+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Tegnap - 23:12:18 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta William Ashford
Connor O'Hara


A nevem hallatán önkéntelenül is összeszorítom a szemem, mintha ezzel elrejthetném magam a valóság elől. Előttem van a kép: a Mardekár egyik hajtója, Connor O’Hara fölém tornyosul, és valószínűleg épp azon gondolkodik, miért kell neki ezzel foglalkoznia. Egy ilyen alak, aki szinte a seprűn nőtt fel, miért is pazarolná rám az idejét? Tudom a választ. Azért, mert nyilvánvalóan a lehető legrosszabbkor kellett a földbe csapódnom.
Egy lassú, halk sóhajjal végül kinyitom a szemem, és megpróbálok nem elhúzni a szám, ahogy a világ élesebbé válik körülöttem. Fáj a bal karom, és ahogy mozdítani próbálom, érzem, hogy holnapra biztosan minden egyes porcikám tiltakozni fog a létezés ellen is. De nem törhetek meg előtte. Ő azok közé tartozik, akik erőből élnek, akiknek a világ könnyedén odadobja, amit akar. Ha most látja rajtam a gyengeséget, akkor végképp elvesztem.
- Persze - nyögöm ki végül, és igyekszem felülni. A mozdulat nem túl elegáns, de legalább nem esem vissza. - Csak egy… kisebb malőr. - A seprűm ott hever mellettem, mint egy áruló társ, aki minden megbízhatóságot megtagadott tőlem. Nem nézek rá, inkább Connor arcát keresem, de túl sokat nem merek olvasni belőle. Talán bosszús, talán csak megvetéssel szemlél. Vagy ami a legrosszabb, talán szórakoztatja az egész.
A szégyen forró hullámként önti el a mellkasomat, ahogy a gondolatok egyre hangosabban zümmögnek a fejemben. Látja. Ő is látja. A gyengeségemet, a szerencsétlen vergődésemet, ahogy a földön ülök, és próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha nem akarnék egyszerűen eltűnni a hóban, hogy senki se lásson többé. Talán már az egész csapat is tudja. Talán a kastélyban már suttogják is a nevemet, és nevetnek rajtam a folyosókon, mert persze, hogy Ashford az, aki képtelen normálisan megülni egy seprűt. Holnapra már mindenki hallani fogja, és ott lesz a gúny a tekintetekben, a félmosolyokban, a lesütött pillantásokban, amikor elhaladok mellettük. És én mit tehetek? Semmit. Csak elviselem, ahogy eddig is. Csak mosolygok, és hagyom, hogy belül minden egyes szó egy újabb repedést vágjon rajtam, míg végül nem marad más belőlem, csak egy nevetséges árnyék, aki egykor repülni akart.
Majd mégis egyszer kifakadok, ha túl sokáig gyűlnek bennem az érzelmek. Tizenhat évet éltem le fájdalomban, és még engem mernek hisztisnek hívni. Hol hiszti az, ha az ember nem bírja tovább elviselni, hogy minden egyes nap újabb és újabb pofont kap az élettől? Hol hiszti az, ha egy pillanatra végre kimondom, amitől már rég üvöltenem kéne? Tizenhat éven át csak hallgattam. Elszorítottam a fogaim, amikor kigúnyoltak, lenyeltem a szavakat, amikor lekezeltek, és csendben tűrtem, hogy minden próbálkozásom kudarcba fulladjon. De mi van, ha egyszer nem bírom tovább? Ha egyszer túlcsordul bennem ez a nyomorult feszültség, és végre visszakiabálok? Ha egyetlen percre sem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, és hagyom, hogy a keserűség minden mocskos szava átszakítsa a mellkasomat? Akkor is hisztis leszek? Vagy végre észreveszi valaki, hogy ez nem egyszerű gyengeség, hanem egy egész életnyi tehetetlen düh, amit magamba zártam?
- Nem gondoltam, hogy ilyenkor már lesz társaságom. - teszem hozzá halkan, miközben megpróbálom összeszedni magam. Ennyit arról, hogy új év, új lehetőségek. Próbálom elérni, hogy ne úgy tűnjön, mintha épp most taposott volna meg egy egész kviddicscsapat. Nem tudom, mennyire sikerül. - Díjazzák, hogy ilyen elhivatottan edzel? - távol áll tőlem ez a világ, ugyanakkor ritkán van alkalmunk beszélni. Talán egy-két szóra érdemes lehet feltartanom. - Diákot nem vállalsz? - Talán magamra utalok, talán csak a levegőbe beszélek...

 2 
 Dátum: Tegnap - 21:42:38 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Nialen Travers
Orin Morgenstern

18+- káromkodás, rasszizmus


   Gyűlölöm a tényét annak, hogy kiskorú vagyok, mert valóban én vagyok a kibaszott kurva széf tulajdonosa, de bármit gondolom, bármit akarok, a kurva koboldok még mindig akkor szolgálnak csak ki, ha előtte ráveszem anyámat, hogy írja alá a kurva papírjaimat. Az idei születésnapomat várom emiatt talán a legjobban valaha (és végre nem kell a kis kurvával osztoznom, és anyám nem fog levelet írni, melyben leírja, hogy a legnagyobb ajándékunk EGYMÁS, baszdmeg. Ha valamiben egyetértettem Yuriával, az az volt, hogy ez a legnagyobb faszság a világon). Inkább félrenézek ugyanakkor, mert nem akarom beismerni Morgensternnek, hogy igen, ki vagyok zárva a saját vagyonomból, semmit nem tehetek a jelenlegi jog szerint. Még varázsolni sem szabadna otthon.

 Tudom, hogy igaza van, és nem rá kéne felbasznom magam. Nem tudom rendesen irányítani a haragomat, nem is azért, mert olyan nagyon fáj (bár nem ütött kicsit), hanem mert úgy érzem, hogy reagálnom kell. Kurva sokan belém rúgtam életem során, elvettek tőlem mindent, a Minisztérium kurva képviselői gyerekkoromtól újra és újra jöttek, hogy elvegyenek valamit, hogy kérdezzenek, és úgy nézzenek rám, mintha újra felelős lennék. A kurva a mugliszületésűek, akiket apám haverjai megkínoztak, tőlem vártak valami bocsánatkérést, én pedig csak azt kúrtam oda nekik, hogy sajnálom, hogy nem döglöttek meg, mert akkor nem kéne beszélgetnünk. Mindenki mindent elvesz tőlem, amit csak lehet, azt hiszik, hogy megtehetik, és NEM, baszdmeg, nem! Nincs olyan ár, még az sem, ha tudom, hogy ha most tényleg megütöm Morgensternt, minden bizonnyal veszélyben lesz az életem hetedév végéig, és talán utána is, talán meg is büntet valamelyik szexista faszszopó, aki szerint nem szabad a lányokat bántani, de leszarom. Amikor újra megüt, elengedem az összes félelmemet, és készen állok rá, hogy megverekszem vele.

 Fel sem fogom, hogy mi a kurva élet történik, csak hogy hirtelen megfordult minden, és kurvára nincs levegő a tüdőmben. A haragom egy pillanat alatt szertefoszlik, ahogy a pánik elfoglalja a helyét, ahogy hirtelen fogalmam sincs, hogy mi történik, ahogy a hátam, a vállam, a derekam, a karom egyaránt üvölteni kezd a fájdalomtól. A leginkább a hátam bal oldala fáj, ahová valami kemény tárgy került, ami nem lehetett nagy, de könnyen lehet, hogy eltört valamit. Nincs elég levegőm, hogy más hangot adjak ki nyögésen kívül, különösen azután, hogy rálép a mellkasomra.

 Ahogy elengedi a karomat, melynél fogva átdobott, nincs energiám rá, hogy fenntartsam azt, csak annyi, hogy megérintsem a bokáját, de nem próbálom leszedni. Simán lehet, hogy eltörtek dolgaim, és kizárt, hogy le tudnám nyomni, mert érzem, hogy felállni sem fogok tudni egyedül. Hogy? Hogy a faszba csinálta? Ahogy felnézek az arcára, ijesztőnek látom, pont, mint azóta, hogy először láttam, hogy mire képes, és mióta tudom, hogy vele jobb nem kicseszni, nem állni az útjába. Veszek egy mély levegőt, azután ráveszem magam, hogy levegyem a kezem a lábáról. Ebből a helyzetből kurvára nem jutok ki erőszakkal.

 Most kellene okosan válaszolnom, de nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok rá. A félelem mellett érzek némi haragot is, de már nem felé, hanem magam felé: tényleg kurvára semmit nem tudok megoldani. Mégis mi a fasz lesz más, amikor nagykorú leszek? Lesz jogi tanácsadóra pénzem? Talán Sullyvahn nem készült fel már arra, hogy meglopjon úgy is, teljesen legálisan? Talán akkor vissza tudom szerezni a pénzt, amit Yuria elvitt? Akkor meg tudom állítani az apámat benne, hogy megkeressen és megöljön? Tudok akkor tenni bármit, akármit? Egy kibaszott verekedést sem tudok megnyerni, és egyedül vagyok.

 - Hogy a fasz... harminc kilóval nehezebb vagyok...- legalább. De soha nem láttam, hogy elővette volna a pálcáját, és most sem látok nála pálcát, olyan procedúráról pedig nem tudok, ami tartósan megnövelni valaki erejét, főleg nem ennyire. Egy kibaszott félóriás kellett volna hozzá, hogy így lebasszon a földre, és akkor is lett volna időm reagálni vagy valami. Egyszerűen nem értem... mi ez, hogy lehetséges ez egyáltalán? Ez nem lehetne az. Köhögnöm kell, és nagyon fáj az oldalam tőle.

 - Fogalmad sincs... kurvára küzdök ellenük, minden nap. Azóta...- egy újabb köhögés megszakít benne, hogy elmondjam. Milyen kibaszott ostobaság lenne elmondani! Elmondani, hogy amikor tíz voltam, megpróbáltam megölni apámat, hogy ő volt az a férfi, aki eljött Yuriáért, hogy kurvára tehetetlen vagyok ellene, miközben a törvényes képviselőm egy fogyatékos geci, aki átjátssza az összes, kurva, rohadt, kibaszott vagyonomat Sullyvahnnak. Mi a faszt tehetnék? Hogyan győzhetném le mindannyiukat egyszerre? Kell nekem egyáltalán Grendel?

 Nehezen rejtem el, hogy félek tőle. Vesztettem már el párbajt, de soha nem éreztem magam ennyire  gyengének. Amikor tavalyelőtt az a köcsög griffendéles végzős megátkozott, és mozgásképtelen sóbálványként feküdtem a földön, tudom, hogy nem tartottam tőle, hogy mit fog tenni, mert hiába volt jobb nálam akkor még a pálcájával. Most félek, most nem merem elmondani neki, hogy bármilyen kurva ijesztő, bármennyire félünk tőle, azt a kihívást, amit nekem osztott az élet, senki nem győzné le. Még ő sem. Én próbálkozom, és próbálkozni fogok életem végéig, ami könnyen lehet, hogy most jön el. Lassan erősebbé válik a fájdalom, amiből biztos vagyok benne, hogy több dolog eltört bennem- nem először, de ennyi helyen nem sérültem meg egyszerre. Veszek egy hosszú, mély levegőt, hogy úrrá legyek magamon, mert bármilyen tehetetlen vagyok, én nem vagyok kibaszott Talbot, hogy bőgjek.

 - Hogy csináltad?- tény, hogy Morgenstern az egyik legmagasabb lány az évfolyamon (ha nem a legmagasabb), és láttam már hajnalban visszajönni edzésből, úgyhogy hasonlóan keményen edzhet, mint egy profi ambícióit dédelgető kviddics játékos, de nem értem tényleg, hogy hogyan csinálta. És tényleg azt gondolja, hogy le lehetne nyomni mindent, megoldhatnám így a problémáimat? Persze... talán tényleg elérhettem volna így, hogy Yuria tiszteljen, és azt is, hogy Sullyvahn húzza ki az enyves kezét a kurva erszényemből.

 3 
 Dátum: Tegnap - 21:36:07 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Poppy Marlowe

m ű v é s z e l ő d é s
•••••••
 

r o b e r t •

Miközben fesztelenül szólaltatom meg egymás után az újabb hangokat ajkaimon és húzom sorra vonalaimat a papíron, hirtelen egyértelművé válik a kinti robaj forrása.
Először csak az ajtó kattanását hallom meg, halványan a zene és az énekem mögött. Aztán az ajtó csukódik, hallom a lépteket a hátam mögött, majd látómezőm oldalán egy labda könnyedségével jelenik meg egy konszolidált ruha álcájába bújtatott bajkeverő. Hogy aztán el is tűnjön az egyik, szerencsére bűbájokkal szakadásvédetté tett, festővászon mögé.

Nagyjából meglepődni sincs időm. Se egy szia, se egy pá, se egy rejts el kérlek, vagy egy ne árulj be… Semmi sem hagyja el Rob száját.
- Neked is szia. – Mondom kicsit gunyoros éllel a hangomban, na nem mintha tényleg meg lennék sértődve. Annál ehhez azért több kell. De tény, ami tény, hogy jelenleg nagyon nem vártam látogatót. Pláne nem olyat, aki egyből fedezékbe veti magát. Szóval egyértelműen vajsör van a füle mögött. – Most meg mi a boszorkányos nyavalyát sikeredett művelned? – Kérdezem, kicsit kikukucskálva a festményem mögött, lényegében egy üres fehér felülethez beszélve, hisz értelemszerűen beszélgetőpartnerem épp el van tűnve, láthatatlan, hivatalosan itt sem levő.

Megfordulok és egy pálcaintéssel lejjebb halkítom a zenét, de abban a pillanatban hangosabb robajjal, újabb vendégem csapja be az ajtót. Kérdő tekintettel és orráról lelógó spagettivel, bamba arckifejezéssel Tyson még kevésbé kellemes látvány, mint általában. Pedig már alapállapotban is versenyre kelhetne, és az élre törhetne ezen a téren.
- Hali! – Köszönök neki kellemesen csevegő hangot mímelve, hátha azzal eltérítem őt a további kutakodástól. De persze a mardekárosokat, meg amúgy minket griffendéleseket sem ilyen fából faragták…
- Itt van, igaz? Hol bújt el? – Követelőzik rajtam, ami természetesen várható volt.
- Én köszöntem, Tyson. – Mondom, ezúttal némileg felemelve a hangom, majd hosszan kifújva a levegőt, hogy lássa, azért némi modort ő is kikukázhatott volna valahonnan, egy törlőkendővel együtt. – Töröld meg az orrod, gázul festesz! – Állok fel és nyomok a kezébe egy zsebkendőt, teljes nyugalommal mozdulataimban és hangomban.
- Öööö. – Nyögi először, aztán némileg elpirulva sikerül kiböknie még egy szót. – Szia.
- Na. Így már mindjárt más. – Mondom, apró mosollyal ajkaimon, miközben továbbra is a srác közelében maradok. Nem nagyon tartok tőle. Simán szétátkozom szegényt, ha kardoskodni próbál, de azt hiszem, ezt ő maga is pontosan jól tudja, mert egyre csak nő a zavart pirosság az arcán. – Tudod, megzavartál. – Mondom, még mindig negédes mosollyal. – Szóval, nagyon, nagy kérés lenne, ha most elmennél? – Mutatok az ajtó felé. – Szeretném befejezni, amit elkezdtem.
De a fiú csak áll. Ennél azért egy sorral makacsabb, még ha esetleg manipulálható is. – Csak ide jöhetett be. – Mondja egyszerűen, de határozottan. Én pedig ismét hosszan fújom ki a levegőt.
- Felőlem körülnézhetsz… - Tárom szét a karomat, de azt hiszem Tyson pontosan látja, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet. – De, ha bármihez hozzányúlsz, eskü, hogy édes katicabogárrá átkozlak. Csak szólok.  

 4 
 Dátum: Tegnap - 21:13:35 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Holden Echohawk


Tavaly még jobban ott volt bennem a kviddics iránti alapvető izgalom, most sem hagy feltétlenül hidegen, nyilván nem sírnám el magam, ha nyerne a csapatunk, mindettől függetlenül viszont kicsit távolinak tűnik. Maradhatunk annyiban, hogy tavaly ilyenkor minden olyan egyszerű volt, a dolgok folytak a medrükben és nekem csak, mint roxfortos diák kellett teljesítenem, nem volt a vállaimra pakolva a családom sorsa is. Legalább egy egész törzs miatt nem kell aggódnom, nem nagyon lettem volna a dédapám helyében, aki úgymond irányító középpályás volt két törzsben is párhuzamosan, mondjuk azért most jól jönne a bölcsessége. De nem küldött vele szirtisast, mert ő is tök halott, földben van a tudományával együtt.
-Legalább nem harapnak -bólintok szórakozottan a kedves képre, ahogy a zöldek csak úgy brahiból egymásnak ugranak. Inkább az jut róluk hirtelen az eszembe, mikor épp nem védett a hajam és egy olalról bekapott áldástól olyan agyrázkódásom lett, hogy másfél napig bűvöltek a gyengélkedőn, mire nem kéket-zöldet-vöröset láttam párhuzamosan. Oh azok a régi szép idők, amik csak annyira voltak tavaly, hogy tulajdonképpen idénre estek!
-Persze, az indiánboltban vesszük-vigyorodm el, mert, ami azt illeti akár lehetne is olyanom, ha nem csak nagyapám és apám után szabadon lennék én a mondások feneketlen tárháza. Lehet írni kéne egyet, lehetnének rajta mindenféle prérinlovaglós, meg nyilazós képek, persze a skalpolást kihagynánk, mert azt már nehezen tűri a nyomdafesték, meg amúgy sem sűrűn jön az ember kezére a nagy, mocskos civilizációban. Itt terelőütő van, meg a tény, hogy az utóbbi edzésen engem kellett volna ütni vele, olyan szerencsementes voltam.
Szavaira felveszem a gurkós dobozt és pár másodpercig nézem, mert a jóég tudja, hogy mi keringek előle, mintha az is megölhetne és megsemmisíthetné a vérvonalamat. Eleve miért gondolok ilyenekre és honnan jut egyáltalán eszembe az a szó, hogy vérvonal. Bődület az egész.
-Azt kéne tenni, sápadtarcú barátom-mondom neki a dobozra nézve, ha már ennyire jól elvagyunk azon, hogy ki milyen színű, az ő árnyalata mondjuk a szitált lisztre hajaz- hogy én ütöm, te kitérsz és, ha van rá kapacitásod remek lenne, ha igyekeznél kicsit zavarni, csak, hogy szokjam.
Minél több minden történik körülöttem, annál valószínűbbnek találom, hogy visszakapcsolnak a reflexeim és megint úgy repkedek, mint egy doppingolt sasmadár, legalább is ebben reménykedem, meg persze abban, hogy nem vágom agyon Robertet, mert az nem lenne poén. Egészen az esőcsinálásig komor is a képem, de aztán, mikor ezt a csoda gondolatot meghallom elnevetem magam és felpattanok a seprűmre.
-Úgy szokott lenni a dolog, hogy ha nyugat felé táncolunk, akkor eső lesz, ha belefeledkezik az ember, még monszun is jöhet -egészen direkt mesélem ezt úgy, mintha kis köze is lenne a valósághoz, mert mitagadás nem értek a dologhoz, meg táncolni se nagyon járatott édesapám- na de, ha kelet felé fordolunk és kibontjuk a hajunkat olyan strandidő következik, amit ezen a földrészen ti még nem is láttatok.
Azért a végére elmosolyodom, mondjuk az teljesen biztos, hogy azt a délibábos nagy meleget csak hírből ismerik errefelé, pedig azért megvan a varázsa. Erre gondolatra elengedem a gurkót és ütővel a kezemben elemelkedem.
-Na álljunk neki mielőtt Sas Szem testvérem nyugat felé fordul-vigyorodom el és meglengetem az ütőmet.



 5 
 Dátum: Tegnap - 18:25:12 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Owen Redway
Egy éjjeli menedék
Elfelda Hall
2005. február 5.

Dallamos kacagása gyógyír volt sebzett lelkemnek, és némiképp erőt pumpált belém. Ezt szerettem legjobban a nőben, hogy képes volt ily módon feltölteni engem. A társasága egyfajta védőburok volt számomra, egy valóságos menedék, ahová szívesen tértem vissza megpihenni. A Vörös Abadában már volt szerencsém megtapasztalni ezt a fajta mámorító auráját, de elhatároztam, hogy még közelebb fogok kerülni hozzá. Talán túl közel is…
Ahogy sejtetettem, döbbenet és félelem árnyéka szaladt át a csinos arcán, hallva az elcsépelt poénomat, és nem, nem az épelméjűségem, illetve a nemlétem rémítette őt úgy meg, hanem a gondolat, hogy csak ő szenvedett a kalandunk óta. Pedig a rémálmok engem is ugyanúgy gyötörtek, noha meglehet, hogy azoknak semmi, de semmi közük nem volt a téren és időn kívüli utazásunkhoz. A rossz szellemek gyermekkorom óta velem voltak, és egyre kevésbé tudtak megriasztani. Elfelda azonban a riadalma ellenére mégis egy apró félmondatomba kapaszkodott inkább, és váratlanul nekem szegezte a kérdést.
- Tényleg zavarba jössz miattam? Miért is?
Én igazi macsóként, ettől csak még inkább szégyenlős lettem, és szokásomhoz hűen a szakállamat kezdtem vakargatni, miközben zavart vigyorra húztam a számat, kivillantva fehér fogaimat, amikre amúgy oly büszke voltam. Talán az egyetlen dolog volt magamon, amit mindig is szerettem, és amivel elégedett voltam.
- Drága Elfelda, csak nézz körül – mutattam újfent körbe a helyiségben. - Hát mit gondolsz, miféle népek járnak ide? Én a fogatlan, ápolatlan, falusi emberekhez szoktam. Egy halvány fénysugártól, egy teljesen átlagos nőtől is képes vagyok hát zavarba jönni, nem hogy magától a Naptól, és az ő teljes világosságától.
Lazulj már el Redway, kezdesz túl sokat pofázni…
Szerencsémre az ezek után feltett, félszeg ajánlatomra, miszerint ihatnánk valamit a nap végén, számomra kedvező választ kaptam. Sőt mi több, még egy belsős poént is elsütött a vodkaszódával kapcsolatban, ami kicsit önbizalommal töltött el.
- Ez után az élmény után azt hiszem, rám fér majd egy erősebb ital – követtem a tekintetét a kísértet irányába. - Ritkán találkozom a jövőbeli halott önmagammal.
Belül kalapot emeltem a kampány megálmodójának, illetve a castingügynöknek a remek fogásért. Elképzeltem a képet, ahogy a hús-vér eleven és a ködfoszlány holt tükörképe farkasszemet néz egymással, és megborzongtam. Művészileg telitalálatnak éreztem, és rögtön elhatároztam, hogy kérni fogok egy dedikált példányt az elkészült műből.
- Neked van doppelgängered? - dobta be futólag a kérdést, felriasztva engem a réveteg, művészi képzelgésemből, amit máskor maximum csak a festményeim megálmodásakor szoktam érezni.
- Aha… persze… az mindenkinek van. Állítólag kiköpött James Franco vagyok – búcsúztam a nőtől.
A fotózás további részében is a pult mögött tevékenykedtem. Kezemben egy fényesre pucolt pohárral és egy ronggyal éppen azon gondolkoztam, hogy micsoda tisztaság uralkodna a kocsmában, ha minden nap csinos nőket fotóznának itt, én pedig a maihoz hasonló módon, áltevékenységeket keresve bámulnám őket közben. Szórakozott töprengésemből újfent Elfelda térített magamhoz.
- Huhhh hát ez azért nem volt semmi – fújt egy nagyot, mintha csak az egész nap fáradtságát próbálta volna meg kipréselni a tüdejéből.
- Fárasztó lehet egész nap a kamerák előtt ácsorogni és utasításokat végrehajtani – mosolyogtam a nőre, miközben ügyesen eltüntettem a pult alatt a rongyot.
Rutinomnak, vagy épp az előre kigondoltságnak köszönhetően, magam sem tudom, villámgyorsan megtöltöttem a fényesre pucolt poharat egy remek arányú vodkaszódával, amit aztán egyből az én VIP vendégem elé csúsztattam.
- Tudtad, hogy a Csikóhalak egy életre választanak párt? - tettem fel neki a vártnál is váratlanabb kérdést, miután követtem pillantását a söntés mögé kiaggatott festmény irányába. - A nőstények valóságos harcot vívnak a hímért, és irtó féltékenyek tudnak lenni egymásra, de ha végül megtalálják az igazit, akkor onnantól örökre kitartanak egymás mellett.
Szomorú mosolyra húztam a szám. Sosem kérdeztem meg a keresztapámat, hogy ki volt az ő „csikóhala” az életében.
- Ja, és a hímek hordják ki az utódokat – toldottam meg egy kis adalékinfóval, tökéletes érzékkel elcsűrve az amúgy gyönyörű gondolatot az örök és mindenen átívelő szerelemről.

 6 
 Dátum: Tegnap - 18:11:57 
Indította Rolanda Hooch - Utolsó üzenet: írta Nialen Travers
Mardekár vs Hugrabug

Echohawk gurkója egy hajszálnyival, de túl távol van Travers számára, ellenállás nélkül csapódik be Talbot mellkasába. Ez fájhatott! Wilson azonban sikeresen hárítja Reese gurkóját, mely csapatkapitányuk felé haladt, így O'hara sikeresen kapja el a Munson által passzolt kvaffot Ays orra elől. A Mardekár kapitánya Sterling felé passzol, egy dugóhúzóval megkerüli Finnighant, mielőtt visszakéri a kvaffot, Reese rálőtt gurkóját pedig Travers egy pillanatra felfelé pillantva ellövi az ég felé. Foxgrove megpróbál védeni, de O'hara ügyes manőverel tereli őt a jobboldali karika felé, mielőtt bevágja a kvaffot a balba.

 A legtöbben azonban a sikításra figyelnek, nem a gólra. A felfelé lőtt gurkó telibe találta Blackwar könyökét, aminek nem olyan szögben kellene állnia, ahogyan most áll... hát, szerencsére két keze van, és ha Potternek sikerült tizenhárom éve, talán itt sincs veszve minden.

20-0

 7 
 Dátum: Tegnap - 17:36:46 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Orin Morgenstern

H A N D S  Ω  T H R O W N



nobody
                     gon' move my
                                                   life, my goal
                                                                                      my matter



+18! szégyenítés, férfigyűlölet, fenyegetés.
        Büszke vagyok arra, amivé évek, fegyelem, akarat tettek: az sem változtat ezen, hogy le kellene hajtanom a fejem, míg a Minisztérium kutyái elé lépek. Szégyent magam miatt nem érzek, az azok számára van fenntartva, akik közreműködésükkel, vagy épp csendjükkel támogatták a rezsimet, amelyet eltüntetni próbálnak a köztudatból. A szégyen szégyent fial, egyre csak elli az újabb utódait, visszaköszön a folyosók színéből, az ajtó nyikordulásából, pergamen sercenéséből, tekintetekből, hangsúlyokból. Van köztük is egy, aki ezzel táplálkozik: Quinton, a fiatalabb.
        Az apja talán remélte, hogy a köztünk lévő kisebb korkülönbség miatt vele jobban szót értek majd, elismerem tudományos munkásságát, egykori katedráját, szellemét az eredményeinek oklevelekre és könyvek borítóira írható megtestesüléseiben. Ez lehet a legnagyobb tévedése a gyermeke nevelése mellett - nincs még egy, akinek nagyobb szégyent kellene éreznie ezek között a falak között. Az apám róla beszélt, mikor a minisztériumi gyávákról, ez a lenyomata egy embernek mások szégyenén él, abból formál identitást. Hallottam, hogy beszélnek róla - lopva csak, felderülvén, ha megtudják, ma épp nincs itt, nem is lesz még - és egyetlen tagom sem óhajtja a jelenlétét.

        - Mostantól.. maga ül ennél az asztalnál? Tudom, milyen ember. Ebbe a kísérletbe beleegyeztem, mert nem tudtam, hogy már egyedül vezeti majd... - összefonom a karjaimat, és hátravetem a hajam a szék támláján. Úgy tűnik, az idősebb Quintonnak is vannak vakfoltjai, én biztosan nem engedném, hogy a nevem viselje valaki, aki ennyire alkalmatlan rá, hogy az örökségem gondozza. Még a tekintetem is kerüli, mintha félne tőlem, de aki a Minisztérium kegyeltje lehet azok után, hogy önként propagandát terjesztett, az biztosan nem fél mások véleményétől.
        - Nem akarok együttműködni magával. Az apja nem úgy tekintett rám, mint egy tárgyra az asztalon, legalább azzal megtisztelhetne, hogy az arcomra néz, mikor hozzám beszél! - nem nyúlok a nevetséges tárgyakhoz az asztalon, csak belerúgok annak lábába. A viselt ruháim biztosan megakadályoznának abban, hogy a képességemmel kárt tegyek a mélyen tisztelt nepotizmus ezen letéteményesében, de az emberek ritkán hiszik el demonstráció nélkül, hogy nincs szükségem rá ahhoz, hogy komoly fájdalmat okozzak nekik. Gyűlölöm ezt az egészet, és csak azért egyeztem bele, mert ez szolgálja az ügyünket - azaz, szolgálta, most leginkább csak az élni és élni hagyni értelmében szolgál bármit is - de azt visszautasítom, hogy egy ilyen féreg parancsait kövessem ok és jutalom nélkül. Egy pillanatra gondolok csak rá, hogy talán valaki mással végeztetik el azokat a kísérleteket, amelyek valódi eredményt ígérnek, és engem azért száműztek ehhez a magát az elemi udvariasság alól is felmentő tudós-féleséghez..

        Szaggatottan fújom ki a levegőt, miközben összeszorítom az állkapcsom. Élesen belevájom a körmeimet a tenyerem bőrébe, de még uralkodom magamon: nekik nagyobb szükségük van rám, mint nekem rájuk. Nekem nincs szükségem senkire, főleg nem ezekre a szerencsétlen hímekre.
        - Hazudik! Tudom, hogy az én eredményeim mindig jobbak, mint annak a kis fattyúnak! Nem olvasta talán az apja jelentéseit, még ennyire sem készült fel?! - hirtelen állok fel a széktől, jobbom az asztalra tenyerel, a ballal felmarkolom az agancsot. Nem kell gondolnom sem rá, ösztönösen megy, erre születtem, ebből a szövetből az örök átalakulásban - a lélek ürességének természetéből, nem fogadom el ezt a középszerű eredményt ott, ahol a nagyságom kerül a pergamenre! Azonnal érzem is, amint az agancsok koronája kinő a koponyámból, mielőtt a földre mellé dobnám a kezemben tartottat, és megszüntetném az egészet. Tudom, hogy fölényesen mosolygok rajta, már csak az sértő, hogy katanával akarja megkenni a disszertációja kenyerét.
        - Annyit beszéltek a képességeiről, a zsenialitásáról, és egy középszerű jós ül előttem, aki ezzel akarja kiszúrni a szemem?! Már az is sértő, hogy egyáltalán erre akart kényszeríteni. - a tükörre meredek, a mögötte biztosan állókra. Egyiküket sem bántottam soha, nem mutattam ellenségességet akkor sem, mikor egyértelmű volt, hogy akaratom ellenére vagyok itt: most azonban egyértelművé tették valódi szándékaikat.

        - Most már felnőtt vagyok a maguk törvényei szerint is, igaz? Ha a Minisztérium erre akar használni.. most már a magam nevében mondhatok nemet, nem igaz? Maga, akit zseninek tartanak, hogy érezné magát, ha képes erre egyáltalán, ha az elméjét középszerű feladatokra kárhoztatnák, miközben emberszámba sem veszik? - elsétálok mellette, közelebb az üveghez. Könnyen meg tudnám változtatni a szemem, hogy átlássak rajta, ha egyszerű berendezés, nem bűvölték meg. Nem gondoltam, hogy az ittlétem milyen nagy mértékben tette elviselhetővé az idősebb Quinton professzor a maga kérdéseivel, észrevételeivel, és persze annak lehetőségével, hogy többet tudunk majd.. rólam, a képességemről. Nem várok valódi válaszokat a kérdéseimre, a hozzá hasonlók magukkal sem őszinték.
        Talán tényleg nem maradt már semmi, amit adhatnak nekem. Attól sosem tartottam, hogy feltérképezik a korlátaimat, mert mindig hittem és hiszek benne, hogy újabbakat fogok áthágni, a kicsinyes félelem nem állhat az utamban.. Nem, nem félek semmitől. Semmitől és senkitől.


 8 
 Dátum: Tegnap - 17:07:07 
Indította Rolanda Hooch - Utolsó üzenet: írta Holden Echohawk
Mardekár vs Hugrabug

Sterling keze lövésre lendült, és egy erőteljes mozdulattal küldte a kvaffot a jobb oldali karika felé. Foxgrove vetődött, hogy hárítson, de a lövés túl gyors és túl pontos volt , a labda átsuhant mellette, és GÓL!
A Mardekár szurkolói ujjongásban törtek ki, ahogy a csapat sikeresen megszerezte a mérkőzés első gólját. Sterling diadalittasan lendítette öklét a magasba, miközben Foxgrove bosszúsan dobta be a kvaffot Munsonnak. A bekapott gól után a Hugrabug játékosai gyorsan összerendeződtek, szorosabb védekezésre váltottak, és elszántan készültek arra, hogy megtartsák a lendületüket, miközben Echohawk már a következő gurkót kereste, hogy megzavarják a mardekáros csapat következő mozdulatait.

10-0

 9 
 Dátum: Tegnap - 14:58:07 
Indította Vincent Moore - Utolsó üzenet: írta Vincent Moore
Vincent Moore



Nem vagyok jó ember, de ott vagyok, ha szükség van rám.

Alapok

jelszó ||
"Redway Roxmorts szépe"
nem ||férfi
születési hely, idő || Glenhull - Észak-Írország; 1971.03.24
kor ||  32
vér || félvér
munkahely || Saját praxis Glenhullban
 

         A múlt

16+

- Maga még mindig itt Mr. Moore? Ismét túlóra? – zökkentett ki egy számomra kedves hang, miközben a kávémban búvárkodó kiskanalat pörgettem a csészében. Pár pillanatig elfeledkeztem a külvilágról, az italomból felfelé szálló gőz teljesen elvette a figyelmem, a frissen főtt kávé illata pedig olyannyira megrészegített, hogy talán már akaratlanul is pofákat vágtam. Mindezt egy csokorban tartja össze az a tény, hogy valóban fáradt voltam már. Szemeim nehezek voltak, véresek, legalábbis az égető érzés ezt sejtette, pislogtam párat, hogy megnedvesítsem, de ezzel sem lett jobb, végül úgy döntöttem, elveszem a kezem a szám elől, mely pillanatokig fejemet tartotta. Meglepetten vettem észre némi nyálat a tenyeremen, valószínűleg el is aludtam egy pillanatra.
- Csupán nem tudok meglenni a kávéja nélkül drága. – emeltem meg szórakozottan, enyhe mosoly kíséretében a csészét, s bár még mindig gőzölgött a nedű, kegyetlen érvágásként ért, hogy elfelejtettem felkeverni az alján lévő cukrot. Nem a világ vége, nem tehetek róla, édesem szeretem.
- Mr. Moore. – mosolygott szelíden, szinte anyai szigorral a szemeiben, de tudtam belül vad játékot játszik. Mi tagadás kedveltem Sarah-t, csinos, dekoratív, bár ő is már 12 órája talpon volt, nem látszott meg mindig szép síma arcán, melyet néhány szeplő tarkított az orra tövénél. Istenem, de jól állt neki, ha fognék egy filctollat és összekötögetném, a “Vincent” jönne ki, az tuti. Tehát itt van ez a bomba nő, kedves, figyelmes és a kávéja is iható, én pedig talán már harmadjára bólintottam a fáradtságtól, mióta megszólított. Nem csoda, nem most volt a tegnap délután.
- Nem tud nemet mondani. – mosolyodott el végül, mire felnéztem rá a kávémból. Talán most dőlt volna előre a fejem negyedjére, ha nem gondolkodtat el a hölgy mondata. Nemet mondani. Szexi a csaj, gondoskodó és még okos is. Kár, hogy udvarolt neki már valaki, ha jól tudom, az aurorparancsnokságon gyakornok, szerencsés flótás. Merlin verje bele varázspálcáját, ez a nő tökéletes. De mit csinálok én itt még mindig Glenhulli klinikámban, mikor már rég az ágyamban kellene a szex utáni cigimet szívni Sarah oldalán. Még a cipője is illene az újonnan vásárolt japán stílusú szőnyegre, amit a nagy hévben hajítana oda rá. Mérges lennék érte, mert hófehér alapon pihen rajta néhány daru a vörös felkelő nap árnyékában, de ezt is szex közben vezetném le rajta.
- Nemsoká lejár a munkaidőm. – folytatta, bár biztos vagyok benne, hogy nem csak ennyit mondott, azonban a mondatnak ez a része fogta meg a figyelmem.
- Ránk fér a…pihenés. – tette hozzá, majd megharapta a szája szélét. Hát erre már felkaptam a fejem. Négy előre döntés és egy felkapás. Ha ez sport lenne, az élen végeznék, de jelenleg a fáradtság vezet 1-4 arányban.
- Tudja, miért tudok már fenn lenni, több mint 24 órája? – kérdeztem végül nehezen, de elengedve a nő által mondott szavak jelentését, melyek teljesen izgalomba hoztak.
- Rengeteg energiám van és ezt emberek megsegítésére fordíthatom. – folytattam tovább és elmosolyodtam. Bizony, olyan vagyok, mint egy rossz gyerek, akit ki kell vinni a játszótérre, hogy elfáradjon és tudjon aludni. Na persze, ez elég sekélyes példa volt, de sosem tudtam a seggemen maradni. Minek aludnék, ha felfedezhetem a világot? Minden beteg után, újabb beteg jön, újabb eddig ismeretlen dolog, vagy már ezerszer találkoztam a problémájával, de ha már egy kisebb mellékhatás vagy szövődmény különbözik az eddigiektől, az izgalomba hoz. Ezért vagyok még mindig itt. Már gyerekként is vonzott az izgalom, a felfedezés élménye. Imádtam bóklászni az erdőben, a mezőkön, újabb és újabb helyeket felfedezni. Utáltam, ha skatulyába szorítottak, függetlenül attól, tudtam mi a kötelességem, ezt a fajta izgalmat nem vehették el tőlem. Egy félreismert fiatal, akit bajkeverőként könyveltek el, pedig csak a gyakorlatiasság hajtott. Minek könyveket bújni, mikor megtapasztalni, látni és érezni sokkal jobb? Miért bajkeverő az, aki ahelyett, hogy az osztálytársaival szórakozik vagy tanul, a tiltott rengetegben növényeket tanulmányoz? Miért kell leszabályozni valakit, aki gyengélkedőn fellelhető anyagokat és gyógyszereket tanulmányozza? Érthetetlen még most is számomra, talán én vagyok az első és az utolsó ember Harry Potter fogóvá válása óta, akit szinte beerőltettek a Kviddics csapatba.
- Maga jó ember Mr Moore. – szakította félbe elmélkedésem ismét Sarah azzal, hogy a kezemre tette saját, puha, gyengéd és meleg kacsóját. Kedves, ahogy anyám mondaná gazemberes mosolyommal néztem fel rá, majd elvettem kezemet és belehörpintettem a kávémba, ami ekkora már kihűlt ugyan, de tökéletesen édessé vált.
- Maga mennyi kávét főz le egy nap kedvesem? Lehet annyit, mint amennyi embert én ellátok vagy megmentek. Tehát akkor maga is jó ember. – emeltem meg játékosan a csészémet felé, mire ő az ajkai elé emelte kezét és kuncogni kezdett. Igen, flörtöl. Egyáltalán nem voltam vicces, ez a poén még ittas családi körben sem állta volna meg a helyét. 
Végül jó ötletnek bizonyult a csapatba tenni, szabadnak éreztem magam, eggyé váltam a környezettel, a levegővel, maga a játékosok elleni bohóckodás annyira nem volt ínyemre, de segített levezetni a feszültséget és azt a sok energiát, ami nap, mint nap gyülemlett bennem. Mondjuk úgy, kicsit lenyugtatott, de a felfedezőt és a tudáséhségemet nem tudták elnyomni, meg aztán nem voltam kiemelkedő tehetség. Jobb voltam az átlagnál, ez nem kétséges, mégsem nyertem kupát sosem.
Rá kellett döbbennem, hogy mindaz, amit a pályán műveltem, nem én voltam. Úgy képzelem el, mintha egy terepfutót rátennél egy olyan hogy is mondják a muglik? Futószalagra? Fut, fut, de nem az igazi, valami hiányozna. Áh, hagyjuk, nem tudom megmagyarázni, meg aztán nem is igazán érdekel, a lényeg, hogy itt ülök és már ötödjére bólintok lefelé, és csak kétszer rántottam fel a fejem, a kávém már lassan elfogy, a hölgy pedig…azt, hiszen kigombolta az ingének felső gombját. Nem semmi. Egy mosollyal nyugtázom a tettet, majd ismét felnézek. Javítsuk a statisztikát. Kutató-medimágusnak álltam és rengeteget tanultam, majd jött egy viszkető érzés. Nem az a fajta, viszkető érzés, hogy valamit elfelejtettél, vagy már rég nem mostad meg a hajad. Olyan bizsergető a tarkó irányából. Nem volt elég a tudás, szellősek voltak a könyvek. Meg kellett tölteni a hiányzó részeket és mivel évekig burokban tanultam, elérkezett az idő, hogy végre kitörjek.
- Világot jártam, rengeteg helyen megfordultam. Rengeteg gyógymódot láttam, a legkellemesebb szeánszoktól a legbarbárabb műtétekig, és ez még mindig nem volt elég. – terebélyesedtem fel az asztalon, s bár láttam a lány arcán az izgalom és a fáradtság vegyes aforizmáját, rá kellett döbbennem, hogy ezt a mondatot nem hangosan akartam kimondani.
Voldemort háborújának idejében is utaztam, talán akkor értem haza, mikor véget ért, ebben nem vagyok biztos, nem nagyon foglalkoztam az itthoni politikával, a családom épségét kivéve. Felhasználtam az ott szerzett tapasztalatokat és megpróbáltam forradalmasítani a mai medimágiát kisebb, nagyobb sikerrel. Persze, a háborút követően jól jött a tapasztalatom, sokáig apám és anyám mellett segítettem a sérülteken, jó érzés volt jót tenni, de ez álszentség. Függetlenül attól, hogy apám és anyám milyen véleménnyel vannak rólam, büszkék-e rám vagy szerintük a medimágia nem éppen megfelelő útját járom nem érdekel, mert tovább vittem a családi hagyományt. Mondjuk édesapám minden utamról hazatérve teljes jelentést és medimágusi szakvéleményt vár a frissen szerzett tapasztalásaimról, míg édesanyámat inkább az út kalandos történetei érdekli. Ryan és Tina? A testvéreim. Ryan inkább a Kviddics világában kereste magát, de szerintem csak lázadó korszakát élte, mert mindenki más a családnak életek mentésével és mások gyógyításával foglalkozott. A kis Tina? Az egyszerűséget választotta és követte a szüleim útját, ami a Szent Mungóba vezetett szintén, a biztonságos mókuskerékbe. Ejj, de szeretem őket, talán meg is látogatom őket a hétvégén. Óvatosan számhoz emelem a csészémet, mikor ismét egy kéz érintése akadályozott meg abban, hogy elmerüljek a fáradtság okozta bólogatás folytonosságába. Talán 3-6 az állás?
- Harmadjára próbál inni az üres csészéből Mr. Moore. Kérem, vigyen el Önhöz, majd én ágyba dugom. – suttogta szinte teljesen megvadult hanglejtéssel, vagy…lehet csak nekem tűnik annak. Nem, teljesen elmosódik a fantázia és a valóság. Felkelek a székemből és megrázom a fejem. Nagyokat pislogok most már, sőt még egy nyújtózásra is maradt erőm. Odalépek a pulthoz, mert nem én lennék Vincent Moore, ha csak úgy lelépnék.
- Meddig dolgozik a barátja Sarah? – kérdeztem rákönyökölve a pultra, a lehető legközelebb hajolva a lányhoz.
- Este kezdte a műszakot, tehát az egész éjszaka a miénk. – válaszolt pajkosan, mire én elfordítottam a tekintetem és elmosolyodtam. Na nem az az elégedett mosoly volt, nem is az a számítottam erre vigyor vagy a háhá, összekukizhatom a nuniját önelégült arc, sajnáltam szegény ördögöt.
- Akkor reggel friss kávéval és meleg öleléssel várja haza. – mondtam végül még mindig magam elé tekintve, a mosolyomat nem engedve el, sőt magasabbra húztam páncélként, mint a legerősebb mágikus védelmet.
- Nem vagyok jó ember drága, de tudok nemet mondani. – kacsintottam végül, mire ő engedékenyen elmosolyodott. Feladta a harcot, bár éreztem a háborút nem, noha nem voltam egyértelmű, talán szándékosan. Nem örültem volna, ha elúszik annak a lehetősége, hogy ágyba vihetem, mint ahogy továbbra is bókokkal akartam őt bombázni. Bár ennek rövidesen vége, de nem szaladnék ennyire előre. Szeretek flörtölni és ez az aurorpalánta lóg nekem egy sörrel. Nem biztos, hogy legközelebb is átengedem neki a lányt. Ezen elmélkedek, ahogy magamra kanyarítom a kabátomat és még a kijárati ajtó előtt meggyújtom a cigimet. Nem lenne szabad, de ez még az én rendelőm, a titkárnőn kívül pedig már nem valószínű, hogy bárki is itt van még. Hm…min is elmélkedtem, hova is kellene mennem a hétvégén? Valami fontos lehet. Óh…tényleg megnézhetném azt a fura meditációs, mantrázós gyógyítást Hawain. Nagyon érdekel. Szavak erejével gyógyítanak, miközben energetizáló zenét játszanak és hangtálat szólaltatnak meg. Vajon milyen hatása lehet a zenének és a hangoknak a mágia hatására az orvoslásban? Ebből írok egy disszertációt. De mit is akartam a hétvégén…na mindegy, szerintem nem volt fontos, helyette elutazom Hawaira.   

        Jellem

Valaki azt mondja jó ember vagyok, mások kaotikusnak és önzőnek tartanak. Milyen lehet vajon egy kalandor, medimágus és nőcsábász jelleme. Láttam pár éve egy mugli filmet, Indiana Jones volt a címe. Na, pont olyannak látom magam, csak nem ereklyéket kutatok, hanem gyógymódokat. Csajokat hajtok fel, szeretnek az emberek, miközben telibe verek néhány rossz arcot. Na jó, az utóbbi két dolog nem valós, de szerezni fogok magamnak olyan menő kalapot. Indiana Vincent. Há. Na de komolyra fordítva a szót, Kicsit hiú vagyok, szeretek jól kinézni, mindezek mellett pedig megpróbálok segíteni mindenkinek, akinek tudok. Persze rávághatnám, hogy mert minden ember élete fontos, de inkább a tudásszomj és a versengés az, ami mozgat, hogy minden, amit tanultam fel tudom-e használni, hogy meg tudom-e nyerni a harcot egy betegséggel szemben, vagy átokkal szemben, vagy valami varázsnyavaja ellen. Gyakran vagyok cinikus, okoskodó, humoros, ha kell és közvetlen mindenekelőtt. Ja meg persze, mint minden köpenyes, nem tudok szemkontaktot tartani, tényleg, sokak szerint zavaró.

        Apróságok

mindig || Nők, minőségi ital, könyvek, orvoslások, disszertációk, utazások, öltönyök, család, japán kúltúra
soha || tiszteletlenség a nőkkel szemben, pezsgő, másnaposság, tétlenség, laza pólok
hobbik || Utazgat, muggli filmeket néz, olvas
merengő || Rossz: Mikor megpróbálták fiatalon beskatulyázni és azt mondták reménytelen
Jó: Első utazása, ahogy kilépett a tengerpartra és megfújta haját a párás sós szellő
mumus || Beteg női karakter egy pozitív terhességei teszttel a kezében
Edevis tükre || Díjakkal a kezében, családja és barátai körében, ahogy gratulálnak neki
százfűlé-főzet || Párás, tengeri levegő illata van, ízre fűszeres, kicsit tölgyfahordóban érlelt Whisky-re hajaz
Amortentia || Természet illata egy eső utáni napon
titkok || Kikezdett egy tárvoli unokatestvérével
azt beszélik, hogy... || Utazásai során rengeteg nőt felcsinált, de nem vállalja fel a gyerekeket.

        A család

apa || James Moore 70 aranyvérű. Jó a kapcsolatuk, igazából inkább szakmai, de a kezdeti viszonttagságok ellenére büszke rá
anya ||  Adele Wales 65 éves, mugli származású, szereti a gyermekeit és ez alól Vincent sem kivétel, habár ritkán látja őt
testvérek ||  Ryan Moore – 32 félvér – Jóban vannak, rengeteg lógtak együtt fiatalon, sokat tanította Vincent, de utazásai miatt ritkábban látja őt
Tina Moore – 26 félvér – A kicsi Hazel, imádni való, szeret Vincent gondoskodni és apáskodni felette, főleg, mert nagyon csinos, mint ahogy a cslád nagy része és nem szeretné, ha bárki elrabolná őt tőle.
gyermekek || Merlinre – dehogy…
állatok || -

Családtörténet ||

A család fontos. Mondta mindig édesapám, aki sajnos sosem érhette el azt, amit szeretett volna, de nem biztos, hogy ez az ő hibája. Rég óta a Szent Mungóban dolgozik. Na az már valami ecsém. Büszke is vagyok rá, mint ahogy édesanyám is, ki az egyszerűséget kedveli inkább, mint a jó hangzású díjakat. Talán Tina húgom rá ütött jobban, egyre jobban kezd rá hasonlítani, de még ő is várja az igazit, anyám is nagy sokára találta meg a nagy szerelmet. Ryan olyan, mint egy nagy gyerek. Csendes, kicsit visszahúzódó, főleg mióta felvették az egyik kedvenc Kviddics csapatába Őrzőnek, legalább nem szállt a fejébe a hírnév. Ő is még keresi a szerelmet, miután kútba ment egy korai próbálkozása, de hé jóképű gyerek, majd szerzek neki valakit, de nem meglepő, mindenki későn érik nálunk, ha megállapodásról van szó. A család nem aranyvérű, anyám vonalának köszönhetően, de nem is tör komoly babérokra, az orvoslásban és a kviddicsben látja a sikert és ezért tényleg mindent megteszünk.


        Külsőségek

magasság ||183 cm
testalkat ||vékony, inkább szállkás, mint sovány
szemszín ||kék
hajszín || szőkésbarna
kinézet ||
Megjenelése nyugalmat árasztó, mosolya kedves, mégis van benne némi csibészség. Jóképűnek számít, kicsit borostás, haja mindig ápolt, szőkésbarna tincseit általában belövi. Elegánsan öltözködik, nem szereti a laza ruházatot.

        Tudás és karrier

pálca típusa || Ébenfa főnixtoll maggal ellátva 12 hüvelyk
végzettség ||
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában végzett a Hö? házban (Rátok bízom  :D), majd a
Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotályban tanult tovább, mielőtt utazgatni kezdett volna.
foglalkozás || Gyógyító, medimágus saját praxisában Glenhullban
varázslói ismeretek ||
Bájitaltan és gyógynövénytanon kitűnően végzett, szakmájából és foglalkozásából adódóan a gyógyítás és orvosláshoz szükséges varázslatok és bűbájokat kitűnően ismeri. A harc már távolabb áll tőle, persze meg tudja védeni magát, de ha lehet, elkerüli a küzdelmet. Tudásszomja lévén jól teljesített egyéb más tantárgyakból is, utazásai során pedig rengeteg ismeretet szerzett, disszertációi és szakirodalma már hegyekben áll a témával kapcsolatban.

        Egyéb

avialany ||Ryan Gosling

 10 
 Dátum: Tegnap - 14:52:00 
Indította Sir Daniel Tayilor - Utolsó üzenet: írta Wesley Fawcett
Átírandó Helyszín: Royal Opera House
Topik név: London Magical Stock Exchange
Leírás:
Az épület kívülről egyszerre elegáns és időtlen, hasonló a viktoriánus kori bankokhoz, amelyet díszes, aranyozott oszlopok és hatalmas, varázsbetétes üvegablakok ékesítenek. Ezek az ablakok valójában mágikus kivetítők, amelyek a tőzsdei árfolyamok aktuális mozgását jelenítik meg színes, dinamikus ábrák formájában. Varázstalanok számára nem több egy koszos, lepukkant épületnél.
Belépve az előcsarnokba, a látogatót egy tágas, kupolás terem fogadja, amelynek mennyezetét varázslatokkal díszített csillagtérkép borítja. A padló fényes, gránitszerű anyagból készült, amely valójában egy önállóan mozgó kijelző: a varázslók és boszorkányok lépései alatt az aktuális hírek és árfolyamok jelennek meg. A csarnok közepén egy hatalmas mágikus óra forog, amely nemcsak az időt, hanem a kereskedés zárásáig hátralévő perceket is mutatja.
Az épület egyik végében található a Kristály Kulcs Trezor, ahol a brókerek speciális kulcs címkéket és kristályhegyű pennákat használnak a kereskedési utasítások elhelyezésére. A kulcsok egyéni azonosítással működnek, és azonnal továbbítják a megbízásokat a tőzsde rendszerébe. A másik végében egy óriási, könyvtárszerű archívum található, ahol a részvények történeti adatai, mágikus elemzések és varázsigékkel rögzített piaci jelentések érhetők el.

Átírandó Helyszín: Salamander professzor szobája
Topik név: Fawcett professzor szobája
Leírás:
Fawcett professzor szobája hűen tükrözi lakója múltját és személyiségét. A falakon nemcsak védőbűbájokról és ártásokról szóló könyvek sorakoznak, hanem néhány régi, kedves emlék is helyet kapott – egy családi festmény, egy halványan pislákoló, napsárga lámpás és egy kis üveggömb, amelyből a nyári mezők illata tölti be a teret. Az íróasztalon katonás rendben állnak a pergamenek és jegyzetek, de mindig akad egy bádogdoboz tele édességekkel. A szoba sarkában két kényelmes, mély fotel áll, az ablakban pedig egy cserépben kis, élénkvörrös bonsai növekszik.
A hálórész egyszerű, de otthonos hatást kelt. Egy nagy, puha takaróval borított ágy áll a fal mellett, amely fölött egy gitár függ a falon. Az éjjeliszekrényen mindig van egy félig olvasott könyv és egy bögre, amelyben rendszerint kihűlt forró csokoládé maradványai árválkodnak.

Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2025. 01. 16. - 00:27:19
Az oldal 0.087 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.