Zihálva kapkodtam a levegőt, amitől hirtelen régi emlékek tódultak a fejembe, de ezúttal már sokkal elmosódottabban, nem úgy, mint a percekkel korábban átélt látomás során. Egy teljesen más embert láttam magam előtt, aki viaskodva az éjszakánként rátörő rohamokkal, rendesen megküzd minden csepp oxigénért, amit még valahogy a tüdejébe próbál préselni. De az az ember már a múlt, én már sokkal erősebb vagyok – gondoltam magamban, és könnyedén rendeztem a légzésemet, visszatérve immár teljes valómmal a jelenbe, Miss Greenberry rendelőjébe.
- Ez... nagyszerű volt Mr. Redway. Kiváló munka... Gratulálok – mosolygott rám a nő, és nekem egy pillanatra megrándult a gyomrom, amit a szokatlan őszinteség számlájára írtam.
- A relaxációt egy különleges varázslattal én is végig tudtam követni, így pontosan érzékeltem, amit Ön is.
Lassan bólintottam, jelezve, hogy megértettem a mondottakat, bár az igazság az volt, hogy valójában fogalmam sem volt róla, hogy mit jelentenek a szavak. Vajon Miss Greenberry is ott volt velem a kihalt stadionban? Látta az egész jelenetet? Még a síró gyerek énemet is?
- Most hogy érzi magát? - kérdezte aztán, egy fokkal még inkább magamhoz térítve ezzel.
- Jobban… Azt hiszem, könnyebb lettem – feleltem.
De vajon tényleg jobban lettem? - tettem fel magamban a kérdést, bár tudtam, hogy erre csak napokkal, sőt lehet hetekkel később kapom meg a választ, mikor már kellőképp leülepedtek az érzelmek. Egyelőre még nem teljesen fogtam fel, hogy mi történt velem, és bár már nem álltam hipnózis alatt, mégis kótyagosnak éreztem a fejem tőle. Olyan volt, mint mikor az ember hirtelen iszik meg tetemesebb mennyiségű alkoholt, majd először áll fel az asztaltól. Hirtelen a fejembe szaladt minden.
De jó lenne most egy merengő…
Elmosódott hangként hallottam csak Miss Greenberry hangját, ahogy a kezelés utólagos mellékhatásairól beszélt, miközben próbáltam kiűzni fejemből a zümmögő hangokat. Ekkor váratlanul éles kiáltás harsant, én pedig, mintha csak pofon vágtak volna, vagy mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba, egyből magamhoz tértem.
Ott álltam a nő fölött, aki láthatóan elviselhetetlen fájdalmakat élt át, melynek okáról mit sem tudtam. Az agyam azonnal robotpilótába kapcsolt, akárcsak a poszttraumás stressz zavarral küzdő veterán katonák esetében, és hirtelen újból a háborúban találtam magam én is, oldalamon a sebesült társammal.
Miss Greenberry ekkorra már a földön feküdt, keze görcsösen markolta a dekoltázsa körüli részt.
- Hé! Térjen magához! Miss Greenberry! Artemis!
Azonnal a földre vetettem magam, és kezeimet a nő arcára tettem. Próbáltam magamra irányítani a tekintetét, próbáltam belenézni a szemébe, de ez abban a pillanatban lehetetlen volt. Patakzott róla a veríték, szemeiből pedig csak fehér rész látszódott, mintha a szembogarak egyszerűen csak befordultak volna a koponyájába.
- Ne... Hagyj békén! - kiáltotta, bár úgy sejtettem, hogy valaki egészen máshoz szól, engem ugyanis a jelek szerint észre sem vett. - Hagyj békén! Elég...Eressz!
Megragadtam a vállait és ösztönösen rázni kezdtem őt, mintha csak álomból próbálnám meg felébreszteni őt, de a kísérletem teljesen hatástalan volt. Addigra már a teste teljes egésze fölött átvette a hatalmat a roham: kezei önkénytelenül kapálóztak a levegőben, cipője gumírozott talpa pedig fekete csíkot hagyott maga után a padlón a rugdalózástól.
Elrántottam a kezeimet, mert mintha valahol egyszer azt olvastam volna, hogy az efféle rohamoknál csak nagyobb kárt okozunk azzal, ha megpróbáljuk lefogni az illetőt. Ugyanazzal a mozdulatommal pedig a zsebemhez nyúltam és előrántottam a pálcámat, aminek végét rögtön Miss Greenberry mellkasára szegeztem.
- Finite! - kiáltottam.
Csupán remélni mertem, hogy beválik az ötletem...