Alexis P. Dullahan

ALEXIS P. DULLAHAN

   Alapok

Jelszó || "Titokzatos dolog az idő. Hatalma van. És ha játszunk vele, veszélyes!"
Teljes nevem || Alexis Phoenix Dullahan
Így ejtsd a nevemet || Alekszisz Pi Dullahan
Nem || nő
Születési hely, idő || Edingburgh; 1984. április 20.
Horoszkóp || Bika
Kor || 14 éves
Vér || félvér
Évfolyam || negyedéves

   A múlt

     A szüleim szerint ötéves koromig legalább négyszer költöztünk. Miután az apai nagyszüleim meghaltak, nem maradhattunk a házukban, anyu szüleihez pedig nem költözhettünk. Sokáig keresték a megfelelő helyet, de valami miatt mindig akadályba ütköztek. Vagy a lakás nem volt megfelelő, vagy túl zajos volt a környék vagy csak egyszerűen egy idő után már nem szerettek ott lakni, mert valami miatt kényelmetlenül érezték magukat. Soha nem mondták el, hogy mi lehetett az. Talán még ők se tudták igazán. Végül találtak maguknak egy csendes kis falut, Applefordot.
      Kisgyerekként furcsa volt, hogy nem beszélhettem apu tudásáról, de talán az volt a legfurcsább, hogy a korombeli gyerekek egyik szülője se volt képes varázslatokat végrehajtani. Később persze megtudtam az okát. Néhány évvel eztán egyszer hallottam őket beszélgetni, és azt mondták, hogy aggódásra adok okot. Fogalmam se volt, hogy mire gondolhattak, csak később derült ki számomra. Nyolc éves voltam, nyakamon a roxforti beiratkozással, és még jelét sem adtam annak, hogy varázsolni tudnék. Velem ellentétben a testvérem már születése pillanatában képes volt néhány dologra.
      Féltékeny voltam rá. Azok után pedig ez csak még rosszabb lett, hogy anyu és apu is többet foglalkoztak vele, mint velem. Éjszakánként gyakran jártam át hozzá, hogy valahogy kiderítsem, mi lehet a titka.
      - Apa, mi a baj velem? – kérdeztem egyik nap tőle.
      - Veled? Nincs semmi baj.
      - Akkor én miért nem tudok varázsolni, ahogy te és Suzie?
      - Biztos te is tudsz csak még nem derült ki.
      - Mi lesz majd velem, ha mégsem?
      - Ugyan már, mi lenne? – simogatta meg a fejem. – Te is iskolába jársz, választasz magadnak egy szakmát, találsz majd magadnak egy rendes munkát, felnősz, lesznek gyerekeid. Boldog leszel a párod mellett.
      - De én oda szeretnék járni, ahova te is.
      A szeméből eltűnt a csillogás, amivel korábban mesélte a jövőmről szőtt terveit, mégis mosolygott. Mindig csak azt hallottam tőle, hogy mennyire élvezte az iskolát, ahova járt, mennyi barátot szerzett, és mennyi kalandban volt része. Én is kalandot akartam. Brain és Timothy volt a két legjobb barátom a faluban, amivel megleptem a családom. Ők azt hitték, hogy majd beilleszkedek a lányok közé, de tévedtek. Iza és Marie nem tartozott azok közé az emberek közé, akiket megkedveltem volna. De az is lehet, hogy inkább az általuk felém mutatott érdektelenség és ellenségeskedés miatt döntöttem úgy, hogy inkább a fiúkkal barátkozok. Próbáltam az idősebb korosztály kegyeibe is beférkőzni, de ők úgy tettek mintha észre se vettek volna. Brain és Timothy pedig egyenesen rajongtak értem, ami hízelgő volt.
      Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, amikor apu holt sápadtan tért haza. Azonnal bezárkóztak anyuval a szobájukba, és beszélgetni kezdtek. Mivel el akartam menni otthonról bekopogtam hozzájuk, de elzavartak. Többször mondtam, hogy fontos lenne, de hajthatatlanok voltak, ezért fogtam magam, és engedély nélkül mentem el otthonról. Írtam egy üzenetet a hűtőajtóra tűzve, de nem vártam meg, amíg meggondolták magukat.
      Csapzottan, sártól borítva tértem haza, amit anyu egy pofonnal jutalmazott. Akkor annyira meglepett ez a tette, hogy még a fejem is úgy maradt. Könnyek szöktek a szemembe, de mikor megláttam anyut sírni, akkor már nem fogtam vissza őket.
     - Ne csinálj még egyszer ilyet, jó? – ölelt át. – Ha valami bajod történt volna, azt soha nem bocsátottam volna meg.
      - Mi bajom történt volna?
      Nem értettem, hogy mi történt, és miért borította ki annyira őt, hogy elmentem játszani. Egy kis idő múlva úgy tűnt, hogy a nagy tanácskozás felesleges volt. Igaz, hogy apu nem jött haza néhány napig, de utána minden visszatért a normális kerékvágásba. Egy évvel később aztán olyan dolog történt, amire nem számítottam. Valószínűleg a sikolyomra ébredtek a szüleim, mert amikor én felébredtem minden lebegett körülöttem. Még én is az ággyal együtt. Apu ekkor elmosolyodott, de nem árulta el, hogy miért. Természetesen két évvel később megkaptam az értesítést, hogy szeptembertől a Roxfort tanulója leszek. Nagyon boldog voltam és izgatott. Minden nap nyaggattam apát, hogy meséljen valamit, de innentől kezdve mintha megkukult volna. Minden kérdésemre az volt a válasza, hogy majd megtapasztalom saját magam. Az indulás előtt két héttel egy családi hétvégét töltöttünk Londonban. Apu elvitt minket az Abszol útra, ahol megvettük az összes tankönyvem, az írószerszámokat, és kivett a bankból nekem egy kevés pénzt is. Azt bezzeg nem árulta el, hogy mire kellhet nekem pénz. Anyu unszolására kaptam egy fekete macskát is, akit Matthew-nak neveztem el.
   - Ez tetszik neked, igaz? – adott apu egy csókot anyunak. – Egy boszorkány egy fekete macskával. Esélyt sem akarsz adni a pletyka megcáfolásának, amivel régen a boszorkányokat illették.
   - Nagyon tetszik, de ha jól látom nem csak nekem.
   Ekkor én pont Matthew-val voltam elfoglalva. Pillanatok alatt nagyon megszerettem, és senkit sem engedtem a közelébe. Természetesen sokszor úgy kellett leszednem a szekrény tetejéről, vagy kicibálni az ágy alól. Az indulás napján anyunak orvoshoz kellett mennie, ezért csak kitett minket a kocsiból a vasútállomáson. Láttam rajta, hogy mennyire vissza akarja tartani a könnyeit, de nem sikerült neki. Adtam egy puszit búcsúzásként, és igyekeztem megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, csak bízza magát apa kényeztetésére. Kíváncsian lépkedtem apa mellett az állomáson, közben azt figyeltem, hogy ki mehet még rajtam kívül a Roxfortba. Sajnos külsőre senkiről sem tudtam megmondani, ezért azt hittem, hogy én leszek az egyetlen.
   Apu megmutatta, hogyan lehet eljutni a kilenc és háromnegyedik vágányra, de többször megálltam, mert féltem, hogy nekimegyek.
   - Ne félj, attól csak rosszabb lesz – lépett hozzám egy lány.
   - De tényleg működik? Úgy értem, láttam aput eltűnni, de félek, hogy nekimegyek.
   - Ha láttad apukád eltűnni, akkor miért félsz?
   Nem tudtam megmondani. Valamiért nem bírtam rávenni magam, hogy elinduljak.
   - Mary-Ann vagyok.
   - Én Alexis.
   - Gyere, fogom a kezed, és majd együtt megyünk át, rendben?
   Odanyújtottam a kezem, és vele együtt újra elindultam a fal felé. Már a másik oldalon vettem észre, hogy valamikor elengedett és valójában egyedül léptem át a másik oldalra. Ott apu azonnal odajött hozzám.
   - Már azt hittem, hogy elvesztél valahol útközben.
   - Nem, csak…
   - Csak egy kis segítségre volt szüksége – szólt közbe Mary-Ann.
   - Pontosan, köszönöm.
   - Hm, azt hittem a kalandok utáni vágyad miatt ez nem lesz akadály. Mihez fogsz majd kezdeni a Roxfortban?
   - Nem lesz semmi baj. De nem hiszem, hogy ott is majd neki kell mennem egy falnak.
   - Ott inkább attól kell félned nehogy a fal menjen neked.
   Nyeltem egy nagyot, mire apu megkócolta a hajam. Kerestünk egy üres fülkét, ahova segített berakni a holmimat. Végül Mary-Ann lett az egyik útitársam, így amit csak lehetett megbeszéltünk egymással. Mikor megérkeztünk az iskolába annyira lámpalázas lettem, ha nincs barátnőm, akkor még a nevemet is elfelejtettem volna. A nagyteremben álltunk egymás mögött felsorakozva, mikor elkezdték egy székhez és kalaphoz hívni a társaimat. Barátnőmtől tudtam meg, hogy most leszünk beosztva a házakba. Először kérdőn néztem rá, de mikor elkezdte sorolni a házakat, akkor már minden eszembe jutott apu történeteiből. Ha jól emlékeztem, akkor apu a Griffendél tanulója volt. Szerettem volna oda menni, ahova ő is, de azt is szerettem volna, ha Mary-Ann-nel kerülök össze. Végül barátnőmet más házba osztották be, mint engem.
   Legnagyobb meglepetésemre nem ment olyan simán az első évem, mint amire számítottam. Kalandokat kerestem, és meg is kaptam. Az igazgató úr beszédéből nem sok mindent tudtam meg, de úgy tűnt nem csak én voltam ezzel így.
   - Szia, én Bess vagyok – hajolt felém az asztal túloldaláról egy lány.
   - Szia, Alexis vagyok.
   - Te tudod, miről van szó?
   - Csak annyit tudok, amennyit most elmondtak.
   - Azt látom. Rád van írva a tanácstalanságod.
   Besst pont előttem hívták a süveghez, ezért nem volt kétséges, hogy ő is egykorú velem. Még ott az asztalnál összebarátkoztunk, később pedig bemutattam neki Mary-Annt is. Azt hiszem, már ekkor tudtam, hogy mi hárman elválaszthatatlanok leszünk. Még akkor is, ha nem kerültünk ugyanabba a házba. Szerencsére sokáig jó idő volt, ezért barátnőimmel minden délutánt a tóparton ülve töltöttünk. Persze csak addig, amíg az új tanárnő fel nem vette a szabályai közé, hogy tanítási időn kívül a házak körleteiben kell tartózkodni. Szerencsére ezt a szabályt mindenki megszegte, ezért egy-két hét múlva el is lett törölve. Pont időben ahhoz, hogy már ne tudjuk kihasználni a jó idő miatt. Viszont még így is sokat sétáltunk, és azon gondolkodtunk barátnőimmel, hogyan tudnánk visszavágni a banyának. Sokan azonban nem mertek, vagy behódoltak neki. Azok, akik egyik csoportba se tartoztak, ők voltak az árulók. Mi így hívtuk őket, mivel sokszor megtörtént, hogy olyan dolgokról tudott, amiről elvileg nem lett volna szabad. Ezt csak úgy tudta elérni, ha voltak, akik vitték neki a híreket.
   - Pszt, gyere ide – szólt Mary-Ann két óra között a szünetben.
   - Mi az? – léptem oda hozzá.
   - Találkozzunk délután a Tiltott rengeteg szélénél. A helyünknél.
   - Rendben. Mi történt?
   - Majd ott elmondom. Szólj Bessnek is.
   Besst a saját körletünkben találtam meg ebédszünetben. Elmondtam neki, hogy mit üzent Mary-Ann. Felcsillant a szeme, mintha már tudna valamit, csak még szüksége lenne megerősítésre. Délután odamentünk a megbeszélt helyre, de Mary-Ann-nek nyoma sem volt. Körülbelül fél órát álltunk ott, mikor egy fa mögül Umbridge lépett ki két évfolyamtársunk társaságában.
   - Szóval így állunk? – kérdezte a tanárnő. – A bűntársatokat már elkaptuk. Ezt engedetlenségnek veszem. A házatoktól levonok fejenként húsz pontot.
   - Ne – kiáltottunk egyszerre Bess-szel.
   - Csendet! Ráadás büntetésként mind a ketten beadtok egy harminc oldalas dolgozatot arról, hogy milyen veszélyekkel jár a Tiltott Rengetegbe menni, és szembeszállni a Minisztériummal.
   Kíváncsi voltam rá, honnan tudták meg, hol a titkos találkozóhelyünk. Abból ítélve, amit Umbridge mondott, Mary-Annt már előttünk elkapták. Valószínűleg ő előbb ideért, mint mi. Azonnal el kellett volna mennünk innen, de ezen már késő volt gondolkodni. Egy teljes hetünk ráment a dolgozat megírására a hétvégével együtt. Mary-Ann-nel a közös órákat leszámítva nem is találkoztunk, de akkor se beszélt velünk. Pedig próbáltam, de amint meglátta, hogy közeledek felé, elfordult vagy egyenesen megfordult és a másik irányba ment. Megkértem Besst, hogy próbáljon beszélni vele, de ő is ugyanilyen eredményre jutott.
   A karácsonyi szünetben meséltem otthon arról, hogy mi folyik az iskolában, de aput látszólag hidegen hagyta. Biztos voltam benne, hogy tudott valamit, amit nem árult el nekem. Egy éve feladta addigi állását és visszament a Minisztériumhoz aurornak. Nem árulta el, hogy miért tette. Mivel hármunk közül én voltam az egyedüli, aki hazament, úgy döntöttem, hogy meglepem a barátnőimet egy-egy ajándékkal. Mary-Ann-nek küldtem mellé egy levelet is, amiben leírtam neki, hogy mi történt aznap, mikor Umbridge elkapott, és mi történt azóta. Azt is megemlítettem, hogy Bess azóta időnként eltűnt egy kis időre, és mikor kérdeztem, hogy hova, akkor sohasem árulta el.
   Azt viszont nem árultam el neki, hogy egy kicsit Bess-szel megromlott a kapcsolatom ez miatt. Nem veszekedtünk, csak kevesebbet beszélgettünk, nem tanultunk együtt, és ehhez hasonló dolgok. Ennek az oka márciusban derült ki számomra, amikor egyszer követtem őt. Egy olyan folyosóra ment, ahol nekünk nem voltak óráink, és ott találkoztak Mary-Ann-nel. Nem értettem, hogy mi folyik itt, de mire megkérdezhettem volna, addigra eltűntek. Olyan volt, mint a szellemek, amik átjártak a falakon, és amit még mindig nem sikerült megszoknom.
   Tudtam, hogy terveznek valamit, vagy benne voltak valamiben, amiről nem szóltak nekem. Nagyon reméltem, hogy nem azért, mert azt hitték, hogy annak idején én árultam el őket. Engem is ugyanolyan meglepetésként ért a dolog. Úgy döntöttem, hogy kimegyek a megszokott helyünkre. Még volt egy kis idő naplementéig, ezért, ha elkaptak volna, akkor már ki is találtam egy nagyon jó hazugságot. Pont azt figyeltem, hogy esetleg megláthatta-e Umbridge a kastély falain belülről Mary-Annt, amikor neszeket hallottam magam mögött az erdő felől. Azonnal a pálcámért nyúltam, de nem láttam közeledni semmit és senkit. A nesz azonban továbbra sem hallgatott el, ezért én indultam el felé.
   Eleinte úgy tűnt, hogy a lépéseim hallatán távolodik tőlem akármi is volt az. Már annyira benn jártam az erdőben, hogy éjszakai sötétség borult rám. Ekkor a nesz megállt, és elindult felém. Hiába meresztettem a szemem, semmit sem láttam. Aztán közvetlenül előttem megint abbamaradt. Elvileg pont előttem kellett volna állnia az illetőnek, de senki sem volt ott, ezért léptem egy lépést hátra. Akkor egy olyan hangot hallottam meg, amit soha nem akartam. Ráléptem a macskám farkára, amitől ő nyávogni kezdett. Leguggoltam hozzá, és felvettem.
   - Ne haragudj, nem láttam, hogy te voltál az – simogattam meg. – Legközelebb ne csatangolj a lábam körül, ha ilyen sötét van, rendben?
   Mintha meg se hallotta volna, amit mondtam, kiugrott a kezemből, és elrohant egy másik macska után. Hallottam, hogy merre futottak, de volt egy másik hang is, ami egyenesen felém közeledett. Az erdő széle felől érkezett, de nem láttam ki volt az. Eloltottam a pálcám fényét, és elbújtam a legközelebbi fa mögé. Próbáltam megfigyelni, hogy ki lehetett az, de az illetőnek nem világított a pálcája, így csak a hangokra támaszkodva tudtam, hogy mikor haladt el mellettem. Mikor ez megtörtént, és elég messziről hallottam a lépéseket, elindultam vissza a kastély felé. Alig léptem néhány lépést, mikor hátulról eltalált valami.
   A gyengélkedőn voltam, mikor legközelebb magamhoz tértem. Igaz csak félig, de hallottam McGalagony professzor hangját, ahogy veszekedett valakivel.
   - Megtámadott egy diákot, ne is tagadja!
   - Nem tagadom. Annak ellenére, hogy írt már nekem egy harminc oldalas esszét arról, hogy milyen veszélyekkel jár bemerészkedni a Tiltott Rengetegbe, ott értem tetten – mondta Umbridge. – Sokkal komolyabb büntetést kellett volna kapnia, amit nem felejtek el bepótolni, amint magához tér.
   - Nem elég büntetés magának, hogy megtámadta? Még csak elsőéves. Gyakorlatilag esélye se volt maga ellen.
   - Megkérem önöket, hogy hagyják el a gyengélkedőt, ha tovább folytatják a veszekedést – szólt közbe Madam Pomfrey. – Ez nem a vitaszoba. Ha nézeteltérésük van, akkor azt kint beszéljék meg.
   - Nincs miről beszélnünk. Ez az iskola tele van engedetlen diákokkal. Ha nem javul a helyzet, akkor biztos, hogy be fogom záratni.
   Hallottam a távolodó lépteit. Utána McGalagony professzor és Madam Pomfrey még váltottak halkan néhány szót, de végül a professzor is elment.
   - Felébredtél? – lépett az ágyamhoz a javasasszony. – Maradj itt még néhány órát, amíg jobban nem leszel, aztán mehetsz is a hálókörletedbe.
   Bólintottam. Fogalmam se volt róla, hogy mi történt velem, csak a hallottakból tudtam kikövetkeztetni. A személy, akinek a lépteit hallottam, az Umbridge volt, tehát látta, amikor bementem az erdőbe. Visszaaludtam néhány órára, de mikor legközelebb felébredtem Madame Pomfrey elengedett. McGalagony professzor volt az, aki elkísért a házamhoz. Közben elmeséltem neki, hogy mi történt velem. Természetesen megszidott, hogy legközelebb még a macskám kedvéért se menjek be az erdőbe.
   A hálóban már mindenki aludt, ezért csak gyorsan átöltöztem, és befeküdtem az ágyba. Reggel Bess már nem volt a szobában, és késésben voltam az első óráról is. Csak gyorsan felkaptam valamit, mielőtt rohanni nem kezdtem. Szerencsétlenségemre eltévesztettem a termet, ezért nagyon sok késéssel futottam be, amit Binns professzor pontlevonással jutalmazott.
   - Miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem Besstől.
   - Próbáltalak, de olyan voltál, mintha kiütöttek volna. Pont Mary-Ann-nel beszélgettünk erről, mikor McGalagony professzor elmondta, hogy mi történt veled tegnap.
   - Fejezzék be a suttogást, ha nem akar újabb pontlevonást!
   Nyeltem egy nagyot. Ki tudja Umbridge mennyit vont már le tőlem a tegnapi kihágásomért, és még a késés miatt is. Muszáj volt valamit kitalálnom, hogy visszaszerezzem az elvesztett pontokat. Mivel a következő óránk Umbridge-dzsel volt, erre a fejtörőre a megoldás kigondolását el kellett halasztanom, ugyanis óra után magához hivatott. Egyáltalán nem tagadta, hogy mennyire csalódott bennem, még azt se tagadta le, hogy valóban ő volt az, aki megtámadott, és megkaptam a beígért büntetésem is. Két hónapig minden délután hozzá kellett járnom, és különböző szövegeket írnom le. Nem az számított, hogy hányszor, hanem, hogy töltsek ott vele legalább két órát.
   Két hónappal később pedig már a vizsgákra készültem. A klubhelységben ültem, mikor befutott hozzánk a hír, hogy Harry és még néhány diák megszökött, Umbridge-et pedig a gyengélkedőre kellett vinni, mivel megtámadta egy kentaur. Bess-szel felfüggesztettük a tanulásunkat, és ünnepelni kezdtünk. Nem szó szerint, de nagy volt a hangzavar a klubhelyiségben, amit még mi is megtoldottunk egy kicsit. Bess-szel és Mary-Ann-nel újra normális lett a kapcsolatom, és a vizsgák után azt is elárulták, hogy mit csináltak délutánonként, és miért nem szóltak róla. Azt hittem, hogy az év végével véget ért a rémálom, de otthon egy másikba csöppentem.
   Anyu várt rám az állomáson, és elmondta, hogy aput sürgősen behívták a Minisztériumba, és fogalma sincs, hogy hazajön-e valamikor. Akkor csak azt hittem, hogy egy napról vagy egy éjszakáról volt szó, de már egy hónapja voltam otthon, és még mindig nem láttam őt. Anyu teljesen össze volt törve. Hallott valamennyit abból, ami a varázsvilágban történt, de pont ezért nem volt teljesen tisztában az egésszel, csak kombinálni tudott. Ráadásul apu oldalán egyszer már végigcsinálta ezt a harcot, és nem voltam benne biztos, hogy még egyszer meg tudná tenni, főleg úgy, hogy a testvéremre is vigyáznia kellett. Megkértem, hogy egy időre menjenek el a nagyiékhoz, hogy kikerüljön ebből az ördögi körből, és megnyugodjon.
   Az indulás előtti napon aláírattam vele a roxmortsi kirándulásokra az engedélyt, aztán elindultam Besshez. Úgy döntöttem, hogy anyunak jobb lesz, ha minél előbb kikerül ebből a stresszes helyzetből, Bessnél pedig el tudtam aludni egy éjszakát. Természetesen nem voltam hálátlan, ezért vittem a szüleinek valami apróságot. Másnap felszálltunk az Expresszre, ami visszavitt az iskolába. Barátnőimmel egyetértve azon voltam, hogy talán ez egy nyugodtabb év lesz, mint a korábbi, annak ellenére, hogy már mindenki rettegett a közelgő háború miatt. Végül igazam is lett. Az iskolában nyugodtabban teltek a napok, és csak akkor bolydult fel igazán az állóvíz, mikor reggel a baglyok meghozták az újságot, így beszűrődtek hozzánk a külvilágból a hírek.
      Korábban fel sem tűnt, hogy vannak olyan napok, amikor szinte kiürül az iskola. Ezek a roxmorsi kirándulás hétvégéi voltak. Talán azért, mert inkább a tanulással és a birtok felfedezésével voltunk elfoglalva. Végül fogtunk egy takarót, és letelepedtünk a vízpartra. A szél ugyan hűvösen fújt, de nem zavart. Kártyáztunk, és beszélgettünk, nevettünk, jól éreztük magunkat.
   Eredetileg nem akartam karácsonyra hazamenni, de apu felől még mindig csak néha érkeztek hírek, és a legutolsó nem részletezte azt, hogy otthon lesz-e karácsonykor, ezért inkább mentem. Unalmas volt egyedül a Roxfort Expresszen, de túléltem. Sok mindenre fel voltam készülve, de arra, ahogy anyu fogadott, arra nem. Le volt fogyva, és remegett akár egy nyárfalevél. Úgy tűnt, hogy ha volt is hatással rá a nagyiéknál töltött idő, már sokkal rosszabb állapotba került. Első pillanatban arra gondoltam, hogy nem megyek vissza addig az iskolába, amíg anyut biztonságban és egészségben nem tudom otthon hagyni, de rájöttem, hogy ez csak felesleges lenne.
   Annyira nem voltam még képzett boszorkány, hogy megvédjem őt. Ráadásul mintha valaki meggyőzte volna arról, hogy nekem a Roxfortban a helyem, mert ott sokkal nagyobb biztonságban vagyok, mint bárhol máshol. Nem voltam biztos benne, hogy jót teszek vele, ha visszamegyek, mégis visszamentem. Bess és Mary-Ann azonnal észrevették, hogy baj van, röviden el is mondtam nekik, de nem tudtak teljes egészében megvigasztalni. Ahogy beindult a tanítás, egyre kevésbé gondoltam anyura és arra, hogy mit kéne tennem. Arra koncentráltam, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból, hogy ha eljön az ideje, akkor meg tudjam védeni.
   Ennek megfelelően sokkal jobban zártam az évet, mint korábban, de sok mindent fel is kellett áldoznom érte. Nem volt annyi szabadidőm, amit Bess-szel és Mary-Ann-nel tölthettem, nem mehettem csak úgy le a tópartra süttetni a hasam. És ennek következtében történt velem egy olyan dolog, amire nem is számítottam. Már nagyon késő volt, mikor végeztem a tanulással a könyvtárban. Csak különleges engedéllyel maradhattam olyan sokáig, de be kellett fejeznem egy dolgozatot másnapra.
   Nagyon álmos voltam, ezért csak másnap tudtam meg, hogy mi történt az éjszaka. Innentől kezdve nem voltam biztos benne, hogy a Roxfort biztonságos hely lenne a számomra vagy bárki más számára.
   A vonaton hazafelé menet erről beszélgettünk Bess-szel és Mary-Ann-nel. Egyikük sem volt biztos benne, hogy mit kéne most tenniük.
   - Én megfogadom, hogy szeptemberben rajta leszek ezen a vonaton, és visszamegyek a Roxfortba.
   - Alexis – hüledezett Mary-Ann.
   - Nem, figyelj! Ahhoz, hogy a háborúban nyerni tudjunk a legtöbb segítségre szükség lesz. Meg akarom védeni a családomat is, amihez a mostani tudásom nem elég, de nem értem el a megfelelő kort, hogy otthon tanuljak. És ha azzal segítem anyut, hogy visszamegyek az iskolába, akkor inkább visszamegyek.
   - Én nem is tudom… - mondta Bess. – Én nem merném ilyen határozottan kijelenteni.
   - Én sem.
   - Nem kell. A háború eddig javarészt a háttérben folyt, olyan helyeken, ami számunkra elérhetetlen volt, de ez most megváltozott. Mary-Ann, te biztos célpont lennél az iskolában, ha visszajönnél, és mi sem úsznánk meg egy sima fenékre veréssel, de én vállalom ezt.
   - Én is – döntött Bess. – Szeptemberben találkozunk a kilenc és háromnegyedik vágányon.
   - Én még mindig nem tudom.
   - Nem baj, majd megüzened, vagy ha nem vagy a vonatnál, akkor tudjuk, hogyan döntöttél.
   Én még egy dologban voltam biztos. Ha ezen a nyáron se érkezik apu felől hír, akkor anyut elküldöm az országból. Sokkal nyugodtabban mennék vissza az iskolába, ha tudnám, hogy ő biztonságban van. Vagy legalább az illúziója meglenne. Anya még rosszabb állapotban volt, mint gondoltam. Nem várhattam a nyár végéig. Anyu szüleinek volt egy kis tengerparti háza Írországban, ezért már másnap odamentünk. A varázspálcámon kívül mindent otthon hagytam, és csak arra koncentráltam, hogy ő jobban legyen. Megszűrtem a híreket, amik otthonról érkeztek, és néha még hamis leveleket is gyártottam, mintha aputól jöttek volna. Ezzel a módszerrel sikerült azt elérnem, hogy egy kicsit kezdett jobban lenni. Egészen az utolsó pillanatig nem mondtam meg neki, hogy visszamegyek az iskolába.
   - Anya, muszáj mennem, de te maradj itt – győzködtem. – Már szóltam a nagyiéknak, ők is hamarosan megérkeznek.
   - Nem, vissza kell mennem, ha apád üresen találja a házat.
   - Apa tudja, hogy itt vagyunk.
   - De a húgodnak is jobb lenne, ha visszamennénk. Ott az iskola, amit szeptemberben el kell kezdenie.
   - Akkor különleges betegségre hivatkozva majd egy évvel később kezdi meg.
   - Miért vagy benne olyan biztos, hogy ennek a harcnak vége lesz egy év múlva.
   - Nem vagyok biztos benne, de egy év múlva erősebb leszek, sokkal jobban meg tudlak védeni, mint most, és…
   - Mennyivel? Ha apád nem tud megvédeni, akkor miből gondolod, hogy te igen?
   - Anya, ne kezdjük ezt el megint, jó?
   - Nem, ha maradsz, akkor én is itt maradok.
   Nem volt mit tennem. Úgy döntöttem, hogy hazudok neki. Az éjszaka leple alatt mentem el, egy üzenetet hátrahagyva. Azért is tudtam ezt megtenni, mert megérkeztek a nagyiék, és így már biztos voltam benne, hogy nem fogja elhagyni ezt a házat. Ahogy Bess ígérte a vonat mellett várt rám. Én majdnem lekéstem, de még sikerült felugranom rá. Mary-Ann viszont nem volt velünk. Sejtettem, hogy így fog majd dönteni, mégis úgy éreztem, mintha elárult volna.
   - Biztos, hogy jó döntés volt?
   - Már nem fordulhatsz vissza, ezért kár is ezen gondolkodni.
   Az iskolában semmi sem volt a régi. Bess megérezhette, hogy rossz döntést hoztunk. A háború miatt a sárvérűek nagyja nem tért vissza az iskolába, és azok, akik mégis, inkább a felsőbb évesek között volt. Az olyan félvérűek közül, mint mi is Bess-szel, szintén nem tértek vissza sokan. Üres volt így a kastély, és visszasírtam azokat az időket, mikor Umbridge terrorizált minket. Egy katonai iskolához hasonlított az egész. Bess-szel elfelejthettük a kertet, a tópartot és Roxmorts-ot is. Minden napunk úgy be volt táblázva, hogy örültünk, ha ágyat értünk. Pluszba minden nap kiválasztottak egy sárvérűt vagy egy félvért, akit megkínoztak. Csupán attól függött mennyire, hogy kinek a kezei közé kerültél. A gyengélkedő szinte minden nap tele volt ez miatt. Bess szintén ott kötött ki. Két napig nem tért magához, és mikor felébredt, akkor az első dolga volt hazamenni.
   Illetve ment volna, ha engedik. Én valahogy megúsztam két hónapig, akkor aztán sor került rám is. Három diáktársam közrefogott, majd kikísértek a Tiltott Rengeteghez. Ott bekötötték a szemem, és bevittek olyan mélyen, ahonnan már nem láthattam, hogy merre van a kijárat. Egy napig kóvályogtam, mire kijutottam onnan. Pontosan tudtam, hogy mennyi idő telt el, mert éjszaka sokkal hidegebb volt az erdő és az ott élő teremtmények is sokkal aktívabbak voltak. Rajtam pedig nem volt kabát, és az egyik cipőm is elvesztettem. Túléltem, és ezért büszke voltam magamra, még akkor is, ha néhány sebemet össze kellett forrasztani, két hétig nem hallottam az egyik fülemre rendesen és az egyik szemem is le kellett takarnom, mivel túl erős fény érte egyszer, ezért folyamatosan foltokat láttam.
   Voltak olyanok, akik miután megtudták, hogy mi történt velem, titokban, levelek vagy kézmozdulatokon keresztül gratuláltak. Furcsa volt a három napig tartó dicsőségem, de új erőt is adott.
   - Hogy sikerült túlélned az erdőt? – kérdezte Bess mellettem feküdve.
   Mostanában szokásává vált, hogy egy ágyban aludt velem.
   - Igyekeztem elkerülni a veszélyes lényeket. Csak néha-néha világítottam a pálcával, ezért sokszor nekimentem valaminek vagy botlottam meg valamiben. Viszont nagyon kiélesedett a hallásom, mert sokkal messzebbről meghallottam, ha közeledett valami felém, mint korábban. Persze összetalálkoztam egy csomó óráspókkal, amik elől ordítva menekültem el, de lényegében más lénnyel nem nagyon találkoztam. Talán szerencsém volt.
   - Ismerem magam, én nem élném túl. Volt már olyan, akit elvittek, és még mindig nem került elő.
   - Tudom.
   Összefutottam egy holttesttel is, de erről csak McGalagony professzornak beszéltem. Nem tudtam megmondani a pontos helyét, de ennyi is bőven elég volt, hogy felkutassák és visszajuttassák a testet a szülőknek. Egy idő után már teljesen közömbösen fogadtam, ha kiemeltek a tömegből, akár két óra között is. Ki tudja miért, talán pont azért, mert a végére már közömbös voltam, végül egyre többször történt meg a kiválasztásom. Olyankor anyura, apura, húgomra és a barátaimra gondoltam, akik miatt túl kellett élnem, akármi is történt velem. Nem voltam hős, de csak ennek a tudatnak köszönhetően éltem túl ezeket az időszakokat. Maradandó sérüléseket is szereztem, mégis csináltam tovább. Részese akartam lenni annak, amikor vége lesz ennek a háborúnak.
   Bess egyik nap nem bírta tovább, és elszökött. Nem tudtam róla, csak reggelre nem volt az ágyában. Azonnal szóltam a házvezetőnknek, aki intézkedni kezdett a lehetőségeinek megfelelően. Otthonról se kaptam semmilyen hírt se, így még azt sem tudtam, hogy a családom él-e még. Aztán eljött a döntő csata napja. Mivel még nem volt annyi tapasztalatom, nem engedték, hogy harcoljak, inkább a sérültek ellátásában segédkeztem. Eddigre már majdnem az összes érzelem eltűnt belőlem. Nem tudtam örülni annak, ha egy társam élve tért vissza. Nem voltam szomorú, ha mégse élte túl a párbajt. Monotonon láttam el a sebesülteket, annak megfelelően, ahogy a kastély javasasszonyai utasítottak.
   Pont egy sérült mellől álltam fel, amikor megláttam azt, akire a legkevésbé számítottam. Apu állt velem szemben. Én mozdulni se tudtam, csak néztem őt, és azon gondolkodtam, hogy vajon bűbáj alá kerültem vagy tényleg valóság. Apu viszont felém lépett. Eleinte úgy tűnt, mintha bátortalan lett volna, aztán egyre határozottabban közeledett, végül megölelt. Ekkor szakadt át bennem egy gát, amit eddig minden erőmmel zárva tartottam, és sírni kezdtem. Majdnem egy év fájdalma, kínzásai és bánata kibukott belőlem, mikor zokogni kezdtem.
   - Sajnálom, hogy nem jelentkeztem eddig. Reménykedtem benne, hogy ha így teszek, akkor megkíméllek titeket a borzalmaktól. Biztosra vettem, hogy anyád majd nem enged vissza a Roxfortba Dumbledore halála után. Megmondtam neki, hogy ne tegye.
   Én nem tudtam megszólalni továbbra se, de tudtam, hogy nem maradhat velem se. Megtettem az első lépést, és elengedtem.
   - Nem engedett el. Elszöktem. A nagyiék vigyáznak rá és Suzie-ra. Tudom, hogy önző kérés, de ne menj! Nem akarom, hogy bajod essen.
   - Mennem kell. Szeretlek! Vigyázz anyádra!
   Elindult, de én még utána kiáltottam.
   - Nem, te vigyázz ránk, ha vége van ennek! Én itt leszek, gyere értem!
   Nem fordultam meg, hogy lássam, mit reagál vagy mond, vagy egyáltalán hallotta-e, amit mondtam. Innentől csak arra figyeltem, hogy én túléljem, és elvihessem a hírt anyának apáról. Vagy hazavihessem végre apát anyához. Csak a harcok csillapodása után tudtam meg, hogy néhány halálfaló után bement a Tiltott Rengetegbe, és azóta még nem látták. Azonnal utána indultam, de Madame Pomfrey megállított az ajtóban azzal, hogy még szüksége van a segítségemre. Eleget tettem még néhány kérésének aztán indultam is a saját utamra.

   Jellem

   Kezdetben nehezen barátkozok meg az új dolgokkal. Egyáltalán nem vagyok kezdeményező annak ellenére, hogy égek a kalandvágytól. Igyekszek minden konfrontálódást elkerülni, de ha mégse sikerül, akkor egy kis civakodás után megpróbálok keresni egy békés megoldást. Mindent megteszek azokért, akiket szeretek és azokért, akikről úgy érzem, hogy egy kicsit is tehetetlenek. Nem utasítom el, ha mások segíteni akarnak, ha bajba kerülök, de igyekszem megoldani a saját problémáim. A kalandvágyam a kíváncsiságból fakad elsősorban. Mindig megpróbálok új dolgokat felfedezni. Nem szeretem, ha hülyének néznek, de néha sikerül hülyét csinálnom magamból.

Erősség || Barátságos, kedves, segítőkész és erős az igazságérzete.
Gyengeség || Naiv, makacs, engedetlen.

   Apróságok

Mindig || zene hallgatás, olvasás, vízpart, új dolgok felfedezése, kirándulás és beszélgetés, tánc.
Soha || veszekedés, sok tanulás, kötelező feladatok, néhány zöldség és gyümölcs, néhány zenei és filmes műfaj, egyedül egy elhagyatott szellemjárta házban, cigarettafüst.
Hobbik || olvasás, zenehallgatás és kirándulás.
Merengő || A legjobb emlék a testvérem születése. A legrosszabb emlék, amikor megtudtam, hogy anyu rákos.
Mumus || Drakula gróf (1992-es filmből)
Edevis tükre || Édesapámat látom viszont a tükörben, ahogy elmesélem neki, milyennek éltem meg a Roxfortot.
Százfűlé-főzet || Türkiz színű és pisztácia valamint kávé ízű.
Amortentia || A sós tengerparti levegő illata és mézeskalácsé.
Titkok || Mikor kiderült, hogy a testvérem már újszülöttként is tehetségesebb a varázslás terén, mint én, egy éjszaka belopóztam a szobájába, mert meg akartam ölni, hogy újra csak rám figyeljenek, de végül nem tettem meg, és azóta is szégyellem magam már a gondolat miatt is.
Azt beszélik, hogy... || azért nem viseltek meg annyira a kínzások, mert nem is történtek meg, és a sérülések is csak álsérülések voltak. Továbbá azt is pletykálják, hogy valahogy csalni szoktam a vizsgákon.

   A család

Apa || Patrick Dullahan, 35 éves, félvérű, a kapcsolatom nagyon jó vele. Néha voltak kisebb viták, de ő varázslóként a példaképem.
Anya || Beatrix Wells, 37 éves, mugli, kezdetben nem volt olyan jó a viszonyunk, mint apával, de apa távozása után olyanok lettünk egymásnak, mint a barátnők.
Testvérek || Suzie Dullahan, 7 éves, a kezdeti nehézségek ellenére jó viszony kezdett kialakulni köztünk.
Állatok || Egy fekete macska, a neve Matthew.

Családtörténet ||

   Az édesapám, Patrick miután végzett a Roxfortban, úgy döntött, hogy először bejárja a világot, és felkutat néhány a varázslók körében híres helyet. A szülei nem ellenezték, sőt büszkék voltak fiúk kemény munkájára, és hogy azonnal állást kapott a Minisztériumnál. A kirándulás után azonban felmondott, és inkább nyitott egy boltot Edinburgh-ben. Egy részében a mugliknak árult dolgokat, viszont volt a varázsvilágnak egy külön elkerített rész. Ott ismerte meg anyát, aki egy idő után állandó vendége lett, később pedig randizni hívta.
   Egy éve jártak együtt, mikor apa elvitte bemutatni a szüleinek. Ő akkor még nem is tudott a varázsvilágról. Anya először majdnem szakított ez miatt apával, annyira megrémítette a dolog, de végül adott egy esélyt a kapcsolatuknak. Apa megígérte, hogy otthon nem használja a varázserejét. A próbaidő lejárta után Patrick megkérte anyu kezét, aki beleegyezett. Az esküvőn már állapotos volt velem. A születésem után eladták a boltot, és egy külvárosi lakásba költöztek, de ezt még négyszer meg kellett ismételni, mire találtak egy olyan helyet, ahol jól érezték magukat.
   A húgom akkor született, mikor én hat éves voltam, és lenyugodott körülöttünk a helyzet. Jelenleg anyu egyedül neveli Suzie-t, ha én a Roxfortban vagyok, de nyáron, ahogy korábban is, besegítek neki.

   Külsőségek

Magasság || 165 cm
Testalkat || átlagos
Szemszín || sötétbarna
Hajszín || sötétbarna
Kinézet || Első benyomásra elmegy mellettem az ember, annyira átlagos a kinézetem, ha nem néz a szemembe. Viszont amint megtörténik a szemkontaktus, a sötétbarna szempár nem ereszt el senkit. Ha valaki egy kicsit mélyebbre lát a felszínnél, akkor egyszerre látja érvényesülni a varázsvilágot és a muglik világát. Előnyben részesítem a kényelmes ruhákat, elsősorban sportosan öltözködök, de van néhány elegánsabb darabom is.

   A tudás

Varázslói ismeretek || Nem kenyerem a tanulás. Vannak bizonyos tantárgyak, amiket szeretek, azoknak hamarabb nekiállok, mint a többinek. Ezekből a tárgyakból könnyebben is jegyzem meg, amit kell. A többi csak kínszenvedés. Egyenesen utálom a Legendás Lényeg Gondozását és a Gyógynövénytant. Az állatok mindig is menekültek tőlem, a növényeket pedig két héten belül elrohasztottam. Még azt is, amelyik elvileg bírta volna. Viszont nagyon szeretem az Átváltoztatástant. Sokszor bízom magam a képzeletemre, és olyankor érdekes lények vagy tárgyak is feltűntek előttem. A legnagyobb dolog, amit szeretnék elérni, hogy egyszer majd saját magam változtassam valamivé.
Felvett tantárgyak || Rúnaismeret és Számmisztika.
Pálca típusa || 10,7 hüvelyk, cseresznyefa és főnixtoll mag

   Egyéb

Avialany|| Jennifer Love Hewitt