+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Ma - 21:45:59 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Rayla Blake
B   e   n   j   a   m   i   n


l'inverno è qui

2000. december 21; Roxmorts; öltözet


Mire kivergődtünk a tömegből, addigra még legalább hatszor egymásnak lökdöstek az emberek, de aztán végre kijutottunk, bár a forrócsokim tejszínhabjában esett egy kis kár - meg a kabátunkban -, dehát efelett hajlandó voltam eltekinteni. Izgatottan leskelődtem körbe, hogy megpillantsak valami kajás bódét, még ha a fiú keze tele is volt mindenfélével. Na meg, ha már a srác... Siralmas. Komolyan, siralmas, hogy lehet valakinek ennyire rossz a kedve, costantemente?! Legalábbis, mióta egymásnak vergődtünk, olyan a feje, mintha megnyúztam volna a macskáját.
Úgy döntöttem, nem adok neki több időt depizni. Kirángatom a szarkedvből, mert hogy lehet már így viselkedni? Karácsony vaaaaan!
- Hát igen, eléggé éhes vagyok, de út közben az árusok feltankoltak kajával... - Én már kézen fogva húztam is tovább, mert kiszúrtam valamit a távolban. Kaja, kaja, kajaaaa...
- Úúúú! Szóval nekem is csak életunt fejet kell vágnom, és megdobálnak ingyen kajával? Ez de állaaat... - De amúgy tényleg, hát imádnám. Azért felvigyorogtam rá, hogy az életunt megnevezésért ne haragudjon meg, meg ilyesmik. Tulajdonképpen nem tudhattam, mire ez a nagy rosszkedv. És tovább gondolva, nem is volt hozzá közöm. De valamiért nem bírtam, ha szomorúak az emberek a környezetemben. Én is rosszul éreztem magam tőle. Talán a legtöbben nem gondolnák, de belém is szorult empátia, egy egészen nagy csuporral.
- De a mézeskalács emberem megszökött. - Na, hát említett empátia ide-vagy oda, ezen hangosan felnevettem, még a még depisebb feje ellenére is. Sőt, meg is kellett állnom, mert annyira elkapott a nevetés a szavaira. Megszökött! Végem!
- Zseniális - vigyorogtam szélesen. - Zseniális vagy, hogy csináltad?
Tényleg tudni akartam a titkát. Hogy lehet valaki ennyire lehengerlően bénán cuki?
Arresto, cukit mondtam?!
Na, hát gyorsan tovább is indultam, mert kiszúrtam egészen közelről egy kajás standot, és itt már nem álltam meg, előjött az éhes olasz énem, és át is verekedtem magam a tömegen a finom illatok irányába. Fel se tűnt, hogy a srác alig tud követni, csak mikor félig lihegve ért be, már a mindenféle finomság előtt állva.
- Válassz valamit... Meghívlak rá. - Felcsillantak a szemeim, ahogy fellestem rá. Óóóó, oké... hát rendben, nem fogok ellenkezni.
Azt hiszem, eddigi egész életemben több pénzem ment rá kajára, mint bármi másra, úgy összesen. De nem tehetek róla, életem az evés. Minél hizlalóbb, ráadásul, annál jobb. Ami elég gáz, na... De amúgy komolyan fogalmam sincs, hogy nem híztam még el totálisan. Tényleg egy kicsit többet zabálok a kelleténél... És igen, ezt nagyon nehéz bevallani, de hát na, elkapott az őszinteség, meg minden... Na, de inkább örülök, hogy jó géneket örököltem. El se hinnéd, hogy nézett ki világéletemben apu anyukája. Egész nap sütögetett - na mondjuk főleg nekem -, és az alakjáért szerinte hetven évesen is sok fiatal nő ölt volna. Szóval ja, a dolog valahova ide vezethető vissza. Na, meg anya is elég nádszál, ami azt illeti. Ha nem sportolnék, valószínűleg én is laposabb lennék, mint ez a pad itt előttünk.
- Hmm... Egy olyat szeretnék! - Valami hamburgerszerűség volt, más névvel, amivel nem volt kedvem bénázni az olasz akcentusságommal, így maradtam a jó kis, izgatott vigyoros bökdösésnél, aztán saját angyalomként pislogtam fel Benre, ahogy tényleg kifizette az adagomat. Hát, azért tényleg az a minimum, hogy felvidítom. De, hé... hé... LÁTTÁTOK?! Elmosolyodott, én láttam! Az már persze más kérdés, hogy a bemutatkozásomon, de hát na, mellékes, ha végre nem olyan savanyú feje vágott. A vonásai itt fel is ragyogtak, és egy pillanatra még el is merengtem az arcán.
Minden köntörfalazás nélkül, megállapítottam, hogy sokkal jobban áll neki, ha mosolyog. És erre az én ajkam sarka is felfelé görbült.
- Egészségedre! - A néni felém nyújtotta hamburgert egy kis szatyorban, valami pedig csillogott a szemében, ahogy a mellettem magasodó fiúra is felsandított. Kicsit felhúztam a szemöldökömet, de nem sokáig foglalkoztam vele, le sem esett, hogy milyen látványt nyújthatunk éppen, inkább csak a korgó gyomromra figyeltem.
Mire feleszméltem, már kézen ragadott, és ezúttal ő kezdett el húzni valamerre, én pedig addig még egy pár pillanatig, továbbra is azon a vigyoron agyaltam. Valami ismerős volt benne, fogalmam sincs, hogy mi, talán hülyeség, de elég volt ahhoz, hogy kicsit idegesítsen.
Egy padhoz huppantunk le, ahol ő is kipakolta a szerzeményeit, és be is mutatkozott.
- Vehetsz ebből is, egyedül képtelen lennék megenni...
- Vaóó... Ez király - pillantottam végig a kincsein, ahogy kicsomagolgattam a hambimat a zacskóból. Oww, nyami! Na de, talán kicsit gázul kéne éreznem magam a tény, hogy tudom, amiket most ide kipakolt, én simán betömném egyedül... Egy óra se kéne. Komolyan.
Aztán egyszer csak a zacskóból kirobbant néhány apró kis flitter, beterítettek mindkettőnket a rózsaszín kis papírdarabok, de ezen kívül, az asztalon hirtelen az összes egy kupacba húzódott, és nem elég, hogy néhány közülük kis vörös rózsafejjé változott, még apró, szívecske alakú, és azt hiszem... hm, igen, vanília illatú gyertyák is gyulladtak, nem törődve a hóeséssel.
Csak pislogtam az újdonsült randihelyszínre egy darabig, aztán fellestem Benjamin arcára.
- Ó... hát oké.. - Szavaimra pedig a legnagyobb nyugalommal, beleharaptam a hamburgerembe. - Hmmm! Isteni!
Tényleg az volt, minden klappolt benne. Kiélveztem a falatot, aztán megtöröltem a számat egy darabka, rózsaszín szalvétával, és a fiúra vigyorogtam.
- Kitalálom, még fagyöngy is van a fejünk felett... - Inkább fel se pillantottam, mert biztos voltam a válaszban. Helyette tovább eszegettem. Hát, engem nem különösebben zavar ez az egész hülyeség, amíg a kaja kurvajó...
Egy kis ideig csak kiéveztem a falatozást, az egyre finomodó hópelyheket, és a helyzet humoros gunyorosságát, amelyet én bevallom, egészen élveztem.
- Hmm... Benjamin... Ismerős vagy nekem... - jött aztán csak egyszer az ajkaimra, ha beállt köztünk egy kis csendes pihenő. Közben épp belekortyoltam a forrócsokimba. Persze,, úgy is beleéghetett az arca a memóriámba, hogy csak megpillantottam egyszer a folyosókon, de valami azt súgta, ennél többről lehet szó. - De nem különösebben rémlik, hogy honnan.

 2 
 Dátum: Ma - 21:43:06 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Merel Everfen
Kénytelen vagyok így, mit akarsz?

Te nyúltad le a felmosórongyot

Makroszálas felmosó: Isabelle Fuhrman

 3 
 Dátum: Ma - 21:21:23 
Indította Nathaniel Forest - Utolsó üzenet: írta Nathaniel Forest


Te írtad ki előbb!!!!!
Főzz nekem valamit, mire hazaérek.





 4 
 Dátum: Ma - 20:15:49 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mikhail Belot
Bár még nincs egészen itt a karácsony, de nem bírtam ki, hogy ne lepjem meg máris az én kis húzottamat:
Sophie-t

Előre is BOLDOG KARÁCSONYT NEKED!

Az első ajándékom egy kevés profilkép, mert hát abból sosem elég:




A második ajándékkupacom pedig néhány kupon, amiket 2001-ben játéktéren vagy chaten számonkérhetsz apucitól Men? (BÁRMIKOR):



 5 
 Dátum: Ma - 20:01:29 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mira L. Wyne
Sophie

A hajtincseim között átpislogva fürkészem Sophie arcát, ahogy egy pillanatra megfogja a kezem, aztán gyorsan el is engedi, próbálom megfejteni, mire gondolhat épp, és közben jól ráfogom a hideg szélre, hogy attól pirult így ki az arcom. Egyértelműen, ha jól néztem valamikor a térképet, itt még Massachusetts-től is északabbra vagyunk, ahol az Ilvermorny van, nem hogy Atlantától, aminek az otthonos, déli időjárásában felnőttem.
Persze nem sok időm jut töprengeni, a kezünknél, és valahogy gyomrunknál is fogva magával ránt minket a kanna, néhány, de még mindig túl sok másodperc alatt átpörgetve minket egy óceánnyi távolságon.
Négykézláb érkezek, és egyelőre csak fölülök, keresve az egyensúlyomat, és a tekintetem követi Sophie-t, ahogy ő egy falnak támolyog neki, láthatóan szédelegve. Összeszedem magam, hirtelen hátrébbotlok, ahogy a kanna ficánkolni kezd, és megpördülve elnyelődik a semmibe, gondolom vissza a brit partok felé, és ahogy ezt nyugtáztam, hogy igazából normális dolog, folytatom a szándékozott műveletem. Esetlenül fölkelek, és odatámolygok a lányhoz, megpróbálva gyorsan eltüntetni az aggodalmat az arcomról, a helyére húzni egy mosolyt, hogy üdvözöljem ideát.
Talán segít neki is, ha valami vidámabb témára terelem a figyelmét, nekem biztos segítene valamennyit.
-Az még kicsit odébb van- mosolyodok el mostmár magabiztosabban is, megnyugtat vidámabbnak látni Sophie-t, nem úgy, mint aki most szállt le egy olyan körhintáról, amit kifejezetten nem tűrt túl jól. -De már a következő megálló az lesz.
Csak egy rövid pillanatra, hagyom magam elveszni a lelkesedésében, abban a vidámságában, amire néha igazán tudok irígykedni, hogy ő milyen könnyen megtalálja, de amér nagyon hálás is vagyok, akárhányszor engem is maga után ránt a rám sokkal jellemzőbb aggodalmaskodásból.
-Biztosan az- helyeslek, egyelőre nem téve hozzá, hogy igazából a New York-i adventi vásárt én is először látom életemben, a városban se sokkal többször jártam még. Legutóbb nyáron, amikoris innen szálltunk hajóra... De!, Atlantában is ilyen szép szokott lenni a Wandwood Walk ilyenkor, azt már jól ismerem. Holnap oda is kimehetünk.
-Hát... azér az elveszéshez nem ragaszkodok...- teszem hozzá kicsit elmotyogva, de Sophie már magával is söpör, mint egy lelkes hullám. Auntie talpraesett lány volt már annak idején is, amikor egyedül nekivágott a szerencséjének Amerikában, azóta csak mégjobbá válhatott, úgyhogy biztos meg tud majd találni az ünnepi forgatagban. Remélem.
Be kell ismernem, könnyű belefeledkezni a hangulatba és ebbe a vidám lelkesedésbe Sophie mellett, hamar le is marad mögöttünk az aggodalmam, ahogy bevet minket a tömegbe.
-Ó. Hát, köszönöm.- Alig jutok szóhoz, és nem csak a felajánlás miatt, hanem... hát igazából mindenhogy a felajánlás miatt, a másik fele a szóhoz nem jutásomnak meg annak tudható be, hogy szómennyiségben is milyen lelkesen eláraszt a nagylelkű ötleteivel. Inkább csak mosolygok, mint nem is tehetnék mást, ha akarnék se, nem sokáig tudok úgy maradni mellette, hogy nem ragad rám is jókedv. Amér nagyon hálás is vagyok, ez óriási különbséget jelentett végig a Roxfortban töltött eddigi fél évem során, nem is tudom, hol lennék Sophie támogatása nélkül. Valószínűleg tartósan magam mögé bújva az egész ismeretlen világuk elől.
El is felejtem, bár amúgyis vonakodnák megemlíteni, illik-e ilyenkor, hogy talán váltani kéne ehhez az ötlethez pénzt, nem tudom, Sophie-nál van-e Dragot. És olyan rosszul jönne ki, hogy én adjak neki kölcsön arra, hogy engem vendégeljen meg. Meg talán jobb is lenne azt az összeget megtartani ilyenekre, mint hopp-por hazáig, ameddig a magam brit varázslópénzét fel nem tudom váltani amerikaira.
De legyünk pozitívak, Lu, tanuljunk Sophie-tól. New Yorkban vagyunk, a Macusa székhelye, és így a nemzetközi varázslóforgalom fő csomópontja, ráadásul egy adventi vásáron vagyunk, a tömeg fele turista lehet, biztos elfogadnak itt most Galleont is. Vagy miknek hívják még a különböző címleteiket. És ha nagyon más nem, Auntie-nál is lesz pénz, amint találkozunk vele, ővele máris cserélhet Sophie anélkül, hogy hülyén jön ki a dolog.
Nem kéne ennyire aggódnom mindenen.
-Jobban szerettem, amikor mind együtt voltunk,..- vallom be, magamat is meglepve, mennyire nyíltan bökve ki az őszinte gondolatomat, és gyorsan magamra is szólok fejben, hogy ne most kezdjek talán a családunk életének a bökkenőiről merengeni. -De igen, szép ünnep.
Elmosolyodok, arra számítva, hogy úgy kell összeszednem hozzá magam a korábbi gondolatokból, de az élénk, mosolygós arcra nézve magától is az arcomra költözik a mosoly. Azt már szóban nem merem hozzátenni, csak gondolatban sikerül, hogy nem csak az ünnep szép itt.

 6 
 Dátum: Ma - 19:30:16 
Indította Rayla Blake - Utolsó üzenet: írta Benjamin R. Fraser
1996
● RAYLA ●
⭃ Leugrunk a tetőről? ⥷





Esküszöm, még a húgomon is túltett. Mondjuk, ahogy hallottam, biztosan valami olasz, vagy spanyol vagy valami heves vérmérsékletű mediterrán vér hömpölygött az ereiben. Olyan biztos voltam ebben, hogy még e nyakamat helyeztem volna akár sárkány fogak közzé. Szóval igen, azt hiszem a végére már kezdett sajogni a hátam, de aztán csak megúsztam nagyjából a további csépelést, miután leszálltunk a seprűvel. Igazából kitartóbb volt a húgom, bár őt csak szimplán felemeltem a fejem felé, ha behisztizett, de ezt azért most kevésbé volt kedvem megtenni. Valahogy a túlélőösztönöm a mai nap kicsit erősebb volt a kalandvágynál.  Úgy pattant le a seprűröl, mintha égett volna. Jó, mondjuk nem mindekinek volt a szíve csücske a repülés... Hát na...
- Ezt egyszer még visszakapod, ne félj... Nem tudom, hogy, de visszakapod...
- Höh, hát hogyne, a lányok mindig ezt csinálják, de apa szerint, ha ilyet ondanak, inkább tetszett nekik... Valami ilyesmit mondott, amikor elmesélte, hogyan csórta el anya első csókját... Furák vagytok - mondtam vigyorogva, és eszembe jutott, hogy amikor ezt mesélte, anya fejbe kólintotta a fakanállal. A hógom meg elkezdett bőgni, hogy a csókolózás undi. Közben meg egy csomó lány itt is erről álmodozott. Sosem fogom megérteni a nőket. De én egy gavallér vagyok, és csak a megmentésük a fontos. Szóval húztam tovább, miközben ő ott mögöttem továbbra is ellenkezett. Én meg apámnak hittem, és azt gondoltam igazából tökre örül, hogy velem volt. Ezért röhögtem hangosan a további kiabálásán.
A konyhában aztán kicsit mintha változott volna a hangulata, nevettem magamban egy kicsit az összekoccanó manók láttán, aztán le is vágtam magam a székre, miután valami romantikus díszletet is kerítettek, csak vigyorogva fejet csóváltam. Lehet ezek tömegesen megnézték a Szuzi és Tekergőt. Attól még, hogy aranyvérű családban nőttem fel, szerettem a filmeket és a videójátékokat meg a képregényeket, ezt pedig velem nézette meg a húgom.
- Most akkor te vagy Szuzi és én tekergő, még jó, hogy nem tésztát eszünk - jegyeztem meg neki még vigyorogva, de erre aztán annyi választ kaptam, hogy kajás a fejem. Hát nagyszerű, de már pakolt is, pedig tökre hangulatos volt mindig is a konyhában enni, mindig ott a legjobb enni.
- Öröm volt a találkozó, fura, piros srác... Igen, elfelejtettem a nevedet. - Erre közben éppen eltaláltam azt hiszem a fejét egy sonkás-sajtos darabbal, mert ha már én is kajás voltam legyen ő is. Közben csak vigyorogtam, mert tök viccesen nézett ki, ahogy lóhalálában szökni akart előlem.
- Részemről a megtiszteltetés, verekedős mediterrán csaj - kacsaintottam is, mert apa azt tanította, azt a lányok szeretik. Bár a húgomnál teszteltem ott nem vált be, de ez a lány csak idősebb volt nála. - Benjamin vagyok és leszek is - tettem hozzá büszke fejjel.
- Amúgy meg,  én Rayla vagyok, ha esetleg érdekelt. Ja, és legközelebb lehánylak - tette hozzá, majd el is suhant. Mondjuk neki nem kellett olyan sokat mennie, mert a közelben volt  a Hugrások klubhelyisége. Erre csak integettem. Igazából elég rutinos voltam a lehányásban, mert amikor  ahúgom kicsi volt és vogyáznunk kellett rá Aidennel, nyakon hányt, és fülön. Szóval nem vagyok az akit elrettent az ilyesmi. Inkább azon törtem a fejemet, hogy lehetne addig idegesíteni, míg le nem hány. Aztán a seprűre szavaztam.
- Köszi a kaját - vigyorogtam rájuk végül én is, majd elslisszoltam a klubhelyiségbe, ahol a többiek vártak rám, és nekem szegeztek mindenféle kérdést, hogy hol voltam, meg hol nem, és mit csináltam és biztos elkapott meg meghalnak amúgy is. De aztán büszkén előszedtem a lapokat.
- Na, kérem a jutalmamat.
- Dehogy kapod meg, nem jöttél vissza időben.
- Nem is volt időhöz kötve, adjad a kajám - mentem közelebb elrettentő fejet vágva a társamhoz, mire mindeki a nyakamba zúdított egy halom csokibékát meg mindenféle édességet.
- De tényleg, hol voltál? - erre sejtelmesen elvigyorodtam és büszkén kihúztam magam.
- Randim volt a tetőn.

Köszönöm a tetőrandit!

 7 
 Dátum: Ma - 17:51:05 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Sophie Vanheim
208

 8 
 Dátum: Ma - 17:39:36 
Indította Rayla Blake - Utolsó üzenet: írta Rayla Blake
1996; Roxfort

B    e    n    j    a    m    i    n




Partire é un po' morire.

valahol a folyosókon, szeptemberben

itt már akad amire kell a piros betű


-  Mert az élet sokkal jobb, ha élvezed is, nem csak bőgsz, még ha gyűlölöd is most, biztos találsz majd itt valamit, ami miatt megéri jókedvűnek lenni.
Biztos találsz majd itt valamit... Mondjuk a mozgó lépcsők - amik nem mozgólépcsők - alatt, esetleg, amikor egy bagoly majdnem fejen szar az egyik folyosón átkelve, vagy miközben fura, sikító növények veszne körbe, meg mindenféle idióta és veszélyes dolog?
Morcosan beszívtam a levegőt és prüszkölve fújtam ki, hogy tökéletesen kimutassam a duzzogásomat, amelynek az oka egyértelmű volt. Nem akarok varázsló lenni. Ha nem költözünk vissza Angliába, akkor talán normális maradtam volna... És most nem hadoválna mellettem egy hiperaktív srác a botjával. Aaaa... varázsbotjával.
És ha már varázsbot, akkor persze van ennek egy nagyobb és hosszabb kiadása, amivel az én őseim még lépcsőt sepertek, nem, csessze meg, ezek repkednek vele! Mellesleg nem akarom tudni, hogy ez mégis hogyan lehetséges. A válasz felfogásához valószínűleg ki kéne nyitnom a varázslócsakráimat, amit nagyon nem szeretnék.  
Hát én nem tudom, ez a fickó miért gondolta azt, hogy majd nekem imponálni fog a seprűjével, ami nem elég hogy baromi ijesztő, de baromi kényelmetlen is, és te jóéééég, hát ha most nem halok meg, akkor tökre soha. Talán ez is volt a célja. Csúnyán beszéltem vele, szóval most lelök innen a jó magasból, én pedig kinyiffanok. Bár, ha azt nézzük, minden rosszban van egy kis jó... Talán csöppet fájni fog, de legalább nem kell itt szenvednem többet.
Ahogy aztán szorosan kapaszkodtam belé - és persze közben kitartóan ütögettem a talárom ujjával -, valamiért mégsem lökött le maga mögül, sőt, úgy éreztem lassan ereszkedni kezdünk. Azért le nem mertem pillantani, hiszen akkor talán saját magamtól leszédülök, aztán ehh.
Lassan tényleg földet értünk, de nekem addigra tényleg kavargott a gyomrom. Szent ég, ez undorító volt... Ezt akartad, kleptofantom? Hogy lehányjalak?!
- Na, most megmutatok neked egy írtó klassz helyet! - kurjantotta, és kézen fogva rángatott tovább. Na, nem, nem, én tényleg nem akartalak leokádni, de úgy látom, te nagyon erre vágysz...
- Ahhh! - fortyogtam, de akárhogy igyekeztem kitépni a kezemet a szorításából, mintha meg se érezte volna, csak vágtatott tovább előre. - Ezt egyszer még visszakapod, ne félj... Nem tudom, hogy, de visszakapod...
Talán nevetségesnek gondolta a fenyegetőzésem, de a helyzet az, hogy roppant bosszúálló személyiség voltam, az, aki folyton tervezget valami visszavágást. Szóval vigyázz... mit is mondott, mi a neve? Valami Jamin.
Szóval ráncigált egy darabig, át a kastélyon, és a végén bemásztunk valami festményen - érted! -, és hirtelen mindenfelé csak nagyon apró, fura, hegyes fülű izéket meg tányérokat láttam.
- Oh... - pislogtam elbizonytalanodva.
- Sziasztok! Kérhetnénk egy kis pizzát? - Na, ez bezzeg még mindig elemében volt. A kis törpök lelkesen bólogatva szétrohantak, néhányan még egymásnak is ütköztek, ami aranyos lett volna, ha nem tojtam volna be a fura méreteiktől. Szóval inkább hagytam, hogy a fiú egy asztalhoz húzzon.
Az egyetlen javára írható dolog az a pizza volt, meg amúgy is, éhes vagyok... Mindig éhes vagyok... De most még inkább. Abban viszont biztos voltam, hogy olyan finom pizzát még itt se tudnak, mint Olaszországban. Sehol nem csinálnak jobb kaját, mint ott, esküszöm.
Nemsokára ki is hozták a gőzölgő pizzát, kaptunk mellé valami limonádét, de még egy vázát is, benne virággal. Jaj, d romi...  Ő egyből tömni kezdte a szeleteket, én csak óvatosan nyúltam felé, de azért a finom illatok kezdtek fellazítani.
- Nos, ha a kajától sem leszel vidámabb én nem tudom mit csinálok. Néha le szoktam ide lógni, ha éhes vagyok, eddig egyszer sem kaptak el.
- Nagyszerű. - Már direkt nem is figyeltem rá, hogy idegesítsem, aztán felhúztam a lábaimat, és beleharaptam a pizza szélébe. Anyukám. Ez isteni... Direkt mindig a szélén kezdtem, hogy a legjobb része, a csúcsa maradjon utoljára.
- Imádok kajálni, de komolyan, anya szerint egyszer el fogok hízni, olyansokat eszem, de én egy fejlődő szervezet vagyok... - Valahol magamra ismertem, hogy ennek sem áll be soha a szája, és egy másik idősíkon, mi egész biztosan nagyon jó barátok lehettünk volna. Talán egyszer azok is leszünk, ki tudja? Ám most csak kissé rideg pillantást vetettem rá, annyi különbséggel, hogy már direkt, nem pedig a rosszkedvem miatt. Pizza felett nem lehet rosszkedvűnek lenni.
- Paradicsomos az orrod - közöltem akármilyen rendes válasz helyett, aztán ahogy bekaptam a pizza hegyét, az ujjaimat egy szalvétába töröltem. Ugyanezt a szalvétát nem gyűrtem össze, hanem kinyúltam, és még két szeletet kivéve magamnak belehajtogattam az anyagba, majd felpattantam. Ezeket most szépen felviszem a szobába, összebújok a macskámmal, és elfogyasztom, a saját kis csendességemmel, mindennemű varázsbotok nélkül. - Öröm volt a találkozó, fura, piros srác... Igen, elfelejtettem a nevedet. - Aprócska szünetet hagytam. - Amúgy meg,  én Rayla vagyok, ha esetleg érdekelt. - Felvettem a kis batyumat, és dacosan hátralöktem a hajamat, aztán megfordulva a kijárat felé indultam. Ám néhány lépés megtétele után megálltam és újra felé pillantottam. - Ja, és legközelebb lehánylak.
Itt a szám sarka mosolyra húzódott, ha látta, látta, ha nem, de én visszapördültem előre, és mostmár töretlenül folytattam az utat a hálókörletem felé, hogy tényleg megkeressem a cicámat és megegyem ezt az isteniséget.
Soha többet nem sírok... nem, hogy folyosón, de egyáltalán más előtt sem.



☼ Köszönöm a játékot! ☼

 9 
 Dátum: Ma - 17:08:14 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Rayla Blake
209

 10 
 Dátum: Ma - 16:04:56 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Margery Winters
210

Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 30. - 20:39:23
Az oldal 0.076 másodperc alatt készült el 23 lekéréssel.