+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Augustus Dion Pye
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Augustus Dion Pye  (Megtekintve 807 alkalommal)

Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


ex-medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 03. 14. - 18:33:13 »
+2

AUGUSTUS DION PYE

  

 
„Azt mondtad, sose szabad félnem”

Alapok

jelszó || "Ampók a pók?!"
így ejtsd a nevemet || Agusztusz Dion Páj
nem || férfi
születési hely, idő || Berwick-upon-Tweed; 1971, november 6.
horoszkóp || Skorpió
kor || 28
vér || fél
munkahely || Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály
  
A múlt
 
1975, Berwick-upon-Tweed, Észak-Anglia
A függönyök közötti vékony résen betört a reggeli napfény. Először az arcomon éreztem meg, aztán a karomon és hamarosan a takaróm is felforrósodott, még sem ez ébresztett fel, hanem egy sikoltás hangja. A zajtól zokogni kezdtem és felültem az ágyon.
Félelem futott át a testemen, ahogy kikászálódtam a paplan alól. Meztelen lábammal a hideg padlóra léptem és elindultam az ajtó felé. Könnyedén átléptem a plüssmackót, amit anyám tegnap vett nekem és éjszaka, forgolódás közben valahogy az ágyam mellett kötött ki. Nem érdekelt semmi, nem foglalkoztam a rengeteg játékkal, ami a szobámban volt, egyszerűen csak mentem kifelé azon kattogva: vajon most ki sérült meg?
Nem ez volt az első alkalom, hogy sikoly hangjára ébredtem. Anya és apa rendszeresen összekaptak, s a tettlegesség sem maradt el szinte soha. Ezért is fakadtam sírva – no meg azért, mert négy éves voltam csupán. Amennyire rövid lábaim bírták, siettem kifelé.
A konyhában találtam rájuk. Anyám kezében egy sodrófa volt, míg apámnál pálca. Úgy méregették egymást, mintha esküdt ellenségek volnának, nem pedig egy kisgyerek szülei és szerelmesek. Az utóbbi jelzőt persze sosem használnám a szüleimre így visszagondolva arra a kevés időre, amit együtt töltöttek.
Anya… – nyöszörögtem.
Mindketten rám néztek. Apa aggódva le is guggolt elém, a pálcáját letette a konyhaasztalra időközben.
Remegő kézzel simított végig az arcomon. Csak ekkor vettem észre, hogy könnyesek a szemei. Megpróbált mosolyogni, de nem sikerült, helyette egy könnycsepp futott végig  az arcán, és ahogyan elérte az állát, lecsöppent a padlóra közöttünk.
Belőle is olyan holdkóros lesz, mint belőled! – mordult ránk az anyám.
Indulatában egészen olyan volt, mintha még azt is elfelejtette volna, milyen tört angollal beszél általában. Tökéletesen mondta ki a kegyetlen szavakat és a hatásukra apa megremegett. Újabb könnycsepp folyt végig az arcán.
Olyan lesz, amilyen lenni akar… – válaszolta rekedten és még egyszer megsimogatta az arcomat, letörölve a zokogás nyomait. – Nincsen semmi baj, anya most egy kicsit mérges.
Mérges? – visszhangzott anyám szájából az utolsó szó, mielőtt még megkérdezhettem volna: miért?
Csendesen figyeltem őket. Hol az egyikre, hol a másikra néztem. Ahogy ott álltak előttem rájöttem, hogy kívülálló vagyok… nem értem a gondot és nem tudok segíteni, sőt azon a napon jutott először eszembe, hogy talán én vagyok a vitájuk oka. Csak azt értettem meg, ami elhangzott: anya nem akarja, hogy olyan legyek, mint apa.
–  Tönkre tetted az életemet! – folytatta a nő és hirtelen, a sodrófával a kezében sarkon fordult.
Úgy viharzott ki a házból, hogy közben végig üvöltözött. Csak mondta és mondta a magáét: a férfi, akinek a kedvéért Angliában maradt egy félnótás, a fia pedig pontosan olyan, mint az apja.
 
***

1976, Berwick-upon-Tweed, Észak-Anglia
Két nappal jártunk az ötödik születésnapom után. Odakint sötét felhők takarták az eget és az eső erőszakosan kopogott az ablakon, mintha be akarná törni az üveget. Remegve pillantottam anyámra, akinek a zokogása időről-időre elnyomta az időjárás okozta félelmetes zajokat.
Megálltam a játékban, mikor egy kétségbeesett, rövidke nyögés hagyta el a száját. Már eddig is inkább ráfigyeltem, mint a kezemben lévő játékrepülőre. Ezt is ő vette nekem, mint minden mást a szobában, mondván: a normális kisfiúk ilyennel játszanak, próbáljam meg én is, legalább utánozni őket.
Az ágyamon ült; hatalmasnak tűnt ahhoz az aprócska bútordarabhoz képest. Egy ideig csak néztem, hogy egy felnőtt, akiről mindig azt gondoltam milyen erős, a szobámba menekülve sír, kiabál és panaszkodik. Sosem láttam ennyire összetörtnek, pedig rendszeresen üvöltöztek az elmúlt egy évben is apámmal – igaz az ilyen hangzavar már szinte megszokottá vált. Csupán akkor kellett igazi családként viselkednünk, ha a nagyapám és a nagyanyám átjött vendégségbe vagy apa munkahelyéről érkeztek hozzánk vacsorára a kollégák. Ilyen esetekben gyakran láttam, ahogy anyám összerezzen a durranó hangtól vagy a kandallóból kilépő emberek láttán.
Gyere ide, Augustus! – intett hirtelen.
Nem kellett sokáig unszolnia, mint mindig most is odarohantam hozzá. Vágytam a szeretetére, egy kis simogatásra a fejemen, de ez most is elmaradt, mint annyiszor.
Drágám, tudod, hogy más vagy… nem olyan, mint a többi kisfiú – kezdte és gyengéden eltűrte a szememből fekete hajamat, majd a vállaimra tette a kezét. – Más vagy és mindig is az leszel, még ha apád kétségbe is vonja, meg van-e benned az a beteges képesség. Azóta tudom, mi vagy, hogy a világra hoztalak. Képtelen vagyok belőled rendes gyereket faragni.
A szavak teljesen egyszerűnek, szinte normálisnak hatottak a szájából. Az nem számított, hogy folynak a könnyei, mindezt teljes nyugalommal közölte.
Nem szeretsz engem? – kérdeztem, megremegtek az ajkaim.
Öt évesen ez mindennél jobban fájt. Elhittem, hogy rossz gyerek vagyok, különbözöm a többiektől és sosem leszek jó fiú, amilyennek ő akar látni.
Utálom, hogy az apádra hasonlítasz – mondta és a földre lökött, mintha undorodna attól, hogy hozzám érjen. – Ma elmondtam neki… Jamesnek, a drága édesapádnak, hogy vége. El fogok menni és többé nem láttok.
Mi… – kezdtem bele, de egy intéssel elhallgattatott.
Csak magyarázatot akartam adni rá, miért megyek el – folytatta és felkelt az ágyról.
Rettegtem a látványtól, ahogy fölém magasodik. Hosszú, fekete haja árnyékot vetett az arcára, amitől még félelmetesebbnek hatott. Tudtam, hogy gyűlöl és ez az érzés még nagyon sokáig ott motoszkált bennem. Jóvá akartam tenni a bűneimet, ezért megígértem neki, megcsinálok minden házimunkát, amit rám bíz. Jól fogok viselkedni az óvodában, ahová apám akarata ellenére kellett járnom… de nem hallgatott meg.
Kiáltoztam utána és könyörögtem, hogy maradjon, szeressen engem. Egyszerűen sarkon fordult és magamra hagyott a szobámban.
Hosszú ideig feküdtem a padlón és hangosan zokogtam. Nem értettem, miért történik ez és miért nem tudtunk úgy élni, ahogy akkor, amikor vendégek érkeztek hozzánk. Arra vágytam, hogy anya úgy fogja meg a kezemet, mint amikor csinosan felöltöztetett és kivitt bemutatni a barátaiknak vagy csak a nagyszüleimnek bizonygatta lelkesen, milyen nagyfiú lettem.
A hátamra fordultam és a plafont bámultam. Sima volt és fehér… de ott volt az a fekete lyuk a csillár mellett. Gyakran néztem az ágyamból. Talán mást elborzasztott a látványa, én viszont négy éves korom óta tudtam: ez a foltocska olyan, mint én; más, valami bűnös dolog.
Évekig volt bennem ez az érzés, egészen 1982-ig, míg felvételt nem nyertem a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskolába. Anyám távozása után – aki a jelek szerint visszatért Görögországba –, a varázslat a mindennapjaink részévé vált. Azonban ebben sem mutatkozott semmiféle tehetségem látszólag, s már szinte feladtam a reményt, hogy valaha tartozni fogok bármilyen közösséghez.
Csendes lettem, minden életkedvemet elvesztettem… habár elhatároztam: nem adom fel. Rá fogok jönni, miben vagyok jó. Voltak könnyebb és nehezebb napok. Egyszer úgy gondoltam igenis varázsló leszek, mint apa, máskor viszont azon elmélkedtem, talán mégis anyám nyomdokaiba kell majd lépnem. Ez volt persze a legnehezebb időszak, hiszen tudtam, a muglik világa nem fogad be engem.
Az egyetlen reménysugár az a pergamen volt, amelyen az értesítés állt. Felvételt nyertem a Roxfortba. Apám büszkeségét látva, pedig én is megengedtem magamnak egy kis mosolyt annyi év után.
 
Roxfortos évek
A Roxfortban töltött évek nehezen indultak és nehezen is folytatódtak. Eleinte a tanulásban sem jeleskedtem, nemhogy a barátszerzésben. Csendesen róttam a folyosókat és a klubhelyiségben folyamatosan azt éreztem: engem figyelnek a többiek. Tudják, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Be akartam illeszkedni, de nem ment… egyszerűen féltem megszólítani az embereket.
 
1985, Roxfort
„Drágám, tudod, hogy más vagy… nem olyan, mint a többi kisfiú” – írtam le ezerszer a pergamenre, ami előttem hevert. Kissé meggyűrtem a szélét, mintha fájna visszaidézni a szavakat, de valójában úgy érzetem, hogy már a részemmé váltak. Talán erőt is adtak kicsit, hogy bírjam tovább a magányt, amibe önként vonultam.
Észre sem vettem, ahogy valaki lehuppant mellém egy könyvvel a kezében. Csupán akkor tűnt fel a dolog, mikor az illető azt a vénséges kötetet ledobta az asztallapra. A puffanás visszhangzott a Nagyteremben, alig voltak itt páran a napnak ebben a szakában.
 A zajtól kissé megrémültem, hirtelen fordultam felé.
Zavarok? – érdeklődött a griffendéles fiú, majd elmosolyodott. – Látom, valamit nagyon sürgősen le kell jegyezned.
A pergament gyorsan a talárom zsebébe süllyesztettem, nehogy véletlenül meglássa azokat a szavakat, amiket addig körmöltem. Csupán a hirtelen jött mozdulatokat követően fordultam felé, hogy megnézzem magamnak.
Nem értettem miért beszél hozzám, így válasz helyett csak kérdő tekintettel figyeltem. Hosszú percekig néztünk farkasszemet egymással, így alaposan végig tudtam mérni: gyönyörű, aranyszőke haja volt és olyan csillogó kék szeme, ami az égboltot idézte.
Én csak… – mondtam rekedt hangon, nem voltam beszédhez szokva.
Ha az órákon felszólítottak, szinte csak suttogtam. Nem mertem felemelni a hangomat, mintha az is más lenne, mint a többi diáké. Ez a szó: más, szinte az életem része volt és gyakran használtam arra, hogy elmeneküljek az élet részének látszó, egyszerű dolgok elől, mint a beszélgetés vagy a barátkozás.
A nevem Gregory Goshawk – mutatkozott be és felém nyújtotta a kezét.
Augustus Pye – válaszoltam és bátortalanul, de elfogadtam a gesztust.
Lassan bólintott és ismét elmosolyodott.
Emlékszem rád, egy évfolyamra járunk – magyarázta lelkesen és az asztallapjára könyökölt, de még mindig a szemembe nézett.
Nem válaszoltam neki, de nem is szakítottam el a tekintetemet az arcáról. Továbbra is döbbenetes volt, hogy megszólított, de a kedvessége még inkább.
Megírtad már a Bájitaltan leckét? – kérdezte és a könyvre bökött. – Szerintem ez az elmúlt négy év legkegyetlenebb feladata…
Nem fejeztem még be – cincogtam és valamit próbáltam még elmotyogni arról, hogy miért is nem tettem a dolgomat eddig. Szánalmas voltam és látszott rajtam a gyávaságom, holott neki nem tartoztam magyarázattal.
Délután tanulócsoportba verődünk néhány sráccal az évfolyamról – magyarázott tovább. Talán észrevette a zavarodottságomat és ezért inkább átvette a szót. – Tudod, szerintem te is csatlakozhatnál hozzánk! Négyen biztosan többet kihozunk ebből a leckéből, mint külön-külön.
 
***

A könyvtár felé tartva újra belém hasított az érzés, hogy talán megbolondultam. Nem kéne ezzel a Gregoryval újra találkoznom és csak valami csínytevés miatt akarhat a közelemben lenni. Rendszerint persze annyira sem érdekeltem az embereket, hogy könyveket verjenek ki a kezemből… ezért pedig még inkább elbizonytalanodtam.
Egy ideig csak toporogtam az ajtó előtt és nem mertem belépni.
Hát itt vagy, August! – hallottam meg a hátam mögül az ismerős hangot. Azonnal tudtam, hogy Gregory az, így meg sem fordultam.
Mellém lépett és hátba veregetett.
A srácokkal azt hittük eltévedtél. Már elkezdtelek keresni is – mondta és úgy rángatott be a könyvtárba.
A hatalmas polcok között, egy eldugottabb kis sarokban találtuk meg a többieket. Valóban mindketten a Griffendél tagjai voltak és olyan kedvesen mosolyogtak a könyveik fölött, hogy ismét megilletődtem. Kicsit remegett a kezem, ahogy letettem a pergamentekercset az asztalra – amin a félig megírt házidolgozatom szerepelt –, s közben a bemutatkozásukat hallgattam.
A magasabb, szélesebb vállú fiú, sötétbarna hajjal és az enyémhez hasonló zöld szemmel, Ainsley Baxter volt. Láttam már korábban a közös óránkon és mindig nehezen hittem el, hogy egy korúak vagyunk. Termetre, de arckifejezésre is idősebbnek hatott, ráadásul még a nagyobb lányok is összesúgta a háta mögött a folyosókon. Egy igazi szívtipró volt már olyan fiatalon is.
Az alacsonyabbik, de nálam akkoriban még egy fejjel magasabb, Zaire Elwyn hozzám hasonlóan csendes fiú volt. Első látásra is jól tudtam: sokkal okosabb a többieknél és nem csak azért, mert vastag, fekete keretes szemüveget viselt… egyszerűen az arckifejezéséből tudtam, komoly emberrel van dolgom.
A társaság hamar befogadott. Pár perc elteltével már úgy kezeltek, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Megnyugtató volt olyan egyszerű dolgokról beszélgetni, minthogy mi lesz vajon a vacsora és nem megyünk-e le négyesben a hétvégén Roxmortsba. Mindeközben Zaire pedig egyenesen lenyűgözött az eszével, olyan akartam lenni, mint ő. Szinte minden tárgyból kiváló volt, talán nem is volt olyasmi, amihez nem értett. Az különösen jól esett, mikor azt mondta, hogy a véremben van a Bájitaltan.
Azt hiszem, addigi életem egyik legboldogabb napja volt s magamhoz képest rendkívül sokat beszéltem. Azt persze akkor még nem sejtettem, hogy a kis társaság a mindennapjaim része lesz.
Hosszú évekig tanultunk együtt. Minden vizsgára velük készültem, és ha nem is voltak közös óráink, akkor is szívesen csatlakoztam hozzájuk a nap végén. Megnyíltam, új ember lettem, akit az újdonsült barátok átformáltak. Önbizalmat adott a dicséretük és a Roxmortsban töltött hétvégék alatt úgy éreztem: végre tartozom valahová.
 
***

1987, Roxmorts
Erős, magabiztos fiú lettem, amihez a meglehetősen hirtelen megnyúlásom és izmosodásom is hozzájárult. Nem tudtam egyszerűen észrevétlenül végigmenni az iskolában, az utcán. Apám is azonnal észrevett, ahogy a Három Seprű felé igyekeztem azon a bizonyos roxmortsi hétvégén.
Már elérte a tavasz Skóciát is. A nap ugyan nem sütött hétágra, de kivételesen kellemes, langyos szél fújdogált. Jól esett ahogy az arcomat végig simította, a hajamat kissé megkócolta a szellő. Le is hunytam egy pillanatra a szemeimet – szerencsére nem ütköztem neki senkinek, habár rengeteg diák töltötte meg az utcát –, s mikor újra kinyitottam őket apám előtt álltam.
Egy fejjel alacsonyabb volt már nálam eddigre, a haja rendesen megőszült, de ahogy rám mosolygott megint kisfiúnak éreztem magamat. Ez már nem az a fájdalmas grimasz volt az arcán, amivel egészen kiskoromban meg akart nyugtatni, hanem az az örömteli kifejezés, amit anyám távozása után folyton láttam rajta. Én is szerettem volna olyan lenni, mint ő, de akármennyire is makacs voltam és kemény, még mindig ott bujkált minden szavam mögött anyám kijelentése: más vagy.
Fiam, de jó látni téged! – mondta olyan örömmel, mintha tényleg ünnepelnénk.
Szia, apa! – mosolyodtam el én is, még azt is megengedtem magamnak, hogy kivillantsam a fogaimat.
Sokszor gondolkodtam el azon, mennyit is jelentett nekem, hogy barátaim lettek. Talán egy részem őket utánozta, de azok a másolt szokások hamarosan a részemmé váltak. Mókás lettem, mint Gregory, magabiztos, mint Baxter és eszes, szorgalmas, mint Zaire. Akkor voltam csupán ismét önmagam, ha az ágyamban görcsösen összehúztam magamat egy kusza álom után és tudtam: igenis más vagyok, igaza volt az anyámnak. Bár sosem vallottam volna be a barátaimnak, de rengeteget sírtam éjszakánként. Csak én tudtam és a házvezetőtanárom, meg azok a fiúk, akikkel közös hálótermen osztoztunk. Hálás voltam nekik, amiért nem árulják el a titkomat.
Keressünk egy helyet odabent – javasolta apám és úgy préseltük be magunkat a Három Seprűbe.
Várnunk kellett egy kicsit, így addig a pulthoz ültünk, míg nem szabadult fel egyetlen asztal sem. Apa kérdés nélkül megrendelte a vajsöröket, én pedig csak figyeltem őt. Valahogy nem olyan volt, mint általában.
Megváltozott, boldog volt és kiegyensúlyozott… nem láttam, hogy aggódna, pedig nagyon is jól tudtam, miért jött ide.
Köszönöm – nyögtem ki, mikor végre elém tolták az italomat, de a szememet még mindig nem vettem le apámról. – Dumbledore hívott ide? – próbáltam komolyabb hangon beszélni, de nehéz lett volna tagadni mennyire örülök neki.
Lassan bólintott és egyenesen a szemembe nézett.
Ezt mindig is szerettem apámban: nem titkolta el előlem az érzéseit, nem akarta másnak mutatni magát. Őszinte volt hozzám és csak mosolygott. Valóban boldognak látszott, de ahogy rám nézett másfajta fény csillant meg a szemében. Talán ez lehetett az aggodalom, amit eddig hiányoltam belőle.
Háromszor ismétlődött meg az elmúlt hónapokban… – szólalt meg kicsit halkabban, mintha attól félne, hogy meghallja bárki. – Tudnom kell mi folyik itt pontosan, mert Dumbledore sem írt biztosat a levelében. Milyen rémálmok gyötörnek?
Nem nevezném őket rémálomnak – vágtam rá azonnal és beleittam a vajsörbe.
Fogalmam sem volt hogyan mondjam el, mi folyik velem. Dumbledore nyilván rémálmokról írt neki néhány rövidke sort.
Apám nem válaszolt, egyenesen a szemembe nézett még mindig és várta a folytatást. Nyilván tudta, hogy csak azért ittam, mert húzni akarom az időt. Talán azt is sejtette, hogy nem fogalmazódott még bennem meg igazán, amit el akarok neki mondani.
Az első álom, amiről még nem értesítettek téged, borzalmasan életszerű volt. Azt álmodtam, hogy ég a kezem a fájdalomtól és könyörgöm valakinek. Mintha csak azt szerettem volna, hogy valaki segítsen rajtam, de nem emlékszem a szavaimra… csupán az égő érzés maradt meg és az, ahogy izzadtan fekszem az ágyamon, körülöttem a diáktársaimmal – meséltem és kicsit megremegtem.
Apa megrázkódott és kérdezni akart, de leintettem.
Ez nem minden. Egy nappal később Bájitaltanon véletlenül felgyújtottam a talárom ujját… – mondtam és remélem értette, mire gondolok.
Most rajta volt a sor az időhúzásban. Beleivott a vajsörbe, az első korty után leengedte a poharat, de hamarosan ismét a szájához emelte. Egy hümmögő hang hagyta el a száját, majd ivott megint.
Szóval… azt mondod, hogy újra álmodtad a történteket? – érdeklődött.
Valójában magamtól is tudtam, hogy nem egészen ez volt a helyzet. Az álmaimnak semmi köze nem volt a jövőhöz, a múlthoz vagy a jelenhez. Általában felfokozott érzelmeket éltem át olyankor, hogy volt-e további tartalmuk azt nem hittem és a mai napig nem is hiszem.
Sokkal inkább az érzést, de nagyon intenzíven. Ez normális? – kérdeztem, de nem kaptam igazi választ.
Sosem szabad félned, még az ismeretlentől sem!
Megint ott csengett a fülemben anyám békés hangja: más vagy. Hirtelen átfutott rajtam az érzés, hogy sosem voltam normális vagy átlagos, sosem tartoztam sehová igazán… és most megint kiderül: nem illek még a varázsvilágba sem talán.
Apa közölte, hogy igyam meg a vajsört és ha végeztem elvisz vásárolni. Minden áron venni akart nekem valamit, édességgel és teljesen felesleges holmikkal pakoltuk tele a táskámat. Arról is biztosított, hogy bemutat majd a Mandragóra Gyógyítóképző és Ispotály Általános medimágus képzés jelenlegi vezetőjének, egy bizonyos Barnabas Woredellnek. Sokat nem mondott a név, de örültem, hogy legalább a jövőm egyengetése kicsit eltereli mindkettőnk figyelmét a történtekről s arról, amit meséltem neki.
Az álmaim egyébként sokáig hasonlók maradtak. Apróbb dolgokat álmodtam meg és főleg magammal kapcsolatosan. Ez azonban még 1987-ben megváltozott és leginkább a barátaim érzései kerítettek hatalmukba esténként. Tudtam, mikor boldogok vagy szomorúak és ez empatikusabbá tett velük kapcsolatban, habár továbbra sem értettem, mi történik velem.
 
***

1987, Roxfort
Az apával való beszélgetésem ellenére is újra visszacsöppentem a kellemes hétköznapokba. A kis társasággal újra jól éreztem magamat és nem foglalkoztatott az, hogy más vagyok. A folyosón többen összesúgtak a hátunk mögött és hol egyikünket, hol másikunkat dicsérték a lányok. Baxter eddigre annyira megerősödött,  hogy akár a kviddics csapatban is megállta volna a helyét, azonban ehelyett Zaire délutáni gyógynövénytan korrepetálására járt.
Én is szívesen részt vettem rajta, habár egy idő után inkább voltam segítő. Nem szorultam rá további tanulásra, hiszen éjjel-nappal a könyveket bújtam, ha nem a barátaim körében töltöttem a szabadidőmet.
Azon a gyönyörű, áprilisi napon, amikor éppen az üvegházban – természetesen tanári engedéllyel – egy újabb korrepetálására készültünk, egy nagy fekete bagoly röppent be az ajtón. Éppen egy gondosan elföldelt mandragórát készítettem ki, mikor hirtelen a nehéz faasztalra ereszkedett le, közvetlenül mellettem.
Az első, amit megláttam a megsárgult pergament apám írásával. Egy levelet – amit a bélyegek mugli postával vittek a berwick-upon-tweedi házunkhoz – csatolt hozzá. Gyorsan elolvastam apa sorait. Biztosított arról, hogy nem nyitotta ki a másik borítékot. Anya levelét…
Remegő kézzel nyitottam fel, de még mielőtt kihúztam volna belőle a lapot, körbe néztem. Szerencsére Zaire éppen háttal volt nekem, így nem láthatta mennyire ideges vagyok.
A papír gyűrött volt kissé, mintha ez a kis boríték a poklot is megjárta volna. Kusza betűkkel volt leírva néhány sor.
 
Drága Augustusom!
 
Az életem kicsivel könnyebb lett és a gondolataim közé férkőzött az az aprócska, könnyektől nedves arcocska, amit magam mögött hagytam. Remélem, hogy épségben eljuttatja az a mihaszna apád ezt a levelet hozzád, ugyanis komoly ajánlatom van. Meg akarom változtatni az életedet, mint egyetlen gyermekemet, boldognak szeretnélek látni.
Még mindig vállalhatod a normális életet. Költözz hozzám és az új férjemhez Athénba és megígérem, jobb életed lesz, mint abban a nevetséges iskolában… kérve kérlek, pakolj össze és gyere el hozzám!
 
Anya


Ilyen rövid, de sokat mondó levelet még nem kaptam korábban. Az anyám szinte könyörgött, hogy menjek vissza hozzá… és láthatóan hirtelen gondolta meg magát: mégis csak úgy gondolta, az ő értékrendje szerint is lehetek normális.
Fájdalmat éreztem a mellkasomban, de mivel Zaire nagyon mozogni kezdett gyorsan meggyűrtem a papírt és a zsebembe dugtam. Nyeltem egy nagyot, hogy visszafogjam a könnyeimet, amik égő érzéssel akartak végig siklani az arcomon, de nem engedtem nekik.
Rekedten beszélni kezdtem, már nem is tudom mit. Talán a mandragóráról mondtam valamit a barátomnak, hogy eltereljem a saját figyelmemet és egészen estig úgyis tűnt, sikerrel jártam. Nem foglalkoztam a levéllel, csak amikor a párnán volt a fejem és lehunytam volna a szememet. Ezúttal nem gyötört rémálom miatta, egyszerűen csak képtelen voltam elaludni az elmémet megtöltő gondolatoktól.
Nem értettem, miért akarja, hogy hozzá költözzek – egyébként még csak meg sem fordult a fejemben, hogy apámat hátra hagyjam. Azt is elhatároztam, még ezen az éjszakán, hogy én ugyan válaszra sem méltatok egy ilyen különös levelet.
 
Főiskolai évek
Könnyedén bekerültem a főiskolai képzésbe, amiben nem csak az eredményeim, de apám kapcsolatai is igencsak közrejátszottak. Ez nyílt titok volt igazából és a nálam jóval tehetségesebb Zaire, akivel csoporttársak lettünk, is tisztában volt ezzel. Sosem hozta fel a dolgot vagy hangoztatta, ha összekaptunk valamin.
A tárgyakkal egyébként jól boldogultam, bár merész kijelentés volna azt állítani, hogy hibátlanul teljesítettem mindet. Apám gyakran segített a tanulásban, ha pedig nem ért rá, ott volt mellettem a barátom.
A gyakorlati időmet egyrészt a főiskolai ispotályban töltöttem, majd később gyógyítóinasként a Szent Mungóba kerültem. A varázslények harapásával foglalkozó Hippocrates Smethwyck mellé osztottak be. A munkába könnyen beleszoktam és rengeteget tanultam. Egészen más volt, mint a főiskolán, végre éreztem, hogy tényleg magamra vagyok utalva.
 
1990, London, Muglik lakta városrész
Elképesztő hőség volt Londonban. Szokatlan egy időjárás volt az már biztos, de még ez sem zavart meg abban, hogy élvezzem a mugli utcák forgatagát. Lassan vágtam át a tömegen a Marble Arch felé, közben hallgattam az emberek beszélgetését arról, milyen nyaralást terveznek vagy éppen milyen a legújabb fürdőruha divat.
A hatalmas fehér építményt ugyan már egészen távolról láttam és hamarosan, ahogy egyre kevesebb embertől körülvéve az úttest túloldalán megpillantottam Gregoryt. Csupán egy évet töltött auror képzéssel, mégis láttam rajta a változást. Távolról is erősebbnek, magabiztosabbnak látszott, csak akkor tért vissza a huncut mosoly az arcára, mikor találkozott a pillantásunk.
Örültem, hogy újra láthatom, ezért körbe sem néztem, csak rohantam át az úttesten. Nem foglalkoztam a dudáló mugli járművekkel, egyszerűen csak szerettem volna köszönteni a legjobb barátomat, akire úgy tekintettem, mint az életem megmentőjére.
Gregory volt az, aki elindított egy lavinát… egy olyan lavinát, ami megváltoztatta az egész életemet és olyanná tett, amilyen most is vagyok. A hálám nem múlt el azóta, hogy először neveztem a barátomnak. Ezért is hívtam meg egy közös iszogatásra az első főiskolai évünk megünneplésére. Zaire külföldre utazott a szüleivel, Baxter pedig pont egy héttel korábban látogatott meg az apám házában. Felhőtlen volt az örömöm, hiszen még a Roxfort után is barátok voltunk.
Már átértem a túloldalra, mikor megbotlottam valamiben és tenyérrel a földre érkeztem. Éreztem, ahogy valami felsérti a bőrömet és belevág a húsomba.
Jól vagy, öregem? – rohant oda hozzám aggódva Gregory.
Felemeltem a tenyeremet, ami úszott a vérben. A földön egy nagyobb üvegszilánk volt, ez összevágta a bőrömet. Közvetlenül a hüvelykujjam tövénél kezdődött a seb és hosszan elnyúlt keresztbe. Alaposan szétnyílt a bőr és szinte pillanatok alatt véres lett az egész karom.
 A következő pillanatban – még mielőtt meggyógyíthattam volna magamat – egy mugli is csatlakozott hozzánk. Aggodalmasan nézett a kezemre, én pedig nem mertem mozdulni, hogy előrántsam a pálcámat, habár a seb egyre kellemetlenebb volt és alaposan össze is maszatoltam magamat.
Ezt azonnal el kell látni – magyarázta komolyan. – Itt dolgozom az egyik környékbeli kórházban, ha gondolja odaviszem… mert ezt bizony össze kell varrni.
Összevarrni? – hüledeztem, még sosem hallottam ilyesmiről.
Dr. Adams – mint később megtudtam a nevét – a saját autóján vitt el a kórházba. Bár Gregory is eléggé tartott a muglikkal való közelebbi viszonytól, engem viszont hirtelen felizgatott egy varázstalan ispotály gondolata. Különös vágyat éreztem – teljesen váratlanul –, hogy megismerjem a gyógyítási szokásaikat.
 
 
***

A mugli kórház nagyon fehér volt és elképesztően tiszta. Valami erős szag terjengett, amitől kicsit émelyegni kezdtem, de ezt leszámítva nagyon érdekes volt a látvány. Dr. Adams bekísért egy szobába, ahol bár továbbra sem volt virágillat, egy kényelmes székre ültettek egy tálcaféleség mellé, amin különböző eszközök voltak.
Hosszasan figyeltem az orvosi felszerelést. Éles, veszélyesnek tűnő tárgyak sorakoztak mellettem. Egy-kettőt kézbe is vettem, ugyanakkor a helyiség más pontjain is rengeteg különös dolog sorakozott. Fel akartam kelni, hogy megnézhessem őket.
Hamarosan azonban nyílt az ajtó és nem sok időm volt kipuhatolózni a mugli gyógyászat minden fortélyát. Gyorsan elhelyezkedtem a székben, mintha tényleg csak várakoznék, sőt dühösen unatkoznék – ahogyan a muglik gyakran szoktak.
A nevem Mrs. Eliopoulos, a vezetőápolónő. Dr. Adams küldött, hogy varrjam össze a sebét… – mondta a hölgy. Furcsán beszélte az angolt, de azért értettem minden szavát.
Ahogy ráemeltem a tekintetemet, a fekete göndör haj azonnal ismerős volt. Azonnal felismertem a szép, lágy formájú arcot. A vörös ajkak most is pontosan ugyanolyan ívesek voltak, mint annak idején… ha csak ennyit láttam volna az asszonyból, akkor is azonnal tudtam volna: ő az anyám. Egészen úgy tűnt, mintha egy évet sem öregedett volna.
Hirtelen úgy éreztem, mintha csapdába kerültem volna és nem tudok szabadítani. A kellemetlen helyzetet azonban nagyon is szerettem volna a hátam mögött hagyni.
Jó napot! – köszöntem rekedten.
A szívem a torkomban dobogott, miközben abban reménykedtem: nem ismer fel.  
Valami papír volt a kezében – persze tudtam, hogy azon vannak az adataim. Ahogy rápillantott lehunytam a szemeimet, nem akartam látni a felismerést. Azt azonban hallottam még így is, hogy megállt két lépés között. Hosszú percekig nem mozdult és amikor kinyitottam a szememet csak a döbbent arckifejezés fogadott. Tudtam: vége a játéknak.
Augustus Dion Pye – olvasta fel hangosan. A hangja olyan rekedt lett, mint az enyém volt néhány perccel korábban. – Született: 1971 november 6-án.
Anya, én… nem tudtam, hogy Londonban vagy – kezdtem magyarázkodni.
Persze nem kellett volna bele sem kezdenem, hiszen az elválásunk óta gyötörtek az utolsó szavakat, amiket hozzá intéztem. Ha az ő elvárása szerint normális lettem volna egy kicsit is, akkor nyilván úgy tettem volna, mintha nem ismerném fel és megőrzöm a maradék méltóságomat.
Visszaköltöztünk néhány évvel ezelőtt… én és a férjem – magyarázta és a kezemmel kezdett el foglalkozni. – Meg akartalak keresni, hogy lássam, milyen nagyra nőttél.
Nem lettem normális, varázsló vagyok. Gyógyító leszek, mint apa – foglaltam neki össze röviden az elmúlt évek történéseit. – Boldog vagyok, nem akarok „normális” lenni a te mércéddel.
A makacsságom beszélt belőlem. Az mondatta velem ezeket a szavakat, hogy éreztessem vele, mennyi rosszat tett velem és milyen nehéz életem volt, míg Gregory ki nem rángatott a sötétségből, amibe ő taszított.
Kapsz egy kis érzéstelenítőt, aztán összevarrom a sebedet. Hacsak nem szeretnél átmenni egy olyan kórházba, ahol a magatok fajtát gyógyítják – magyarázta és végre a szemembe nézett megint.
Ezt könnyedén rendbe tenném magamnak is – mondtam, de mosolyogva folytattam: – Viszont nagyon érdekel hogyan csinálod.
Kedves akartam lenni, ugyanakkor a kíváncsiságomat is ki akartam elégíteni. Mindkettőnek gyümölcse lett. Anya elhívott kávézni és mikor újra találkoztunk, orvosi könyveket hozott. Ez volt a mi kis közös titkunk hosszú éveken át. Bár mindig azt mondta, hogy ő csak egy ápolónő, mégis rengeteg dolgot tanított meg a mugli gyógyításról, a sebvarrásnak például a mestere lettem.
 
 
1995, Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály
Hideg verejték folyt végig az arcomon, mikor magamhoz tértem a pihenőszobában. A kezeim a fotel karfájába kapaszkodtak, olyan erősen, mintha attól félnék, kizuhanok meleg öleléséből. Kellett egy pár perc, hogy összeszedjem magamat. Hangosan vettem a levegőt, a szívem pedig szokás szerint hevesen vert.
Furcsa álmot láttam. Nem rólam szólt, de nem is egy a környezetemben élő személyről. Képtelen voltam megérteni a jelentőségét.
Ez volt az első álmom évek óta és talán a legintenzívebb, amit valaha átéltem. Csak a maró fájdalomra és egy kétségbeesett ordításra emlékeztem. Éreztem a végtagjaimban, a mellkasomban, az oldalamban a kellemetlenség nyomait. Remegett minden tagom, de a gondolataim lassan tisztulni kezdtek.
Jól emlékeztem, hogy éppen csak egy pillanatra bóbiskoltam el munka közben. Ezen az éjszakán minden nyugodt volt a két gondozásunk alá tartozó beteg ellenére is. Egyiküket vérfarkas marással hozták be, de a telihold még messze volt, a másikukat pedig egy bűzös sebbel láttuk el, de csak nem akarta elárulni, milyen bestia harapta meg. Tíz óra után mindketten elaludtak szerencsémre, ezért akadt időm a pihenésre is. Örültem, hogy lehunyhatom a szememet, hiszen ez már a második nap volt, hogy éjszaka kellett dolgoznom és nagyon nehezen viseltem.
Pye, szükségem van magára – nyitott be Smethwyck gyógyító. – Egy igen csak komoly sérültet hoztak.
Azonnal megyek… – bólintottam és rögtön fel is pattantam a székből.
Éppen csak egy pillanatra léptem a tükör elé. Megütögettem az arcomat, hogy elűzzem a sápadtságot. Finoman megigazítottam a hajamat, nem akartam rendetlenül kilépni innen. Apa mindig azt tanította: a munkában szükséges a tekintély, ugyanakkor ez ne menjen a kedvesség, a figyelmesség rovására, ha már egyszer sérültekkel dolgozunk.
Végig siettünk a folyosón és hamarosan megérkeztünk a kórterembe, ami hozzánk tartozott. Egy csupa vér alak volt ott, amennyire magánál volt biztosan tudtuk: egy óriási kígyó marta meg. A vérzés nem állt el és csak a kötések csillapították valamennyire. A vérelfogyásgátló bájital ugyan sokat segít az ilyen esetekben, még sem jelent megoldás a vérzés megállításával kapcsolatban.
Mi a neve? – kérdeztem a felettesemet, mikor már jó ideje kötöztük a félig eszméletlen alakot.
Arthur Weasley, a minisztériumnak dolgozik, ott is találták meg – magyarázta zavartan, mintha még mindig azon gondolkodna, milyen megoldások jöhetnek szóba.
 
Mr. Weasley hosszú napokat töltött az Ispotályban és ennek igazából a legtöbb alkalmazott szívből örült. Talán ő volt az egyetlen betegünk, akivel még én is beszélgetni tudtam, többek között a muglikról.  Kiderült szenvedélyesen rajong értük és amint megosztottam vele a sebvarrásról szerzett tudásomat, megkérdezte alkalmazható-e az ő sebei esetében. Megmutattam neki a mugli gyógymódokról szóló könyveimet és az anyámtól meg tudott információkba is alaposan beavattam. Ezek után is ragaszkodott a varrás kipróbálásához.
Egy próbát megért és mivel Smethwyck, a felelős gyógyító is beleegyezett, nem ütköztött akadályba a dolog. Természetesen nem számítottam különösebben nagy sikerre, és ahogyan az várható volt, mintha a kígyó mérge egyszerűen oldotta volna a cérnát, amit használtam. Érdekes volt látni mindezt. A mugli módszerek teljesen hatástalannak bizonyultak az ilyen jellegű sérülésekkel kapcsolatosan – habár továbbra sem vetettem el teljesen az alkalmazásukat.
 
Háború/Béke
A gyógyinaskodást 1997-ben fejeztem be és 1998 elejére már gyógyító állást ajánlottak a Mungóban. Nagyot nem változott az élet, hiszen ugyanazon az osztályon dolgoztam továbbra is, elsősorban Varázslények okozta sérülésekkel. Úgy tűnt, az életem rendben van, halad a maga útján. Csupán a háború feketítette be a boldogságomat.
 
1998, Berwick-upon-Tweed, Észak-Anglia
A házunkban legalább három mugli születésű varázsló tartózkodott abban az időszakban, amikor a sötétség a leghevesebben tombolt. Egytől egyig menekültek voltak, akik kisebb-nagyobb sérülésekkel érkeztek hozzánk. Talán hiba volt befogadni őket, de ezen nem gondolkodtam akkoriban… egyszerűen tettem a dolgomat. Elrejtettem őket és gondoskodtam a sebeikről, ahogyan apám is.
Az egész akkor kezdődött, mikor egy Anna nevű tizenéves kislány érkezett. A karja nagyon vérzett és bár könnyen meggyógyítottam a sebet, megsajnáltam a gyereket. Szinte megkönnyeztem a történetét, habár közel sem mondta el részletesen. Csupán annyi derült ki, hogy a szüleit a szeme láttára kínozta meg két halálfaló, majd ölte meg. Azt, hogy miként menekül meg, sosem tudtam meg. Felajánlottam neki, hogy maradjon a házban, majd mi megvédjük.
Az étel és a szállás jól esett ezeknek a szerencsétlenül járt embereknek. Ráadásul sokáig úgy tűnt, hogy nem jut el idáig a sötétség. Hosszú ideig béke uralkodott Anglia legészakibb városkájában, a Pye család biztonságban érezhette magát lényegében, akárcsak az ideköltözött menekültek.
 
***

Az eső hangosan kopogott az ablakon. A konyhában ültem, egyetlen gyertya lángja mellett és egy mugliknak készült orvosi könyvet lapozgattam. Elképesztő fogalmakkal voltak megtöltve a lapok és olyan ámulattal olvastam őket, hogy még a menekültek számára átalakított hálószobából kiszűrődő horkolás hangja sem zavart meg. Érdeklődve néztem a képeket a belsőszervekről vagy éppen a műtétekről, amik sorra követték egymást.
Talán akkor is gyógyíthattam volna, ha muglinak születek. Ez a gondolat sokszor megfordult a fejemben, mikor anyámmal beszélgettem vagy felütöttem a szakirodalmat. Ez volt az, amit nekem szánt a sors, hogy megmentsem mások életét – ahogyan az enyémet is megmentették a barátaim, még ha nem is teljesen ugyanabban az értelemben.
A három szálláskérőnk közül az utolsó, Peter, pont azon a napon érkezett. Kimerült volt, a lábai remegtek a fáradtságtól és a fájdalomtól. Nem mesélte el a történetét, csupán reszketve közölte: mugli születésű és már napok óta menekülőben van. A többiek meséltek neki a Pye-menedékről, mely messze északon van.
Nyugodtan engedtem be a házba. Biztosítottam róla: itt aztán biztonságban lesz – milyen felelőtlen kijelentés is volt részemről.
Összerezzentem. Valaki a mögöttem lévő ablakon kopogott be.
Ahogy megfordultam, hogy lássam ki érkezett, csak egy férfi körvonalait láttam, aki az ajtó felé indul meg. Sietve követtem én is a példáját, mielőtt a zörgés vagy az éles csengő hangja esetleg felrázza a pihenésre vágyókat. Hiszen jól tudtam: akik itt vannak még attól is összerezzentek, ha valaki hangosabban felnevetett vagy éppen csak köhécselt a közelében.
Feltéptem az ajtót és az esőt azonnal megéreztem az arcomon én is. Az alak már ott állt, így meg tudtam nézni magamnak. Valamivel alacsonyabb volt nálam, termetes, izmos férfi. Egy köpenyt viselt, ami tetőtől talpig beborított. A kapucnit egészen az arcába húzta, így éppen csak az állát és vékony ajkait pillanthattam meg.
Segíthetek? – kérdeztem hangosan és kiléptem a küszöbre, behajtva magam mögött az ajtót. Ezzel igyekeztem tompítani a vihar és a beszélgetésünk zaját.
Ki maga? – faggattam tovább, mert nem válaszolt.
Mr. Pye-hoz van szerencsém? – érdeklődött reszelős hangon.
Lassan bólintottam.
Azt hittem egy menekült, ezért kitártam az ajtót. Nem ő volt az első, aki félve érkezett ide és én csak szerettem volna ugyanúgy biztonságot nyújtani neki, mint másoknak. Ezt bizonyítva, intettem neki, hogy bátran menjen előre.
Tétovázott. Először rám, majd a ház belseje felé nézett.
Több hosszú percre volt szüksége, mielőtt belépett az előszobába. Lassan sétált be, ezt a bizalmatlankodó járást ismertem. Minden menekült így jött be ide, főleg azok, akiket fizikálisan vagy lelkileg bántalmaztak korábban. Csendesen nézett körbe, aztán megint rám függesztette a tekintetét, miután bezártam az ajtót mögöttünk.
Hirtelen történtek az események.
Lendületesen a falnak lökött. Éreztem ahogy a hátam keményen nekicsapódik. Fájdalmasan felnyögtem, mikor közelebb lépett és erőszakosan még inkább odapréselt. Éreztem a dohányszagú leheletét és kissé kivillantak megsárgult, ám rendezett fogai.
Itt nem esik bántódása...ígérem! – mondtam, habár az ujjai a torkomat szorították.
Kapkodnom kellett a levegő után. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne homályosuljon el az elmém, meg tudjam őrizni a hidegvéremet, mint általában.
Nem bízhatok meg magában és maga sem kéne, hogy megbízzon bárkiben, akit beenged az otthonába! Sehol sem vagyunk biztonságban – morogta és elengedett. – Miért nem fél úgy, mint a normális emberek?
Hát megint előkerült ez a normális jelző, mintha kísértene az, hogy más vagyok. A nehézségek idején azonban ez nem számított. Segítenem kellett, hiszen ez volt a hivatásom, az életem: megmenteni, meggyógyítani másokat.
Mert nekem sosem szabad félnem... – válaszoltam őszintén.
Én voltam az, aki gondoskodott másokról, aki megmentette az ártatlanokat. Támaszt kellett nyújtanom, még akkor is, ha nehezemre esett. Egyszerűen nem félhettem, nem engedhettem meg magamnak a rettegés luxusát, pedig voltak idők, amikor én is szívesen bújtam volna be a takaró alá, reménykedve, hogy gyorsan elmúlik a szörnyűség, ami odakint zajlik.
Kér egy meleg teát? – kérdeztem szokásomhoz híven, mikor visszanyertem teljesen az egyensúlyomat. Nem válaszolt, morgott valamit és hopponált.
Nem értettem ki volt ő igazán: ellenség, aki kémkedett utánunk? Esetleg egy barát, aki figyelmeztetni akart a veszélyre? Hacsak újra látnám az állát vagy az ajkait, érezném dohányszagú, kissé keserű leheletét, talán ráismernék és megkérdezném tőle.
 
 
***

A kandallón át érkeztem a házba. A szokásos beszerzőkörutamat töltöttem, ugyanis a menekültek miatt egyre inkább kifogytunk az ételből s legalább heti egyszer muszáj voltam bevásárolni a közeli mugli üzletben.
Furcsa csend fogadott, amit hirtelen piszmogó hang váltott fel. Azóta nem volt itt ilyen csend, hogy Anna megérkezett hozzánk és felgyógyult a sérüléseiből. A cserfes lány vidámsága töltötte meg a házat. Mindenki irigykedve nézte, milyen könnyen fogadta el a tragédiát, ami nem régiben érte. Most azonban az ő hangját sem hallottam.
Lassan indultam el a konyhán át az épület belseje felé. Éreztem, ahogy kiráz a hideg minden lépésnél, de nem állhattam meg. Tudnom kellett mi történt, habár rossz előérzetem volt. Aggodalom és rettegés lett úrrá rajtam, utóbbit most először engedtem meg magamnak, mióta befogadtuk a menekült mugli születésűeket.
Óvatosan nyomtam le a hálószoba fényes, aranyozott kilincsét. A kis résen zokogás hangja tört ki, nem egy asszonyé, hanem egy férfié. Keserves, ijedt hang volt, amilyet még sosem hallottam korábban.
Gyorsan löktem be az ajtót.
Apám térdelt a földön, a szoba közepén. Láttam a könnyeket az arcán, a zavarodott tekintetét, a karjai remegtek, ahogyan támaszkodott. Gyengének tűnt, olyan sápadt volt, mintha komoly betegsége volna. A hajába markolva nyöszörgött, ahogy újabb cseppek gördültek le az arcán. Nem volt önmaga.
Körülötte a holttestek hevertek, habár vér nem hullott – de pont ebből tudtam, komoly baj történt és nem vagyunk itt biztonságban. Anna hanyatt feküdt, kék szemei még nyitva voltak és mereven a plafont bámulták. Karjai és lábai rongybaba módjára erőtlenül hevertek a piszkos padlón. Edward a hasán feküdt, mintha hátulról kapta volna a gyilkos átkot. A szemei neki is nyitva voltak. Tőle igencsak kis távolságra Peter hevert az oldalán. Az ő arcát nem láthattam, de biztos voltam benne, ugyanúgy végeztek vele is.
Apa… – nyögtem ki és odarohantam mellé.
Letérdeltem én is. A térdeim a hideg padlón huppantak. Ahogyan felemeltem a kezemet, hogy átkaroljam apám öreg vállait, éreztem mennyire remegek én magam is. Elrettentett a helyzet, mégis tudtam: nem fogom magukra hagyni a menekülteket. Én vagyok a támasz s majd óvatosabb leszek.
Megölte őket… hol a fiam? – kiáltozott, mintha nem ismert volna fele vagy talán észre sem vette, hogy valaki más is belépett a helyiségbe.
Én vagyok az, Augustus – hadartam el és éreztem, ahogy megremegnek az ajkaim, mint kisfiú koromban.
Láttam apát szomorúnak, de miután anya elment más lett. A boldogsága szertefoszlott, olyan volt, mint egy üres kagylóhéj, ami csak azt ismételgette: „Hol van a fiam?” A szemeiből eltűnt a fény, a könnyei még is úgy patakzottak, mintha én is meghaltam volna ebben a szobában. Összetört volt és olyan nehéz volt őt ilyennek látni.
Itt vagyok, minden rendben… – mondtam és méginkább magamhoz vontam.
Ezen a napon változott meg teljesen a családunk élete. Apám, aki a Mungó egyik kiváló gyógyítója volt betegként tért oda vissza. Csak később tudtam meg – miután már megkezdték a kezelését –, hogy valószínűleg Crucio-val kínozták meg.
Magamat vádoltam, amiért nem gondoltam át az ismeretlen jó akaró vagy fenyegetőző ellenség szavait, hiszen akkor talán ott lehettem volna mellette. Talán segíthettem volna, bár a párbajozás nem az erősségem s valószínűleg engem is megölt volna a támadó.
 
Jellem

A fiatalkori zárkózottságát hamarosan felváltotta a makacsság, a komolyság. A roxforti barátságok egészen átformálták az egykor félénk, kívülálló kisfiút, aki annyit szenvedett az édesanyja miatt. Bár Gregory, Ainsley és Zaire sosem ismerhették meg a múltját, még is ők adtak igazán erőt neki ahhoz, hogy megvalósítsa az álmát és gyógyítóvá váljon.
Makacs módon ragaszkodott ahhoz, hogy elzárkózzon az anyjától és a muglik világától, csupán az egyetem alatt kezdett el az utóbbi iránt érdeklődni. A kíváncsiságát ő maga is ekkor fedezte fel először igazán.
A munkájában elhívatott és precíz, minden döntés meghozatal előtt mérlegel. Komolyan veszi a feladatát és a legapróbb hibákon is még napokig elmélkedik. Mit tehetett volna másként, hogyan csinálhatta volna jobban? – ezek a kérdések állandóan foglalkoztatták. Az ilyen pillanatok azonban még inkább arra ösztönözték, hogy pontosabban végezze a feladatát.
Mások megszólítása időnként félénkséget vált ki benne, ilyenkor eszébe jutnak anyja szavai. Az önbizalom, amit olyan nehezen épített fel ezekben a helyzetekben hirtelen tovaszáll és egy rövidke vagy hosszabb pillanatra belefeledkezik abba, mennyi mindenben különbözik a „normális” emberektől. Ez az érzés csupán akkor tör benne újra elő, ha ismét az álmok kezdik gyötörni.
 
Erősség || komoly, kíváncsi, megfontolt, nagyon empatikus (ez váltja ki az erős érzelmi töltésű álmokat)
Gyengeség || makacs, időnként előtőr a félénksége, gyakran rágódik apró dolgokon
 
Apróságok
 
mindig || Gregory, Ainsley, Zaire, az édesapja, a gyógyítás, egy jó könyv, egy csésze tea, nyugalom, segítségnyújtás
 soha || a „más” szó, ha aggódnak érte, mugliellenesség
hobbik || mugli gyógymódok megismerése, olvasás
merengő || A legrosszabb emlékképe, mikor az anyja elhagyta. A legjobb emléke pedig, amikor új esélyt kapott az új barátokkal, vagy amikor felvették a főiskolára.
mumus || Az idegen, aki azon a bizonyos éjszakán felkereste a menedéket
Edevis tükre ||  Tartozni valahová, egy társaság részének lenni bizonytalanság nélkül.
százfűlé-főzet ||  Ezüstös színű, lágynak ható folyadék, melynek whiskey íze van.
Amortentia || Drága szivar illat, ami erős parfümillattal keveredik.
titkok || Gyakran kísérletezik mugli gyógymódokkal a felettesei engedélye nélkül is.
azt beszélik, hogy... || Az egyetlen pletyka, hogy férfiakhoz vonzódik.
 
 
A család
 
apa || James Edward Pye; 55; félvér, szeretetteljes
anya || Irene Agatha Marangos; 46; mugli, kezd helyrejön a kapcsolatuk
állatok || Hüpnosz, a gyöngyös törpekuvik
 
Családtörténet || A Pye család elmúlt száz évében bizonyosan nem fordult elő aranyvérű varázsló vagy boszorkány – korábbi adatok nem állnak rendelkezésre a famíliával kapcsolatban. A legtöbben félvérek voltak, de időnként mugli születésűek vagy varázstalanok is beházasodtak. A lakóhelyük immár ötven éve Berwick-upon-Tweed, egy város a skót határ közelében. Kevés varázsló család él azon a gyönyörű vidéken, azonban a Pye família egy közülük.
A Pye család egyik ága –, melynek Augustus is tagja – Alfred Pye hatására a gyógyításra adta fejét. Hősünk édesapja, James Pye is sokáig tevékenykedett a toxikológia területén – egészen addig, míg a háború után kénytelen nem volt visszavonulni –, akárcsak a nagyapja, Andrew Pye. A család női ága pedig elsősorban ápolással kereste kenyerét, közöttük Augustus nagyanyja (leánykori nevén) Elizabeth Allard.
Az édesanya, Irene Agatha Marangos egyszerű, görög származású mugli, nem rendelkezik semmilyen mágikus képességgel és James Pye ezért sokáig úgy vélte, egyetlen gyermekére – mivel semmi jelét nem mutatta az ellenkezőjének – is varázstalan jövő vár. A Maragnos család Athén környékéről származó família. A legtöbb tagjának gyönyörű, fekete, göndör haja van és pontosan olyan zöld szeme, mint Augustusnak. Ezen kívül sokat nem tud róluk ő maga sem. Az utóbbi években egyre jobban érdekelte az anyja és a családnak ez az ága, azonban nem merte még feltenni a fontos kérdéseket.
 
Külsőségek
 
magasság || 189 cm
testalkat || sportos
szemszín || zöld
hajszín || sötétbarna, szinte feketének látszik
kinézet || Gyakran látszik túlzottan komolynak első látásra, sokan merevnek tartják. Ritkán lehet látni a mosolyát, ami tovább növeli az emberek tartózkodását. Ragyogóan zöld szeme azonban sokszor elárulja, mennyi érzelem tombol a szívében és mennyire vágyik a szeretetre. Éppen ezért a tekintete a legkifejezőbb. Általában elegánsan öltözködik, mugli ruhákban, hiszen sokszor jár közöttük hobbija miatt.
 

Tudás és karrier

pálca típusa || 12 hüvelyk, fűz, a magja egyszarvúszőr, merev
végzettség || Mandragóra Gyógyítóképző és Ispotály – Általános Medimágus Képzés
foglalkozás || Gyógyító a Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotályban
varázslói ismeretek || Kora ellenére még nem túltapasztalt a háztartási ismeretekben, hiszen apjával él Anglia legészakibb városkájában. Elsősorban, a szakmájából adódóan is - a gyógyításban jártas, a bájitalok keverésében és a gyógynövénytermesztésben. Különösebben nincsen nagy tehetsége az átkok és rontások területén, de a védekező bűbájok területén egészen jól boldogul, így hát a párbajokban közepesen teljesít általában.
 
 
Egyéb
 
avialany || Dimytri Lebedyev
 

Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 03. 14. - 19:52:44 »
+2

Kedves Agustus,

Nagyon magával ragadó történetet hoztál össze nekünk. Minden elismerésem! Imádtam olvasni, könnyed volt és gördülékeny, választékos és szinte hibátlan. Remélem, a játéktéren is hasonlóan remek, tartalmas és izgalmas játékokkal ajándékozol meg minket.  Így hát teljesen egyértelmű, hogy az előtörténeted



elfogadom!



Gratulálok!
Az eligazító PM pedig hamarosan érkezik!

Mathias
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 06. 04. - 15:23:15
Az oldal 0.115 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.