+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Ma - 21:38:49 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Willow Fawcett

Kedves Mardekárosaim!

Megkezdődött a meglepetés parti a Klubhelyiségben.
Minden fontos információt megtaláltok a kezdő reagban.

Willow Fawcett



 2 
 Dátum: Ma - 21:35:09 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Willow Fawcett
Mardekárosok estéje



Mardekáros diákjaim
2001. június 23.


Ennek a ma estének a gondolata már a tavalyi tanévben is megfordult a fejemben, de akkor úgy éreztem, nem lennék méltó rá. Főleg úgy, hogy nem is voltam még házvezető. Nem titkolom sohasem, hogy teljes szívemből a Mardekárnak szurkolok, hiszen először ezek között a falak között éreztem úgy, hogy családra találtam. Még akkor is, ha nem voltam éppen a társaság kedvence, és sokszor nem is kerestem mások társaságát, azért ha szükségem volt segítségre, akkor megkaptam, ahogy ha egy csínyben kellett részt venni, akkor mindig lehetett számítani rám. Szóval most úgy áll a helyzet, hogy a klubhelyiség bejáratánál állok, még igazítok egyet a ruhámon, amit ma este nem egészít ki a talár, csupán egy póló van rajtam farmerral.
Nem mondtam nekik semmit, ezért meglepetésként érheti őket ez a buli. A kandallóba a Mardekár színeiben pompázó láng lobog, egy asztal került még be a helyiségbe, de egyébként nem változtattam semmin. Az asztalon a legkülönfélébb ételek is italok kaptak helyet, melyek mindegyike változtatja a színét. Van közöttük alkoholos és alkoholmentes is. Ma kivételesen az ötödévüket elvégzett diákoktól felfelé maguk dönthetik el, hogy isznak-e vagy sem alkoholt. Az alatt viszont tartom, hogy csak mentes italt lehet.
A házimanók az utolsó simításokat végzik. A mögöttem lévő ajtót lezártam, senki sincs a Mardekárosok házának helyiségeiben. Tudtam, hogy nem kell erre sok idő, de már biztosra veszem, hogy vannak olyanok, akik türelmetlenek. Akkor nem is húzom tovább az időt, főleg mert korábban mindenkinek küldtem baglyot, hogy ebben az időben szeretnének, ha a klubhelyiségben lennének.
A kandalló elé állok, és megnyitom a bejáratot. Látom, ahogy betódulnak a diákok, és nem értik, hogy mi történik. Talán van, aki sejtheti, de biztos vagyok benne, hogy nem tudják. Nem is baj, nem lenne másként meglepetés buli az én ügyes diákjaimnak. Mikor látom, hogy mindenki megérkezik, akkor fogok bele a beszédbe.
- Kedves diákjaim! Ahogy a korábban küldött üzenetben már utaltam rá, ma szeretnék mindenkit látni itt. – Ahogy kimondom ezeket a szavakat, körbe is nézek mindenkin. – Látom, ez sikerült is – mosolyodom el.
Hagyok még egy kis szünetet, hogy mindenki elhelyezkedjen, akár a kanapékon, vagy székeken. Igazán büszke vagyok mindenkire, igaz néhányukra kevésbé, de akkor is az én fiaim és lányaim.
- Örülök, hogy senki sem menekült el az üzenet láttán, és szeretnék mindenkit megnyugtatni, nincs semmi baj. Azért hívtam össze önöket, hogy megmutassam, ismét eltelt egy év, és még mindig én vagyok a Sötét varázslatok kivédése tanár. – Igen, kicsit muszáj még mindig visszautalnom azokra az időkre, mikor fogadást kötöttek arra, hogy meddig maradok. – De elsősorban azért kértem, hogy ma jelenjenek meg itt, mert szeretném mindenkinek megköszönni az idei évben nyújtott és elért eredményét. Büszke vagyok magukra. Mindenkire, kivétel nélkül. A ma este csak az önöké. Érezzék jól magukat ezen a bulin.
A bejárat felé fordítom a fejem, amin éppen belép egy zenekar. Nos, maradjunk annyiban, hogy nem volt könnyű behozni őket, de nem véletlenül vagyok, vagy talán voltam a rejtett alagutak ismerője. De ha ez nem is lenne elég, ők teljesen legálisan vannak itt, az igazgatónő tud a kis bulimról, csak arról nem, hogy alkohol is lesz.
- Egyenek, igyanak és érezzék jól magukat ma este még mielőtt hazatérnének a nyári szünetre, és szeretném megkérni azokat a hetedéveseket, akik úgy gondolják, méltó vagyok rá, igyuk meg a pertut. Illetve, ha van még ilyen diák az alsóbb évesek között is, nyitott vagyok mindenre – zárom le a kis beszédemet és át is adom a helyem a zenekarnak, akikhez csatlakozom én is.
Megfogom az egyik gitárt és pengetni kezdem a húrokat. Egyelőre a kezdő szám erejéig lépek közéjük, mert van valaki, akivel mindenképpen szeretnék beszélni. Csupán az tartott vissza eddig, hogy nem akartam lesokkolni. Miután lerakom a hangszert, az egy pohár italért megyek, és csak utána keresem meg tekintetemmel Averyt.
- Ms. Cassen – lépek oda a lányhoz. – Beszélhetnénk egy percet?
Elvonom a társai mellől, és kerek-perec kimondom, amit gondolok. Nem akarom
- Szeretném, ha tudná, hogyha bármilyen formában szüksége lenne a segítségemre a nyáron, küldjön egy baglyot. – Igen, a listára gondolok, és arra, hogy ő is szerepel rajta.
Nem mintha nem bíznék benne, hogy a környezete nem tudja megvédeni, biztos sokkal jobban csinálnák ott helyben, mint én távolról, de szeretném, ha tudná, van még valaki, akinek fontos az ő biztonsága.
 



IRL tudnivalók:
- A buli IRL június 25-ig tart, addig érdemes befejezni a játékokat.
- Nincs megkötve a reagolási sorrend, mindenki játszhat mindenkivel,
de érdemes jól láthatóan feltüntetni, hogy kit szólítottál meg éppen.
- A buli IC június 23-án este a vacsora után kerül megrendezésre.
- A bulit egy tanári reag fogja lezárni IRL június 26-án.

 3 
 Dátum: Ma - 14:08:02 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
Június 15.


2001. június 15.


 
Miért jöttél ilyen korán? Ezzel a gondolattal a fejemben ácsorogtam az északi ispotály előtt, ahol ki-bejárkáltak a helyi varázslók. Csak én nem mentem be, csak én nem néztem meg azt, amire egész addigi létem során vágytam, mert igenis ott volt az érzés, hogy ez lett volna a cél, amiért életben maradtam annyi megpróbáltatás után. Harminchárom évből csak két évig voltam igazán apja valakinek, valakiknek, az sem a saját fiam volt. Mert, hogy fiú, mint a levélből kiderült s még csak a nevét sem tudtam. Azt, hogy Nat megadta-e neki azt, amit kértem.
Nem mehettem be. Nekem nem volt szabad, nem volt szabad újra felszakítani a sebeket, amiket napokkal ezelőtt erőszakkal forrasztottam be. Tudtam, hiába hiszem azt, hogy nincsenek már könnyeim, még mindig voltak. Akárhonnan is jöttek ebből a kiszáradt, fáradt testből, mindig volt utánpótlás. Így hát, sápatagon bámultam a bejáratot, mintha csak arra várnék, hogy Nat kilép onnan, karjában a koraszülött gyerekkel.. gyerekemmel… gyerekünkkel. Még be is húzódtam egy termetes törzsű fa mögé.
Ha ilyen érzés szülőnek lenni, én elvetettem volna szívem szerint. Egyszerre aggódtam, szerettem, gyűlöltem ebben a helyzetben. Ő már jó helyen van, O’Mara… sokkal jobban, mint a közeledben lenne… Végig cirógattam a szalagot, mintha ezzel is magamat akarnám nyugtatni. Éreztem, ahogy a kegyetlensége mélyen belém költözik. Azt kívántam, bár pusztítana el, amiért azt teszem ezzel a kölyökkel, amit velem tett az apám. Mert mi fog nekem jutni belőle? Hogy távolról nézhetem, ahogy megtanul járni, ahogy más ember karjai közé szalad, ha szomorú? Egy részem nem akarta, egy másik meg szinte követelte, hogy engedjem el, tegyek úgy, mintha nem is létezne, mert az lenne neki a legjobb. Hogy születik-e valaha még gyerekem? Aligha valószínű. Ahogy az is, hogy házasodni sem fogok már. Ahogy Irene is mondta: mikor már elhiszem, hogy jó, pont akkor csapja a legnagyobbat a képembe az élet… de valahogy így jó. Nat Forest a címlapokon, én meg valahol apám mellett, arra várva, mikor nyírna ki az emberek, akik immáron a családom tagjai.
Nem válaszoltam a levélre, amit Nat küldött. Nem volt szívem azt írni, hogy megyek és megnézem… nem volt szívem megkérdezni, mit jelent az, hogy pár napon belül a Mungóba szállítják. Nem is igazán akartam tudni, mikor lesz ott, mert akkor legalább nem lesz esélyem megnézni, a nyakára hozni az igazi családomat. Biztosan gyönyörű és apró. Mennyire nem akartam, hogy az legyen, most meg majd kiugrik a szívem, hogy a karomba fogva óvhassam meg. Nem, Nat erős karjai jobban megóvják, mint az enyémek valaha. Nem a hang beszélt bennem, ezek a saját, tiszta, őszinte gondolataim voltak.
Ő már jó helyen van… a lehető legjobb helyen, Elliot. Tudtam, hogy szeretni fogják, tudtam, hogy rajongani fognak érte, ha a kis szíve kibírja ezt a pár napot és megerősödik. Ebben biztos voltam és valahol egyszerre nyugtatott s zaklatott fel. A szívem fájdalmasan dobbant egy nagyot, ahogy halk nyögésként szakadt fel belőlem a zokogás. Ujjaim görcsösen markoltak a fatörzsébe. Hát elengedtem. El kellett engednem, hogy boldogok legyünk mindketten, mindahányan… szerettem apa lenni. Szerettem, hogy van aki annak nevez és szerettem volna, ha az a kisfiú is úgy szólít majd: apa. Védeni akartam, ölelni, azt mondani, hogy „igen, most fáj, most kellemetlen, de majd elmúlik, mert én megteszek érte mindent.” De nem mondhattam ki ezeket a szavakat senkinek, csak az előttem álló öreg fatörzsnek, ami már véresre dörzsölte a bőrömet, ahogyan nem létező vígaszra várva martam és martam belé.
Csak indulj haza… – suttogtam magamnak, de a lábaim nem akartak mozdulni, az elmém képtelen volt a hoppanálásra gondolni. – Menj… – morogni akartam, de cincogásnak hallatszott. Még egy pillantást vetettem az épületre, egy ablakot figyeltem, elképzelve, hogy odabent van, ő… majd búcsút intve az elmúlt két évemnek, hátat fordítva mindennek, elindultam valamerre, az ismeretlenbe.

 4 
 Dátum: Ma - 11:33:47 
Indította Florian le Fay - Utolsó üzenet: írta Teddy Jones
Bekattantál, le Fay?!
Nem, nem imádom a kígyókat! És ha ezt még egyszer megkérdezed reggeli közben, komolyan mondom, nem sokáig lesz arcod! Hogy lehet valaki ennyire idegesítő? Nem akarok bolondokat verni, ne érts félre, de amit te csinálsz az már bicskanyitogató. Ráadásul ez a folytonos bámulás... Tetszem vagy mi bajod?
 

 5 
 Dátum: Ma - 11:29:44 
Indította Sophie Vanheim - Utolsó üzenet: írta Teddy Jones
miért vagy ilyen édes?

Furcsa érzés rád pillantani. A gyomrom is görcsbe rándul tőle, a szívem ki akar szakadni a helyéről. Valami tündér lehetsz, aki megbabonázza az embert. Egyébként nem akarlak megijeszteni... Ugye... Ugye tudod? Tudom, hogy veszélyesnek tűnök, meg rossz a hírem, de sosem ártanék neked. Inkább megvédenélek magamtól is. Amúgy te miért vagy ilyen édes?

 6 
 Dátum: Ma - 11:21:45 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Wade Rivers
naiv kisfiú
Az a jó benned O'Mara, hogyha az ember kimondja, hogy "nagyhatalmú varázstárgy" máris elfelejtesz gyanakodni. Olyan könnyű téged megtéveszteni és irányítani, mint egy bábot. Vajon gyanakodtál rám egy percig is? Kétlem. Megbízóként tekintettél rám, én pedig jól játszottam a szerepet. Elég volt pénzt adnom, kifizetnem az italodat, még azután is, hogy elloptad a serleget, amit rendeltem. Bizonyára azt hitted, most győztél, de sosem győzöl.

 7 
 Dátum: Ma - 11:05:35 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
2001. május 22

Kedves ÚJ naplóm!

Elvesztettem az elődödet, de annyi baj legyen!
Nos a pocok nem került elő, már attól tartottam, hogy beköltözött Avery cápái közé, ezért szét kellett szednem a szobáját. A pocok azonban nem volt ott. Éjjel őrt álltam, hogy megpróbáljam elfogni és kirakni a szűrét, de csak a motoszkálásár hallottam. Talán meg kéne tartanunk őt? Szerintem kedves kis háziállat lenne és pótolhatná a mókusok hiányát, akiket ezúttal Natnál hagytam és nem is gondolom, hogy áthoznánk őket. Megvagyok Zeusszal... meg a pocokkal. Azt hiszem Pocinak lesz a neve.

 8 
 Dátum: Tegnap - 22:30:26 
Indította Rayla Blake - Utolsó üzenet: írta Rayla Blake
B   e   n   j   a   m   i   n



voglio solo andare a casa


2001. július 2; London; öltözet


A házat belepte a festék állott, mardosó szaga. Még a szobámba is befúrta magát, hogy alig bírtam megmaradni - nekem a friss levegő kellett, a szabadság, pontosan az, amit Olaszországban megkaptam. És itt? Bezárt a szobámba. Már megint bezárt a szobámba.
Persze, nem zárta rám az ajtót, most nem, de a szívem így is a torkomban verdesett. És megint azt éreztem, hogy összezárulnak körülöttem a falak, és nem kapok levegőt.
És gyűlölöm. Annyira-annyira gyűlölöm...
A hülye festményei bámultak rám a fal mellől, hogy szerettem volna felrúgni őket, darabokra szaggatni, és kidobálni az ablakon a vásznakat. De tudtam, hogy akkor teljesen kikészülne. És nem akartam látni, hogy az mit vált ki belőle. Pláne nem ezután.
Minden erőmmel igyekeztem elűzni az emlékek borús felhőit fejem felől, amelyek esőcseppjei felhasogatták bőrömet, és én ettől rosszul voltam. Nem hagyhattam, hogy elterítsenek, nem hagyhattam, hogy a hullámaik összecsapjanak a fejem felett... És mégis úgy éreztem, hogy nem megy. Mert nem voltam erős. Én sosem voltam erős.
Könnyek égették a szememet, ahogy már a verandán kuporogtam, mégsem gördültek le. Mert már sírni sem tudtam. Fel akartam hívni apát, könyörögni akartam neki, hogy jöjjön ide, hogy tegyen valamit... de apának már köze sem volt anyához. Tudtam. Az évek alatt világossá vált. És talán eljött volna, ha kérem, de... de nem kérettem ezt. Mert nem lett volna jó vége.
Nekem kellett megoldanom, és mégis úgy éreztem, lehetetlen.
Hogy erőltessem bele azokat a rohadt tablettákat? Úgy éreztem, egyre-egyre nehezebb, főleg, ahogy éleződni kezdett köztünk az ellentét. Ahogy már nem csak egy-két dolgon kaptunk össze, hanem mindenen. Még azon is, hogy mi legyen az ebéd, még azon is, hogy milyen poharat tegyek le neki az asztalhoz. És mindegyiknek ugyanaz volt a vége. Egymáshoz vágtunk dolgokat, amíg valamelyikünknél el nem tört a mécses.
És ez általában ő kellett, hogy legyen. Hiszen beteg volt. Tudtam én. Tudtam én, hogy nem tehetem meg vele. Hogy igazából ezt ő sem élvezte mindezt, csak... csak nem is tudom. Egyre nehezebb volt tényleg elhinni, hogy nem direkt csinálja.
Megdörzsöltem fájó halántékomat, miközben éreztem, hogy hátulról Claw nekem dörgölődzik. Erre halkan sóhajtottam. Őt is annyira utáltam egyedül hagyni vele, csak az nyugtatott meg, hogy tud kaját találni a kertben és a szomszédban.
Megsimogattam a macska fejét, aki óvatosan megszaglászta a kezemet belepő vért. Elmehettem volna lemosni, de valahogy most felállni sem lettem volna képes. Úgy éreztem, kavarog velem a világ.
El akartam innen menni, olyan messzire, amennyire csak tudtam volna. De akár még az is feldobott volna, ha csak egy gyógyszerért elugorhatok. És nem. Mert bekattant. Mert mindig bekattan...
Lehunytam pár pillanatra a szemem, és elnyomtam egy halk kis sóhajt. Már csak pár napot kellett volna túlélnem, de most tényleg nem tudtam, mit tegyek. Mi van, ha már a gyógyszer sem segít? Igazából a gyógyszer alapvetően nem segített sokat. Csak kicsit normalizálta ezeket a kitöréseit. Kicsit finomított rajtuk. El kellett volna mennie orvoshoz, de ő... de ő erre sem volt hajlandó. Én meg nem tudtam rávenni. Már nem.
És annyira gyűlölöm ezt.
Megütötte a fülemet a mocorgás a kertből, de nem néztem fel. Nem, nem, nem, ez nem anyám, anyám kiment az ajtón, nem lehet itt. Szóval csak hallucinálok. Ezt teszi velem az itthonlét. Becsavarodok ebben a kis lyukban, mint anyám.
Claw is nyávogott mellettem egyet, és éreztem, ahogy hozzásimul a lábamhoz, így végül csak felpillantottam. De épp csak annyira, hogy kiszúrjam a lábait. És erre dübörögni kezdett a szívem.
Nem, nem, nincs itt senki, Rayla. Túl magas a kerítés, te pedig túl sok festékszagot nyeltél. Ennyi.
De megszólalt. Rohadtul hallottam a hangját, ahogy belefolyt a fülembe. És még a hideg is kirázott tőle.
Ben?
- Hát kevesen mondhatják el magukról, hogy egy komlpett őserdő van a kertjükben.
Nem, nem, neem. Nem versz át, ennyire azért nem őrültem meg! Nincs itt. Nincs itt senki. Mert mégis hogy a picsában lehetne itt Ben?
Ingatni kezdtem a fejemet.
- Tudom, hogy... tudom, hogy nem vagy itt, szóval inkább tűnj el, mielőtt ennél is jobban bekattanok - szólaltam fel párás hangon, miközben felpislantottam az arcára. A-a. Ez nem valóság. Nem lehet az, ugye?
De leült mellém, éreztem, ahogy a teste az enyémhez ér, ahogy az illata megcsap, majd pedig átölel, és megborzongtam. És muszáj volt belülről a számba harapnom, hogy ne fakadjak ki, hogy ne törjek el, mert ha tényleg itt van, akkor ezt pláne nem tehetem meg.
A fenébe is, itt van.
- Semmi baj, Rayla. Itt vagyok. Már itt vagyok. - A hangjára pedig egyenesen megremegtem, és olyan erősen haraptam számat, hogy már a vér ízét is megéreztem nyelvemen. Szinte észre sem vettem, ahogy meggyógyítja a kezemet a pálcájával, csak hagytam, hogy a fejem nekibiccenjen a mellkasának, és reszketegen beszívtam a levegőt. Hagytam, hogy az illata megnyugtasson egy picit, és vártam, hátha könnyebb lesz, de nem, nem lett könnyebb.
- Mit keresel itt, Ben? - Nem tudom, mennyi idő telt el, mire sikerült kiböknöm, már kissé fájós szájjal. Csak a térdeinket figyeltem és az aközött tekergőző cicámat, aki hozzányomta magát Benhez is, mert ő igazából mindenkit szeretett, még anyámat is, akkor is, ha ő olykor belerúgott.
A francba is, bárcsak képes lennék kiverni a fejemből anyámat, csak pár percbe, néhány pillanatra... Csak egy kis levegő kéne, semmi több, de így eltűnt az oxigén. És csak a mardosó festékszag maradt.
- Baszki. Oké. Nyugodt vagyok - dünnyögte Ben. - Szóóval. Mit szólnál, ahhoz, ha elrabolnálak? Legyél nálunk addig, míg nem indul  a géped.
A francba is, bárcsak. Bárcsak... szinte fájóan vágytam erre, de nem. Tudtam, hogy nem lehet.
Nem hagyhatom itt, ilyen állapotban. És amúgy is, tudja, mikor indul a gépem. Odajönne, és a hajamnál fogva rángatna haza... engem pedig még a gondolatra is kirázott a hideg. Pedig bármit megadtam volna, hogy ne kelljen itt lennem. Mert minden egyes pillanattal csak egyre jobban fulladoztam, és nem tudom, meddig mehet még ez így. Hogy meddig bírjuk ki még így. És hogy mikor lesz vége.
Úgy pattantam fel, hogy a lábaim szinte maguktól cselekedtek.
- Nem, Ben, nem mehetek el... én... Nem. Csak nem.
Vetettem egy pillantást a karomra, aztán egyszerűen csak bekaptam a számon át a levegőt, és visszavetettem magam abba a büdös rémálomba, hogy a vérpöttyöket kerülgetve a konyhába vergődjek. Még a bútorok érintésétől is rosszul voltam, de azért előszedtem egy poharat a szekrényből, hogy ha remegő kézzel is, de töltsek magamnak egy kis vizet. - Nem kellett volna idejönnöd, Ben, anya... nagyon ki fog akadni, ha meglát.
Már a hangom is remegett, és ahogy visszaléptem a mosogató felé, ujjaim közül kicsusszant a pohár, hogy először a pult szélének csapódva a földön végezze, én meg összerezzentem. Figyeltem a darabokat, és mélyen sóhajtottam egyet, miközben megtámasztottam magam egyik kezemmel a pulton.
- A francba már... - motyogtam, de egyelőre nem hajoltam le, hogy elkezdjem felszedni a darabkákat. Olyan végtelenül szerencsétlennek éreztem magam, de egyszerűen fulladoztam a szűk, sötét falak között, és csak menekülni akartam. De a vállamat nyomó felelősség ezt nem hagyta.


 9 
 Dátum: Tegnap - 20:39:53 
Indította Benjamin R. Fraser - Utolsó üzenet: írta Rayla Blake
B   e   n   j   a   m   i   n


sono così dispiaciuto

2001. május 8.; Roxfort; öltözet


Elrendeztem magunkon a puha, finom takarót, az én oldalamon pedig betúrtam a combom és fenekem alá, hogy ne fázzak fel. Emellett az is kellemetlen lett volna, ha ő felfázik ezen a hülye tetőn ezen a hülye, angol, ködös éjszakán, de aztán inkább nem hozakodtam fel ezzel.
Mert a legkisebb problémája is baromira nagyobb volt ennél.
Kissé csak félve tudtam rápillantani oldalról, ahogy a csendet körbevonta a halovány kis szipogása, amelybe úgy belesajdult a szívem. Mert tényleg nem voltak erősségem az érzelmek. De Benjamin érzelmei... azok egy egészen más szinten mozogtak. És ha ő boldog volt, akkor én is, de ha szomorú, az is rámragadt. És én nem szeretek szomorú lenni. Szóval igyekeztem elűzni, igyekeztem, hogy legalább olykor eltereljem a figyelmét a gondokról... de ezek nem olyan dolgok voltak, amiket el lehetett csak úgy felejteni. És már tudom. Az első csókunk óta tudom.
Igyekeztem most is valahogy megnyugtatni, de hogy is sikerülhetett volna? Mit mondhattam volna? A francba, gőzöm nem volt róla, hogy mit mondjak. Csak finoman letöröltem a forró könnyeket, amelyek végigfolytak arcán, és közelebb húztam magamhoz. De akkor még én is éreztem a múlt sötét és fájdalmas felhőjét, ahogy a fejünk fölött lebegett, és mélyen beszívtam a levegőt. A francba, a francba, a francbaaaaa.
Aztán legalább közelebb bújt és átölelt, és ez egy picikét, egy icipicikét megnyugtatott, hogy óvatosan átfontam karjaimat nyakán és arcomat a hajába fúrtam, belélegeztem az illatát, és addig is azon agyaltam, mit is tegyek most. Azt hiszem, a "nem a te hibád" szöveg nem volt túl hatásos. Ezt nem lehetett elfelejtetni egy kis csokival, vagy csokibékával, azért vannak úgy oda a mágusok, nem? Még ha olyan baromi ijesztőek is, ahogy ide-oda ugrálnak.
- Aznap... Azon a napon elkövettem három hatalmas hibát. Többet is, de az a három... az... az megbocsájtahatatlan. És tudod, arról a napról Aidennek fogalma sincsen. Úgy igazán. Én pedig sosem fogom elmondani neki, hogy mi is történt, mert abba ő egészen biztos vagyok, hogy beleőrülne. De ha én nem mondom el senkinek abba én fogok.
Halk sóhajjal megcsóváltam a fejemet, és végigfuttattam ujjaimat kócos tincsei közt, ahogy kissé felemeltem a fejemet. Ez volt az, amin semmi nem tudott enyhíteni - hogy bűnösnek érzi magát. Milyen szó is segített volna ezen?
- Akkor mondd el - mormoltam, és a haját piszkálgattam. - Nem akarom, hogy beleőrülj.
Őszintén? Nem, rohadtul nem akartam hallani. És ez önzőség volt tőlem, mert már megint csak magamra gondoltam. És ebben a pillanatban nem volt helye önzésnek.
- Tudom, hogy önző kérdés lesz... De, mondd Rayla... Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk?
Megborzongtam a szavaira, és egy pillanatra visszafogtam a lélegzetem, csak figyeltem, ahogy elhúzódik egy picit. A vörös, fájdalommal telt szemeit, amelyek hasogatták az én szívemet is. És nem... ne tehettem meg, hogy nemet mondok. Ugye? Vannak olyan helyzetek, amikor nincs választási lehetőség. Anyámmal sokszor átéltem, és akkor is gyűlöltem. És mégis, talán most volt a legnehezebb. Mert a szavak olykor nehezebbek voltak, mint a tettek.
Persze, nem mindig.
Vettem egy mély levegőt.
- Ben, komolyan. Csak... mondd el, oké? És akkor talán tényleg könnyebb lesz.
Nagyon reménykedtem benne, hogy az lesz. Nagyon-nagyon reménykedtem. És inkább újra átöleltem, mielőtt meggondolhattam volna magamat, aztán csak figyeltem, ahogy a Hold gyenge fénye a tető szélén játszik.


 10 
 Dátum: Tegnap - 19:47:03 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Charisma Belby

- Hihetetlen volt ez a bál, nem gondolod, Mary? Még mindig a hatása alatt vagyok...
- Hát, én annyira nem élveztem. Miért minden jó pasi arra a rohadt Cassenre bukik? Még Jasper Flynn is, érted? Jasper Flynn!
- Ugyan már, engedd el, annyi más normális fiút találsz...
- Akkor sem ér! Áh, mindegy is... Egyébként most jut eszembe, nem fura neked ez a griffes depigyerek, hirtelen mintha kettő lett volna belőle?
- Te tényleg belehülyültél a szerelmi bánatba, Mary...
- Komolyan beszélek! És két különböző csajjal láttam. Esküszöm, elmentem a Nagyterem mellett, akkor még bent volt, aztán mikor kiértem az udvarra, már azzal a hugrással enyelgett...
- Hát, ő legalább kiélvezte a bált.
- Hah, az tuti! Szegény Esther... Az összes fiú egy mocsok!





megbízhatóság mérő: 99,69%

Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 04. 26. - 13:36:50
Az oldal 0.048 másodperc alatt készült el 23 lekéréssel.