✠✦✠ Szárnyaszegett ✠✦✠
❧ és a Fantasztikus Giada ❧

┏━━━━༻❁༺━━━━┓
the Snitch danced
just beyond
her fingertips
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛

Semmit sem számít a tudásod, ha ezt senki sem hiszi el rólad. Lehetsz a 21. század legnagyobb elméje, aki komplex problémákra találja meg a megoldásokat, vagy lehetsz az évszázad legjobb játékosa, ha ezt senki nem látja. Nem másabb valuta ez a pénznél. Egész világokat renget meg, tömegeket facsar ki magából, és mindig van, aki a sikerért többet képes és hajlandó áldozni, mint mások – főleg, ha ezt nem a saját bőrével fizeti meg.
Ugyanolyan érték ez, mint a pénz. Még az sem kell, hogy igaz legyen. Nem számít, honnan jött, és senkit nem érdekel, milyen úton jutottál hozzá mindaddig, amíg rendelkezel vele, sőt, mi több: látványosan van belőle neked. A sikerhez vezető út pedig lehet nehéz és rögös, izzadtság, vér és verejték által, vagy épp könnyed lebegés a csúcsig öröklés, vásárlás vagy elbitorlás által.
De mi marad annak, aki nem örököl, nem vásárol, és nem bitorol? A fényből nem kapott mindenki, a többség az ő árnyékukban születik, akik eltakarják előlünk a forrást, hogy jobban részesedjenek belőle. Számunkra nem marad más, mint a tett, a mozdulat és a szerencse. Nem elég jónak lenni. Az is fontos, hogy ki látja azt, hogy elég jó vagy. Nem várhatsz örökké arra, hogy a fényből táplálkozók meginvitáljanak az asztalukhoz. Olykor magadnak kell kihúznod a széket, hogy helyet foglalj és számításba vegyenek. Én pedig ott akarok ülni annál az asztalnál a győztesek között.
Azért is állok most itt, a rozoga, replika seprűmmel a kezemben, hogy megtegyek egy újabb lépést azért, hogy legalább az asztal sarka az enyém legyen. A pénteki, késő délutánt beszéltük meg a Griffendél csapatkapitányával. Azon kevesek közé tartozik a Roxfortban, akik felől soha nem éreztem azokat a finom, figyelmeztető jelzéseket és szagokat, amik arról árulkodnak, hogy nem mond igazat. Tisztában vagyok saját családnevem negatív hírnevével és árnyékával, de azzal is, hogy mit jelent a Scrimgeour név. Azt is tudom, hogy a házaink közötti rivalizálás már több évtizedes hagyománynak örvend, bár a mi generációnk már azok közé sorolja ezt, amit a lehető leghamarabb temetni kell. Szerencsére a Hugrabugban nem csalódhatunk, a kisegítősök pedig mindig rendelkezésre állnak, ha közös ellenségképet kell keresnünk.
A Griffendél kapitánya még sem utasított vissza, amikor pár napja személyesen kerestem fel, hogy a segítségét kérjem.
- Szia. Megígérted, hogy megnézel. – tárgyilagosan emlékeztetem arra, amit mondott nekem. Röviden körbesandítok, hogy lássam, mennyien fognak figyelni. Az enyhe tavasszal a napsütés is elérkezett. Egyre többen pihennek a birtokon a délutáni óráik után, vagy épp írják közösen a leckéjüket a lelátókon.
- Tudom, hogy nem volt kötelező jönnöd. - tekintetem mereven siklik vissza Siennára. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy szívesség a részéről, nálam pedig senki se tudja jobban, hogy mivel is járnak az ilyen szívességek. Mindennek ára van. A világban semmi sincs ingyen.
- Nem kérek külön bánásmódot csak azért, mert fiatalabb vagyok, vagy nem olyan tapasztalt. Lolával sem finomkodnak. Mindent kibírok, amit ő is. – bosszant, hogy az a nepotizmusba született, felszínes mini díva idén csak Tavisht nem tudta megverni. Pár éve jelentkeztem már a csapatba, azonban ő kihúzta a Potter-kártyát, és elsős létére bevették. A hamis seprűmmel persze idén se lett volna semmi esélyem. De a következő évben nem fogom elszalasztani a kínálkozó lehetőséget, és enyém lesz az a hely annál az asztalnál.

A kendőt az arcom elé teszem, hogy valamelyest ellenálljak annak az orrfacsaró bűznek, ami az alagútrendszerben fogad. A világoszöld-fehér uniformison máris meglátszik a hellyel    járó kosz, pedig csak néhány perc telt el azóta, hogy a föld alatti járatokban követem egy régi háztársam.
A Zsebkosz-köz híre még engem sem került el. Köztudomású dolog, hogy milyen ügyletekre nyújt lehetőséget ez az apró sikátor. Csak a brit Mágiaügyi Minisztérium ismételt alkalmatlanságát bizonyítja az, hogy mindezt milyen nyíltan és kendőzetlenül képesek megtenni már generációk óta. Hallottam a hírét annak, hogy itt szinte mindent be lehet szerezni. Ettől függetlenül tudatosan távol tartottam magam attól, hogy megjelenjek itt. Több órás kihallgatások, formális üzenetváltások, tárgyalások, meg a leginkább a Minisztérium felé megtett, apróbb szívességek vezettek ahhoz, hogy elnyerjem azt a hallgatólagos bizalmat, amivel rendelkezem.
Most pedig egy másik szívesség az, ami arra kényszerít, hogy a brit varázsvilág legrosszabb hírnevű utcájának csatornarendszerében kövessek egy régi háztársat.
Nem sikerül túlzottan sok részletet kiszednem belőle. Elmakogott valamit egy csempészhálózatról, valamilyen mágikus lényről, és egy újoncról, aki olyan sérülést szenvedett, aminek ellátása túlmutat házilagos képességükön. Nem szükséges túl sokat gondolkozni rajta, hogy a dolog illegalitása az, amiért a diszkréciót igénylik, szemben a hivatalos utakkal.
A nyirkos folyosók végén vaskos fémajtó vár. Nehéz, hideg koboldmunka lehet. A súlya mintha nem csak a fémet, hanem az elhallgatott bűnöket is tartaná. Táskámmal a vállamon megállok egy pillanatra, mielőtt betérnék az odabent várakozó sérülthez. Az egyik csempész mellém lépve egy erszényt nyújt át pár galleonnal, hogy megköszönje a diszkréciót.
Odabent rozsdás ketrecek között, egy asztalra fektetve vár a sérült, akihez kihívtak. Hallhatja kiadós, orosz káromkodásomat, amit a megérdemelt, angol nyelvű rendreutasításba vegyítek meghívómnak. A közelben kíváncsiskodó patkányok fejvesztve menekülnek, hangom pedig visszaverődik a szűk falakról. Még akkor is vörös a fejem a haragtól, amikor kinyitják nekem a fém ajtót.
Nagyot sóhajtanék, ha a levegő nem lenne itt is áporodott. Másképp bűzlik, mint odakint. A legtöbb ketrec üres ugyan, de látszik, hogy a titkos helyszín mostanában sokat volt használva. A kendőt ismét az orromhoz teszem, hogy tompítsa a szagokat, amíg felmérem a terepet. A sérülést okozó dolog leginkább egy jakabnyúlra hasonlít görény-szerű megjelenésével, valami azonban mégis furcsa benne. Talán egy hibrid lehet. Sosem foglalkoztam eleget Legendás Lényekkel, hogy biztosra meg tudjam állapítani, és otthon is csak közönséges tarantulát tartok.
- Üdvözlöm. Romanov, Hagen. Hogy érzi magát? – a kendőt elsüllyesztem a bal zsebembe, majd a sérült mellé lépek, hogy felmérhessem állapotát. Fiatalnak tűnik még ahhoz, hogy ilyen ügyletekbe keverje magát, de még én is gyerek voltam, amikor azokat a dolgokat várták el tőlem. Nem ismerős a Roxfortból – márpedig egy ilyen arcot Nagy-Britanniában biztosan nem lehet elfelejteni - , de nem kizárt, hogy más varázslóiskola tanulója.
- Szerencséje van. A kötés, amit kapott, elég volt arra, hogy ideiglenesen kibírja. – a nyakán ugyan már átázott, amit egy egyszerű kötöző bűbájjal kapott, de a körülményekhez képest általános állapota nem tűnik annyira vészesnek. Nem profi a munka, de legalább nem hagyták elvérezni. Az egyik ketrecbe zárt hibrid, aminek a kreativitásához egy jobb időpontban majd gratulálok is, a tőlem tanult, orosz szavakat ismétli vissza.
-Nem ez az első sérülés, amit idiótaság miatt látok. Most leszedem magáról a kötést, hogy megnézhessem a sebét. – nem a Szent Mungoban vagyunk, nem kötelező a tapintatosság, amit elvárnak. Még a kötésen át is látok egy gennyes, sárgás elszíneződést. Pár hajszála kicsit rá is tapadt a sebre, amiket óvatosan el is emelek onnan.

現状の自分
混沌の世界
希望の未来へ

Mindannyian arra várunk, hogy mehessünk a dolgunkra. Én is ,meg a mellettem ülő másik három rakás szerencsétlenség is. Jól megfigyeltük a mérgezetteket, már amennyire ezeken bármit is meg lehetett figyelni, mert erősen befolyásolta az involváltságomat a tényező, hogy ezek azért bőven nem a végstádiumban voltak. Az a problémám ezzel a kurzussal úgy összességében, hogy kizárólag olyan dolgokat figyelhetek meg rajta testközelből, amiket már egyébként is láttam, vagy legalábbis bőven el tudok képzelni. Semmi érdemleges, semmi kiugró. Bosszantó és álmosító az egész.
Éppen akkorát ásítok, hogy beleroppan még az állkapcsom is, mikor végre meglátom a kiutat ebből a zsibbadt unalomból.  Mindhárman megdöbbenve bámulunk rá, de ha jól látom, épp az én arcomon állapodik meg a tekintete. Tollak, vér, bőr,hús és az a bizonyos tekintet, ami pokoli fájdalomról árulkodik. Éppen csak súrol, nem fókuszált, minden erejét abba öli, hogy képes legyen állva maradni, lélegezni. Térdre esik, ekkor mozdulok meg és sietek oda hozzá. Nem az én feladatom, nem kellene és szinte egyértelmű, hogy ezért még kapok a sárga képemre, de ez végre érdekel. Rossz érzés süllyed a gyomromban, mint valami mázsás ólomdarab, mikor a közelébe érek, nem tudnám megmagyarázni, hogy mi okozza.
-Kerítsetek nekem egy toxikológust -mondom a csoporttársaimnak, miközben visszahajtom a férfi köpenyét az elváltozott karjára és a tollas végtagra. A többiek közben valamiért úgy néznek rám, mintha arra kértem volna őket, hogy legalábbis csecsemőfejeket hozzanak wasabiba forgatva. Mindig, amikor azt gondolom, hogy néhányan nem csak dísznek vannak itt, akkor…
-Érjen már véget a sokkélmény – kiáltok rájuk és kezemmel intek, hogy induljanak meg, mielőtt végképp megdühödöm és magam indulok dologra, ők meg addig igyekezethetnek segíteni ezen a nem mindennapi jelenségen, ahogy tudnak. A férfit igyekszem lépésbe segíteni és elhaladni vele az egyik, alig pár lépésre lévő elfüggönyözhető részhez, ahol már van lehetősége lerogyni, míg én fájdalomcsillapító főzet után kutatok, miután hatalmas mozdulattal rántottam el a függönyt. Mi lehet ez az egész? Félig sikerült animágus átváltozás?
-Ezt igya meg és ha már képes rá mondja meg a nevét – adom a kezébe a kis üvegfiolát. Tulajdonképpen nem érdemleges neve, de úgy emlékszem illik megérdeklődni, fokozza a személyesség érzetét, holott én nem nagyon szeretek személyeskedni, ezért is vezénylem ilyen katonásan az eseményeket.  A személyeskedéstől való tartózkodásom remekül bizonyítom is azzal, hogy magam nem mutatkozom be, majd megteszi a medimágus, ha az elküldött véglények összeszednek egyet valahonnan.
-Lélegezzen! -inkább kérem, mint nyugtatom ezzel, mert a zihálás csak kellemetlenebbé teszi a helyzetet, csak a saját idegrendszerét izgatja vele. Szívesen tennék többet, de minden tehetségem és apámtól való örökségem ellenére sem vagyok elég kompetens hozzá, ahogy sok minden máshoz sem. Élénken él a fejemben a Hagennel történt beszélgetésem azzal kapcsolatban, hogy mekkora sikernek örvendenek a magánakcióim és igazán örülnék, ha nem az lenne az új hír Mandragóra-szerte, hogy Dargan most nem drogokat gyárt, hanem madárembert gyógyít tippre meg megérzésre. Nem sok célom van a tanulmányaimmal jelenleg, de ebből az egyik pont az lenne, hogy idő előtt ne basszanak ki, mint a macskát szokás.
Karbafonom kezeimet és várom, hogy mennyire lesz elég egy mezei fájdalomcsillapítás a férfi bajának.