Nem sokkal később a lény garázdálkodása után nyílik az ajtó és belép rajta egy haaaatalmaaas varázsló.
- Eh, kyojin? - szalad ki a kérdés halkan a számon, de aztán megemberelem magam és megrázva a fejemet felé mosolygok. A boltos felől azonban továbbra is bosszús morgás hallatszik, ami akár valami üdvözlés is lehetne. Halkan sóhajtok. Ma igazán bosszús kedvében van a hölgy. Ám pálcámmat továbbra is készenlétben tartom, biztos, ami biztos. Az ismeretlen varázsló is így tesz, ami igzaán kedves tőle, pedig még én sem tudom pontosan mivel is van dolgunk.
– Segíthetek valamiben? – kérdezi előzékenyen. – Mi történt? - Oh, milyen udvarias. Kedvelem az udvarias férfiakat, ők nagyon méltóságosak. Egy kicsit jobban megnézem magamnak, aztán rájövök, hogy valahonnan nagyon ismerős. Mintha láttam volna többször is. Mielőtt válaszolhattam volna, krákogva megszólal az idős Oba-san.
- Már lassan harmadik hete garázdálkodik itt ez a nyomorúságos izé. Mindent, mindatnt felborogat, összekeveri a fűszereimet, kirabolja a vásárlóimat, elveszi a pénzem a kasszából - aggódva nézem Oba-sant, amint minden felsorolás után egyre magasabbra és magasabbra szökik a hangja, az arca pedik pecsenyévé vörösödik. - Mindenek tetejébe még otthon sem hagy nekem nyugtot!
- Nyugodjon meg Oba-san, most, hogy még többen lettünk könnyedén elkaphatjuk és elűzhetjük ezt a lényt. - mosolygok barátságosan, majd az ismerős kyojin felé fordulok.
- Hajimemashite! Hana Tachibana vagyok. Yoroshiku - hajolok meg illendően az ismeretlen előtt.
- Egy beazonosítatlan lény garázdálodik itt, amint azt Oba-san is mondta, de jelenleg elbújt és nem tudjuk hol van. Viszont Nincs szívem elmenni innen úgy, hogy a kedves Qiu Yangot a bajban hagyom - sóhajtok.
Mielőtt folytathattam volna a mondókámat, egy hangos viháncolást hallottunk a plafon felső sarkából, ami kifejezetten árnyékos a többi szeglethez képest, ám mielőtt kiáltottam volna egy lumost, a lény valószínüleg elindult, mert szürkésfekete kis felhő gomolygás hömpölyög végig a plafonon.
- Van valami ötlet, hogyan kapjuk el a... - kérdezem meg az új vevőt, de a mondatom félbeszakad, amikor a ködgomolygás egyenesen a nyakam köré kerül, és egy paró kéz el kezdi ráncigálni a nyakláncom, ami a kisfiam mosolygós fényképét őrzi.
- Chikushou - szalad ki a számon a nem túl kellemes káromkodás, és hiába kűzdök a lény ellen, a lánc elszakad, a medál pedig lepottyan a földre, ám túl lassú voltam ahhoz, hogy elérjem, a lény kiszökkent a gomolygásból és felkepta a medálomat, amivel kisurrant az ajtón.
Szinte éreztem, hogy holtsápadt lett az arcom, de minden döhöm és kétségbeesésem ellenére képtelen voltam utána szaladni. Olyan volt, mintha már rögtön feladtam volna, pedig tudom, hogy pont ezt nem lenne szabad feladnom. De mégha fájdalmas is volt, nagyon fájdalmas, mintha már hozzászoktam volna ahhoz, hogy elvesztek minden olyasmit, ami túlságosan is fontos nekem.
Lelombozva állok a csendes kis fűszerboltban miközben tudom, hogy el kéne indulnom megkeresni azt a lényt, amint lehet, hogy sosem leszek képes megtalálni, főleg nem egyedül.
- Eh, kyojin? - szalad ki a kérdés halkan a számon, de aztán megemberelem magam és megrázva a fejemet felé mosolygok. A boltos felől azonban továbbra is bosszús morgás hallatszik, ami akár valami üdvözlés is lehetne. Halkan sóhajtok. Ma igazán bosszús kedvében van a hölgy. Ám pálcámmat továbbra is készenlétben tartom, biztos, ami biztos. Az ismeretlen varázsló is így tesz, ami igzaán kedves tőle, pedig még én sem tudom pontosan mivel is van dolgunk.
– Segíthetek valamiben? – kérdezi előzékenyen. – Mi történt? - Oh, milyen udvarias. Kedvelem az udvarias férfiakat, ők nagyon méltóságosak. Egy kicsit jobban megnézem magamnak, aztán rájövök, hogy valahonnan nagyon ismerős. Mintha láttam volna többször is. Mielőtt válaszolhattam volna, krákogva megszólal az idős Oba-san.
- Már lassan harmadik hete garázdálkodik itt ez a nyomorúságos izé. Mindent, mindatnt felborogat, összekeveri a fűszereimet, kirabolja a vásárlóimat, elveszi a pénzem a kasszából - aggódva nézem Oba-sant, amint minden felsorolás után egyre magasabbra és magasabbra szökik a hangja, az arca pedik pecsenyévé vörösödik. - Mindenek tetejébe még otthon sem hagy nekem nyugtot!
- Nyugodjon meg Oba-san, most, hogy még többen lettünk könnyedén elkaphatjuk és elűzhetjük ezt a lényt. - mosolygok barátságosan, majd az ismerős kyojin felé fordulok.
- Hajimemashite! Hana Tachibana vagyok. Yoroshiku - hajolok meg illendően az ismeretlen előtt.
- Egy beazonosítatlan lény garázdálodik itt, amint azt Oba-san is mondta, de jelenleg elbújt és nem tudjuk hol van. Viszont Nincs szívem elmenni innen úgy, hogy a kedves Qiu Yangot a bajban hagyom - sóhajtok.
Mielőtt folytathattam volna a mondókámat, egy hangos viháncolást hallottunk a plafon felső sarkából, ami kifejezetten árnyékos a többi szeglethez képest, ám mielőtt kiáltottam volna egy lumost, a lény valószínüleg elindult, mert szürkésfekete kis felhő gomolygás hömpölyög végig a plafonon.
- Van valami ötlet, hogyan kapjuk el a... - kérdezem meg az új vevőt, de a mondatom félbeszakad, amikor a ködgomolygás egyenesen a nyakam köré kerül, és egy paró kéz el kezdi ráncigálni a nyakláncom, ami a kisfiam mosolygós fényképét őrzi.
- Chikushou - szalad ki a számon a nem túl kellemes káromkodás, és hiába kűzdök a lény ellen, a lánc elszakad, a medál pedig lepottyan a földre, ám túl lassú voltam ahhoz, hogy elérjem, a lény kiszökkent a gomolygásból és felkepta a medálomat, amivel kisurrant az ajtón.
Szinte éreztem, hogy holtsápadt lett az arcom, de minden döhöm és kétségbeesésem ellenére képtelen voltam utána szaladni. Olyan volt, mintha már rögtön feladtam volna, pedig tudom, hogy pont ezt nem lenne szabad feladnom. De mégha fájdalmas is volt, nagyon fájdalmas, mintha már hozzászoktam volna ahhoz, hogy elvesztek minden olyasmit, ami túlságosan is fontos nekem.
Lelombozva állok a csendes kis fűszerboltban miközben tudom, hogy el kéne indulnom megkeresni azt a lényt, amint lehet, hogy sosem leszek képes megtalálni, főleg nem egyedül.
