+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Tegnap - 23:45:20 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Merel Everfen
16+
take a guess
-Mondhatni. Oké, lehet úgy kétköpésnyire, pluszminusz pár kőhajítás- határozom meg nagyon pontos adatokkal a klubhelyiségünk és a konyha egymáshoz képesti helyét. -A lényeg, hogy közel van. Úgyhogy akkor majd hozok neked pár finomságot legközelebb. Mit szólsz?
Felvigyorgok Elliotra a derengő pálcafényben.
Sokkal másabb így a Szellemszállás, mint az eddigi alkalmakkor amikor láttam. Először tele volt változó mértékben alkoholos állapotú diákokkal - igen, engem is beleértve, nem tagadom, - másodjára, ma délután, pedig csak simán egy porlepte, lepukkant épület volt. Mérsékelten érdekes, de akkor nem is érdekelt jobban, mint félreeső hely, ahol nyugodtan tudjuk üzletelni a kétes üzletünket, amiben hangulatmódosítószerek cserélnek gazdát fegyverekkel. Oké, ha így fogalmazom meg, még egész jól is passzol hozzá hangulatában a talán generációk óta elhagyott ház helyszíne.
Na de így. Így két lumos gyér fényében, éjjel, ahogy a hold és csillagok szórtfénye sem fér be a bedeszkázott ablakokon, na így az igazi a hangulata. Még azzal együtt is, hogy tudom, igazából csak Hapci törpe szellemétől van félnivalónk a por miatt, még így is minden árnyékba rémeket lehet látni. Király!
Ahogy keresés közben össze-összepillantunk Elliottal, úgy látom, ő is hasonlóan élvezi a kalandot.
-Akkor meg kell kérnem Meredith-t hogy tanítson meg sütni- mondom félhangosan, de annál szélesebb bájvigyorral, mintha félig abban reménykednék, hogy Elliot mégse hallja. Pedig főként csak viccelődök. Bár... -Kérjem meg a manókat, hogy csináljanak egyet, még ha nem is halloweenkor találkozunk?- ajánlom fel inkább jobban hallhatóan, hogy leplezzem az előző mondatot, meg a vele járó pirulásomat, amiből egyébként semmi nem látszik ebben a sötétben.
Minden jel arra mutat, hogy valóban sikerült megtalálni az alagutat, amit kerestünk. Bár nem lett volna semmi fenntartásom a minden további nélküli előremasírozásban, de a kérésére hagyom, had menjen Elliot az élen, végülis ketten kalandozunk most. Oké, szóval lehet, hogy az is benne volt az engedékenységemben, hogy kicsit a figyelmemet is elterelte a vállamra tett keze, és a fellegekben járást választottam erősködés helyett.
De valóban, ahogy előre merészkedünk a járatban, csak mellettünk derengenek a falak, előttünk se a helyiség, se a sötét nem akar véget érni, valóban megtaláltuk, amit kerestünk.
-Tessék, én meg a Roxfortos éveim nagyrészére ismerni fogom- vigyorgok vissza szemtelenül. Magas gurkó volt, na, le kellett ütni. De meg is kapom érte a kiérdemeltet egy kiadós összerezzenés formájában, amikor Elliot végül eltüsszenti magát, bepótolva az egész házkutatás alatt elmaradt porallergiát, ami nekem is csak most tűnik föl, hogy nem volt olyan jellemző, mint délután. Még a járat falai is összeterelik pláne a hangot. Miután a szívem visszaugrott a helyére, kacagásban török ki, csak így a helyzetkomikumon, nekidőlve a falnak is. Apropó fal.
-Egésség'. Pedig már a ház alól is kiértünk, itt nincs is már olyan por.- Meg is kopogtatom a hideg, itt már inkább köves-földes falát az alagútnak, mielőtt továbbindulunk.
Nem tudom, mennyi ideig vándorlunk a vaksötétben, csak pár lépésnyit látva akár magunk elé, akár mögé, de egyre biztosabb vagyok, hogy nem még van ma mostanra, hanem már. Hacsak nem már akkor is már volt ma, amikor a Szellemszállást értük el, vagy amikor a tisztásról kerekedtünk fel. Amióta itt van mellettem Elliot, mint ha nem is létezne idő, mint olyan. És ez engem nem csak nem zavar, de még nem is érdekel. Azt úgyis tudom, hogy van annyira késő, hogy ha összefutok egy tanárral vagy Friccsel, abból csak a baj meg a szégyen legyen, azon túl már pont részletkérdés. És nagyon értékelem, hogy nem egy távoli toronyig kell majd felcaplatnom.
Végül mintha valami minimális derengés tűnne fel a távolban előttünk, és valóban, hamarosan egy rövid, bár meredek emelkedő is feldereng, szórt holdfényben. El is suttogok egy noxot, és Elliot könyökére téve a kezem előreosonok, jelezve egyben neki, hogy épp átférkőzök mellette, meg hogy várjon meg.
Nem is kell messzire mennem, igazából egy második lépést se, az emelkedő gyökerek közt futva egyenesen az égre néz. Ágak lengedeznek át a csillagok előtt.
Nagyon egyenletesen hintázva ide-oda, mint ha unalmukban lóbálnák magukat, nem úgy, mint ha a szél fújná.
-Hát megjöttünk- suttogom hátra a jelentést, miközben tudatosul bennem, hogy ez a nap, életem eddigi legjobb napja is végetért. Nem akarom, de muszáj búcsút mondani, valahogy kihúzni a legközelebbig.
Visszafordulok hozzá, megtéve azt az egész lépésnyi utat a lejtő aljától odáig, ahol ő áll.
-Elliot,- nézek fel rá, épp csak kivéve az arcát a sötétben. Csak annyit várok meg, hogy rám nézzen ő is a megszólításra.
Mindkét kezemmel felnyúlok, és a tarkója alatt, a nyakán egymásba fonom az ujjaimat. Ha nem őt sikerül lejjebb húznom, magamat emelem fel hozzá, és megcsókolom. Ezúttal hosszabban. Ezúttal bátrabban. És nem érdekel.
Nem érdekel, hogy szabadna-e. Nem érdekel, hogy Elliot viszonozza-e, vagy hogy zavarba jön-e. Nem érdekel, hogy milyen úgyse látszó színekben játszhat az én arcom is. Nem érdekel a világ. Én így érzem, és ezúton ki is jelentem.
Valamivel csak ki kell bírni a következő találkozásunkig.

//Köszönök mindent!//

 2 
 Dátum: Tegnap - 20:21:25 
Indította William Barrow - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara

 
Az elképesztő csendben pillantottam le a szakadt csokornyakkendőmre, amit ezúttal nem a tükörben pillantottam meg. Ott hevert azon az ágynak nevezett vacakon, ahol egy kellemeset aludni sem lehet. Persze nem is biztos, hogy ez feltétlenül a bútordarab hibája volt, ugyanis azóta a szörnyű eset óta még álmomban is gyötörtek az emlékek.
Hogy történhetett meg ez éppen velem? Ilyen kérdések foglalkoztattak, mióta bedugtak ebbe a szobába és elvették a pálcámat… mármint a felháborodás mellett. Mert természetesen véletlenül sétáltam be a bálra, azt hittem, hogy nyílt rendezvény és… hmm mi is volt a mesém vége? Ja, megvan! Szóval véletlenül meglökött egy pincér a nagy tálcával, amint kóstolókat, nem is, pezsgőt vitt, én pedig egyenesen ráestem a kupára. Aphrodité gyönyörű kupájára és mintegy pióca tapadt a kezemre.
Nos a tapadásról valóban nem tehetek. Azt hiszem elvolt látva valamiféle védelemmel, mert abban a pillanatban, hogy a lerázhatatlan csecsebecse úgymond ragaszkodni kezdett nem tudtam mozdulni sem. Rengeteg mérges boszorkány és varázsló vetett rám magát. Ahogy térdre estem kiszakadt a nadrágom, a kabátomról az az egy gomb is leszakadt és az inget is kishíján letépték rólam, miközben idegesítően vartyogtak a saját nyelvükön. Szokás szerint az ujjaimból kettőt eltörtem… ez nem volt meglepő, a bánásmód viszont annál inkább.
A pálcámat azonnal lefoglalták, nem tudtam meggyógyítani magamat. Ráadásul állandóan csak ígérgették, hogy érkezik valaki, aki segít… azóta sem jött. Az ehetetlen ételről nem is beszélve, amiből eddig egy kanálkával ettem és azt is megbántam. A tolmács pedig annyit közölt: „Az éhszég sztrájk nem szegít magán.” Valószínűleg pont annyira beszélte jól az angolt, mint én a görögöt. Egy mondatot ismételgetett ugyanis is ezen kívül állandóan: „Jön gyógyítója.”
A banyát szerencsére eltávolították a közelemből, mikor egyszer meg akartam fojtani. Nem kellett volna neki esnem akkor sem, de hát állandóan azt kérdezgette mi van a levélben, amit kaptam. Semmi köze nem volt hozzá és mivel ezt nem értette meg, kénytelen voltam drasztikusabb lépéseket tenni.
Egyébként apám levele volt. Tudtam, hogy Phillip Rowle, mint befolyásos protektor mindent képes megtenni, ahogyan korábban is, ám egymaga erőtlennek bizonyult. Annyit ígért, hogy beszél a minisztériumi ismerőseivel, addig nyugodjak meg. Hogy a fenében nyugodhatnék meg? – álladóan ezt kérdezgettem magamatól.
Lényegében a mai napig nem tudtam rájönni hogyan lehettem ilyen figyelmetlen. Ez pedig kissé bosszantott, arról nem is beszélve, mikor az a minisztériumi forma – aki igazából az egyetlen ember volt, aki végre értelmes nyelven beszélt – megérkezett megint felment bennem a pumpa. Itt engem az igazi nevemen tartanak számon és… ezzel a Minisztérium tudni fog rólam. Másfél évtizedig tudtam eltitkolni a kilétemet, egyetlen aktájuk sem volt rólam, hacsak nem titokban. Azt a Banks fickót is kiiktattam, illetve az „Elliot Lee”-ről szóló feljegyzéseit. A biztonságérzetemnek egy perc alatt vége volt és tudtam, hogy ez olyanná tesz, mint egy megsebzett vadállatot.
Üdvözlöm, Mr. O’Mara.
Ahogy felém nyújtotta a kezét, ösztönösen eltávolodtam. Nem akartam elfogadni az ilyen fajta közeledést, benne sem bíztam, hiszen fogalmam sem volt kicsoda. Azt sem viseltem éppen kicsattanó örömmel, hogy tudja a vezetéknevemet.
Jó látni egy emberi nyelvet beszélő valakit végre – válaszoltam, majd felemeltem a jobb kezemet, hogy lássa a törött ujjaimat. Remek indok volt, hogy miért nem fogadom el a felém tett gesztust.
Túl merevnek tűnt ez a fickó és ettől még bizalmatlanabbnak éreztem magamat. A nőnek csak biccentettem, miközben már helyet foglalt, nem terveztem odamenni és kezet csókolni. Nem voltam olyan hangulatban, plusz amúgy sem akartam túl tenni ezen a Mr. Barrow-n, akiről időközben kiderült, hogy a Máguskapcsolatok Főosztályának vezetője.
Én magam is helyet foglaltam az ágyon. Más nem nagyon volt ebben a helyiségben, gondolom azért, hogy ne kezdjek el azonnal tombolni, ahogy magamra hagynak. Az ép kezemmel benyúltam a nadrágom zsebébe és meggyűrtem apám levelét, mintha ezzel bosszút állhatnék rajta, amiért nem ő maga jött el.
Nyugodtan beszélhetek? – háborodtam fel hirtelen. – Már ne haragudjon, de egy hetes éhgyomorral nem tudok éppenséggel nyugodtan cseverészni magával és nem is terveztem.
Nos, arra valószínűleg már abban a pillanatban rájött, hogy nem vagyok tökéletes úriember, amikor elutasítottam a kézfogást. De a kérdéseire sem voltam hajlandó válaszolni, ami nyilvánvalóan az én szempontomból rossz döntés volt. Ez az ember a kulcsa a szabadulásomnak, de az indulataimat akkor sem tudom visszafogni… legyen akármilyen nehéz is a helyzetem.
És maguk ezt tisztességes bánásmódnak nevezik? – fordultam a nőhöz. – Nos, igen, Mr. Barrow, csak hogy válaszoljak a felvetésére, kaptam egy tolmácsot, aki öt mondatot tudott kinyögni összesen.
Nyeltem egyet és csak ezután folytattam a monológomat: – A szoba tiszta, mégha kevés bútor is van benne, de az étel ehetetlen és gyógyítót sem kaptam napok óta… és a pálcámat is elvették!
Már fújtattam az idegességtől és csak egy kicsi választott el attól, hogy megint valakinek neki essek. Mély levegő! – üvöltötte a belső hangom olyan erővel, ahogy az öcsém szokta, mikor a pánikroham kerülget hasonló helyzetekben.
Hajlandó vagyok elmondani, mi történt… de előtte levest akarok enni – mondtam.
Mr. Barrow és ez a Miss vagy Mrs. Papaakárki jobb lesz, ha már most szembesülnek vele, hogy milyen nehéz eset vagyok. Az én játékszabályaim kell, hogy érvényesüljenek, különben botrány lesz… még nagyobb, mint eddig.

 3 
 Dátum: Tegnap - 19:46:30 
Indította Hannah V. Selwyn - Utolsó üzenet: írta Hannah V. Selwyn
Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire vártam már ezt a napot. Annyira örülök, hogy újra találkozunk Elliottal és végre elkezdhetjük a nyomozást. Úgy érzem azért változott is kicsit. Közvetlenebbnek és kedvesebbnek tűnik, mint a múltkori találkozásunk alkalmával. Mintha kicserélték volna. Mikor nálunk járt, tagadhatatlanul feszült voltam az egész beszélgetés alatt, de be kell látni, hogy a helyzet maga is elég frusztráló volt akkor. Kezdhetjük rögtön azzal, hogy Mimette nem tudhatott semmiről és Henry is ellene volt az egésznek, de a hab a tortán mégis az, hogy Elliot is feszítette a húrt amíg csak tudta. Talán puszta élvezetből. Idézem fel magamban a találkozás emlékeit. S mindezek ellenére mégsem állok hozzá negatívan. Ami számomra is furcsa. Bár nem tartom magam sem ellenszenvesnek, sem haragtartónak, sőt, még nagyon is toleránsnak mondhatom magamat. Így talán még érthető is miért vagyok jó viszonyban az emberek nagy részével.
Szerencsére Elliot nem akadt ki, hogy letegeztem, és ez nagy megnyugvást jelentett számomra. Talán még lazább is mint volt? Biztos hogy ez ugyanaz az Elliot? Gondolkozom el ténylegesen s jót mosolygok mikor a szépítő fagyit említi.

- Mézesfalás? – kérdezem. – Ott láttam fagyit, bár annyira nem figyeltem hogy milyen.
Hihetetlen, hogy a varázsvilágban miket ki nem találnak. Egy pillanatig gondolok arra, hogy visszamegyek és veszek magamnak is egyet, de aztán lemondok a tervről és majszolni kezdem a csokimat.
A következő kérdésre hirtelen nem tudom mit válaszoljak, hogy ne hozzam se magam, se őt kínos helyzetbe. Inkább végig gondolom villámgyorsan az esetleges válaszlehetőségeket, és utána szólalok csak meg:

- Szerintem a külsőd miatt nem kell aggódnod. – mosolygok rá.
Hamar el is hadarom amiket Henryből – mondhatni fogóval – kihúztam, s várom a reakciót. Érzem, sőt tudom, hogy annál azért jóval többet tud, mint amit elmondott. De lehet ennyi is elég ahhoz, hogy el tudjunk indulni, na meg az az egy-két apró információ, amit az utóbbi időkben szereztem innen-onnan. Átlapozgattam régi újságokat még a háború idejéből és azelőttről is, és találtam egy helyet, amit köthetünk a családhoz. Tiberius feldúlt egy házat itt Roxmortsban, de senki nem tudja mit keresett ott, s a család tagjainak pedig nyoma veszett.
- Egy helyszínt tudok mondani, ami talán biztos hogy köthető a Selwynekhez. És az itt van Roxmortsban. Nem véletlenül javasoltam ezt találkozóhelynek. Ugyanis Tiberius itt a település szélén dúlt fel egy házat, az ott élők pedig eltűntek.
Bizonyára nem lesz nehéz megtalálni. Az eset két éve történt, nagy valószínűséggel az épület és annak környezete azóta elég tragikus állapotban lehet. Ami azért elég feltűnő. És ha alaposan átkutatjuk, lehet még valami hasznos nyomra is bukkanhatunk.
- Komolyan mondod? – dob fel teljesen. És ekkor ugrik be még két másik dolog. – Ha szükséges, benne volnék, hogy a régi házunkat is átkutassuk. Ha jól tudom, korábban is volt Selwynek birtokában, lehet találunk valamit. Illetve megkereshetjük Tiberius rejtekhelyét. Csak annyit tudok hogy egy erdő mélyén van, úgyhogy sorba vehetnénk a lehetséges erdők listáját.
Még gyorsan feljegyzek néhány dolgot a naplóba, hogy később nyomon követhetőbb legyen, hogy mire jutottunk eddig. Bár ahogy magamat ismerem, mire belevágunk, úgyis elfeledkezem az egészről és aztán nem folytatom majd a jegyzetkészítést. Úgyis felpörgök majd és minden fog érdekelni csak ez nem. Be is csúsztatom hát a táskámba a tollammal együtt, és felállok.
- Nos, mit gondolsz, indulhatunk? Miközben keressük a házat, mesélhetnél hogy mi történt veled mostanában, vagy hogy jutottál e valamire a kutatásokkal. – mondom hatalmas lelkesedéssel. – Kérsz valamit inni? Hoztam vizet és üdítőt. És van egy kis házisüteményem is. – nyitom ki a válltáskámat és mutatom meg annak bőséges tartalmát.
Milyen hasznos is, ha valaki varázsló családban él. Így a táskába nem csak rengeteg minden belefér a tértágító bűbájnak köszönhetően, hanem még csak nem is olyan nehéz, hogy rossz legyen cipelni.

 4 
 Dátum: Tegnap - 19:39:52 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Blaire Montrego
zene: TN- Elise

- dress -


And I saw your face through the night
We were in the wrong place
But it was perfect timing
In the wrong place at the right time'




~~~~


Örömmel és maximális elégedettséggel tölt el a perc, mikor a pulthoz szökkenve halálos nyugalommal arcomon fizethetem ki az ékszereket. A galleonok és a knútok hűvösen simulnak bele a tenyerembe és halkan koppanva érnek asztalt. A kobold elszöszmötöl a csomagolással, szépen mindegyiket díszdobozba teszi. Nem bánom nem is állítom meg. Végtére is mindkettő ajándék.
– Nem fél, hogy az oroszlán is megharapja az ujját? Tudja, ha elválnak az útjaink, nem lesz aki megvédje. -
Elliot kérdésére felé kapom a fejem, és szélesen elmosolyodom. Még a fogam is kivillan és elkuncogom magam. Kedves ez a gesztus. Ez a törődés, ez az odaadás. Szokatlan is egy hasonló kaliberű férfitól mint ő
- Szeretek veszélyesen élni - kacsintok egyet kacéran, majd visszafordulok a koboldhoz. És csak úgy félvállról jegyzem meg. - Azért meg tudom én védeni magam! -
Tudom nem látszi, de a sanda oldalpillantásomból sejtheti nem tetszik, hogy nem néz ki ennyit belőlem. Jó, igaz ami igaz, ma itt nem brillíroztam, de.... nem szoktam ennyire béna lenni. És igazából bele se merek gondolni abba, hogy ennek esetlegesen épp ő lehet az oka.
A dünnyögésére oda sem figyelek. Utálom, ha dünnyög. Nemcsak ő ilyen, Mathias is. Ki nem állhatom! A bátyámra rendszeresen ráripakodom. Ha akar valamit, mondja ki Merlin édes szerelmére! Mi a jó abban, ha ezzel a másikat bosszantja? Hogy bosszant, persze, világos!
A szemem forgatom meg, majd végül Elliot felé fordulok. Kérdés nélkül a kezébe adom a dobozt, amelyik a nagyobb és amelyikben a karkötő lapul. Kíváncsi vagyok kinek szánja. Nagyon kíváncsi vagyok. És már épp megkérdezném, de végül mégis csak az ajlamba harapok. Inkább elindulok vele ki az üzletből. Előtte persze még felnyalábolom a tulajdonaimat és végül a szatyrokkal a kezemben kilépek ki a tavaszi friss levegőre. Ahogy beleszippantok a levegőbe rögvest jó kedvem támad. Hirtelen frissnek és fiatalnak érzem magam. Talán az idő teszi. Sőt biztosan. Csak ne érezném Elliot illatát még hozzá plusz adalékként, mert... Nem szívesen vallom be, de kedvem lenne a nyakába ugranom. Evidensen türtőztetem magam. Végtére is ha a bolt egy opcionálisan veszélyes helyszín volt akkor a nyílt utca nem más mint egy önkéntes gyilkosság potenciális színtere. Na nem, azért ennyire komplett idióta nem vagyok. És ajánlom, hogy ő se legyen.
– Köszönöm ezt… –
Rápillantok, majd a dobozra. A szalag megleng a szélben, Szép selyem, abból is a drágábbik fajta. Már ránézésre is puha és selymes. Visszapillantok a barna szemekbe és elmosolyodom őszintén.
- Igazán nincs mit. Igazából.. én köszönöm. A pálcát. És... a nagylelkűségét. -
Igen, kimondtam. Mert az volt. Igaz ő nem is sejti ez nekem mennyit is jelent. Mathias meg még inkább, de... jobb is ez így.
– Elkísérjem valahová még? -
A kérdés percekig ott lebeg közöttünk. Ösztönösen végigtekintek magamon, a cuccokon, majd az utcán sétálókon. Hmm kísérni? Ő? Engem? Biztos hogy ez jó ötlet?
Újra kénytelen vagyok a számba harapni, de ez most a feltörekvő dilemma visszafojtására szolgál. Na nem mintha ezzel bármit is megakadályozhatnék. Agyam ugyanis lázas táncot jár. Próbál minden alternatívát mérlegelni, minden valószínűséget és valószínűtlenséget kiszámolni. Sikere kb egyenlő a nullával, de... de akarom. Akarom, hogy elkísérjen. Pedig tudom hogy nem helyén való. Hogy nem kellene. Hisz veszélyes. Nem ő maga, habár lehet még ő maga is. Sokkal inkább a helyzet. És én magam. Mert sejtem mit is akarok. És az ő. De nem, nem lehet. Nem illik és nem szabad.
Fújok egyet és a telepakolt kezemmel igyekszem egy tincset kiterelni az arcomból, miközben bólintok.
- Igen, azt megköszönném. Hazavinném ezeket. -
Látványosan emelem meg a táskákat. Nem, nem azt várom, hogy elvegye tőlem, szimplán csak az okot akarom bemutatni.
- Igazából van egy lakásunk négyutcányira innen. De... - akadok el, miközben elindulok a lépcsőn lefele. Visszapillantok a vállam fölött és ravaszkás mosollyal mondom ki a szavakat. - ... csakis úgy jöhet, ha megígéri, hogy nem lop el semmit sem. -
Vajon képes megállni? Kétlem. Mert tudom, hogy biztos megtetszik ott neki valami. És remélem, hogy az a valami kivételesen nem egy pótolható tárgy lesz.

 5 
 Dátum: Tegnap - 19:22:12 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Willow Fawcett

          A diákok lassan kezdenek szállingózni, aminek örülök. Főleg annak, hogy nem rohannak el, mikor meglátják, hogy a bulit két tanár szervezte. Mondjuk az azért meglepő számomra, hogy olyan nagyon kérdő tekinteteket nem kapok. Biztos vagyok benne, hogy az majd később érkezik még.
          Nem tagadom, kicsit szórakoztat, ahogy kollégám reagál a vizes lufikra, de nem vagyok senki ellensége, így félre is rakom őket, amíg elrendezzük a kérdéseket.
          - Hidd el, jó buli lesz. Ha már havat nem hozhatunk be, akkor legalább ezek a lufik feldobják majd.
          Az első vendég érkezésekor egy mozdulattal elindítom a zenét. Azonban rögtön fel is húzom a szemöldököm. Valami nagyon lassú, inkább altató zenét kezd el játszani, így átváltok egy kemény rockos dalra. Ahogy számítok rá, az első vendégek a Griffendél és a Mardekár házból kerülnek ki. Fel vagyok készülve rá, hogy kisebb csetepaté is lesz a rivalizálás miatt, de nem hiszem, hogy komolyabb atrocitásra is készülni kellene. Szerencsére a többi ház képviselői is lassan megjelennek. A punccsal a kezemben fordulok Reed felé.
          - Azt hiszem, sikeres lesz majd ez az este. És ne aggódj, majd csak akkor, ha már elszabadult a káosz – mosolyodom el.
          Aztán valami nagyon furát látok. Az egyik Hugrabugos lány, Ms. Stane a teszt kitöltése után távozni készül. Ezt nem engedhetem meg, viszont nem akarom, hogy úgy tűnjön, erőszakkal tartom itt.
          - Úgy tűnik, a diákjaid elég félénkek és csak a jutalomra hajtanak. Ugye nem fenyítetted be őket valamilyen módon?
          Amíg megpörgetem a kezemben a pálcám, a lány még jobban távolodik. A következő, amit valószínűleg látni fog, az a lába elé érkező lufi. Szándékosan nem a ruhájára célzok, azt a mókát megtartom másnak. Kacsintok egyet kollégámra, majd újabbat kortyolok a pohárból.
          - Ne árulj be, rendben?
          Megtámasztom magam az asztalnál, és figyelem az érkezőket. Jó lenne, ha még néhány tanár kollégánk is megjelenne.
          - Szerintem szólni kellett volna Ailishnak is. Biztos élvezné ezt.
          Akiben biztos vagyok, hogy nem élvezné, és még csak nem is helyeselte, az Leon. De a köztünk lévő ellentét már olyan mélyre nyúlik, ha ki is találnék egy jó ötletet, akkor sem tudná elismerni. Oké, nem mondom, hogy ez pont a legjobb ötleteim egyike.
          - Amúgy sajnálom, hogy annyira kivonultam az iskola életéből. Most nem igazán érzem itt jól magam, és van valaki, aki miatt, ha le is tudnám küzdeni ezt, akkor sem lennék képes teljesen felhőtlen lenni.
          Aztán eszembe jut még valami. Először fel sem tűnt, betudtam másnak a pillantásokat. Végül meghallottam a pletykákat, amik úgy tűnik, már egy hónapja keringenek körülöttem. Bár, szerencse, hogy még nem veszik biztosra, hogy egy diákkal kavarok.
          - Szerintem jó alkalom ez arra, ha valamire nagyon kíváncsi vagy. Tudom milyen pletykásak a diákok – célozgatok rá, mert ha kollégám nem akar erről beszélni, akkor nem is fogom erőltetni.


 6 
 Dátum: Tegnap - 19:18:36 
Indította Hannah V. Selwyn - Utolsó üzenet: írta Merel Everfen
-Ugye? De nem, inkább a hagyományok nevében húzzunk szét. Oké, mondjuk elég áálat buli volt, volt ott minden.
Nem kéne ráhergelődnöm Prescottra, lehet, hogy jobb lenne valami más témát találni.
Az alagútkeresés ötletére megállok, azokat valahogy kétlem, hogy kint kéne keresnünk. Talán tekintve, hogy titkos rövidítésekről is tudok, szerte a kastélyban, különböző pontokat összekötve, logikusnak tűnik, hogy pár a faluba kifele vezető is innen induljon, bentről.
-Háttööö, én se figyeltem, merre vittek minket.- jegyzem meg az ostromos evakuálás kapcsán, inkább elhallgatva azt a részt, hogy azért sem tudom, mert elég hamar le is szakadtam a kimenekítési kísérlettől, hogy ne menekítsenek ki inkább.
-Csak rövid utakat a kastély különböző pontjai között. Viszont tudok valakit, aki szívesen a segítségünkre lesz. Ismered Sir Cadogant?
Ezek fényében el is indulunk, ezúttal akkor mégse kifelé egyelőre, ha Hannah is velem tart, a kedvenc lovagom portréja felé vesszük az irányt.
Közben csak rákérdezek arra is, ami már böködi az oldalamat azóta, hogy pár folyosóval ezelőtt összefutottunk.
-Találkoztunk mi már valahol. Nem voltál véletlen ott a Nagyteremnél te is, amikor Salamander ránkeregette az állatkertjét?
Pedig egész jól szogtam emlékezni az emberekre általában.
Útközben Hannah megérdeklődi a terveimet arra az esetre, ha sikerül kijutnunk a faluba. Igazából ezen nem is gondolkodtam. A kalandvágy aaz elkapott, hogy derítsük föl a Roxfort újabb titkait, de ennyire még nem gondoltam előre, hogy ha földerítettük, onnantól mi is legyen.
-Háát... Gondolom előszöris szétnézni. Csak egyszer voltam kint eddig, úgyhogy van még mit nézelődni. Majd kitaláljuk úgyis.

 7 
 Dátum: Tegnap - 19:13:14 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
Aphrodité, „a habokból kiemelkedő” kupája


1999 márciusában találkoztam ezzel a kupával, mikor váratlan ötlettől – illetve Cartwright barátom fülesétől – vezérelve ellátogattam Görögországba. Egy bizonyos bálra érkeztem, amit a helyi mágiaügyi fejesek tartottak maguk között. Nem gondoltam volna, hogy ilyen pompázatos eseményt rittyentenek egy ókori kehely újjászületésének. Ugyanis a méretes csigaház, ami ma is látható aranytól körül ölve, valamikor egy zsarnok kincstárában kapott helyett hosszú évezredekkel ezelőtt.
A csigaház dalra fakadt, amin megtöltötték borral, és aki ebből ivott rendkívül szépséget kapott. Legalábbis a legenda így emlékezett meg róla. Jó magam csak annyit tudtam, hogy alaposan megrongálódott és a helyi szervek restauráltatták. Sajnos nem tudtam alaposabban kideríteni, hogy a mendemondák igazak-e vele kapcsolatban. Feltételezéseim szerint a talpazatra került kígyó motívumok is utalhatnak valamire: gyógyítóerő, a tudás valamiféle megszerzése és ezer meg ezer lehetőség van még.


Megjegyzés: Meg kell szerezni. (Valamiféle ragasztó van rajta?)
Jelenlegi tulajdonos: Elliot O’Maránál kéne lennie Kimondhatatlan nevű görög varázsló


 8 
 Dátum: Tegnap - 18:55:01 
Indította Csámpás - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
Naná hogy mellé ment. Bah, mit is vártam. Jó mondjuk egy csöppet büszke vagyok. Már hogy eszembe jutott használható varázsige. És még engedelmeskedik is a pálca. Meglepő, úgy látszik ilyesfajta kényszerhelyzetekben hajlandó alkalmazkodni. Gondolom érzi a veszélyt. De végtére is ha úgy nézzük kár is törnöm nagyon magam, mert Ailish szájából csak úgy pattognak az ártások, mint a szidalmak. Főleg akkor, mikor a dög úgy dönt, magaslati levegőt szív. Hogy a fene vigye el a tetves lepetézett tojásait!
Morcosan figyelem, ahogy suhint kettőt a szárnyaival. Ösztönösen magam elé emelem a karom védekezően, habár igazából felesleges mozdulat, mert a protego-k hősiesen dolgoznak a többiek pálcájából kiszökkenve. Mindegy, biztos ami biztos alapon cselekszik az ember. S amint Jonathan már a Nagyterem ál-egét súrolja sejtem, nem lesz könnyű éjszakánk. Na nem mintha eddig az lett volna. És amint lecsap az első villám fekete mocskot hagyva maga után elmegy a kedvem a további időzéstől. Viszont mégse hagyhatom magára a többieket. És Ailish egyedül nem biztos hogy képes leszedálni az állatot. Szóval van fél percem dönteni, mit is tegyek. Evidensen védekeznék, de ez a pálca nem igazán alkalmas rá. A diófa túlzottan intenzív, a sárkányszívizomhúr pedig átkok szórására találták ki. Ha Lee nem becsteleníti meg a tölgyfámat nem lenne ilyen bajom. Ám úgy tűnik a többiek mind támadásba lendülnek át. A tanárnő mindenképpen, de a szöszke griffendéles lányka is, sőt a mitugrász pöttöm fekete loboncos szintúgy. Pedig ő aztán olyan kicsi, hogy valószínű a folyosón is fellökném. A többiek pedig, azt hiszem kint dekkolnak. Ajánlom nekik, hogy helyettünk is morogjanak imát Merlin koszos valagának, mert holnap, ha ezt túléljük épp bőrrel és valami csoda folytán még a Nagyterem is visszanyeri valaha eredeti formáját, akkor tutira belefojtom az összeset a töklevébe.
Szóval miközben sziporkáznak itt a Stuporok meg a minden egyéb, és lény is ide oda szálldos egyetlen elvétet dormito-val próbálkozom újra, kb találomra, majd végül inkább beállok a lányok elé és felirányítva a pálcámat elkiáltom magam.
- Protego talatum! -
Nem mintha reménykednék a sikeremben, de a remény ha meg utoljára. Én meg, ha nem jön össze a kísérletem, akkor elsőnek. De hát bátraké a szerencse meg a Felix Felicist, vagy hogy is szokás mondani...

 9 
 Dátum: Tegnap - 18:31:00 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
*
zene:PotC(i)– Swords Crossed  

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Elnézem, ahogy tekintetében megcsillan a kő fénye. Ó igen, pontosan illik hozzá. Igaz, így még inkább hogy szőke a haja. Aranyló szőke, mint a tárgyak körülöttünk, vagyis egy kissé világosabbak attól. Ugyan csöppet piszkos, már a sártól meg az esőtől, de... kit érdekel? A rózsaszín mindenképp élénken kiadja a személyiségét, a valóját. Be kell valljam a barna volt eddig az ideálom, de nála ez a szőke... Miért nem hordja mindig így?
Elvigyorodom mikor elveszi a gyűrűt. Szavak nélkül, látom mennyire tetszik neki. Izgalomba jövök, hogy vajon jó-e. Naná hogy nem. Elfog egy percre a csalódottság, de... Elnézve, ahogy bénázik... hát totálisan el vagyok ragadtatva a látványtól. Vigyorom még szélesebb lesz az esetlenkedésen, és az még inkább magával ragad, ahogy kuncogni kezd. Saját magán. Ha nem lennék alapvetően a keményebb fajta biztosan csöpögnék egy sort, így csak magamban olvadozok, mint egy jéghegy a nyári hőgutában. Érzem, hogy ez a meleg, talán a bensőséges hangulat miatt rám is átragad. Úgy érzem magam, mint egy sárkány torkában, miközben körülöleli őt a saját forró lehelete. Ezt pedig csak tetézi az a pillanat, mikor a keze megemelkedik és hozzám ér. Az ujjai alatt bizseregni kezd a bőröm és ösztönösen többet akarnék, vagy akarok is. Kissé elbiccentem a fejem és hagyom, hogy arcom belesimuljon a tenyerébe. De időnk nincs kiélvezni a perc adta örömöt, mert Elliot figyelmét elvonja valami más. Valami, amit én később érzékelek csak, egy vagy talán két perccel.
Mégpedig a hideget. És a hőérzet hirtelen megváltozásától kiráz a hideg.
– Maradj mögöttem! –
Hallom az utasítását és most nincs különösebb késztetésem ellenkezni. Ez is furcsállatra méltó. Nem is értem saját magam korábban miért is ellenkeztem mindig. Talán jól esett hogy ezzel is borsot török az orra alá, mert eszméletlen cuki mikor mérges. Vagy amikor kioktat. Ó igen, amikor előadja, hogy mennyire bölcs és sokat tapasztalt. Mint mielőtt bejöttünk ide is.
– Valami közeledik…– Valami nagyon nem jó… –
Ez már nem tetszik. Nagyon nem. És ábrándos bámulásomból az ő figyelmeztető aggódó pillantása ébreszt fel. Összevonom a szemöldököm, homlokomon megjelennek a ráncok. A kezemben a pálcára rámarkolok, erősen. Szinte olyan erővel, hogy elfehérednek az ujjbegyeim. És elindulok utána. Csak pár lépést, de ő ezt megérzi, mert kitárja a karját és utamat szegi vele. Igaz még a közelébe se értem, de...
– Bízz bennem és megvédelek! -
Ebben egy percig sem kételkedtem. Én is megvédeném őt. Akár az életem árán is. Végtére is, ő meg én... mi... egyek vagyunk. De nem érzem helyén valónak hogy ő vállalja a kockázatot egyedül. Főleg úgy nem hogy fáj a lába hisz még mindig biceg. Valószínű bordája is törött. Ilyen állapotban hogy akarhat megvédeni? Nemes gesztus nem vitatom, de... ostobaság. És már épp kinyögném, hogy na nem, nézzünk szembe a nemistudommivel együtt, mikor... Mikor valami történik. Nem tudom egész pontosan beazonosítani, hogy mi egészen pontosan. Az viszont biztos, hogy Elliot-ot bajba sodorja. Oly formán biztosan, hogy megbicsaklik és mint egy rongybábu esik össze. Ösztönösen kapok félig utána, de magával ránt a saját esetlenségem, na meg az, ahogy ő belém kapaszkodik.  
Nem sokon múlik, hogy konkrétan teljes súlyommal rá ne essek. Mondjuk így is jobban megüthetem, mint szeretném, de tény ami tény a testem súlyának jó részét a padló fogja fel. Az alkarommal sikerül kitámasztanom magam, így az kapja az ütés jó erejét és tomítja el az élét. Nem mondom, hogy nem fáj. Főleg, mert sikerül egy-két éles kincsre is ráesnem, melyek előszeretettel fúródnak a húsomba. Még így a ruhán keresztül is fájdalmas. Sőt, ki is szakad. Na nem mintha ez most Kölnösebben jobban izgatna a kelleténél. Főleg, mert nagyobb problémám is van. Egyrészt Elliot-ért való aggódásom, hogy vajon egyben van-e a társam. A másik meg az egyre fokozódó hideg. Csak egy hördülés tör felé belőlem, ahogy összekanalazom a testrészeim, amik mind mozóképesek és kissé feljebb emelem a fejem a padlószinttől.
- Jól vagy? - kérdezem krákogva kiköpve a szavakat, de torkomra is forr a mondat, mert érzem hogy mintha egy jeges kéz szorulna a nyakam köré, képtelen vagyok többet kinyögni. Sőt... még a levegővétel is nehezen megy. Elönt a pánik. Az aggodalom hogy mi lesz velünk. Hogy hogy is jutunk ki innen és leginkább hogy ne essen bántódása, csak neki ne essen...!

 10 
 Dátum: Tegnap - 17:25:22 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara

Az az érzésem támadt, hogy Olivia csak fecseg és fecseg, ráadásul általában teljesen értelmetlen mondatokat. Még is milyen nyomot akarna benne hagyni egy férfi? Ebből látszik, hogy mennyire tapasztalatlan vagy buta… egyik opció sem éppen jó az én szempontomból nézve.
Ahogy sétáltunk a szálloda felé még faggatózni is kezdett. Hát úgy nézek ki, mint aki az összes szoknya alá bebújik? – gondolkodtam el. Ilyen véleményt sem sűrűn hallottam magamról, általában a „tolvaj, állítsák meg” vagy a „mocskos alak, fogják meg” felkiáltásokat szoktam érzékelni magam körül. Nos, nem vagyok egyszerű zsebmetsző ez tény, de az áldozatokat azért szeretem hirtelenjében letámadni és valami trükkel kicsalni a vágyott ékszert vagy tárgyat.
Nem smárolok mindenkivel, akit meglátok az utcán – válaszoltam kissé nyersen.
Szerencsére Oliviát eddigre lefoglalta a kis vallomásra arról, hogy mennyire nem is számított erre az egészre. Hát nem csodálom, én sem számítottam rá, hogy valami tinit kell majd elcsábítanom ahhoz, hogy bejussak a szállodába és elvegyem, ami nekem kell.
A szállásukhoz érve még várnom is kellett, amit nem bántam annyira. Volt időm magamba szívni a hely energiát és kiszűrni azt, amit kerestem. Valahol a közelben volt a tárgy, ami miatt érkeztem, de fogalmam sem volt, hogy valóban ebben a lakosztályban-e.
Ahogy beléptem az ajtón és kicsit körbe néztem, már bizonyosan tudtam: talán tényleg nincs itt. Azonban közben lefoglalt a gondolat, hogy vajon miért invitált be csak így? Ha tapasztalatlan akkor nyilván nem tudja, hogy ez felhívás keringőre… de nem voltam benne biztos, hogy én akarok az a férfi lenni, aki elveszi az „ártatlanságát.”
Bármi jöhet, amiben van alkohol és hideg – válaszoltam.
Nem sok mugli italt ismerek és amit elém rakott az sem mondott túl sokat. Mindenesetre első kortyolásra megéreztem, milyen erős is. Egyébként eddigre ő eltűnt a szobájában, ezzel egy kicsit hagyva, hogy még jobban körbe nézzek. Van egy olyan érzésem, hogy akármennyire is szeretném, nem fogom megtalálni a gyűrűt, mert szinte mindent körbevett a mágia. Talán valami egyéni biztonsági módszer.
Már majdnem felálltam, hogy neki kezdjek a munkának, mikor megjelent. Nem tudom, mi történt, mert körülbelül két perc után a számra tapadva találtam. Hátha volt borzalmas csók az életemben, ezt azok közé sorolnám. Nem csak azért, mert össze-összekoccantak a fogaink, hanem mert levegőt sem kaptam a hirtelen behatástól.
Valami nagyon béna elterelési módszer volt. Nem nagyon értettem, hogy mit variál azzal a pálcával, ami egyébként elég hülyén néz ki bugyiba tűzve. Éppen csak egy kicsit lestem be a háta mögé, de nagyon feltűnő volt a látvány.
Biztosan, most hülyének tartasz.
Hát eléggé… – jött az újabb nyers megállapítás. Büszke voltam magamra, hogy ezúttal nem üvöltöttem ki a világba. Olivia nyilván minden érdeklődését elvesztette volna egy ilyen elszólás után és azt nem szerettem volna elérni.
Még le sem tudtam reagálni már jött a bizsergető csókokkal. Hát ez jó… most akkor tetszett neki vagy nem? A jó élet tudja csak megmondani. Ha ez a lány nem bolond, akkor én sem vagyok tolvaj, sőt egy herceg vagyok.
Hirtelen húzta le az italt, amitől köhögni kezdett. Részemről a röhögést alig tudtam volna visszatartani, hacsak nem tűnik úgy, mint aki menten megfullad. A mosolyomat leplezendő, gyorsan ittam egy kortyot magam is.
Minden oké? – kérdeztem.
A jól vagyok után a kissé szédülök kicsit sem volt meggyőző, főleg, mikor az ölembe is zuhant. Nem akartam túlzottan zavartnak tűnni, ezért azonnal átöleltem a derekát és közelebb is húztam magamhoz. Azt akartam, hogy biztonságba érezze magát.
Közben éreztem, hogy a pálcája a cipőm orrára esik és finoman be is rúgtam a székem alá. Ő ezt észre sem vehette, mert közben azzal volt elfoglalva, hogy megütött-e esetleg. Csak egy mosollyal és egy fejrázással biztosítottam róla, hogy engem ugyan nem bántott egy kicsit sem. Sőt valójában egyenesen vonzó, ha egy lány az ember ölébe zuhan.
Szóval pálca kell ellenem? – incselkedtem vele, de közben nem engedtem el.
Az kéne még, hogy elkóvályogjon és a pálcáját keresse. Eltűrtem a haját az arcából… elsőre egyébként egészen tetszett ez a lány, de így jobban megismerve inkább zavart.
Segítek! – egyeztem bele és miután lekászálódott a combjaimról, én is felkeltem.
Óvatosan indultam el után. Nem igazán kerestem, hiszen jól tudtam hol van. Aztán a hirtelen valahogy megint nekem ütközött és az valahogy egy csókba torkollott. Ez sem volt különösebben szenvedélyes, de Olivia már elégé becsípett ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel neki. Döbbenet, hogy az alkohol elég volt neki ehhez és nekem már alig akadt dolgom vele.
Ahogy leült a kanapéra, odamásztam hozzá és finoman megcsókolt. Ezúttal megpróbáltam elengedni, hogy éppen róla van szó. Hagytam, hogy a forróság átjárja a testemet, talán az övét is, miközben magamhoz öleltem. Rövid ideig tartott mindez, utána Olivia úgy aludt el, mintha ott sem volnék.
Gyorsan túrtam át a lakosztályt, még egy-két invitoval is próbálkoztam, de sikertelen volt. Sehol sem volt és csak a szerencsémen nyúlt, hogy a lány a zörgésemre sem tért magához. Ez volt a szerencsém, így mielőtt még távoztam egy-két pálcaintéssel rendet raktam.
Az ajtóból súgtam csak vissza csendesen: – A soha viszont nem látásra…
Az utolsó szavaim gyerekes durcával csengtek még ilyen halkan is. Tudtam, hogy ezzel nincs vége, mert ha Elliot O’Mara egy kincset meg akar szerezni, akkor meg is fogja… de azért legközelebb megpróbálom elkerülni ezt a lányt.

Köszönöm a játékot... meg a minden egyebet! Vigyorog

Oldalak: [1] 2 3 ... 10
FRPG.hu toplista!
FRPG Top Sites - Magyarország The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!



Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2016. 12. 10. - 14:46:22
Az oldal 0.064 másodperc alatt készült el 23 lekéréssel.