+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Jimmy Kipp Quinton
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Jimmy Kipp Quinton  (Megtekintve 1897 alkalommal)

Jimmy K. Quinton
Eltávozott karakter
*****


Rúnaismeret tanár ❖ Túlkomplikáció

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 06. 08. - 11:11:48 »
+7

Jimmy Kipp Quinton
A zsenik veszte, hogy közönségre van szükségük.

         Alapok

jelszó || "Aggódni butaság. Olyan mint esernyővel sétálgatni, esőre várva."
így ejtsd a nevemet || dzsimmi kipp kvinton
nem || férfi
születési hely, idő || Staffordshire; 1977. január 12.
horoszkóp || bak
kor || 21
vér || arany
munkahely || Roxfort
 


         A múlt

 Gyerekkor
Mit tesz az a gyerek, akinek semmit sem szabad? Természetesen az egyetlen olyan dolgot, ami lefoglalja, s amihez hozzáférhet. Tanul. Az én gyerekszobámat nem a kedvenc kviddics csapatom zászlója díszítette, s nem is köpköveket tartottam az éjjeli szekrényemen. Kaptam helyette könyveket és tudást, ám sosem ismertem igazán mást, így sokáig nem is érdekelt, mi lehet ezeken túl.
Azt hiszem, mi olyan család vagyunk, akik még a varázslók világában is különcnek számítanak. Szüleim Nagy-Britannia legnagyobb mágiakutatói, a nevükhöz pedig rengeteg találmány köthető. Édesapám például a tanulást is forradalmasította olyan gyakorlópálcák lévén, melyeknek a vége kéken világít, ha a varázslatot sikeresen végzik el, miközben valós varázslat nem történik. Ezen tények ismeretében talán az sem meglepő, hogy szüleim kifejezetten unortodox nevelési módszereket alkalmaztak. Egyedüli gyermekként, s mert kicsit idősen vállaltak utódot, nem csoda, ha mindenben az ő útjukat kellett követnem, s már fiatalon olyan tudást halmoztattak fel velem, amire akkor még semmi szükségem nem volt. Ennek a fő oka persze az volt, hogy úgy döntöttek, az én esetemben célravezetőbb az otthoni tanítás a Roxforttal szemben. Egyre ritkább volt az ilyen, hiszen már szinte minden fiatalkorút a Roxfortba járattak. Nekünk is mindenféle miniszteri engedélyeket kellett beszerezni hozzá, s talán csak azért engedték meg végül, mert a Quinton házaspárnak elég nagy hírneve volt tudományos körökben. 9 évesen aztán megkezdhettem a tanulmányaimat, s akár a többi gyerek, 10 évesen megkaptam a pálcámat is.
Ebből adódóan sohasem szocializálódtam a korombeliekkel igazán. Amiről pedig az ember nem tud, az nem hiányzik neki. Vagyis gondolnák, ez így van, de a valóság egészen más. Persze, jól hangzó dolgok, hogy milyen fiatalon tettem le az RBF-eket, később pedig a RAVASZ-t is, de valójában ez egy igen magányos folyamat eredménye. Talán tizenéves koromtól kezdtem megértetni, hogy ez a fajta izoláció milyen hatással is van rám. Frusztráló volt, hogy csak a felnőttek társaságát élvezhettem, és ők nem igazán voltak egy gyereknek való környezet. Hozzájuk túl gyerek voltam, a korombeliekhez pedig túlságosan felnőtt, vagy csak nem is ismertem ilyet igazán. A szigorú szabályok ellen pedig nem igazán lázadozhattam, eredményre úgy sem vezetett, különösen úgy, hogy én magam sem tudtam, mit szeretnék. Félreértés ne essék, tényleg imádtam a szüleimet, ahogyan most is, de az ember életébe kevés, ha csak ez jut neki. A helyzet az, hogy egyikük sem túl szórakoztató jelenség. Ugyan nem szenvedtem hiányt a szülői szeretetben, ez nem volt elég. Nem kellemes dolog, ha a felnőttek még nem vesznek elég komolyan, bármennyire is igyekezzék az ember.
13 évesen tettem le az RBF vizsgáimat, apám pedig ekkor kérik fel egy fontos pozíció betöltésére a Minisztériumban. Majd 16 évesen a RAVASZ vizsgáimat is letettem. Ez azért volt jelentős, mert nem csak a tanulmányaimmal végeztem akkor. Jól emlékszem, szüleim akkor kezeltek felnőttként igazán először. Mindeddig egész életemben semmit sem engedtek meg, onnantól kezdve viszont a magam ura lehettem. Hirtelen, egyik napról a másikra, nagykorúvá válásom előtt néhány hónappal akkora szabadságot kaptam, amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni. Persze, 17 éves koromig a házon kívül nem varázsolhattam, akárcsak mások, viszont lényegébe véve a tanulmányaimat kellett befejeznem hozzá, hogy szüleim előtt bizonyítsak, és a magam ura lehessek. Így aztán ott álltam, kilenc sikeres RAVASZ-szal a hátam mögött a nagyvilágban, s csupán egyetlen dolgot kérdeztem meg magamtól: és most?
Eddigi életem legszebb szakasza ekkor kezdődött. Ugyan szüleimmel gyakorta bejártuk Európa országait, néhány helyen pedig saját birtokokat is vásároltak most, hogy bőven volt miből, ezúttal magam dönthettem úgy, hogy külföldre látogatok. Emlékszem, milyen hihetetlen volt, amikor megérkeztem Rómába, teljesen egyedül. Három hetet töltöttem ott, de úgy éreztem, mintha az egész csak valami rossz vicc, egy furcsa tréfa lenne. A szüleim, akik eddig nem engedtek soha semmit, és nem mehettem nélkülük nagyon sehová, most mégis elengedtek, és én tényleg ott voltam, messze tőlük, egy távoli ország fővárosában. Nem tagadom, hogy kissé paranoiás voltam, s néha megfordultak bennem azok a gondolatok, hogy ez igazából nem történik meg velem, ez az egész csak megrendezett. De aztán ahogyan új emberekkel ismerkedtem meg, úgy ezek a képzetek is lassan elillantak végre. Olaszul persze sosem tanultam meg, így a nyelvi akadályok eleinte furcsák és szokatlanok voltak, de végül elboldogultam a helyzettel.
A helyi varázslók és boszorkányok... nos... mások, mint az otthoniak. Hiányzott belőlük az a modorosság, ami például az aranyvérű családokat jellemzi. Hamar meg kellett szoknom, hogy itt másként szeretnek öltözködni is, a meleg miatt, ami a nyarakat jellemezte. Idekint én voltam az a fura Quinton gyerek, így néha olyan helyekről kaptam figyelmet, amire egyáltalán nem számítottam. Az első hetet így aztán tombolással töltöttem, azonban egy hét után rájöttem, hogy ez számomra nagyon unalmas. Nem tudtam magammal igazán mit kezdeni, s főként ezzel a hirtelen jött szabadsággal, ami megadatott nekem.
A rúnamágia mindig is a kedvencem volt az összes tárgyam közül. Könnyű volt belemerülni, s amint vizsgálni kezdtem őket, azonnal beszippantott a fordításuk, s később a használatuk is. Ma is mindennaposan használják őket a varázstársadalomban, de akiknek nem elég éles a szemük, azok nem veszik őket észre. Ha pedig már Rómában jártam, akkor kihasználtam a lehetőségeim, s jobban belemélyedtem a rúnák tanaiba. Az elkövetkezendő hónapokat itt töltöttem, s nem csak ismertséget szereztem, hanem saját kutatásokat végeztem. Persze, akkor még nem gondoltam volna, hogy ekkora hűhó lesz a dolog körül. De amikor befejeztem az „A mítoszok rúnákban” című könyvem, nem hittem volna, hogy ilyen sikerem lesz. Talán a családnév teszi, amiért magas elvárásuk van felém, talán tényleg jó munkám volt. Aztán ahogyan bejártam Európa több országát is – első sorban azokat, amik híres mágiatörténelmi jelentőséggel, örökséggel rendelkeznek - , újabb könyveket adtam ki, például a „Rúnák a mindennapokban” című ismertetőt. Egyik pillanatról a másikra pedig azon kaptam magam, hogy a legfiatalabb és legtehetségesebb rúnamágusnak neveztek. Ma sem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg kiérdemlem ezt a címet, nekem túlságosan bulváriasnak hat még mindig.
A háború miatt aztán ott hagytam az izgalmas állásom, és a Minisztériumba mentem apám mellé. Nem a rengeteg üresedés az, ami odavonzott, hiszen a Minisztérium rengeteg dolgozója mugli születésű, az új rendben pedig mélyen megvetik őket. Azonban a háború új törvényeket diktál. A varázslótársadalom nagy része félelemből hódolt be az új rendnek. S szükség volt azokra, akik valamilyen módon, de képesek segíteni azoknak, akik kevésbé szerencsések.
Aranyvérű, megbecsült család elsőszülöttjeként, valamint az eddigi munkásságom mellett könnyedén állást kaptam a Minisztériumban. Édesapám továbbra is a Kísérleti Bűbájok Bizottságánál volt, azonban új vezető került a helyére. Azonban még ha egyértelmű is volt, hogy halálfaló, senki nem tehetett semmit. Egyértelművé vált, hogy a Minisztérium tele van halálfalókkal, azonban a probléma az, hogy senki sem tudhatja biztosan, ki csatlakozott Tudjukkihoz, és ki az, aki nem.
Mi azok közé tartoztunk, akik mélységesen megvetették ezt a barbár, tudományosan nem bizonyíthatóan helytálló, vérelméletre alapuló megkülönböztetést, éppen csak nem beszéltünk róla. Még odahaza sem volt szó sem a háborúról, sem a minisztériumi dolgokról, de még Potterről sem, amíg meg nem alkottuk a magunk kis menedékét.
Az én feladatom a vérelmélet népszerűsítése volt. Méltatlan talán az olyan elmének, mint amilyen én vagyok, hiszen már rég tisztában vagyok vele, hogy jobb képességeim vannak kortársaimnál. Vagy legalábbis, a tanulásban sohasem szakítottak meg a zavaró tényezők, ami miatt szüleim annyira kardoskodtak, hogy ne a Roxfortba kerüljek. Persze, ennek semmi köze a vérhez. De valamiért úgy gondolták, ha tudományosnak tűnő magyarázatokat írok le a vérelmélet mellett állva, akkor az emberek majd hisznek neki.
Máig nem tudom, hogy valójában mi lett az eredménye. Szeretném azt hinni, hogy csak a félelem sarkallta az embereket tehetetlenségre, vagy még ennél is borzalmasabb tettekre. Szeretném azt hinni, hogy az emberek nem olyan ostobák, hogy elhiggyenek mindent, amit leírtam. Azonban nap mint nap elhaladtam a muglikból készült szoborcsoport mellett, láttam az embereket, ahogyan remegve indulnak a saját tárgyalásukra, ahogyan pálcákat törnek, s még azt a névsort is, ami az összes mugli születésű boszorkány és varázsló listáját tartalmazta.
És ez volt az, ami igazán fontos volt.
A családunk megannyi birtokkal rendelkezett. Persze, a Minisztérium mindegyikről tudott, de kitaláltunk valamit, valami mást, amivel segíthettünk a száműzötteken.
Először persze arra volt szükség, hogy egyáltalán beszélni tudjunk a háborúról, mindezt anélkül, hogy esetleg megfigyelnének, vagy lehallgatnának. Az előkelő, londoni lakásunkból visszaköltöztünk a vidéki szülőházamba, ahova a hop-hálózat sem férkőzik be, egy régi baleset miatt. Majd a pincét megbűvöltük, és titkosítást végeztünk. Sokan nem tudják, hogy az ősi írás miféle hatalmat rejthet, ha megfelelő kezekben van. Pedig ott vannak a mindennapjainkban, csupán senki sem figyeli őket eléggé. Ez a bűbáj utoljára hatszáz éve volt divat, hogy akik muglik között élnek, könnyebben elkülöníthessék a maguk területét. A bejárat csak vérrel nyitható ugyanis. Ehhez a régi falvakban könnyű volt hozzájutni persze. Elég a csirke is. Ráadásul tökéletesen levédhető, így még hoppanálni sem lehet.
Már '97 augusztusában be tudtuk biztosítani a helyet, aztán pedig elkezdtük a mugli származásúakat menekíteni. Azokat a dolgozókat, és családjaikat kerestük, akik a minisztériumban dolgoztak, vagy valamilyen módon könnyedén megtaláljuk őket. Ez nem volt feltétlenül egyszerű, tekintve, hogy a nem vérelmélet pártiak között cseppet sem voltunk népszerűek. Erről nyilvánvalóan azon propaganda anyagok tehettek, amikhez én a nevemet adtam. Azonban kénytelen voltam elvállalni ezt a feladatot, hiszen biztosan nem lettünk volna nagyobb biztonságban, ha nem ott dolgozunk.
A háború újabb és újabb áldozatokat követelt. Ez igaz volt a minisztériumi kihallgatásokra, valamint az azon túli világra. Két minisztériumi ex-dolgozót, s családjukat, valamint egy roxforti diákot rejtegettünk, immáron több, mint fél éve. Nem tudtunk nekik túl kényelmes helyet adni, de legalább tető volt a fejük felett, a házimanónk által sohasem kellett éhezniük, s ami a legfontosabb, hogy biztonságban voltak. Legalábbis, eddig így gondoltuk.
Szüleimmel rendkívül óvatosak voltunk. Azt persze még könnyű volt elsimítani, hogy mi is volt nyáron ez a hirtelen költözés. A londoni rombolások miatt viszont teljesen ésszerű döntés, hogy inkább a régi birtokon élünk tovább. De bármikor számíthattunk arra, hogy valaki egyszer csak hibázik. Rettegtem attól, hogy egyszer majd szimatot fognak, hiszen a hátam közepére sem hiányzott egy átnevelő célzatú cruciatus átok.
Karácsony táján aztán megtörtént az, amitől a leginkább féltünk. Édesapám az imperio hatása alá került. Üveges szem, kifejezéstelen tekintet, bárgyú arckifejezés... Először nem tudtuk anyámmal, hogy mi baja lehet, de aztán elég egyértelművé vált, amikor a birtok kapujába hoppanált három minisztériumi kolléga, hogy egy pergament lengetve követeljék, hogy engedjük be őket egy házkutatási parancs miatt.
Édesanyám próbálta felébreszteni apámat. Hiszen nagyon nem jött jól, hogy éppen akkor viselkedik ilyen furcsán, amikor nekünk váratlan látogatóink vannak. De mit tehettünk volna? Csak akkor jöttem rá, mit tettek, vagy tehettek, amikor már a kapu felé indultam, hogy utat nyissak nekik. A bőröm amúgy is fehér kicsit, de talán most még inkább elsápadtam. Ijesztő volt belegondolni, hogy apámat bármire rávehetnék. Akkor pedig, nem csak azokkal végeznek, akiket a pincében rejtegettünk.
Az iratot alaposan elolvastam, hogy ezzel is időt szerezzek anyámnak abbéli reményemben, hogy rájön ő is, mi történt. A türelmüket viszont semmiképpen sem játszhattam el. Annyira váratlanul ért a helyzet, hogy az sem jutott eszembe, hogy megkérdezzem tőlük, mire fel ez a látogatás. Aztán az előtérbe lépve megláttam, hogy anya még mindig apámmal szenved. A tekintet az arcán mindent elárult. Rájött ő is, hogy főbenjáró átokkal áll szemben, és hogy már nincs ideje arra, hogy tegyen is valamit.
Az egyik halálfaló hatalmas mosollyal arcán adta az utasításokat a többieknek, hogy mit kutassanak át a házban. Jól emlékszem, hogy a tekintetemmel szándékosan kerültem a ház azon részét, ahová a rúnákat véstük. Ritkán láttam mosolyogni apámat. Legfeljebb az olyan ritka alkalmakkor, amikor néhány pohár lángnyelv whiskey után megered a nyelve, és a régi sztorijait meséli. Nagyon szürreális volt az a kép, amit így festett, egyáltalán nem illett hozzá.
A bútorok pillanatokon belül a földön kötöttek ki. Tudták, pontosan tudták, hogy miféle mágiát keressenek, csupán azt nem tudták, hol. A több száz éves perzsa szőnyeg, ami eddig a nappalit díszítette, már nem létezik, hátha éppen alatta rejtettük el a jeleket. Azokat azonban alaposan eldugtuk a kíváncsi szemek elől. Az apró vésetek az egyik küszöbön találhatóak. Percek kellenek hozzá, hogy a semmivé enyésszen több évtized, sőt, több évszázad hagyatéka. Őseim portréi, a csillagászati makettek, bútorok és mágikus eszközök mind darabokban. Valahányszor átléptek a megfelelő küszöb felett, mindig összeszorult a gyomrom. Nem hagyhattam, hogy észrevegyék. Valamit tennem kellett.
Egy pillanatra elhittem, tényleg elhittem, hogy feladják. Kezemmel már a pálcám felé nyúltam, amikor a kompánia vezetője, egy vigyori arcú halálfaló szól a társainak, hogy induljanak. Anyám remegő testét tartva néztem végig távolodó alakjukat. Hosszú évszázadok örökségét tették tönkre. A pálcámmal megjavítottam egy karosszéket, beleültettem anyámat, majd apámmal kezdtem el foglalkozni, hiszen még mindig ott ült az a furcsa kifejezés az arcán, árnyékaként annak, ami az imént történt. Abban a pillanatban viszont, ahogyan felé fordultam, észrevettem, hogy a pálcája a kezében volt, ajkait pedig szólásra nyitotta, amint a feje felé emelte pálcáját. A tűzörvény azonnal pusztításba kezdett, s nem csak a szökevények épségét féltettem, hanem szüleimét is. Apám tapasztalt bűbájgyakorló, a legjobbak egyike, egy ilyen mágiát pedig olcsó trükkökkel nem lehet elfojtani.
Talán a forróság érte sokk hatása, vagy csak egyszerűen ennyi idő kellett, míg apám védekezni tudott a főbenjáró átok ellen, de végre észrevette, mi történt. A pálcáját a földre ejtette, s döbbenten konstatálta, mi történt, vagy mi történhetett. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy tudatában volt, mit tett pontosan az átok hatása alatt, de akkor és ott ez nem is számított. Az már sokkal inkább, hogy azonnal reagált a helyzetre. A ház lángokban, a szökevények pedig lent, a pincében. Az égéstől ugyanis még a rúnák sem mentik meg őket, bármennyire is igyekeztünk. Az eddigi menedék egy csapdává változott, amit sosem lesznek képesek elhagyni.
Zonky, a házimanónk belekezdett a mentésbe, parancsunkra a római birtokunkra vitte a szökevények egy részét. Róma és a Vatikán gazdag mágiatörténete miatt atyámék még egészen fiatal koromban vettek ott egy házat, hiszen rengeteg kutatást tett lehetővé pályafutásuk során, most pedig kapóra jött, hiszen elég messze volt Angliától. A háborút persze senki sem kerülheti el, a világ bármely részén is éljen, viszont az tény, hogy minél messzebb vagy a Brit Szigetektől, de lehetőleg Európától, annál nagyobb biztonságban vagy.
Ugyan Zonky képes volt hoppanálni a birtokon belül, és anélkül ki tudta szabadítani némelyik szökevényt, hogy a rúna rejtése akadályozta volna, mi már nem voltunk ilyen szerencsések. Nem tudom, mit gondoltunk, amikor először, anyámat küldtük ki. A tűz miatt teljesen megfeledkeztünk a hallfalókról, akik alig pár perce kísérték ki magukat. Mire ketten leértünk a pincébe, két diákot a házimanónk már kimenekített. Nem volt időnk magyarázkodásra, egyszerűen szóltunk nekik, hogy siessenek, de úgy tűnt, hogy így is mindent értettek.
A lángoló házból hatodmagammal egyértelmű volt, hogy nem tudunk teljesen épségben kijutni. Az emeletnek nem kellett sok, hogy ránk szakadjon, a főbejáratot pedig már a narancsszínű lángnyelvek csiklandozták, ámde olyan hevesen, hogy csupán a halál, ami felmentené a szenvedés alól. A ház lelke kezdte megadni magát, behódolva a tűznek, nekünk viszont már nem volt vesztenivalónk. A hátsó kijáratot céloztuk be következő állomásunkként, de igazán visszagondolva már nem emlékszem pontosan, mi történt. Az egyedüli dolog, ami tisztán beleégett az emlékeim közé, talán szó szerint is, az a tűz ropogása, egy ordítás, s a látvány, ahogyan minden, ami a gyerekkoromhoz köthető, az enyészetté vált egyenlővé.
Nem néztünk vissza. Nem nézhettünk vissza. Minél távolabb, és minél gyorsabban szaladtunk az épülettől a lehető legtávolabb, hogy hoppanálni tudjunk. S amint elértük a birtok szélét, Rómában találtuk magunkat. Félő volt, hogy itt is ránk találnak, talán csak idő kérdése, de ez volt a legjobb ötletünk. A régi ház mellett a muglik egyszerűen csak elhaladtak, éppen csak néhány sopánkozó pillantást kaptunk a fura öltözékünk miatt. Vagyis először azt hittem, emiatt, de aztán eszembe jutott, hogy itt rengeteg mugli öltözik hasonlóan, a templomuk miatt. Atyám arcára néztem, aki súlyosabb égési sérüléseket kapott nálunk, s azok, akiket hoppanálással magunkkal hozunk, közülük ketten amputoportáltak is. Egyikük a fél fülét, másikuk pedig néhány ujját hagyta ott. Sürgős ellátásra volt szükség, így azonnal bementünk a házba.
Ugyan engem is megkapott egy kicsit a tűz, de nem ért olyan fájdalom, ami örökre elcsúfított volna. Könnyen megúsztuk, túléltük mind. Egészen, amíg beljebb érve az épületbe rá nem kellett jönnünk, hogy van valaki, aki nem élte túl a mai délutánt.
Az elkövetkezendő időt itt töltöttük, Rómában. Csak akkor léptük ki az épületből, ha az feltétlenül szükséges volt, valamint felépítettünk egy menekülési tervet is arra az esetre, ha megtalálnának. A bagolypostáról le kellett mondani, s a helyi varázslótársadalommal sem kerestük a kapcsolatot. Jobb volt úgy, ha azt gondolják, a ház most is olyan lakatlan, mint eddig volt. Ráadásul egy szellem miatt nem volt nagyon feltűnő, ha néha mozgást véltek felfedezni, hiszen jól tudták, hogy már százötven éve szállást nyújt a hely egy régen itt lakó varázsló túlvilági lenyomatának.
A hónapok lassan teltek, az egyetlen információ forrásunk a külvilágról az a rádió volt, amit a szökevények működtettek. Néhány hónap alatt rengeteget fogytam, hiszen be kellett osztanunk, amink van. Aztán egyszer csak nem volt több rádióadás. Első pillanatra nem tudtuk, miért, s ez csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor tűzijátékra figyeltünk fel a Vatikán épülete felett – a mugli egyház nagy örömére. Nem, a halálfalókra nem volt jellemző ez, de az üzenet így is érthető volt teljesen. A világon mindenhol ünnepelnek. A Sötét Korszak véget ért, Tudjukki és csatlósai elbuktak.
Az itáliai mágiaügyi minisztériumon keresztül kaptunk teljes felvilágosítást arról, hogy mi is történt. Még szerencse, hogy atyám jól beszéli az olaszt, különben nem sokat értettünk volna belőlük, hacsak nem beszélnek angolul. A néhány hónapos száműzetésnek vége lett, s mindannyian visszatérhettünk otthonunkba.
Odahaza megtudtuk, hogy birtokaink nagy részét a halálfalók elpusztították. Egyedül a londoni, valamint a welszi lakhelyünk maradt meg régi állapotában, pedig még a holland házunkat is lerombolták. Bizonyára sejtették, hogy merre keressenek, csak azt nem tudták, pontosan hol. A welszi házunkba költöztünk be atyámmal és a házimanónkkal, viszont azt túlzás lenne állítani, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba. Nehéz időszakon mentünk keresztül, anyám elvesztése pedig megviselt mindkettőnket. De ha valakit, akkor édesapámat talán még jobban is, mint engem. Számomra példaértékű volt a kapcsolatuk, s már régóta tudom, hogy nekem is egy olyan nő lenne az igazi, aki legalább hasonló szinten áll intellektusban velem. Hiszen az egyetlen szenvedélyem maga a tudomány. Apám nagyon szerette anyámat, és amióta elvesztette, olyan, mintha még mindig az imperius átok hatása alatt lenne. Azzal a különbséggel, hogy a bárgyú mosoly helyett már ajkai is ugyanolyan kifejezéstelenek, mint a tekintete. Az arcán pedig örökké viseli a tűz nyomát. Csodálom azt, hogy végül mégis visszatért a minisztériumba, s visszakapta a régi állását a Kísérleti Bűbájoknál.
Ugyan én is úgy terveztem, hogy hasznosan töltöm el időmet, és a Gringottsnál adom le a jelentkezésem – Potter állítólag betört a Gringottsba, és meglovasítottak egy sárkányt, ezért új biztonsági szakemberre lehet szükségük - , a tervem alaposan megfontotoltam, amikor egy baglyot kaptam személyesen a Roxfort új igazgatónőjétől. McGalagony személyes találkozót kért tőlem, egy iskolai állással kapcsolatban, hiszen rengeteg üresedés történt az elmúlt évben, különböző okok miatt, és szükségük van új emberekre. Nem, még sohasem jártam a Roxfortban. Természetesen elolvastam a történelméről írt könyvet, és mindig is izgattak a titkai. Egy olyasfajta kutatónak, mint amilyen én vagyok, ez maga a varázsvilág Mekkája. Bár kérdéses, hogy mennyi maradt a kastélyból azok után, ami történt. Egyedül az feszélyezett, hogy sok diák alig fiatalabb nálam. Talán ha két hétig nem borotválkozok, idősebbnek tűnök majd. Amíg szökevény voltam, addig úgyis elszoktam tőle.

Szerepjáték példa
- Igen, tessék. - a kopogást követően egy szőke hajú nő lép be az irodába. Már vártam az érkezését, holott egyáltalán nem repesek az örömtől. Néhány napja jött a Reggeli Prófétától egy bagoly, hogy a híres Rita Vitrol cikket szeretne írni rólam. Nem mintha lenne bennem bármi érdekes, ami a mai, bulváron nevelkedő nemzedéket érdekelné. Én már rég tudom magamról, hogy nem vagyok a legjobb társaság, és ez tökéletesen megfelel. Valahol élvezem a világtól elszakadt különcködést, vagyis, jobban mondva, másokat tartok abnormálisnak, amiért nem úgy látnak, mint én. Éppen ezért tartom magam egy tökéletesen alkalmatlan személynek arra, hogy a bulvár lapok legambíciózusabb szerkesztője éppen velem készítsen interjút. Azonban addig erősködött, amíg meg nem hívtam a birtokra. Ezúttal a welszi házunkban élünk, hiszen kettőnknek ez is éppen elég, valamint kellett a környezetváltozás. Itt talán kevesebb emlék fűz mindkettőnket anyámhoz. A szülőházam már nem létezik többé, atyám pedig ragaszkodik hozzá, hogy ne építsük újjá.
- Nahát, nahát... - köszönésre számítottam a nőtől, ehelyett azonban, miután beljebb tessékeli magát, megemeli egy kicsit szemüvegét, mintha így akarna jobban megnézni magának. Pedig cseppet sem öltöztem ki az ő kedvéért. Hétköznapi talárom talán extrémebbnek tűnhet, mivel a szegélye rúnákkal ékesített. Azonban a legnagyobb varázslókhoz hasonlóan nem a divat kedvéért öltözöm így. Jól emlékszem, amikor gyermekként találkoztam Dumbledore-ral, hogy atyámék meggyőzzék róla, miszerint az otthoni tanítás számomra eredményesebb, mint az iskola, ő is hasonlóan rúnázott talárt viselt. Nagy hatással volt rám, és egész ebéd alatt azzal foglalkoztam, hogy a szalvétára írjam a jeleket, amiket láttam, hogy aztán később megfejtsem a titkát. Atyám nagy bosszúságára. Persze akkor még csak könyvekből voltam képes erre, és így sem tudtam meg mindent, hiszen ez haladóknak való anyag. De azt hiszem, az öreg Dumbledore valahogy még élvezte is a kíváncsiságom. Mintha néha szándékosan úgy fordult volna, hogy pontosan lássam, mi is van a talárjára írva.
- Én is örülök, hogy újra látom, Miss Vitrol. Miben segíthetek? – a díszes köpeny ellenére otthoni papucs van rajtam, ráadásul már két hete nem borotválkoztam. Nehezen birkózom meg a külsőmmel. Néha úgy érzem, hogy rossz korba születtem. Legalább száz évvel eltévesztettem magam. Talán akkor az egész életem másként alakult volna. Most éppen úgy vélem, hogy borostásan idősebbnek nézek ki, ez pedig éppen megfelel arra az állásra, amire felkérést kaptam McGalagonytól. Bár lehet, szeptemberre újra meggondolom magam. Némelyik diák alig lesz három évvel fiatalabb nálam, ennek a gondolata pedig nagyon furcsa.
- A mágiatörténelem legfiatalabb és legtehetségesebb rúnamágusa, Lathan Dwain Quinton, és a néhány hónapja tragikusan elhalálozott Dorothy Quinton, Nagy-Britannia legnagyobb mágiakutatóinak egyetlen utóda, a háború meg nem értett hőse... - furcsa pillantást vet rám, s beleharap az ajkába, amit nem igazán tudok mire vélni. Mit akar tőlem?
- Nem vagyok hős. Csak azt tettem, amit kellett. - titkon reméltem, hogy ezzel lerázom. Egyáltalán nincs kedvem bekerülni az újságába, éppen elég volt nekem a médiaszereplésből azon propaganda iratok megalkotásával, amivel a vérelméletet kellett népszerűsítenem. Én a nevemet adtam ahhoz az ostobasághoz, de mindez egy nagyobb célt szolgált. Alkalmazkodnom kellett, túlélnem. Tisztában vagyok vele, hogy emiatt nem lettem sokak kedvence, de el kellett vállalnom ezt a feladatot. Azért, hogy mugli születésűeket mentsek meg. Amióta vége a háborúnak, rengeteg hálálkodó levelet kaptunk atyámmal azoktól, akiket mi rejtegettünk. Tény, hogy nem olyanoktól várták a megmentést, akik a vérelmélet tudományos bizonyítását hazudták az embereknek. Pedig ez egy hamis teória, sőt. Minél tisztább a vér, annál nagyobb a valószínűsége, hogy előbb-utóbb kvibli születik. Nem beszélve a testi, vagy lelki betegségekről, ami azért van, mert a családokban gyakran rokonok házasodnak. Ez nálunk sincs másként, atyám és édesanyám ugyanis másodfokú unokatestvérek voltak. Igaz, ők valóban egymással akarták leélni az életüket. A kutatásba ölt szenvedélyük elég hamar összehozta őket.
- És még szerény is! Milyen aranyos. Ez jól fog hangzani. - kérésem, sőt, engedélyem nélkül vesz elő a táskájából egy pennát és egy pergament, majd diktálni kezd. Háborús hősök... a lehengerlő, és mindig csinos Rita Vitrol... a fiatal rúnamágus, aki a sötét korszak alatt a vérelmélet propagandában jelentős részt vállalt, valójában megmentette kilenc ember életét...
 - Ami az interjút illeti, sajnálom, hogy le kell törnöm, de a válaszom ismételten nem. - ezúttal megpróbálok kissé határozottabban fellépni. Az imént még teával vagy kávéval szerettem volna megkínálni, de ahogyan a sustorgását hallom a penna felé, azonnal tudom, hogy minél hamarabb meg kell szabadulnom tőle.
- Ugyan, Kipp! Remélem, nem zavar, hogy így hívlak. Helyes vagy, és jóképű, ráadásul igazi hős. Mindenki kíváncsi rád. Főleg a női olvasóim. A háború áldozatokkal jár, mindenki elveszített valakit. Mind tudjuk, hogy a halálfalók majdnem mindegyik birtokukat elvették, ráadásul ha jól tudom, az ősi Quinton kúriát is lerombolták. Nem beszélve az egyéb veszteségekről. Édesanyádon kívül volt-e más, akitől örök búcsút kellett venned? Esetleg egy különleges személy, aki nagyon közel áll hozzád? – ez az a pont, amikor úgy döntök, nem tűröm ezt tovább. Felállok az asztaltól, éppen akkor, amikor a fotósa is besettenkedik a résnyire nyitott ajtón. Pedig tisztán és érthetően megmondtam, hogy fényképészről szó sem lehet. A vaku villan, így ezzel sajnos elkéstem, de akkor sem egyezem bele, hogy megjelenjen a nevem a Prófétában, vagy bármelyik újságnak is dolgozik épp Vitrol.
- Ahogyan azt már levelemben is elmondtam, nem kívánok interjúz adni. Zonky, kérlek, kísérd ki Miss Vitrolt és a kollégáját a házból! - egyébként is, csak a családomban hívhatnak Kippnek. Kérésemre megjelenik a házimanó, aki megpróbálja kituszkolni az újságírót a szobából. Ehhez persze meg kell ragadnia a szoknyája szélét, de Zonky nem bánja, ha nem kell feltétlenül finomkodnia. Szeretjük mi a vendégeket, de van egy határ, ezt pedig sikerült átlépniük.
Miután az ajtó bezárul, visszaülök az asztalomhoz, hogy megírjam a válaszlevelet a Roxfort új igazgatónőjének. Nem Vitrol az egyetlen, akit vendégül fogok látni a napokban. Persze, mire holnap délután megérkezik, addigra sajnos az újságcikk is megjelenik majd rólam, még ha ezt most még nem is tudom. Lehet, jobb ötlet lesz inkább mégis megborotválkozni.


         Jellem
Nem sokan ismerik igazán a Quinton ház örökösét. A különböző médiaszereplései miatt a közvéleményt többször változtatta meg önmagáról.
Alapjába véve nem éppen a legérdekesebb társaság, hacsak nem valami tudományos témáról szeretnének vele beszélgetni. Analitikus gondolkozó, érzelmeit gyakran saját intellektusa mögé rejti, ennek ellenére kissé szórakozott. Ha mugli tömegközlekedést használna, gyakorta előfordulna, hogy teljesen rossz buszra száll fel, ami esetleg pont a másik irányba megy. Könnyen elkalandoznak a gondolatai, éppen ezért lemarad a jelenről.
Fiatal kora ellenére rengeteget látott, de nem tapasztalt eleget, inkább tud, mint cselekszik. Éppen ezért könnyen keveri magát kínos szituációkba. Introvertált típus, de nem antiszociális, sőt, mindennél jobban vágyik arra a társaságra, ahol kényelmesen érzi magát.
A háború, és édesanyja halála érezhető nyomokat hagyott rajta – ahogyan bárki máson is, aki túlélte a borzalmakat. Mintha csak öregített volna gondolkodásmenetén az utóbbi évek történései, ez pedig élesen szemben áll szórakozottságával.
Azt gondolnák, egy fiatal tanár könnyebben szót ért a diákokkal, mert azonos az érdeklődési körük. Ez részben így is van – igyekszik ugyanis nem csak unalmas fordításokat, hanem izgalmasabb gyakorlatokat is belecsempészni a tananyagba. Viszont hosszú távú beszélgetőpartnerként nem túl szórakoztató. Nehezen talál más témát, ami eltér a tudományos dolgoktól, amik érdeklik őt.
Erősség || intelligens, lelkes, elkötelezett, logikus
Gyengeség || megszállott, szórakozott, borzalmas beleélő képességű, mindent számokkal akar kifejezni, munkamániás

         Apróságok
mindig || tudás, kávé, utazás, tanítás, rubik kockák, logika
soha || unalom, bulvár, halálfalók, vérelmélet, repülés, sötét korszakban írt könyvei, mások előtt evés
hobbik || kutatás, könyvírás, tanítás
merengő ||  legjobb: tombolós hét Rómában
                  legrosszabb: amikor rádöbben anyja halálára
mumus || öregként és magányosan látja magát
Edevis tükre ||  intellektuális társra lelni
százfűlé-főzet ||  kő-színű, ízre mintha fatörzset nyalogatnál
Amortentia || mintha a napfénynek illata lenne
titkok || kedvenc rubik kockájának megfejtése; egy sikeres rúnamágia kísérlete, amit túl veszélyesnek ítélt
azt beszélik, hogy... || rovatával csak szimpátiát szeretne elnyerni háborús tevékenységei miatt; már-már nem is ember


         A család
apa || Lathan Dwain Quinton, 58 év, aranyvérű, tisztelet
anya || Dorothy Quinton, 49 év, †, aranyvérű, gyász
házimanó ||   Zonky, a család házimanója, bizalom

Családtörténet ||
A Quinton család a mágiakutatóiról, történészeiről, feltalálóiról ismert az utóbbi négy évszázadban, holott ez nem volt mindig így. Családfa kutatásuk egészen a 17. századig nyúlik vissza, azonban nem kétséges, hogy nekik is voltak mugli őseik. Az 1600-as évek Angliájában járványok söpörtek végül, s az első ismert Quinton egy mugli akadémikus orvos, Joseph Quinton  volt. Ezekben az időkben rengeteg orvos volt az országban a népességen végigsöprő betegségek miatt, éppen ezért egész tömegek döntöttek úgy, hogy orvosok lesznek. Az akadémikus, valódi orvosok helyett azonban a legtöbben úgymond ál-orvosok voltak, akik mindenféle kuruzslással adták el „tudományukat”. A hivatásos gyógyítóknak kemény időszakuk volt ez az úgymond nem hivatásos gyógyítókkal szemben. Joseph azon orvosok egyike volt, aki elérte, hogy a diagnosztizálási, valamint gyógyszerrendelési jogok a valódi gyógyítóké lehessen, s nagy szerepet vállalt abban, hogy az intézményes beteggondozást megvalósíthatóvá tegyék.
Az első Quintonok tehát távol álltak az aranyvérűségtől, s sokáig nem is tartották őket annak. Joseph példájára azonban minden leszármazott valamilyen tudományág ismerője volt. A 19. században Erin Quinton, aki pálcakészítő boszorkány volt, beházasodott az Olivander házba, s hogy az Olivander ház megtartsa aranyvérűségét, elérték, hogy a Quinton ház is megkapja ezt a névleges  címet. Ez csak azért sikerülhetett, mert a családban már kétszáz éve nem született mugli. Így a Quinton házat sokan az Olivander ház mellékágának tekintik.
Sosem volt egy népes ház, azonban jellemzően minden Quinton valamilyen mágiatudós lett. Idővel kis birtokuk Staffordshire-ben, ami egyben Kipp szülőháza is, egyre nagyobb és nagyobb lett, majd Lathan Quinton sikerei után megengedhették maguknak, hogy több birtokuk legyen nem csak a Brit szigeteken, hanem külföldön is. Többek között Hollandiában, Rómában és Romániában. Mindezek ellenére sohasem számítottak vagyonosnak. Nem kérdés, hogy lenne miből luxuscikkekre költeniük, vagyonuk nagy részét azonban arra áldozzák, hogy fiatal, tehetséges boszorkányokat és varázslókat támogassanak.
A háború kezdetekor csupán hárman voltak, s mint a legtöbb ember, ők is látszólag behódoltak az új rendnek. Mindig is rettegtek attól, hogy a Nagyúr fel akarja használni őket tudásuk miatt, ami részben be is következett, hiszen a családfőt imperiussal próbálták irányítani – részben sikeresen. A nevükhöz fűződik a vérelmélet terjesztése is, különböző, tudományosnak és hitelesnek tűnő röpiratokban. Titokban viszont mugli születésűeket rejtegettek, ami később Dorothy Quinton halálához is vezetett. Miután ez kiderült, természetesen el kellett rejtőzniük.
A háború után a legtöbb birtokuk megsemmisült, így most próbálnak újra talpra állni mind az anyagi, mind a szellemi, de leginkább az érzelmi veszteségek után.


         Külsőségek
magasság ||  179 cm
testalkat ||  sovány
szemszín || zöld
hajszín || sötétbarna
kinézet || A háború utolsó hónapai alatt sokat fogyott, emiatt egy kicsit a csontjai is kilátszanak, bár már nem nevezhető kórosan soványnak sem, és sokat visszanyert az erejéből a béke óta. Nem kifejezetten izmos, a sport, mint elfoglaltság, nála soha fel nem merült, bőrszínéből ítélve pedig talán napfényt se gyakran látott. Elálló füleit mindig is szégyellte, ezért állandó nála a hosszúra nőtt haj, így frizurájával kellőképpen takarhatja őket. Néha borostát növeszt, hogy ezzel csaljon a korán. Nem szeret különösebben idősnek tűnni, de zavarja, hogy a diákok némelyike annyi idősnek néz ki, mint ő maga. Jellegzetessége, hogy talárjának szegélyét rúnák díszítik.

         Tudás és karrier
pálca típusa ||  11 hüvelyk, gyertyán pálca, egyszarvúszőr maggal, szinte teljesen merev
 végzettség || magántanuló volt
RAVASZ eredmények:
Átváltoztatástan: K
Sötét Varázslatok Kivédése: V
Asztronómia: K
Rúnaismeret: K
Számmisztika: K
Bűbájtan: K
Mágiatörténet: K
Bájitaltan: K
Gyógynövénytan: K

foglalkozás ||  rúnaismeret tanár
 varázslói ismeretek || Eddigi életének több, mint a felét gyakorlatilag folytonos tanulással töltötte. Apja fiatalkora óta egyengeti pályáját, amivel a zseni mítoszt felállította körülötte, éppen ezért nagy elvárásoknak kellett megfelelnie. Mára már a legfiatalabb profi rúnamágusnak tartják, amit részben a kiadott könyveinek, kutatásainak, részben pedig a bulvár médiának köszönhet. Ezt a címet szerénységgel, de büszkeséggel viseli.

         Egyéb
avialany||  Ben Whishaw
utószó||  Remélem, a történettel elégedettek lesztek. >.< Bár itt-ott én nem vagyok az teljesen, a jellemleírásnál bevallom, elvéreztem, túl sok a gondolat a fejemben. @_@ Mindenesetre íme az én vizualizációm erről a karakterről. ^^
Naplózva


James Wolf
Eltávozott karakter
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 06. 10. - 23:06:59 »
+1

Kedves Kipp!

Igaz, nem tartozom családodba, ám a Kipp megszólításból sosem fogok engedni, elvégre az az aprócska kis szikra, melyből ez a gyönyörű, nagy máglya (bocsi, hogy a tűzzel jövök) lett, az én szüleményem. Úgyhogy mint szülőapád, ezennel az előtörténeted

elfogadom!

Imádtam olvasni minden egyes kis pontját, és Kipp egy nagyon jó, nagyon élő és érdekes karakter lett, olyan jellemmel, melynél jobbat remélni sem mertem neki. Nagyon szép volt a történet is, örülök, hogy az élete nem volt olyan tökéletes. Anno én még inkább a magányára és a különcségére építettem a karaktert, hogy tényleg az a meg-nem-értett kis zseni legyen, de olyasmiket raktál bele lélektanilag, ami teljesen más irányba mozdította, és tudod mit? Sokkal jobban tetszik, mint az én ötletem! Vigyorog

Köszönöm hát neked, hogy megalkottad Kippet! :3

Az eligazító PM pillanatokon belül reppen!
Irány játszani! kacsint
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 03. 06. - 09:14:04
Az oldal 0.087 másodperc alatt készült el 30 lekéréssel.