Oldalak: [1] 2 3 ... 10

1   Időn kívüli játékok / Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér / Re: Az Imbolc bál  Dátum: Ma - 19:40:40

Indította A Dementor - Utolsó üzenet: írta Benjamin R. Fraser

31/1/2001 ● RAYLA & t ö b b i e k● ⭃ Ez egy tűz ⥷ <0. & 01. kihívás> tükörképem Gyújtsd fel mind a fényeket! Gyújtsd fel mind, hadd égjenek! Meglátod, a pusztulásban mennyi szépség, mennyi báj van. Az egész idő alatt nem is tudom mit éreztem. Valami olyamsit, hogy nem akartam, hogy mások haljanak meg úgy, hogy csak nézem. Nem akartam, hogy ne legyek ott, amikor baj volt, nem akartam Raylát egyedül hagyni, mert akkor nem vigyázhattam rá, és nem akartam saját magamban csalódni azért, mert semmit nem tettem. Ha régen lettem volna első láng után oda szaladtam volna, de valahogy ez nekem sokkal lassabb reagálásnak tűnt. Belassultam, mint valami teknős, nem voltam olyan gyors, fürge és eleven, és ez a kviddics játékomban is eléggé érződött, ami nem volt jó, mert így esélytelennek tartottam azt, hogy bárhova is bevegyenek. Demindegy is volt, most csak a tűz számított, és közben ahogy mentem, hallottam Rayla hangját is. - Eszedbe se jusson magadat hibáztatni! Pláne nem, ha ennek tetejébe még te sérülsz meg... Benjamiiiiiin... - Az tök mindegy - fordultam meg, mert valahogy sosem tartottam a saját tetsi épségemet olyan fontosnak, hogy arra vigyázzak mindenek előtt. Nem az más volt, és nem is tudtam volna megmagyarézni, hogy miért. Aiden biztos bezsólt volna, hogy én nem tartom magamat semmire és egy senkinek számítok önmagam szemében, de ebben valahogy igaza is lett volna. Mert nem voltam senki, csak egy vesztes, aki a saját húga életét se tudta megmenteni. Közben kicsit frászt is katunk - igen nem csak Rayla, hanem én is - a tűztől és igyekeztem arrébb vonni, de annak legalább örültem, hogy nem égett már  asátor, és szerencsére mi sem kaptunk lángra. A szívem kicsit megdobbant, ahogy magamhoz öleltem. Kicsit? Basszameg, Benjamin, persze, hogy nem kicsit, egyenesen örültem, hogy a karkaimban tarthattam őt. Nagyon is. Sosem voltam egy nyálas srác, de valahogy most jól esett ez a majdnem romantikusnak mondható bálos-tüzes-füstös ölelés, még akkor is, ha sejtettem, hogy Raylának nem fogs sosem többet jelenteni, mint egy sima srác, egy sima haver. De legalább így ennek fényében ki tudtam élvezni azt, hogy most tényleg ölelhettem és megpuszilhattam. De annyira rövid volt ez az egész pillanat, hogy szinte azonnal el is illant. - Mostmár arrébb mehetünk? - Erre elengedtem és rávigyorogtam. - Jó, mehetünk most már, gyere - fogtam meg természetesen a kezét, de közben már ő s húzni kezdett.Még jóbb is így, mert aztán túl nyálas let volna az egész. csak sétáltam vele a bokrok felé abban reménykedve, hogy azok hétha nem kapnak random lángra. De szóval, Ben, ne tocsogj a nyálban, figyelmeztettem magamat, mert ez volt anno is a csajozásos elvem, hogy inkább legyen macsó, mint valami nyálas izé. Az Aiden rezortja volt, és valamiért a lányoknak is tetszett, de valahogy nekem nem feküdt az egész. Túltolta amúgy is. Ahogy ezen agyaltam, csak azt hallottam, hogy Rayla a nevemet mondta, és kérdőn pislogtam rá. - Mi az? Megint ég valami? - néztem körbe, aztán csak feltűnt nekem is az alak, aki valahogy annyira nem passzolt a képbe és még valahogy Scarlettet is nekem lökte, de aztán megtartottam egy hekyben, hogy ne essen el. Visszanéztem Raylára, és láttam, hogy nagyon nincsen kedve tovább itt maradni, így el is indultam volna vele, amikor hirtelen kitört belőle a nevetés. Oké, lehet így vezeti le a stresszt, vagy nem tudom, anya is mindig nevetett, mielőtt össze nem omlott, még akkor is ha valami nagyon rossz dolog érte, valahogy ő így tudta feldolgozni, de Rayla egyre furábban festett. - Rayla, mi ütött beléd? - kérdeztem aztán felvont szemöldökkel, de ő csak kacagott és kacagott továbbra is, én meg egyre jobban rémültebb lettem, mert nem igazán tudtam kezelni a hisztérikus dolgokat és a hisztériás nevetést meg pláne nem, és ez egyre jobban annak tűnt. - Csak vagyél levegőt kérlek - fogtam össze a két válla alatt és tartottam, nehogy itt összeessen a röhögéstől vagy elájuljon tőle. - Semmi bajom nincs a nevetéseddel, de ez kicist túlzás - motyogtam, aztán végül magamban arra jutottam, hogy lehet eltalálta valami kósza bűbáj vagy ilyemsi, de akkor is... Légyszi, ne ájulj el.

2   Ősi tekercsek / Hirdetmények / Re: Hírverő  Dátum: Ma - 19:16:53

Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara

Kedves Játékosok! A mai naptól Instagram oldalunk ismét aktív. Így ott is, akárcsak a Facebookon, aktuális híreket és egyéb vicces tartalmakat szemlélhettek meg! Kövessétek bátran! @roxfortrpg A MACSKAMAFFIA.

3   Karakterek / Elliot O'Mara / Re: valami, ami fáj... igen, a fogam  Dátum: Ma - 19:04:30

Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara

valami, ami fáj... igen, a fogam Montrego 2001. január 29. outfit Bár Montrego ugyanolyan öntelt volt, mint régen és ugyanaz a túlzott parfümbűz áradt belőle, mint régen, mégis érzékeltem, hogy közöttünk minden megváltozott. Már nem voltunk legjobb barátok, hiszen valahogy olyan távolságtartónak tűnt. Régen elszórakoztunk egymással, megvoltak a közös vicceink és szinte ösztönösen éreztünk rá arra, amin a másik keresztül megy. Talán mégis hiba volt visszaszerezni az emlékeit, de nem azért, mert Blaire picsogása erre a gondolatra terelt volna. Egész egyszerűen csak Montrego más volt, mint korábban. Valószínűleg az változtatta meg, amit meg tudott magáról és immáron abba a kerékvágásba állt be az élete, ahol kizökkentették. Figyeltem őt, ahogy pontosan olyan volt kívülről, mint régen. Túl tökéletes, már-már nem is valóságos és ettől csak még távolabb éreztem magam tőle. Talán azért is, mert egy egész kicsit Natra emlékeztett. Magas, szőrös, jól öltözött, talán az egojuk is egyformán mértékeket öltött. Nem tudtam volna eldönteni, mégis ugyanaz az érzés áradt belőle. Meglehet megint elértem egy olyan pontra, ahol az egész életem megváltozik majd és ismét lecserélődik a garnitúra, mint akkor, amikor Natot ismertem meg. Montrego ugyan egy ideig képben maradt, de szép lassan elkezdett kikopni. Mindenkit lefoglal az élet, de annyira, hogy a barátait is lerázza? Jó, nem rázott le, ez csak enyhe túlzás volt. Mégis ott volt a kopás. – A sárkányok jó fejek, csak odapörkölni szeretnek...  Merlinnek hála a hajam még megmaradt. Vigyorra húztam a számat. Nem tudtam róla ezt az egészet elképzelni. Montrego persze nagyon menő volt a közös kalandjainknál, még egy dementortól is megmentett egyszer. De valahogy ez a sárkánydolog annyira nem illett hozzá. Valahogy jobban el tudtam volna képzelni főnökösködés közben. – Elég jól hangzik. Egyszer voltunk egy lénysimogatóban, de Forest nem engedett a sárkányok közelébe. – Nem tudom, miért meséltem el, csak úgy eszembe jutott erről az egész helyzetről. Meglehet, hogy ez az egész Nat téma nem érdekli. Igaz ő nem Cartwright, talán nem tekint rá ösztönösen ellenfélként. –  Nos Lyával is minden rendben. Megnyitotta a saját stúdióját egy éve, és ott tanítja a kicsiket. Nagyon élvezi. Azt hiszem megtalálta a számításait itt, Londonban... Ennek örültem, az a lány rendes volt. Már mint nekem talán egy kicsit túl finom is, még Blaire-ben is több volt a tűz, mint benne. Megint eszembe jutott az első találkozásom Montrego húgával, ahogy felpofozott, mert enyhén szemtelen voltam. Az is furcsa volt egyébként, hogy Mathias egy komoly kapcsolatban van. Igaz, ez rólam is elmondható volt éppenséggel. – Ezt örömmel hallom, mert ő egy rendes lány. – Bólintottam is hozzá, talán kissé erőtlenül. Észre vettem, hogy elpillantott. Talán azért, mert egy vén boszorkány magyarázott minden indulatát bevetve a recepción.  Nem, mintha számított volna, mennyire szeretne előre kerülni a sorban, ha Nathaniel Forest Elliotját nem veszik előre, akkor őt sem fogják, az már fix. – No és mi a fogfájásod oka? Vagy a házassági válságodé? Nem tudom melyikről szeretnél inkább beszélni... Elvigyorodtam és hátra dőltem a fotelban, ahol ültem. Igazából egyik sem volt túl izgalmas téma, de tény, hogy amennyire kimaradtunk egymás életéből, ezek is számíthatnak. Na, O’Mara, akkor most add elő magad, milyen is egy jó barát, avasd csak be! A hang egyértelműen gúnyolódott. Igen, én is hagytam elúszni a barátságunkat. De az nagyrészt Blaire miatt volt. Még véletlenül sem akartam a közelébe menni, én alpári, koszos tolvaj. – Kitört az egyik fogam, miközben csokit ettem – majd legyintettem. – Azt hiszem, egyszerűen csak Nat kiszeretett belőlem. De ilyen az élet, mi sem vagyunk állandók és tökéletesek. Folytattam volna, szóra is nyitottam a számat, csak hogy a vén banya, aki az előbb még ott magyarázott valahol, felbukkant közvetlenül mellettünk. A nagydarab testével meglökött, de úgy, hogy félig Montego ölébe kerültem át, majd fültövön vágott a retiküljével. – Bocs… – közöltem és megpróbáltam visszakászálódni a helyemre, újra megtaposva Motnregot. – Pedig mostanában nem nyüzsgök ennyit… – Nevettem rá.

4   2000/2001-es tanév / London mugli része / Re: Baker Street  Dátum: Ma - 18:48:50

Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Benjamin R. Fraser

2000 nyár ● MIKHAIL ● ⭃ Félre festett árnyék ⥷ álmomban kaszát nyeltem az bennem aratott puszta tarló rőt színekkel kévék közt húscafatok éjt állott víz a polcon lépek, leverem meztelenül hajózom üvegszilánktengeren darabokban Nem egészen értettem a dolgokat, és valahogy most nem voltam abban az állapotban, hogy nyugodtan kezeljem ezeket a dolgokat, mint azt, hogy ráesek valami hírességre, meg aztán ordibál mintha belőlem ki lehetett volna nézni azt, hogy fura embereket erőszakolok meg a sikátorokban. Komolyan olyan fejem lett volna. Hiába próbáltam a lehető legpasszívabbnak lenni, egyszerűen nem hatott rá semmi, olyan volt mint a húgom, amikor valamitől nagyon félt és megállás nélkül visított, és nem hagyta abba. Csodáltam is, hogy nem fulladt meg. Biztos kopoltyúkat növesztett akkor, vagy nem tudom, de ez a faszi is olyan lányhisztit csapott, hogy félelmetes volt. Én meg kezdtem mérges lenni, hogy nuygdjon meg, és ha nem lettem volna annyira tátapadvam komolyan szerettem volna leütni. Bevittem volna a Mungóba utána, vagy valami, hogy adjanak be neki nyugtatót meg nem tudom, de ez kezdett nagyon idegesítő lenni. Az apám hiába tanított türelemre, nem tudtam az lenn, mert nem hatott rá semmi. Gondoltam, hogy ha ráordítok, és elég félelmetesen tudtam ordítani, szörnyet fog halni. Aztán pofán ütött, csattant egyet az arcomon a keze mire teljesen döbbentem bámultam rá. – Én mindenkinek tetszem, te seggfej! Segítség! Segítség! Szinte hallottam ahogy a cseppek megtöltik azt a bizonyos színültig lévő poharat és kicsordulni készül minden bennem lévő elfojtott düh, amiben Aidentől kezdve minden miatt felgyűlt bennem, így egyszerűen csak kicsapódott belőlem minden dühöm. - Kuss már, basszameg, vagy esküszöm leütöm! – Ha hozzám mersz érni, feljelentelek… vagy elásatlak a testőreimmel! - Leszarom, tudja mit ásatson el jó messzire, legalább akkor végre nyugtom lesz. Nem fogom megdugni és nem is akarom, ha sérti az önérzetét és az egóját, ha nem, de azzal nem fog segíteni a helyzetünkön, ha úgy visongat, mint egy kutya, akit vernek, hanem normális emberi lények módjára mondjuk együttműködünk és megpróbálunk egymástól megszabadulni... Na! - tettem még hozzá a végére és mit megadtam volna, hogy ha most jól belecsesznék egy gurkóba, hogy kirepüljön a világból, már reflex szerűen le akartam gördülni, de ezzel együtt gördült velem én is, aztán csak azon voltam hogy hátha az izegmozgástól elválhatnak egymástól a testünk, és reménykedtem benne hátha leesik neki, hogy nem szándékos tapadásról van szó, még ha talán közben továbbra is csápol vagy karmol. Nem tudom megmondani most sem, mennyit szenvedtem akkor ott vele, de egyszer csak elengedett mindenem és végre le tudtam róla mászni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és már csak azért is felcibáltam a földröl, mert nem volt szívem ott hagyni, és mert hogy bebizonítsam tökre nem akartam letámadni sem. Utáltam, ha elítéltem másokat és azt is, ha engem. - Nyugodjon már le, komolyan, nem vagyok az ellensége - mondtam miközben leporoltam magamról a trutymókat meg a kajamaradékokat. Még jü, hogy nem így látott meg Esther. Hát persze, hogy most is rá gondoltam. Mindig rá gondoltam, szinte mint valami beteges álomra. Közben aztán kezdtem indulni innen el a fanébe mert komolyan attól tartottam, hogy hátba átkoz. - Hát, nagyon örültem, meg ilyenek, de most én le is lépek, jó messzire, és nem nem fogom magát követni. Szóval további jó... nem tudom menekülést meg ilyenek.

5   Karakterek / A Suttogó / Re: Nappali  Dátum: Ma - 18:37:54

Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara

A Suttogó Avery 2000. december 24. outfit Elég a picsogásból, O’Mara! Az isten szerelmére, nagyon is elég! Én próbáltam tényleg elnyomni magamban mindazt a keserűséget, ami ott uralkodott valahogy körülöttem egésznap. Nem kellett volna elrontanom Avery karácsonyát, amit amúgy is egy üres házban kellett töltenie… ahelyett, hogy ott lett volna Foresttel a nagy házban, a melegben, a karácsonyfa és az ünnepi vacsora között ténferegve. Lehet, hogy nem váltunk el éppen nagy egyetértésben, de tudtam, hogy Natnak milyen jól esett volna, ha ott van. És nem akartam, hogy ő szomorú legyen. Akárhogy is alakulnak a dolgok közöttünk, Nat életem első szerelme. Ezen semmi sem fog soha az életben változtatni. Persze azt hittem, hogy Esmét is szeretem… de akkor még nem tudtam, milyen mikor valami igazán tüzes, igazán izgalmas. Mindegy ezt a sok gondolatot elég gyorsan elnyomta a tény, hogy Avery szexelni akar valakivel. A tudattól egész egyszerűen minden addigi magabiztos, apai megnyilvánulásom a semmibe veszett és csak maradtam én a hülye dadogásommal, mint aki normálisan beszélni sem tud. Remek, most aztán biztosan komolyan vesz! – Őőőő... kösz, de megleszek, tényleg... – Érzékeltem, hogy most aztán alaposan zavarba hoztam. Na nem baj, ezt is meg kell élnie minden apának, azt hiszem. Egyszer Dean is megpróbált velem beszélgetni a szexről, gyanítom anyám nyomására, csak sajnos addigra már túl voltam az elsőn, így nem sok hatása volt a dolognak. – Nem igazán vágyok rá, hogy mini Averyk rohangáljanak mellettem a Roxfortban... Sóhajtottam egyet. Tény, ami tény, megkönnyebbültem, de ettől még nem kizárt, hogy becsúszik. Tudom, hogy már nagykorú és nem kéne számon kérni ilyen dolgokért… de nem is annak szántam. Én igazából tényleg csak segíteni akartam rajta vagy biztosítani a támogatásomról. – Oké, várj egy kicsit! Oké, O’Mara, ez egy elég egyértelmű témaváltás volt, szedd szépen össze magad! A hang rám parancsolt, én pedig mélységesen egyetértem azzal, hogy ne feszegessük tovább a dolgot. Éreztem, hogy a fülem egyenesen ég a forróságtól és gondolom tök vörös is volt. Az arcom sosem pirult ki túlzottan, de a füleim rendszerint jelezték, ha zavarba jövök. Szóval amíg Avery a másik helyiségben matatott, vettem egy mély levegőt és igyekeztem úgy tenni, mintha a normálisabb Elliot lennék. Na nem, mintha nem szokhatta volna még meg, hogy eléggé furcsa vagyok. Az ablak felé pillantottam. A karácsonyi dekorációnkat csodálva próbáltam magam átadni az ünnepnek, de én ebben sosem voltam jó. Nem élveztem úgy, mint mások, hiszen tizenöt éves koromtól kezdve lényegében nem is nagyon ünnepeltem. Otthon persze mindig nagy karácsonyozás volt, fura is volt az a semmit mondó év utána, amit lényegében csak a túléléssel töltöttem. Szenteste el is képzeltem, ahogy anyám sütöget a konyhában és ajándékokat bontanak éjszaka. Azon az estén nagyon hiányoztak, mégsem mentem haza. Csak ácsorogtam tizenhat évesen a hóban és azon gondolkodtam, hogyan meneküljek még messzebb tőlük s ezzel a gondolattal el is veszítettem a lehetőségem, hogy valaha újra lássam anyámat. Szánalmas voltam, vagyok… és talán leszek is. Mindig rossz döntéseket hozok. – Boldog karácsonyt, Elliot. – Avery hangja zavart meg és a kis zöld tasak, amit az arcomba nyomott. Hirtelen nem tudtam megszólalni. Nem akartam, hogy sírni lásson, de eléggé meghatott és ez az egész úgy talált mellkason, mint talán még soha semmi. Remegő kézzel néztem bele a csomagba és megláttam a rengeteg édességet, a kávét. – Durva, hogy ennyi idő alatt ennyire kiismertél… – Suttogtam kissé rekedten, majd kihúztam a fekete dobozt és kinyitottam. Egy óra volt benne, egyszerű, de tökéletesen beleillett az ízlésembe. Talán egy kis mágiája is volt, nem voltam benne biztos. – Köszönöm, nagyon tetszik… Hümmögve fordultam aztán, egy-két perccel később a táskámhoz, majd egy pálcaintéssel magamhoz hívtam egy kis dobozkát. Hazudnék, ha azt mondanám nem görcsöltem rá erre a napra, de lényegében ez volt az első, hogy egyedül kellett választanom valami Averynek. Végül is egy nyakláncot vettem neki, gyönyörű zöld kristállyal… igen vettem, nem elloptam, bár azt kellett volna inkább, amennyibe került. Ráment minden pénzem, de megérdemelte. – Boldog karácsonyt – suttogtam és átadtam neki, még mindig kicsit meg voltam hatódva, mégis olyan áhítattal vártam, hogy kinyissa a fekete bársonydobozt. Minden zsigeremmel azon voltam, hogy boldoggá tegyem őt. Hát ezt jelenti szülőnek lenni... KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

6   2000/2001-es tanév / Griffendél / Re: Klubhelyiség  Dátum: Ma - 18:03:01

Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Lupa Tenebris

Sally Még le sem ült a fiú, már megéreztem, hogy valami nem oké. De leginkább ez csak akkor igazolódott be, mikor megéreztem a tűpárnát a mellkasomon. -AUUUUU!!! Nem sűrűn vonyítok emberi formában.. Hirtelen felpattantam a székből és próbáltam felmérni a károkat. Egy kaktusz támadott meg. Nem tudom honnan jött, vagy miért, de itt volt és jelenleg csak ez érdekelt. A kiálltásomra mindenki elnémult és rám szegezte a tekintetét. Nagyszerű, már csak ez hiányzott. - Uh... Jól vagy? - kérdezte a srác. - Túlélem. Körbenéztem, hogy vajon honnan jöhetett a támadás. Akkor megláttam Sallyt, amint épp csukott szemmel áll pár méterre tőlem. Legalább nem én voltam a célpont. Ekkorra az emberek többsége már sutyorgott valamit, néhányan nevettek is. Óvatosan megfogtam a kaktuszt és próbáltam minnél kevesebb sérüléssel kihúzni magamból, miközben összeszorítottam a fogaimat. Hát, volt már kellemesebb érzésem is. Sally még mindig ott ácsorgott, és mikor az emberek nem mentek onnan, idegesen rájuk szóltam. - Nincs itt semmi látnivaló! Valahogy sokszor el tudtam érni, hogy az emberek elővegyék azt a gúnyos, lenéző tekintetüket, amit most is. Éreztem, hogy a szemükkel próbálnak eltaposni, mert mit szólok én bele a dolgukba. De egyszerűen nem bírtam, hogy azon röhögnek, aki szenved. Sally nyílván nem jókedvében dobott meg és ácsorgott úgy, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Az emberek hozzáállása pedig kicsit sem segített rajta. De tudtam, hogy mit kell tennem ilyenkor. Addig kell a szemükbe nézni, míg el nem fordulnak. Ez olyan farkasszem szerűség. Aki hamarabb pislog, ez esetben elnéz, az veszít. Én pedig sokáig tudtam mérgesen nézni, ha akartam. Mikor elkezdett oszolni a tömeg, odamentem Sallyhoz, hogy visszaadjam a kaktuszát, bár szemmel még mindig azt kerestem, hogy kit kell figyelnem. Ilyenkor általában elég egy embert elküldeni így és a többi birka módjára követi, de sosem lehet biztos az ember. Vagy farkas. Viszont aaz újabb pletykákat már nem tudtam megállítani. Továbbra is hallottam, hogy susmognak a háttérben. - Tessék, itt a kaktuszod.

7   2000/2001-es tanév / Covent Garden / Re: Battersea Pie Shop  Dátum: Ma - 17:58:26

Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Sophie Vanheim

csakeggönc s k y Piteháború Hayley (2000. téliszünet) Ahogy lassan összeszedjük magunkat, azon agyalok, hol van a legközelebbi gyógyszertár, és már előre félek, hogy lehet kivezetem majd Hayley-t Londonból, mert hajlamos vagyok eltévedni, még egy egyenes útszakaszon is. Elfelejtem melyik irányból merre tartok és máris káosz. - Szerintem ha eljutunk a gyógyszertárba, az már tökéletes. Biztos fogunk kapni a tablettákból. Utána már pikk-pakk helyrejövök. Öhm... Te tudod merre kell menni? - Hát azt hiszem - mondom nem a legmeggyőzőbben. - Én se vagyok londoni igazából, de már elég jól ismerem itt ezt a környéket, szerintem az utca sarkán van egy gyógyszertár - mutatok az ellenkező irányba, és azzal bíztatom magam, hogy a háztársammal csak nem tévedek el. El is indulok a patikához, és hogy ne tök síri csendben tegyük meg az utat felé pislogok. - Téged már átjár a karácsonyi hangulat? Én már napok óta mézeskalácsot eszek, és karácsonyi zenéket hallgatok, bár ezt Rose néni cicái nem nagyon szeretik... De Tarzan a macskám már megszokta, gondolom hogy ilyen furi gazdája van. Mondjuk az én macskám is fura - teszem hozzá, és elgondolkodom, hogy mire haza kerülök, mennyi ruhámat rágcsálja meg. Lelkesen aztán, hogy nem tévedtem el! a sarki gyógyszertár kilicsnét megragadom, de az nem nyílik. Jaj, ne, miért? Bár sötét van nincs olyan késő, legalább hatig nyitva kéne lenniük... Ekkor pillantom meg az ajtón a kiírás, hogy ünnepi niytvatartás meg ilyenek. Ó ne már, és ha valaki éppen most haldokolna az utcán egy gyógyszertás előtt? A lehető legidegesítőb halál lenne. Biztos visszatérne szellemként és kísértené a gyógyszertárat. - Óóó, ne már - sóhajtok fel, és Hayley-re nézek. Nem a legjobb formájában van. - Most mi legyen? Menjünk el a kórházig? Az messzebb van... Kibírod addig?... Hívjak mentőt? - kérdezem egyre rémültebben, mert még midnig nem tudom a rosszul lévő embereket kezelni. Se a kiabálókat. Még jó, hogy Hayley nem tartozik csak az egyik kategóriába. Vagyis neki nem jó, de na, legalább nem egy teljesen haszontalan Sophie van vele, hanem csak félig.

8   Karakterek / Káoszlak / Re: te egy barom vagy  Dátum: Ma - 17:51:14

Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara

Adventezés Kopival - te egy barom vagy… - Walsh 2000. december outfit 16+ mert benne van Walsh Szólíts még egyszer cicusnak és nem veszel többé levegőt… Kihívóan néztem Walsh-ra, de nem reagáltam le a baromságát inkább. Ez persze az ő érdekét szolgálta. Tudhatta nagyon jól, mennyire undorodom az ilyen viselkedéstől. Nyálasság… annyira az ő terepe, mint nekem a konyhában sütögetés. – Nem is akarok berendezkedni, de a látszat ellenére vannak igényeim és a koszos lakás nem tartozik hozzájuk, ahogy a napi étel bevitelem is. Szóval, ha picit aggódnék azért, meddig akarsz fogva tartani, akkor csak arra gondolj, éhes gyomorral elviselhetetlen vagyok. Sóhajtottam és megforgattam a szemeimet. – Nem akarlak fogva tartani. Húzz el Walsh, de komolyan… ott az ajtó! – mutattam kifelé, mert kezdett tényleg elegem lenni belőle. Bár ez alapvetően nem zavarna, eljátszanék vele, de a hang egészen más dolgokat duruzsolt a fülembe és én vele ellentétben nem akartam újra gyilkolni. Nem az az ember voltam, aki élvezte… illetve de… csakhogy ezt nem akartam mindenkinek a tudtára adni. Walsh talán keménylegénynek hitte magát, de én minden porcikámban éreztem, hogy meg tudnám ölni, el tudnám venni az életét bizony és még csak meg sem kéne erőltetnem magam. Az, hogy mindezt megkoronázta azzal az undorító ruhával csak a cseresznye volt a hab tetején. Talán ott már ő is érezhette, hogy olyan vizekre evezett, ahova nagyon nem kellett volna. Játszani akar velem, kényére-kedvére öltöztetni? Valamiért az az érzésem volt, hogy nagyon jól kijönne Foresttel és ettől csak még jobban undorodtam. Ő is rám adta azokat a kimonókat, szerette, ahogy a selyem hozzá ér a bőrömhöz. Úgy játszott velem, ahogy akart, mert én a kedvére tettem. Gondolkodás nélkül visszatértem a régi ruhámra. Ha valahogy játszani akar velem, hát akkor így kell. Nem kell előadnia magát. Nem vagyok vevő az ilyesmire s szerintem ő is a durvább dolgokat szereti. Nem tűnik annak a nyomorultnak, akinek jelenleg tetteti magát. – Ha nőkre vágynék, akkor hoztam volna egyet magammal. De jelenleg nem vágyom semmiféle drámára, szóval igazán befejezhetnéd ezt a picsogást, különben a továbbiakban dráma királynőnek foglak hívni, O’Mara. Fintorogva pillanatottam rá. Egészen úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akinek elrontották a játékát és ezen az sem segített, hogy az egykori otthonom poros mivoltában álltam jelenleg. Elszomorított ez a látvány, még ha tudtam is, hogy Merel talán használatba veszi majd valamikor. Végül is neki adtam a kulcsot és nem ok nélkül tettem. Sosem tudnék újra itt élni. Elképzelhetetlen volt az egész. – Egy másik helyiségben leszek, ha kidurcáztad magad, akkor szólj, talán beszélgetek veled egy keveset. – Közölte, majd egész egyszerűen kiment a hálóból. Nem érdekelt, egy pillanatra úgy éreztem látni sem akarom… de aztán jött az a hülye, őrült lüktetés, ami nem akarta hagyni egyszerűen, hogy övé legyen a szó, így még mielőtt túl messze került volna tőlem utána rohantam. Láttam, hogy a konyhába akar bemenni, de nem érdekelt. Neki ugrottam, úgy, hogy a földön kössön ki, én meg felette. A kezeit lenyomtam a poros padlóra. Nem számított, hogy megtöltötte a felszálló piszok az orromat és eleredt kicsit a könnyem. Talán neki fel sem tűnt. – Ha még egyszere női ruhát adsz rám, kinyomom azokat a szép szemeidet… – morogtam rá, egészen közel hajolva az arcához. Ebben a távolságban tökéletesen éreztem a dohány illatot, sőt mintha hallottam volna a szívverése zakatolását is. – Nagyon rossz úton jársz Walsh, én nem csak egy kis ribanc vagyok, akit megkapsz majd megölsz… tisztelned kell… – közöltem és az ujjaim a nyakára fonódtak. Épp csak egy kicsit szorítottam rá.

9   Karakterek / Borostyán-lak / Re: Nappali  Dátum: Ma - 17:31:10

Indította Mikhail Belot - Utolsó üzenet: írta Sophie Vanheim

csakeggönc I n n o c e n c e Csúnyán rossz időzítés Mikhail (2001. február) Ez az ember ilyesztően nem is tudom. ELveszett és mérges. Valahogy aki elveszett valahogy valamiért a világban az egyfolytában dühös, mert nem tudom.Én is ilyen voltam, sokáig a háború után elveszett, dühös, olyan dolgok miatt amik a keresztjeim lettek, amiket nem tudok ledobni magamról, és lehet neki is vannak dolagi amiket képtelen ledobni magáról, a fájdalmon kívül. De ettől föggetlenül, hogy tudom nagyjából milyen ez, mert teljesen sose lehet átérezni a másik fájdalmát, mégis bepánikolok, mert na, a kiabálást nem nagyon tudom kezelni, olyan mintha hozzám vágnának egy üres vödröt hogy varázsoljak bele virágot. Vagyis. Jó, mindieg elfelejtem, hogy túl muglisan gondolkodom, de na. Körülbelül olyan, hogy fáj és nem tudom mit is csináljak, mit vár el a dühös ember. De valahogy csak segíteni próbálok neki, így amikor bem vagyok a lakásban és keresem a tűt a szénakazalban, mert mégis hogy találnék meg egy ismeretlen pácát egy ismeretlen házban? Na mindegy. Most megpróbálod, Sophie, mert most te egy... Nem tudom te egy határozott lány leszel és jaj üvölt jaj, hát csak nem rossz helyre teszem azt a borogatást? – Hé, te gyerek! Mi lenne, ha inkább a pálcám keresnéd? - Ott is lehetett volna amúgy - motyogom rémülten miközben visszatérek - legalább egy helyen már biztosan nincs - teszem hozzá picit optimistán, mert nem tudom. Egyel kevesebb az ahol fel kéne kutatnom a pálcát. Ja. Ilyesmi. Amúgy miért nincsen ilyen elsősegély óra a Roxfortban? Semmit se tudok a sebekről meg ezekről, meg most is ahogy láom az arcán, hogy teljesen rosszul csinálok valamit még jobban megijedek. Főleg mert nagyon is a pokolba kíván. – Nem ott fáj, te kis… – lebiggyesztem az ajkaminat és próbálok nem sírni, mert igazából félek is az indulatoktól és magamra is mérges vagyok, hogy hogy lehetek ilyen béna. Közben inkább odaszaladok ahol észre veszem a pálcát és félig ugyan letörölgetem róla a virágföldet, ami a locsolástól még sáros is, de amikor rám szól, hogy üljek re, csak riadtan a kezébe nyomom a pálcát, ahogyan maradt és levágom magam a földre összekuporodva, és csak pislogok magam elé, de aggódóan azéért csak a bokájára lesek. – Nyugi, csak megerőltettem a legutóbbi próbámon. - Erre valamiért gyanakodva összevonta a szemöldökömet, mert neki mindig a bokája fájt legutóbb is a próbájára fogta amikor kimenekítettem az őrült diákoktól. De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzek egy híres embert? Csak egy kis homokszem, gondolom magamban mélységesen lehangolva. - Mondtam, hogy fél tizenegyre gyere. Még egy halom dolgom lett volna… meg jön az a hülye banya a süteményeddel. - Óó, nagyon sajnálom - pislogok rá megszeppenve, mert komolyan kiment a fejemből, hogy egyáltalán meg lett-e bezsélve ez. De a sütire némileg elmosolyodok, csak nem olyan szörnyű alak... Meg hát biztos nem az, valaki szereti, legalább is az a férfi biztosan szeretheti, mert csak úgy jött ki innen, hogy ő pucér volt meg ilyenek. – Most nézd meg hogy nézek ki! Még felöltözni sem volt időm miattad! – - Erre aztán tényleg szipogni kezdek, mert komolyan nem hiszem el, hogy midnent elrontottam. Vagyis elhiszem, de akkor se. Szóval na. Nem szerettem volna, hogy miattam legyen rossz napja, de azért felislogok a hajára, mert valahogy nem a megszokott színű, de azt hiszem, hogy csak a fény, meg az árnyék és inkább visszabámulok a földre, amúgy is minek bámulok meg egy híres embert? - Én nem szerettem volna rosszat, de mintha itt se lennék, nyugodtan készülj el vagy ilyenek - monodm kicsit sűrűbben szipogva, a pityergés határán álldogálva.

10   Időn kívüli játékok / Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér / Re: Az Imbolc bál  Dátum: Ma - 17:27:36

Indította A Dementor - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara

Imbolc bál 2001. január 31 – február 1. outfit Éreztem, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj és csak löknek és löknek. Kaptam ugyan a levegőbe, de nem volt mibe megkapaszkodnom. Az emberek csak hömpölyögtek, mint valami hatalmas hullám. Én pedig szinte tudtam, most belefulladok ezekbe és agyon is taposnak mellé, ha kell. Elakadt a lélegzetem is, ahogy egy könyök egyenesen a mellkasomnak ütődött. Valahol itt suttogta a hang furcsa, keserű vihogással a fülembe: Vége. Volt valami egész borzongató abban, ahogy ezt kimondta s már számítottam is arra a bizonyos sötétségre, aminek a végén ott az áhított, megnyugvást hozó fény, vagy éppen parázsló, veszélyes forróság, de ennek a létnek mindenképpen a vége. Csakhogy nem tehettem meg, hogy eltaknyoljak és hagyjam magam összetaposni… nem tehettem meg, mert volt nekem egy Averym, akiért még élnem kellett legalább addig, míg ki nem repül és munkát nem talál. Éreztem Nat érintését és Sørenét is, ahogy megpróbálnak mindketten menteni. Valahogy az elmúlt hónapok után nagyon is imponáló volt, hogy nem csak Forest próbál meg megóvni. Jól esett az egomnak ez a Søren fazon is… na meg ott volt az a szivararoma, amit annyira imádtam és amit olyan könnyedén kapcsoltam össze a férfiassággal. Talán azért, mert apámból is mindig a dohányszag áradt, akárhányszor láttam. Gyerekként nem tudtam elképzelni erősebb varázslót nála és űztem a nyomát, ezzel együtt pedig mindenkit, aki egy kicsit is visszaadta ezt az érzést. Még Forest is ezért került a közelembe. – Arra! – mondta Nat, de még mielőtt a mutatott irányba pillantottam volna sikoltást hallottam. Az emberek között, a hatalmas zűrzavarban nem voltam benne biztos, hogy valóban a nevemet hallottam. –  A te nevedet mondja valaki – közölte aztán Søren. Furcsa felismerés futott át rajtam, mintha Esmé hangja lett volna. Nem emlékeztem már hol hagytuk el, miért maradtunk le és hogyan keveredtünk ilyen közel a sátorhoz. Túl sok minden történt ahhoz, hogy észbe tartsam és minden csupán egy szemvillanásnak tűnt. A viking neki iramodott és én hiába próbáltam arra felé húzni Forestet, csak nem tudtam tovább menni. Vagy szembe jött velem valaki, vagy tiszta erőből meglökött és megtántorodtam. Így estem neki Nat testének újra és újra, alig két métert haladva az emberekkel szemben lényegében. Azok ugyanis egyetlen irányba menekültek, mint valami átkozott horda. Éreztem, ahogy elönt a düh szép lassan, a szabad kezem ökölbe szorult, a másikkal meg úgy szorongattam a párom kezét, hogy talán a vérkeringésének is lőttek arra a néhány percre. Ez az… húzd fel magad… mészárolj… A hang úgy duruzsolt, hogy valóban csak egyetlen pillanat választott el attól, hogy előkapjam a pálcám és lestuporozzam azt, aki következőnek nekem ütközik. Ehelyett azonban, minden erőmet bevetve félrelöktem vagy három kölköt, akik összetaposták a lábamat. Nem érdekelt cseppet sem az utána arcomba csapódó „a rohadt életbe” vagy a „baszdmeg” felkiáltás. Leszarom a nyamvadt gyávaságukat, miközben Esmé bajban van… nem eshet baja. Nem eshet baja, mert még mindig ő az egyik legjobb barátom, minden tüske ellenére, ami azért még ott volt közöttünk. Bizonyára nem csak bennem, hanem benne is. De nem számított, volt valami sokkal mélyebb, sokkal fontosabb, ami ennyi éven át is össze tudott minket kötni és össze fog örökre. – Ez Esmé hangja volt… – Magyaráztam Natnak, mikor hátra fordultam egy pillanatra. – Segítenünk kell neki… – Ziháltam, a fájós combom is egyre erőszakosan lüktetett. Az agyam azt súgta, ha nem állok meg, akkor menten összecsuklanak a lábaim. De nem ettem meg, csak még erőszakosabban hatoltam a előre, a végén már egyenesen a rohanva törtem át az emberek tömeg, majd a lendülettől egyszer csak nem tudtam megállni. Éreztem, ahogy belecsapódok Søren szivarjának barátságos és vonzó illatába, majd egész egyszerűen átzuhantam rajta vagy valami máson. Egyszerűen elterültem a földön, az arcom ütve meg. Az orromba őrült, fájdalmas zsibbadás költözött s mintha az agyam is kimozdult volna a helyéről. Egy pillanatig csak hevertem úgy. – A doxy tárgyába… – Emeletem fel a fejem és éreztem, amint a meleg, kissé fémes ízű folyadék eléri az ajkaimat. Nem is vettem észre, hogy Esmé ott guggol mellettem, egészen addig, amíg az arcomba nem tolt egy zsebkendőt és meg nem szólalt. – Jól vagy? – Nem vettem azonnal el, mert fel kellett ülnöm valahogy nagy nehezen. Még mindig nem fogtam fel, hogy eshettem ennyire, de ennyire pofára. – Avery hogy van? Hördültem egyet, ahogy végre a zsebkendőért nyúltam. Az orromhoz emeltem, sőt szorítottam, hogy legalább egy minimális csillapítsam a vérzést. Remélem eltört baszki… Csak magamba mérgelődtem. – Gyugi… binden oké bindenkivel… – préseltem ki magamból nagy nehezen a szavakat. Ott maradtam a földön, miközben hallottam, hogy Esmé már rég a pálcáját keresi… valahogy még mindig kellett egy pillanat, hogy összekapjam magam. Azt sem tudtam hol állt a fejem, szédültem, véreztem, de ÉLTEM.

Oldalak: [1] 2 3 ... 10