+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Tegnap - 21:22:47 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
F O L Y Ó Ü G Y E K


HÉLI
1999. május,
A Bál napja

Talán tényleg túl kedves voltam, nem tudom. Mindenesetre megigazítottam a bordó zakót a vállain, hogy még véletlenül se csússzon le onnan a folyosón mászkálva. Jól van, O’Mara, meg volt a napi jó cselekedet, most már lehetsz rohadék! – gúnyolódtam magamban. A bársonyszalag egy kicsit rászorított a csuklómra. Tudtam, hogy mire vágyott: izgalomra és veszélyre. Nekem azonban már elegem volt. A testem kimerült az egész estét rohanástól, vetődéstől, na meg nyomorgástól és mintha valamivel több életet is mentettem volna meg kelleténél. Általában beérem a saját védelmemmel, de most ott volt Shirley, akiért felelősséget vállaltam erre az éjszakára… hiszen megfogadtam, hogy úriember leszek. Stane-t meg a közös kis emlékünk kedvéért nem hagyhattam agyontaposni, így hát már két plusz életnél tartottam és még itt volt ez a lány is a cipzárjával. Talán ez nem éppen egy életmentő szituáció, de az esetleg szégyentől azért mégis csak megóvtam.
Végig simítottam a nyakkendőmön, ami ezúttal tökéletesen állt. Talán a szőkeség finom ujjai kicsit ügyesebben boldogultak az ilyesmivel. Én ugyanis, bár képes voltam lágy mozdulatokra, azokat a tárgyak elcsenésénél többre még nem igazán használtam. Így tehát, mondhatni kvittek voltunk, hiszen ő rendbe tette a külsőmet, én pedig megóvtam az övét a zakómmal.
Mármint…
Hirtelen olyan más lett a beszédstílusa. Valószínűleg meglepte, amit tettem és ez tetszett. Az ilyen játékokat szerettem én, ahol a partner nem számított a következő lépésemre, amivel egyszerűen az ujjaim köré csavartam. Azt hiszem a legtöbb barátság is, amit kötöttem az elmúlt félévben – mióta ismét Angliában vagyok – így kezdődött. Én csak szórakoztam egy jót, aztán jött valami mély, valami megrendítő fordulat. Montrego egy dementortól mentett meg, míg Merellel egymás fájdalmát hallgattuk meg. Habár az is igaz, hogy őt már nem sorolhatom a barátaim listájára. Ő fontos nekem… ő pedig nyilvánvalóan nem akart engem a közelébe tudni. Most már csak remélhetem, hogy valaki vigyáz majd rá úgy, ahogy annak idején én akartam, mert megérdemelné, ahogy a boldogságot is. Nyeltem egyet, ahogy eszembe jutott a lány. A szívemre, mintha erős ujjak szorultak és egyszerűen összepréselték volna. Fájdalmamban talán sóhajtottam is egyet. Talán sosem fogom feldolgozni, hogy elveszítettem azt a köteléket, ami közöttünk volt… de azt kérte, amit nem adhattam volna meg neki.
Értsd, ahogy akarod.
Erre a mondatra kaptam fel a fejemet. Az ajkába harapó lány felé pillantottam és kicsit átkaroltam, ahogy mellé léptem. Ezzel már végképp megakadályoztam, hogy lecsússzon róla a zakóm. Szándékosan csak a vállára tettem a kezemet, nehogy félre értsen esetleg. Volt egy olyan érzésem, hogy a mosdós hisztiroham után kitelne tőle ez is. Ezen a gondolaton kicsit elmosolyodtam.
Ne aggódj, én mindig úgy értem, ahogy akarom… – Magyaráztam csendesen. Közben kicsit megszorítottam a vállát, majd engedtem rajta, hogy szabadon mozoghasson, nem akartam korlátozni. El is emeletem róla a tenyerem, hátha nem akarja az érintésemet. – Vigyázz, hogy el ne hagyd azért! – Tettem hozzá és még mindig mosolyogtam. Talán már kevésbé elégedetten és gúnyosan, szinte természetesnek látszatott.
Köszönöm! Egész jó illata van – jegyezte meg.
Megköszörültem a torkom, ahogy követni kezdtem. Direkt lassan lépkedtem, mert fájt a lábam és tudtam, ha begyorsítok, esetleg sántítás lesz a vége. Az elmúlt napokban, mintha megint jobban kínzott volna a sérülésem.
Próbáltam kitenni magamért, hogy a lánynak, akivel táncoltam, jól sikerüljön a bál. – Bólintottam. – Még új parfümöt is vettem csak erre az alkalomra.
Elmosolyodtam megint, ahogy eszembe jutott Shirley fölém magasodó alakja. Persze jóformán pataszerű cipőt viselt. Így nem volt meglepő, hogy a majd’ száznyolcvan centim fölé magasodott. Egy idő után pedig nehéz volt még túlzottan kihúzva is ácsorognom, így mindenki jót röhöghetett a szerencsétlen párosunkon. A tánc persze anyám emlékét idézte… hiszen az ő mániája volt, hogy fiai ezt is tanulják meg. A keringő dallamára pedig mindig az ő elégedett, örömkönnyektől csillogó, sötét szemei jutottak eszembe… na meg az, hogy mennyire hiányzik és még bocsánatot sem tudtam kérni tőle, amiért egy átkozott kölyök voltam világéletemben. Csak fájdalmat okoztam neki jóformán.
Talán meglepő, de tudok úriember lenni. Jó nevelést kaptam, viszonylag – magyaráztam. Lényegében azért beszéltem, hogy kicsit megtörjem a jeget. – Csak szegény anyám azt nem tudta, hogy milyen baromi unalmas jógyereknek lenni.
Egy kicsit kihúztam magam.
Egyébként melyik házba is tartozol?

 2 
 Dátum: Tegnap - 20:51:48 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
E L C S Ú S Z V A
II.


MATHIAS
1999. április

A talpam puhán ért földet, hiszen nem ugrottam le magasról. Nem néztem körbe túl alaposan, éppen csak végig futtattam tekintetem a kerten. Ápoltnak tűnt a maga vidékies módján, hiszen volt ott mindenféle növény, mágikus és egyszerű mezei típusok, amik a legtöbb mugli ház mellett is megtalálhatók. Engem nem ez része érdekelt. Lehunytam egy pillanatra a szememet, kizártam Montrego szöszömötölését a fal mögött – remélve, hogy őkelme esetleg megpróbál már végre felmászni rajta – és hagytam, hogy a vibrálás, amit már a kapu előtt állva is éreztem, újra átjárja a testem. Volt ott valami, ami nem a ház védelmét szolgálta… valami, ami szinte karon ragadott és egy lépést húzott előre.
Bassza meg! – Hallottam meg Montrego újabb káromkodását a hátam mögött.
Na, nem mintha zavart volna, egyszerűen csak a koncentrációmnak nem tett jót a dolog. Éreztem még a vibrálását, de a szemeim kinyíltak. Magam előtt láttam a házat ismét, a kertet a színes növényekkel. Itt kell lennie annak, amit keresel… – suttogta a hang a fülembe. Az izgalom egyre erősebben tombolt bennem. A szívem heves ritmust járt, szinte egyet a csuklómra szoruló szalaggal, ami még egy lépésre ösztönzött. Ám még mielőtt ezt újra megtehettem volna Montrego magyarázása, majd kiáltása és puffanása zavart meg.
Ijedten fordultam hátra, de addigra már ő nem volt ott. Éppen csak a szemem sarkából láttam az amúgy feltehetően baromi vicces jelenetet. Közelebb akartam lépni a kőfalhoz, hogy legalább azt megkérdezzem jól van-e, de ehelyett egy rohadt nagyot estem előre. A karomban azonnal megéreztem a fájdalmat, hiszen azzal fogtam fel ösztönösen is az esést. A bordáim mind két oldalon hasogattak. Éreztem, ahogy vagy ezer horzsolástól ég a bőröm a ruha alatt.
A kurva élet… – nyögtem.
Persze próbáltam előre mászni, de akkor, mintha valami rám szorított volna. Ezúttal már nem csak a bokámon, hanem a derekam környékén is. Innentől tudtam, hogy nem fogok felkelni egy könnyen. Óvatosan fordultam hátra, nem hergelve a csapdát, amibe szerencsétlen módon beleestem. Valami indás növény volt, de egészen biztosan nem Ördöghurok, mert az ilyen világos helyen nem maradt volna meg egykönnyen. Mérges csápfűnek sem néztem volna… inkább valami hibridnek, ami csakis a jöttmentek megfojtására szolgált. Hallottam kintről valami zajt és kínomban felnevettem.
Egy Montrego allergiás ház… – állapítottam meg halkan.
Szándékosan nem tettem hirtelen mozdulatot, sőt még a légzésemet is megpróbáltam lenyugtatni. Csakhogy a szívem annyira dobogott, hogy az egész testem beleremgett. A csuklómon jóformán örömtáncot járt a szalag, mintha azt várná, mikor fojt meg az a növény. Hátra fordultam és a pálcám segítségével megpróbáltam kiszabadítani a lábamat. Elsőre úgy tűnt, hogy sikerült, még fel is pattantam. Azonban mire örömködve üvöltöztem volna kifelé a kerítésen túlra, újra felfutott a lábamon. Ezúttal erősebben, fájdalmasan szorította meg a sérült combomat. Nem kiáltottam fel, csak sziszegve előre görnyedtem. A francba, O’Mara! – korholtam magam, a növény lábamról a karomra siklott. Ott is erősen szorongatni kezdett. Hihetetlen gyorsan siklott a vállaim, majd a nyakam felé.
Baszki! Baszki, baszki! Valahogy csak ki lehet nyitni!
Hallottam, ahogy Montrego a kerítés előtt ordibál valahol - amiből legalább azt megtudtam, hogy a száját nem ütötte meg landolás közben... feltehetően ennek a Roxfort lányszekciója nagyon örült volna. Őszintén azt kívántam, hogy toljon már le egy elcseszett Bombardat és húzzunk innen vagy legalább törjünk be a házba, mielőtt megfojt a növény. Finoman kúszott az inga a nyakamra. Éreztem, hogy egy szorosabban feszül a mellkasomra is, szinte várva a tökéletes pillantott az összeroppantásomra. Gondolkodj, Elliot, bassza meg! Gondolkodj! – üvöltözött bennem egy kis hang és ez nem a kegyetlen volt, amelyik minden hülyeségbe belehajszolt. Ez nagyon is életben akart maradni. A ház, mintha nem is engem hívott volna magához, hanem az abból semmit sem érzékelő Mathiast. Az ő kincsét rejtette, én csak egy nyomkereső kopó voltam, aki megmutatta neki, merre induljon el és aki elkapta a már levadászott áldozatot. Mathiasnak csak el kellett vennie, ahhoz pedig nem volt más lehetőség, mint bejutni a házba.
Az a kibaszott kulcs, Montrego! Próbáld a kulcsot! – üvöltöttem ki, de a végén elcsuklott a hangom. A légszomj olyan erővel csapott le rám, hogy már képtelenség lett volna újabb, értelmes mondatot kipréselni magamról.

 3 
 Dátum: Tegnap - 20:14:18 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
SÖTÉTSÉG


NAT & KEAN

1999 június legeleje
Foltozott Üst, 10-es szoba

Ne… ne… ezt nem teheti velem… Erőszakosan rugdalóztam, miközben Kean megpróbálta lefogni a kezeimet. Az egyikkel ugyan a pálcák után nyúltam, még rájuk is szorítottam, de a másik önmagában kevés volt rá, hogy visszatartsam az unokatestvéremet. Most erősebb volt nálam, még a termete ellenére is. Talán jobban elhagyott az erőm, mint hittem. Túl sok volt az, ahogy neki estem. A combomban ott lüktetett a fájdalom, a szívem pedig úgy zakatolt, mint ami menten ki akar törni a mellkasomból. A lélegzetem is hangos volt, erőtlenül ernyedtek el a karjaim, ahogy Kean a földön tartott. Éreztem, ahogy valamit a számba présel… és majdnem azonnal fel is ismertem: egy bezoár volt.
Még egyet rúgtam fel, amolyan jelzés értékűen. Az erőm ugyanis még mindig nem tért vissza, csak a megragadott két pálcát szorongattam az ujjaim közül. Mintha minden élet, ami még bennem tombolt, odakoncentrálódott volna: nem akartam elveszíteni az egyetlen fegyveremet, amivel megvédhetem Natot. Egy dolog világos volt: Kean nem kenyerezhetem le azzal, amit tettem érte. Ő nem mellettem áll. Ő a Rowle család ember… ő valami olyan, ami veszélyes rám… talán pontosan annyira, mint Lis. Neki is csak egy akadály leszek, amit el akar távolítani és bár én nem láttam a fejébe… megint logikátlannak, hirtelennek látszott. Bár én sem voltam soha életemben megfontolt, de nem hoztam magamra feleslegesen a bajt, amennyiben azt jobb volt elkerülni. Talán csak az szalaggal a csuklómon kezdtem fejjel rohanni a falnak.
 Bolond, ne ficánkolj! Azt hiszed nem tudom mi történt Wychwood erdejében? Azt akarod, hogy Nat mindent feláldozzon? A jó hírét, a karrierjét, Ada nyugalmát? Örökre a lekötelezetteim akartok lenni? Egy Rowle lekötelezettje, amit ahogy hallom eléggé utál? – Suttogta.
Felmordultam, mikor érezni kezdtem a bezoár jótékony hatását. A tagjaim még gyengék voltak, de lassan olyan erő tért belém vissza, amit talán nem is az, hanem Nat mély hangjának ritmusa hozott. Nem tudom, miért, de a tettei ellenére is megbízhatatlannak láttam és ez a fenyegetés, amit az utolsó mondataival vágott a képembe, csak tovább erősítették ezt a félelememet. Bár nem is nevezhető igazán félelemnek. Nem számítottam már jó dologra egyetlen Rowle-tól sem.
„Örökre a lekötelezetteim akartok lenni? Egy Rowle lekötelezettje, amit ahogy hallom eléggé utál?” Többször megismételtem magamban a mondatot. Talán nem is figyeltem igazán a szemei csillogását és már az sem érdekelt, hogy belelát a fejembe. Hát akkor olvassa csak ki: ezt nagyon nem kellett volna. Talán védeni akarta Natot… talán nem… az önkifejezés nem volt az erőssége sosem. Mindenestre én annak hallottam, aminek hangzott: színtiszta fenyegetésnek.
Elliot, állítsuk meg Nyströmöt, segítsen is Nat, de ne legyen belőle is gyilkos. Megértettél?
Naná, hogy megértettem. Direkt olyan képet vágtam, mint aki teljesen egyetért vele… de még ott volt a tarsolyomban az az Exmemoriam, amivel gondoskodhatom arról, hogy ne legyek a lekötelezettje. Nem akartam még csak Nat közelében sem látni. Ő is csak egy Rowle volt, aki közénk állhat, aki elszakíthat minket egymástól. Vigyáztam a gondolataimra, most már tudtam annyira koncentrálni, hogy ne csak összezavarjam Keant, de el is fedjem, amiről nem kellett tudnia.
Míg ő Nat felé fordult, addig én jobb kézbe vettem a saját pálcámat, a másikat meg ott tartottam tartaléknak.
Akarsz még egy kicsit lebegni vagy eléggé lenyugodtál? – Kean hangja nyugodt volt. Kíváncsi lettem volna, hogy belül is ilyen békésen, mert ha igen, akkor hamarosan nem így lesz. Szívesen tettem volna ellene valamit. A bezoár ügyes csel, de nem fogom futni hagyni Nyströmöt. Már túl sokat megéltem ahhoz, hogy futni hagyjak egy ilyen alakot. Nincs szükségem még valakire, aki megpróbál újra és újra kivégezni, míg nem egyszer célt ér. Akad elég ember, aki a nyomomba ered Lis egyetlen csettintésére.
Vagy tán nekem is nekem akartok ugrani, hogy elhallgattassatok az itt történtek miatt?
Te is eléggé ártó vagy, valahogy… – Hallottam meg Nat szavait. – Nem érzem, hogy teljes mértékig mellettünk állnál. Nyströmnek meg kell halnia, mert meg akarta ölni Elliotot. Életet életért, ebben az esetben. És igen, lehet, hogy nem vagyok erős párbajhős. De, hogy szét tudom verni az arcod puszta kézzel a felől ne legyen kétséged. Azért Nyström ellen sem voltam teljesen hatástalan… De amúgy kösz, hogy kérded. Most már elvinném innen Elliotot, ha őkelmed engedi.
Megköszörültem a torkomat, miközben nagy nehezen felálltam. Kean hátának szegeztem a pálcát. Nyeltem egyet, nem gondolkodtam. Nem akartam, hogy belelásson a fejembe vagy éppenséggel kiolvassa onnan a következő lépésen terveit. Egyszerűen, egy néma Capitulatusszal próbáltam megszerezni a pálcáját, pontosan, ahogy az imént ő is tette.
Vége Kean! Elég! Köszönöm a bezoárt, de elég! – emeletem fel a hangomat. – Nyström sorsáról én döntök. Nem a te életedet próbálta elvenni, hanem az enyémet!
A mellkasom hullámzott a heves szívdobogás és a fullasztó légszomjtól. Az egész testem remegett, de éreztem magamban, hogy milyen erős vagyok. Éreztem, ahogy a koncentrációm visszatér és már az árnyak sem táncoltak olyan hevesen a szemeim előtt. Nem akartam én ártani Keannek, csak a szükséges óvintézkedéseket akartam tenni.
És soha többé ne merj pálcát emelni Natra. – Ezt már nyugodtabban jelentettem ki. – Nyström emlékeit töröljük rólam, Natról és a Rowle családról.

 4 
 Dátum: Tegnap - 12:42:55 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Héloise Gauthier
Ő M E Z T E L E N S É G E


O' Mara
1999. május

zene: "Chambermaide Swing"


Ahogy Héloise mutatóujját O’ Mara mellkasának szegezte és önmagából kikelve idézte fel elmúlt találkozásuk nem túl mesékbe illő körülményeit, döbbent rá arra, hogy O’Mara puszta jelenléte is igen kemény megpróbáltatások elé állítja, s habár nem áll szándékában ilyen hisztis Mirtillként viselkedni, a vége úgyis mindig az lesz, hogy az egyébként szemrevaló babaarcú kiprovokálja. Hogy ez jó vagy nem jó, majd a későbbiekben elválik, mindenesetre a helyzetükön az sem segített, hogy O’Mara egyáltalán nem akarta komolyan venni a fiatal virágszál feltételezéseit. A kis fagyos meg ahhoz volt hozzászokva, hogy az esetek nagy többségében ő irányítja azokat, akik körbeveszik.
A gúnyos vigyor, mely Elliot arcára lopakodott, mélységesen elszomorította Héloiset, de büszkeségéből fakadóan esze ágában sem volt hangot adni ezen érzéseinek, csak nyelt egy nagyot és egy könnyed kézmozdulattal levette mancsait Elliot kültakarójáról. Ekkortájt hangozhatott el a férfiú igen kedves mondata:
– Ó, te nem naiv vagy cicavirág, hanem egy elcseszett jégcsap – majd elkezdett babrálni a nyakkendője körül, mintha azzal visszavonhatná azokat a sértéseket, amiket a kis szőkeség irányába küldött. Héloise hosszas tanakodás után, hogy visszavágjon-e vagy sem, végül úgy döntött, hogy ezúttal megkíméli a kis tolvajt a verbális csatározástól, ezért nagyot sóhajtva közelebb lépett a férfihoz és végigsimított annak mellkasán.  Egyrészt el akarta egyengeti az Elliot ingjén keletkezett gyűrődéseket, másrészt odairányította kezét a gallérjához, ahol az a rakoncátlan kis ruhadarab, a hanyagul lógicáló nyakkendő lapult.
- Látom, nem boldogulsz egyedül. Még szerencse, hogy én tudom, hogyan kell megkötni egy nyakkendőt – és pár kecses mozdulattal könnyedén helyreigazított a fentebb említett nyakravalót. Ekkor történt, ami miatt a kis szőke káromkodásba kezdett. Nem számított arra, hogy ez az outfit eddig bírja, mikor a szekrényéből előhalászta, elég masszív ruhadarabnak mutatta magát a kis piros. Bár nyilván ezeknek a finom szövésű francia felöltőknek nem tesz jót, ha citromos teákkal és mindenféle nagy viharokat megidéző esőkkel öntözik őket.  Elliot persze úriemberként viselkedett, rögtön felajánlotta segítségét.
- Mi az, hogy nem érdemlem meg? Miért, te mit érdemelnél? – ismételten olyan heves reakciókat váltott ki a lányból, hogy azokon maga Héloise is meglepődött.
- Mármint… - kezdett volna mondatai korrigálásába, de aztán feladta a próbálkozásokat.
- Értsd, ahogy akarod – ajkába harapott. Elliot egész normálisan viselkedett vele, így Héloise mozgástere is kezdett beszűkülni. Ahogy ráterítette a zakóját is csak ezt a vonalat erősítette, szívesen vergődött volna a kisasszony, csak épp nem volt miért.
- Köszönöm! Egész jó illata van – jegyezte meg, majd lépteit a klubhelyiség felé irányította.

 5 
 Dátum: Tegnap - 11:03:21 
Indította Esmé Fawcett - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
C É L K E R E S Z T B E N  


ESMÉ
1999. május

Hogy basznád meg… Merlinre… – szorítottam a kezemet egy darabig még a fájós combomra. Kellemetlen remegés futott rajta végig minden lépésnél. Mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből, hátha az még képes valamennyire helyretenni az ismét megrendült testemet. Gyűlöltem azt az elcseszett gyengeségérzetet, ami ott tombolt bennem. Vicsorogva bámultam a sérült végtagra. Egyelőre nem volt alkalmam válaszolni Esmé kérdéseire. Csak a káromkodás maradt, na meg a friss levegő… és egy béna kis bocsánatkérés.
Még mindig ennyire fáj?
A hangjában minden ott volt. A közösen átélt, borzalmas néhány óra és gyógyulással teli hetek. Persze ő is tudta, amit én… hogy ez már sosem lesz olyan, mint régen. Mikor fogok én megint rohanni az üldözőim elől? Hányszor fogok még mászni kőfalakon, hogy bejussak egy ház kertjébe? Talán soha. Illetve magamat ismerve bizonyára megpróbálkozom majd ilyesmivel, mert a hoppanálásban aztán semmi szórakoztató nem volt. Hiányzott belőle az izgalom és nem adta meg azt az adrenalin löketet, ami rendszerint a legborzalmasabb helyzetekben is életben tudott tartani.
Semmi bajom, nyugi! – Legyintettem és kihúztam magamat. Közben persze igyekeztem nem ránehezedni a hegtől eltorzult lábamra. Éppen elég fájdalmas volt a plusz testsúly nélkül. – Már hozzászoktam, hogy semmi sem egyszerű… a fájdalom pedig elviselhető.
Megpróbáltam mosolyogni is, hogy megnyugtassam Esmét. Közben persze előkaptam a Nat által annyira utált flaskát. Zsebre vágtam az útikönyvet megint, hogy finoman letekerjem a kupakját és belekortyolhassak. Az alkohol kellemes melege egy pillanat alatt szétáradt a testemben, mintha erőt adni. Olyan volt, mint egy gyógyító főzet, ami megnyugtatott és segített az előttünk álló kalandra koncentrálni. Akartam azt a távcsövet, minden nehézségével együtt. Veszélyre vágytam, izgalomra és olyan szórakozásra, amiben már régóta nem volt részem. Egy ostoba kismadár voltam, aki kiszökött a kalitkából… de máris hiányzott neki a biztonság és a gazdája közelsége.
Sajnálom, nem kellett volna elhozzalak. Nem akarlak rákényszeríteni erre a kalandra. Nem számoltam a lábaddal. Ha akarod, akkor ki is hagyhatjuk, és csinálhatunk mást.
Talán egy kicsit értetlenül pislogtam erre. Mindenestre a flaskát Esmé felé nyújtottam, hátha kér egy kortyot. Reméltem, hogy már nem áll olyan elutasítóan az alkoholhoz… talán az új perverze, mármint akarom mondani barátja rávette erre is. Feltételezem egy igazi lovag, aki jól bánik vele és kedves, csak éppen azt nem tudja, hogy foglalt nőre nem nyomulunk rá. Igazából én sem tartottam be soha az ilyen elcseszett társadalmi szabályokat – merthogy általában nem is érdekeltek –, csupán azért zavart, mert én voltam annak a kapcsolatnak a részese, amit fúrt a kis levelezésével.
Na azt már nem. – Jelentettem ki. – Haladjunk szépen a kastély felé. – Tettem hozzá és megfogtam egy pillanatra a kezét.
Hosszú idő után ez volt az első, hogy ennyire gyengéden érintettem meg őt. Jól esett a finom bőrének az érintése… és hirtelen, mintha valami furcsa módon meghatott volna az aggódása. Basszus, O’Mara, nem kéne éhgyomorra alkoholizálnod! Próbáltam én kordába tartani az érzéseimet, de könnyek szöktek a szemembe, mint egy ostoba kölyöknek.
Nagyon kedves tőled, hogy ennyire aggódsz értem… – motyogtam és közben persze húztam magam mellett az utcán. – Ilyenkor olyan érzés, mintha nem is szakítottunk volna, mert még mindig olyan gyengéden bánsz velem, mint annak idején… pedig tudom, hogy bántottalak és rohadék voltam és ezért veszítettem el a szerelmedet…
Megcirógattam kicsit a kézfejét.
Annyira sajnálom, hogy ilyen vagyok… – szipogtam tovább.– Remélem az a fickó jobban bánik veled, mint én.
O'Mara, Merlin áldjon, inkább fogd be! A hang szinte parancsolt ezúttal. A szalag meg lüktetni kezdett, mintha ezzel felszárítaná a felesleges könnyeket. Mélyet szippantottam a levegőből, remélve, hogy félresodrom egyszerűen vele ezt az elcseszett érzelmi hullámvasutat, ami újra és újra magával rántott.

 6 
 Dátum: Tegnap - 00:10:02 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Merel Everfen
-Ez az, hogy egyenlő. Százötven pont, szép kerek, osszák hetvenöt-hetvenötbe, az egyenlő. Főleg akkor, amit mondasz, mert ha a cikesz se tudta eldönteni, ki ért hozzá előbb, akkor az tényleg kvantum pontnyi időre pontosan egyszerre volt. Ami valószínűtlenül ritka, de igaz, lehetni lehetséges. Akkor teljesen oké a felezés, de egy, akkor felezzenek, ne harmad-kétharmadoljanak, és kettő, ez közel sem volt egyszerre, úgyhogy tárgytalan kéne legyen minden, amit itt fejtegettünk most. És ha így jön ki döntetlen, dobáljunk büntetőket, ja, vagy mittudomén, pénzérmét, hogy fej vagy írás. De ez semilyen irányból nem lett volna döntetlen.
Hát na, mit mondjak, szívemen viselem azokat a dolgokat, amikért lelkesedek.
-Óóó. Óóhóó. Óó-hóó-hóó-a jogosságba bele se menjünk, mert még kirúgatom magam a végén, és te leszel a felbújtó.- És ezzel inkább lezártnak is tekintem a dolgot, mert most túl reális az esélye, és én nem akarom kirúgatni magam. Szóval inkább lenyugodnom kéne, mint továbbhergelődni. Szerintem hallani a hangomon is a kiábrándultságomat, amivel a tanári kar bizonyos tagjai önmaguk ellen felvérteztek. Úgy tűnik, minden nyűgöm egyszerre van, és most itt beszélgetve elő is hoztuk mindet.
De ha hinni lehet annak, amit aztmondják, legalább megedződöm benne, ha kibírom. Hát remélem is. Jó helyen van itt ez a más téma, nagyonis jó helyen, mert mintha most túl fogékony lennék arra, hogy ráhergelődjek a nyűgeimre. Még magamhoz képest is.
-Jó kérdés. Miután kölcsön tudtam kérni videón, amin volt ilyen gyorstalpalós rész, talán pár óra volt begyakorolni a fura hangok kiejtését, írásból ugye nem jön le túl jól. Izé, olyasmi a videó, mint egy beszélő festmény, csak lejátszható felvétel, nem magától megy élőben- teszem hozzá, eszembe jutva, hogy talán nem ismer ilyen mugli dolgokat. Vagy szól legfeljebb, hogy de, amúgy tudja.
-Náh, nem hiszem. Mugliknál népszerű inkább, meg a legjobban Amerikában, bár Picardot pont brit ürge játssza, igaz. De inkább mugli tévében adják, itt a könyvtárban kétlem, hogy lenne. De ha ismered Sir Cadogant, őt kérdezheted- vallom be vigyorogva. -Hátöö... meséltem neki a klingonokról. Bírja őket.
Részletkérdés, hogy kicsit egyszerűsítettem a részleteken, de a kultúrájuk és a történetesemények a lényegesek, ellenben nehéz lenne egy középkori lovagnak magyarázni el űrhajókat, fotontorpedókat meg idegeneket. Úgyhogy lehet, hogy Cadogan klingonjai tengeren hajóznak, és azért cifra a homlokuk, mert annyit ráncolták, hogy úgy maradt. Én még mindig elmondhatom, hogy sikeresen megismertettem egy középkori lovagot egy sci-fi sorozattal, ami ugye, hogy nem gyakori?
-Persze! Majd szólj egyszer a klubhelyiségben, és előkeresem. Előre szólok, a kiejtésekben nem segít sokat az írásmód.
Szép és jó amúgy, hogy ilyen nagylelkűek vagyunk mindketten, hogy dedikált - bár érvénytelen - gólokat ajánlgatunk cserébe klingon szurkolásért, de ettől most belegondoltam a helyzetbe. Az előbb én még - mennyi, tíz perce? Órája? - nyomottan bámultam ki az ablakon itt mögöttem, és ezzel a gyerekkel is most találkozok először, érdemileg legalábbis, azon nincs mit számolni, hogy láttuk már egymást valahol.
Fura. Nem mondom, hogy nem örülök, hogy így kihúzott abból a... nemtom mi az, állapotból, amiben az előbb még ott ültem az ablakban, de valahol kicsit ijesztő belegondolni. Ha lehet pozitívan érteni az ijesztőt.

 7 
 Dátum: 2018. 05. 24. - 20:04:17 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Esmé Fawcett
Miből lesz a cserebogár? Mosolyog

 8 
 Dátum: 2018. 05. 24. - 18:50:17 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Leonard Ruskin
túl cuki hogy összefirkáljam :3

 9 
 Dátum: 2018. 05. 24. - 18:33:44 
Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Héloise Gauthier
Kopp!

Egy titkos hódolód Veritaserumot csempészett az italodba, ennek köszönhetően a következő reagodban, bárkivel is fogsz beszélgetni, nagyon őszinte leszel :D

 10 
 Dátum: 2018. 05. 24. - 18:25:10 
Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Elliot O'Mara
Kopp

Csókolj meg valakit Hááát

Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 04. 07. - 10:35:51
Az oldal 0.15 másodperc alatt készült el 23 lekéréssel.