+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Ma - 01:36:16 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mira L. Wyne
Mostmár azt is elmondhatom magamról, hogy voltam kviddicsedzésen. Vagy ahogy értelmezzük..? Nem nekem való ez a játék, csak ott voltam az edzésen, leginkább szurkolni. Meg elkísérni Mirát. Hosszú történet, még onnan kezdve, hogy amikor kinn jártunk az erdőbe, összeszedni az elkóborolt Mezzit és Darcit, "piknikeztünk" is egy kicsit a nála lévő lángnyelv whiskeyből, amit azóta is viszonozni akartam már, csak mindig valami útját állta végül. Pedig van vagy háromnegyed üvegnyi még a nagyapámék-féle házi kacajvízből, amit családi szokás címszóval kaptam Apától a tizenhetedik születésnapomra, januárba.
De ma jókor jutott eszembe, el is raktam reggel, mer ma volt végre összevont óránk Miráékkal. Csak órák után még volt egy edzése is.
Ez Mira hatása vajon? Hogy nem bánom, feszült ugyan, de kalandos volt az egész napot végiglapítani minden tanár és auror előtt egy jobbára teli üveg alkohollal a táskám alján. Kicsit beleélhettem magam, milyen lehetett a bűbetlen alkoholtilalom idején lenni varázsnépnek. És a kviddics is izgalmasabbnak bizonyult így nézőként, mint számítottam rá régebbi tapasztalataim alapján. Talán, ha Mira is játszik, még a quodpotot is lelkesen nézném. És mégtöbb aggódással is Mira épségéér, a kviddicsbe legalább robbanó labda nincs.
-Azér mondd, hogy nem az volt a döntő érv, hogy ha a házamnak jönnék kémkedni, úgysem kéne aggódniuk, mer a Pukwudgie ellen nem lesz meccsük- éredeklődöm, leginkább humornak szánva, hogy végül megengedte a csapat, hogy rivális ház létemre kibiceljek az edzésükön. A legbénább győzködésem volt valaha az a mondat, bár igaznak igaz. Lassan beilleszkedek az új helyemre, de házak terén a szivem az Ilvermornyba maradt.
A termet először véletlen találtuk Sophie-val, még tavaly, a nem épp ritka eltévedéseink egyikével. Félreeső, és igazán otthonos, tele kényelmes párnákkal, csak nem találtuk meg mégegyszer, direkt keresve.
Izé, szóval, lehet, hogy elmerészkedtem egy felderítőtúrára mostanába, hogy megtaláljam. Vagy... néhányra. Csak biztos ami biztos.
Kicsit tilosba járás érzésem van most is, pedig a takarodó még bőven messze van, bár sötétedni már valóba elkezdett kicsit, ilyen ez az ősz. Jó, úgy húsz körüli uncia szeszesital egész egyértelmű tilosba járás. Nem is tudok eltekinteni egy alapos - és minden bizonnyal tök gyanús - körülnézéstől, mielőtt kinyitom a szoba ajtatát, de szerencsére csak mi vagyunk a folyosón. Mira nyugodtan találhat gyanúsnak.
-Na?- kíváncsiskodok a véleményére, ahogy óvatosan becsukom magunk mögött az ajtót. Lerakom a táskámat, összetologatok pár párnát a földön, és lelkesen beleborulok a rögtönzött kupac-matracba. -Olyan kis otthonos, nem?
Felülök a párnákon, és egy pillanatra csak befogadom a hely varázsát, intve Mirának, hogy vadásszon ő is bátran helyet magának. Még kis üveggömb-mécsesek is elkezdenek felpislákolni, mindenféle szinekbe pláne, olyan hangulatos.
-És itt még kentaurok sem fognak ránkrontani.- Közbe kiépítem a táskám mélyéről az üveget, és egy kicsit talán bátortalan bájmosollyal Mira felé tartom, hogy van-e kedve neki avatni fel a kis szabályszegő pikniket, ezúttal a természet lágy ölének acsargó merényletei nélkül.

 2 
 Dátum: Tegnap - 21:44:39 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mirabella Harpell

to Miss Sophie Vanheim
2001. szeptember

 


trallala


Sóhajtok egyet, mert ja, szeretet és törődés kell mindennek a világon ahhoz, hogy nőjön. Bár a borsók növekedését kutató mugli tudósok azt találták, hogy ők a metálzenétől meg a csúnya beszédtől szuperül nőnek. Amelyikeket babusgatták, azok meg kinyúvadtak. Nekem egész szimpik a borsók. De itt most más növényekkel állunk szemben.
- Egyébként vajon honnan kerültek ide ezek a teknősök? Arabella tanárnőnél miért nincsenek ilyen lények a ládájában? A sok ijesztő fura akármi helyett, sokkal barátságosabb lett volna az az óra - mondja Sophie, én meg félre billentem a fejem, és fintorogva gondolkodom. Inkább húzok még egyet az üvegből.
- A Roxforttól simán kitelne, hogy ezek mászkáló szobrok, de azért csak életszerűbbek, szóval nem tudom. Talán azért hozták őket ide, hogy eltakarítsák az útról a köveket. Vagy olyanok, mint a megunt ékszerteknős a mugliknál, csak nem a tóban, hanem itt lettek elengedve - rántom meg a vállamat.
A csúszdázás és növénykés fogócska után végül csak nem tüzelek csípőből. Elmosolyodom, tényleg olyan kedves ez a Sophie, még Mr. Morcos Szirompofával is megpróbál tárgyalni. Ez még használ is. Mondjuk még mindig nem tűnik barátságosnak, de nincsen rózsa tövis nélkül. Kihúzom magam, én nem félek lemetszeni egy-két ágat, ha magamat vagy az ivócimbimet kell megvédeni, de inkább csak méregetjük egymást, a növény, meg én. Pedig Sophie-t követte, szóval valamit tőle akart.
- Na jó, szerinted mit szeretne tőled? Amíg egyedül voltál, mit csináltál? Vagy szidtad esetleg, mint a répát? Nem, nem vagy répa, látom, nyugi - szólok a határozottan nem haszonnövényre, mely szirmai, meg a levelei hegyei kissé elvörösödnek, olyan fenyegetően, mint mikor valakinek az arca mérgében kipirul.
- Nem szedtél virágot, vagy ilyesmi? Nana! Tárgyalunk szépen - bökök a pálcámmal a növénylény felé, aki kicsit oldalvást sasszézott, és úgy próbál a közelünkbe, de főleg Soph’ közelébe kerülni. Úgyis kéne gyakorolnom a békéltető szerepet, bár azt nem gondoltam, hogy ezt pont egy dühös muskátli ellenében fogom első ízben megtenni.
- Vaaagy… Van rajtad valami növényi eredetű? - kérdezem gyanakodva, és végignézek Sophie-n, árulkodó kiegészítőket, mintákat keresve.




 

 3 
 Dátum: Tegnap - 21:22:32 
Indította A Dementor - Utolsó üzenet: írta Mirabella Harpell



- Futunk! - kiáltja valahol nagyon messze valaki idegen, de csak a hangzókat hallom, a jelentés elkerül, semmivé lesz a kíméletlen lángok között. Hiába, kicsit megbénulok, a tekintetem fogva tartja a narancssárgán izzó pokol, most nem is látszik, hogy kék. Mint egy kis csepp víz, ami gőzzé foszlik a forróságban. Azt hiszem, végem.
-Gyere! - Ez a kedves hang áttör a tűz őrjöngésén. Az egyik kéz felgyújtja az erdőt a picsába, de a másik, az megfogja a csuklóm, és biztonságba vezet, én meg nem tudom, mit gondoljak. Még mindig.
- Bocsánat sajnálom az én hibám ne haragudj sajnálom nem akartam sajnálom... - Hogy is haragudhatna Rá az ember? Pislogtam jópárat, próbáltam a földre, a cipőmre, és a kecses kis kézre nézni csak, még véletlen se a lángok felé. A lobogó fények miatt az árnyékaink nem is futottak velünk, inkább furcsán táncoltak körülöttünk.
-El! Vissza, szét innen! - Ha én tűz lennék, szót fogadnék neki, komolyan. Csak ritkán szedi össze magát, és lesz határozott, de akkor… Akkor erősebb lesz a tűznél. És ez fantasztikus.
Végülis nem derül ki, hatott-e a parancs, mert az árnyékaink hirtelen teljes sötétségbe vesztek. Valami barlangban kötöttünk ki, a földes talajt köves-sziklás váltotta fel. Én azért még az arcomon éreztem a forróságot, de a sziklaodú hűvös levegője lassan visszahűtött. A kezet, ami ide vezetett, azért mégse engedtem el.
- Bocsánat… Mindent elrontok…
- De helyre is hozod… Úgyhogy… Tök izgi… Nincs baj... De mér’ vagy piró mán’? - lihegem, és megveregetem a kezét. Hogy lehet egy ilyen pokoltűz, meg egy ilyen futás után is ilyen kellemesen hűvös? És egész puha. Inkább azt simogatom vigasztalón, és nem törlöm le a képemről a könnyeket, amik gondolom, csinos kis korombarázdákat csíkoznak a képemre.
- Mindenki jól van? - nézek fel, és rájövök, hogy nincs teljesen sötét. A kinti fényt látom tükröződni, vagy valami fényforrás lapul a barlang mélyén?
Először tetszik. Először örülök, mert igaz, hogy nem haragszom Lucira, de nincs az a pénz, hogy én most megkérjem, hogy gyújtson bármilyen fényt, már pedig nem tudom, ki másnál van még pálca. El is indulok a jelenség felé, de alig teszek pár lépést, a lábam beleragad valamibe. Nyúlós, ragadós, tapadós, telibe végigterülök rajta. Túl azon, hogy nagyon undi, kezdek rájönni, hogy azok ott a sötétben nem is apró lámpácskák.
- Picsába! Itt van valami pókháló, vigyázzatok! - bukik ki belőlem rögtön, de elsőre nem a szabadulás jár az eszemben. Megérzem, hogy Szöszke is botlik, úgyhogy eltaszajtom onnan, ahol én fetrengek. Nem tetszik a dolog, jó volt magam mellett tudni, vagy inkább magamat mellette, de mégis az volt most fontosabb, nehogy ő is beleragadjon.
- Vigyázz, bocsánat, ez nagyon durva, tisztára itt ragadtam! - hadarom, és próbálok nem nagyon vergődni, hanem arra menekülni, amerre legkevésbé érzem a ragacsos húzást. Motoszkálás, csáprágó csattogás és villogó szempárak közelednek felénk. Arra gondolok, hogy ahelyett, hogy mi szaladnánk vissza a tűzbe a pókok elől, őket kellene kiküldeni. Mivel nem sok esélyt látok rá, hogy hatna, ha rájuk szólnék, hogy menjenek ki megnézni, ott vagyok-e, inkább addig kapálódzom, amíg le nem érek a talajig. Éles kő után kutatok, hátha azzal meg tudnám védeni magunkat.
- Szöszke, nálad van még a pálcád? Izé… Mondd meg neki, hogy a pókok ellen rovartirtó kell, nem tűz… - jut eszembe hirtelen, és szipogva tapogatódzok kevésbé tűzveszélyes önvédelemre alkalmas dolgok után, amíg még bírok mozogni a pókhálótól.


 4 
 Dátum: Tegnap - 20:33:38 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mirabella Harpell
Jóslástan
2001. október 1., 11 óra




the tea song


- Üdv, Mirabella! Nagyon érdekes, amit mondasz… A természeti elemek képesek felerősíteni a kapcsolatot a lelkünkben lakozó megoldandó traumákkal… de az a jó hír, hogy nem csak kapcsolatba hoznak velük, hanem abban is segítenek, hogy kitisztítsuk azokat. Ha van kedved, keress meg valamikor, és megtanítalak, hogyan fordítsd ezt a képességedet a javadra…. hogy a múlt ne üldözzön többé… hogy megszabadulj attól, ami fájdalmat okoz. Addig is, remélem a mai gyakorlás kicsit közelebb vezet majd téged ahhoz, hogy megtaláld a válaszaidat a pályaválasztásra vonatkozóan
Visszhangosan hallom a tanárnő szavait, szerintem hiába felejtem nyitva a szám, elfelejtek levegőt venni. Ugyan csak öndiagnosztizáltam, de én azt gondoltam ptsd-m van, csak egy agybaj, mert sok szarságot kellett végignéznem. Hogy ez tehetség volna? A muglik dilinyónak tartják, ugyanez a varázsvilágban képesség. Kinek van vajon igaza? Nekem mindegy. A tanárnő nagyon betalált, különösen a “megszabadulós” résszel.
- Köszönöm szépen. Az jó lenne - teszem hozzá csendesen, aztán inkább hallgatom tovább az órát, és azon gondolkodom, láttam-e mást a múlton kívül. Legfeljebb a kék lángokat, amik kicsit néha átszínezték, meglágyították a vörös pusztítást… De az megint egy másik lapra tartozik.
Rávigyorgok Sophiera, látom, hogy esetleg mégse engem választana, hanem a mardis srácot, akivel úgy összepislogtak. Örülök, ha mellém ül, de ha nem, hát pertut jósolok valaki mással.
- Nos, tehát… ha megvannak a párok, akkor kérlek egymás után öntsetek a csészétekbe a teából. Hagyjátok állni pár percig, majd amikor a teafű a csésze aljára ülepedett, igyátok meg, de hagyjatok az alján egy kis folyadékot, hogy felkavarhassátok - hallatszik az instrukció, én meg legurítom a csésze tartalmát, és merengek rajta, vajon mikor ittam utoljára olyan italt, amiben nem volt alkohol. Hát régen lehetett, mert így magában a tea eléggé nem volt finom. Vajon a cukor meg a citrom bezavar a jövőlátásba? Egy kis tüzesvíz úgy felerősítené a harmadik szemem, hogy nem kellene rá szemüveg se.
- Bal kézzel, az óramutatóval ellentétes irányba lögyböljétek meg háromszor a teát, és óvatosan fordítsátok le a csészealjra a csészét. Várjátok meg, amíg az utolsó csepp tea is lecsöpög, aztán fordítsátok meg, és cseréljétek ki a párotokkal a csészét. - Aha, ezért nincs se citrom, se cukor, de főleg lángnyelv, mert egy Long Island teát tuti nem tudsz így megkeverni, ha már legurítottad.
-  Most pedig igyekezzetek kiüresíteni elméteket. A gondolatok jönnek és mennek, ne kapaszkodjatok beléjük, hanem engedjetek teret a jóslatnak... meredjetek a teafűre üres elmével, s bízzatok magatokban, ha kirajzolódni láttok egy-egy ábrát.
Simán ment az a része, hogy üres legyen a fejem. A csészére meredtem, ami előttem volt.
- Hát teafüvet biztsan látok. Ennyire még sose néztem a csésze fenekére - kuncogtam, aztán közelebb hajolva rázoomoltam a vizsgálandó területre.
- Oké, akkor mi van, ha ez még mozog? Ez vagy egy virág, vagy egy nyuszika, ami egy lukas almán ül. Vagy egy gyűrűn, aminek levele van. Vagy olyan bazi nagy kő van rajta… - találgattam, és a páromnak mutattam az említett képet. Közben néztem a listában, hog yez mit is jelenthet.
- Ha nyúl, akkor több önbizalmat kell gyűjtened, és megtenni, amit elterveztél. Ha alma… Nem, ne legyen alma, inkább gyűrű - sandítok rá a mellettem ülőre kajánul.  - Ha virág, akkor is ígéretes, mert az is szerelmet jelent. Szóval lássuk az enyémet! - dörzsölöm össze a kezem lelkesen.





 5 
 Dátum: Tegnap - 19:44:38 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Melanie Hopkirk




Az elém táruló látvány közel sem szokványos. Hogy miért? Mert egy fekete csuklya, egy rohadó kéz és egy ördögien hideg, jeges érzés kerít hatalmába. Lassan fut ez fel a gerincem mentén, csigolyáról csigolyára, mintha egyenesen a szívem és az agyam akarná elérni. Nem csoda ha megbénulok és még azt is elfelejtem hogy a pálcával a kezemben könnyű szerrel meg tudnám védeni magam. Hála Merlinnek erre valójában nincs is szükség, mert egy kutyaszerű ezüstös kék jelenség, egy gyönyörűen és fényesen ragyogó patrónus kisegíti szorult helyzetem. Ahogy a patrónus a dementort a cella hátsó sarkába űzi úgy tűnik tova a dermedt hidegség is. A közénk ékelődött távolságot tudom hogy a bűbáj tartja fenn, de máris a levegő emelkedik pár fokot az addigi deresből, bár melegem ettől még most sincs.
- Ejnye kisasszony, már aggódtam, hogy lekési a csókot!
A mély bariton nem szólal fel hangosan de jóval határozottabb és mélyebb mint vártam. Lassan fordítom a tekintetem a hang irányába közben persze felmérve a nem túl tágas terepet. A másik sarokban egy ágrólszakadt, koszos és mocskos alak kuporog csíkos rabruhában, szemében vad csillogással. Nem tudom megőrült-e vagy szimplán már teljesen felizgatta a halál közelsége, de nem is igazán érdekel. Undorító féregnek tűnik a szememben, aki eltaposni való habár igazából még a drága cipőm talpát is sajnálnám beszennyezni vele.
Nem, ő nem igazán érdekes.
A tekintetem hosszasan megállapodik azonban azon a férfin, aki egyértelműen a patrónus gazdája, s aki… legalább egy fejjel magasabb tőlem. Széles vállai, karizmatikus alakja még ebben a lehangoló cellában is jelentőséggel bír. A modorán már van némi kivetni való, de az arca vonásaiból nehéz megállapítani hogy a sármosan öntel vagy a jóképűen pofátlan kategóriába tartozik-e. Ami igazán meglepő, hogy az ő jeges kék szemei is vadul csillognak, de ebben a pillantásban nincs őrület hanem sokkal inkább szenvedély. Az a fajta, amitől könnyen zavarba jön az ember lánya.
Még én is.
Szelíden megköszörülve a torkom lépek bentebb, noha nem igazán akaródzik ez őszintén szólva. Csakhogy nem válogathatom meg a feladatköreimet és a lehetőség most egyöntetű. Már épp szóra nyitnám a szám, de torkomra forr a szó, ahogy az auror hanyagul a falnak vetve magát közbe vág.
- Halljuk, amit hallanunk kell, aztán jöhet a csók…
Nem tudom mi bosszant leginkább. A stílusa? A hangtónusa? A hanyagsága? A dirigálása? Vagy csak a dementor és a lehangoló azkabani légkör? Na meg a tudat hogy beelőzött…
Vagy valójában minden egyben.
De a csók említése, ahogyan kiejti ezt a szót a száján, mintha nem is arra gondolna amire valójában gondolnia kellene… vagy csak én érzem ezt ki?
- Mostmár elmehet…
Fordulok meg a púpos kísérőm felé, majd intek a pálcámmal és az ajtó az orra előtt csukódik be nagy hirtelenséggel. Majd lesütöm a szemem a koszos padlóra ahogy visszafordulok hogy aztán újra a férfira emeljem.
- Hogyne… - vetem oda flegmán, miközben közelebb lépek felé. Mennyi lehet köztünk? Másfél méter? Talán annyi se. Nem célom behatolni a privát szférájába, megsértve a nagy egoizmusát ami süt róla, de tudatni akarom vele a testbeszédemmel is, a tekintetemmel meg különösen, hogy én aztán nem félek tőle.
Minekután nincs szükségem saját patrónusra, bőven elég az övé így összefonom a karjaim hasonlóképp mint ő, de a pálcám ettől még biztonsági okokból a kezemben marad.
Így nézek farkasszemet vele és ha kell egy ezer varangydudváért is állni fogom a sarat ellene!
- Csak előtte megkérdezném, mégis hogy gondolta hogy az ítélőszék által kijelölt illetékes személy előtt látogatja meg a foglyot? Mert hát ugye a protokoll…
Hangom vészjósló, mint a vad vihar sötét fellegei az óceán távoli látómezőjén. A protokoll, amit ezzel kibaszott mód megszegett. Ami miatt egész nyugodtan felnyomhatnám és fel is fogom. Pláne ha továbbra is így néz. Leszarom ki ez és mennyire hiszi magáról azt, hogy övé a világ…

 6 
 Dátum: Tegnap - 16:47:47 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Edward Nott
NÉV: Edward Nott
VÉR: arany
SZAKMA: auror
MUNKAHELY: Mágiaügyi Minisztérium - Varázsbűn-üldözési Főosztály - Aurorparancsnokság
POZÍCIÓ: fejvadász auror
MUNKAHELYEN ELTÖLTÖTT ÉVEK SZÁMA: 10
FIZETÉS: bőséges
AZÉRT SZERETI EZT A MUNKAHELYET, MERT: adrenalinfüggő, és imádja a harcot, és főleg bosszantani a családját azzal, hogy ex-halálfalókat és egyéb rosszfiúkat vadászik le.
AMENNYIBEN NEM DOLGOZIK, JÖVEDELME INNEN SZÁRMAZIK: Alaptőkéje a családjától van, akiket mindig zsarolgathat azzal, hogy bemártja őket halálfaló múltjukért, kitálalva a bűneiket, így azok inkább visszavették az örökségbe, onnan van egy kastélya, némi földje, pénze a hobbijaira.

 7 
 Dátum: Tegnap - 16:40:45 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Edward Nott
to miss Melanie Hopkirk
2001. Október

 


wild hunt's end


Esik, hát persze. Mintha itt mindig esne, mintha a természet kitartóan próbálná tisztára mosni a fekete kőfalakat a mocsoktól, amit azok magukba zárnak. Pedig ezt a feketét nem lehet lemosni. Ide nem a bocsánatos bűnök elkövetői kerülnek.
Az arcomon is érzek egy-egy hideg tűszúrást, majd ahogy a víz megindul lassan a bőrömön lefelé, hogy eltűnjön a fekete talár magas gallérja alatt. A köveken is éppígy halad, és épp ennyire semmit érő.
Zsebretett kézzel fújom ki a cigifüstöt, aztán figyelem, ahogy a szürke gomolygáson áttörnek az ezüstösen csillogó, zuhanó cseppek. Akár a pisztolygolyók. Ideje menni, lezárni ezt az ügyet.
Csúnya esetnek mondják. Gyerekgyilkos. Erre a szóra habzó szájjal ugrik a társadalom minden jóra való tagja, de néhány kevésbé jóra való, kisstílű bűnöző is, akinek itt a határ az emberölésben. Ráadásul sorozatos is. Gyászoló anyák, őrjöngő apák, kusza és véres nyomok. Csúnyának mondják. Én viszont szinte sajnálom, hogy lezárul.
Belépek a folyosóra, amelynek sötétjével nehezen küzd meg a pislákoló fáklyafény. Ajtók mellett megyek el, lépcsőkön ballagok le. Néhol néma csend van, néhol nyüszítés és hörgés. A jeges huzat sűrűsödik körülöttem, a foglyok panaszos hangjai szánalmas vinnyogásba csapnak át.
- Expecto patronum - mondom ki hangosan csak azért, mert szeretek felvágni a rabok előtt, akik közül jó néhányat én juttattam ide. Mély, kissé rekedt hangom végigseper a folyosón, fehér fény villan, s a gyöngyházasan derengő, vad tekintetű angol véreb a nyomomba szegődik. A dementor kelletlenül ellebben az útból, hogy máshol folytassa a lakmározást.
Azt füllentettem lent a mi kis púpos barátunknak, hogy még egy utolsó kihallgatást óhajtok megejteni a fogollyal, négyzemközt. Igazából csak ki akarom élvezni a győzelmem, ha már teljesen feleslegesen ide rángattak egy munkanap közepén, hogy jelen legyek munkám gyümölcsének learatásakor. De a fekete x-szel jelölt ajtó mögött némileg csalódás ér. Jobb lett volna, ha ott helyben megölöm, és azt mondom, hogy ellenállt. De már mindegy.
A dementor a cella közepén lebegett, de metsző, halálszagú jelenléte betöltötte az egész, egyébként nem túl nagy teret. A pasas a helyiség sarkában kuporgott, vinnyogott vagy pityergett, vagy mi. Hát igen, sokan vannak,  akik a rémtetteket csak addig bírják, míg nem velük történnek. Undorodom az ilyen alakoktól, ha már kemény gyilkos legényt játszik, most is lenne az, de persze nem. Egy újabb szánalmas alak, akit jól tettem, hogy ide juttattam.
- Idáig nem értettem, miért nem nyílt kivégzést tartanak, de neked ez valójában jutalom, nem igaz? Sok galleont fizettél érte, gondolom - mondom csevegve, lesajnálón, és keresztbe fonom a karjaim magam előtt.
- De nem eleget - vigyorgok a dementor aszott pofája felé, melyről már a csuklya is lekerült.
- Lassan a testtel, ennek meg kell adni a módját. Mint minden gyilkosságnak, ugye? - pillantok megint vissza a gyilkos felé.
- Van egy dementor is itt, de nekem tőled fordul fel a gyomrom - közlöm kissé bosszúsan. Nem csak a viselkedésétől, de koszos és bűzlik is, kár, hogy ezt a patrónus nem tudja tőlem távol tartani. Ha valódi véreb lenne, már megdöglött volna. De a tag nem reagál, megbénítja a pokoli bestia, ami folyamatosan, lassan szívja el belőle a boldogság maradék morzsáit is. Nem sajnálom érte, tekintve, hogy mi okozott neki örömet értéktelen élete során. Mégis kénytelen vagyok javítani a helyzetén, és fejemmel intek a kopónak, mire az fogát vicsorítva, fehéren izzó tekintettel előre lépve az ajtó felé űzi lebegő, fekete társaságunkat.
- Sajnos eszednél kell legyél, hogy végighallgasd, és utoljára átgondold, miért jár ki neked a halál csókja - szögezem le a tényt, és elegánsan kaján vigyorral figyelem, ahogy a pillanatnyi megkönnyebbülés értelmet enged a férfi tekintetébe - s ezzel együtt elönti a pánik.
- Könyörgöm, ne…
- Mégis hogy képzeli, hogy… - vágódik ki hirtelen az ajtó, mire én felvonom a fél szemöldököm, az ürge a sarokban még jobban összeugrik, a dementor viszont mostmár kevésbé kelletlenül foglal helyet azon a területen. Intek a patrónusnak, az pedig tudja a dolgát, haragos morgással áll a belépő hölgy és a dementor közé, majd a gusztustalan varázslényt a távolabbi sarokba űzi.
- Ejnye kisasszony, már aggódtam, hogy lekési a csókot! - jegyzem meg színpadias udvariassággal, aztán enyhe, kaján mosolyt villantok az elítélt felé, és elszórakozom sápadt arcán. Gavallérosan intek a hölgyeménynek, hogy befáradhat a mostmár szabaddá váló úton, és nem átallom közben jól végigmérni. Tudtam, hogy küldenek majd valakit, aki büntetésül még utoljára a képébe mondja ennek a hulladéknak, miket követett el… De ez a nő inkább az én bűneimet olvasná a fejemre, és csak kettesben, nem ilyen vacak társaságban és helyszínen.  Hogy gondolta a vezetőség, hogy az elítélt, élete utolsó pillanataiban egy ilyen üdítő arctól hallja a szarságokat, amikért halálra ítélték? Amikor mondták, hogy küldenek valakit, hogy engem megkíméljenek a formaságoktól,  egy irodistát képzeltem el, nem… Őt.
- Halljuk, amit hallanunk kell, aztán jöhet a csók - biccentek a nő felé még utoljára megengedvén magamnak egy kis gúnyos élvezetet, majd nemtörődöm képpel, keresztbe font karokkal dőlök neki hátammal a fal egy olyan részének, amely a lehető legkevésbé mocskos. Nem zavartatom magam, és a rinyáló pasas, az izgalomtól hörgő dementor és a gülüszemű púpos helyett egyes egyedül a kisasszonyt mustrálom. Tudom, hogy volt a jelentésben ott volt a Hopkirk név, de az alapján egy ráncos, vén csoroszlya jutott az eszembe. És itt nem erről volt szó. Közel sem.


 8 
 Dátum: Tegnap - 16:21:35 
Indította Benjamin R. Fraser - Utolsó üzenet: írta Benjamin R. Fraser
17/9/2001
● TESÓ ●
⭃ Cseszd meg Aiden ⥷
tükörképem



Here's a story of everything we'll ever be
You can hide but some of us can never leave
And if you go I don't need those little things
They remind me of all our little dreams
Can you hear the words? All I can say
We can watch the world, even if they walk away
Forget about tomorrow, tomorrow is today
You were born a lion and a lion you will stay

  Néha úgy érzem kiakad a vállam, és bár a Madam tökéletesen helyrehozta, azért mégis csak gyengébb lett a jobb kezem, azóta, hogy Godswell eltörte. De nem mintha ez számított volna, megszoktam azt a tompa, szúró fájdalmat, amit egyfolytában éreztem kviddics edzések alatt. Igazából elég durvák voltak, bár azt hiszem elkezdtem felvenni a ritmust, amit az edző diktált. Nem mintha nem szívattak volna, hiszen új voltam. Nem mintha Benjamin Fraserrel lehetett volna szórakozni, mert azért is nekik mentem. Igen, összevertem néhány gyökeret, a hülyeségeik miatt. Igen, behívtak a klubb elnökéhez elbeszélgetésre, hogy a legközelebbi ilyen után már ki is rúghatnak, tehetség ide vagy oda. És igen, nem nagyon érdekelt. Jó, már nem voltam ugyan az a forrófejű kölyök, aki egykor. Mert ha nem változtam volna meg teljesen talán még Mr. Presconak is nekiugrottam volna.
De persze nem mintha Aiden tudta volna, amint kiderült, hogy felvettek ő asszem lelépett. Anya meg kikészült. Valahogy nem tett jót az idegeinek, főleg azok után, hogy bő három évre felszívódott, aztán valami fasza gyilkossági ügy miatt majdnem bekerült az Azkabanba. Kibaszottul kikészített. Pedig azt hittem én rohanok egyenesen a vesztembe azzal, hogy kviddicsezésnek szentelem az életemet. Anya utálta még a gondolatát is, mert szerinte tanulnom kellett volna úgy, ahogy Aiden tanult, és nem pedig egy hülye - esetleg halálos - sportra szánni az életem. De igazából azt hiszem csak ehhez volt tehetségem. Aidennek meg... basszameg, mindenhez. Még most is, ha akarta volna, ha nem süllyesztette volna bele magát a sok szarba, még most is annyi minden lehetne belőle.
Utáltam, amiért ilyen idiótán viselkedett, utáltam, amiért menekült egyfolytában itthonról, utáltam hogy ennyire gyáva volt. És utáltam azt is, amiért én képtelen voltam rajta segíteni. Annyira próbálkoztunk jó testvérek lenni, de azt hiszem ebbe belefáradtunk. Vagy egyszerűen csak feladtuk? Na látod, Benjamin, már te is elpuhultál. Hiszen én sosem adtam fel semmit. Még ha belepusztultam volna se. És most mégis mit csináltam? Elengedtem volna ezt az egészet? Elengedtem volna azt a sok évet, amit egymás mellett lehúztunk, még akkor is, ha szinte képtelenek voltunk rendesen meglenni együtt? Azt hiszem Chrissie nélkül szinte ez lehetetlen volt. Ő volt a kettőnk közzé került egyenlítő, ami kicsit is, de mégis egyben tartott kettőnket.
Ahogy a konyha felé lépek annyira kedvem lenne üvöltve, csapkodva berobbanni, de egyelőre nem teszem. és ahogy befordulok a kellemes, kissé élettelen helyiségbe, tekintetem az elszáradt virágra téved. Ugyan úgy van, azóta a nap óta. Mert már nincsen itt apa, hogy anya kedvéért új virágot hozzon bele. És anya képtelen kihajítani azt az egy szálat, amit apa utoljára hozott neki.
És akkor megint hallottam. Hallottam, ahogy főzött. Láttam, ahogy kölyökként mellé rongyolok és valami baromságot magyarázok, aztán besegítek neki. A konyha volt a mi közös helyünk ott beszélgettünk és ott háborogtam neki minden hülyeségről. A torkom egy pillanatra elszorult, ahogy az emlékek pokoli képe ismét kínozni kezdett. Ahogy apa hangja egyre élénkebben szólt, én egyre inkább el akartam volna innen menekülni, de az csak sértette volna a büszkeségemet. Hiszen nekem minden fájdalmat el kellett viselnem. Mert ha nem tettem meg, más sérült helyettem.
Persze az más kérdés volt, hogy nem lettem írtó mérges, amikor megpillantottam ott füstölögni a konyhában. De nem, most csak legyűröm ezt, apa miatt. És mert a mérgesen hallgatag Benjaminnál azt hiszem nincsen veszélyesebb.
- Igen, és eddig tartott, amíg ismét eszembe jutott... - válaszolta nyersen, mire felhorkantam, majd összefonva magam előtt a kezemet végigmértem. Megváltozott. Valahogy Aiden mindig tett valamit amitől egy kicsit megváltozott. Én meg maradtam ugyan az a Ben, aki eddig is volt.
- Szívesen hozzád vágnék egy nefeledd gömböt, de sajnos nincsen minden zsebemben - forgattam meg a szememet, és a vonásait néztem. Volt benne valami más, amit nem tudtam hova tenni, ez pedig idegesített. Mert ismernem kellett volna, de egyre kevésbé ismertem. Ez pedig kibaszottul fájt.
Követtem a tekintetemmel, ahogy megállt a polc előtt, amire régen annyiszror próbáltunk felmászni, azért a vacak nudista szoborért. Vagyis inkább én, mert Aiden persze nem akart sose csinálni semmilyen izgalmasat velem. Egszer mintha rám is borult volna, nem nagyon emlékeztem mi történt azután, hogy lezúgtam róla.
- Anya hogy van? -
- Nahát érdekel? - kérdezem kicsit élesebb hangnemben. - Faszán van, kurvára faszán, elvégre megint eltűntél, mintha mi megszűntünk volna létezni. - mondom feszülten, és továbbra is visszafogva magamat. Utáltam benne, hogy ennyire el akarta hitetni velünk mennyire leszarja. Mindennél jobban gyűlöltem a hülye maszkjait. - Tényleg azt hiszed, hogy így játszadozhatsz velünk? Nem kérünk sokat tőled Aiden. Főleg anya nem. Te pedig szarsz bele. Nem csak neked fáj az itteni levegő. De azzal, hogy folyton menekülsz, csak jobban felkavarod a habokat és beborít az ár - mondtam, és már magam sem értettem miért használtam olyan hülyén drámaias költői képeket, mint az apám.

 9 
 Dátum: Tegnap - 15:30:31 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Søren Stærmose


Adressat: Avery

A ház falain végigpillantva megcsap egy olyan emlék, ami visszahív egészen északra, Norvégiába, a szülőfalumba, ahol a kis halászkunyhó falain számolgattam a repedéseket és festettünk rá mindenféle történeteket a testvéreimmel, hogy a síró, fél éves kisöcsénket nevetésre bírjuk. Tudtuk, hogy éhes volt, hogy tej kellett volna neki, de anyánk nem etette, és csak az éhség meg a fájdalom torzította el az arcát, egészen adíg, míg el nem surrantam Rettával a szomszéd telkére tejet lopni. Mennyiszer tettük mi meg ezt az utat, bele se gondolva abba, hogy pár hét múlva már nem lesz az, akinek tejet lophatunk. Bele se gondolva hogy a fény lassanként kezdett kiszökni a ház poros falaiból, és helyet adott annak a sötétségnek, a sárga szemeknek.
Lehunyom egy pillanatra  atekintetemet, ahogy követem Elliot lányát a konyhába, és megpróbálom a képeket előzni a fejemből, jó messzire, hogy aztán ne kísértsenek. De hiába kergetem én azárnykat, visszatérnek és emésztenek ugyan úgy, ahogy eddig tették az évek alatt. Leszorítom a szememet, és úgy megyek, és csoda, hogy nem borítok fel a házban semmit.
Talán ezért sem tudok sokáig szárazföldön megmaradni. Mert a ház arra emlékeztet, ami egy csapásra megszűnt létezni, csak a sötét maradt, és a sárga szemek, meg az üresség. A tenger és az óceán pedig megnyugvás volt. Miközben belül ott mar mindig a tudat, hogy a két halott testvéremet elnyelték a hullámok, és már csak kósza ködfátyolos szellemként kísérthetnek.
Azért érzem én a lányon, hogy ideges, és én szerintem nem is baj, az idegesség éberré teszi az embert, ami valljuk be felém egészen jogos. Hiszen egy hatalmas, megtermett vikingféle vagyok. Inkább az lenne a baj, ha nem lenne feszült. Az már más kérdés, hogy én ezt hogyan fogom mégis kezelni, nem kifejezetten értek a kamaszokhoz, főleg nem a kamasz lányokhoz.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy fel sem tűnik  afenyegetés, ami egy meglehetősen morcos fejű kopogószellem képében ugrik bele a képbe, én pedig tönkre teszek valami édességet. Vagy süteményt. Őszintén nem vagyok otthon a konyhában, a hajón is inkább konzerveken élek meg sima húson, szóval nem vagyok a helyzet magaslatán, ahogy a lisztes zacskót vagy mit a kezembe veszem, és ahogy megérintem már száll is a fejembe meg mindenfelé a liszt.
- Háát... ez liszt... szóval igen, a liszt elég sok süteménybe kell - közli Avery, mire én komoly arccal bólogatok. Azért gondolom nem csak lisztből áll össze a sütemény, de mégsem akartam mindenfelé nyúlkálni, szóval inkább szerencsétlenül toporgok egy helyben, míg a lány előszedi a többi dolgot. Amikről nem vagyok teljesen tisztában, hogy micsodák.
- Szóvaaal, Soren... szereted a muffint? - kérdezi mire én elgondolkodva meghúzgálom a szakállamat. Hmm muffin.
- Sosem ettem. Az valami édesség? - kérdezek vissza, majd azért a lány elé teszek valami tálat, és pislogva várok. Nem is tudom mire, arra, hogy hirtelen a semmiből konyhatündér legyek?
- Ó, milyen bunkó vagyok... kérsz egy kávét, vagy egy teát? Vagy esetleg forrócsokit... cappuccinot... - sorolja a lány zavartan mire hümmögök egyet.
- A kávé jó lesz - mondom, majd mire bármit is hozzá tennék, a kezembe nyomnak egy tojást, amire nézek egy ideig, míg a lány a kávéval van elfoglalva. Szóval ezt fel kell törni. A szemöldökömet ráncolva veszem két kezem közzé a tojást, mire enyhén akarom megrepeszteni a héjját, de az az enyhe is úgy tűnik kissé sok neki, így szétdurran a kezemben. Khm, talán egy másikkal sikerül. Az újabb tojást már tojásos, ragacsos kzzel fogom meg, majd nagy nehezen beletöröm a tálba, bár azt hiszem esett vele némi héj is.
- Azt hiszem mkegvagyok - nézek körbe magam előtt, aholminden tojásos és lisztes meg még kitudja milyen. - Remélem Elliot azért ügyesebb nálam - dünnyögöm.


 10 
 Dátum: Tegnap - 15:22:28 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mrs. Norris
Griffendél: + 10
Hollóhát + 6
Hugrabug: + 24
Mardekár: + 20


Pontosztás oka: Tanévkezdő kihívás
Pontszerzők nevei: Reginald Cobham, Mirabella Harpell, Arelia Tobervic, Niraniel Ays, Sophie Vanheim, Mira Wyne, Merel Everfen, Deliah Beckett, Elliot O'Mara, Avery Cassen, Summer Feryll, Aiden Fraser
Ház: Griffendél, Hollóhát, Hugrabug, Mardekár.

Griffendél   Hollóhát   Hugrabug   Mardekár

+87 pont      +84 pont        +90 pont         +153 pont

Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 08. - 04:29:15
Az oldal 0.05 másodperc alatt készült el 22 lekéréssel.