+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Ma - 13:10:32 
Indította Hana Tachibana - Utolsó üzenet: írta Hana Tachibana
Kicsi lény, nagy csíny...

Nat-san
2000. 07. 10.
dressu



Nem sokkal később a lény garázdálkodása után nyílik az ajtó és belép rajta egy haaaatalmaaas varázsló.
- Eh, kyojin? - szalad ki a kérdés halkan a számon, de aztán megemberelem magam és megrázva a fejemet felé mosolygok. A boltos felől azonban továbbra is bosszús morgás hallatszik, ami akár valami üdvözlés is lehetne. Halkan sóhajtok. Ma igazán bosszús kedvében van a hölgy. Ám pálcámmat továbbra is készenlétben tartom, biztos, ami biztos. Az ismeretlen varázsló is így tesz, ami igzaán kedves tőle, pedig még én sem tudom pontosan mivel is van dolgunk.
– Segíthetek valamiben? – kérdezi előzékenyen. – Mi történt? - Oh, milyen udvarias. Kedvelem az udvarias férfiakat, ők nagyon méltóságosak. Egy kicsit jobban megnézem magamnak, aztán rájövök, hogy valahonnan nagyon ismerős. Mintha láttam volna többször is.  Mielőtt válaszolhattam volna, krákogva megszólal az idős Oba-san.
-  Már lassan harmadik hete garázdálkodik itt ez a nyomorúságos izé. Mindent, mindatnt felborogat, összekeveri a fűszereimet, kirabolja a vásárlóimat, elveszi a pénzem a kasszából - aggódva nézem Oba-sant, amint minden felsorolás után egyre magasabbra és magasabbra szökik a hangja, az arca pedik pecsenyévé vörösödik. - Mindenek tetejébe még otthon sem hagy nekem nyugtot!
- Nyugodjon meg Oba-san, most, hogy még többen lettünk könnyedén elkaphatjuk és elűzhetjük ezt a lényt. - mosolygok barátságosan, majd az ismerős kyojin felé fordulok.
- Hajimemashite! Hana Tachibana vagyok. Yoroshiku - hajolok meg illendően az ismeretlen előtt.
- Egy beazonosítatlan lény garázdálodik itt, amint azt Oba-san is mondta, de jelenleg elbújt és nem tudjuk hol van. Viszont Nincs szívem elmenni innen úgy, hogy a kedves Qiu Yangot a bajban hagyom - sóhajtok.
Mielőtt folytathattam volna a mondókámat, egy hangos viháncolást hallottunk a plafon felső sarkából, ami kifejezetten árnyékos a többi szeglethez képest, ám mielőtt kiáltottam volna egy lumost, a lény valószínüleg elindult, mert szürkésfekete kis felhő gomolygás hömpölyög végig a plafonon.
- Van valami ötlet, hogyan kapjuk el a... - kérdezem meg az új vevőt, de a mondatom félbeszakad, amikor a ködgomolygás egyenesen a nyakam köré kerül, és egy paró kéz el kezdi ráncigálni a nyakláncom, ami a kisfiam mosolygós fényképét őrzi.
- Chikushou - szalad ki a számon a nem túl kellemes káromkodás, és hiába kűzdök a lény ellen, a lánc elszakad, a medál pedig lepottyan a földre, ám túl lassú voltam ahhoz, hogy elérjem, a lény kiszökkent a gomolygásból és felkepta a medálomat, amivel kisurrant az ajtón.
Szinte éreztem, hogy holtsápadt lett az arcom, de minden döhöm és kétségbeesésem ellenére képtelen voltam utána szaladni. Olyan volt, mintha már rögtön feladtam volna, pedig tudom, hogy pont ezt nem lenne szabad feladnom. De mégha fájdalmas is volt, nagyon fájdalmas, mintha már hozzászoktam volna ahhoz, hogy elvesztek minden olyasmit, ami túlságosan is fontos nekem.
Lelombozva állok a csendes kis fűszerboltban miközben tudom, hogy el kéne indulnom megkeresni azt a lényt, amint lehet, hogy sosem leszek képes megtalálni, főleg nem egyedül.

 2 
 Dátum: Ma - 01:43:31 
Indította Tania Niel - Utolsó üzenet: írta Tania Niel
“...and then, I have nature and art and poetry, and if that is not enough, what is enough?”
Vincent Van Gogh

1999 12 28
a könyv megtalálása

Hideg és csend volt, ahol kiszálltam a taxiból legalábbis biztosan. Ahonnan jövök, sosem volt olyan csend, mint ott, de nem is tudtam akkor, hogy pontosan hol vagyok. Csak... Kinéztem az ablakon, és úgy éreztem, itt kell kiszállnom. Még a nap sem kelt fel, olyan korán volt. Közvilágítás világította be gyatrán a helyet, a járda szélén a félhomályban egy pad árválkodott. Megigazítottam a fekete szövetkabátomat, majd leültem a padra, hogy előkerítsem a zsebemből a kesztyűmet. Könyékig nyúltam a táskámban, hogy kihalásszam a kazis walkmanem, és bedugjam vele a fülem.
Aznap volt az évfordulója, hogy anyám bejelentette, hogy válnak. Annak a napja, amikor az egész elkezdett szétcsúszni. Nem akartam otthon lenni, főleg, hogy hozta magával az új amerikai pasiját. Apu azt sem tudta, hogy eljöttem, kaptam érte a pofámra utána rendesen. Valóban nem lett volna szabad egyedül hagynom, de akkor ennek a gondolata annyira felnyomta bennem a pumpát, hogy nem bírtam nyugton maradni.
Hiába próbálta meg lekiabálni a fejemet, igazából nem bántam meg.
Lassan haladtam a keskeny utcák között, egy gyéren világított utcasarkon bogarásztam ki az időt a karórámról, fél hat.
Jó darabig keringtem még ott, aztán a sokadik kis utcában találtam egy régiségest, vagy inkább csak mindenest, ami nyitva volt, reggel 6 előtt.
Nem akartam semmit hozni, így is egy raktárban élek lassan, de a hidegben elkezdtem nagyon durván fázni, reszkető kézzel nyitottam be, az apró üzlethelyiségbe. Kellemes meleg és világosság fogadott bent, a pult mögül a bácsi pedig úgy körbeudvarolt, mint még soha senki. Lassan néztem végig a különböző szekrényeket és polcokat. Valahol az apró üzlethelyiség valamelyik sarkában találtam egy kupac szövetborítású könyvet. Volt ott minden, annak a kupacnak az alján szúrtam ki az élénksárga darabot. Egy betű nem volt belenyomtatva, csak üres lapokból áll az egész könyv. Vagyis nem egészen, az első lapra valaki felkörmölt egy Van Gogh idézet.
Én azt nem tudtam ott hagyni, egyszerűen muszáj voltam.
Miután megvívtam magammal a csatát, hogy nekem ez a könyv kell, vagy nem, a pulthoz léptem, gyorsan lerendeztem a fizetést, és elindultam gyalog haza. Lassú voltam, anyámékat pont elkerültem, mire hazaértem, már majdnem dél volt.
Apu teljesen kibukott, én pedig bevonultam a szobámba, a sárga könyvemmel együtt.

 3 
 Dátum: Ma - 00:26:53 
Indította Tania Niel - Utolsó üzenet: írta Tania Niel
“...and then, I have nature and art and poetry, and if that is not enough, what is enough?”
Vincent Van Gogh

   

Ámulnak ők és fölnevetnek,
előre néznek, hátra néznek,
és visszafordulnak tünődve,
mert még nem értik az egészet.
Mostan lepődnek meg először,
magasba vont, sovár szemölddel,
föl-föltekintenek az égre,
ahol a hold tányérja zöldel
és a nap vöröslik a zeníten
és csillagok szelíden ülnek,
szemükben eleven görögtűz,
hétköznapon is örök ünnep.
Úgy járnak itt e gyatra földön,
melyen csupán por és kopás van,
úgy járnak itt e vén világon,
mint egy frissen-festett lakásban.
Nézd, hogy figyelnek, hogy rajongnak,
mikor eszed már unva fontol,
csodát remélnek egy levéltől,
egy hírtől és egy telefontól.
Mondd ezt velem: tudatlan árvák,
mondd: lelkük új és tiszta-hős még,
mondd ezt velem: szegény bolondok,
glória nékik és dicsőség.

 4 
 Dátum: Tegnap - 22:36:43 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Lilium Leddicius
énisénisénisénisénisénisénisénis

 5 
 Dátum: Tegnap - 22:09:21 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Christopher Cartwright
promise



...mikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől:
nemcsak, hogy felzárkózik, de még le is hagy...



..a trágár szavak esélyesek...

- Nagyon kedves, de régen voltam már Miss.
Meglepve pislogok. Nem néz ki a nő túlkorosnak, bár a férjezettség mindenkori állapot lehet. Van, ami örök divatú. Akaratlanul is azúrkék pillantásom a kézfejre, annak is a gyűrűs ujjára siklik.
– De milyen üdítő változatosság! A professzort úgyis túl sokszor hallottam a tanév során.
A mosolyom épphogy csak nem vált át gunyorosba. Nem bírom a hatalmi pozícióval való fölényeskedést, pláne ha nem épp én teszem azt. Mert az én esetemben ez más tészta. De hála Merlinnek nem rekedünk meg az első körös formalitások talaján, inkább ugrunk a teás részre, ami már az eredeti brit hazaszeretet skóciában is lenyomatot hagyó része lett. Elnézem a nőt, a csacsogását amivel talán a légkört próbálja oldani, talán a saját belső feszültségét palástolni, de látványosan untat. Még az ital gondolata is, pedig az rend szerint nem szokott. A kínálásra csak feljebb siklik a tekintetem kihívóan. Nem mintha bármikor is gátolna az idő vagy a tér hogy igyak... de ez egy roxfortos tanár. Ráadásul az, aki a lányomat tanítja. Na jó, talán nem kellene előítéletesnek lennem...
De mint mindig, az vagy.
Sophie halkan kuncog a háttérben, érzem a jelenlétét, mely szinte vibrál. Örülnék ha békén hagyna de sejtettem, hogy az iskola és a régmúlt emléke nem fog egykönnyen elengedni engem. Ehhez talán több idő kell és... érdekfeszítőbb társaság.
Mindössze nemet intek a fejemmel, most az egyszer kivételesen. Cserébe csak a csészére bámulok, amiben a gőzölgő folyadék várja, hogy megízleljem.
Inkább kérdezek. Lehet nyers vagyok, lehet szarkasztikus és szemrehányó, de valóban roppantul érdekel milyen kurva mentsége van arra egy tanárnak hogy itt töltse a szabad idejét. Na nem mintha nekem tartozna elszámolással...
- Eltekintve attól, hogy foglyul ejtett ez a rettentő papírmunka, tudja…
Hát persze, nyilvánvaló.
Az asztal roskadásig van minden féle pergamennel, félig felstócozott iratokkal és persze egyéb mappákkal. Ettől azonban hogy a nyilvánvaló még nyilvánvalóbb lett nem lett sem jobb a hangulatom sem kielégítő a válasz.
– … én inkább arra vagyok kíváncsi, Ön mit gondol, miért hívtam ide és mit vár ettől a találkozótól?
A szemöldököm újra szelíden felkúszik a homlokomra. Most komolyan? Tőlem várja a választ? Azt hittem kisiskolásnak tekint engem is, mint a taknyos tanulóit és majd jól kioktat. Ehhez képest ő az ettől is rosszabb fajta... a vallató típus. Azonban mielőtt választ adhatnék, vagy talán mert nem adtam rögtön semmiféle feleletet folytatja.
- Szóval, mint azt tudja, itt tanítok a Roxfortban, és van szerencsém a Griffendél házvezetőjének lenni. Ha jól rémlik a tablókról, szintén ebbe a házba tartozott, nem igaz?
Kinézek az ablakon. A nyakamban a medál szelíden felforrósodik.
Griffendél. Oh, az a kurva Griffendél. Eszembe jutnak a régi emlékek, Sophie barna haja, a versengés a Mardekárral, Hayes bárgyú zsíros képe, Sophie a könyvtárban, a kandalló előtt gubbasztva, ahogy a vállamon alszik el, a sok vizsga, a késés az órákról, a tavaszi tanulások a parkban a nagy tölgy alatt, a repülésórák, a kviddics...
- Igen.
Hangom akaratlanul is rekedt, de mire visszapillantok a vörös hajú pedgagógus fürkésző arcába immár vonásaim tökéletesen simák.
- Valóban az voltam.
- És most úgy tűnik, egy szintén griffendéles diák Önt jelölte meg, mint érte felelős, nagykorú személy. És ez nem csekély dolog...
Csönd. Azúrkék pillantásom a másik kékjeibe fúródnak. Amolyan egojáték ez, talán a ki húzza tovább kategória. Ebben pedig, pechére, verhetetlen vagyok.
- De miért? Hogyan történt ez?
Vállat vonok, nemtörődöm jelleggel.
- Hogy történt mi? Gondolom leginkább úgy, hogy bemondott egy nevet magának. Mégpedig az én nevemet.
Gunyorosan elmosolyodom és hátradőlök a széken. Kényelmesen, lazán helyezkedem el, ezzel is bosszantva a másikat. Nem, nem fog a hatalmába keríteni a tanárnős- professzoros stílusával. Én már nem egy neveletlen kamasz vagyok, én már egy neveletlen felnőtt volnék, akivel nem fog célt érni. És bár nem célom Mirabella helyzetét súlyosbítani, sőt épphogy enyhíteni akarom, meg hogy leszálljanak róla végre valahára ez a sárkánytüzes nőszemély, azért jó a tanárnő idegein táncolni egy kissé. Vajon mennyire edzett? Épp ezért pislogok rá nagy ártatlanul és kérdezek szemtelen mód vissza.
- Miért? Talán már ez is bűn?
 

 6 
 Dátum: Tegnap - 21:54:33 
Indította A Dementor - Utolsó üzenet: írta Avery Cassen
a   h e r c e g n ő   é s   a   t ü k ö r s z o b a

Olyan hirtelen riadtam fel a sötétből, amennyire az jött. Ajkaimon át szívtam be a levegőt, miközben kipattant a szemem, és az első, amit megláttam, az a padló volt - annyira hirtelen ért annak fényessége a... a... Valami mintha szétolvadt volna agyamban, és amikor felnéztem, olyan természetességgel mosolyogtam a mellettem álló nőre, mintha egész életemben ismertem volna. De hiszen ez így is volt - Anna volt az első barátom itt az udvarban, így hát hihetetlen boldog voltam, hogy mellette lehetek udvarhölgy. Épp akkor fordultam felé, amint szóra nyitotta ajkait.
- Emlékszel a Piroska és a farkas meséjére? Itt úgy látom, a vadász és a kislány különösen boldog befejezésben részesül, ha ez így megy tovább. A farkast pedig senki sem sajnálja, nem igaz? – kuncogott felém, amit igyekeztem minél halkabban viszonozni, ám ez nem biztos, hogy sikerült. Mindeközben lopott pillantást vetettem Tania hercegnő, és a mellette álló vadász felé, szemeim ráragadtak az értékes prémre, és mélységesen egyetértettem Annával. Még elképzelni is hihetetlen volt, milyen lehet egy ilyen ajándékot...
Ebben a pillanatban hirtelen felbukkant egy furcsa jelmezbe burkolózott alak, engem pedig arcul csapott a valóság. Végigbizsergett minden egyes porcikámon a döbbenetes felfedezés, és első reflexből a ruhámhoz kaptam, a hasam felé. Amikor lenéztem, egy díszes, világoskék ruhát pillantottam meg, ami amellett, hogy közel sem volt az én stílusom, egészen biztos voltam benne, hogy a ruhatáram szomszédságában sem szerepel. Meg amúgy is, hol a fenében árulnának ilyet? Valami régiségkereskedésen? Régiség... Felkaptam a fejem, és miután zavarodott pillantással illettem a mellettem álló nőt, aki ezek szerint minden bizonnyal az Anna nevet viselhette, körbefuttattam a szemem a szobában. Felfedeztem néhány ismerős arcot, az udvaribolond kilétén pedig még el is mosolyodtam volna, ha nem kerekedett volna felül rajtam a rossz érzés és a talán enyhe félelem, hiszen egy fél perccel ezelőtt még a Három Seprűben iszogattam a töklevemet.
- Mi a fene... - suttogtam inkább magamnak, aztán eszembe jutott a pálcám. Bár nem tudom, milyen varázslattal repíthettem volna vissza magam a rendes kerékvágásba, idegesen megtapogattam az oldalamat, de persze nyomát sem találtam a finom, sötétbarna fűznek. Mély levegőt vettem, mielőtt teljesen elfog az idegesség, és újra felnéztem - ám éppen, hogy kiszúrtam az átellenben lévő komódot, a mellettem álló megragadott, és hátrébb rántott. Mielőtt méltatlankodhattam volna ezen, észrevettem, amint Fawcett professzor a komód felé veti magát. A keze sima felületnek ütközött, és akkora erővel csapódhatott neki a tükörnek, hogy az mentem elrepedt. Összeszorítottam a szemeimet a záporozó szilánkok ellen, azonban miután a csörgés elhalkult, lassacskán realizáltam, hogy nem esett bajom - a ruha nem úgy, azt azonban nem sajnáltam.
Kicsit megremegett az ajkam, miközben lesöpörtem magamról a szilánkokat, persze csak óvatosan, nehogy megsértsék a kezem, és lassan újra körbesandítottam, a pálcámat keresve a szememmel. Aztán, ahogy eszembe jutott az előbbi, Anna felé kaptam a fejem.
- Köszönöm - mormoltam, és közben reméltem, hogy ha már engem elrántott a nagy üvegdarabok elől, ő sem sérült meg. Egyelőre ennek nyomát nem láttam rajta. - Te jól vagy?
Közben Fawcett mellett Tania és Sage is közelebb ért, ők már kevésbé voltak szerencsések, ami a sérülést illeti, a vér látványától pedig egy kicsit felkavarodott a gyomrom, így oldalra fordítottam a fejem, hátha kiszúrom a pálcáinkat.

 7 
 Dátum: Tegnap - 18:38:09 
Indította Scarlett Bridget - Utolsó üzenet: írta Scarlett Bridget

 8 
 Dátum: Tegnap - 17:09:51 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Christopher Cartwright
Paint It, Black



...A hivatás az, ahol a szenvedélyeink
találkoznak a világ szükségleteivel...



..a trágár szavak esélyesek...

Talpam alatt ropog az avar, az ezer évesnek ható elszáradt falevelek sokasága, ami még a tavalyi vagy épp az az előtti ősz maradványának lenyomata. Leszarom, nem érdekel hogy zajt csapok, hogy esetleg egy kibaszott kentaur rám támad emiatt, hogy birtokháborítok. Magamban puffogok, mert Elliot elbaszta, mert Elliot mostanság mindent elbasz. Nem hiszem hogy az én igényszintem nőtt volna meg, sokkal biztosan nem. Inkább csak bosszant a tehetségét elpocsékoló viháncolása, hogy eltűnt az az O’Mara, akit egykor ismertem. Régen nem ilyen volt, régen céltudatos, törtető és akaró figurának ismertem. Mára... puhány lett. És ez nem csak a jó koszt és a firkász könnyű életvitele okozta. Valami megváltozott, de nem tudom igazán mi is.
Bosszant az is, hogy nem tudok eligazodni rajta. Néha mintha a fejemhez vágná hogy az az egy este mennyire fontos volt neki, máskor meg úgy tesz mintha nem történt volna meg. Talán jobb lenne ha mindketten úgy tennénk, mintha nem történt volna meg, végtére is... ő megint Forest mellett kötött ki oldaltáskaként. Mit várt? Majd a kispárnámat sírom tele miatta? Fenéket...
– Nem várok semmit tőled. Képtelen lennél annyit is mondani, hogy jól van, O’Mara, megcsináltad.
Ha bukisimogatásra vágysz, menj vissza a gazdádhoz...
Félhangosan morgom ezt, de javarészt inkább csak gondolom. Parttalan vita, ostobaság folytatni. Úgyse érti, úgyse fogja fel.
– Fogalmam sincs, miért is nevezzük egymást barátoknak. Nálad csak felsőbb és alsóbb rendű létezik, képtelen vagy az embert társként kezelni… semmit sem jelentek neked! Semmit! Pedig akkor is csak én voltam ott, mikor mindenki a halálodat várta...
Megtorpanok. Ha van, ami övön aluli, hát akkor az pont ez.
– Már éppen eleget bizonyítottam neked, hogy ne a lábtörlőd legyek. Megszerzem azt a rohadt kulcsot is, csakhogy befoghasd a szád...
- Alsóbb és felsőbb rendű? – hangom vészjóslóan halk, ahogy felé fordulok. Meg sem próbálom palástolni a dühömet. – Ha nem jelentesz semmit, szerinted miért tettem annyi mindent érted? Ha nem hiszed hogy a barátod vagyok miért jöttél mégis el? Sajnálom Elliot, de ne rám kend a saját rossz döntéseidet. Lehet hiba volt az az este... igen, lehet kurva nagy hiba. De én nem kérkedek vele, nem használom fel a másik ellen. Ha valaki hát te nem tekintesz engem barátnak. Mert melyik barát mondja ezt el egy a másik tinédzser lányának?
Nem kellett Mirabellának elmondania, a megváltozott viselkedéséből a pillantásaiból könnyen ki lehetett következteti. Pláne hogy Alfred elmondása alapján Elliott-tal távozott nyár elején Garden Lodge-ból.
- Szóval ha valaki hát te nem becsülöd meg kurvára a másikat és a barátságát. Lehet valóban nem vagyunk azok. De tudod mit? Kibaszottul nem rajtam múlt!
Valahol így kimondva szörnyebben hangzik, mint csak gondolva. Mert így saját magam előtt és nyilvánvalóan előtte is bevallom, valahol nekem is sokat számított hogy megmentette az életem. És valahol az is, hogy nem utasított el mikor úgy döntöttem, meghálálom ott és akkor neki. Persze, valahol ez is csak egy keserédes emlék immár, nem több.
A negatív érzelmek súlya alatt fel sem tűnik, hogy az erdő egyre baljósabb mélyebb sötétséget áraszt magából. Csak mikor Elliot van kedves faképnél hagyni pislogok és ocsúdok fel.
- Most mégis hova a faszba mész?
Loholok utána, mintha csak a kutyája lennék, bár abból is a habzó szájú fajta.
- Azt mondtad erre vezet az út...
Bökök abba az irányba ahol az előbb álltam, majd rádöbbenek, rohadtul nincs már ösvény. Basszus...
A félelem lassan kúszik fel a bőr alatt és kezd el libabőrbe vonni. Mintha hűvösebb is lenne itt, pedig egész meleg van angliai viszonylatban.
- Mi a szar...
Nézek körbe kétségbeesetten és miután jobb ötletet nem látok a pálcámra fonom ujjaim. Ha kell leátkozok mindent hogy kikerüljünk innen. Legrosszabb esetben pedig Elliot akarata ellenére hoppanálok a rendes úticélunkhoz...  kerül amibe kerül.

 9 
 Dátum: Tegnap - 14:54:22 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Demelza Digby
A rendkívüli fogadóóra




2000. június
 




- Miss Digby?
Ritkán hallom így a nevem, e falak között, és önkéntelen szalad fel a homlokom közepéig a szemöldököm tőle, de azért mosolygok.
- Nagyon kedves, de régen voltam már Miss – kuncogom a fess fiatalembernek, aki elém került. Nem szokásom a borítóról ítélni a könyvet, de az árulkodó jelek felett azért nem siklok el. Szép öltöny, rendezett megjelenés, enyhén szigorú arc – azért sok minden leolvasható erről. Fiatal, életerős, láthatóan épelméjű figura áll előttem, aki a jelek szerint kínosan ügyel a külsőségekre. Tényleg érdekel, mi vitte rá, hogy befogadjon az életébe egy olyan kis… Szóval egy olyan kamaszt, mint a szóban forgó.  – De milyen üdítő változatosság! A professzort úgyis túl sokszor hallottam a tanév során – sóhajtom, majd tovalendülök efölött.
- Ahogy a britek mindig, tejjel. – Modoros kijelentésétől, az arcán ülő kimért, szívdöglesztő mosolytól az én szám is felfelé kanyarodik. Tanulmányozom még egy kicsit az arcát, átható pillantással.
- Vagy lángnyelv whiskyvel, ahogy a tizenéves kamaszlányokat nevelő britek általában…? – kuncogom megint, és a szekrényből kihalászom, majd enyhén megemelem a nevezett üveget. – Ugyan, ne udvariaskodjon, ez nem hivatalos megbeszélés, és nem üzleti tárgyalás. Csak bátran, elvégre nyári szünet van, és most nem dolgozunk! Nos, legalábbis egyikőnk biztosan nem – kínálom felé az üveget csibészes kacsintással, s egy nőies mennyiséget én is a teámba varázsolok. Nem mintha célom volna túlzásba vinni, mert nem ezért vagyunk itt persze, de tapasztalatom szerint a mélyebb beszélgetések valamilyen alkohol karnyújtásnyi távolságában esnek meg. Nekem pedig most pont valami ilyesmi volt a célom. Úgyhogy amíg hangot ad nemtetszésének, derűsen megízlelem a csinos kis porcelán csésze kellemesen csípős, aromás, mély aranyszín tartalmát.
- Megkaptam a levelét. Roppant szellemes. Mondja, mégis mi van itt, amit nem lehetett esetleg Londonban közölnie?
- Eltekintve attól, hogy foglyul ejtett ez a rettentő papírmunka, tudja… – mutatok körbe a helyiségben, melyben éppen alig volt szabad pakolófelület. A sárgásfehér stócok, halmok és kupacok tengerét csak itt-ott törte meg tintatartó, penna, pecsétviasz vagy némely használati tárgy. – … én inkább arra vagyok kíváncsi, Ön mit gondol, miért hívtam ide és mit vár ettől a találkozótól? – kérdezem, mert valóban érdekel, hogy a férfi vajon mire számít. Elvégre, van ennek az ügynek persze egy hivatalosabb oldala is, de az megint csak annyira sok gusztustalan adminisztrálással járna, és olyan távol esne a valóságtól, hogy inkább jobb, ha nem is gondolok rá. És a lényeg nem is ott van, a papírokba meg formanyomtatványokban, hanem ebben, az egyszerű beszélgetésekben, kérdésekben, válaszokban és gondolatokban. Nincs még annyira mögöttünk a háború, hogy az iskola szülők nélkül maradt tanulóiról ne volna becsületbeli ügyünk és kötelességünk is gondoskodni.
- Szóval, mint azt tudja, itt tanítok a Roxfortban, és van szerencsém a Griffendél házvezetőjének lenni. Ha jól rémlik a tablókról, szintén ebbe a házba tartozott, nem igaz? – kérdezem, és cinkos mosollyal nézek rá, míg a választ megkapom. Egy percig sem sajnálom magam, mert szeretem a munkámat, és a kölyköket még inkább, de ha visszaemlékszik a gyerekkorára, talán sejtheti, milyen feladat is ez. A többi ház vezetője együtt véve nem virrasztott az év során annyit, mint én. Még a mardekárosok sem követnek el annyi csínyt, mint a bátor és merész oroszlános ház tanulói. Akik mellesleg nem is olyan óvatosak, hogy elkerüljék a lebukást. Szerencse, hogy ötletességemet szeretem kamatoztatni, mert büntetőmunkák terén már igen nehéz újat kitalálni.
- És most úgy tűnik, egy szintén griffendéles diák Önt jelölte meg, mint érte felelős, nagykorú személy. És ez nem csekély dolog - jelentem ki őszinte elismeréssel, s most még szemet hunyok afelett, hogy ennek igazából semmilyen hivatalos nyoma nincs, és nem is fogadhatom el igazán. - De miért? Hogyan történt ez? - teszek fel egy igencsak messze mutató kérdést, közben újabb kortyot fogyasztok a teából, és kényelmesen hátra dőlök. Biztatón mosolygok, és kíváncsian, mert ismerve a szóban forgó lányt, igazán különleges válaszra számítok.


 

 10 
 Dátum: 2019. 07. 21. - 22:04:42 
Indította A Dementor - Utolsó üzenet: írta Esmé Fawcett

Elvarázsolt kastély



A harcos és a szörnyeteg



          Nagyon izgulok az előadás miatt, annyira, hogy még Ginevra bókját sem tudom értelmezni úgy igazán. De azért egy csókkal megköszönöm neki, hogy ki mer lépni velem az utcára. Nem is akármilyen módon, hanem mindjárt egy eseményre. Roxmortsban a Három Seprűben sok ismerős arccal találkozok, ami talán nem is meglepő, elég sok emberrel találkoztam eddigi életem során. Még olyan Roxfortos tanulókkal is összehozott a sors, akikkel egyébként nem biztos, hogy valaha találkoztam volna.
          A legjobban azonban annak örülök, hogy Ginevra végre a családom egyik tagjával is megismerkedik. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz majd könnyű. De minél többen állnak majd mellém, annál könnyebb lesz, ha esetleg van olyan, aki elutasít. Az asztalunkhoz lépve egy forró ölelésben részesítem Shirleyt. Sok dolgot köszönhetek neki, amiket nem is biztos, hogy képes leszek meghálálni.
          - Köszi, mi megvagyunk. Mi is örülünk neki, hogy sikerült végre egy közös programot találni, ahova mind a ketten el tudtunk szabadulni.
          Hamarosan Sophie is beesik, így már teljes az asztal társaságunk, és teljes az én köröm is. Sokkal jobban szeretem, ha olyanok vesznek körül, akiket ismerek, mint akiket nem ismerek. Ha menekülnöm kell, akkor tudjak hova és hogyan. Mert hát a párbajozás nem az erősségem. Erre egyelőre viszont nem lesz szükség, úgy tűnik. Simán elalszom bármilyen erősebb ráhatás nélkül, és még ez sem lep meg különösebben.
          Legközelebb, mikor magamhoz térek, akkor egy konyhában állok. Alig várom már, hogy nekiállhassak főzni, de valami készül, valami összeesküvés, aminek nem örülök. Morgok is a bajuszom alatt valami olyasmit, hogy „Miért az én főztömet kell elrontani.”, de ez legyen a legkevesebb. Fontos dolog van készülőben, ezt érzem a levegőben. A feszültség az egekig magasodik. Oldalra fordítom a fejem, ahol is egy nagyon csinosan öltözött nőt pillantok meg. Csak nem a király előkóstolója? Nem, ő a királyné udvarhölgye, de biztos jó lesz nekem ez így? Nem, ebben nem kéne részt vennem. Csak itt hagyom a pulton és elmegyek. Bár, ha az én ételembe kerül akkor is az én fejem fogják venni, ha semmi közöm se lesz hozzá.
          Mire felkiáltanék, hogy mi a fenébe sikerült belekeverednem, addigra magamhoz térek és az első gondolatom az, most még nagyobb bajba kerülök. Ez az illúzionista műve, de mégis hogyan? Annak legalább örülök, hogy ismerős arcok vesznek körbe, így mikor felismerem szerelmemet odamegyek hozzá és megölelem, megcsókolom. Bár valamiért úgy érzem, ez nem helyes, biztos vagyok benne, hogy ez annak a lénynek az ellenállása, aki most vagyok. Az ő története más.
          - Szeretlek – suttogom, majd a többiek felé fordulok. – Hol vagyunk?
          Tudom, hogy nem ez a legfontosabb kérdés, főleg akkor nem, mikor ők valami olyasmit vesznek észre, amit én nem. És ez a valami nem a mindenkin rajta lévő fura ruha, hanem a varázspálcák. Látom mindenki megindul a sajátjáért, így kicsit hátra maradok. Még jobb is, hogy így teszek, mert a sok embernek, aki odaér nem lesz jó vége. Az összes varázspálca ezer felé gurul. Mondjuk ez legyen a legkevesebb, majd megtaláljuk.
          - Mi volt ez?
          Valami morgás szerűséget hallok a közelemből, ezért az ellenkező irányba kezdek araszolni. A falon az edény alatt rotyogó tűznek köszönhetően egy árnyék jelenik meg, csak a testet nem látjuk hozzá. Ha már van közöttünk egy lovag, odaaraszolok a közelébe. Nem hiszem, hogy nagy segítség lennék még pálcával sem.
          - Nem voltam jó SVK-ból, párbajozásból sem. Van itt olyan, aki igen?
          Egy pillanattal később mindent és mindenkit beterít a liszt. Kíváncsi vagyok a végeredményre, mert csak így lehet esélyünk a túlélésre. No meg talán úgy, ha megtaláljuk a pálcáinkat, de az enyém jelenleg annyira kérdéses, hogy hol van, talán már nincs is egyben, épségben.

Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 06. 24. - 12:23:03
Az oldal 0.044 másodperc alatt készült el 23 lekéréssel.