nem mintha lenne súlya, elvégre elfogadtad, - kezd bele, letéve a lapjait – de zseniális ötletnek tartom.
- Komolyan? – fordulok meg hirtelen, és ebben a pillanatban átviharzik rajtam a látomás, amelyben bőröndjeimet ügyetlenül egyensúlyozva igyekszem az ódon kastély felé.
- Komolyan. Talán megfogalmazhatnék ellenvéleményt is, de az a legjobb gondolataim ellen való volna. Menj, Napoleon, épp itt az ideje. Apádnak igaza volt, nem küzdhetünk a végzetünk ellen, még akkor sem, ha látjuk azt előre.



Roxfortos évek
Leon életének egyik óriási fordulópontja volt átlépni az iskola küszöbét, főleg, mert ez volt az első alkalom, hogy szüleitől elszakadva be kellett illeszkednie egy új közegbe. Testvére persze szinte toporzékolt örömében, mikor megérkeztek a leveleik, a szülők pedig hiába folyamodtak az magán úton való taníttatásukhoz, abban az évben két Luteccel gazdagodott a Roxfort, ezen belül pedig a Griffendél és a Hollóhát. Leon egy cseppet sem lepődött meg a különválasztásukon, elvégre már kiskoruktól kezdve teljesen más jellemnek bizonyultak. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy az első tanév első napján leült a klubhelyiség egyik asztalához, majd hetedikesként állt fel onnan, de ez persze nagyon sarkított megállapítás lenne, igaz…?
Nem, valóban valami hasonló történt, mert Leon még az iskola falai között is érezte a szülei felől áradó elvárásokat, így éjt nappallá téve foglalkozott a tanulmányaival, feláldozva a szabadidejét és a nehezen szárba szökkenő barátságokat. Míg testvére kviddicsezett, Roxmortsban élvezte a hétvégéket, ő a könyvtárban görnyedt. Az évek ezen legfeljebb annyit változtattak, hogy a jó előre betanult leckék helyett az üstje fölött imádkozott az aktuálisan elrontott bájitalnak, amit általában cikornyásan megfogalmazott fenyegetések követtek otthonról.
A várható tömény utálat ellenére Leon élvezte az itt eltöltött éveket, bár keveset látott a könyvekkel borított polcokon kívül.


Főiskolai évek
Ravaszai letétele előtt már szinte biztos volt benne, hogy tovább kíván tanulni, méghozzá egy olyan területen, amely új ajtókat nyithat ki számára az addig kedvelt tantárgyakra: szinte azonnal beleszeretett az ökomágusi hivatásba.
Az itt eltöltött éveket rendkívül élvezte, társaitól elvonultan belemerült a rengeteg új információba, míg testvére színésznek tanult. Erősödő látomásai azonban végül odavezetettek, hogy  kiváló diplomája után nem állt munkába, a gyerekkorából ismerős önkéntes izolációt választotta, és szülei birtokán töltötte minden szabadidejét.


Iskola utáni évek
A gyerekként is csöndes Leon a családi hagyományokhoz hűen tartózkodott a társaságtól, Roxfortból megmaradt ismerőseivel azonban élénken levelezett, időnként kimozdulva a számukra fontos eseményekre – esküvőkre, keresztelőkre. Ettől eltekintve folytatta a tanulást, illetve kísérletezni kezdett látomásain és ezek lehetséges befolyásolásán. A békés időszaknak a beköszöntő háború vetett véget, mikor is édesapja rokonságához menekült Chicagoba.
Itt ismerkedett össze, számára megdöbbentő módon Irwin Baldwinnal, egy meglehetősen sok kérdést felvető esemény keretein belül. Rövid időn belül barátok lettek, dacára a jellemeik éles különbségének, ebből pedig egyfajta óvatos vonzalom kerekedett. Irwin mugli származása lehetetlenné tette az igazi társsá válást, mikor pedig Leon úgy döntött, átlép ezen az akadályon, a férfi bevallotta számára évek óta tartó súlyos alkohol és drogfüggőségét, majd az utóbbi miatt kialakult betegségét. Ez a hír keresztezte az Angliából érkező háború eseményeit, így Leon képességei végképp kibontakoztak, és egyből kevésnek is bizonyultak a segítségnyújtásra.
Irwin halála után visszatért Londonba, hogy itt kezdjen ismét új életet, megpróbálva együtt élni a jövő váltakozó lehetőségével.


Háború
Leon, dacára a keresztnevének, mindig tartózkodott a konfliktusoktól, amennyiben lehetséges volt. Voldemort uralma azonban közvetlenül is érintette, képessége miatt ugyanis megpróbálták beszervezni a halálfalók közé. Ha személyesen is elérik, valószínűleg felkerül a karjára a sötét jel, mivel párbajokban sosem jeleskedett, így azonban csak a hírről szerzett értesülés után elrejtőzött a családja amerikai tagjainál. Döntése nehéz volt számára, főleg mivel szinte mindenről tudott látomásai révén, így olykor mégis megjelent baljós események előtt, néhány sikeres akciójával embereket megmentve. Mivel azonban sokszor gyanús részletekkel figyelmeztette az áldozatokat, gyanakodni kezdtek rá, látogatásai megritkultak. 97-ben hónapokig nem bukkant fel, miután megtudta, hogy a halálfalók vadásznak rá, végül az ostrom miatt leküzdötte a félelmét, habár hasznát csak a sebesültek ápolásában lehetett venni a harcokban szinte folyamatosan jelentkező látomásai miatt. Ekkor figyelt fel rá Minerva McGalagony, aki, miután alaposan meggyőződött arról, hogy a férfi valóban látja valamilyen módon a jövőt, felajánlotta számára a most betöltött pozíciót, amennyiben részt kíván venni a Roxfort megújításában.

         Jellem
Az első találkozások minden borzalmát alaposan átélő Leon számára igazi tortúra sok ember között létezni. Gyerekkorától kísértő képességének köszönhetően, eredetileg is visszahúzódó természete végképp magánykedvelő, habár a bizalma elnyerhető. Mindig is tartott a kortársaitól, menedéket a könyvekben keresett, így mára ugyan kiterjedt műveltséggel rendelkezik rengeteg témáról, társaságban azonban az otthonról hozott, erőteljes udvariasság mögé rejtőzve próbál túlélni. Ha segítségét kérik, lelkesen tesz eleget a dolognak, amin rendszerint mindenki meg is lepődik, elvégre a férfit rideg, komor természetnek ismerik. Valójában azonban a zongorája, és egy jó könyv mellett elgondolkodva dohányzás Leon igazi profilja, ha valaki osztozik vele ezen szenvedélyekben, könnyedén utat találhat hozzá - már persze ha elnézi a szociálisan kihívásokkal küszködő férfi állandó ügyetlenkedését.
Erősség || Élénk fantázia, önuralom, tudásszomj.
Gyengeség || Szociális ügyetlenség, depresszió, ridegség.


Apróságok
mindig || Az eső, könyvek, magány, érdekes történetek, zene, dohányzás, tea és kávé.
soha || Rémálmok, megtört gerincű könyvek, alkohol és tudatmódosítók, mugli gyógyszerek, betegség bármilyen formában, rosszindulatú emberek.
hobbik || Szívesen olvas, leginkább bármit, ami felkelti az érdeklődését, hangszerein játszik, olykor magányos sétára indul.
merengő || Legrosszabb emléke a legjobb barátjától való búcsú, ezzel szemben ironikus módon az ezt követő időszak egy délutánja a legjobb, hiszen ekkor érezte úgy, hogy révbe ért a kapcsolata a családjával.
mumus || A rengeteg sötét jövőkép ellenére mégis megvető, rajta nevető embertömegeket lát maga körül, akik ujjal mutogatnak és leköpik.
Edevis tükre ||  A tükörbe nézve magát látja, álmélkodók gyűrűjében, miután valami hősieset hajtott végre. Családja és Irwin boldogan tapsolnak mellette.
százfűlé-főzet ||  Vízszerűen áttetsző, állagra a sárra emlékeztet. Megkóstolva lágy, habos textúrájú, gyógyszerekre és fémre emlékeztetően keserű. Levegőre kerülve lágyan párolog.
Amortentia || Az eső illata, férfi és női parfümmel keveredve, leheletnyi könyv aromával.
titkok || Mindkét nemhez vonzódik, bár ezt gyakran megkeseríti a jövő folyamatos felvillanása. Látomásai bárhol és bármikor elérhetik, de nem mind valósul meg.
azt beszélik, hogy... || Közvetlen közöm volt a legjobb barátom halálához, rettenetes ember vagyok, valamint nincsenek érzéseim. Egyik sem igaz.


         A család
apa || Rober Jr. Lutece, 74, aranyvérű - Töretlenül empatikus, bár vitákban bővelkedő kapcsolat.
anya || Emanuelle Étoile; 71, aranyvérű - Nehezen induló, mostanra elsimult ellentétből táplálkozó barátság.
testvérek || Aloysia Rosalind Lutece, ikertestvér - Piszkálódással tarkított versenyfutás, amelyet ki nem mondott dolgok határoznak meg igazán.
 állatok || Cool nevű apró teknős, illetve egy nőstény hóbagoly, Evelin.

Családtörténet ||
„Az idő felzabálja a saját gyermekeit.”
A bájos felirat a mindenkori Lutece hajlék előszobájában fogadja az óvatlan látogatót, amelyből mondanom sem kell, emiatt rettenetesen kevés akad. A család eredetileg az Államokban tevékeny, Leon szülei azonban Albionban érzik jobban magukat, a családfő húga után költözve.
Robert Jr. Lutece itt házasodott meg, gyermekeit azonban a másik földrészről hozott szellemben nevelte fel, ami látszólag rettenetesen rideg és teljesítményorientált, ez a kritika azonban évtizedek óta kíséri az időnyerővel dolgozó generációkat.
Nevük szorosan összefonódott a múltba utazás misztikumával, habár nem kifejezetten szeretnek a nyilvánosság előtt szerepelni, találmányaikat pedig csak a szabadalmaztatás előtt leplezik le –a vérvonal minden tagja rendelkezett és rendelkezik valamiféle tudományos területtel, ami nem korlátozódik csak a varázsvilágra. A Lutecek már nagyon rég hátat fordítottak a muglik megvetésének, áttöréseiket és fejlesztéseiket előszeretettel felhasználják saját kísérleteikre. Ennek köszönhetően igencsak rossz hírnevet szereztek az aranyvérűek között, főleg, mivel ezt a hozzáállást a szociális háló teljes ignorálása koronázza meg. Gyakran hangzott el még Leon iskolai évei alatt is a következő: „Sose keresztezd egy Lutece útját!”. A család tagjai a legkevesebb figyelmet sem fordították a sztereotípia eloszlatására, válaszuk csupán a még kevésbé gyakori felbukkanás volt. Általánosan bevett szokásuk a bezárkózás, kíváncsiságuk nem terjed ki az emberekre és a társadalmi helyzetekre, rangokra.
Nekik tulajdonítják az „Élt, él, élni fog – Halott, hal, meg fog halni” kifejezést, amelyet az időben visszafelé utazni készülők hallanak, mielőtt kezükbe vehetik az időnyerőt. Sokan rebesgetik, hogy a Londontól meghatározhatatlan irányban elhelyezkedő Lutece ház ennél sokkal veszélyesebb és ijesztőbb eszközöket is rejthet, ide azonban csak nagyon kevesen tekinthetnek be. A remete létet továbbá a rejtegetéssel párosítók a bűn jelének tartják, vádolva a családot a sötét erőkkel való összejátszással, ez azonban csak feltételezés, a Lutecek egyike sem állt ki soha nyíltan oldalak mellett – kivéve az elmúlt pár évet, mikor szerződésre léptek a Minisztériummal a tönkrement időnyerők ügyében. Bizonyos hangok azt suttogják, ez csak baljós következményekkel járhat együtt, azonban arról még senki nem szerzett értesüléseket, miszerint a Lutecek titokban évtizedek óta tesznek rövidebb-hosszabb látogatásokat a Misztériumügyi Főosztályon…
A család jelmondata „Az időnek nincs ideje ránk”, címerük vörös alapon két kulcs, egymást keresztezve. A heraldika szűkszavúan annak a Robert és Rosalind Lutecenek ítéli a készítés gondolatát, akikről a mágiatörténet feltételezi, hogy megalkották az első működő időnyerőt, mely prototípusként szolgált a későbbiek megalkotásához. Ez a két név majdnem az összes leszármazottjuk öröksége, és meglepően gyakoriak az ikerpárok is, habár tudományos meggyőződésből nem választanak családon belül házastársat.
Jelenleg rokonságban állnak a Balmoral családdal, bár élesen elhatárolódnak a vérvonaltól, és úgy tűnt, nem csak ez zavarja meg a hosszú idő óta háborítatlan nyugalmukat. A család brit ágának férfi örököse gyerekkora óta panaszkodott élénk látomásokra, melyet természetesen a maguk módján, teljes elzárkózással kezeltek a jövőbelátás puszta lehetetlensége miatt – a bekövetkező megjövendölt katasztrófák azonban felteszik a kérdést a múltba révedőknek: lehetséges, hogy akad még variáns az egyenletben?

 


Külsőségek
magasság || 180 cm
testalkat || Nyúlánk és sovány.
szemszín || Barnás zöld.
hajszín || Szőkésbarna.
kinézet || Leon megőrizte a tinédzserkori testalkatát, amivel bármikor kínálkozó célpontot nyújthatna az étellel gondoskodni kívánóknak. Az arcát tarkító rengeteg szeplő és a fehér bőr garantálja, hogy meleg, napos időben ritkán mozduljon ki, így az összképet általában a kialvatlanságtól parázsló karikák színesítik csak az amúgy megkapó tekintet alatt. Mozgása kissé esetlen, gyakran ügyetlen, ennek következményeként gyakori vendégek rajta a kék és lila foltok. Az összhatás ugyan arisztokratikus, de kinek jutna eszébe ez, ha a termet és kiállás tulajdonosa épp szabadkozva próbálja nem leverni a közelébe eső tárgyakat?



         Tudás és karrier
pálca típusa || 13 hüvelyk, cseresznyefa, sárkányszívizomhúr  mag.
 végzettség ||
Roxfort Boszorkány – és Varázslóképző Szakiskola, 1973-83
Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály, Általános ökomágus szak, 1984-87
  
foglalkozás || Jóslástan professzor és látó.
(Végzettsége alapján ökomágus, de nem dolgozik benne.)
 varázslói ismeretek || Leon elsősorban elméleti tudással rendelkezik a körülötte lévő világról, ökomágus is a szakkal járó tudásanyag miatt lett. Képességének köszönhetően a jóslás minden módjában kiváló, emellett remekel a gyógynövényekkel és mágikus lényekkel, a hétköznapi késségeket tekintve azonban egyszerűen átlagos. Az átváltoztatáshoz mindig volt érzéke, de ügyetlensége sok mindenre kihat: háztartási és egyszerű bűbájokban általában nem jeleskedik, bár inkább a koncentráció hiánya miatt. A bájitaltan mindig is a rémálmai közé tartozott, de mivel elemző természet, a számmisztikával és a mágiatörténettel jól boldogult.
A neveltetéséből adódóan nem jön zavarba a mugli témáktól, kifejezetten érdeklik a mechanikus szerkezetek, illetve a különböző tudományok. A hétköznapi műveletek, mint mondjuk a főzés vagy a takarítás, kézzel sem igazán mennek neki, cserébe érdekességekkel bombázza azt, aki hajlandó kisegíteni.

         Egyéb
avialany||  Eddie Redmayne
egyéb|| Csak a Leont használja bemutatkozásnál, rettenetes zavarba jön, ha valaki megtudja a teljes nevét.
A neveltetésének köszönhetően négy nyelven beszel: angolul, franciául, spanyolul és olaszul. Jelenleg sellőül tanul.
Kiválóan zongorázik, a hegedülési képességei átlagosak.


Naplózva

Je vois le chaos en dessous

B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 07. 14. - 17:28:58 »
+1

       Szia!        

Rendkívül élveztem az előtörténetedet! Tetszik Leon jelleme,
igazán valódivá varázsoltad a naplóbejegyzésekkel, teljesen át tudtam
érezni a karaktert. Egyetlen egy apró javítanivaló lenne: kérlek
változtasd meg a pálcád bélelését
, hiszen Angliában Ollivander
csak egyszarvúszőrrel, sárkányszívizomhúrral és főnixtollal dolgozik! Leont

elfogadom.



Hamarosan kapni fogsz egy eligazító PM-et.
Sok szép jó játékot kívánok! (:
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 07. 16. - 06:02:59
Az oldal 0.119 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.