- Jajj, ugyan már... Erre semmi szükség... Te már csak az utolsó csepp voltál a pohárban
És akkor ez most jó? Nem gondolnám. Nem érzem annak, noha a hangszínben semmi sértő él nincs. Sőt, egész kedves próbál lenni, úgy tenni hogy nem a hibám ami tényleg talán így is van. Én csak amolyan besodródó extra vagyok ebben a képletben, mint egy folyóban az uszadékfa ami koccan merő véletlenségből mással is. Minden esetre ettől mégsem érzem jobban magam sokkal.
- Ne viccelj, nekem van időm... –
Megsomolygom a választ, olybá tűnik nem csak én vagyok aki szeret a dolgok után menni és elhagyni a sejtelmes titkolózás árnyékködét. Hízelgő hogy kíváncsi rám, az érzéseimre, a múltamra, de megbízhatok benne? Elvégre csak most ismertem meg. S valami azt súgja, igen… meséljek bátran. És hallgatok erre a belső hangra, ami az utóbbi időben ritkán vitt tévútra.
- Csak úgy ragyogsz... amikor róla beszélsz –
Ha valamikor elpirulok igazán az most van. Ragyogni? Dehogy! Keserédes fájdalom marja a lelkem, ez nem öröm nem boldogság, ez színtiszta kín. Mit lát mégis ez a lány? Talán a színfalak mögötti egykori gyermeteg rajongásom, ami olthatatlan szerelemmé nőtte ki magát. De veszélyes a tűz én meg ostoba mód játszottam is vele, pórul is jártam és jobbnak láttam sötétségben maradni.
- Nagyon sajnálom, hogy így alakult... ami azt illeti, a halálfalókkal kapcsolatban nekem is elég közeli élményem van... tudom, hogy sokan nem olyanok, mint látszanak.
Egyetértően bólintok. Egy ilyen jeles eseményen nem illik felemlegetni őket, sőt nem is tanácsos. Egyszerűen ennyiben is hagyom, mert azért van bennem némi aggodalom hogy akár a falnak is füle lehet…
- Az viszont megbocsáthatatlan, hogy hazudott... pláne ilyen dologban. De... akárhogy is... ilyen szerelem nem akad ám minden bokorban. Lehet furcsa ezt mondani, de... drukkolok, hogy valahogy mégis egymásra találjatok a végén... Tudsz róla azóta bármit is? –
- Kösz, de szerintem ez a hajó már elúszott.
Vagyis én voltam konkrétan azon a hajón Averyvel Amerika felé menet.
- Nem, nem tudok és talán jobb is így. Élje az életét, legyen boldog, nem kívánok neki semmi rosszat.
A frizura dicséretére meg csak legyintek, hogy ugyan, semmiség. Mert tényleg pár csatt egy csipet bűbáj és kész is. Sok gyakorlás de még egy kétbalkezes boszorka is hamar megtanulja.
- Te mivel is foglalkozol pontosan? Miss Mimi jobbkeze vagy?
- Mellette tanulok a divatszakmát. Egyszer szeretnék saját vállalkozást és márkát indítani. Talán leszek olyan népszerű mint Vera Wang de olyan sikkes mint Chanel soha… - vágok egy viccesnek szánt fintort aztán már intenek is Efeldának hogy lassan ő jön. Így hátrébb is lépek a székétől hogy felállhasson.
- Sok sikert! Innen figyellek és drukkolok!
Kacsintok rá és hagyom hogy kilejtsen. Jártában arra gondolok hogy tényleg mennyire hasonlít Lyannára a légiességével és hogy mekkora hülye volt Williamson hogy hagyta őt kicsúszni a kezei közül.

box 

451

kurtizán

-Hát, azt mindenképp tudom, kihez forduljak ilyen ügybe.
A bizalmát ruhák terén biztosan elnyertem. És ez újfajta, nem a megszokott elégedettség érzésével tölt el.
-Ó,.. izé... persze!.. Mármint... khm. Szóval. Szivesen, ha szeretnéd. Amég az a üzleti dolog fel nem üti a fejét, egész ruglmas az időbeosztásom is.-
- Remek! Akkor ezt meg is beszéltük!
Nem húzom tovább nagyon a dolgot, mert előre tervezni még én magam sem tudok. Talán több időm lesz kidolgozni saját koncepciót, minden vágyam ez de eddig nem volt igazán bátorságom hozzá. Most mégis megrohan az ihlet és hirtelen nem is tűnik annyira lehetetlennek az elképzelést gyakorlatba ültetni. Aztán az élet majd szépen felülírja ezt, ha besűrűsödik a munka akár itt akár ott vagy közbeszól egy magánéleti kérdés esetleg egy utazás. Nincs tervben egyik de ezek általában váratlan futnak be, ráadásul mindig a legrosszabbkor.
- Majd küldök baglyot az alkalmas időpontokkal.
-Izé,.. akartam is a tanácsodat meg szakértelmedet kérdezni a fehér szettröl is. Te biztosan személyesre tudnád nekem alakítani.
Tekintetem a ruhazsák felé téved benne a hozott és felemlegetett ruhadarabbal. Lennének ötleteim de elsőre pláne ennyi ember előtt nem akarom kirészletezni. Felsülni sem szeretnék ha a lány élből elutasítja az ötleteimet. Valahol azért meghat hogy ilyesformán is bizalmat szavaz nekem.
- Lehet róla szó, át kell gondolnom és talán egy nyugalmasabb körben lenne célszerű átbeszélnünk a sorsát.
Előveszek egy adag tűt és a ruha rakoncátlan ráncait kezdem feltűzögetni vele, ahol esetleg túl bő vagy hosszú illetve nem megfelelő az esése az anyagnak. Nem sok idő ez, pár perc piszmogás csak.
- Ha igazán tetszik a ruha elrakatom neked. Ígérni nem tudom hogy lesz a jövőben belőle, eléggé egyedi szériás kollekció. Most vagy soha elv, azért is vannak itt ennyien. Mit gondolsz? Semmi baj ha nem! Tényleg!
Nem akarom hogy azt érezze, tukmálok de ugyanakkor dűlőre kell jutni az ügyben. Noha Miss Mimi talán pár napig hajlandó eltenni hetekre biztosan nem hajlandó reszkírozni egy ilyen elegáns ruhakölteményt hogy porosodjon. Most minden Mirán áll vagy bukik, meg a pénztárcája vastagságán.

gambling man ||csokinyakiban

Camden Eye épülete ezernyi, színesen izzó ablakszemével huncutul nézett farkasszemet velünk, de én derűsen álltam a pillantását, miközben ráérősen ballagtunk felé. Elvégre Melanie-hoz szoktam, akinek a szemében sokkal több és csábítóbb veszély fénye ragyogott, mint egy egész szerencsebarlang komplexumban.
Rá nem is merek ránézni. Tudom, hogy észveszejtően csinos, mint mindig, viszont mérges is… mint mindig. Hát tehetek én róla, hogy ez a munkám? Igen, mikor feltűnt neki, hogy csokornyakkendőben indulok dolgozni, este nyolckor, voltak kérdései. Nem avathattam be abba, hogy a farkasok ügyeskedését vagyok hivatott megfigyelni ma este Cartwright barátunknál, de nem is ígérkezik különösebben izgalmasnak ez a mai, fedett megfigyelés, így hirtelen ötlettől vezérelve elhívtam magammal. Kaszinózni. A legutóbbi sem sült el rosszul…
Mondjuk nem segíti az ügyemet, hogy a kaszinóval egy emeleten van a sztriptízbár, így tekintetemet - és csak azt - mereven a célpontra szegezem, vagyis a játéktér felé. Nem igazán segítség az sem, hogy máma az emelet két biznisze a szokottnál jobban összevegyült, és formás, félpucér hölgyek hostesskednek a nyerőgépek és rulettkerekek, játékasztalok között. Azt inkább nem is nézem meg tüzetesebben, melyik felük is pucér… Sebaj, én tudok így is játszani… akarom mondani dolgozni. De itt úgyis csak egy valaki esélyes figyelmem szabotálásra.
- Szerinted ma is szerencsét hozol, Mrs. Nott? - kérdezem, inkább végül mégis rápillantva a nejemre. A fejemben máris egy sokkal jobb sztriptíz veszi kezdetét, mint amit itt kínálni tudnak. De bármi ruha is legyen rajta, ez a mostani nyakék olyan jól áll neki, hogy azt nem vetkőztetem le a szememmel róla. Azt hiszem, meg se hallom az elhangzott név, meg az egész szituáció miatti szidalmakat.
- Biztos valami pucér péntek van, vagy ilyesmi… Ezt nem tudtam - jelentem ki ártatlanul, de most tényleg. Kérdés, hisz-e nekem… De már itt vagyunk, és megpillantok egy határozottan félpucér srácot is, szóval gyorsan elterelem mindkettőnk figyelmét vissza a játékhoz.
- Viszont, ha játszani akarsz ma, azt óvatosan - duruzsolom a füléhez hajolva, bóknak álcázva az intelmet, de kivételesen mellékelek hozzá egy komolykodó pillantást. Csak derűsen, persze. Cartwright kedvéért ma nem az a terv, hogy leamortizáljuk a helyszínt. Körbenézek, hátha látom valahol, nem mintha előre vinné az ügyemet, ha nagyon feltűnően jelezném az egybegyűlteknek, hogy ismerem őt.
Leülünk egy asztalhoz, ahhoz, amelyikhez a fülesem alapján le kell ülnünk. A tizenhármashoz. Az embereim mindig itt játszanak, állítólag. El is hiszem, hogy őket keresem. Hárman vannak, s az egyik egy igencsak tiszteletet parancsoló, sötétbőrű, félszemű fickó. Nem tetszik, ahogy Melt méregeti, de odatornyosulok habtestemmel közel mellé, tenyérbemászó mosollyal átkarolom őt, úgy méregetem a pasit. A másik kettő csóka mellette tök egyforma, mintha ikrek volnának, és csak arra vannak itt szerintem, hogy feltornázzák a tétet, aztán bedobogassák a lapjaikat. Ők az én embereim, különösen a főnök, bár nincs kifejezetten akcentusuk, de tudom a korábbi jelentésekből, kikkel játszunk. Még az is lehet, hogy éppen a falka alfájával. Van pofája idejárni, méghozzá tözshelyszerűen minden második este… De így legalább alaposan szemügyre vehetem őket.
Jobb lett volna, ha nem kérdezem Melt a szerencséről. Jól jártak velünk az asztaltársaink, nincs kifejezett nyerő szériánk, olyannyira, hogy hamarosan minden nálam lévő fityinget elnyernek tőlünk. Csalnak talán? Nem tudom. Jó lenne valamennyit szépíteni, s a zsetontornyokra, bár nem tudom rádobni, és nem is akarom a Melanie nyakában függő medált, de rámutatok.
- Tartom, és ráteszem azt.
- Azt? Hm… Megteszi…
A főfarok kivicsorítja fehér fogait, és nagy kegyesen bólint egyet. Még mindig nem tetszik a képe, ahogy a nőmet mustrálja, de jó lapjaim vannak, bízom bennük. Amíg ki nem derül, hogy a másiknak még jobbak.
- Picsába - sóhajtok fel. - Mel, sajnálom, kérlek, vedd le a medált.
- Micsoda sóher… A láncot azért megtartod? - röhög fel a félszemű, én meg értetlenül nézek.
- Mi az, hogy… a láncot?
Akkor kezd derengeni, mi a helyzet, amikor a fickó hosszú, sárgás körmeivel hívogatón integet Mel felé.

meztelenkedő

rendetlenkedő 

Valahol azt várom hogy lassan kortyolgatva issza meg az erős italt. Ellenben egy az egyben lehúzza. Nem tudom a szavaim hatására, vagy a szituáció miatt. Tény, fura kommunikálni, normálisan kommunikálni. Párszor próbáltuk mind kudarcba fúlt. Hol miattam hol miatta. Hol meg a rossz körülmények miatt.
Kissé kikerekednek szemeim, várom oda kell-e lépnem egy szelíd de erőteljes hátbaverésre ha esetleg félrecsúszna a nedű de nem szükséges megmenteni őt, most se. Hát miért is várok mást?
- Hát persze. Hogyan is volna merszem a csinos fejedddel játszani? Micsoda felelősség…
Talán a hangnem ami játékos is lehetne, ha nem lenne csípős és kegyetlen a döfés. Még el is hinném hogy csak flörtölős piszkálódás, de ez éretlen csíny nem más, ráadásul ahogy előtte kihúzza magát tiszta büszkeségből, mindent elmond. Feldühít, magam sem tudom miért. Temetés ide tisztelet oda, hát engem ne oktasson ki. Ő, aki alig van itt, aki nem is akar ide tartozni igazán…!
- Rendben. Tudod, vagy sem, Nektek is jobb, ha nem vagyok láb alatt, és nem hozok a fejetekre bajt. A néhány évvel ezelőtti karácsonyra még biztosan emlékszel…
- Aha, hogyne… - közlöm savanyúan, mert ez a legegyszerűbb, leigazolni a dolgot ennyivel. Kibúvót keresni és csókolom. - … rémlik valami, meg ezer más indok is miért ne légy vagy nem akarsz ennek a családnak a tagja lenni. Csakhogy ő itt akar látni.
Bökök a fejemmel kifelé, jelezvén hogy ott van az, aki a tetőt adja a feje felé vagy ha azt már nem is jószerével, a fedezetet a bankkártyájára mindenképp.
- Hogy mi? Ugyan már… Te vagy a jobbkeze. A második ember őutána, itt is, meg mindenhol. Te viszed az ügyei legalább felét, tudom jól, és a többiben is mind benne vagy fél lábbal.  Én csak a kislánya vagyok. De Te…
Felnevetek és ebben nincs semmi vidám, semmi hálás a szavakért. Lehet ezt a lány bóknak szánja de inkább maró sav a lelkemnek. Tekintetembe ki is ül a harag, a fájdalom és bár nem célom, rázúdítom ha már ezt így felhozta.
- Na persze…! És én vagyok az, akit elő lehet szedni és le lehet baszni ha valami nem úgy sül el, ahogy tervezte. Aki tartja a hátát mindenért, aki végzi a piszkos munkát kérdés nélkül. Te ’csak’ a kislánya vagy, aki azt csinálhat és úgy amit akar. Te tökéletes vagy neki én ellenben sose vagyok elég jó. Hát nem érted? Hogy is érthetnéd?
Szívem szerint a fejemre szorítanám a kezem és alaposan megmasszíroznám a homlokom de inkább csak megvakarom.
- Te vagy a fontosabb neki. Csak szerintem kurvajól titkolja. Amúgy azt is, hogy tud ő több embert is szeretni egyszerre. De néha azért kilátszik, mikor vetít. Szóval amíg Téged felnőtt, teljes értékű emberként kezel, ne picsogj...
- Tudod mit, Mira? Ahogy szokásod, most is tedd a dolgod és húzz a francba. Ehhez értesz úgyis, mindenkit leszarni és itt hagyni. Majd Alfred helyett is megoldom ha a szarból is ki kell mosni Christ megint. Erről is elfelejtek baglyot küldeni, mint arról hogy a… áh hagyjuk…!
Nem is nézek ki, mert Volkova látványa feltolja bennem a pumpát az egekbe. Azt hittem megbékéltem vele de nem. Rohadtul nem.
- De hogy a ruszki csaj mivel tudta behülyíteni… Mikor egyszer már itthagyott mink… mindent. Na mindegy. Kösz az italt. És igazad van. Nem maradok.
- Meg sem lep az utóbbi. És mondd csak ki:  m i n k e t. Igen így többes számban. De… lássuk be, te sem vagy jobb nála!
Tudom hogy ezzel megbántom. Tudom hogy hiába közelebb akartam kerülni hozzá még messzebb lököm magamtól. De valahol fáj a vádaskodás alatt meghúzódó mély szakadék, amit nem tudom hogy bárhogy lehetne beforrasztani. Alfred talán látott erre lehetőséget, esélyt, én… egyre kevésbé.
- Küldök majd baglyot. Vigyázz a fejedre.
- Ja hogyne, nekem szokásom. Te is!
Azzal elfordulok. Szar látni ha valaki távozik meg is kímélem magam tőle, pláne hogy tudom felszívja magát a viselkedésemen és joggal. Joggal lesz dühös rám apa, hogy elüldöztem. Töltök még egy pohárnyi italt megiszom, lassan. Mire a többiek kitalálják hogy befelé indulnak már totálisan egyedül vagyok. Csak Alfred mosolygós enyhén bosszús szinte élethű arca ingatja a fejét.
Bassza meg ez is!
Suhan át a gondolat a fejemen és kifele menet Mira poharát lendületből a falhoz vágom. Millió darabra törik az üveg, majd a ruszki ribanc megreparózza ha akarja leszarom. Felcsörtetek a szombámba hangosan bevágva az ajtót, mindenki értésére adva engem hagyjanak magamra. Az este további részében a fülhallgatómban dübörgő zenére dolgozom, elvégre ez mégiscsak kifizetődőbb mint egy halott inast siratni, akit voltaképp senki nem szeretett úgy igazán, kivéve talán engem.