Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Dátum: Tegnap - 23:20:32

Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Solace Barbon

hybrid stigmata

2006. március 4. szombat

Lucinda Yaxley

Szégyenteljes, szégyenítő gondolatok, mild káromkodás

Hét hónapja minden héten láthatom, még se láthattam igazán. Más az, amikor Babbling professzor óráján kell kapkodnom a jegyzeteim között megannyi másik diák között, hogy egyáltalán legyen esélyem bepótolni a több éves lemaradást, és más a jelen nyugalma, amikor békében el tudok időzni a részletekben úgy, ahogy máskor nem. Az egyszerű hétköznapok nem mindig alkalmasak abban, hogy a szépségnek áldozzunk figyelmünkből, és értékelni tudjuk azt. Ugyanez igaz a Kamrára is; ha tehetném, még egyszer lemennék oda, a Tempus bűbáj sürgetése és a palantírok társasága nélkül, pusztán csak azért, hogy újra megnézhessem saját szemeimmel azt a mágikus építészeti csodát, melyet Mardekár Malazár a kastély alá rejtett.

Rohadtul nem lenne okom Lucinda mellett mosolyogni, de mégis odakúszik egy ostoba mosoly az arcomra, ahogy arra gondolok, milyen pocsék átoktörő lesz belőlem. A rúnákat alig ismerem, ehelyett az elátkozott piramisokban és egyéb erődítményekben turistáskodok majd, és hosszasan ámuldozok minden freskó és minden ajtódísz után.

Igaza van. Bassza meg, igaza van! Történetesen tudom, hogy Lucinda a saját buborékján kívül nem annyira szívesen látott vendég, ami részben családi hírnevének, részben pedig káprázatos személyiségének köszönhető. Én legalább a humort értem valamelyest, Lucinda mellett azonban nem mernék egyetlen ostoba viccet sem elsütni. Ugyanakkor oly könnyűnek tűnik a léte így kívülről; oly könnyű lehet az a lét, ahol tényleg semmi sem ér el hozzád, senki nem tud meghatni, és senki nem tud eltántorítani. Bármennyire is igyekeztem úgy tenni, mint akiről a kritikák lepattannak, ez nincs így, és szépen, lassan magányosabbá váltam, mint akkor, amikor még nem volt körülöttem senki.

Irigylem ezt a szabadságát, és áhítom az ismételt felszabadulást. Ez egyszer már megtörtént, akkor, amikor a nevem szólították a Tűz lángjaiból. Mert akkor az egész világ megismerte szégyenem. Nem volt többé hova bújnom, sőt, akár felvehetném a vadászok valódi, eredeti nevét is. Nem lenne jelentősége. Többet már nem kell félnem attól, hogy kiderül.

Ugyanez vár rám azokkal a becsmérlő szavakkal, melyekkel teljesítményem akarják aláásni. Ellenségnek hisznek, ellenséggé képeznek, noha soha egyiküknek sem ártottam. Önbecsülésük fájdalmát hamis szavakkal csillapítják. Az a pillanat, amikor ezt felismertem, megadta a szabadulás kulcsát, meggyengítette a láncokat, amik saját korlátaim között tartanak. A láncok azért még mindig fojtogatnak; ott szorítanak nyakamon és csuklóimon, ám már elgyengült a folyamatos küzdelemtől velem. Csak arra várnak, hogy végleg kitépjem magam belőlük.

És akkor ott van a titkom, mind közül a leggyengédebb, legféltettebb, amit még magamnak sem igazán tudok és merek megvallani. Még nem állok készen arra, hogy szembenézzek saját magamra. Pedig ha egyszer túlesnék rajta, ha mondjuk Vitrol megint a fényre kényszerítene, akkor nem lenne választásom…

Bár egy dolog mégis.

- Így lesz, Lucinda. - biccentek egyet határozottan, majd levetem magam a mellette lévő helyre olyan hirtelen, hogy az is félő, a pad majd összeesik alattam.

Többet nem fog senki se szenvedni miattam, nem. Ez már rég nem arról a kurva esküről szól, amit megtettem neki, hanem arról, hogy kiknek az épségét kockáztatom. Ha a bálon meghúzom magam, és ugyanolyan jelentéktelen maradok, mint a többi bajnok, akiket a saját újságíróik említésre se méltattak, akkor Tavish nem kerül bajba. Akkor Tavishnak nem kell Mallal töltenie a bál utáni napokat a Gyengélkedőn. És még ki tudja, hogy mit indítottam el a Roxforttól sokkal távolabb… Nem kis önuralom az ára, de le kell mondanom arról, hogy egyéniség legyek. Az én személyem nem számít, sőt, az se, hogy mit vetítenek rám. Legyek hát az első számú közellenség a poszttraumás háborús stresszben élő briteknél, és legyek én a szenátor kedvenc bajnoka! Nem fontos, nem érdekes, legyen, ahogy akarják.

Csak abba tudnék belesorvadni, ha azon kevesek is feltételezések alapján ítélnének meg, akiket lassan, de mertem közelebb engedni magamhoz. Illetve az az egy… mindegy.

- Mindig adtam a véleményedre, Lucinda. Nem lehet benne semmi meglepő. - felvonom a szemöldököm a kérdésére. Még a könyvet is elfelejtem felcsapni annál a leckénél, ahol tartottunk.

- Tudod jól, hogy elvisznek a fellángolásaim, és olyankor nehezebben látok tisztán. Nem látom a hibáimat, a valódi gyengepontjaimat, de az erősségeimet se igazán. - pedig szerintem egész hideg fejjel tudok gondolkozni vészhelyzetekben is, és többnyire megfontolt vagyok a döntéseimben. Nagyjából tart ez addig, amíg el nem kap valami érzelem, mert akkor pusztítok, akkor csak rombolok, és nem feltétlen csak a Tusára gondolok itt, hanem az egész életemre. Ismerek olyan elixírt, ami letompítja az érzelemvilágomat, de egész évben hozzá se merek nyúlni a bájitalaimhoz a Serleg figyelmeztetése óta.

- Eskü ide vagy oda, de partner szeretnék lenni, Lucinda. Nyilván nem ígérhetem, hogy megnyerem az Államoknak a bajnokságot, mert ez nem csak rajtam múlik. De mind tudjuk, hogy Vale… ha ő hozza haza a győzelmet, az megint csak konfliktusokat szül. Velem kell beérniük, nekem kell úgy teljesítenem, hogy ne hozzak szégyent az iskolánkra. Belátom, ez már rég nem rólam és az egóm kielégítéséről szól. - azt valószínűleg senki és semmi nem tudná kielégíteni, mert mindig van valami új, amire vágyik, mindig kell neki a nagyobb falat. Ha most azt is gondolnám, a Tusa potenciális megnyerése után elégedett lenne, jól tudom, hogy azt is meg fogja majd emészteni, mint a többit.

Karakterek / Vivien M. Smithe

Re: ♫ Scars on her skin replace kiss of the man ♪

Dátum: Tegnap - 20:56:11

Indította Vivien M. Smithe • Utolsó üzenet: írta Chikara Tetsuya

So you can drag me through hell If it meant I could hold your hand

Vivien M. Smithe

TW: káromkodás, fizikai erőszak említése, vér, traumák említése

Kintsugi.
Életemben nem jutott még eszembe ez a szó, talán azt sem tudtam, hogy ismerem. A művelt japán nép már évszázadok óta be akarja bizonyítani fűnek, fának és virágnak, hogy nekik minden jobban megy -kivéve mondjuk a szaporodást, mert abban eléggé gyérek nyomorultak az utóbbi években, már ha lehet hinni a statisztikáknak, amiket a franc tudja miért olvasok el-, szóval ahelyett, hogy a törött kerámiát egy szép nagy mozdulattal kibaszarintanák a szemétbe, inkább nekiállnak arannyal vagy ezüsttel feljavított lakkal összetapasztgatni. Aztán meg büszkén állítják, hogy van valami szép és nemes a sérültben és a sérülésben is, hogy mindkettő része az adott tárgynak, ami épp annyira becsülendő, mint a tökéletesség maga.

Valami ilyesmivel ugrott nekem Ishida sensei, amikor megpróbált kicsit összekaparni lelkileg a balesetem után, én meg úgy néztem rá, mint egy komplett idiótára. Még akkor is azt gondoltam, hogy ez valami világi baromság, amikor megkaptam a lábam első prototípusát, ő pedig azt mondta, hogy ez maga az új esély. Úgy járkáltam a kertben, mint valami merevlábú gigapingvin, és nem igazán láttam a kintsugi értelmét, azt meg pláne nem, hogy ennek mégis mi a fene köze van hozzám, meg a helyzetemhez. Aztán jött Vivien, és azt hiszem, mostanra sikerült megértenem valamit ebből az autentikus japán idegbajból.
Mindketten eltörtünk az életünk egy pontján, rajtam talán látszik, de az övé sokkal fájdalmasabb, súlyosabb. Ironikus, hogy ha valaki csak úgy könnyelmű szemmel ránk pillant, az én lábamat veszi észre először, Vivient pedig teljesen egészségesnek gondolhatja. Hatalmasat tévedne az ilyen ember, másrészt meg nem nagyon örülnék neki, ha hesszelne minket valaki azon pörögve, hogy vajon mi a szar bajunk van.

Megrepedtünk és így töltöttük a napjainkat. Azt hiszem, egymást is számtalanszor újra és újra megrepesztettük, mert nem tudtunk mit kezdeni azzal, ami köztünk történhetett volna már hónapokkal ezelőtt. Néha én engedtem, néha ő. Barcelonában semmit se szerettem volna jobban, mint normális ember módjára elvinni egy randira, de ő baszott minden igyekezetemre és úgy döntött, sokkal jobb szórakozás átcseszni a fejem,és továbbállni egy másik faszival.
Októberben ő határozta el magát, megkeresett, és legalább tizenöt percig képesek voltunk értelmesen beszélgetni. Akkor nem értettem a derűt az arcán, amikor egyedül talált a hülye könyvemmel, meg a macskámmal, de most már kezdek rájönni. Annak örült, hogy ellenére mindennek nem mással töltöm az időmet, én pedig annak örültem, hogy viselkedtem, ahogy viselkedtem, ő mégis úgy érezte, hogy van még értelme velem foglalkoznia.
Aztán füstbe ment ez is.
Bocsánatot akartam kérni, de az első nekem nem tetsző válasznál sávot váltottam, és nekiálltam a vérét szívni. Átgondoltan, direkt. Ki akartam figyelni, hogy mi dühíti fel a legjobban, az arcába vágtam a saját igazságom, ő pedig kinevetett, megalázott, de mégsem tudta elrejteni, hogy mennyire vágyik rám.
Nekem ugyan nem kellhet egy ilyen szivola, akkor ezt gondoltam , és egy ideig tartottam is magam hozzá, talán néhány hétig kibírtam, hogy ne kerüljek az útjába, hogy ne beszéljek vele, és ne is érjek hozzá. Novemberben viszont minden gyökeresen megváltozott.
Azt hiszem, akkor kezdtük el…, hangozzon bármilyen elbaszottan is, de elkezdtük megjavítani egymást. Ezüst kettőnk közt az őszinteség és a bátorság, Vivien bátorsága, mert azon a korahajnalon valami olyanba kezdett, amit már nem lehetett visszafordítani. Talán akkor indult meg minden, az is lehet, hogy már rég bennem volt a csírája, de most úgy gondolom, hogy akkor szerettem belé igazán.
És megszűnt minden, amit előtte gondoltam kettőnkről -~~Gárdonyi Géza sírfeliratában nagyjából az egész ki bírt volna fejeződni, „Csak a teste.”~~- arról, hogy egy ilyen idegbeteg, rafinált nőtől jobb távol maradni, hogy elég egy menet, aztán mehetek tovább.

Most pedig itt térdelek, a talpából szedegetem ki az üvegszilánkokat a puszta kezemmel, és azt érzem, hogy ez kurva kevés. Lehet, hogy én is kevés vagyok neki a felesleges dühöngésemmel, meg a köcsög kis kommentjeimmel, amik csak azért jönnek ki a számon, mert mást nem ismerek. Mi van, ha én is csak egy újabb faszfej vagyok, aki bántani fogja? Közel engedett, ilyen közel csak Hera áll hozzá, mi van, ha…elbaszom? Talán a tükörképes hallucináció Chikarának igaza van, és nem vagyok elég hozzá. A gondolatot is gyűlölöm, meredten nézem a lábát, és gondterhelten ráncolom a homlokomat, biztosan azt gondolja, hogy lába miatt csinálom, azért szól közbe, de rohadt hálás vagyok miatta, mert kizökkent a felesleges önmarcangolás állapotából.

Nem tudok nem elmosolyodni azon, hogy az köt minket egymáshoz, hogy egyetlen normális ember sem tudna minket elviselni, anélkül, hogy bevonuljon valami jópofa kis szanatóriumba kiereszteni a felgyűlt agyfaszt. Mit is csinálnék én egy normálissal? És velem meg, ugyan mi a faszt kezdene valaki, aki nincs totálisan elbaszva? A félmosoly ottragad az arcomon, milyen kurva kedves tőle, ha igyekszik nem hagyni, hogy a szokásos módon csináljam a baromságom. Agy nélkül, természetesen. Hogyan máshogy?!
-Tudod mit? Hogy nekem se legyen igazam, meg neked se…legyen fele-fele arány, hmm?
Engedném, hogy nevetgéljen az ormótlan hülyeségeimen, persze, hogy engedném, kötéltáncolnék is, ha épp az fakasztaná mosolyra, pedig ekkora izomtömeggel az nem lenne valami jópofa.
És akkor, ha már ott tartunk, hogy mi nem jópofa…hát itt vannak ezek a hangok, amikről tény, hogy eddig ötletem se volt, de valahogy illenek a képbe, de azért el is gondolkodtatnak.
Gyakorlatilag ez most jelentheti azt, hogy a lány, akiért a fél lábamat -de vicces- odaadnám, egy kicsit skizofrén volt, de már nem? Mitől nem? Hű, Buddha fapapucsára…na jó, nem baj, nem para. A lényeg, hogy már nem skizofrén, és ennek mindketten örülünk…azt hiszem. Mondjuk, ki tudja? Újabban nekem vakerol vissza a türkörképem, szóval lehet cseréltünk!
-Hát…őszintén, most szeretnék valami kegyetlen okosat mondani, de nem igazán tudok-mosolygok rá és a keze alatt doromboló macskára zavartan, mert valljuk be, erre nehéz normálisan reagálni, nem mintha épp arról lennék híres, hogy mindig, minden körülmények között a lehető legnormálisabban csinálnék bármit, ugyebár- de én kíváncsi vagyok a gondolataidra.

Ez legalább igaz, másra sem vagyok kíváncsi már jó ideje, főleg mióta így nekiugrottam ezzel az egész elbaszott szerelmi vallomással, aminek nagyjából se helye, se pedig értelme nem volt ezen telibevert bálon, amin szegény lány már amúgy is egy csavaron lógott mentálisan, de hát rólam van szó. Elkapott az emocionális szóhányás, és minden csak úgy kiugrott a számon, és most megveszek, hogy megtudjam, mit is gondol erről az egészről. Közben pedig ott van köztünk még minden más, amit nem volt időnk és lehetőségünk megbeszélni, mindent, amit nem akarok tudni, és mégis érzem, hogy hallanom kell, addig nem nyugodhatok.
Mindezt el tudom felejteni, amikor ilyen közel van, nem csak a testemhez közel, hanem valahogy a szívemhez is. Ijesztő, soha az életben nem fogalmazódtak meg bennem ilyen gondolatok, most pedig csak úgy rám törnek. Nem tudom, meddig térdelünk a hideg padlón, reflexszerűen nyúl a kezem az arcához, hogy simogatni kezdjem, és néhány percre egyszerűen úgy érzem, hogy jó. Nem kell ragozni, meg masnit csomózgatni rá, egyszerűen jól érzem magam a közelében, közben pedig észlelem, ahogy a tarkómon égnek mered minden egyes apró szőrszál, és akkor megszólal, és ez a mondat úgy ránt vissza a valóságba, mintha külön gravitációs mezeje volna. Mindez azért, mert nem bírtam megszárítani a kibaszott hajamat!

Nyelek egy hatalmasat, mondhatok nemet, és örökké gyáva patkány leszek a szemében. Kihátrálhatok, és megkockáztathatom, hogy soha a büdös kurva életben nem lesz újra megfelelőbb pillanat ennél. Az a választás lényege, hogy nincs választás, most vagy soha, még akkor is, ha itt és most azon merengek, hogy nem lehetne-e mégis inkább soha.
-Kibaszott ijesztően-választom a frontális őszinteséget, miközben a kezeiért nyúlok, hogy felhúzzam magammal, és leüljünk az ágyra a komfortmacska mellé. Végül is, ha már ilyen súlyos dolgokról kell beszélnünk, legalább ne kelljen már a kövön térdelnie közben.
-De csináljuk!
Miután kicsit kényelmesebb helyzetbe kerültünk, bizonytalanul kezdem vakargatni Catkara füle tövét, mert…baszki, most mit mondjak, amitől bármi is jobb lesz. Melyik elefántra mutassak rá, amikor annyi áll ebben a nyomorult szobában, hogy egy egész rezervátumot lehetne velük teleszaporítani.
-Asszem pánikrohamom, vagy mim volt. Én csak...-bárcsak lenne elég eszem, hogy jól tudjam megfogalmazni azokat a dolgokat, amik a fejemben vannak, bárcsak baszdmeg, egyszerűbb lenne ez az egész- kurvára kivoltam, hogy történik veled valami, hogy mi lett volna, ha később érek oda, vagy kiütöm magam és nem is megyek. Vigyáznod kell magadra, mert még a végén szívrohamot kapok!
Szar vagyok ebben a nagy igazmondásban, kegyetlen szar, és még szégyellem is magam miatta, mert hirtelen azt se tudom, miről kellene beszélnem, így csak nézek rá, bánva minden kurva bűnöm, és…nem tudom, remélem, hogy kérdez, mert most hirtelen annyira össze vagyok zavarodva, hogy azt se tudom, mit kellene mondanom.

2005/2006-os tanév / Déli szárny

Re: Déli kilátó

Dátum: Tegnap - 17:32:59

Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Heranoush Fletcher

pinkie swear? knife swear. that's better

ում է ուղղված Chikara Tetsuya

ամսաթիվ 2006. február 4. szombat

զգուշացում բովանդակության վերաբերյալ

alkohol, mild káromkodás, népírtás említése

Csak egy csálé legyintésre futja, mikor Teccu olyat állít, ami nyilván sületlenség. Én? Alkoholt? Ugyan már! Van elég alkoholista a családomban és az utcámban, és ha ez nem lenne elég, ott van nekem Jenkins, mint elrettentő példa. Ég tudja, mit keres a Mardekárban. Gondolom, Connor pömpölőjét, bár ráért volna ezzel ballagásig. De jó lesz, hogy jövőre nem ezen kettő nyálzását kell majd végignéznem!

- Դու այստեղ հիմարություններ ես խոսում, Տեցու։ - csak a miheztartás végett, azért tudja már, hogy kivel beszél. Meg aztán biztosan tudnék róla, ha alkoholt ittam volna, vagy ha részeg lennék. Heranoush Fletcher sose fog ilyen mélységekbe süllyedni, mert Heranoush Fletcher generációk óta az első lesz, aki ismét a maga méltatlanságába emeli a Fletcher nevet! Nem elégszem meg többé kisstílű fogadásokkal vagy turisták átbaszásával; az én helyem az alvilág trónján van, és mint egy pók, húzogatom ~~Jenkins paprikás vízét~~ a szálakat úgy, ahogyan az nekem tetszik. Túljárok minden auror eszén, és korruptálom a politikát, tisztán anyagi haszonért cserébe, a Zsebpiszok-köz patkányai pedig nem mernek majd, csak lehajtott fejjel közlekedni a közelemben! Az égnek emelt arccal hallatom gonosz, ám sajnos igen vékony hangú kacajom. El ne felejtsem egy varázslattal mélyíteni a hangom legközelebb, hogy félelmetesebbnek tűnjek.

- Azt tudtad, hogy a részegségben azt élvezik az emberek, hogy a szervezet küzdelemben van? A májad küzd a benne lévő mérgekkel. Amit nem tud lebontani, az a véráramodba kerül és eljut egészen az agyadig. - Tetsu maga is láthatja, hogy az eszem még a régi, tehát minden bizonnyal téves a következtetése, hogy részeg lennék. Más magyarázata lehet annak, hogy ilyen vicces most a korlát alattam. Talán álmodok. Talán a cukor volt sok. Nem tudom.

- Tényleg csípett kicsit Jenkins paprikás vize. Համեղ չէր։ - legközelebb nem fogok kérni belőle. Vagy feldobom cukorral. Biztosan sokkal többet tudok meginni belőle, ha belekeverek egy kis cukrot!

Hosszabb ideig kell gondolkoznom (és tartanom a mellettem lévő kastélyfalat). Komoly koncentrációt igényel, hogy felfogjam, miről hadovál Tetsu, miért ömlött ki a gyümis italom, és le ne essek közben. A mochi jó, annál csak Vivet szeretem jobban, meg a vörös pandákat, mert azok iszonyatosan cukik. Az innivalóm a földön, sajnos annyi neki, és csak remélhetem, hogy van még belőle a klubhelyiségben. Az meg, hogy az anyanyelvemen hadováltam neki, őszintén nem tűnt fel, felőlem akár oroszul vagy japánul is mondhattam volna. Koboldul talán nem, mert az az egyetlen olyan nyelv, amivel nem tudok érdemben haladni, mert nincs senki, akivel gyakorolhatnék. Valahogy a környezetemben senki nem tud koboldul. Meg ami azt illeti, örményül sem, vagyis nem a Roxfortban. Tetsunak sokkal könnyebb ilyen szempontból, az ő országára még az ilveresek is rá tudnak bökni egy vaktérképen, az enyémről meg csak egy hollywoodi rock zenekarra asszociálnak.

- Այո՛, Տեցու քեռի, հիմա արդեն իջնում եմ։ - forgatom a szemeim, és a mondatom is gúnyosabbra sikerül kissé. Ha a szavaimat nem is érti, a gúny szerencsére univerzális, minden nyelven megértik. Ezúttal az se véletlen, hogy nem angolul jártattam a számat. Azért csak kicsit sikerül majdnem lezúgnom a mélybe, de valahogy nem tudom komolyan venni az egészet. Nevetve zuhézok le Tetsu mellé, és borulok rá úgy, hogy szorosan meg tudjam ölelni. Egyrészt még sose csináltam vele ilyet, másrészt pedig egész stabil kapaszkodónak bizonyul. Mert a padló még mindig hullámzik alattam.

- Te legalább tudsz kivel beszélni. Örményül senki se akar megtanulni. Még a világkiállításon se képviseltettük magunkat. - nagyon szerettem volna megismerni korombelieket az anyaországból, és még inkább szerettem volna a mágikus történelmünkről és kultúránkról tanulni, de ugye mi nem vagyunk jelentősek, csak párszor akartak kiirtani minket. Az ottani rokonaink mind muglik, úgyhogy nekem csak a könyvtár marad arra, hogy okuljak.

- Elárulok egy titkot, Tetsu, de lécci, ne haragudj meg, meg ne is köpj be senkinek. Ha beárulsz, én beárullak Viviennek és többet nem áll szóba veled. - úgyhogy mindkettőnknek a legjobb az, ha egyszerűen tartja a száját. Nekem is bölcsebb lenne, de már pofázok is, miközben továbbra is úgy csinálok, mintha Tetsu egy oszlop lenne a folyosón, amibe belekapaszkodhatok.

- Egy kicsit csalok minden meccsen. Nem direkt van, Fletcher becsület szavamra! De egész jól szoktam tudni, ha valaki hazudik nekem. Ezzel itt, ni! - megemelem a fejem, alig kell kitörnöm a nyakam, hogy a szemébe nézhessek, aztán vigyorogva megérintem a legfontosabb és leghűségesebb érzékszervemet - az orromat.

Általános / Három Seprű :: Társalgó

Re: Ünnepeljünk!

Dátum: Tegnap - 14:53:08

Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Vivien M. Smithe

Ծնունդդ շնորհավոր, իմ հոգու մի կտոր

A kép AI által generált

Boldog Születésnapot Hera! Ez a nap nekem talán nagyobb ünnep, mint neked. Ezen a napon 16 évvel ezelőtt született meg az az ember, aki minden valószínűség ellenére is megtanított újra bízni, aki a legnagyobb támogatóm, legerősebb támaszom és családom lett ebben a kegyetlen, de egyben gyönyörű világban.

Ծնունդդ շնորհավոր, իմ հոգու մի կտոր

Ősi tekercsek / Kötelezően ajánlott!

Re: Patrónus-lista

Dátum: Tegnap - 11:02:58

Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Sienna Scrimgeour

NÉV: Sienna Rosaria Scrimgeour
PATRÓNUS ALAKJA: Wallisi feketeorrú juh

INDOKLÁS: Sienna számára is meglehetősen nagy rejtély még. Talán, mert könnyen barátkozik, de azért nekifut fejjel mindenkinek, aki irritálja. Talán a rengeteg Roxfort-völgyben lévő birka emlékeztetni valami otthonosra. Talán csak ez az állat reprezentálja legjobban az emlékeket és gondolatokat, érzéseket, amelyekből létrehozza őket.
ÍGY TANULTA MEG: Sienna édesanyja tanította meg a varázsigét, a kézmozdulatot és azt, hogy hogyan kell használni a varázslatot, de Sir Daniel Tayilor mentorálásával hozott létre először sikeres, alaktalan patrónust. Először 2006. április végén tudta először megidézni a patrónus állatalakját sok gyakorlással, illetve az ezt gátoló komplexusainak részleges javításával. Éles helyzetben nem volt lehetősége kipróbálni.

Karakterek / Sienna Scrimgeour

Re: On the way to nowhere

Dátum: Tegnap - 07:12:21

Indította Sienna Scrimgeour • Utolsó üzenet: írta Sienna Scrimgeour

Roxfort-i birtok, 2006. április 29.

18+

- Kész is.- vetek egy pillantást az ingemre, mielőtt átadom a félig megivott cidert Floriannek, és átveszem tőle. Valószínűleg én is helyre tudtam volna rakni a szakadást és a letépett gombokat, de biztosan nem ennyire szépen, ő ráadásul valahogy ki is vasalta abban az öt percben, amíg erre figyelt. Kevés embert ismerek, aki ilyen tökéletes háztartási mágiák terén.

- Szerencséd volt. Fogadjunk, hogy nem tudod megismételni!- ahogy felállok, és felveszem az inget, a mosolyom egy pillanatra megfagy, ahogy hirtelen megragadja a csuklómat, és néhány másodpercig biztos vagyok benne, hogy itt és most elfogadja és teljesíti a kihívásomat. Ahogy megcsókol, úgy érzem, hogy szeretném is- a szabad kezem a hátáról az oldalára, majd az övére vándorol, de tudom, hogy kevés időnk maradt.

Bármilyen sokat dolgoztunk rajta, hogy Florian Üvegházak tövében felállított sátra láthatatlan és hallhatatlan maradjon, a fű mozgását alatta nem tudtuk reálissá tenni, és ha valaki közel jön, gyorsan észreveheti, hogy valami furcsa- onnan pedig talán már egy harmadéves is feloldaná a piknikünket elrejtő védelmet. Kicsit ki is ráz a hideg, amikor elenged, és lassan elkezdi begombolni az egyenruháját; szívesen maradnék még, és nem csak azok miatt a franciákról ismert sztereotípiák miatt, amelyeket abszolút tovább erősít. Jól érzem magam a társaságában, és úgy érzem, hogy bízhatok benne (ami továbbra is vörös zászló, ő lenne az első, akivel úgy fekszem le, hogy tudom a nevét, és nem használ ki vagy szúr hátba valahogy).

- Holnap. Apám küld még abból a borból, amit a bál után ittunk, szerintem lassan ideér. De szívesen vállalom a többi ruhádat is.- elfog a rossz érzés, ahogy a szemébe nézek. Tudom, hogy két hónap múlva visszatér Marseillebe, és bármennyire több ez az egész, mint aminek azon a bál utáni bulin indult, nemsokára vége lesz. És talán nem is hatvan nap múlva; a következő hétvégén eldől a helyezésünk a Kviddics Kupán, utána pedig jönnek a RAVASZ vizsgák, a Trimágus Tusa, és egy ki tudja, milyen jövő.

Készülnöm kellene. Edzenem kellene, gyakorolnom a varázslataimat, egyben tartani a Kviddics csapatot még egyszer utoljára, tanulnom, terveznem a jövőmet. Megszabadulnom attól az érzéstől, hogy megint megmar egy kígyó, attól a félelemtől, hogy mindenki szánalmasnak tart, hogy az egész világ látta, mennyire tele vagyok gyengeséggel. Harcolnom kellene az első helyért, még ha nincs is meg bennem Lolita tehetsége, és nem is harcol egy egész államaparátus csalással és korrupt zsűrivel a győzelmemért, hinnem kell, hogy valahogy sikerül. Még ha soha nem is nyertem semmit.

- Baj van? Valami rosszat mondtam?

- Nem, dehogy, minden rendben.

- Megint azokon a kurva kígyókon gondolkodsz, ugye? Mert ha igen, ne aggódj, jól teljesítettél… tudod, hogy remek varázsló vagyok, de ha a Serleg engem választ, száz marással jöttem volna ki, a második után meg feladom. És le sem dobtad a párodat, pedig csak neked meg a mi bajnokunknak volt nehezebb. Emelj meg!

- Ennek semmi értelme. Én…

- Chut! Csak emelj meg!- megfogom a kezét, ahogy a számra teszi a mutatóujját, belenézek a szemébe… kevesen vannak, akik elfeledtetik velem a rossz érzéseimet. Florian egy közülük.

Akkor is mosolygok, amikor enyhén leguggolok, hogy átkaroljam a combjai körül, hogy térdből megemeljem. Tovább mosolygok, amikor remegni kezdenek a vállaim, a hátam, a lábaim, amikor kicsit megbillenek, de nem teszem le. Hiába nehezebb nálam, meglepően könnyen tartom, és ahogy felnézek az arcára, ahogy hozzáér a feje a sátor tetejéhez, úgy érzem, mintha ismét hatodév elején lennék: szinte teljesen szabadon az összes nyomástól, amely újabb és újabb köveket helyez az összetörésemre rám helyezett kosárba.

- Jó, most már letehetsz... azt hiszem, hogy van egy hangya a hajamban.- végigsimítok a karjaimon, miután leteszem a földre. A mosoly továbbra is az arcomon ül, ahogy kilépünk a sátorból, és nézem, ahogy egy pálcaintéssel az egészet begyűri valahogy a hátizsákjába, kosarastul, skót kockás pléddel és azokkal a tankönyvekkel, amelyeket az ő iskolája használt tavaly arra, hogy felkészítse őket az RBF-jeikre.

- Holnap idézek egy kígyót, és megfogod majd... ne röhögj! Ha a faszomra gondoltam volna, azt mondom. Nem, idézek egy kígyót, te meg felveszed, és rájössz, hogy csak egy buta lábatlan gyík hegyes fogakkal, amelyeken kémiai izék vannak, amelyek kellemetlen dolgokat váltanak ki a véráramba kerülve. Aki meg lenéz a próba miatt, idióta... akit az zavar, hogy nekivetkőztél, irigy rád, aki meg lenéz azért, mert kiakadtál a kígyók miatt, valószínűleg sikítva hívná az anyját, ha találna egyet az ágyában. Nincs semmi, amiben lemaradtál a bajnokoktól.- kedvem lenne újra megölelni, rávenni, hogy állítsa fel újra a sátrat, és töltsük kint a skót áprilisi éjjelt, ne foglalkozzunk a következményekkel- talán tényleg nem zavarna, hogy megbüntetnek, és talán Revan sem aggódna értem, de azt semmiképp nem akarom, hogy rá kényszerítsem a hírnevet. Látom, hogy sokaknak nehéz miatta, és neki azután is lesz élete, hogy visszamegy Franciországba, és elfelejt engem.

- Sok dologban vagyok a második legjobb. Én vagyok a második legjobb párbajozó Lolita után, a második legjobb kviddicsező Connor után, a második legjobb sportoló Connor után... de az egyetlen dolog gondolom, ami különleges bennem, hogy a másik három női bajnok szőke, meg itthon emlékeznek páran apámra. És nem pozitívan.

- De nem egy kviddics meccset fogtok játszani, párbajozni meg gondolom maximum azzal az amcsi csávóval fogsz, Lolita biztos nem akarna megtámadni téged. De tegyük fel, hogy olyasmi lesz, amiben nem te vagy a legjobb: számít ez? Az a lényeg, hogy aznap ki a legjobb, és ha hozod a maximumot, simán lehet, hogy felülmúlsz valakit, aki bármikor máskor jobb lenne nálad. Szerinted a negyedéves Harry Potter jobb volt a másik három bajnoknál? Nekem éppen hogy ment negyedévesen a pajzsbűbáj.

- Az más... azon a Tusán csaltak a halálfalók, hogy Harry Potter nyerjen. Ha ezen a Tusán is csalnak....

- Akkor leléptetik őket. Általában nem tartom sokra az angol aurorokat, de az a Shacklebolt nevű csávó, aki harcolt Voldemorttal... na, ha valaha balhét akarok kezdeni, elmegyek inkább Németországba vagy Belgiumba. Meg azzal a Sir Daniellel sem szívesen szórakoznék, akivel a héten találkoztál, szóval nagyon csinos vagy, majdnem kész is van annak a versemnek a vulgáris angol fordítása rólad, de ha egyszer meg kellene küzdenem vele érted, bármilyen szomorú, de leteszem a pálcát...

- MI? Te hülye vagy Florian... csak egy mentor... ismerte az apámat, meg gondolom lenyűgözte tavaly a pofátlanságom, amikor megkértem, hogy segítsen az aurori hivatásban... nincs semmi ilyesmi.

- Merci mon Dieu! Akkor még kevesebb oka lesz elterelődni, ha ezek beavatkoznak, a leendő kollégáid küldik is őket Halálfalómennybe. És téged is csak én tudlak elterelni; a Hollóhát elleni meccsedről el is foglak, mert fogadtam Monsieur Rheimsszel egy kisebb tételben, hogy ők nyernek, de a Tusánál hagylak kiteljesedni... biztos tudok valamiben segíteni, hogy jobban érezd magad!

Megállok, és felnézek a Kastélyra, a sötét sziluettre ezernyi apró szemmel, amely hazavár, még néhányszor, de már most olyan, mintha valami, aminek örökké kellett volna tartania, a végéhez közeledne. Szeretnék arra a majdnem kétezer boldog napra emlékezni itt, nem a kígyókra, amelyek ott vártak rám a Titkok Kamrájában, a kígyókra, amelyek ott vártak rám a folyosókon, és a kígyókra, amelyek, attól félek, kiköltötték a tojásaikat a falaink védelmében. Szeretnék még egy évet... talán még kettőt. Szeretném tudni, hogy minden rendben lesz, akkor is, ha meghalok az utolsó próbán, akkor is boldog élete lesz a barátaimnak, a családomnak, a testvéremnek, aki bármikor megszülethet.

Florian mellett kevéssé számít most mindez. Olyan most, mint a varázslatnak kellene lennie, amely olyan, mintha aranyba zárt ládában rejlene, és nem lenne másom, csak választóvizem, amelyet hordószámra öntök rá, csak hogy az arany gúnyoljon... honnan jönnek ezek a gondolatok?

- Egy apróságban segíthetnél... hallottál a patrónus bűbájról?

- Aha, de nem tanultuk. Nálunk sem része a RAVASZ-nak, és mivel a mi börtönünket nem őrizték dementorok, nálunk ez nem akkora ostobaság, mint nálatok... mi van vele?

- Én elkezdtem megtanulni néhány hete... Anyám megmutatta a kézmozdulatot, elmondta a varázsigét, és hogy mire kell gondolni. Sir Daniel ezen kívül adott néhány tippet, de egyszerűen nem megy... nem hiszem, hogy a kézmozdulattal van baj, több száz varázslatot megtanultam már, a gondolat hiányzik. Valami boldog gondolat... azt hiszem.

- És nem megy egyáltalán semmi? Valamikor négy hete kezdtél el újra beszélni anyukáddal, nem? Adj magadnak időt, Sienna! Ez nem olyasmi, amit egy hónapon belül, délutánonként megtanul az ember. Ha jól tudom, még az auroroknál sem követelmény ismerni.- érzem, hogy elszorul a torkom, ahogy ránézek. Persze, nem követelmény nálam sem... nem követelte tőlem soha senki, hogy ne valljak kudarcot, ne legyek középszerű, nem kell megmentenem a világot sem, apám sem várja, csak az arcát képzelem a bűntudathoz és az öngyűlölethez. De nem akarja ezt. Kitörlöm a könnyet a szememből a csuklómmal- tudom, hogy hiába, ő nem tartozik azok közé, akik úgy tesznek, mintha nem vennék észre.

- Valami megy, de nevetséges... csak egy ezüstös kis korong, néhány másodpercre. Több gondolatom is van, ami eszembe jut, több emlék Amycusszal, Skylarral, Revannal, a családommal... veled is. Akkor úgy érzem pár másodpercig, hogy sikerült, hogy örökre jó lesz, hogy most már soha többé nem engedem el... aztán elengedem. Ott van az összes alkalom, amikor tönkrement valami... nem a kígyók, meg nem kviddics... annyi, de annyi dolgot tettem tönkre... mi van, ha ez az egész, ez az egész csak egy elrettentő tanmese, mint a Halál Ereklyéi mesében a két idősebb fivér? Vagy Ikarosz? Vagy nem tudom... mindenem megvolt, de kitaláltam, hogy akarom ezt a rohadt versenyt, kitaláltam, hogy megállítom a halálfalókat...- abbahagyom a beszédet, amikor megfogja a kezem.

- Nem. Nincs három öregasszony egy szemmel meg egy foggal sehol, a predesztináció a keresztény hülyeségek között is kiemelkedő hülyeség, nincs sors meg végzet. Ki mondta a Halál Ereklyéiben a legidősebb fivérnek, hogy legyen egy ostoba fasz és rögtön öljön meg valakit azzal a kurva pálcával? Vagy ki mondta Ikarosznak, hogy dugja meg azt a sast? Ne röhögj! Tényleg, valaki rákényszerítette? Vagy valaki eldöntötte, hogy nem, Sienna Rosaria Scrimgeour azért létezik, hogy bemutassa, milyen kurva szarul lehet Patrónus Bűbájt létrehozni, miközben megeszik a kígyók a Trimágus Tusán, és a vonzó francia csávója lelép Luxemburgba az egész végén egy jobb nőért? Mutasd!

- Nem tudom, hogy itt kellene-e. Ha a halálfalók látják?

- Qu’ils aillent se faire foutre! Majd átgondolják, hogy viseljék-e a kurva csuklyájukat a jelenlétedben, mert rájuk küldöd a kurva nagy ezüstoroszlánodat. Szóval, mutasd!- megszorítom egy pillanatra a kezét. Most újra elhiszem, hogy sikerülni fog... szinte nem is érzem a tudatot, hogy ez egy pillanat, amit ki kellene élveznem, mielőtt újra visszatér az a rengeteg lánc, ami lehúz. Elengedem, és előveszem a pálcámat, megcélzok egy szimpatikus bokrot.

- Jó... Expecto Patronum!- kizárom az összes ostobaságot, az összes kudarcot, becsukom a szemem. Az elbukott próbákat, elvesztett lehetőségeket, azokat, akikben úgy bíztam meg, hogy nem érdemelték meg, az összes félelmemet a jövőtől, hogy egy napon talán a most fontos emberekről is kiderül, hogy nem azok, akiknek láttam őket- és talán én sem vagyok az. Egyszerű, boldog pillanatok. Amy, az a buli ahol megvédett, Barcelona, egy időtlen emlék, amikor megölel. Sky, a társasjátékestek, a Kifutó, a bál. Revan, minden a vonattól, minden kedves pillanat valamelyikünk szobájában nyáron, valahol az erdőben vagy az állatkertben, valahol a levegőben, és valahol a jövőben, amelyet örökké együtt töltünk majd. Florian... a tó partja, a sátor, Roxmorts (vajon megzavarja a varázslatot, ha frivolabb emlékek is táplálják?). Sok más ember... Lolita, Orin, Lutece professzor. Sir Daniel, Connor, a csapatom... az otthonos villogó fény, amely megvilágítja a londoni lakásunkat reklámszünetben. Apám mosolya, hangja... a Roxfort lépcsői, az őszből télbe, télből tavaszba, tavaszból nyárba forduló birtok.

Megszorítom a pálcám, ahogy érzem végigremegni rajta a mágiát.

- Hm… biztos voltam benne, hogy oroszlán lesz. De talán jobban illik hozzád.- ahogy kinyitom a szemem, kicsit értetlenül nézek az ezüstös fényből álló juhra- talán inkább bárányra, nem túl nagy, ahogy sötétszínű arcával felém néz, és tesz néhány lépést.

- Nem tudom, hogy miért így néz ki… szerintem nem menne, ha egy dementor…

- Menne az, csak ne szabotáld magad tovább! Csak fogadd el, pár dolog el van baszva, pár nem rajtunk múlik, de arról te döntesz, hogy sikered lesz-e… most megyek, mielőtt Lacroix elfoglalja a fürdőszobát másfél órára megint. De holnap találkozunk, akkor újra megidézed, addig kitalálok valami motivációt! Bonne nuit, Sienna!

- Bonne nuit, Florian!

- Ugh… egészen másnak hangzott, mint amit mondani akartál. Albán vagy, vagy mi ez a kiejtés? Megkeresed Devereauxt vagy valakit, holnapra kijavítod! Honte à toi.- mosolyogva nézem, ahogy a fiú elindul a szállásuk felé, azután újra a bárányra nézek.

Karakterek / Lorian Grimmstark

honey & clover

Dátum: Tegnap - 00:45:04

Indította Hanni Haeni • Utolsó üzenet: írta Hanni Haeni

h o n e y & k l o v e r
2006 • 05 • 16

to: l o r i

A szagos müge rejtélyére azóta sem derült fény - arra viszont igen, hogy Lorian haja tényleg holdfényesnek látszik-e a májusi napsütésben. Vagy hogy észreveszi-e, ha hátulról, titokban és orvul egy kis lóherét lebegtet bele. Hanni a szebb napokat biztosan főleg az erdőben látott pokrócon hasalt és próbálta kifesteni a körmeit, inkább semennyi, mint kevés sikerrel. A fiút ez biztos legalább annyira érdekelte, mikor elmagyarázta neki, hogy lehet anélkül végigmenni a folyosón, hogy a vállával muszáj lenne fellöknie legalább két de Lys gyereket..

   Persze abban, hogy felelősségteljes legyen helyette, pont olyan jó volt, mint abban, hogy ne rágja le a körmét és aztán megpróbálja elrejteni egy szép színnel, ami véletlenül még egyenletes is és biztosan nem hullámosra szárad meg. Oh no, biztosan nem. De Vivient sehol nem látta, és amúgy is megpróbált olyan lánynak tűnni, aki nem rágja a körmét.

   Ezt még a tóból kileső kisbéka sem hitte volna el.

   - ...amúgy biztos vagyok benne, hogy még sosem simítottál unikornist. Ne is mondd, hogy igen. Ha simítottál volna, akkor a karakterednek unikornisa lenne. - nézett fel egy nagyon komolynak szánt pillantással, aztán elnevette magát és olyan természetesen lökte ki a körömlakkot a pokrócra, mintha eleve ezt tervezte volna.

- De lehetne edgecornis is.. Például ha egy nekromantától kaptad? És a szarva egy régi kard. De az unikornisok mindenképp aranyosak, akkor is, ha csontvázból vannak. Sweetwoods körül amúgy él egy pici csorda, kijárnak gondozni őket. - rácsavarja a kupakot a kis üvegre, és közben nagyon reméli, hogy pont most egy prefektusnak sem jut eszébe, hogy megnézze a tavat, a partot, vagy a kisbékát, amelyik egyre közelebb merészkedett hozzájuk az aranypöttyös napsütésben.

A talárját már korábban levette - és az csak így menekült meg tőle, hogy az ujja pasztell-rózsaszínben köszöntse majd a pontlevonásokat - így most a mellényét is legyűrte mellé. A május még sosem volt ennyire.. felhőket kergető, és bárcsak ilyen maradna akkor is, mikor majd az év végi vizsgák felhőzik be.. De most még Hanni nem akart gondolni erre, csak az edgecornisokra, és arra, hogy Lorian még mindig nem vette észre a lóherét a hajában.

- ..amúgy szeretnél látni egyet? Miért nem jössz el hozzánk nyáron? Tarthatnánk háromnapos mesélést is, aludhatnál náluk. - kinyújtja a lábát, és a körömlakkról meg is feledkezve elkezdi piszkálni az egyik térdén a pokémonos ragtapaszt, aminek szintén nem lenne szabad épp egy roxfortos egyenruháját kiegészítenie, de egy evie volt rajta, és Hanni sok mindennek ellent tudott állni, csak a kísértésnek nem.

2005/2006-os tanév / Faliújság

Re: Faliújság

Dátum: 2026. 05. 15. - 22:12:52

Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Hagen Romanov

Kedves Diákok!

Fakultatív foglalkozásra szeretnélek meghívni titeket, ahol a gyógyítással kapcsolatos mágiákat gyakorolhatjátok.
A játék három körös, minden körre két hetes határidőre lehet számítani,. illetve egy körben többször is lehet írni.

Az érdeklődőket szeretettel várom az alkímia laborban. A megjelenésért házpontok járnak.

2005/2006-os tanév / Déli szárny

Re: Alkimista labor

Dátum: 2026. 05. 15. - 22:10:20

Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Hagen Romanov

Medimágia - fakultatív foglalkozás

2005. 05. 13. szombat délelőtt

Heti egy nap.
Ennyi volt a vállalásom, amikor pontosan egy éve McGalagony professzor javaslatára elvállaltam, hogy megkezdem az alkímia oktatását a Roxfortban. A csütörtöki napokon kívül aztán még több nap látott vendégül, mintha csak Fawley szellemes, de egyszer már beigazolódott jóslatára akarnék tudtomon kívül rákontrázni; ott szurkolok a kviddics lelátókon a csapatoknak, egyszer még a diákok között is, Oakley professzor helytelenítése ellenére is, és lelkesen várom a Próbákat is, hogy minekután a Durmstrang többet nem kíván részt venni benne, a Roxfort bajnokainak szorítsak. Bár vélhetően akkor is Ms. Scrimgeournek és Mr. O’Harának szurkolnék, ha a néhai iskolám boldogítaná ezeket a falakat az amerikaiak delegációja helyett.
Nehezen maradok egyhelyben a Próbák során. Nem számít, hogy a családom mit akart, én viszont már gyerekkorom óta tudom, hogy mi a hivatásom, és hogy gyógyítani akarok. Az alkímia se más, mint egy eszköz arra, hogy segíteni tudjak másoknak. Legszívesebben a gyógyítói sátrakban töltöttem volna mind a két próbát Ms. Pomfrey mellett, hogy mielőbb szavatolni tudjam a próbákon megsérült diákok épségét, és azonnal ugrottam volna, ha szükség van rám. Poppy azonban megoldotta nélkülem. Lenyűgözőnek tartom a Roxfort javasasszonyát, hogy egyedül képes volt ezeket a kríziseket levezényelni, és ilyen jó munkát végzett nem csak a bajnokokkal, hanem az évek alatt minden más sérülttel is. Diák koromból (igen, arról az egy évről beszélek, amit itt töltöttem, mielőtt eltanácsoltak volna) nem egyszer tettem én is látogatást nála a folyosón történt incidensek után, hogy aztán egy fejcsóválás és némi rosszalló ciccegés után lássa el a sérüléseimet. Hasonló fejcsóválást kaptam akkor is, amikor előálltam neki az ötletemmel, de most mégis itt van azért, hogy segítsen a foglalkozás levezetésében. Illene egy medimágusnak öt fele figyelni egyszerre, tudom, de ebben nem verhetem le Pomfreyt…
Valami mindig visszahúz ehhez a helyre, ezúttal pedig a gyógyítás iránti elkötelezettségem az. Biztos vagyok abban, hogy a diákoknak bőven van jobb dolguk ezen a szombati délelőttön, alig valamivel a kviddics és a Tusa döntő előtt, mint még több órára járni, főleg, ha fakultatív az egész. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy lesznek olyan diákok, akik legalább elgondolkoztak már azon, hogy a gyógyítói út nekik való. A tudás pedig olyan érték, amit mindig érdemes gyarapítani.
A már jól ismert laborból ezúttal eltűntek a padok és a legtöbb szék. Nincs most szükség a rézedényekre, mérlegekre, üvegcsékre és egyéb eszközökre sem.
- Üdvözlök minden érdeklődőt. A mai foglalkozáson a mágikus elsősegély alapjaival foglalkozunk, tehát azzal, hogy mit tegyetek akkor, ha baj történik, de egy medimágus, egy professzor, vagy épp Madam Pomfrey nem ért még oda. – biccentek egyet a javasasszony felé, aki a diákok másik oldalán várakozik. A jelenlegi öltözetem eltér attól, amit már megszokhattak tőlem az alkímia foglalkozások alatt. Úgy tartottam helyesnek, ha most a Szent Mungo-s, világoszöld, gyógyítói taláromat öltöm fel, hiszen most nem csak tanárként, hanem gyógyítóként is jelen vagyok. Persze most nem tartanék itt, ha Oakley professzor annak idején, a legsötétebb napjaimon nem nyújtja kezét felém, és nem segít akkor, amikor erre a legnagyobb szükségem volt. A tőle kapott Aszklépiosz botja most is ott függ az egyik falon, ott, ahol a tanári asztalom szokott lenni.
- Nem várom el senkitől, hogy teljes értékű gyógyítóként viselkedjen. Éppen ellenkezőleg, szeretném, ha első sorban a helyzetek felismerésére és elemzésére koncentrálnátok. Nem mindig az a jó, ha ti oldotok meg egyedül mindent, és néha egy-egy beavatkozással többet ártunk, mint segítünk. – gondosan válogattam össze a feladatokat, és nem gondolom, hogy lenne közöttük olyan, amit ne tudnának megoldani. Persze egy ilyen környezetben nem ér az a stressz, mint élesben.
- Kérem, alkossanak két-három fős csapatokat és válasszanak csapatnevet. Aztán válasszanak egyet a terem különböző pontjaira helyezett oktatóbábuk közül. Mindegyik bábu egy-egy szimulált esetet mutat be. A bábukat úgy bűvöltük meg, hogy azok reagálnak a kérdéseikre és bizonyos beavatkozásokra is. – suhintok egyet a pálcámmal, mire a terem öt különböző pontján öt különböző bábu jelenik meg, különböző szituációkban, különböző problémákat szimulálva.
- Az első körben azt szeretném kérni Önöktől, hogy mérjék fel a helyzetet. A másodikban kezdjék meg az ellátást. Használhatnak varázslatokat, józan észt, és bármilyen eszközt, amivel jelenleg rendelkeznek. Ne feledjék, éles helyzetben vélhetően nem egy jól felszerelt gyógyítói teremben vannak. – szerintem még Pomfrey se hord magával mindenfelé egy véletlenszerű fiola pótcsont rapidot.
- Végül stabilizálják a betegüket, fejezzék be az ellátást és adjanak zárójelentést. Ez foglalja össze, hogy mit láttak, milyen beavatkozásokat végeztek el, mire jutottak, és mi az, amit inkább medimágusra bíznának. Ha készen állnak, akkor alakítsák meg a csapataikat és kezdjék meg a munkát. Mindenkinek sok sikert! – egy aprót biccentek a diákok felé egy laza mosollyal, mielőtt hátrébb lépnék és figyelném a csapatok megalakulását. A továbbiakban a csapatok között sétálva fogok segíteni akkor, ha erre szükség van.

Elso esetAz arctalan bábu a földön ül közvetlenül egy felborult üst mellett, és jobb csuklóját szorongatja. Csuklóján pirosas, égés-szerű elszíneződés látható. Talárján zöld színű bájital szennyeződés csillog. Az arctalan fabábu időnként megpróbálja óvatosan felemelni a kezét, de erre csak fájdalmasan felszisszen.

Masodik esetEz a bábu a földön fekszik egy elgörbült végű seprű mellett. A bal bokája egészen természetellenesen áll. Kezeit halántékára emeli, és alig hallhatóan motyog valamit arról, hogy csillagokat lát.

Harmadik esetA terem egyik sarkában kapott helyet. Valahogy hűvösebb a levegő körülötte. Feltűnő lehet, hogy ebben a sarokban félhomány uralkodik annak ellenére is, hogy a kastély talán legnapfényesebb tantermében vagyunk a gyógynövénytan után. A bábun látványos sérülés nincs, de sápadtnak tűnik és reszket.

Negyedik esetA bábu kisebb, mint a többi, valószínűleg még gyerek lehet. Egy, a fal mellé tolt padon ül, és erős, megállíthatatlan csuklás kínozza. Minden egyes csuklása után apró, színes szikrák pattannak ki a füléből, a szemöldöke pedig (ami természetesen fából van) időnként természetellenes módon csúszik fel a homlokára..

Otodik esetA bábu egy széken ül, és teljes meggyőződéssel azt állítja, hogy a bal füle fáj. Eközben azonban a jobb térdét fogja, és a bal könyökén látható valamilyen lilás színű elváltozás. Bármilyen kérdés esetén más és más testrészt nevez meg, hogy éppen mije fáj. A nyakában egy túlméretezett, aranyból készült amulett lóg.

Foglalt

▪ A foglalkozás 3 körös és teljesen fakultatív jellegű
▪ Minden körre két hetes határidő várható
▪ Egy körben kétszer is lehet posztolni
▪ A következő tanári reag várható OC ideje: 2026. 05. 30. szombat
▪ Használjatok nyugodtan ismert varázslatokat, vagy kísérletezzetek újakkal! Ebben ingame segítséget kaptok. Legyetek nyugodtan kreatívak a megoldásban (és a csapatnév terén is)!
▪ Két-három fős csapatokban próbáljátok megoldani az eseteket. Ha már egy csapat foglalkozik az egyik esettel, azt más már ne válassza. A reagok címében emeljétek ki a csapatnevet, és hogy melyik bábuval foglalkoztok.
▪ Nem hiszem, hogy lesz ilyen, de ha még sem elég az 5 eset, akkor szóljatok és kiegészítem.
▪ Az első körben próbáljatok megfigyelni. Beszéljetek nyugodtan a bábukkal, kérdezzetek, vizsgáljatok, reagálni fognak.
▪ A bábu NJK-k a leírt dolgokhoz hűen mozgathatóak, beszéltethetőek.
▪ Bármilyen kérdés/kérés esetén keressetek bizalommal!
▪ Más diákok megszólítása esetén kérlek, emeljétek ki a neveket a megfelelő színkódokkal.

#BD2118 (Griffendél), #557105 (Mardekár), #1d4d9d (Hollóhát), #EFB521 (Hugrabug), #5e418b (Ilvermorny), #4F80C0 (Beauxbatons)

#10

2005/2006-os tanév / Déli szárny

Re: Botanikus szoba

Dátum: 2026. 05. 15. - 20:39:44

Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Daphné d'Aboville

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november 30.

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, traumák

Nézem a papírt, ami még fehér, és nem színezte, nem mocskolta be semmi, amit még nem tettem tönkre. Nézem, de közben nem itt vagyok, hanem máshol, egy másik életben egy másik lány, és emlékszem egy gyengéd érintésre az arcomon, egy dallamra, spanyol szavakra, valakire, aki hasonlít rám, még ha a mosolyát, a hangját, nem is tudom felidézni már, álmomban sem. Vajon… hiányoztam neki valaha? Úgy, ahogy nekem hiányzott, évekig, hogy átöleljen, hogy megnyugtasson, hogy azt mondja, hogy szer… Hiányoztam vajon… bármelyiküknek is? Nem. Biztosan nem, hiszen… sosem írtak. Sosem jöttek értem. Soha soha soha.
Vártam, magamra, hogy merjek gondolni rá, hogy le tudjak írni bármit, mit tudnék mondani, mit tehetnék, hogy helyrehozzam, hogy ne rettegjek elküldeni a leveleket a ládám mélyéről, amikor végre sikerült leírnom valamit, még ha csak annyi volt a papíron, hogy más que nada, de nem tudtam megtenni. Mert én… nem érdemlem meg a megbocsátásukat, miért akarnának hallani rólam, azok után, amit tettem? Mert önző módon vártam, bármelyikükre, mindegyikükre, az any… rá is, a bátyámra is, hogy megírja, hogy nem gyűlöl, hogy a húga vagyok akkor is, ha óceánok, kontinensek, ha világok választanak el minket, hogy soha, semmi sem választhat el minket, amiben addig a pillanatig hittem, amíg ki nem derült, hogy ez nem így van. Amíg hittem abban, hogy a szü… hogy ők… jó emberek, amíg ki nem derült, hogy ez nem így van. Amíg hittem bármiben is, de utána már semmiben.
Eltűnik, ahogy eltűnt az évek alatt már, és felváltja valaki más, világos hajjal, búzakék szemmel, más vonásokkal, amik nem az enyémek, a fülem mögé tűr egy hajtincset, tu es ma petite fille, ahogyan a zsírkrétát is felváltotta az olajfesték, bársonyvirágot a levendula, a gitár húrjait a zongora billentyűi, őt pedig… én.
A fejem tele van képekkel - emlékképekkel, nem csak a halloweenről, de az egész életemről is. Képtelen vagyok megragadni akár csak egyet is, az egyetlen, amit érzek, a szorítás a mellkasomban, a torkomban, mintha nem kapnék rendesen levegőt, mintha fuldokolnék, hiába tudom, hogy nincs így. Vajon ki lennék, ha Miguellel növök fel? Ha amin átmentünk, nem történt volna meg soha? Ha… ha nem jövök Franciaországba, ha… Mexikóban élem le az életem? Ha… ha Daphné soha nem lenne, csak… Mikaela?
Nem számít, nem számít, nem számít.
Sosem fogjuk már megtudni.
Trauma.
Rokuro, te ezt látod, amikor rám nézel? A traumáimat? Azt, aki vagyok, vagy azt akinek… lennem kellett volna? Te mit szeretnél, ki legyek? Lehetek bárki. Annyira mindegy már.

Furcsának találom, hogy nem húzza el a kezét, hogy hagyja, hogy simogassam a kézfejét, még ha nem is vagyok benne biztos, hogy sikerül-e megnyugtatnom vele, vagy bármilyen… hogy használna bármi ebben a helyzetben. Bármi, amit mondani próbálnék neki, hogy ne hibáztassa magát olyan dolgok miatt, amihez nincsen köze, hiszen… hogy lehetne? Csak óvatosan megrázom a fejem a felvetésre. Nem tudom, Élodie és Miguel mi alapján maradtak ki ebből, hogy volt-e köze… bármihez, bárkihez, de még mindig inkább.. sokkal inkább én, mint ők. Legalább eddig a pillanatig tudtam magam azzal nyugtatni, hogy Rokuroval sem történt semmi de… de tévedtem. Vajon meg… meg tudtam volna akadályozni?
- Ha te okoztad volna… akkor… ugyanott kellett volna lennem, mint neked és… és nem valakikkel, akiket alig ismertem. Amycus és Skylar… ők sem… lehettek ott miattad. Nem is láttalak velük - óvatosan tovább mozgatom az ujjaim a kezén, szinte észre sem véve, hogy csinálom, legyelem a rosszullétet, ami rámtör, miközben próbálok találni valamit, bármit, hogy enyhíteni tudjam a bűntudatát. Nem, biztosan nem kerülhettem oda miatta. Ha valami… ha valaki okozta ezt, az inkább én lehettem, hiszen… - Az alak azt… azt mondta ez… egy büntetés. Hogy ott.. hogy ott vagyunk. Azt mondta azért, mert minden… szépnek és jónak vége lesz a közelemben - talán ezt már mondtam, talán magamat ismétlem, talán nincs igaza, nem tudom, nem tudok semmit, csak a fájdalmat érzem. Ennyire rossz volt az, amit… amit tettem. Mert máskülönben biztosan nem…kerülök oda. Nézem a kezeinket, mintha összeillenének, de csak arra tudok gondolni, hogy biztosan ezt is tönkre fogom tenni, még ha nem is most. Nem akarom. Pedig tényleg, én nem… nem érdemlek jó dolgokat. - Végig Ms... Ms. Fuentesnek hívott. Nem… senki nem hívott így hat éves korom óta - továbbra is kerülöm a tekintetét, nem tudom eldönteni, mit érzek ezzel kapcsolatban, hogy szeretném-e, hogy újra így hívnának, hogy számít-e egyáltalán. Mert ugyan Miguelt megkértem, hogy hívjon Mikaelának, és tudom, hogy örül neki, de én… én mit érzek? Nem tudom. Nem logikus. Ez csak egy név. Csak egy név.
Hallottam már ezt a kifejezést, hogy grounding, de nem hiszem, hogy az én érdemem lenne valaminek az alkalmazása, amiről… nem is tudtam, hogy használom.
- Nem volt… tudatos - vallom be, felnézve egy pillanatra, mielőtt a papírt nézném továbbra is, nem tudom, mi volt az utolsó tudatos dolog, amit tettem azon az estén. Talán az, amikor beléptem a házba, talán… - Az… lett volna ha… ha működik, ha nem… veszi át a helyét a… szén és az agyag és a.. a v… a.. a vér… - remegek, mintha fáznék, ahogy kimondom, alig bírom kimondani, rosszul vagyok, most is, azóta is mindentől, aminek hasonló szaga van, kivéve a saját… a saját véremtől. Attól… attól nem, attól valahogy… nem. Az furcsán… furcsán megnyugtató, miközben most semmi sem az, és egyre jobban szorít a mellkasom is, és.... - Mindenhol, mindenhol v…vér volt, rajtam, a… a lábam körül, vér, vér a… a h.. a hajamban, az arcomon, a számban, mind.. den…hol - érzem a gyorsuló szívverésem, nem, ne, nem jut elég levegő a tüdőmbe, bármennyire szeretném, NEM, szinte érzem a torkomban az ízét megint, nem, nem, nem, ne, annak, hogy… a vérnek.

Egy részem kapaszkodik abba, még ha tudja, hogy nem is lehetséges, hogy legyen logikus magyarázat a velünk történtekre. Ezért segítek neki hangosan gondolkodni, mert még a saját legnagyobb félelmemmel is könnyebb lenne szembenézni, mint ezzel a valamivel, amit nem ismerek. Érzem, hogy a torkomra akadnak a szavak, amikor Roku megemlíti az apját, mint a legnagyobb félelmét, különösen amiatt, amit még hozzátesz. Mit tett, hogy pont ő lett a mumusa? Harci öltözet, kardok… tudom, hogy Roku maga is kendozik, miért félne ezektől, hacsak… kell, hogy ennek is legyen jelentősége, oka, hogy pont így jelenjen meg az apja. Mintha ártani akarna. Vajon… azt akar? Vajon… meg is tette? Ha bántotta… lehetséges, hogy… emiatt reagált eddig mindig meglehetősen… furcsán, arra, ha hozzáértem? Mi van, ha köze van… máshoz is, amit még tudok róla?
- Amennyiben ez így van… akkor még kevésbé valószínű, hogy találni fogunk bármilyen logikus magyarázatot - lassan, lemondóan fújom ki a levegőt.

Hagy sírni, én pedig sírok, mintha használna bármit, mintha könnyebb lenne utána, bárcsak segítene, de csak ürességet érzek, nem is akarok érezni mást, semmit sem. Semmit. Meg akarom mondani neki, hogy hagyjon békén. Hogy nem érdemes velem foglalkoznia, hogy nem tud segíteni, hiszen semmi és senki nem tud. El akarom lökni magamtól, kiabálni akarok, hogy csak hagyjon itt, menjen el, mert én… belefáradtam. Nem tudom megcsinálni. Nem megy, nem, én csak… szeretnék lefeküdni, lehunyni a szemem és nem… nem felkelni többet. Akkor vége lenne. Csak szeretném, ha… ha vége lenne.
Érzem a tenyerének az érintését a hátamon, lassú és ritmikus, és kicsit könnyebb tőle levegőt venni. Be és ki, amíg csillapodik a remegés és lassan abbamarad a zokogás. Be és ki. Megrázom a fejem arra, hogy meditáltam-e már, és hagyom, hogy kivegye a kezemből a papírt. Eső. Szeretem az esőt.
- Ez hogyan fog segít felszabadítani a… negatív energiákat? - suttogom egészen erőtlenül, ahogy megigazítom a szoknyámat és kicsit máshogy helyezkedem el, hogy kényelmesebben tudjak ülni. Úgy teszek, ahogy mondja, de az első, bőrömre érő esőcsepptől egy pillanatra önkéntelenül élesebben szívom be a levegőt, mielőtt lassan kifújnám. Hiába… hiába tudom, hogy csak eső, hogy a varázslat működik, nem… látnom kell, hogy tényleg csak… csak víz. Csak eső, nem… nem más. Lehunyom a szemem újra, próbálok hozzászokni, egy ideig tényleg csak a hangokra figyelni, a vízcseppek halk kopogására a leveleken, a földön, a cserepeken, és a bőrömön, és akaratlanul is valamivel lejjebb ereszkednek a vállaim. Mélyet lélegzem, az eső elnyomja a hangokat körülöttem, a még mindig nem szabályos légvételem hangját, a hangos szívverésem, hagyom, hogy... hogy csak... megnyugtasson. Talán ha elég időt hagyok neki, el tudná mosni a gondolataimat is, minden más rosszal együtt, még ha nem is érdemelném meg.
- Szokatlan érzés az esőben ülni - a hangom halk és még mindig rekedtes a sírástól. - Egy kicsit… nehezebb a levegővétel, de most csak a… a pára miatt. És emiatt… meleget érzek. Így… így gondoltad? - furcsa erről beszélni, miközben egészen a csontjaimban érzem a vibrálást a mennydörgéstől. Érzem a páratartalom emelkedését, a sűrűbb levegőt, valahol fullasztó, hideg és nedves de… máshogy. Ennek élő, nedves föld és moha illata van, felerősíti a virágokét is, amit szeretek. Ez friss és nem… nem az a rothadó, fémes, dohos szag, amit… egy pillanatra megremegek újra, mielőtt reflexszerűen kapaszkodót keresnék a talajban, mintha fizikailag is megérinteni segítene, hogy ne vesszek el az emlékekben megint. Tudom, hogy Rokuro itt van mellettem, még ha nem is látom most, de így valamivel… könnyebb. Hosszú pillanatokig nem szólalok meg újra, csak hallgatom a vihart, és fókuszom valahogyan arra terelődik, ahol másabb, a leghangosabb.. az üvegen, azt hiszem. Valami egészen… más emléket juttat ez most eszembe, valamit… otthonról.
-Van egy zeneszobánk. Otthon, egy… egy kicsit arra emlékeztet, a hang, ahogy az esőcseppek az itteni üveghez érnek. Van egy egészen… más akusztikája ott. Az a kedvenc helyem, hogy az esőt hallgassam - lassú, még mindig tompa hangon beszélek, továbbra is a körülöttem lévő dolgokra fókuszálva inkább, hogy a jelenben tartsanak, még ha ez egy... jobb emlék is. - Vagy a télikertben, ott még elég… gyakran szoktam tanulni is, vagy csak… ha egyedül szeretnék lenni. Esetleg a könyvtárban, bár ott egészen halk - nem tudom, miért beszélek erről, hogy miért jut eszembe pont most, pont ez, de folytatom, ha nem szakít félbe. - De a szobámban soha. Nem… nem szeretek egyedül lenni a szobámban. Mi… a bátyámnak és nekem, közös szobánk volt, még mielőtt… - elcsuklik a hangom, képtelen vagyok befejezni a gondolatot. Hogy hiányozhat valami onnan, ahol sosem volt?- Bár ez biztosan nem… nem segít most. Neked mi… mi jut eszedbe?

Oldalak: [1] 2 3 ... 10