Hát az biztos, hogy nem az érzelmi intelligenciájáról híres az "erősebbik nem". Vagy legalábbis azok nem, akikkel nekünk Lolával dolgunk akadt. Érdekes egyébként, hogy bár sokan legyeskedtek a mardekáros lány körül, arról még nem hallottam, hogy komolyan járt volna valakivel. Mondjuk az is igaz, hogy ráért még bőven erre, hisz nálam is jóval fiatalabb volt, és én sem számolhattam be rendes kapcsolatról mindeddig. Hogy vágytam-e rá? Talán. De most fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint például a RAVASZ, amit hamarosan le kellett tennem, és aztán be akartam kerülni valamelyik Nagy-Britanniai kviddics csapatba is... az országos válogatón kiválóan kellett szerepelnem, amihez persze folyamatos edzés kellett, szóval erre most tényleg baromira nem értem rá. Száz szónak is egy a vége, most kivételesen tényleg örültem neki, hogy senki nem érdekelt.
Lolára viszont kíváncsi voltam, ezért ha indiszkrét voltam, ha nem, nem bírtam ki és megkérdeztem menet közben:
- Ezek szerint te sem találkoztál olyannal, aki a kicsit is értelmesebb fajtához tartozik?
Hamar elértük a tett helyszínét, és az ajtó bezárása után Lola is gyorsan ellehetetlenítette a közelben fellelhető legközelebbi pöcegödröt. Jót nevettem Lola félig telis megjegyzésén és már épp indultunk volna vissza, amikor... Deaner szó szerint és átvitt értelemben is befutott. Magamban már hangosan röhögtem attól a pillanattól, hogy megláttam, hogy a fosási ingertől széttárt lábakkal totyog a retyó felé. Azt kinyitni nem sikerült neki, ellenben közelebbről is megismerkedett vele, amikor felkenődött az ajtóra. Mikor könyörgésbe fogta, egy pillanatra már meg is sajnáltam... volna... de akkor eszembe jutott az a sok megaláztatás és égető megjegyzés, amit miatta voltam kénytelen elszenvedni a pályán és azon kívül. Meg azt hiszem benne volt ebben a pillanatban minden korábbi arcpirító fájdalom, amit srácok miatt kellett elszenvednem. Talán még az anyám kilátástalan állapota miatt érzett tehetetlen düh is...
Szóval... Feltűnés nélkül a hátam mögé rejtettem a pálcámat, amíg szerencsétlenkedett.
- Bocsika, nekem nem működik rendesen a pálcám, oda is adtam a házvezetőnek, hátha a tanári karban tudnak vele mit kezdeni - csóvàltam a fejem megjátszott sajnálkozással. Deaner sorsa bevégeztetett, ezután már csak végig "kellett" néznünk, ahogy gurul lefelé a lejtőn... szó szerint.
- Ohh... Nnneee... Ezz - indult be a szimfóniának is beillő hangorkán, mire szerencsétlen gyökér csak tovább totyogott tovább gyök kettővel, hogy merre, azt ő maga sem tudta. Egy célja volt, hogy minèl távolabb jusson tőlünk... a fèlig teli gödröt tehát úgy tűnik nem tartotta elég meghittnek. A szagot ugyan nem éreztük közvetlenül, de a válogatottan kínosan fel-feltörő zajok arra engedtek következtetni, hogy emberünknek bizony súlyos csomaggal telt meg a puttonya. Miután a gödröt elhagyta, a közeli domboldalon indult lefelé a srác, és egy ponton úgy megnehezült számára  a járás a szaros gatyában, hogy megbotlott a lábában és a fa mögött elterülő dombon gurult lefelé egy kis tisztás irányába... Segíthettem volna... de...inkább csak cinkosan vigyorogva Lolára pillantottam.
- Hagyjuk csak a levében megrohadni, vagy még az orra alá is dörgölnéd, hogy kinek köszönheti a szerencséjét?
A magam részéről ennyivel is megelégedtem volna, főleg, hogy így legalább a szagorkántól megkímélt minket az élet, de ha Lola szeretett volna még kárörvendeni egyet, ezzel beszúrva a végső döfést, én bizony nem állítottam volna meg semmi galleonért.

A  n  n  a


m u s i c

..Did you miss me? I've been
So messed up since you stopped calling
It's a long way back from "sorry, " but here I go
How does it feel? How does it feel?..

A könnyed kis kuncogás, amelyet sikerül kicsalnom belőle egy sármos félmosolyt ír arcomra. Címlapra kerülhetett volna a kibaszott eszkimómaskarás performansz is, de még az sem érdemelt akkora figyelmet, hogy az első oldalon tetszelegjen. Hát sajnálatos hogy ez van.
- Nagy svindler vagy, még mindig… Ezt Te se hiszed el… Jó nagy bajban vagyunk. Még szerencse, hogy ennél jobban is tudsz hazudni.
Van igazság a szavaiban, de ugyanakkor meglepő módon dicséret is. Talán visszavághatnék valami hasonlóval, mint az ó, de még mennyire felkiáltás, mégis elhallgatom ezt. Talán nem akarom igazán megtörni a pillanat varázsát, s csak egy kacsintás a beleegyezés úgy… hát mindenbe. Abba, hogy svindler vagyok. Abba, hogy jó nagy bajba kerültünk és abba is, hogy tudnék jobban hazudni, ám… nem akarok. Neki többet már nem.
Így, mikor elbillenti a fejét, kék szemei pedig egyenesen belém marnak millió gondolat közül egy válik égetően tisztává és élessé. Mondjuk nem segít az aprócska semmitmondóan édes csókja, ez csak magához vonzz, mint egy ostoba dongót a kibomlott virágszirom, hogy körülötte zümmögjön amíg csak lehet.
- Pedig látod, mondtam, hogy baj lesz ebből… De úgy tűnik, megnyertél magadnak, balszerencsédre…
- Oh, Anna… - suttogom a nevét túlfűtött éllel, részben ledorgálóan de ez a legkevesebb rész benne, sokkal inkább sóvárogva utána, mert már most az őrületbe kerget ezzel az édes semmiséggel amit ajkaimra küld vagy szavaival, amelyeknek mélysége ott húzódik közöttünk.
Megynyertél magadnak…
Ott visszhangzik bennem újra meg újra ez a szófordulat. Hihetetlen hogy egy év után itt van, hirtelen mint egy üstökös, vakítóan, izzóan, már-már éteri tökéletességgel és ilyen szavakkal. Ha nem érezném az illatát, ha nem túrnék a hajába és húznám előre mint annak idején is tettem lehunyt szemekkel kiélvezve a pillanatot talán azt hinném vágyálom, tévképzet, de nagyon is valós, akár csak a kiejtett cigarettás doboz, melynek tartalma kusza összevisszaságba szóródik szét mellettünk.
- Ebben a játékban a többiek nem tudnak emelt fővel veszíteni, szerintem ezt Te nálam is jobban tudod. De én Neked szurkolok, és sajnálom, hogy elszöktem előled. A Te foglyod boldogan leszek, ha komolyan mondtad tegnap, és még mindig áll az ajánlat.
Ettől nem nagyon kell több bizonyíték, hogy bizony jót tett az a zuhany neki és nincs semmi elveszve abba a csinos kis fejébe. Vigyorom kiszélesedik főleg mikor csinos kis kacsója a nadrágom hátsó zsebébe vándorol. Nem talál ott nagyon semmit, maximum csak szebbik felem, de láthatóan ennyi elég is neki így hirtelenjében.
- Sose leszel a foglyom… - ujjaim az arca élére siklanak, hogy szelíden végigsimítsák puha bőrét, mintegy ráerősítve mondandóm valódi jelentőségére. - … mert én vagyok a tiéd.
Sophie felciccceg meglepetten és háborogva, de nem törődök vele.Talán most kellene mindezt lezárnom, leginkább egy szenvedélyes csókkal bizonyítva a hitelességét a dolognak, de úgy jó az a vas ha forróra hevítve ütik. Én meg előre megyek a pofonért, ami sokszor szokásom volt a múltban is.
- Én meg sajnálom, hogy nem avattalak be mindenbe. Azt hittem tényleg, hogy így egyszerűbb lesz, de ...tévedtem. És sajnálom, hogy ez félreértésekhez vezetett. Azt meg leginkább… mmm… hogy megcsaltalak.
Nem mintha ki lett volna mondva hogy mi van köztünk, sose firtattuk, sose emeltük szintekre a dolgot. Ilyen esetekben sosem voltam a szavak embere. Ám botor lennék ha az érzéseket, amiket kiváltott belőlem, vagy kölcsönösen kiváltottunk egymásból, lesöpörném az asztalról.
- Kibaszottul haragudtam rád.
Magamra még inkább, de ezt nem kötöm az orrára. Hangomból kiérezheti, mennyire bánt a dolog még a mai napig is.
- Bár többet tehettem volna érted…
Embert próbáló egy év volt, mire elfogadtam hogy eszébe sincs keresni, mire belenyugodtam, hogy nem kíváncsi rám, nem érdekli még Mirabella sem és mire nyomaira bukkantam egyáltalán, időt és pénzt nem kímélve.
- Szerinted együtt mik az esélyeink? Mert akkor mondjuk, hogy minden lényeges pontra emlékszem a tegnap éjszakából…
- Az jó. – bólintok aprót, miközben ujjaim ajkai ívén siklanak végig. - .. mert ezt legalább pont így akartam.
Cinkos vigyort eresztek meg, miközben közelebb húzódva orrom az övéhez ér.
- Az esélyeink akkor lesznek a legjobbak ha itt és most lefektetjük a játék szabályokat, tanulva a múltkoriból. Mondd csak kisfarkas, kezdjük előröl ezt? Bulvársajtóstól, orosz csempészbandástól, amerikai konkurenciástól és ki tudja mi egyébbel mrgfűszerezve… egy hmmm...rendes kapcsolatban? Velem? Együtt?
Mondhat nemet is éppen, de az azúrkékjeim ilyen közelről tudom, hogy két lélegzetvételnyi időt sem hagynak neki. S mire észbe kap már meggyőzik,hogy legyen könyörületes és szeressen belém újra.

A  n  n  a


m u s i c

..Did you miss me? I've been
So messed up since you stopped calling
It's a long way back from "sorry, " but here I go
How does it feel? How does it feel?..

Mosolya, amit bár mondhatnám hogy szavaim idéznek elő ám fájóan nem, gyengécskének mondható. Inkább szól talán tulajdon személyemnek vagy a kalapnak, semmint a régmúlt visszakísértő szavainak. Arra a szemöldökráncolást kapom. Most vagy nem emlékszik hogy egy cigit használt ürügyként leszólításomra, no meg a beolvadásra az orosz faszfej elől vagy csak valamiért nem akar erre emlékezni. Előbbi illúzióromboló az utóbbi meg érthetően sajnálatos. A csalódottságot nem tudom kiűzni hirtelenjében magamból. Szinte égető, ahogy itt áll, szinte kísértetiesen hasonló ruhában mint akkor de mintha mégse lenne ugyan az. Mondjuk én se de ez már más kérdés.
Tenyeremből ügyesen lopja ki az egész csomag bagót, amire csak a szemöldököm szalad fel kérdőn de ez még inkább megemelkedik mikor az ujjaim közül is kicsempészi azt az egy szálat.
- Tudom… És ez többe fog kerülni, mint egy doboz jó cigi… Cseréljünk. Te vigyáztál rám, hát én meg vigyázok… ezekre…
- Hmmm….
Vagyunk ennyire jóban? Egy évvel ezelőtti ködös emlékeim szerint egy zsáknyit – jó nagy zsáknyit – égetett szarrá a kontómra. Valahol várom a pillanatot hogy a cigi füstje bevonzza a nőt is, de Anna erős és helyt áll. Én meg sóvárogva pillantok a cigiről a nőre majd vissza és végül a mellkasomnak csapódó újságra. Úgy pillantok le mintha el se akarnám hinni, ez a jutalmam. Mindössze ennyi. Valljuk be egy jó reggelt vagy az időszakot tekintve; estét csóknak jónak jobban örültem volna üdvözlésképpen, de ne legyen telhetetlen az ember, ugye.
Nem marad más, csak az újság a kezemben, hát megadóan hajtom szét ahogy a nő kéklő szemei követelik tőlem vádlóan, aggodalmasan. Mi lehet, ami így felzaklatta?
Szemeim falják a sorokat, a hamis találgatásokat, a kétes utalásokat, már a szalagcím is bosszantóan középszerű. Titokzatos szerető vagy mégis csak komoly kapcsolatban van a milliomos? meg Élet a színfalak mögött, a középszerű szépséggel és társai. A cikk jószerével az én dolgaimat taglalja, Annát erős találgatásokkal szövik bele, tekintve hogy valószínűsíthetően semmilyen nyilvános adatot vagy infót nem találtak róla, amit felhasználhattak. A kép, bár silány a fények miatt, arcom azonban jól kivehető akárcsak Volkováé rajta. Nincs semmi intimitás vagy bármiféle kompromittáltságra utaló rajta, mégis ahogy egymásra pillantunk… hát a vak sárkány is tudja, hogy izzik köztünk a levegő.
Éreztem én, hogy jobb lett volna tegnap elkerülnünk egymást, hisz mindez annak a hozadéka, de akkor… minden más sem történt volna.
Hát… semmi sincs ingyen, tudod ezt jól.
Sophie nyers, kissé karcosan gunyoros hangja a lelkembe mar. Hát itt az ára, bassza meg.
- Hmmmm…
Ez a morgás másabb minőségű, másabb hangszínű, mint az előző. Mélyebb, gondterheltebb, idegesebb.
- Nem emlékszem… khm… kristálytisztán arra, ami tegnap történt. Segíthetnél benne, mit higgyek el ennek az újságnak.
Egyetlen lendülettel fogom és meggyűröm a pletykalapot majd a földre dobom az egyik esőtarkította pocsolyába.
- Faszom az egészbe…!.... még csak nem is a címlapon… pff….
Mérgelődöm és kell egy perc hogy végiggondoljam mi lesz most. Nem az a baj, hogy kitudódott ez, az maga a csoda, hogy két éven át titokba tudott maradni és csak Walton miatt kellett óvatosnak lennem. A baj az, hogy innentől egy perc nyugtunk se lesz. Sehol. Ezt pedig nem terveztem be. És nagyon nem jött jól. Meg, voltaképp én magam se tudom mi van köztünk a múlt éjszaka szeretkezésén kívül.
Mi van? Vagy jobb kérdés, mi lesz?
Harsogó gondolataimtól Anna kérdését/kérését elsőre meg se hallom. Csak lassan térek vissza a jelenbe, és jövök rá, hogy orrnyergem masszírozom így elengedem és érte nyúlok. Nem a cigi kell, hanem Ő, mert egyszerre ennyit mindennel képtelen vagyok megbirkózni. Egy dolgot tegyünk rendbe, aztán haladjunk szépen a többivel. Ha nem áll ellent ugyanúgy mint annak idején, egyetlen gyors mozdulattal fordítom meg, hogy ő legyen az üvegnek háttal én meg kitakarom. Akkor az orosz ellen kellett, most meg talán az egész világ ellen kell tartanom érte a hátam.
- Leszarom ezt… - bökök a félig elázott újságra, ahonnan visszaköszön arcélem. - …majd megoldjuk. Két nap és már más a téma, nem kell aggódnod.
Vállat vonok, mintha mindegy lenne. Nem az, de el akarom oszlatni az aggodalmát, a kétségeit, bár jobb hogy tudja velem ez jár. Részben ez jár.
- Tényleg nem emlékszel semmire?
Összevont szemöldökkel meredek rá, azúrkék szemeim kutatóan keresik arcán a rezdülést. Anna kezében a cigi füstcsíkja felível közénk s egy jeletőségteljes pillanatig hagyom, hogy közénk ékelődjön, majd egy elegáns mozdulattal kilököm a kezéből hogy a beton hidegjén magától beoltódjon. Ujjaim bizseregnek hogy a hajába túrva úgy mint egykor közelebb vonjam magamhoz és illata megrészegítsen, de még ellenállok a késztetésnek a szokásos pengeélen táncolva. Helyette csak a füléhez hajolva búgom bele a szavakat.
- Szóval azt kéred segítsek visszaemlékezni?
Nem hinném hogy annyira ködösek azok az emlékek, de ha óhajtja szívesen felidézem a húszonnégy órája se történteket vagy még szívesebben ismétlem meg őket. Még az se zavar, hogy mögöttünk a tömegben ugyanúgy megbújhat egy firkász egy kamerával hogy a holnapi újságba az összeölelkező kettősünk kapjon címlapon helyet.