-Mondhatni. Oké, lehet úgy kétköpésnyire, pluszminusz pár kőhajítás- határozom meg nagyon pontos adatokkal a klubhelyiségünk és a konyha egymáshoz képesti helyét. -A lényeg, hogy közel van. Úgyhogy akkor majd hozok neked pár finomságot legközelebb. Mit szólsz?
Felvigyorgok Elliotra a derengő pálcafényben.
Sokkal másabb így a Szellemszállás, mint az eddigi alkalmakkor amikor láttam. Először tele volt változó mértékben alkoholos állapotú diákokkal - igen, engem is beleértve, nem tagadom, - másodjára, ma délután, pedig csak simán egy porlepte, lepukkant épület volt. Mérsékelten érdekes, de akkor nem is érdekelt jobban, mint félreeső hely, ahol nyugodtan tudjuk üzletelni a kétes üzletünket, amiben hangulatmódosítószerek cserélnek gazdát fegyverekkel. Oké, ha így fogalmazom meg, még egész jól is passzol hozzá hangulatában a talán generációk óta elhagyott ház helyszíne.
Na de így. Így két lumos gyér fényében, éjjel, ahogy a hold és csillagok szórtfénye sem fér be a bedeszkázott ablakokon, na így az igazi a hangulata. Még azzal együtt is, hogy tudom, igazából csak Hapci törpe szellemétől van félnivalónk a por miatt, még így is minden árnyékba rémeket lehet látni. Király!
Ahogy keresés közben össze-összepillantunk Elliottal, úgy látom, ő is hasonlóan élvezi a kalandot.
-Akkor meg kell kérnem Meredith-t hogy tanítson meg sütni- mondom félhangosan, de annál szélesebb bájvigyorral, mintha félig abban reménykednék, hogy Elliot mégse hallja. Pedig főként csak viccelődök. Bár... -Kérjem meg a manókat, hogy csináljanak egyet, még ha nem is halloweenkor találkozunk?- ajánlom fel inkább jobban hallhatóan, hogy leplezzem az előző mondatot, meg a vele járó pirulásomat, amiből egyébként semmi nem látszik ebben a sötétben.
Minden jel arra mutat, hogy valóban sikerült megtalálni az alagutat, amit kerestünk. Bár nem lett volna semmi fenntartásom a minden további nélküli előremasírozásban, de a kérésére hagyom, had menjen Elliot az élen, végülis ketten kalandozunk most. Oké, szóval lehet, hogy az is benne volt az engedékenységemben, hogy kicsit a figyelmemet is elterelte a vállamra tett keze, és a fellegekben járást választottam erősködés helyett.
De valóban, ahogy előre merészkedünk a járatban, csak mellettünk derengenek a falak, előttünk se a helyiség, se a sötét nem akar véget érni, valóban megtaláltuk, amit kerestünk.
-Tessék, én meg a Roxfortos éveim nagyrészére ismerni fogom- vigyorgok vissza szemtelenül. Magas gurkó volt, na, le kellett ütni. De meg is kapom érte a kiérdemeltet egy kiadós összerezzenés formájában, amikor Elliot végül eltüsszenti magát, bepótolva az egész házkutatás alatt elmaradt porallergiát, ami nekem is csak most tűnik föl, hogy nem volt olyan jellemző, mint délután. Még a járat falai is összeterelik pláne a hangot. Miután a szívem visszaugrott a helyére, kacagásban török ki, csak így a helyzetkomikumon, nekidőlve a falnak is. Apropó fal.
-Egésség'. Pedig már a ház alól is kiértünk, itt nincs is már olyan por.- Meg is kopogtatom a hideg, itt már inkább köves-földes falát az alagútnak, mielőtt továbbindulunk.
Nem tudom, mennyi ideig vándorlunk a vaksötétben, csak pár lépésnyit látva akár magunk elé, akár mögé, de egyre biztosabb vagyok, hogy nem még van ma mostanra, hanem már. Hacsak nem már akkor is már volt ma, amikor a Szellemszállást értük el, vagy amikor a tisztásról kerekedtünk fel. Amióta itt van mellettem Elliot, mint ha nem is létezne idő, mint olyan. És ez engem nem csak nem zavar, de még nem is érdekel. Azt úgyis tudom, hogy van annyira késő, hogy ha összefutok egy tanárral vagy Friccsel, abból csak a baj meg a szégyen legyen, azon túl már pont részletkérdés. És nagyon értékelem, hogy nem egy távoli toronyig kell majd felcaplatnom.
Végül mintha valami minimális derengés tűnne fel a távolban előttünk, és valóban, hamarosan egy rövid, bár meredek emelkedő is feldereng, szórt holdfényben. El is suttogok egy noxot, és Elliot könyökére téve a kezem előreosonok, jelezve egyben neki, hogy épp átférkőzök mellette, meg hogy várjon meg.
Nem is kell messzire mennem, igazából egy második lépést se, az emelkedő gyökerek közt futva egyenesen az égre néz. Ágak lengedeznek át a csillagok előtt.
Nagyon egyenletesen hintázva ide-oda, mint ha unalmukban lóbálnák magukat, nem úgy, mint ha a szél fújná.
-Hát megjöttünk- suttogom hátra a jelentést, miközben tudatosul bennem, hogy ez a nap, életem eddigi legjobb napja is végetért. Nem akarom, de muszáj búcsút mondani, valahogy kihúzni a legközelebbig.
Visszafordulok hozzá, megtéve azt az egész lépésnyi utat a lejtő aljától odáig, ahol ő áll.
-Elliot,- nézek fel rá, épp csak kivéve az arcát a sötétben. Csak annyit várok meg, hogy rám nézzen ő is a megszólításra.
Mindkét kezemmel felnyúlok, és a tarkója alatt, a nyakán egymásba fonom az ujjaimat. Ha nem őt sikerül lejjebb húznom, magamat emelem fel hozzá, és megcsókolom. Ezúttal hosszabban. Ezúttal bátrabban. És nem érdekel.
Nem érdekel, hogy szabadna-e. Nem érdekel, hogy Elliot viszonozza-e, vagy hogy zavarba jön-e. Nem érdekel, hogy milyen úgyse látszó színekben játszhat az én arcom is. Nem érdekel a világ. Én így érzem, és ezúton ki is jelentem.
Valamivel csak ki kell bírni a következő találkozásunkig.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire vártam már ezt a napot. Annyira örülök, hogy újra találkozunk Elliottal és végre elkezdhetjük a nyomozást. Úgy érzem azért változott is kicsit. Közvetlenebbnek és kedvesebbnek tűnik, mint a múltkori találkozásunk alkalmával. Mintha kicserélték volna. Mikor nálunk járt, tagadhatatlanul feszült voltam az egész beszélgetés alatt, de be kell látni, hogy a helyzet maga is elég frusztráló volt akkor. Kezdhetjük rögtön azzal, hogy Mimette nem tudhatott semmiről és Henry is ellene volt az egésznek, de a hab a tortán mégis az, hogy Elliot is feszítette a húrt amíg csak tudta. Talán puszta élvezetből. Idézem fel magamban a találkozás emlékeit. S mindezek ellenére mégsem állok hozzá negatívan. Ami számomra is furcsa. Bár nem tartom magam sem ellenszenvesnek, sem haragtartónak, sőt, még nagyon is toleránsnak mondhatom magamat. Így talán még érthető is miért vagyok jó viszonyban az emberek nagy részével.
Szerencsére Elliot nem akadt ki, hogy letegeztem, és ez nagy megnyugvást jelentett számomra. Talán még lazább is mint volt? Biztos hogy ez ugyanaz az Elliot? Gondolkozom el ténylegesen s jót mosolygok mikor a szépítő fagyit említi.
- Mézesfalás? – kérdezem. – Ott láttam fagyit, bár annyira nem figyeltem hogy milyen.
Hihetetlen, hogy a varázsvilágban miket ki nem találnak. Egy pillanatig gondolok arra, hogy visszamegyek és veszek magamnak is egyet, de aztán lemondok a tervről és majszolni kezdem a csokimat.
A következő kérdésre hirtelen nem tudom mit válaszoljak, hogy ne hozzam se magam, se őt kínos helyzetbe. Inkább végig gondolom villámgyorsan az esetleges válaszlehetőségeket, és utána szólalok csak meg:
- Szerintem a külsőd miatt nem kell aggódnod. – mosolygok rá.
Hamar el is hadarom amiket Henryből – mondhatni fogóval – kihúztam, s várom a reakciót. Érzem, sőt tudom, hogy annál azért jóval többet tud, mint amit elmondott. De lehet ennyi is elég ahhoz, hogy el tudjunk indulni, na meg az az egy-két apró információ, amit az utóbbi időkben szereztem innen-onnan. Átlapozgattam régi újságokat még a háború idejéből és azelőttről is, és találtam egy helyet, amit köthetünk a családhoz. Tiberius feldúlt egy házat itt Roxmortsban, de senki nem tudja mit keresett ott, s a család tagjainak pedig nyoma veszett.
- Egy helyszínt tudok mondani, ami talán biztos hogy köthető a Selwynekhez. És az itt van Roxmortsban. Nem véletlenül javasoltam ezt találkozóhelynek. Ugyanis Tiberius itt a település szélén dúlt fel egy házat, az ott élők pedig eltűntek.
Bizonyára nem lesz nehéz megtalálni. Az eset két éve történt, nagy valószínűséggel az épület és annak környezete azóta elég tragikus állapotban lehet. Ami azért elég feltűnő. És ha alaposan átkutatjuk, lehet még valami hasznos nyomra is bukkanhatunk.
- Komolyan mondod? – dob fel teljesen. És ekkor ugrik be még két másik dolog. – Ha szükséges, benne volnék, hogy a régi házunkat is átkutassuk. Ha jól tudom, korábban is volt Selwynek birtokában, lehet találunk valamit. Illetve megkereshetjük Tiberius rejtekhelyét. Csak annyit tudok hogy egy erdő mélyén van, úgyhogy sorba vehetnénk a lehetséges erdők listáját.
Még gyorsan feljegyzek néhány dolgot a naplóba, hogy később nyomon követhetőbb legyen, hogy mire jutottunk eddig. Bár ahogy magamat ismerem, mire belevágunk, úgyis elfeledkezem az egészről és aztán nem folytatom majd a jegyzetkészítést. Úgyis felpörgök majd és minden fog érdekelni csak ez nem. Be is csúsztatom hát a táskámba a tollammal együtt, és felállok.
- Nos, mit gondolsz, indulhatunk? Miközben keressük a házat, mesélhetnél hogy mi történt veled mostanában, vagy hogy jutottál e valamire a kutatásokkal. – mondom hatalmas lelkesedéssel. – Kérsz valamit inni? Hoztam vizet és üdítőt. És van egy kis házisüteményem is. – nyitom ki a válltáskámat és mutatom meg annak bőséges tartalmát.
Milyen hasznos is, ha valaki varázsló családban él. Így a táskába nem csak rengeteg minden belefér a tértágító bűbájnak köszönhetően, hanem még csak nem is olyan nehéz, hogy rossz legyen cipelni.

          A diákok lassan kezdenek szállingózni, aminek örülök. Főleg annak, hogy nem rohannak el, mikor meglátják, hogy a bulit két tanár szervezte. Mondjuk az azért meglepő számomra, hogy olyan nagyon kérdő tekinteteket nem kapok. Biztos vagyok benne, hogy az majd később érkezik még.
          Nem tagadom, kicsit szórakoztat, ahogy kollégám reagál a vizes lufikra, de nem vagyok senki ellensége, így félre is rakom őket, amíg elrendezzük a kérdéseket.
          - Hidd el, jó buli lesz. Ha már havat nem hozhatunk be, akkor legalább ezek a lufik feldobják majd.
          Az első vendég érkezésekor egy mozdulattal elindítom a zenét. Azonban rögtön fel is húzom a szemöldököm. Valami nagyon lassú, inkább altató zenét kezd el játszani, így átváltok egy kemény rockos dalra. Ahogy számítok rá, az első vendégek a Griffendél és a Mardekár házból kerülnek ki. Fel vagyok készülve rá, hogy kisebb csetepaté is lesz a rivalizálás miatt, de nem hiszem, hogy komolyabb atrocitásra is készülni kellene. Szerencsére a többi ház képviselői is lassan megjelennek. A punccsal a kezemben fordulok Reed felé.
          - Azt hiszem, sikeres lesz majd ez az este. És ne aggódj, majd csak akkor, ha már elszabadult a káosz – mosolyodom el.
          Aztán valami nagyon furát látok. Az egyik Hugrabugos lány, Ms. Stane a teszt kitöltése után távozni készül. Ezt nem engedhetem meg, viszont nem akarom, hogy úgy tűnjön, erőszakkal tartom itt.
          - Úgy tűnik, a diákjaid elég félénkek és csak a jutalomra hajtanak. Ugye nem fenyítetted be őket valamilyen módon?
          Amíg megpörgetem a kezemben a pálcám, a lány még jobban távolodik. A következő, amit valószínűleg látni fog, az a lába elé érkező lufi. Szándékosan nem a ruhájára célzok, azt a mókát megtartom másnak. Kacsintok egyet kollégámra, majd újabbat kortyolok a pohárból.
          - Ne árulj be, rendben?
          Megtámasztom magam az asztalnál, és figyelem az érkezőket. Jó lenne, ha még néhány tanár kollégánk is megjelenne.
          - Szerintem szólni kellett volna Ailishnak is. Biztos élvezné ezt.
          Akiben biztos vagyok, hogy nem élvezné, és még csak nem is helyeselte, az Leon. De a köztünk lévő ellentét már olyan mélyre nyúlik, ha ki is találnék egy jó ötletet, akkor sem tudná elismerni. Oké, nem mondom, hogy ez pont a legjobb ötleteim egyike.
          - Amúgy sajnálom, hogy annyira kivonultam az iskola életéből. Most nem igazán érzem itt jól magam, és van valaki, aki miatt, ha le is tudnám küzdeni ezt, akkor sem lennék képes teljesen felhőtlen lenni.
          Aztán eszembe jut még valami. Először fel sem tűnt, betudtam másnak a pillantásokat. Végül meghallottam a pletykákat, amik úgy tűnik, már egy hónapja keringenek körülöttem. Bár, szerencse, hogy még nem veszik biztosra, hogy egy diákkal kavarok.
          - Szerintem jó alkalom ez arra, ha valamire nagyon kíváncsi vagy. Tudom milyen pletykásak a diákok – célozgatok rá, mert ha kollégám nem akar erről beszélni, akkor nem is fogom erőltetni.

-Ugye? De nem, inkább a hagyományok nevében húzzunk szét. Oké, mondjuk elég áálat buli volt, volt ott minden.
Nem kéne ráhergelődnöm Prescottra, lehet, hogy jobb lenne valami más témát találni.
Az alagútkeresés ötletére megállok, azokat valahogy kétlem, hogy kint kéne keresnünk. Talán tekintve, hogy titkos rövidítésekről is tudok, szerte a kastélyban, különböző pontokat összekötve, logikusnak tűnik, hogy pár a faluba kifele vezető is innen induljon, bentről.
-Háttööö, én se figyeltem, merre vittek minket.- jegyzem meg az ostromos evakuálás kapcsán, inkább elhallgatva azt a részt, hogy azért sem tudom, mert elég hamar le is szakadtam a kimenekítési kísérlettől, hogy ne menekítsenek ki inkább.
-Csak rövid utakat a kastély különböző pontjai között. Viszont tudok valakit, aki szívesen a segítségünkre lesz. Ismered Sir Cadogant?
Ezek fényében el is indulunk, ezúttal akkor mégse kifelé egyelőre, ha Hannah is velem tart, a kedvenc lovagom portréja felé vesszük az irányt.
Közben csak rákérdezek arra is, ami már böködi az oldalamat azóta, hogy pár folyosóval ezelőtt összefutottunk.
-Találkoztunk mi már valahol. Nem voltál véletlen ott a Nagyteremnél te is, amikor Salamander ránkeregette az állatkertjét?
Pedig egész jól szogtam emlékezni az emberekre általában.
Útközben Hannah megérdeklődi a terveimet arra az esetre, ha sikerül kijutnunk a faluba. Igazából ezen nem is gondolkodtam. A kalandvágy aaz elkapott, hogy derítsük föl a Roxfort újabb titkait, de ennyire még nem gondoltam előre, hogy ha földerítettük, onnantól mi is legyen.
-Háát... Gondolom előszöris szétnézni. Csak egyszer voltam kint eddig, úgyhogy van még mit nézelődni. Majd kitaláljuk úgyis.