A n n a & A l e x e j
m u s i c
..We're taking over, aye,
Look at you come at my name, you oughta know by now
That we're taking over, We're taking over, aye
Maybe you wonder what you're future's gonna be, but
I got it all locked up..
m u s i c
..We're taking over, aye,
Look at you come at my name, you oughta know by now
That we're taking over, We're taking over, aye
Maybe you wonder what you're future's gonna be, but
I got it all locked up..
..a trágár szavak esélyesek...
A lakosztály gardróbjának hátsó fala érintésemre hangosan dördülve nyit utat. Olyan hang ez mint egy startpisztoly, ami rajtot ad. És épp ekkor szólal meg Sophie is halk, erőt adó hangon.
Fuss…
Nem kell kétszer kérni, az útvonalat meg úgy ismerem, mint a tenyeremet. Versenyt futok az idővel, szó szerint, ha úgy vesszük. A percek mégis végtelennek érződnek, mire a mágikus alagútrendszeren át elérem a birtok határát. Onnan lehet felismerni, hogy a betont felváltják a vörös téglák és a levegő is más állagú lesz. Az otthon édes illata most mégis gyomorrángást idéz elő bennem, mert sejtelmem sincs mi vár bent. A félelem jeges ujjai szorongatják a szívemet. Sophie is érzi, ez nem játék. Ez komoly élet-halál harc. Normál esetben rögtön a dolgozószobából nyíló rész felé indulnék. A könyvespolc túlfele itt tömör sötétbarna faajtó, ami előtt megtorpanok. Hangokat hallok, szűrten és a fogam megcsikordul dühömben. Kedvem lenne kirontani, de valami meggátol benne. Nem hallom tisztán miről is folyik az eszmecsere, talán jobb is. A kezemre nézek ami az ajtó előtt lebeg de nem ér hozzá.
Centik. Ennyi választ el Annától.
Nevezzük megérzésnek, a kezem leengedem és dühösen fújva visszafordulok. Az ösztönöm más irányba terel és hallgatok rá, bár az eszem élesen tiltakozik minden elvesztegetett perc ellen. Ismét futok, és légszomjjal két leágazással odébb a konyha irányából érkezem meg. Ezeken a részeken Alfred szokott közlekedni, ha a szükség úgy hozza én szinte sosem. Az éles fény, ami világít - szinte vakít -, így kell még egy perc mire felmérem a terepet. A szilpálca a kezemben, magam sem tudom mikor rántottam elő. A helység azonban üres, legalábbis elsőre ezt hiszem. A csend körbeölel, kongóan fájón, amit csak a futástól szapora szívverésem vad üteme és vele szinkronban mély, ziháló, lélegzetvételeim törnek csak meg. Aztán a konyhasziget takarásából meglátom öreg barátom ernyedt testét.
- Alfred… ! Jajj, ne!- ugrok rögtön mellé és teszem kezem a nyakára. Halkan szusszantva fújom ki a levegőt, kissé megkönnyebbülve, mikor rájövök hogy él, mindössze csak épp elkábították. Egy gyors, nonverbális finite-vel feloldom a bűbájt és mikor az öreg szemek aggodalmasan rám vetülnek ujjam a szám elé emelem csendre intve. Az a páros vagyunk, akik már némán is kommunikálni tudnak és jól megértik egymást legillimencia nélkül is. Tekintetem a nappali irányára vetül, az öreg komornyik pedig megérti, hogy társaságunk van, egész pontosan az, aki őt magát is kiütötte. Int nekem, hogy rendben van én pedig mint egy szellem igyekszem halkan, takarásban közeledi a félig nyitott szalonajtó irányába.
Sikerül is egész közel kerülnöm, de mikor benézek nem hiszek a szememnek. Lehet még az állam is leesik, ahogy saját magam látom Annával szorosan összeölelkezve vad csókba olvadva. A férfi egyérelműen nem élvezi annyira, tekintve hogy fél kezét más irányba fordítja, a könyvtár irányából várva a támadást, de Anna… hát ő olybá tűnik nagyon is.
- Mi a…
Teljesen elhűlök, a pálca a kezemben megremeg. Nem értem mi a franc történik, totális értetlenséggel szemlélem az eseményt. Olyan ez az egész, mintha kívülről nézném az egész jelenetet, ami ráadásul bizarr és zavarba ejtő. A harag hirtelen csap le, a féltékenység egyenesen felzabál. Még Sophie is kiguvadt szemekkel bámul s teljesen néma marad. Ehhez már neki sincs kommentárja. A szavak súlyosak és nem tudják igazán jól körbeírni mindazt, ami bennem kavarog. Csalódottság, aggodalom, félelem, düh, irigység, féltékenység, undor és persze ott van a bosszúvágy.
- Kíváncsi lennék mi volt a terv, te faszfej!? Az ágyamba is be akarsz feküdni vele..., Zharkov?!
Csak ő lehet. Csak ő. De persze, ez csak tipp.
- Stupor!
Félig üvöltve lépek ki a takarást adó falrész mögül a konyha irányából. Nem innen számít rám, és ha nem betyárkodnék a szavakkal könnyen célba találna az átkom. Csakhogy nem tudom egyszerűen megállni, hogy ne rebbentsem szét őket. Saját magammal nézek farkasszemet, ami furcsa érzés. Nem mintha nem néztem volna már tükörbe, de másvalaki azokkal az azúrkék szemekkel jeges hideg, igazi gyilkos gyűlölettel felém villanva… hát nem hétköznapi.
- Anna…
Hangom tompa, lágy és kérlelő. A nevébe sok érzelem sűrűsödik bele, leginkább az aggodalom kicsattant ajkait látva. Az átkom megzavarta őket, így már remélem leesik neki, nem ott vagyok ahol eddig hitte és nem ő vagyok én. Hogy rádöbben rögtön, mi is történt valójában, így hogy kettőt lát belőlem. Csakhogy a tekintete még mindig ködfátyolos és nem értem voltaképp miért.
Fuss…
Nem kell kétszer kérni, az útvonalat meg úgy ismerem, mint a tenyeremet. Versenyt futok az idővel, szó szerint, ha úgy vesszük. A percek mégis végtelennek érződnek, mire a mágikus alagútrendszeren át elérem a birtok határát. Onnan lehet felismerni, hogy a betont felváltják a vörös téglák és a levegő is más állagú lesz. Az otthon édes illata most mégis gyomorrángást idéz elő bennem, mert sejtelmem sincs mi vár bent. A félelem jeges ujjai szorongatják a szívemet. Sophie is érzi, ez nem játék. Ez komoly élet-halál harc. Normál esetben rögtön a dolgozószobából nyíló rész felé indulnék. A könyvespolc túlfele itt tömör sötétbarna faajtó, ami előtt megtorpanok. Hangokat hallok, szűrten és a fogam megcsikordul dühömben. Kedvem lenne kirontani, de valami meggátol benne. Nem hallom tisztán miről is folyik az eszmecsere, talán jobb is. A kezemre nézek ami az ajtó előtt lebeg de nem ér hozzá.
Centik. Ennyi választ el Annától.
Nevezzük megérzésnek, a kezem leengedem és dühösen fújva visszafordulok. Az ösztönöm más irányba terel és hallgatok rá, bár az eszem élesen tiltakozik minden elvesztegetett perc ellen. Ismét futok, és légszomjjal két leágazással odébb a konyha irányából érkezem meg. Ezeken a részeken Alfred szokott közlekedni, ha a szükség úgy hozza én szinte sosem. Az éles fény, ami világít - szinte vakít -, így kell még egy perc mire felmérem a terepet. A szilpálca a kezemben, magam sem tudom mikor rántottam elő. A helység azonban üres, legalábbis elsőre ezt hiszem. A csend körbeölel, kongóan fájón, amit csak a futástól szapora szívverésem vad üteme és vele szinkronban mély, ziháló, lélegzetvételeim törnek csak meg. Aztán a konyhasziget takarásából meglátom öreg barátom ernyedt testét.
- Alfred… ! Jajj, ne!- ugrok rögtön mellé és teszem kezem a nyakára. Halkan szusszantva fújom ki a levegőt, kissé megkönnyebbülve, mikor rájövök hogy él, mindössze csak épp elkábították. Egy gyors, nonverbális finite-vel feloldom a bűbájt és mikor az öreg szemek aggodalmasan rám vetülnek ujjam a szám elé emelem csendre intve. Az a páros vagyunk, akik már némán is kommunikálni tudnak és jól megértik egymást legillimencia nélkül is. Tekintetem a nappali irányára vetül, az öreg komornyik pedig megérti, hogy társaságunk van, egész pontosan az, aki őt magát is kiütötte. Int nekem, hogy rendben van én pedig mint egy szellem igyekszem halkan, takarásban közeledi a félig nyitott szalonajtó irányába.
Sikerül is egész közel kerülnöm, de mikor benézek nem hiszek a szememnek. Lehet még az állam is leesik, ahogy saját magam látom Annával szorosan összeölelkezve vad csókba olvadva. A férfi egyérelműen nem élvezi annyira, tekintve hogy fél kezét más irányba fordítja, a könyvtár irányából várva a támadást, de Anna… hát ő olybá tűnik nagyon is.
- Mi a…
Teljesen elhűlök, a pálca a kezemben megremeg. Nem értem mi a franc történik, totális értetlenséggel szemlélem az eseményt. Olyan ez az egész, mintha kívülről nézném az egész jelenetet, ami ráadásul bizarr és zavarba ejtő. A harag hirtelen csap le, a féltékenység egyenesen felzabál. Még Sophie is kiguvadt szemekkel bámul s teljesen néma marad. Ehhez már neki sincs kommentárja. A szavak súlyosak és nem tudják igazán jól körbeírni mindazt, ami bennem kavarog. Csalódottság, aggodalom, félelem, düh, irigység, féltékenység, undor és persze ott van a bosszúvágy.
- Kíváncsi lennék mi volt a terv, te faszfej!? Az ágyamba is be akarsz feküdni vele..., Zharkov?!
Csak ő lehet. Csak ő. De persze, ez csak tipp.
- Stupor!
Félig üvöltve lépek ki a takarást adó falrész mögül a konyha irányából. Nem innen számít rám, és ha nem betyárkodnék a szavakkal könnyen célba találna az átkom. Csakhogy nem tudom egyszerűen megállni, hogy ne rebbentsem szét őket. Saját magammal nézek farkasszemet, ami furcsa érzés. Nem mintha nem néztem volna már tükörbe, de másvalaki azokkal az azúrkék szemekkel jeges hideg, igazi gyilkos gyűlölettel felém villanva… hát nem hétköznapi.
- Anna…
Hangom tompa, lágy és kérlelő. A nevébe sok érzelem sűrűsödik bele, leginkább az aggodalom kicsattant ajkait látva. Az átkom megzavarta őket, így már remélem leesik neki, nem ott vagyok ahol eddig hitte és nem ő vagyok én. Hogy rádöbben rögtön, mi is történt valójában, így hogy kettőt lát belőlem. Csakhogy a tekintete még mindig ködfátyolos és nem értem voltaképp miért.