+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Ma - 11:25:24 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Connor O'Hara
A Trófeaterem ajtaja súlyos dörrenéssel csukódott mögötte. A hangja végigfutott a kőfalakon, mintha maga a kastély is felmorajlott volna tőle. Connor megtorpant egy pillanatra. A sötétben  valami lassú, mélyről áramló erő lüktetett, a levegő pedig hirtelen hűlt le körülötte. A szél — nem, inkább valami a szélhez hasonló, láthatatlan mozgás — végigsiklott a karján, belekapott a talárjába, a hajába, majd egyre erősödve mintha már az egész testének tartott volna ellent.
A Tűz Serlege komoran, izzóan állt előtte, mintha csak túl sokáig tartották volna a lángok között és kovácsolták volna. Connor torka kiszáradt. Tudta, mit kell tennie — vagy legalábbis azt hitte, tudja. Kinyújtotta a kezét, de ujjai épp csak érintették a kávát, amikor a tűz hirtelen felcsapott, és elemi erejű, mennydörgés-szerű hang hallatszott.

A hang, amely megszólalt, egyszerre szólt kívülről és belülről. Fémes volt, torz, mégis tagadhatatlanul emberi.
– …nem téged vártak, igazam van (?)
A szavak belesüvítettek a fülébe. Connor összerezzent. Nem válaszolt, nem is tudott volna. A lángok hirtelen magasabbra csaptak, szikrái körülfonták karját, és a szél éles, metsző sziszegésbe kezdett, mintha csak nevetett volna rajta.
– Nem a fegyvert, nem az erőből formáltat – suttogta a hang. – Az ember nem várja a forgószelet, nem várja a futótüzet, nem várja a kiégett földet nyomában. Nem téged várnak, te sem téged várod.
A fiú döbbenten bámult a mágikus tárgya.
Belém lát… - futott át rajta a gondolat.

– A mit helyett - kit vársz? – folytatta a Serleg, hangja most már közelebbről jött, mintha a tűzből egyenesen a fülébe lehelt volna.
Connor nem értette. Ő nem várt semmit a Serlegtől, hiszen ő maga mondta: nem őt várták, ő sem magát várta. Bedobta ugyan a nevét, de még a legvadabb álmaiban sem hitte volna, hogy méltónak találtatik. Nem várt hát semmit. Se győzelmet, se hírnevet, se pénzjutalmat. Ő csak… Bizonyítani akart valakinek. Önmagának legfőképp.
Mégis... A Serleg minden szava pontos volt, kegyetlenül igaz. Mindig várt valamire, vagy épp valakire. Várta, hogy önmaga mögött hagyja az apja árnyékát, várta a kviddicsből adódó dicsőséget, a csapattársai elismerését… és Zafirát. Ugyanakkor, ha most rákérdeztek volna, képes lett volna mindezt tagadni. Nem, ő nem szerelmes - mondaná. Ő csak… vak.

- Ha vörös az ég alja - csalódást fial a vak számára.
Connor valóban vörösen látta maga előtt a horizontot. Állandóan dühös volt a világra, a körülötte lévőkre, és legfőképp önmagára. Lehetséges volna, hogy a Serleg erről beszél? Meg kellene szabadulnia végre a haragjától, békére kellene lelnie ahhoz, hogy elérje, amit akar? Erre akarna célozni?
– Vak vagy, Connor O’Hara? Vak a jelekre, vak arra, amit neked fial az ég alja?
A fiú ösztönösen hátrált, de a lángok követték. A szél végigvágott a termen, a padlón apró szikrák pattogtak szét a léptei nyomán. A szíve zakatolt, a légzése kapkodóvá vált. Minden egyes szó égető bélyeget hagyott maga után a bőrén. Vak volt, igen. Vak az apja büszkeségére, vak Zafira mosolyára, vak a saját félelmére.
Connor szíve kihagyott egy ütemet. Látni vélte maga előtt a lány arcát, ahogy az asztalnál ült, a Serleg fénye ott táncolt a szemeiben. De a kép amilyen gyorsan jött, oly gyorsan szertefoszlott.

– Háromszor kinyújtani a kezed, és a semmit megfogni – szólt újra a hang. – Te mit látsz az ég alján, Connor O’Hara? Valakit, aki eltakarja? Valakit, akinek épp olyan az arca, mint a tiéd?
Az apámra céloz.
A tűz egyre halkabban sercegett már, a szél elcsendesedett, csak a parázs izzott tovább a Serleg mélyén. Connor mellkasa lassan emelkedett, majd süllyedt. Minden mozdulatában ott volt a feszültség, amit hónapok óta magában hordozott – a bűntudat, a dac, az önutálat.
A Serleg utolsó mondata csendesen szólt, akár egy jóslat:
– Összetörik, ami magasról zuhan alá – az arany más kezével összeforrasztja azt, igazam van (?)
A tűz kihunyt.

Connor ott állt a félhomályban, a karja még mindig remegett. Érezte a hideg, fémes ízt a szájában, a szél sós páráját a bőrén. A csend szinte fájt. Csak amikor az ajtó felé indult, akkor vette észre, hogy a tenyere megpörkölődött ott, ahol a Serleg peremét érintette. A bőre vörösen izzott, mintha a tűz nyomát nemcsak a testében, hanem valahol mélyebben is magával vitte volna.
A kilincs halk kattanással engedett. A fiú egy pillanatra még visszanézett a sötétben pislákoló Serlegre — aztán kilépett.
A szívében még sokáig ott zúgott a szél.

 2 
 Dátum: Ma - 09:33:31 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Rokuro Ishida
Hell is other people - Alkímia óra



Ami azt illeti, Romanov professzort eddig határozottan kompetensnek, valamint kellemes csalódásnak tartom.A stílusa továbbra is semleges, udvarias, a felesleges bizalmaskodástól eddig tartózkodni látszott.
Emellett némi elismerés csillan a szememben, midőn kiderül, hogy láthatóan van köze a keleti módszerekhez és tudományokhoz.
-Valóban -bólintok szavaira, természetesen tudok a higanyérc toxikológiai kockázatairól - Kína több ízben is kellemetlen helyzetbe került a higany nem megfelelő használata végett. Gondoljunk csak a Sárga Császár, Csin Si Huang-ti szomorú esetére a szintén az örök életet hajszoló taoistákkal.
Nem osztok meg több információt, a professzor úr bizonyára jól tudja, hogy miről is beszélek, akinek pedig passziója van az okulásra, majd oda fárad hozzám az óra után.

Éppen nem sokkal a mondandóm után érkezik meg a hölgy, akiről talán el tudom képzelni, hogy ismerje az említett történetet. Megnyilvánulása után már kétségeim sincsenek affelől, hogy hasonlóan hozzám, japán származású lehet. Érdekes. Már-már azt kényszerülöm mondani, hogy gyanúsan sok körülöttem a japán fiatal. Ahogy megszemlélem az etnikai összetételt, illetőleg a helyi jellegű diákok viselkedését arra jutok, hogy ennek az országnak valóban szüksége lehet más népek génállományára.

Különösen örvendek a ténynek, hogy az elmélet mellett a gyakorlat is helyet kap a mai órán.
Hamar eldöntöm, hogy egyszerű, ám anyagából adódóan egy időtálló, kikezdhetetlen használati tárgyat kívánok készíteni, egész pontosan egy növénytámaszt. Eddig nagyrészt bambuszból készítettem erre a célra kisebb-nagyobb karókat, ám bizonyos toxinokkal bíró növények esetében, nemes egyszerűséggel szétmarták az anyagát. Igazán nagyot csalódok magamban, hogy eddig nem jutott eszembe ilyen típusú ötvözet használata.
Mivel a vállalkozás nem igényel különösebb grafikai virtust, csupán néhány gyors skiccet vetek papírra. Egy másodpercre talán hátra is pillantok Daphné kisasszonyra, kíváncsi volnék min munkálkodik, ám nem kívánom megzavarni.
Gyorsan szedem össze az alapanyagokat, nagyjából tudom, hogy miből mennyire van szükségem, hogy a produktum megfelelő legyen.
Az anyagot magát nem esik nehezemre előállítani, nyilvánvalóan magas a koncentrációigénye, de ez sok esetben egy-egy bájitalról is elmondható.
Örömmel foglalkozom a különböző lépésekkel, illetve a formázás is szinte nyugtatja az idegeimet. A felületére még karcolok néhány pozitív jelentéstöltettel bíró kanjit, ezt mind varázslat, mind pedig a saját kezem segítségével kipróbálom.
A végeredményt határozottan gusztusosnak találom, a használt anyag felülete is meglehetősen közel áll a tökéleteshez, ha nem is feltétlenül a lehető legegységesebb minden apró centimétere, én viszont büszke vagyok a munkámra, és a tényre, hogy idegen és némileg zavaró környezetben is képes vagyok optimális minőségben tevékenykedni. Elégedetten mozgatom meg az ujjaimat és a csuklómat és egy másodpercre felveszem a szemkontaktust Romanov professzorral, csupán jelezve, hogy elkészültem.

 3 
 Dátum: Ma - 09:09:26 
Indította Rolanda Hooch - Utolsó üzenet: írta Hazel C. Baird
Whitmore gurkója Fairchildot célozza, de McLagen hárít, a hollóhátas hajtósor pedig szélsebesen száguld a Hugrabug karikáinak irányába. Újabb gurkó érkezik, illetve az egyre erősödő szél sem segíti a játékosok helyzetét! Suduri és Lowe már a karikáknál, passzolnak egymásnak, Tanner szeretné egy csellel elvenni, de mielőtt sikerülne neki, Suduri lő a középső karikába, és gól! Átveszi a vezetést a Hollóhát.
Thompson passzol Bairdnek, aki gyorsan lebukik, Whitmore pedig hárítja McLagen gurkóját, amit Bairdnek szánt. Baird passzol Daviesnek, és Tannerrel hárman megindulnak, Suduri, Fairchild és Lowe szorosan a nyomukban a Tűzvillámaikon. Echohawk huhog valamit, a kvaff már Tannernél, Daviest kis híján leviszi… levinné a seprűjéről Ashford gurkója, ha Whitmore nem hárítaná, de így a gurkó most Tavish irányába tart, vajon odaér hozzá időben a védelem? A Hugrabugos hajtók mindenesetre odaértek Whitcombehoz és a karikákhoz, Fairchild megpróbál labdát szerezni, de Tanner passzol gyorsan Bairdnek, aki nem tétlenkedik, bevágja a kvaffot a jobb szélső karikába, és ezzel a Hugrabug egyenlít! A gól után a kvaff…

120 - 120

 4 
 Dátum: Ma - 06:37:47 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta María Teresa Salamanca
Sziasztok,

első játékra keresem a bátor önkénteseket. Pár hook:

a, Bizonytalan vagy, bátorításra szorulsz? Semmi baj, még azokkal is előfordul, akiknek magabiztos tudása van az adott témában… de legalább kiderül, hogy valós-e a lelkesedés.

b, Van egy alakuló románcod? Tökéletes, megbeszéljük kettesben valahol? Mondjuk egy pohár bor, vagy masszázs közben? Legalább kiderül, hogy mennyire féltékeny típus.

c, Van egy titkod? Nekem is van… elképesztően meghat, hogy nekem mondod el. Mindig tudtam, hogy barátok vagyunk… mi a tiéd?

 5 
 Dátum: Ma - 05:45:33 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Sienna Scrimgeour
Nice news from home

Solace - november 3. (csütörtök) kora este


    - Diffindo.- talán az augusztus végi nyomorult Odüsszeiám során éreztem utoljára annyi haragot anyám felé, mint most, amikor nézem, ahogy a levegőbe felfüggesztett levelén a pálcám mozdulatai során szakadások keletkeznek. Nem állok messze, ezért nem jelenthet túl sokat, hogy milyen jól irányítom a szakadást, de keresztülvezetem őket azokon a szavakon, amelyek a leginkább felbosszantanak. Apád. Baba. Család. Veszély. Sienna. Szeretünk. Gondolj. Egyetem. Nővér. A vágások után végigmegyek mindenen, ami eszembe jut: megfagyasztom a cetliket, majd fehér papírlegyekké transzfigurálom őket, melyeket porrá égetek, a port pedig apró golyóvá gyűröm, csak hogy az ablakon kilebegtetve egy dühös fújással szétrobbantsam.

 Ostobaság volt azt hinnem, hogy boldog lesz. Ki akar szakítani a Varázsvilágból, hogy a mugli nővére legyek a gyermeknek, és csak időnként, a kötelező dolgokért menjek vissza a barátaimhoz. Én gondoskodtam róla, hogy a Varázsvilág része legyek: talán egy sárkány lángja olvaszt majd rá, talán kákalagok varrnak rá hínárral, talán nekem is sírom lesz valamelyik próba, de nem lehetek már más, csak boszorkány. Megvalósult a félelme- nagyság, és mágia, a két dolog, ami tönkretett annyi mindent. Sajnálhatnám, de túlzottan fáj, túlzottan haragszom hozzá, hogy menjen, mert nem engem akar lányának. Akarja a hangomat, az arcomat, a nevetésemet, a támogatásomat, de elutasítja a mágiámat, az álmaimat, a kételyeimet. Ketté akar vágni, az egyik felemet kidobná, megölné, a másikat bezárná. Most sem áll mellettem, életem legnagyobb sikere után.

 Megérintem a vállamat, a friss izomlázat. Többet kaptam a lánytól, akitől elvettem ezt a helyet, mint a saját anyámtól.

 Kinézek a tóra. Megpróbálom elképzelni a visszautat ebből, de ahogy beszívom a levegőt, úgy látom, hogy nem létezik. Nem tudok az lenni, akit a családjának akar, most már akkor sem, ha elárulom az összes embert, aki támogatott engem, aki azért szeret, aki vagyok. Vége van, nem térek többet vissza a gyerekkori otthonomba- ha mégis, idegen leszek ott, és már nem az lesz, aminek láttam. Nincs mozgásterem, nem akarok semmiben engedni, és tőle örököltem a makacsságomat, amit talán Gibraltárról hozott magával. Még azt sem mondhatom, hogy nem értjük egymást: pontosan látjuk a másik érveit, de nem fogadhatjuk el őket.

 Örülnék egy cigarettának, de szerintem már csak a szigeten, a ládában van.

 Csak félig fordulok oldalra, amikor lépéseket hallok. Nem tudom, hogy mit érezzek pontosan, amikor látom, hogy kihez tartoznak: a fiú sokat nőtt a szememben, ő figyelmeztetett rá, hogy mennyire közel vannak újra hozzánk a halálfalók, és talán a győzelmének is örültem. SVK után majdnem gratuláltam is. Más felől nem felejtettem még el Barcelonát és a Pavilont, és nem érzem kényelmesen magam a közelében a Hallowen miatt sem. Persze, nem kell, hogy ellenségek legyünk.

 - Gratulálok a Serleghez! Hallottam, hogy beszélnek róla, hogy téged vártak.- persze nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy lenne-e jobb jelölt, egy amerikai fiút sem ismertem meg olyan közelről, mint őt. A mágiájából neki sem láttam sokat, de tudom, hogy nemsokára lesz rá lehetőségem.

 Elfog az érzés, hogy talán tudta, hogy itt vagyok, talán követett, de elnyomom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Annak ellenére, hogy tisztelettel beszélt hozzám, nem hiszem, hogy rám tekintene kiiktatásra váró versenytársként, biztosan nem tart magával egyenlőnek. Főleg azután nem, amit éjfél után műveltem a Gyengélkedőn.

 - Örülök neki, hogy nem Yaxley lett a női bajnokotok… gondolom, ki vannak borulva tőle, hogy magnix születésű bajnokotok van.- a gondolat nem először futott át ma a fejemen.

 Érzem, hogy nem kellene maradnom, mégis szembefordulok a fiúval.

 6 
 Dátum: Ma - 03:36:50 
Indította Quennel Oakley - Utolsó üzenet: írta Quennel Oakley
Damage done to the flesh

A Fekete tó partján- 2005. november 1. - napnyugta


  Ahogy a tó fodrozódó vizére nézek, melyen megcsillan a nap utolsó sugara, szinte látom magamat, ahogy elsősként ott vagyok a víz másik felén, néhány lábbal lejjebb, és az éjszaka közepén az arcomat a leheletnyomos ablakhoz szorítva meglátok valamit a lidérczöld vízben. Tudom, hogy talán most is lehet ott egy a diákjaim közül, még távol a világ gondjaitól, aki ugyanazt q vizet nézi. Megvoltak a magam problémái, és tudom, hogy az összes (az összes) meglévő fontos kapcsolatom ígéret volt csak, de néha visszavágyom azokba az időkbe. Megszorítom a kosár fülét- a mai ilyen nap. Talán, mert a holtaké.

 Nem vagyok boldog a Trimágus Tusa miatt- sejtettem, hogy lesz egy bajnoka a házunknak, de nehezen tudtam magam rávenni, hogy őszinte örömmel tapsoljak Connor O’harának. Mindig tudtam, hogy kiváló varázsló, de az utolsó két kviddics meccsen láttam, hogy mennyire sok felelősség, elvárás nyugodhat a vállán. Az apja valamikor az iskolás éveim alatt kezdett befutni, és biztos vagyok benne, hogy a fiú úgy érzi, hogy fel kell nőnie hozzá. Nem is tudom, hogy mondhatok-e igazán bármit neki támogatásképpen; nem tudom, hogy bárki felnőhet ehhez a kihíváshoz mások szavain.

 Nem értem azonban a lányt. Scrimgeour egyértelműen a diákok felső harmadába tartozik, de ha nem volt kétségem valamiben, az a női bajnok kiléte volt. Ms. Morgenstern lenyűgöző a mágia minden területén, nehéz igazi gyengeséget találni benne, és ha sikerül, addig dolgozik rajta, amíg ez a gyengeség el nem tűnik. Kiváló jelölt lenne, és nehéz elhinnem, hogy bármelyik másik bajnok az útjába állhatna. Sokkal keményebben harcolt ezért a lehetőségért, mint bárki más.

 Igazságtalannak érzem a döntést. Tartok tőle, hogy tényleg az is volt, köszönhetően annak, hogy egy halálfaló átka tette lehetővé, hogy négy bajnokot válasszon. Ha az fekete mágia volt, vajon lehetséges, hogy a Serleg nem vált korrupttá?

 Veszek egy kanyart, ahogy meghallom az éneklő gombák hangját, csak azért állok meg egy pillanatra, hogy egy könnyed pálcamozdulattal a hátára borítsam a felém törni készülő gyapjúsás dugbogot. Kicsit mosolygok is, ahogy a vasútállomás melletti árustól vett növények mellé pakolom a gombákat, és figyelem, ahogy a varázslény kissé megszégyenülten visszamászik a vízbe. Persze, nem sárkány, de eszembe jut, hogy én milyen lettem volna. Talán nagyobbak a kihívások, amit a zöldben táncoló ég alatt, a világoskék ég alatt átéltem, még ha a fő kihívások nem is az enyémek voltak.

 Persze, nem vágyom igazán más életbe. Úgy sem, hogy a ma éjjelt itt töltöm, és valószínűleg rövid folyosójárőrözésre is szükség lesz, mióta pár hete kiderült, hogy néhány hatodikos meglehetősen liberálisan képzelte el a kijárási tilalmat. Nem vagyok oda a túlzott liberalizmusért az oktatásban, ahogyan arra az RBF-ek során a gyengébb képességű, többnyire sárga taláros diákok rá szoktak ébredni.

 Alig néhány percet tudom haladni, amikor az alkonyi félhomályban megpillantok egy alakot, aki a vízhez közel térdel. Hosszú levegőt veszek, ahogy az értetlenség helyét felismerés veszi át. Gyorsítok a lépteimen, miközben küzdök ellene, hogy a pánik elködösítse az elmémet. Minden apró szó, gesztus, hangerő tökéletes kell, hogy legyen.

 Megérintem a szívemben lakó hangot, aki a hóviharba csalt. Szükségem van a bölcsességére.

 - Ms. Morgenstern? Mit csinál?- elkapom a fényes villanást a lány keze mellett. Felismerem a pozíciót, amit elfoglalt, eszembe jut a Pavilon, amelynek része volt. A kultúra, ami befogadta, miután az egyik legnagyobb áldozata lett Morgenstern ámokfutásának. Emlékszem az első Sepelio főzetére- a tegnapi estét talán még nagyobb szégyennek látta.

 Tudom, hogy sokan ilyenkor csak a pálcájukért nyúlnának, megkötöznék, elvennék az önrendelkezését, amíg megfelelő helyre nem kerül, de tudom, hogy nem lennék képes ezt tenni vele. A legtöbb diákot csak tanítom, Orin Morgenstern a tanítványom, nem tudnék elvenni egy darabot én is a büszkeségéből, az ő érdekében sem. Minden apró cseppjét megérdemli annak a büszkeségnek.

  - Úgy érzem, hogy önnek kellett volna nyernie. A Serleg… szerintem azóta nem működik jól, hogy Crouch megátkozta.- gyűlölöm a férfit, aki azóta porrá lett, a lelke örökre egy dementorban rekedt. Gyűlölöm az ostoba tárgyat, ami ezt tette vele- mély haragot érzek, amiért megfosztották a lányt attól, amit érdemelt.

 7 
 Dátum: Ma - 01:09:38 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Sienna Scrimgeour
Az első interjúk

Inès - november 3. Csütörtök- Kora este


  Legalább hatodszor nézek a kézitükörbe azóta, hogy megérkeztem a helyszínre, de nem látok semmit a sminkemen, amit anélkül megváltoztathatnék, hogy a végeredmény sokkal rosszabb lenne. Legalább három-négy évvel idősebbnek tűnök most, de a vörös rúzs kölcsönöz némi magabiztosságot, ami nem biztos, hogy a sajátom, és komolyan vehetőbbnek tűnök. Éles lesz a kontraszt, amikor kifutok mindenből, és ismét a minimalista külsőmet láthatják majd, de az első benyomások fontosabbak, mint a későbbiek. Ha mi is fogunk sárkánnyal harcolni vagy víz alá merülni, ott amúgy sem hiszem, hogy elvárják majd a mostani szintet.

 Miközben várok, megigazítom a szoknyám fodrait, és még egyszer mágikusan biztosítom, hogy minden egyes hajszálam úgy álljon, ahogyan terveztem, újra és újra elismétlem a Serleg szavait, hogy ne felejtsem el, megérdemlem a helyemet. Az összes spontán magabiztosságomra szükségem van, ha az amerikai riporter, aki felkért egy interjúra az óráim után, csak fele annyira igyekszik mélyre szúrni a késével, mint Vitrol. Miért is ne tenné? A MACUSA küldte, és emiatt jó eséllyel Yaxley szenátor bizalmasa, én pedig annak az embernek a lánya vagyok, akit a főnöke testvére elárult. Biztosan rossz képet akarnak festeni rólam, még ha a saját bajnokaik finoman szólva sem testesítik meg a tökéletes tisztavérű mágust. Különösen a lány nem- biztosan borzasztóan dühíti őket, hogy egy mugliszületésű és egy félig mugliszületésű bajnokuk van- az utóbbi rám is igaz, úgyhogy biztosan nem fognak kedves képet építeni ezért sem rólam.

 Egy pillanatra elfog az ostoba kísértés, hogy megpróbáljak megtudni valamit a riportertől, mert azóta zavar a tudat, hogy egy Yaxley itt van, de kétlem, hogy jól sülne el. Amúgy is kétlem, hogy a rezsim a nagy terveit megosztaná valakivel, akiből egy tizenhét éves ki tud csalni bármit.

 Tudom, hogy ideges vagyok, amit jól mutat, hogy összerándulok, amikor a francia lány belép a félig nyitott ajtón. Ahogy ránézek, rögtön eszembe jut: láttam az órákon Lolita mellett, láttam a Trófeateremben, láttam a Gyengélkedőn. Furcsa, hogy itt van, hogy vagy együtt interjúztatnak minket, vagy egyikünket váratni tervezi a riporter. Furcsa, hogy mire ennek az egésznek vége, mindketten mások leszünk, és egy távoli napon is emlékezni fogunk egymásra. Az a Halloween már azelőtt mélyebbre vágott, hogy igazán megtanultuk egymás nevét.
 
 - Szia! Neked is most lesz interjúd?- megállítom magam benne, hogy kezet nyújtsak, hogy formálisan is bemutatkozzak, mert csak azt mutatnám vele, hogy én nem emlékszem a neve minden hangjára tökéletesen, hiába származik talán a legrégebbi családból a jelentkezők közül. Hiába Amy jegyese- a gondolat egészen addig nem érintett meg, amíg a sorsolás utáni napon össze nem raktam.

 Ahogy nézem, az a benyomásom, hogy amúgy is átugrottuk azokat a kötelező ismerkedési köröket Halloweenkor, amelyek a kedvenc színekre vonatkoznak. Nemsokára ugyanazon a próbán fogunk sebeket szerezni.

 - Egy kicsit ideges vagyok… soha nem adtam még interjút. Bár Vitrolnál rosszabb nem lehet.- az majdnem biztos, hogy ez tényleg így van. Vitrol neve talán külföldön is ismert az éles stílusáról, arról, hogy hogyan mászik be az alanyai legféltettebb titkai közé. Persze, ettől lesz érdekes olvasmány.

  - Hogy őszinte legyek, nem számítottam erre, amikor bedobtam a nevem.

 8 
 Dátum: Tegnap - 22:44:57 
Indította Rolanda Hooch - Utolsó üzenet: írta Soffi Lowe
A hugrabugosok kapitányának előadását két dolog igyekszik megszakítani: a lassan megerősödő szél, amelynek éles hangja a lelátók között már Madam Hooch érdeklődését is felkelti. A második ASHFORD éles manővere balra, aztán jobbra WHITMORE gurkója elől. ECHOHAWK figyelmet felkeltő jelenete végül mégis azért ér véget, mert a szélroham elsodorja WHITCOMBE passzát SUDURI felé - sípszó, és rövid bűbájolás kezdődik a kvaffon, hogy az a megváltozott szélviszonyoknak is ellenálljon.
A pár perces szünetben a két ház frissen megszervezett cheerleaderei futnak a pályára kihasználni az alkalmat - zúgnak a lelátók, visszanyert lelkesedéssel és örömmel folytatódik a meccs! A passz ezúttal FAIRCHILD felé megy a kék karikáktól, és míg megindul a karvalyfej a vezetésével és válla mellett SUDURI és LOWE párosával, MCLAGEN és WHITMORE is gurkóhoz jutnak, melyekkel az újraszerveződő hugrabugos és a támadást végrehajtó hollóhátas hajtókat veszik célba.

110 - 110

 9 
 Dátum: Tegnap - 22:42:46 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Solace Barbon
pálcák próbája
2005. október 31. szombat

Mindent megtettem azért, hogy felkészüljek a próbákra. Egy olyan őrült vagyok, akit nem a tízezer galleon hajt, és nem is a hírnévre, hanem annak a bizonyítására, hogy méltó vagyok rá és megbirkózom a Tusa kihívásaival. Lenyűgözve olvastam a régi próbákról szóló históriákat, amikre könyvtárainkban rábukkantam, és érdeklődve az újságcikkeket a ’94/95-ös év próbatételeiről. Erről a hagyományról, rítusról azonban sehol nem tettek említést; még ha az ismert dolog is volt, hogy egy, a rendező iskola által kijelölt pálcamester ellenőrzi a bajnokok pálcáit biztonsági okokból, senki és semmi nem készíthetett fel arra, hogy ezután is vár még rám valami.

Megpróbálom leolvasni az érzelmeket a visszatérő Sienna arcáról, amikor kijön a teremből, mintha az adhatna bármilyen támpontot arra, hogy mi vár rám odabent. Semmi sem garantálja azonban, hogy az én élményem egyáltalán hasonló lesz ahhoz, mint amit ő átél.

Először a sötétség fogad. Néhány lépés megtétele után tűnik fel az első fény, vörösre festve a falakat, melyek közül két, hozzám tartozó, de állatias formát felvevő árnyék magasodik ki. Bár nem úgy néznek ki, mint én, még csak nem is úgy mozognak, mégis mintha lekövetnék engem.

Ez lennék én? Ezt tükrözöm vissza a világnak?

Maddock is azt mondta, csak egy ösztönlény vagyok.

A karmazsin lángokra terelődik tekintetem, az öblös hang pedig betölti körülöttem a teret. Pár másodperc alatt elképzeltem már mindent – hogy a lángok azt akarják majd, hozzájuk érjek, vagy épp mutatni fognak nekem valamit. Azok azonban nem hívogatnak, nem csalogatnak, és nem vetít képeket elém. Épp ellenkezőleg, azt mondja, menjek haza. El akar üldözni tán?

Nem voltak kétségeim akkor, amikor Barcelonából hazafelé tartva Madrigal professzor bejelentette, hogy készülhetünk a Tusára, és akkor sem, amikor azon a napon bedobtam a serlegbe tintafolttal csúfított nevem. Soha semmiben nem voltam olyan biztos, mint abban, hogy akarom ezt – márpedig elég sok mindenben biztos vagyok az életemben. Még abban is, hogy a Tűz Serlege az én nevemet fogja kiválasztani az Ilvermorny első bajnokaként.

- Ha azt akarod, hazamenjek, akkor miért engem választottál? - most először bizonytalanodok el a dolgomban, mióta betettem a kastélyba a lábam. Nem volt rá reálisan okom, hogy kételkedjek magamban. A Serleg szavai az elsők, amik elültetik bennem a bizonytalanság írmagját.

- Ha nem akarsz itt látni, miért én? Miért nem Morris, miért nem Ishida? - vajon Siennának is ezt mondta? Minden bajnokon végig fog menni? Ez is egy próbatétel lenne?

A Serleg ismer. Emlékeztetnem kell magam erre, hiszen felhatalmazást adtam neki erre akkor, amikor úgy döntöttem, bedobom a nevem a kék lángok közé. A Serleg ismeri az erődet, a potenciálodat és a szándékod, ismeri a fényed, ismeri az árnyékod. Talán félreértem az ő szándékait. Talán csak figyelmeztetni akar valamire – valamire, amit még nem tudok. Mit jelent ez?

A lángok lehullanak, ahogy a tűzijáték fényei is leszállnak, mielőtt teljesen elhunynának. A padlón ismerős szimbólum – maga ouroboros kering egy rövid időre. A kígyó levedli bőrét, és felemészti saját magát. A teremtés együtt jár a pusztulással, minden kezdet és minden vég azonos, egyszer pedig minden dolog visszatér önmagához. Talán nekem is vissza kéne térnem valamihez… De mihez? Mit vár tőlem a serleg? Mit jelent ez?

A hirtelen beálló sötétségben kihasználok még néhány magányos másodpercet. Rendezem vonásaim, érzelmeim pedig szemüvegem mögé rejtem, mielőtt visszatérnék a Trófeaterembe és átadnám a helyszínt O’Harának.

 10 
 Dátum: Tegnap - 19:46:51 
Indította A Dementor - Utolsó üzenet: írta Malachi Maddock
Dear destiny
from the Reaper himself
header image

A rcomon még ott dereng a mosoly árnyéka. Megbújik az alkohol édes-keserű íze mögött, a zene emlékére rezdül és mások jókedvét volt hivatott vendégül látni. Két szívdobbanás örökkévalósága közé rekedt és ahogy eljön a következő pillanat, a múlt ejti örök rabságba. Gerincemen végigszáguld egy kellemetlen érzés, csigolyáról-csigolyára haladva kongatja a csontokat és magával viszi a meleget is belőlem. Végül a sikoly emléke az, ami végre öntudatra ébreszt, szemeim kipattannak és a repedt-koszos billentyűk helyett rozoga fafelület tárul elém. A nevem említése nyomán egyenesedek fel és zsongó fejjel képtelen vagyok elsőre befogadni az új valóságot. Szövet feszül a pár perce -vagy órák már? - még fedetlen felsőtestemnek és a helyiség ismerős-idegen mivolta kibillent az egyensúlyomból. Álom volt talán? Esetleg visszamehetnék?
Arcomra mégis szenvtelenséget erőltetek, hisz apám említése nyomán semmi más nem jöhet szóba. Próbálom lenyelni a keserű ízt a számban az említése nyomán, de társamul szegődik és hirtelen nem tudom, hogy a gondolata taglóz-e le annyira, hogy mozdulni sem tudok. Mindig érzem a jelenlétét a cselekedeteim nyomán, nem tudok szabadulni az árnyékától ennyire távol sem tőle. Ő az alfája és omegája az egész kicseszett életemnek és ezt nem rest több ízben is a tudtomra adni. Lehetőségem sincs megfeledkezni róla, hisz rengeteg közel láthatatlan nyom bizonyítja a bőrömön, hogy az én életem fabatkát se ér, ha nem az akarata szerint cselekszem. De ha így is teszek, nem elég. Nem elég jó, nem elég kifinomult, nem elég számító, nem elég behódoló… nem elég.
Tekintetem a pódiumra emelem, pislogva próbálom elüldözni és befogadni az álom-valóságot, mert Merlin a tanúm, nem tudnám megmondani, hogy épp melyikben létezem. Gondolataim lustán vánszorognak csak előre, még álmos-lustaságba vonja az ereimben zubogó alkohol, így idő az is, míg nyugtázom az előttem lévőket… de mielőtt felmérhetném a helyzetünk, az orromat csavarni kezdi a rémület fanyar szaga. Jól ismerem már, de most mégsem belőlem árad. A falakról visszapattanó szavak a mellkasomra telepednek, leporolhatatlanul fészkelnek a talárom redői közé és a bőrömet kaparásszák a szövet alatt. Rossz érzésem van, tarkómon meredezni kezdenek a pihék. Ha a láthatatlan béklyóm engedi, a pálcámat kutatom, hogy akadjon legalább egy kapaszkodó a perem szélén, ahol találtuk magunkat.
A vér látványa egyszerre bódít és nyomaszt. Olyan emlékek lenyomatát éleszti fel bennem, amire nyár óta keresem a válaszokat és olyan könnyű magamat látnom a férfi helyében, hogy szinte megnyugtat a saját halálom látványa. Majd a cseppek óceánt dagasztanak és a valóság pörölyként csap arcul. Felnyögök, ahogy szabadulnék a pad fogságából, hogy valahogy segíteni tudjak a megbukott diákon, mégis ugyanolyan tehetetlenül nézem végig a néma tusáját, mint a bátyámét. Felfordul a gyomrom, a bűntudat nem csak kopogtat, de egyenesen berúgja az ajtót és pontosan tudom, hogy kit fog magával hozni… Már csak annyi kérdés maradt, hogy mikor érkezik meg a pódiumra a pokol-professzor mellé.
Hera szavai zökkentenek ki a saját önző nyomoromból. Végignézek a lányok sziluettjén és új erő kezd lassan éledezni bennem, az ujjbegyeim bizsergeti és megacélozza a tekintetem. Hisz nem vagyok egyedül, nem csak az én vérem forog kockán. Végigpillantok a lányok sziluettjén magam előtt és a hirtelen fellángolás lassan eltökéltséggé szilárdul. Ha valaki még érdemes itt a halálra, az az, aki magán viseli az arcát.
- Én - hangom magabiztosan csendül és a festék mögött nem látszik, hogy az összes szín kifutott az arcomból. Sokszor gondolkodtam már a halálomon. Sokszor képzeltem azt értelmetlennek, sokszor hittem, hogy nem igazán hagynék betöltetlen űrt magam után, csak eggyel kevesebb árnyék lenne a földön. De most talán… ha már én vagyok maga a Halál, belenézhetek a saját arcomba, nem?
A csontvázak amúgy sem tudnak vérezni már, nem igaz?

Sincerely,
Malachi

Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


A google ekkor járt utoljára az oldalon 2025. 11. 07. - 13:06:23
Az oldal 0.095 másodperc alatt készült el 23 lekéréssel.