+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Tegnap - 22:28:41 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Sage Barbour
Íródott Elliot O'Marának a Feröer-szigetek csipkéire, 1999. áprilisának egy szürkületbe boruló estéjére, egy megátalkodott boszorkánytól.
(apróbetűs: meddig figyelmeztessem vajon a nagyérdeműt, hogy ez a nő mindig... de tényleg, mindig káromkodik?)



A Feröer-szigetekről pont annyi jut eszébe, amennyi ténylegesen van ott: juhok, meg sziklák, hegyek, és lehetne mondjuk láva, de hát már jó ideje nincs itt láva (PEDIG LEHETNE). Illetve az évszaknak megfelelően, hideg. Ki nem állhatja a hideget. A tél nem az ő évszaka, a sötétet csak akkor kedveli, ha barlangok mélyén van, a föld alatt (szóval olyan helyeken, ahova való), meg éjszakai klubokban, ahol jobb is, ha már nem lát senki rendesen senkit, és hasonlóképp érez a hideggel kapcsolatban is. Ennek megfelelően most egy kicsit utálja a Feröer-szigeteket, még akkor is, ha azért a látvány egészen pazar. Ám nem azért jött, hogy élvezze a kilátást, meg kiránduljon, hegyet másszon, sziklafalat, rég kihűlt vulkánokat. Bizonyos értelemben mondjuk így is tekinthetne aktuális munkájára, de a munkát, meg a szórakozást még egy olyan ostobán könnyelmű ember is képes elválasztani egymástól, mint mondjuk ő.
Ez itt most munka. Ha szórakozásból jön ide, akkor a meleg évszakot választja, meg azt, amikor több a világos órák száma, hogy többet időzhessen a szabadban, és _lásson_ is valamit, ne csak a kibaszott csillagokat. Nem túl romantikus alkat – ha idejönne, pont ezekre a juh-szigetekre, és éjszaka valaki nekiállna neki a csillagokról pofázni, muszáj lenne neki lelökni az illetőt egy jó magas hegyről. Most azt hiszitek, ez csak duma, ugye? De tényleg, _muszáj_ lenne neki. Vagy saját magát kellene lelöknie, de ugye, senki sem várhatja el tőle, hogy öngyilkos legyen a csillagok miatt. Nem azokban a nyavalyás por-fém-hélium-izé-akármikben van a hiba. Csak az emberekben.
A kiábrándító-bűbáj úgy csorog le a feje búbjától egészen a csizmája talpáig – remélhetőleg pont odáig – mintha kissé dermedt és hideg tojásfehérje lenne. (És akkor most tényleg, maradjunk inkább a tojás hasonlatnál, mint valami másnál…!) Hiába a kellemes szürkület, nem szeret esélyt adni arra, hogy olyasvalaki szegődjön a nyomába, akiből majd csak problémája származhat. Ebben a melóban egyébként, ha valaki hozzászegődik, abból mindig, csak, kizárólagosan baj lehet. Sosem járt még úgy, hogy ó, helló, Heidi, betörsz velem ebbe a padlásszobába, hejj, de hasznos leszel, és majd talán nem is akar megölni egy pár cserépnyi ördöghurok. Idióták. Ez a szakma (vagy sokkal inkább a kincsek, meg a kincsnek csúfolt, többnyire elátkozott tárgyak) egyszerűen vonzza az idiótákat.
Már indulna, amikor – úgy fest, a másikhoz hasonlóan – ráébred, hogy nincs egyedül, pedig mégis milyen madár járna erre, ha nem valami hasonszőrű? Hát, fordulna már fel? Minimum! Ehelyett marad, ahol van. A bűbáj ilyen fényviszonyok mellett valószínűleg majdnem kifogástalan védelmet nyújt, ha csak az illető bele nem sétál direktbe. Igazából és eredetileg meg akarja várni, amíg a férfihangú akárki elkotródik az útjából (és lehetőleg nem arra indul, amerre ő tart), aztán majd vígan folytatja az útját. De hát… a türelem nem az erőssége. Sosem volt, és félő, soha nem is lesz. Igyekszik nesztelen mozdulattal pálcát rántani, azt azonban nem a hang irányába emeli, hanem a saját torkához, azon célból kifolyólag, hogy némán kiadott utasítással ne csak természetellenesen felerősítse, hanem el is torzítsa saját hangját.
- A hegy ura nem fél tőled, te porszemnyi kis halandó…! – vagy ez most a világ legszarabb poénja? Igazából nem érdekli. Ő marha jól mulat - Miért vagy itt? Javaslom, a válaszod alaposan gondold meg! – ja. Talán ez már tényleg túlzás.



 2 
 Dátum: Tegnap - 21:38:39 
Indította Clementine Banks - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
zene:P- What About Us



’What about all the plans that ended in disaster?
What about love? What about trust?
What about all the broken happy ever afters?
What about us?'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!



- Azta, ez aztán támogatás a javából! Tényleg, egészen letaglózol, elmondhatatlanul jól esik!
Nem elég hogy így is kellően szarul érzem magam, Clem zseniálisan ért ahhoz (és vele együtt talán tényleg minden nő ebben a cseszett univerzumban) hogy hogyan is rúgjon belém még egyet. Hogyan is érezze magát minden egyes férfi akibe két cseppnél több érzelem szorult és nem egy igazi szociopata egyetlen hanghordozástól a földkerekség legnagyobb szemétládájának. Naná hogy ez csak fokozza a dühömet.
- Merlinre, úgy hangzol, mint valaki apja, remélem te is hallod.
Apja? Az apjának tekint? Hát ez aztán baromi jó!
Nem is érdekel mit hadovál itt nekem arról mi a normális és mi nem. Hogy mennyire rohadtul kellene igyekeznem támogatni őt.
- Ha már a saját apád nem tud beléd annyi eszet verni hogy igenis ettől többre vagy hivatott, akkor tudod mit? Inkább leszek az ha kell! Egyszer még talán hálás is leszel érte....
Fújtatok egyet, és nem mellesleg érdekelne hogy apuci szeme fénye vajon mégis ehhez ugyan mit szól? Gondolom ahogy nekem elfelejtett szólni úgy a szülő sem tudhat róla. Még jó hogy nekem apám megspórolt egy fölösleges vitázást mert volt oly kedves hogy immár alulról szagolja az ibolyát. Hát szar ügy ha valaki Voldemort legfőbb csatlósa, mert így végzi. Banks papának volt esze, meg hát aurorként gondolom épp az ellenoldat képviselhette, de arra gondolom neki sincs kapacitása hogy a saját lányát megzabolázza. Pedig lehet nem ártana, mert ezek az idióta tervek fogják a sírba vinni... Próféta...! Ki hallott már ilyet?
- Ezek után még kérdezed, hogy miért nem mondtam el?
Ó igen, aranyom. Kérdezem. Jól gondolod, nem kell a fanyar humor!
- Igen Clementine. K é r d e z e m...!
Szándékosan szótagolok úgy, mintha egy idióta ötéves kölyökkel beszélnék, aki képtelen felfogni mit és azt is hogy magyarázok épp. Persze ez is olyan dolog, amin könnyebb átsiklania. Inkább takarózni azzal hogy senkinek nem mondtunk semmit mert így könnyebb szebb meg jobb. És kurva kényelmes. Hát persze hogy pont!
Gunyoros mosolyra fakadok. Ezt is az a keserédes csalódottság szüli, amit a szavaival vált ki. Mert él azzal a tipikus mindent vagy semmit lehetőséggel hogy ha már képtelen megvédeni magát hát inkább támadásba lendül át. Hirtelen én leszek a rossz és a gonosz (újra), aki 'dönt' az élete felett. Hát hogyne!
- Normális-e? Szerinted semmi nem normális. Komolyan még a saját árnyékod valóságosságát is képes vagy megkérdőjelezni. Nyafogsz, hogy így nem illünk össze meg úgy nem. Aggodalmaskodsz, hogy megbuksz a ravaszon, amire kábé totál feleslegesen görcsölsz rá, mert a Prófétához már most felvesznek. Csuklás nélkül. Miért? Mert oda baromira leszarják milyen minősítéssel kerülsz be. Nem érdekli őket a mágiatöri jegyed vagy az hogy mennyire tudsz jól bájitalt kotyvasztani. Még O'Marát is felvennék, akit ötödévben kicsaptak basszus! Itt hisztizel nekem, hogy én vagyok a gonosz, amiért nem közlöm az információkat? Nem én titkolom mi akarok lenni és miért...! De jól van, hát elárulom a nagy titkot! Én legalább veled terveztem volna a dolgokat.
A hangsúly a volnán van. Erőteljesen. Mert egyre kevesebb értelmét látom már annak hogy ez így legyen a továbbiakban is. Úgy látszik ő legalábbis abszolút nem kér belőle.
- És tudod miért? Mert én eddig nem gondoltam sosem, hogy bármi probléma is lenne velünk. Te voltál az, aki nemhogy a karácsonyig képes tekinteni, de még a holnapot is kétségbe vonja kettőnk közül. Te vagy az, aki képtelen kimondani dolgokat vagy megosztani azt másokkal. Mondjuk velem. És ja, valóban bocs, hogy úgy gondoltam ugyanúgy gondolkodsz, mint mindenki. Hogy az a célod, egyetemre menj és normális munkád legyen. Valóban elnézést kérek, hogy nem örülök annak, firkászként az én és a hozzám hasonlóak életén fogsz csámcsogni...
Nehezen állom meg hogy ne verjek le semmit sehonnan. Mert szívem szerint tutira összetörnék egy újabb vázát vagy akár épp ugyanazt, csakhogy az azóta sem lett megreparozva. Azóta is ott pihen darabjaira törten, vízben ázva. Kezdem átérezni a helyzetét.
- Tényleg bocs hogy többet feltételeztem rólad meg a jövőképedről.
Ezt már csak úgy mellékesen nyögöm be és inkább csak hátat fordítok neki. Kipislogok az ablakon, a besütő napon, ami eddig hívogatóan sok jót ígért de mostanra mintha megfakult volna a színkavalkád és minden olyan tompán lüktetően semmilyen lenne. Inkább csak felkapom a földről az ingem és a széken heverő táskámhoz lépek. Dühösen kezdem el a cuccaimat beledobálni nem foglalkozva a 'rend' fogalmával. Teszek én rá hogy bármi gyűrött. Kisebb gondom is nagyobb ettől...


 3 
 Dátum: Tegnap - 20:23:34 
Indította Clementine Banks - Utolsó üzenet: írta Clementine Banks



If it's not real
You can't hold it in your hand
You can't feel it with your heart
And I won't believe it
But if it's true
You can see it with your eyes
Oh, even in the dark
And that's where I want to be.


Összefonom magam előtt a karjaim. Még magam előtt is tökéletesen világos, hogy ez csak egyértelműen defenzív mozdulat, de nem mellesleg szolgál valami mást is – nevezetesen azt, hogy ne látszódjon, mennyire remegnek a kezeim. És meghökkentő, de nem azért, mert megsértett (jó, persze, voltaképpen minden egyes tetves mondata valahol nagyon is sértő, de nem ez a bennem legerősebben tomboló érzés), hanem azért mert haragszom. Mit haragszom…? Kis híján felrobbanok, csak nálam ez nem alapbeállítás, ezért magam sem tudom, kifele ennek hogyan kellene kinéznie. Csak sejtem, hogy nem így. Nem úgy, hogy az ágyam közepén ülök, összefont karokkal, törökülésben, enyhén összeharapott ajkakkal és épp csak lemondással vegyes haraggal.
Voltam már rá dühös máskor is. Hogyne lettem volna? Gyakorlatilag köztünk minden azzal kezdődött, hogy haragudtam rá, és egy ideig szerintem haragudott rám ő is. Aztán haragudtam sok hülye apróság miatt. Meg haragudtam kevésbé apró dolgok miatt, mint az a szaros estély, ahol gyakorlatilag még neki is láthatatlan voltam, és egyetlen embert nem oltott le, még csak kicsikét sem, hogy mondjuk ne gyalogoljon már át rajtam mindenki, mert nem ezért vitt oda. Vagy azért, amit részben most is csinál: hogy meg sem kérdezi, én mit akarok, én hogy gondolkodom a dolgokról, csak alapvetően elhiszi (és amikor hinni nem elég, akkor elvárja), hogy én pontosan ugyanúgy gondolkodjak dolgokról, mint ő, és pontosan ugyanazt akarjam, mint ő.
Talán vannak kapcsolatok, ahol ez működik. De én ennél sokkal reálisabban látom a világot, és be nem láthatom, ez miért lehet elvárás egy tizenhét éves, a Roxfortot még csak el sem végzett Clementine Banks felé. Vagy éppen egy Mathias Montrego felé, épp csak nekem marhára nincsenek efféle elvárásaim, pontosan ezért… és ezért haragszom. Ezért a leginkább, és ezért nagyon.

- Azta, ez aztán támogatás a javából! Tényleg, egészen letaglózol, elmondhatatlanul jól esik! – igazából azon én is meglepődök, hogy két perc alatt sikerül felemelnem a hangom, holott nem kimondottan hiszek abban, hogy a hangerővel bármit is pontosabban és érthetőbben ki lehetne fejezni. Csak az kiabál, aki fél. És ebben van most egy elég nagy adagnyi igazság, szerintem mindkettőnk esetében - Merlinre, úgy hangzol, mint valaki apja, remélem te is hallod. Mikor szóltam én egyetlen szót is arra, hogy te mit akarsz csinálni, és mit akarsz kezdeni a jövőddel? Mikor? A te döntésed, téged ez érdekel, szeretném, ha valami olyasmit csinálnál, amit szeretsz, és támogatni benne, tudod, szerintem ez a normális. Neked meg ez a válaszod arra, hogy elmondom, mit szeretnék kezdeni az életemmel? Marha jó. Nem mellesleg, a Hírverő egy szennylap. A hülye Szombati Boszorkány, na az egy szennylap. Neked ez a Próféta? Meg feltételezed rólam, hogy engem pont az az ostoba „elit” érdekel, amelyik tojik a fejemre? Mert értelmesebb dolgokról biztos nem írhatok, ugye? Fájna esetleg örülni neki? Támogatni, ilyesmi? – igazság szerint elég csalódott vagyok (elég, haha, drámai túlzást lehet negatívan is elérni?). Miért nem tudna mondjuk… örülni annak, hogy van, ami érdekel, amiben látok lehetőséget, amiben úgy érzem, hogy jó lehetnék? Gyakorlatilag még két szót is alig szóltam az egészről, de máris földbe tipor mindent, aminek a jövőm szakmai szempontjából eddig örültem, és amivel elégedett voltam. Így egyáltalán nem bánom, hogy egész eddig egy szóval sem említettem neki, és egyáltalán nem is tud bennem ezzel kapcsolatban bűntudatot kelteni.

- Ezek után még kérdezed, hogy miért nem mondtam el? – szisszenve szívom be a levegőt, és kényszerítem magam, hogy valami emberibb hangerőt üssek meg. Nem mintha tartani kéne a szomszédoktól, vagy bármi ilyesmi, de igazából a saját fülemet sérti a kiabálásom. Én nem szeretek kiabálni. Én nem szeretek kiborulni. Én nem bírom elviselni ezt a rengeteg, felesleges drámát, és nem hiszem el, hogy valakinek erre tud szüksége lenni. Nekem nincs. Én csak… azt szeretném, ha minden normális lenne. Erről most például miért nem lehet normálisan beszélni, ahelyett, hogy kiborul, és a sárba tipor? Miért kell rögtön azt hinni, hogy ez mindennek a vége? Mert kompromisszumok nem léteznek, mi? Hát, nagyon úgy tűnik, hogy csak az én világomban, az övében nem. Az övében csak mindent, vagy semmit lehet.
- Senkinek sem mondtam el. Nem is akartam, amíg nem kerülök be, mert nem vagyok kíváncsi mások véleményére és nem kell a kárörömük sem, ha végül mégsem jutok be. És tudod mit? Soha nem kérdezted. Soha, egyetlen, büdös szóval nem kérdeztél a terveimről. Miért is? Mert nem érdekelt? Mert úgy gondoltad, hogy bármi, amit kitalálsz, az majd remek lesz? És te mikor akartál szólni róla, hogy összeköltözünk Hertfordshire-ban? Előtte egy nappal beállítasz, hogy nosza, pakoljak meg egy bőröndöt? – az igazán fájdalmas a dologban az, hogy voltaképpen ezt is tökéletesen elképzelhetőnek tartanám. És ha érdeklődött volna, biztosan nem hazudtam volna a szemébe. De persze, máris őszintétlen vagyok, mintha legalábbis titkok garmadáját rejtegetném előle, és az ő kárára - Amikor még csak azt sem tudod, hova jelentkeztem, vagy nem jelentkeztem? Szerinted ez normális?

 4 
 Dátum: Tegnap - 19:36:52 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
„EGY SENKI”


[viselet]


1999 április
Tengerszem
[Phillip Rowle-t írta és rendezte Kean Rowle, köszönöm!]

Az út egészen rövid volt a mókusok ketrecéig. Ha belegondolok alig néhány napja még egymást ölve vitáztunk azon, miért nem tarhatok itthon újabb állatot. Mégis, mire visszaértünk Izlandról itt vártak ezek az apróságok és olyan jó volt akár csak elnézegetni is, ahogy alszanak. A maguk egyszerűségével könnyen mosolyt csaltak az ember arcára.
A nappali másik végében voltak, egy a többihez hasonló, szekrényszerű ketrecben, ahol elegendő hely volt a játékhoz. Odaléptem egészen közel és Phillipre pillantva az állatok helyére mutattam.
Ezeket akkor kaptam tőle, mikor magam alatt voltam.
Egészen odatapadtam a ketrechez. Az egyik apró mókust figyeltem, ahogy apró lábacskáival kapaszkodik fel a mászókán, amit külön, nekik készítettek. Annyira irigyeltem a gondtalanságát. Én is szerettem volna ilyen egyszerű lenni, akivel nem történik semmi, csak élvezi az életét, eszik néha és alszik, nem gondolva arra, hogy mi volt tegnap és mi következik emiatt másnap.
Az egyik állatot kivettem a ketrecből és a karomra tettem, közöltem közben a tényt, hogy ez egy mókus. A legtöbb varázsló valószínűleg csak macskákat, varangyokat és hasonló teretményeket ismer fel… de ezek az apró erszényes mókusok a legtöbbnek újdonságot jelenthetnek.
Egyébként nem vagyok bolond, jól tudom mit kaptam másoktól. Ettől még nem érzem magam érdemesnek rá. – Csupán egy pillanatra akartam visszatérni erre a témára, de majdnem biztos voltam benne, hogy apám nem enged majd eltávolodni tőle. Éppen olyan makacs voltam, mint ő és ha valakit meg akartam győzni valamiről, akkor attól semmi sem tántoríthatott el.
Úgy tűnt, mintha szüksége lenne egy pillanatra, hogy felfogja, mit is mondtam neki.
Akkor miért gondolod, hogy nem vagy érdemes rá? Semmi olyat nem tettél, amitől így kéne érezned magad. Jegyezd meg, hogy egy gyerek soha nem okolható a szülei hibájáért, és ha egy gyerek ezt saját magával teszi, az a szüleinek a bukását mutatja csak.
A mókust simogattam, de közben nem fordultam apám felé. Nem akartam az ő tekintetében is valamiféle csalódottságot látni. Nem akartam még egy embert bántani azzal, amit érzek és a tényekkel, amiket én már réges-régen elfogadtam magammal kapcsolatban.
Nem igazán buktál el, mivel nem is voltál az életemben januárig. Én ilyennek születtem. Rossznak és elfogadtam.
Közelebb léptem hozzá, mintha biztatni akarnám. Gyengéden simogatta meg a mókust. Nem gondoltam volna, hogy ő képes ilyesmire is, hiszen velem sosem bánt így. Kemény volt, szigorú, talán kétszer ölelt meg a mai nappal együtt. Ez persze még kevés lett volna, hogy megtörje a róla kialakított rideg képemet.
És azóta? – kérdezte. Komoly arccal nézett rám és komoly hangon is folytatta. – Elliot, nem kertelek. Bár, megmutattam magam, nem tudtam mit kezdeni az érzésekkel és a helyzettel, ami akkor kerített hatalmába. Tudtam, hogyan bánjak a lányaimmal, az unokaöcséimmel, de erre nem voltam felkészülve. Sajnálom. De azt felejtsd el, hogy rossznak születtél. Ha tényleg az lennél, akkor most nem itt beszélgetnénk. Hidd el nekem.
Én csupán egy apát akartam. Január előtt erre vágytam, most pedig ott álltam a világ előtt egy rakás pénzzel, egy kastéllyal, mert van apám… de azaz érzés, ami úgy hiányzott nem került pótlásra. Még mindig ott tátongott az a hatalmas űr, amit én nem tudtam betölteni egyedül és Dean – akármennyire is szülőként tekintek rá – sem tudta megtenni.
Már mindegy… megtörtént… – sóhajtottam. A karomig mászó mókust figyeltem. – Csak nem érzem, hogy fontos lennék neked.
Gombócot éreztem a torkomban, a könnyek pedig fájdalmasan akartak kitörni belőlem. Nem engedtem nekik utat. Nem akartam éppen előtte sírva fakadni azon, ami bár ő okozott, mégis a saját hibámként éltem meg. Egyszerűen nem érdemeltem meg, hogy normálisan szeressenek.
Tudom, hogy te vagy az apám… és akarom, hogy az légy, de Deant jobban érzem apának, mint téged. Ezt nem tudom letagadni. – A hangom rekedt volt és fájdalmas.
Pedig fontos vagy. Mindig is az voltál, de tiszteletben tartottam Jia akaratát. Dean több időt töltött veled, azokat az időket nem tudom semmissé tenni vagy pár hónap alatt bepótolni. De ennek kiküszöbölésére is szeretném, ha eljönnél velem arra a hétvégére. És még többre is.
Nem tudtam mit érez. Nem tudtam megérteni a szavak mögött húzódó érzelmeit… ha egyáltalán voltak neki és ez az őrületbe tudott volna kergetni.
Egész gyerekkoromban rettegtem tőled, még is kutattalak. Egy emlékem volt rólad… amikor az ajtó mögött álltam és te anyámmal veszekedtél, miattam. Csak a csuklyádat láttam és a gyűrűt, amit most is viselsz. Azt hittem, hogy el akarsz venni anyától vagy bántani őt. Rémálmaim voltak rólad és arról, hogy olyan leszek, mint te. Már tudom, hogy tényleg olyan vagyok, talán pont ezért nem rettegek már tőled.
Visszatettem a mókust a ketrecbe. Kellett egy kis csend, hogy megértsem, mit is mondtam és hogy zavarba jöttem, amiért így kitárulkoztam előtte. Valamit mondott, de szégyenemben alig értettem, ezért gyorsan visszatértem a gyilkosságra. Attól nem rettegtem, azzal más gondom volt, egészen más…
Van egy levél, amit küldtem ennek a Reagannek… Reagan Østergård volt az, valami híres költő. Elhívtam egy találkozóra és szerepelt rajta a nevem. Ha valaki megtalálja, esetleg rájöhet, hogy közöm van az eltűnéséhez.
Igen, hibát követtem el… de szándékosan. Rápillantottam apámra. Kíváncsi voltam, mit fog reagálni erre az egészre. Nagyjából sejtettem, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, valamiféle fejmosás, amiért ennyire ostoba voltam. Ezért meg akartam vele értetni: amit tettem, azt Natért tettem. Én voltam a kulcs Reagan elcsalásához.
Te tényleg ilyen amatőr hibát követtél el? – érkezett is a felháborodott kérdés. – Mindegy. Megpróbálom majd megszerezni azt a levelet. Ha mégis eljutnak hozzád még előtte, akkor tagadj mindent, és azonnal szólj nekem!
Egyszerűen csak bólintottam.
Szándékosan csináltam. Így inkább rám terelődik a gyanú, ha előkerül a test és nem Natra. De… akkor nem gondoltam bele, hogy emiatt el is választhatnak tőle. Csak őt akartam védeni.
A gondolatba belefájdult a szívem. A mellkasomban különös nyomást éreztem, de nem akartam kimutatni, hogy: igen, beteg vagyok és nem fizikálisan, hanem lelkileg. Még mindig reszket minden porcikám, ha csak arra gondolok, milyen képeket küldött a szemem elé a kínzással Reagan.
Nem csak tőle választhatnak el, hanem örökre az Azkabanba is zárhatnak. Illetve, ha kérik a kiadatásod, akkor ki tudja mi vár rád Dániában. Elliot… Fiam, kérlek érts meg valamit. Az én kezem se ér el mindenhova. – Sóhajtott. Talán ezzel próbálta megnyugtatni magát. Közelebb sétált és megölelt, én pedig bebújtam a karjai közé. – Mindent megteszek, hogy ne kerüljön elő az a levél. Legközelebb ne legyél ilyen meggondolatlan.
Meg kellett tennem. Ha nem teszem meg, akkor ártott volna Natnak. Nem akartam még egy embert elveszíteni.
Suttogva beszéltem, pontosan olyan halkan. Az érzések ott tomboltak bennem, habár tudtam, hogy a levél alapján legalább Nat kikerülne a képből vagy legalább nem bizonyíthatnák rá, még ha a gyanú meg is lenne a hatóságok részéről. A levélben ugyanis az áll, hogy ketten játsszuk ezt le Reagannel.
Megértem, de akkor te is megérted most, hogy mit érzek. Most kaptalak vissza. Nem, most kaptalak meg, ismerkedhetünk és lehetek apád. Szeretlek még ha ez furán is hangzik most, és azon kell aggódnom, hogy elvesztelek vagy sem.
Elhúzódtam hirtelen apámtól. Hirtelen rájöttem, sosem foglalkozott velem ennyit. A legutóbbi sérülésemnél, amibe majdnem bele is haltam, csak ridegen, távolságtartóan viselkedett, most azonban magához ölelt. Biztosított arról, hogy mindent rendben lesz.
Valahogy megúszom, ahogyan eddig is. Valahogy muszáj lesz, mert most kezdek új életet és nem bírnám félbehagyni csak úgy.
Tudod, protektorként az a tapasztalatom, hogy mindenkinek elfogy egyszer a szerencséje. De rám számíthatsz. Ha kell úgy elrejtelek, hogy senki sem tudja, te állsz majd vele szemben.
Le kellett ülnöm, túl sok volt ez nekem. Mély levegő után kapkodtam, mintha rosszul lennék és így is volt. Fájdalmasan pillantottam apámra.
Menjünk vissza a kanapéhoz? Lebegtetlek, ha akarod. – Gyengéden mosolygott rám, ami megint csak olyan meglepő volt tőle.
Menjünk, de tudok sétálni.
Magamtól indultam vissza valóban. Nem volt nehéz megtenni a lépéseket, annak ellenére sem, hogy a testemet elképesztően gyengének és erőtlennek éreztem. Azonnal visszakuporodtam a helyemre, a fejemet egy párnának támasztottam, megvárva, hogy apám is leüljön. Most sokkal emberibbnek tűnt, mint korábban. Éreztem, hogy hajlandó közel engedni magához… csak éppen azt nem tudtam, én képes vagyok-e minderre a történtek után.
Nincs valami erősebb a kávénál? Azt hiszem, mind a kettőnknek jót fog tenni.
A zsebembe túrtam, a laposüvegem után kutatva, amit még ebben a kényelmes otthoni viseltben is könnyedén el tudtam rejteni. Nat hatalmas pulóvere, amit viseltem, könnyedén maga alá rejtett a kidudorodó zsebet.
Nat nem nagyon iszik, ezért általában csak ez van... – Nyújtottam felé. – Csak egy kis lángnyelv, de az mindig jól jön.
Vigyorogtam rá.
Ahogy belekortyolt az italba, gondoltam inkább valami nevetséges témával hozakodok elő. Oldani akartam a feszültséget és elmondani azt, ami velünk történik. Arra nem számítottam persze, hogy menten félre is nyel.
Egyébként rá kéne szoknod a Prófértára, lehet többet megtudsz rólam úgy, mint a közös beszélgetésekből. Számomra az is csak most derült ki, hogy én vagyok Ada biológiai apja… Nevetséges!
Hogy mi? Ada apja? – Nevetett fel hirtelen. – Tudod, hogy szeretnék egy unokát, de ha így folytatódik, akkor Adát talán tényleg annak is nevezhetem, de azért ez teljesen más helyzet, amiben vagytok.
Elszomorodva hajtottam le a fejemet. Nem is igazán az zavart, hogy a szüleimet nem tehettem nagyszülővé… sokkal inkább az, hogy nem is olyan régen, még mennyire vágytam egy gyerekre, valakire, aki kicsit olyan mint én, de sokkal több minden adatik meg neki. Például lesz egy apja és egy anyja is. Persze ezek most már csak álmok, sőt igazából emlékek. Van, ami fontosabb egy gyereknél és az az volt, amiben éltem.
Hidd el, én szerettem volna gyereket… de bebizonyosodott, hogy nem érdemlem meg – mondtam komolyan, ahogy ráemeltem a tekintetemet.
Még lehet. És most tudom mire gondolsz, de nézd, ahogy én látom a helyzetet, Ada most a fogadott lányod.
Jól esett a biztatása, de fogalma sem volt, hogy én miként tekintek Adára. Valójában még nekem sem. Imádtam a kislányt, szerettem neki meséket mesélni, a közelében lenni és figyelni, ahogy játszik. Alig vártam mindennap, hogy kicsaljam belőle a gyereket, nem szerettem, mikor olyan komolyan ücsörgött magában.
Inkább unokatestvér… – Rántottam meg a vállamat. – Végül is anya rokona… öhm… Lisnek még nem lesz gyereke?
Ahogy rám sandított, elfordítottam az arcomat, mintha nem venném észre. Nem akartam zavarba hozni sem magamat, sem őt. Talán csak nem barátkozott még meg a döntésemmel a kapcsolatomat illetően… de ez kellett nekem. Valahogy nyugalmas volt ez az egész, az emberölés sem bolygatta meg annyire, hiszen Izlandon is minden a helyén volt.
A férje terméketlen, most a megoldáson gondolkodnak, mert tudják, hogy így átkerülhet Prue-ra minden öröklési jog. Jogosan téged illetne a család nevének tovább vitele. Érdekelne, ha azt mondanám, élhetsz is a jogoddal?
Gúnyosan horkantottam fel a Lisbeth-tel kapcsolatos hír hallatán. Hát egy cseppet sem sajnáltam. Ha valaki ezt megérdemelte, akkor az a nőszemély bizonyosan. Ettől függetlenül nem értettem a felvetését. Hiszen nem rég még hétpecsétes titok volt, hogy ki az apám, most pedig itt ücsörgünk a kanapén és a jogaimról kérdez. De hát nekem nincsenek jogaim! Egy fattyút nem ismerhet el csak így! Tudtam jól, hogy én jelenteném a család végét… nem voltam ennyire ostoba, hogy a hataloméhség magával ragadjon.
Ha én vinném tovább már nem lenne aranyvérű a család. Értelmetlen volna ezt eljátszanod.
Igen, szóval a végén még unoka nélkül maradok, mert Prue egyáltalán nem akar megházasodni, csak hülyíti a kérőit. – Folytatta a történetet. – Keant már ismered, hallottam a közös kalandotokról. Azt mondta, hogy hamarosan változások állnak be a család életében, és amennyiben szeretnéd és én is, lehetővé teszi nekünk. De részleteket nem mondott, ezért sem akartam szólni róla idejekorán.
Nem tudtam eldönteni, hogy most engem próbál-e győzködni vagy csak mesedélutánt tart a család gondjairól. Mindkettőt szívesen meghallgattam, de a véleményem egy cseppet sem változott.
De a változások nem tesznek engem aranyvérűvé. – Sóhajtottam. – Egyszerűen nem akarlak tönkretenni. Már megértettem a helyzetedet… és ha nekem lesz is gyerekem az nem lenne vérszerinti. Örökbefogadottra pedig nem vágyok annyira.
Igazából nem tudtam, hogy ez igaz-e. Azelőtt mindig azt hittem, hogy saját gyerekem lesz, olyan idegen érzés lett volna valaki másét nevelni… Adával azonban nem éreztem ezt. Szerettem vele foglalkozni, bár ő inkább rokon volt, semmint idegen. Belezavarodtam ebbe a sok mindenben. Nattal sok mindenre készen álltam, de ebbe nem gondoltam bele.
Rendben. Gondolom vehetem ezt a válaszod véglegesnek, akkor is, ha azt mondanám, hogy miattad feladnám a pozíciómat. Még annak árán is, hogy az egész családom rántom magammal.
Megérintettem a kezét megint. Jelezni akartam, hogy mindezek ellenére is mellette állok, hogy fontos nekem.
Jól esik, de nem tudok ígéretet tenni neked arra, hogy lesz saját gyerekem. A javadat akarom és azt, hogy ne áldozz fel miattam mindent. Talán nem éri meg.
Nem voltam vigasztaló, pedig az szerettem volna lenni. Annyira kívántam neki még egy fiút, egy olyat, aki nem válik a lányaivá, aki igazán akarja vezetni a családot, ugyanis én erre nem voltam képes. Magányos vagyok, aki egyedül oldja meg a dolgokat, nem veszett el bennem egy vezéregyéniség, aki egy közösség érdekét tudja képviselni.
Rendben. De tudod, ha bármi van, szólj azonnal, ahogy most is.
Megölelt és én hagytam magamat. Így a fülébe súgtam: – Szólok, de bármikor kereshetsz engem.
Keresni foglak.
Újra megpakolta a hátamat és végre ott volt az az érzés megint: van apám. Már tudom kit kerestem annyi éven át és végre nem egy árnyat hajkurászok, azt bizonygatva magamnak, nem vagyok olyan, mint ő.

 5 
 Dátum: Tegnap - 19:30:53 
Indította Clementine Banks - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
zene:P- What About Us



’What about all the plans that ended in disaster?
What about love? What about trust?
What about all the broken happy ever afters?
What about us?'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Nyilván baromira letojom a vázát a virágával. Nyilván ha ilyen hangnemet üt meg. Akkor meg pláne ha amúgy a szavaimra nem a kitörő lelkesedést kapom (amit hozzáteszem sejtettem is) hanem a meglepett mogorvaságot. Jó hát egy őszinte váó-t csak sikerül kierőszakolnom belőle, de azt hiszem ez is kissé gunyoros értelemben sül el. Kellemetlenke.
- Oké, kezdjük az elején… egy pár fokkal te most jobban majrézol, mint én. Jó tudom, ez nem fontos, szóval… ez kedves tőled, és tök jól hangzik, de… én biztos nem költözöm Hertfordshire-ba. És nem miattad, ne értsd félre, de semmi értelme nem lenne, ugyanis nem fogok egyetemre járni. Ha minden jól megy, én Londonban leszek… -
Én majrézni? Az azért kellően kizárt. Épp ezért csak összevont szemöldökkel és furcsán értetlenkedő fejjel pislogok rá. Tehetetlen dühömbe hátradőlök az ágy támlájának és úgy pislogok rá kivárva a folytatást, melytől nem csökkennek a homlokomat felszántó barázdák.
- Londonban? - hangom élesen csendül fel megemelve a város nevének végét. - Ugyan mégis mit keresnél te ott?
Akaratlanul is túlontúl nyersen köpöm ki a szavakat. Nem célom megbántani vagy elvenni a kedvét tőle, de igazán érdekel mit is akar ott. Pláne így hogy az immár leginkább Lyana territóriuma lett.
- … nagyon úgy néz ki, hogy bejutok a Próféta gyakornoki programjába.
- Hogy hova?
Esküszöm azt hiszem rosszul hallok. A Próféta? A PRÓFÉTA?
- A PRÓFÉTA? - immár másodjára éri el Clem közel fél óra alatt se hogy hangosan kimondjam, amit gondolok. - Uram atyám, könyörgöm miért? Miért nem jó neked valami értelmesebb szakma? Lehetnél protektor, hisz imádod a mágiatörtit vagy... vagy ... mondjuk gyógyító! A kisujjadból lököd a gyógynövényeket! Mi a frászért kell a legnagyobb szennylapjának szerkesztőségébe állnod? Eszem megáll!
Kedvem lenne baromi cifrát káromkodni s mindebben csak az gátol meg hogy az tutira egy jól irányzott fintorgó sértődéssel pecsételődne meg. Nem mintha ez így már önmagában nem lenne erre sanszos, na de hát úriemberként csak nem ereszthetek el egy 'baszd meg Clem'-et...
Sértett dacossággal fonom össze magam előtt a kezem. Érzem ahogy megfeszülnek az izmaim tehetetlen dühömben, mivel most pukkasztotta ki azt a buborékot ami a fejemben létező jövpőképünket formálta meg.
- Mégis mikor akartál erről amúgy szólni? Mikor már bekerültél vagy mikor már firkálgatsz a társadalmi elitről?
Amibe én magam is beletartozom. Ergo biztosan majd ebből is akad némi összetűzni valónk. Már előre látom a lelki szemeim előtt.
- Amúgy tök jó hogy szó nélkül hagytad mindezt. Végig ezen görcsölsz emg vergődsz hogy így a vizsgák meg úgy miközben elmész ezekhez? Szépen megvezettél mondhatom! Tervezhettem itt mindent potyára, hogy mindkettőnknek jó legyen.... Mellesleg ezerszer többre vihetnéd, ezt te magad is jól tudod!
A végére már fel is hagyok a széles mozdulatokkal való magyarázással. Nem tudom mikor jött l a pillanat mikor jobbnak láttam testbeszéddel is megerősíteni a szavaimat, de most azonosulva tettemnek inkább csak abbahagyom egyszerűen és mérgesen újra a hajamba túrva felpattanok. Nem mintha állva nyugodtabb lennék vagy könnyebben elfogadnám azt, ami az igazság. Minden esetre egy próbát megért.
- Annyira rohadtul elegem van ebből. Sose tudsz őszinte lenni velem? Kimondani dolgokat? Ugyan mégis miért van ez, hm? Mi a sötét thesztrálvalagért nem mondtad el?
Nem mintha tisztem lenne számon kérni rajta bármit is, de mégis valamiért azt érzem, titkolta. Mintha szégyellte volna (mondjuk ezen van is mit). Ettől még esküszöm egy talárszabászatba elmenni felvarrómágusnak is nagyobb életcél. Igazából az jobban idegesít hogy még csak nem is magától bökte ki, hanem unszolásra. Nyíltan tudja már ezer meg egy éve hogy én mit és hogy akarok. Ő az, aki azon majrézik mennyire nem illünk össze. Hát talán igaza is van. Én nem kertelek, hanem nyíltan felvállalom a dolgokat. Ellenben ő képtelen őszintén megosztani az elképzeléseit. Voltaképpen ebből érződik, hogy nem is tervez velem. Már a múltkor is volt egy ehhez kísértetiesen hasonló felismerésem, de akkor elodázva kimagyaráztam...Ám most.... most már képtelen vagyok.

 6 
 Dátum: Tegnap - 14:52:28 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
„EGY SENKI”


[viselet]


1999 április
Tengerszem
[Phillip Rowle-t írta és rendezte Kean Rowle, köszönöm!]

Idegesen toporogtam a konyhában. A kávé éppen csak lefőtt, de a kellemes aroma sem nyugtatott meg, hiába emeltem a bögrét az orromhoz. Phillip… A gondolataim apám körül járt, ahogy nagyot sóhajtva elindultam a nappali felé, továbbra is a kávét szaglászva. Fel voltam rá készülve, hogy ennek a beszélgetésnek legalább annyira nem lesz jó vége, mint általában bármelyiknek, de végül is nem én voltam az, aki fenyegetéssel és zsarolással indította kettőnk közös történetét, hanem ő maga.
Már nem voltam közel sem olyan gyenge, mint Izland előtt, mégis pihenésre volt szükségem. Szinte minden porcikám azt követelte, hogy üljek le a kanapéra és csak elmélkedjek vagy aludjak. Így is tettem. Óvatosan takartam be a lábaimat és közben egy kis bűntudat pislákolt bennem, ahogy a tekintetem a kandallóra tévedt.
Lényegében kihasználtam, hogy egyedül maradtam a házban és elhívhatom apámat. Nem kértem Nat beleegyezését és nem azért, mert azt mondtam ez már az én otthonom is… egyszerűen csak nem akartam magyarázkodni. Apa nem akarta volna, hogy elmondjam mi vagyok… kinek a fia. Az neki sokba került volna mind a család, mind a szakma szemében. Ezzel még én magam is tisztában voltam.
Egy pukkanás jelezte, hogy valaki érkezett. Azonnal felpattantam, lelöktem magamról a takarót és odaléptem a kandallóhoz. Phillip Rowle szokás szerint szigorúan festett.
Szervusz! – Hirtelen ölelt meg, nem voltam rá felkészülve, de viszonoztam a szorítást. A paskolás a hátamon most jól esett, olyan közelinek látszott, akárcsak egy apa-fia kapcsolat valójában.
Szia… – suttogtam bele a vállába, majd elhúzódtam tőle.
Elképzelésem sem volt mit szól ehhez a házhoz. Köszönőviszonyban sem volt azzal a régi kis kuckóval, amit otthonnak neveztem, de még csak azzal a kastéllyal sem, amit ő adott nekem. Nem említettem meg neki, hogy Montregoval jártunk már ott… az az érzésem támadt, hogy ő ezekről a dolgokról már úgyis tud valamilyen módon. Nem véletlenül várt minket már ott a kávé és a tea a poros szalonban.
–  Ne haragudj, hogy eddig nem jelentkeztem. Minden rendben?
A kanapéhoz sétálva ültem le ismét, immár az apám társaságában. Összehúztam magamat és leterítettem magamat a takaróval. Nem, nem akartam neki jelezni, hogy baj van, de most tagadni sem volt erőm.
Igen, remekül vagyok… és megöltem valakit. – Cinikus hangon közöltem a tényeket. – Hogy vagy?
A tények nemes egyszerűségként törtek elő belőlem és a kérdés csak amolyan ráadás volt a végén. Láttam, ahogy apám tekintete megkeményedik, majd végig mér. Talán azon gondolkodott megőrültem-e, nem tudom. Csak néztem, ahogy nagyot nyel és szólásra nyitja a száját. Már felkészültem, hogy neki is csalódást okoztam.
Megöltél valakit? Kit? Ki tud még róla? – Hirtelen átcsapott hivatalos stílusba, ami meglepett. – El kell tűntetni a hullát?
Elmosolyodtam a kérdésen.
Eltüntettem a hullát. Nat segített… mert a volt szeretője volt az... – Erős akartam lenni, a hangom még is megremegett és dadogásba csapott át a beszédem. A pulóverem ujjához nyúltam és feltűrtem annyira, hogy láthassa a heget, ami még mindig azt hirdette: „Egy senki” viseli. – Mielőtt meghalt, megjelölt, örökre.
Valami furcsa, feszültségnek tűnő hullám szaladt át apám testén. Éppen csak egy pillanatra emeltem a tekintetemet rá a hegről… és örültem. Végre láttam, hogy mennyire aggódik értem és nem olyan volt, mint ott a romos kastélyban, mikor majdnem meghaltam. Most mást láttam rajta.
Nem vagy senki. Nagyon is fontos vagy sok embernek. Az az alak hazudott! Ígérd meg, hogy nem hiszed el neki. Bárkit megkérdeznél, ugyanezt mondaná.
Éreztem a hangjában valamiféle indulatot – habár talán csak bemagyaráztam, mert jól esett. Végre olyan volt, mint egy igazi apa és ezért hálás voltam neki.
Visszaigazítottam a pulóverem ujját, nem akartam tovább bámulni a feliratot. A keserűség még ott dolgozott bennem a puszta látványától is és újra meg kellett ismételnem magamban: Erős vagyok.
Te is tudod, hogy az vagyok… de nem baj. Már elfogadtam. – Egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat. – Kérsz egy kávét?
Nem néztem rá, csak a pálcám után kezdtem el kotorászni a beleegyezése után. Egy intéssel lebegtettem be egy másik csésze, kellemesen megleg italt a nappaliba, egyenesen apám ujjai közé.
Elliot, tölts velem egy hétvégét.
Valamiért bűntudatot hallottam ki a hangjából. Sajnálni akartam érte, de valójában azt gondoltam, hogy megérdemli. Fontos volt nekem a közelsége, egész életemben csak erre vágytam és most jutott el mindössze a bűntudatig. Az kellett hozzá, hogy egy örökre a karomat csúfító heg vágja a képébe azt, ami belőlem lett.
Minek töltsek veled egy hétvégét? A családodnak feltűnne.
A hangom gyenge volt. Visszadőltem megint a párnára, miután pálcát letettem a dohányzóasztalra.
Nem vagy jól. Elvigyelek egy medimágushoz? Vagy hívjak neked valakit?
Nem kell, jól vagyok. Ezt is túlélem, mint mindent. Fogalmam sem volt, hogy ilyen lehet, ha valakit Crucioval kínoznak… – válaszoltam. Tudtam, hogy ebben semmi megnyugtató nincs… de nem is akartam, hogy nyugodt legyen. Azt akartam, hogy aggódjon, hogy tudja milyen érzés az én apámnak lenni, mert ő távolról tapasztalta csak meg, míg Dean ott volt mellettem. Lehet, hogy csak ridegen nézett messziről vagy Danielt ölelgette, de ő volt az apám, ha akarta, ha nem.
Túlélő vagy, és ezért büszke is vagyok rád. Tudod, igyekeztelek mindig szemmel tartani, de ez sokszor nehezebb feladat volt, mint gondolod.
Láttam, hogy valamivel idegesebb lesz, de nem beszéltünk róla többet.
Szeretnélek kicsit elvinni innen. Ha kicsit kettesben töltenék az időt. Távol mindenkitől. A családomnak már nem nagyon tűnik fel, ha ott vagyok az se. – Tért vissza az eredeti témához, miután belekortyolt a kávéba. – Meg aztán kibírnak még nélkülem egy hétvégét, ha mégis.
Megrántotta a vállát.
Majd megbeszélem Nattal. Az történtek óta jobban aggódik, mint kéne.
Megitta a kávéja maradékát és letette a bögrét a dohányzóasztalra a pálcám mellé.
Természetesen, beszéld meg vele. De van egy feltételem az utazással kapcsolatban. Ha összejön, te választod meg hova menjünk. Csak figyeltem, ahogy a bögre koppan az asztalon és közben arra gondoltam: mennyivel kényelmesebb egy apámmal töltött hétvégéről fecsegni, mint arról, ahogyan megkínoztak. Talán ő is tudta ezt és ezért nem feszegette tovább a kényes témát.
Oda akarok menni, ahol elástuk a fickót. Szembe akarok nézni rendesen a történtekkel… de Natot sosem vinném vissza. Neki nem hiszem, hogy jót tenne. – Suttogtam és megérintettem a kezét. Csak a hálámat akartam kifejezni, amiért eljött és hajlandó törődni velem. – Nem mondtam neki rólad semmit, ezért is most hívtalak, amikor tudtam, nincs itthon.
A szemembe nézett. Olyan volt, mintha azt akarná kérdezni: tényleg ezt akarod, kölyök?
Rendben, akkor odamegyünk. – Egyezett bele. – Azért majd szeretnék találkozni vele egyszer. Meg akarom tudni, hogy megérdemli-e azt, hogy ennyi mindent feláldozz miatta.
Lassan bólintottam, elengedve apám kezét.
Nem számít, hogy megérdemli-e, mert már megtörtént mindez… és igazából én sem érdemlek meg szinte semmit. Ő mégis megadja.
Halkan beszéltem, de olyan őszintén, ahogyan csak tőlem telt. Még mindig éreztem azt a gátat, ami távol tartott Phillip Rowle minden eddigi közeledés próbálkozása alkalmával… most azonban ezt le akartam győzni.
És ha legközelebb is jön valaki? Vagy ő képes lenne érted ugyanerre? – A kérdések zápora ezzel kezdődött és ezzel folytatódott: – Komolyan így gondolod? Akkor miért tartasz ott, ahol most vagy? Akkor mikor kikerültél a Roxfortból azt hittem nem éred meg a felnőtt kort. Ezért kezdtelek el keresni, hogy a legtöbb esélyt megadjam neked. És lám, itt vagy. Felnőtten, boldogan. Esmé sem adott meg neked semmit? Jia talán nem adott neked semmit? Vagy Daniel és Dean? Bolond vagy kölyök, ha ilyenekre gondolsz.
Tudtam, hogy igaza van, de ez ég nem bizonyította azt, hogy meg is érdemlem mindezt. Felpattantam a kanapéról, a takarót gombócba gyűrve hagytam ott, ahol eddig ücsörögtem. Csak intettem neki, hogy kövessen.

 7 
 Dátum: Tegnap - 14:50:12 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
MÁR TUDOM...


 8 
 Dátum: Tegnap - 14:29:56 
Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Kean R. Rowle
Öcsi, senki se tanította meg neked, hogy a jég csúszik?


Azért szép mentés. Vigyorog

Avi: Dominic Cooper

 9 
 Dátum: Tegnap - 10:59:41 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
 
ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
Féltem hallani a választ. Esmé zokogása amúgy is egyértelművé tette, amitől tartottam. A hozzá tartozó dadogástól megfájdult a szívem, mert én tettem ezt vele. Ő szakította el magát tőlem, de azért, mert a családom megrémítette… az ami igazából valahol belőlem fakadt és miattam került az ő közelébe. Fájdalmasan nyeltem egyet, vissztartva a könnyeimet.
Már rég nem szorongattam az ujjaim között a csuklóját, távol került tőlem. Láttam, ahogy magához húzza a kezét, a hátát a falnak dönti és lecsúszik annak a mentén. Egyáltalán nem olyan volt, amilyenre emlékeztem és ez az én hibám volt. Én tettem ilyen törékennyé azzal, hogy egyáltalán az életébe erőszakoltam magamat… mert valljuk be, ha én ott, akkor nem próbálok meg folytatást követelni azon a hülye bálon és előtte, akkor nyilván nem lett volna semmi. Végül is én reagálhattam túl azt az első csókot – ami inkább csak egy puszi volt.
De igen. Ezért.
Odamentem mellé, leguggoltam.
Nem nézett a szemembe, de én megfogtam a kezét. Finoman végig cirógattam az ujjain, hogy tudja, nekem most is fontos. Nem úgy, mint régen, de az érzések nyoma mindig ott lesz bennünk és én éppen ezért nem tudok felkelni mellől, hogy aztán hátat fordítva kisétálni innen.
Bűntudatom volt, miután otthagytalak és folyamatosan a döntésem járt a fejemben. Az, hogy egy magyarázat nélkül otthagytalak, és ez mennyire szívtelen volt tőlem. De nem mertem elmenni hozzád. Két nappal azután történt, hogy otthagytalak. Bria talált meg, pont azt akarta elmesélni, hogy találkozott veled az iskolánál. Három napot voltam a Mungóban.
Leültem mellé és megszorítottam a kezét még egyszer.
Nem érek én ennyit. – Suttogássá halkul a hangom. –Kérlek, ne tegyél magadban kárt… mert az sokkal rosszabb, mint ott állni a kandalló előtt kérdésekkel a kezed után kapva.
Közelebb húztam magamhoz. Meg akartam ölelni, hogy érezze, sosem tudnék én rá haragudni… ugyanakkor az az érzésem is támadt, hogy meg kell védenem. Én rángattam bele az életembe, Lis csak ki akarta lökni, de olyan áron, amivel összetörte a szívét. Egyértelműen felelősnek éreztem magamat. Még egy életet tönkretettem. A megállapítás mélyen belém mart.
Itt vagyok neked mindig… – Suttogtam tovább. –Nem változtam meg, ugyanaz az ember vagyok, csak most már nem melletted fekszem le esténként aludni. Ettől még fontos vagy nekem és ha szükséged van rám, bármikor jöhetsz.
Nem érdekelt Nat véleménye. Tudom, hogy féltékeny lenne, mert már bebizonyította mennyire képes erre is miattam… ami valahol jól esik, valahol szórakoztató, másrészt nem választhat el attól, hogy helyrehozzam, amit tönkretettem. Igenis tönkretettem.
Kérlek, akármi van keress meg!
Még mindig halkan beszéltem, de már kicsit hangosabban, mint eddig. Még mindig öleltem magamhoz, remélve, hogy nem bújik ki a karjaim közül.

 10 
 Dátum: Tegnap - 08:53:37 
Indította Mathias Montrego - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara

[viselet]

1999. április

Mellesleg nem én szórakozom vele, hanem ő velem! Szilveszterkor pofán öntött egy adag pezsgővel, utána a leveleivel bombázott, valentin-napon persze felültetett legutóbb pedig ő csókolt meg engem nem pedig én őt, hiába tudta hogy Clemmel vagyok...
És egy újabb félreértés következett… Montrego már szinte le sem tagadhatta az érzéseit Lyana iránt. Persze nem volt ezzel semmi gond, hiszen az embert, ha egyszer elkapják az érzések, még a lázárás után is, hosszú ideig nehéz túllépni rajta.
  Szóval erről ennyit! Baromira nem én szórakozom mások érzésével!
A dacos hang, amivel beszélt bosszantó volt. Végül is nem én tehettem róla, hogy két nőt hülyít egy azon pillanatban… sőt, igazából engem nem is nagyon érdekelt. Csupán a saját tapasztalatom alapján osztottam meg vele valamit.
Azt hiszem, nem is kellett volna felvilágosítanom arról, hogy én valójában Clemről beszéltem végig. Nem csupán azzal kapcsolatban, hogyan mennek a dolgaik, hanem a szórakozásról is. Kétlem, hogy Lyanával meg tudná tenni ezt, ő egy talpraesett, a szó szoros értelmében nagyvilági nő volt – legalábbis így emlékeztem rá. Nem voltunk annyira jóban és nem is nagyon kerestem a társaságát. Montregoval ellentétben nekem nem az ilyen kis finom porcelánbabák tetszenek.
Alapvetően mondhatnám hogy minden rendben, tökjól megvagyunk a magunk módján...de... miért van az hogy mindig te vagy a seggfej ha segíteni akarsz a másiknak?
Még válaszolni sem volt időm, máris megtámaszkodott a korláton. Odasétáltam mellé és én is megtámaszkodtam, végig húztam a kezemet az öreg, teljesen átfagyott fán, majd a távolba révedtem. Nem akartam zavarba hozni azzal, hogy esetleg a szemébe nézek.
Ne akard megérteni a női logikát… – suttogtam. A hangomat talán el is sodorta a süvítő szél hangja, hogy Montrego ne hallhassa meg. Szívesen hozzá tettem volna, hogy: velem is azért szakított Esmé, mert védeni szeretett volna és ezzel lényegében helyrehozhatatlan hibát követett el. Azonban nem akartam a saját problémáimra terelni a figyelmet. Most Mathias és Clementine voltak a középpontban.
Sosem értettem a nőket. A húgomon sem tudok kiigazodni. Oké, agyzsibbasztó a vizsgaidőszak, meg mindenki túlhajszolt de... áhhh.
A szemem sarkából láttam, ahogy legyint.
– Mondhatjuk úgy hogy ugyanolyan kishitű mint most te magad. Valamiért a fejébe vette hogy nem jön egyetemre, ami már önmagában bosszantó, na meg hogy mi nem is illünk össze. Persze ebbe jórészt besegédkezett a húgom is...
Sóhajtottam és megint elmosolyodtam.
És az miért akkora baj, hogy nem megy egyetemre? Akkor szakítani kell vagy mi van? – értetlenkedtem, de ezúttal nem gúnyosan.
Végre Montrego felé fordultam és megpróbáltam kedvesebb arckifejezést ölteni, mint általában. Eszembe jutott, hogy milyen idióta problémáim voltak a Roxfortban… nyilván nem az egyetem kiválasztása és összeköltözés a barátnőmmel, de a csajok még engem is állandóan lefárasztottak. Nagyrészüket persze csak kihasználtam és kiraboltam, egyedül Lis volt, akivel tényleg „jártunk” is. Az sem volt komoly kapcsolat, végül is egy aranyvérű lányt kellett szórakoztatnom, amikor éppen olyan kedve volt. Azért élveztem az együttléteket, de lényegében sosem gondoltam túl a dolgot.
Valahol irigyeltem Montregot, hogy megadatott ez neki. Ott állt egy választási lehetőség előtt, ott volt minden dráma az életében, amit ennyi idősen megélhet az ember.
Pedig biztosan összeilletek, ha már több, mint két hónapja együtt vagyok. – Megpaskoltam a vállát barátságosan. – Szerintem van olyan megoldás, amivel a Roxfort után is együtt maradhattak. Például összeköltözhetnétek és egy jó kandallóval szinte akárhová el lehet jutni.
Olyan egyszerűen hangzott a számból a megoldás. Hirtelen túl jófejnek is éreztem magamat, amitől zavarba jöttem és persze ez okozza általában a problémát.
Ne hallgass a húgodra! Tök jó nő, de kétlem, hogy releváns lenne a véleménye Clemmel kapcsolatban. – A vigyor hirtelen olvadt le a képemről. Azt hiszem, a mondandóm első felét nyugodtan kihagyhattam volna… hacsak nem akarom apró darabokra töretni az összes csontomat.
Mármint csinos lány… – köszörültem meg a torkomat.

Oldalak: [1] 2 3 ... 10
FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 08. 23. - 20:20:32
Az oldal 0.084 másodperc alatt készült el 23 lekéréssel.