+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Ma - 22:30:52 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
*
zene:SH - Like I Did

outfit


’Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Mikor a kezemért nyúl és szelíden elhúzza tudom, ennek sem lesz jó vége. Legalábbis ezt hiszem elsőre. Valahol elkámpicsorodom kissé, mert azt hittem legalább ez végtére jól sül el. De nem. Megint nem. Így ösztönösen lep meg a mozdulata, amivel körbeöleli a derekamat és felém lépve megölel. Pár másodpercig bambán pislogva magam elé fogom csak fel mi is történik. A karom ösztönösen mozdul végül és fonom köré. Kezem a hajába túr a barna tincsek közé igyekezve persze úgy, hogy ne tegyem teljesen tönkre a feltételezhetően nagy gonddal megalkotott frizuráját. Újra megérzem az édes finom illatát és nem tudok ellenállni neki. Ahogy megölel homlokát nekem támasztava úgy fonom szorosabbra körülötte a karomat és arcom a fejéhez hajtom le. Mélyen leszívom az illatát, ami egyszerre megnyugtató és csábító. Így már érzem, tényleg igazak a szavak, amik elhagyták ajakit. Tényleg nincs semmi baj. Hisz csak ő van meg én. Ketten egyedül a kietlen színpadon a félhomályban. Kellően,  tökéletesen idilli, hacsak nem babrálna ott a tudatom legmélyén, hogy mégis csak tilosban járkálunk (már megint). Meglepő módon azonban ez Roxfort esetében sokkalta jobban zavarna, semmit itt.
- Hát… csinálhatnánk valami olyasmit, mint az átlagos emberek, amikor randira mennek.
Ahogy elhúzódik tőlem, kénytelen-kelletlen hagyok neki teret és lazítok a tartáson. Lepillantok rá összevont szemöldökkel. A ráncok újra megjelennek, de ez most inkább újfent az értetlenségből adódik semmint a nem tetszésből. Már majdnem megkérdezem mire is gondol, mikor megelőzve folytatja.
- Menjünk el valahova. Ahol nem ismernek minket, és nem kell másokkal foglalkoznunk. Szombat este van, él az egész város, nem? Igyunk valamit. Vagy menjünk el táncolni. Vagy mindkettő!
Felnevetek halkan, de felszabadultan. Ez annyira nem Clementine Banks-es hogy az valami félelmetes. Ugyanakkor mégis, valahol megértem hogy erre vágyik. Tény, hogy jelenleg semmi de semmi tapasztalatom sincs abban, mit is szoktak egy randis csinálni (tekintve, hogy egyetlenre sem emlékszem és egészen idáig egyet sem neveznék ténylegesen annak), de azért biztosan nem egy kocsmába invitálják a lányokat. Feltételezhetően persze. Ha csak az illető nem Eric Lestrange, mert utána a lányok (meglehet a neve vagy a sármja miatt) rohannak bármerre. Szóval abszolút amatőrként igazából úgy vagyok vele jobb, ha Clemy-re bízom magam és... mondjuk úgy hogy sodródok az árral. Aztán csak kialakul valahogy valami. Szóval csak széles mosollyal pillantok le rá és bólintok.
- Hát rendben. Ha ezt szeretnéd persze. Igaz, kissé túlöltözöttek vagyunk talán, de... engem csöppet sem zavar.
A sejtelmes somolygásom igazán nem csak neki szól hanem az előre elképzelt helyzetnek. Lássuk be,jó eséllyel kinéznek minket mindenhonnan, de tényleg nem fog különösebben zavarni. Akkor meg semmiképp, ha ő jól érzi magát. Végtére is ez volt tényleg az elsődleges célom ma.
Lehajolok és egy apró puszit nyomok a szájára, azt a bizsergetően jó félét.
- De előtte még van egy feladatunk, ugye tudod?
Kérdezem totális komolyságot erőltetve magamra. Persze ez is mindössze egyetlen percig sikerül, mert utána újra elvigyorodom gonoszkásan és sokat sejtetően.
- Ki kell innen jutnunk, lehetőleg együtt, és épségben!
Hát na igen, nehéz eset ez. Oké tudom a kijáratot, legalábbis az egyiket. De arra több mint valószínű, hogy nyüzsögnek az emberek, szóval kell keresnünk egy másikat is. Mármint b opciót. Vagyis, nem ártana.
- Remélem van valami tipped merre induljunk.
Csillan meg huncutul a szemem, de csak egyetlen percig, mert utána elengedem teljesen. Kibontakozva az öleléséből nem olyan jó, de szükségszerű. A kezéért nyúlok, s megfogom úgy, hogy összekulcsolom az ujjainkat. Magamhoz emelem az így birtokba vett kezét és apró csókot lehelek rá.
- Na gyere, meneküljünk ki innen. Vár téged a táncos éjszaka Londonban!
Igazából fogalmam sincs merre fogunk menni és hol fogunk kikötni, de lehet jobb is így. Szavaimat újabb, az előzőhöz nagyon hasonló vigyor tarkítja, miközben elindulok vele hátrálva szelíden húzva kifelé. Végtére is bátraké a szerencse. Ma pedig, azt hiszem, igazán az leszek. Ha másért nem is, hát érte biztosan.



Köszönöm a játékot! Puszi

 2 
 Dátum: Ma - 17:31:48 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Clementine Banks

~ outfit ~


'Theatre doesn't last.
Only in people's memories and in their hearts.
That's the beauty and sadness of it.

But that's life. Beauty and sadness.'


Néha egész jól meg tudom tippelni, bizonyos dolgokra hogyan fog reagálni, de most egy kicsit tanácstalan vagyok. Általában jól esik, hogy velem ellentétben ő biztosabb szokott lenni abban, amit akar, mert így leemeli a vállamról annak terhét, hogy muszáj legyen nekem állandóan döntéseket hozni, de persze azért ez nem feltétlenül ideális felállás, hiszen nincs olyan, hogy két ember mindig mindenben egyetértene, és így természetes, hogy előfordul olyan is, amikor annyira nem örülök a terveinek. Úgy, mint most, amikor nem igazán tudok gombot varrni a javaslatára, meg igazából arra sem, hogy akkor most ezzel mit akar, vagy arra, mit jelent, ha visszautasítom. Tényleg nem tudom, mégsem tudok csendesen bólogatni, és belemenni akármibe, amikor a szívem nincs benne.
Egy kicsit akkor könnyebbülök meg, amikor visszafordul hozzám. Egy kis részem elképzelhetőnek tartotta, hogy egyszerűen húz maga után, hiszen elég egyértelmű, hogy megtehetné, ahogy azt is, hogy sértődötten itt hagy, hogy „akkor csináljak, amit akarok”, vagy valami hasonló. Nem azt mondom, hogy erre számítottam, csak azt, hogy most épp sok mindent, vagy inkább bármit elképzelhetőnek tartok, mert ilyen helyzetben, ilyen körülmények között még nem szerepeltünk együtt, és így minden kicsit másnak érződik.

Nem vagyok biztos abban sem, hogy megfelelően, és egyáltalán, érthetően fejeztem ki, amit ki akartam. Persze lehettem volna explicitebb, épp csak nem tudom, hogyan mondhatnám ki konkrétan, mit gondolok a ma estéről, valahogy úgy, hogy az ne érződjön teljesen úgy, mintha meg akarnám sérteni. Nyilván nem akarom. És nem is arról van szó, hogy ne akarnék vele lenni. Ha most mindketten azt mondanánk, hogy jó, akkor hagyjuk ezt a ma estét, és sértetten hazamennénk… hát, abba egy kicsit belehasadna a szívem. Én nem ezt akarom. Hiszen eleve azért vagyok itt, mert vele akarok lenni. Csak nem így. És nem itt. És nem úgy, hogy folyton átengedem neki az irányítást, még akkor is, ha nekem valami nem tetszik. Az kicsit sem lenne egészséges, nem…?
Úgyhogy kicsit aggódva várom a reakcióját. A „tudom” jelenthet jót, vagy rosszat is, ahogy éppenséggel ez a hatalmas sóhaj is, igazából lehet velem inkább bosszús, vagy mehetek az idegeire, minthogy tényleg „tudja”, mire gondolok. Ráadásul én nem tudhatom biztosra, hogy akkor most melyik eshetőségről van szó igazán. Kicsit hitetlenül el is húzom a számat arra, hogy nem lenne az nagy kaland. Á, nem, tényleg nem… de végül csak elér valami furcsa, félszeg megnyugvás. Noha tényleg nem tudom, tudja-e vajon pontosan, mi volt a bajom az este mostani részével, vagy tudja-e, miért éreztem magam nagyon is rosszul, de ahogy megigazítja a hajamat elmosolyodom egy kicsit - Semmi baj – mondom egyszerűen.

Elhúzom magamtól a kezét, de csak azért, hogy közelebb lépve hozzá a dereka köré fonjam a karjaimat, szorosan hozzásimuljak, és egy halk sóhajjal a szmokingja hajtókáján pihentessem meg a homlokomat. Csak egy percre. Mindig is szerettem, hogy magasabb nálam, és hogy ha akarok, voltaképpen olyan, mintha szorosan belébújva el tudnék rejtőzni az egész világ elől, míg biztonságban vagyok a karjai között, és ha egyedül nem menne, hát megtartana velük biztosan. De nem akarom megijeszteni, hogy valami rosszra gondoljon, amiért így kivonom magam a forgalomból, úgyhogy tényleg csak szusszanok kettőt, és egy egészen kicsit eltolom magam tőle, hogy felpillanthassak rá.
Pontosan én sem tudom, mire gondoltam, amikor megpróbáltam megvétózni az ő tervét, úgyhogy elgondolkodva pislogok rá, de azért valami csak eszembe jut - Hát… csinálhatnánk valami olyasmit, mint az átlagos emberek, amikor randira mennek – mondom óvatosan, hogy ha akar, bármikor félbeszakíthasson, de legalábbis akkor, ha hülyeségeket beszélek, hiszen arra nálam mindig van esély - Menjünk el valahova. Ahol nem ismernek minket, és nem kell másokkal foglalkoznunk. Szombat este van, él az egész város, nem? Igyunk valamit. Vagy menjünk el táncolni. Vagy mindkettő! – a gondolat végül még számomra is meglepő, de egészen fellelkesít. Egy olyan este, amilyen ez is lehetett volna, ha nem kell foglalkoznunk a környezetünkkel. Végül is, talán még nincs ehhez késő.

 3 
 Dátum: Ma - 15:26:47 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
*
zene:SH - Like I Did

outfit


’Lám, kívülünk is van még szerencsétlen:
Több bús látványt mutat e puszta, nagy
Színház még, mint a színt, melyben mi játszunk. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Indulnék. Tényleg. Eljutok egészen egy lépésig, de a másodikat már épphogy csak megtenném, mikor Clem keze szelíden de határozottan húz vissza. Nem tudok neki ellenállni, pedig képesnek képes lennék. Nemcsak az erőfölény miatt, hanem mert amúgy is én vagyok lendületben. Meglehet az a tény zavar, hogy nem akar velem jönni. És persze mindenre rásegítenek a szavai.
- Nem arról van szó, hogy ne mennék el oda szívesen...
A beálló csend nem túl jó előjel. Nem kifizetődő, ha ő így kezd egy mondatot, ennyit már tudok. Ó mennyire jól tudok!
- Csak talán ezt nem ma kellene megejtenünk, nem gondolod?
Nem ma? Akkor mégis mikor? Mikor lesz egy ennyire tökéletes minden más körülménytől mentes alkalom? Tudom jól, hogy kb soha. Mindegy, végtére is tényleg mindegy. Ezzel próbálom győzködni magam, ahogy félig visszafordulva felé pillantok. Mindössze vállat vonok, de inkább nem szólok semmit. Pedig kellene. Jó lenne valami értelmeset kinyögni, valamit, amitől nem egy ötéves durcás gyereknek érzem magam, de... nincs semmi kapaszkodóm. És maradok a durcás ötéves gyerek.
- Nem… nem csinálhatnánk valami egyszerűt?
Na erre a kérdésre fordulok teljesen vele szembe. Nagyjában pont oda, ahonnan elindultam. A kezét továbbra is fogom és a szemeimben meglepettség csillan. Egyszerűt? Mi lehet egyszerű? Mégis mit akar ezzel? Esküszöm nem értem.
Kicsit úgy érzem magam, mint mikor a húgom a rúnákat kezdte el magyarázni nekem. Ismerősnek tűnt a dolog (mintha előző életemben már láttam volna, és nem is tévedtem ezzel tulajdonképpen nagyot), de fogalmam sincs most miért nem megy a felismerésük. Egyszerűen képtelen voltam értelmezni. Megdöbbent a szituáció okozta hasonlóság, amit Clemmel vonható párhuzamba. Ismerem a lányt, tudom milyen, sejteni vélem minden egyes rendülését, de ma este... ma este mégis más. Hiába minden vélésem és 'tudásom' vele kapcsolatban, semmi nem úgy jön össze. Ez nemcsak hogy frusztrál, de aggaszt is. Nem akarok újabb rejtvényt, de ő kész tényeket sem mond. Így baromi nehéz. Voltaképpen képtelenség dűlőre jutni.
- Valami egyszerűt?
Ösztönösen kérdezek vissza. Nem azért, mert szeretek papagáj lenni, hanem mert... hát ez nekem magyarázatra szorul, sajnálom. Lehet én vagyok túl lassú vagy korlátolt, de fogalmam sincs a szavai mögöttes tartalmáról.
- Csak… arról van szó, hogy ez az egész este nem igazán olyan volt, mint amire számítottam.
Hát igen. Nem csodálom. Én sem. Hát remek.
- Tudom - nyögöm ki és összepréselem a szám. Ki kellene böknöm egy sajnálomot itt és most, azonnal, de... egyszerűen nem megy. Valahol fájnak a szavai, de tudom hogy jogosak. és most még az egóm és a büszkeségem is elbújik a vérmes igazság háta mögött. Mindössze mély levegőt veszek a plafon felé nézek. Hangosan felsóhajtok. Megadóan. Beismerően. Nem tudom felfogja-e, de igazából most ismertem el ezzel a gesztussal mekkorát is hibáztam, amiért... miért is? Hát... hogy nem tudtam jobban kezelni a helyzetet, azt hiszem.
- Nem igazán van kedvem újabb… nagy kalandokhoz.
- Jó. Elhiszem - bólintok aprót. - De ez nem lenne olyan nagy kaland, mindössze...
Elakadok. Nem lenne nagy kaland? Biztos? Hát azért lehet de. Ha számomra nem is, számára mindenképpen. Szóval most ott állunk ahol a part szakad. Mert mi is jön ez után? Fogalmam sincs. Az biztos hogy győzködni erről, már nincs értelme. És a kedvem is elmegy tőle.
- Hmm, hagyjuk. Megértelek. De... akkor mit szeretnél Napsugár?
Hangom immár lággyá válik. Ujjaim elengedik a kezét és felcsúsznak a csuklójára Szelíden simítanak végig finoman az alkarján, bíztatóan. Félek nem meri kimondani, amit akar, igazán valóban akar, noha... annyira fölösleges a félénksége.
- Mert én nem akarok visszamenni oda. Elegem van belőlük. Tudom borzalmas, sajnálom hogy elrángattalak.
Valahol elréved a tekintetem a szavak alatt. Már nem is Clemet nézem, vagyis nem az arcát. Tekintetem a nyakán és a haja szépívű vonulatainál állapodik meg. Tudom, hogy hatásosabb lenne, ha az aranypöttyökkel tarkított szemeibe mondanám ezt, de... szimplán képtelen vagyok. Ez végtére is érthető nem?
- Tényleg hiba volt. Én csak... - miért olyan nehéz kimondani, hogy vele akartam lenni? Hogy még most is vele akarok lenni? Csak vele? Nem tudom. Mindössze egy torokköszörülésre futja hirtelen. Megrázom a fejem szomorúan.
- Sajnálom hogy elrontottam az estét.
A végső beismerés egyáltalán nem dob fel. Mondjuk meglepő lenne, ha pont az ellenkezője történne.
- Milyen egyszerű dologra gondoltál? Nem igazán értem....
Ráemelem a tekintetem miközben kisimítok egy kósza tincset az arcából. Néma égető kíváncsisággal várom a magyarázatot vagy az ötletet, amivel előrukkol. Mert igazából kárpótolni akarom minden téren az elmúlt félóra kínszenvedései miatt. És képes lennék megtenni bármit érte. Legalábbis így hiszem. És ami a legfontosabb, így érzem.



 4 
 Dátum: Ma - 14:10:54 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Clementine Banks

~ outfit ~


'Theatre doesn't last.
Only in people's memories and in their hearts.
That's the beauty and sadness of it.

But that's life. Beauty and sadness.'


Biztosan csak magamat korholhatom azért, hogy én egyáltalán nem terveztem semmiféle holnappal. Vagyis nem is az, hogy holnappal. Bizonyára azért nem terveztem a holnappal, mert ténylegesen nem terveztem az éjszakával sem. Mármint… erről senki nem szólt semmit, ebben egészen biztos vagyok, nem én vagyok a hülye. Vagy ha igen, hát csak azért, mert talán számítanom kellett volna rá. (Mint annyi minden másra is, amire nyilvánvalóan nem számítottam, de most már egészen mindegy…) Kicsit szédítő egyvelegként pattognak a fejemben a gondolatok: Skócia, London, éjszaka, holnap, vendégszoba, akármi. Főleg az akármi.
Máskor talán nem is viselne meg különösebben ez a javaslat, vagy az akármi, ami vele jár, de kicsit úgy érzem, hogy mára kimerítettem a kalandvágyamat, leginkább maximálisan. Főleg, hogy semmi sem úgy sült el, ahogy jó lett volna (vagy legalábbis, jobb lett volna), és eléggé elveszve érzem magam. Valószínűleg nem fájna különösebben azt mondani, hogy „jó, menjünk”, de igazi örömmel sem töltene el, pedig ennek örömmel kéne eltöltenie. Hiszen nem arról van szó, hogy nem érdekel, vagy ne mennék el oda szívesen. Csak már bőven éjszaka van, nem érzem magam igazán jól, amin még az elmúlt tíz perc sem tudott teljes sikerrel változtatni, és hát… voltaképpen az egész este arról szólt, hogy azt csinálom, amit Mathias elvár tőlem, és ez, akármennyire is nem szeretném, hogy így legyen, kis tüskékkel hagy nyomot maga után a szívemben.

Hiszen ez kicsit olyan, mint hónapokkal ezelőtt. Hogy ő elvár dolgokat, többek között azt is, hogy én majd nem ellenkezem, és nincsen saját véleményem, vagy akaratom. De van. És azt hittem, ennél mostanra már sokkal jobban tudja ezt ő is. Hogy nem azért vagyok vele itt, mert ő azt mondta, hogy ez lesz, hanem mert itt akarok lenni, azért, hogy örömöt szerezzek neki. Csak hát, igen… azzal nem számoltam, hogy mekkora öröm lesz ez nekem, és hát a jelek szerint sajnos nem sok, de legalábbis, még annyi sem, hogy valami kis pozitívumot találjak az eddigiekben ahhoz, hogy legyen még kedvem bármi máshoz. Elhagyni a várost, meg a szárazföldet, példának okáért, de hát…
Igaza van, hogy rossz ötlet ez az egész. De nyilván le tudom olvasni az arcáról, hogy ez most őt bántja, és ettől idegesen rándul össze mindenem megint csak. Mert ha engednék neki, attól jól kellene éreznem magam nekem is, de tudom, hogy nem így lenne. És ez nem jó. Nagyon nem jó.
- Nem arról van szó, hogy ne mennék el oda szívesen – mondom kicsit komoran, ahogy jól érzékelem, most meg miért nem tud ő rám nézni - Csak talán ezt nem ma kellene megejtenünk, nem gondolod? – kicsit feleslegesen cseng a kérdés a színpad fényárjában, ezt még én is érzem, hiszen nem hozakodott volna elő a dologgal, ha ő ne gondolná másképp. Ha ez mondjuk eddig is feltett szándéka, és terve volt, jobban örültem volna, ha mondjuk előre szól erről is... voltaképpen így semmi értelme nem volt annak, hogy megszerveztem, egy barátnőmnél töltöm az éjszakát, ha nem akarnék innen haza hoppanálni, mert talán apa megneszelné, amikor hazaérek, és nem vagyok egy nagy átöltöző művész, hogy esetleg ne bukjak le pont akkor, amikor hazaérek, úgyhogy terveztem ezzel is. Váltóruhával. Meg ilyesmi. Azzal mondjuk pont nem, hogy valahol egészen máshol éjszakázom.

Megfogom a kezét én is, de ezúttal egyáltalán nem mozdulok, amikor elindul. Van némi irónia abban, hogy igazából én vártam volna tőle valami kis vigasztalást, de e helyett most igyekezhetek azon, hogy én engeszteljem ki őt, ami igazán nem igazságos. Csak finoman tartok ellent, egészen gyengén húzom visszafelé. Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát, gondolom. És hát igaz, ami igaz, egyetlen szóval sem fejeztem ki igazából, hogy mennyire nem azt kaptam, amire „befizettem”, és nem csak az itteni társaságtól, hanem éppenséggel tőle sem. Nem mintha ez most ideális hely és idő lenne ilyen beszélgetések lefolytatásához, de hát mit csináljak?
- Nem… nem csinálhatnánk valami egyszerűt? – kérdezem egy kicsit keserűen, pedig igyekszem nem hagyni, hogy túlságosan is eluralkodjon rajtam az a számos kellemetlen felismerés, amit ma kellett megtennem. Róla, rólam, rólunk, arról, hogy talán nem mindig jó, és nem mindig elég, ha szerelmes vagyok. Mert azt hiszem, az vagyok. Még most is, hogy kicsit csalódottnak érzem magam, amitől csak rosszabbnak tűnik minden - Csak… arról van szó, hogy ez az egész este nem igazán olyan volt, mint amire számítottam – ismerem be némi lehangolt kelletlenséggel. És akkor még igazából finoman fogalmaztam - Nem igazán van kedvem újabb… nagy kalandokhoz – kis híján azt mondom, hogy kihívásokhoz, de még időben észbe kapok. Pedig pont úgy érzem magam. Mintha folyton meg kéne ugranom valami képzeletbeli lécet, de még a közelébe sem jutok, hanem folyton csak elbukom.

 5 
 Dátum: Tegnap - 14:36:23 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
*
zene:B- Voltaire  

~outfit~


'Well, hello there, little boy! Don't be shy!
Step right up! I'm a reasonable guy!Brains, brains, it's okay!
It's not a matter if it isn't gray.
And if at first they thinks it's strange,
they won't think twice if they don't have a brain!'



~~~~~~~~*~~~~~~~~


Visszafogom a feltolulni és kirobbanni készülő röhögésem. Ahogy a lány cinikusan betűzi a nevét az több mint mókás. A banya meg még rá is kontrázik. Némán szemlélem a jelenetet. Én ugyan el nem betűzöm az enyémet. Még a végén helyesen írja le és megtalál. Na köszönöm de nem! Inkább látnék más vendéget a házamban. Ennek a libának is lehetne több esze... na de mit vár az ember a griffendélesektől! Jellemző! Bátrak és nagy a szájuk. Ennyi.
Azért látványosan meghőköl Dakota a Bolton név hallatán, amit nem tudok hova tenni. Igazság szerint fél perc alatt elfog a kíváncsiság, de inkább lenyelem. Nem épp itt az ideális helyszín kifaggatni őt erről.
- Mathias Nagyonszépfiú Montrego. –
- Hahhh!
A szemem forgatom látványosan. Tudom, hogy gúnyosnak és sértőnek szánta még akkor is ha a hangjában nem vagy csak kevés színezet érződik ki. Igazi profi lehet ez a csaj, de azért nekem sem kell a szomszédba mennem hogy felismerjem az utálat nyilvánvaló jeleit. A kérdés csak az mivel vívtam ezt ki a múltban? Esélyesen nem az elmúlt kőkemény tizenöt percben szereztem ezt az érdemet. Szóval marad az, ami nálam a totál sötétség bugyraiba süppedt. Remek!
– Menjetek csak. Mondanám, hogy a viszont látásra, de ilyet senkinek sem kívánnék.
Hállelúja!
Nekem aztán nem kell kétszer mondani. Rögtön indulok is arra, amerre az irányt kijelölte nekünk. Dakotának meg van annyit sütnivalója hogy bőszen, szorgosan követ is. Persze azért csak nem tudja megállni hogy ne szóljon vissza. Már hogy úgy félig. Megtorpanok és hátrapislogok a vállam felett, noha szívem szerint itt hagynám a fenébe.
- Megőrültél?
Förmedek rá rögvest amint visszatekintve indul el irányomba. Arcomon a nemtetszés minden jele megmutatkozik.
- Komolyan nem értelek! Minek provokálni? Ahelyett hogy örülnél hogy végre nem kell itt dekkolnunk!
Dohogok méltatlanul. Valahol jogosnak érzem a haragom. Nem bírok tovább itt egy percet is elidőzni szóval mérgesen fordulok el tőle és indulok meg nagy sebbel-lobbal de csak két erőteljes lépést. Utána inkább bevárom, mert a kíváncsiságom eddig bírta.
- Eszem megáll hogy te ide fogod járatni a lányodat! Én biztos nem teszem!
Elhúzom a szám. Hát na igen, a kastély nem a szívem csücske és lássuk be, aig várom hogy megszabaduljak a falai közül.
- De persze te tudod! - unottan vonok vállat. - Amúgy nem is tudtam hogy anyukád Bolton. Akkor ő is volt olyan szerencsétlen mint mi!
Biccentek vissza a banya irányába. Hát igen, csoda hogy kikeveredtünk. Igazából azon morfondírozok hogy hány életképtelen egyén kerülhetett erről a folyosószakaszról kitikkadva az éhhalál szélére Madame Pomfrey kezei közé? Tiszta gyilkossági kísérlet, de komolyan!
Amint egy újabb szakaszra fordulunk be, ahol már színek és fáklyák fénye tölti be a teret kissé megnyugszom. Mostmár tényleg eltalálok a pincéig, legalábbis remélem.
- Öhm, hát nos... kösz hogy 'megmentettél'! - vigyorodom el, amit barátságosnak szánok, de persze ő tuti nem ennek fogja értékelni.
- Tudod felháborító egy dolog, hogy a macskád jobban kedvel, Brough! De majd alkalomadtán elmesélhetnéd hogy miért is.
Úgyse fogja, fölösleges vesződés. Minden esetre azt hiszem részemről ez lesz a végszó, mert... most mit kezdjek vele? Nem fogunk hosszadalmas eszmecserébe kezdem úgy érzem. Minden esetre a macska fejt megvakarom, a lánynak meg biccentek egyet amolyan (soha)viszontlátásként és amennyiben nem állít meg nyomban elindulok arra amerre sejteni vélem a pincét. Persze szívből remélem hogy nem egy újabb váratlan randevúba sétálok bele egy újabb rusnya banya társaságában.


 6 
 Dátum: Tegnap - 11:22:10 
Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
*
zene:LP- The Catalyst

outfit


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


– Amúgy sem mehettél volna be oda csak úgy… egyedül.
Felhorkantok. Mégis minek néz engem? Pisis ötévesnek,, aki nem mert bemenni egy ivóba? Ugyan már! Melyik évezredbe élünk? Nem vagyok holmi gyönge nő, hogy fülem behúzva reszkessek némi csúnya arctól. Igaz, ami igaz esélyesen vesztenék egy párbajban, de nem a tudásom hiánya sokkalta inkább a tapasztalatlanságom miattt. Még annak ellenére is hogy szembenéztem egy dementorral és egy viharmadárral, esélyesen elpáhol pár orsszarcú csürhébe verődött tolvajszerű csempész. De amit meg kell tenni meg kell. Vagyis csak kellene, mert a lehetőség ugye szépen tovapukkant a mamlasszal együtt. Szar ügy.
A gondolom-ra kikerekednek a szemeim. Gondolom? Most komolyan? Ennyi? Ennyi a válasz erre a kérdésre? Na ne már! Azt hittem nagyobb lelkesedésbe ütközöm, vagy amolyan tipikus Elliot féle elégedett művigyorral találom szembe magam. Ami olyan pimaszul jól is áll neki a kisfiús bilifeje ellenére. Ehhez képest ez a "szerénység" szó szerint letaglóz.
- Azt hittem tudod is... - köpöm ki a szavakat vicceskedve. Nem akarom bosszantani, de nehezen állom meg hogy ne tegyem. Annyira a véremben van (lehet Eric miatt is) és ő annyira jó partner ebben. Ám Elliot már rám sem figyel, mert leköti a kocsma ajtaján kiszédelgő figura.
– Ez Henson.
A névre odakapom én is a fejem. A szemeim összeszűkülve méregetik a kellően ittasnak tűnő alakot. Remek. Soha senki nem mondta O'Marának hogy egy részeg varázsló veszélyes?
Ösztönösem Clemy jut eszembe, mikor én próbáltam neki totál ködfátyolos állapotban boglárkát varázsolni.
– Mindig Normannel együtt távozik a Vakegérből…
Nem is a szavak sokkalta inkább a suttogás ránt vissza a valóságba. A jelenben semmi szívderítő nincs. Bűzös sikátor Elliot meg én, a piszkos kőfalnak dőlve és egy alakot lesve. Annyira idilli kép. Annyira aranyvérűhöz illő. No de a táskám tele van kinccsel amin jobb túladni tényleg. Szóval félreteszem a finnyázásom kénytelen-kelletlen.
Némán elfojtom a feltörni készülő röhögésem mikor O'Mara napszemüveget húz elő és magára teszi. Olyan érzésem van komolynak akar látszani, mégsem sikerül. Inkább csak magamban jót mulatva lépek ki utána a fal takarásából és egy kicsinyke fél lépésnyi távolságra lemaradva tőle követem. Igyekszem természetesnek látszani, bámészkodni jobbra meg balra. Mintha csak mindennapos lenne errefelé a jelenlétem. Pedig nem.
– Gyanús ez az egész. Ha még egyszer megvernének, ne keménykedj inkább…
Cöh! Na ennyit a háláról. A szemem forgatom a szavakra. Hát jó, ha azt akarja hogy péppé zúzzák a fejét én igazán nem állok az útjába. Sőt. Élvezettel fogom nézni hátra dőlt kézzel. Mr. Kiskirály parancsa teljesítve!
- Ahogy óhajtod! - közlöm színtelenül miközben rápillantok. Kíváncsi vagyok mit forgat a fejében.
- Mégis mit akarsz most tenni?
Gondolom hogy csapdát szimatol. Hülye lenne ha nem. Márpedig Elliotról sok mindent el tudok mondani rövid de tartalmas ismerettségünket követően, no de ezt... ezt nem. Megvan neki a magához való esze. Én viszont tényleg nem ismerem ezeket az alakokat. Elsőre azt feltételezném hogy ilyen körülmények között olajra lépne, no de itt vagyok én (bár ezek szerint csak hátráltatom őt semmint segítem) és evidensen a kincsek. Már csak a hiúsága miatt sem fogja hagyni hogy az eredetileg eltervezett kis bevételi forrásunk kudarcba fulladjon. Ez pedig igazán jó lenne, mert nem akarom hogy valami minisztériumi söpredék előszedjen tiltott varázstárgyak birtoklásáért. Még akkor sem, ha vannak kapcsolataim. Sok és jó. Mégsem életbiztosítás semmi sem. Még most sem. Mert igaz béke van vagy valami olyasmi, de a múlt nagyban rámyomja a bélyegét a jelenre. És ezt még a bolond is tudja. Én meg pláne, hisz csak amnéziás vagyok.


 7 
 Dátum: Tegnap - 10:38:55 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Esmé Fawcett


          Nem is tudom szavakkal kifejezni mennyire vártam már ezt a napot. A megjelenés örömére adott buli, a varázsvilág minden szegmensébe eljutott. Örülök, hogy ezúttal nem csak felnőttekkel találkozom, hanem gyerekek is vannak bőven. Mivel a szakmai kritikusok véleményét már hallottam, kíváncsi vagyok azokéra, akiknek igazán készült ez a könyv. Így mikor nem egy látszólag nagyon fontos emberrel beszélgetek, akkor félrehívok néhány gyereket, vagy csak igyekszem kicsit kikerülni a látókörből velük, és alaposan átbeszéljük a dolgokat. Érdekes látni, ahogy ők látják ezt az egészet. Örülök neki, hogy megkérdeztem a véleményüket.
          Annak örülök a legjobban, hogy sikerült a könyv főszereplőjével is találkoznom, még akkor, mikor az illusztrációk készültek. A legnagyobb segítség volt, hiszen a képekről nem lehetett teljes egészében lemásolni a mozdulatait, a mimikáját, de ahogy Nathaniel is mondta, elégedett és én is. Azt hiszem, Anson ötlete volt ez a hely, de ebben végül nem vagyok biztos. Viszont akárkié is volt, egy zseni. A kiadóban töltött időm alatt voltam már könyvbemutató partin, de ez messze felülmúlja az összeset. Lehet ennek az az oka, hogy ezúttal a muglik számára nem nyitott a parti.
          A nap előre haladtával viszont érzem, hogy egyre jobban fáradok. Vendégként teljesen más részt venni egy ilyen eseményen. Szerencsére órát nem vettem fel így fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, mire elkezdenek a vendégek szállingózni. Szerencsére Phillip is eljött, így látott egy keveset abból, amiből korábban nem tudtam neki mutatni. A személyes varázsomból. Mert úgy gondolom, hogy sikerült elvarázsolnom néhány vendéget. Mást pedig nem is kívánok már.
          Teljesen kiszáradok mire az utolsó vendég is kilép az ajtón. Ugyan ittam nap közben is, de a sok beszélgetésben, amikor inkább arra volt mindenki kíváncsi, hogy most hogyan változik a helyzetem majd, milyen jövőt képzelek el magamnak és megköszöntem a gratulációkat, nem igazán volt rá időm. Talán azokban a lopott percekben, mikor a gyerekekkel voltam. Valami azonban így is hiányzott. Nem tudnám megmondani, hogy mi, de valami nagyon.
          Főnököm hangjára felé fordulok, és hasonlóként teszek, mint ő is. Elveszek egy üveg kólát a tálcáról, és úgy helyezkedem, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni, ne kelljen senkinek se kicsavarodnia. Elmosolyodom én is, hiszen ez a diadalpihenés már mindannyiunknak megjárt. Adának is, aki számomra hihetetlen módon volt gyerek és felnőtt egyszerre.
          - Mindig ennyire macerás egy bemutató? – kérdem, mielőtt belekortyolok az italomba.
          Aztán hagyom is beszélni őt. Ledobom a cipőmet, kicsit kényelmetlen már ennyi állás után. Elmosolyodom a dicséret hallatán, de igazából tudom jól, hogy az ő irányító kezei nélkül azért közel sem sikerülnek ennyire jól ezek a képek. Aztán egy pillanat alatt fordul egyet a gyomrom, ideges leszek és a szomorú. Már tudom, mi hiányzott nekem annyira. Úgy volt, hogy Elliot eljön ma, de a szakításunk miatt végül nem hívtam meg. Hallottam pletykákat arról, hogy látták benn a kiadóban, de akkor épp otthon dolgoztam, így esélytelen volt, hogy találkozzunk. Azért egy mosolyt erőltetek magamra, nem szeretném, hogy nagyon látszódjon magamra, hiszen van jó hír is abban, amit mondani készülök.
          - Köszönöm. Bevallom nem számítottam ekkorra sikerre. Ennek az oka gondolom érthető. Gyakornokként igazából már annak is örültem volna, ha egy képem sikerül, nem egy teljes könyv illusztrációja.
          Igazából volt már korábban is egy, amiben segédkeztem, de annak a minősége ehhez képest eléggé eltörpül. Nem mondom, hogy olyan rossz lenne, mert nem hoz szégyent a kiadóra, de tényleg ég és föld a kettő.
          - Ami azt illeti, nagyjából már körvonalazódott a jövőm, és szeretnék szabadúszóként tevékenykedni. Egyelőre van egy mecénásom is, aki segít. A bemutató után az általa kért képet fogom elkészíteni. Úgy érzem, az egyhelyben ücsörgés nem az én jövőm hosszú távon. Szeretem megragadni a pillanatokat, és ehhez mozognom kell, szinte folyamatosan. Természetesen bármikor dolgozok veled egy újabb projekten majd, a kiadó mindig is elsőbbséget fog élvezni.
          Lehajtom a fejem. Hogy milyen más támogató közegem van most? Semmilyen. Anya egyelőre úgy vigyáz rám, mint mielőtt a Roxfortba kerültem, de hamar vége lesz remélem, mert az én lakásom már kezd kicsi lenni kettőnkre. Ráadásul semmi magánéletem se lesz addig, amíg ott lakik nálam. Veszek egy mély lélegzetet, majd újra a főnököm tekintetébe szúrom az enyémet.
          - Egyelőre nincs párom, akinek támogatnia kellene. A projekt kezdetekor Elliot és én… - Egy kicsit elharapom a mondatot, de csak azért, mert nem szeretnék hazudni, de nem is tartozik mindenkire az oka. Így is sokan tudják már. – Szóval, szakítottam vele.
          Igen, ez fedi az igazságot. Azóta nagyon sok minden történt, és úgy érzem, talán jobb is így. Most nem tudnék neki annyi figyelmet szentelni, mint amennyi jár neki. Mostanra már úgyis túltettem magam rajta, bár az a bizonyos találkozás eléggé megviselt, amit Bria szervezett le nekünk. Megpróbálom terelni a témát kicsit, ha nem jön össze, akkor az sem gond.
          - Most biztos büszke vagy Adára. Ugyan csak néhányszor találkoztam vele, de mindig csodálkozok rajta, hogyan tud ennyire felnőtt lenni, miközben még gyerek. Tényleg nagy megtiszteltetés ezen a történeten dolgozni bármilyen formában. És főleg, Adával együttműködni.
          Ansonra nézek, aki szemmel láthatóan feladta, hogy a pakolás majd elrendeződik magától. Többet kéne pihennie, de szerintem ezt nem csak én gondolom így.
          - Esetleg tervezel mostanában egy másik könyvet, amit illusztrálni kéne? – mosolyodom el.
          Nem mintha azt gondolnám, hogy innentől egyenes úton enyém az összes Nathaniel Forest könyv illusztrációja, de örömmel fogom belevetni magam egy újabb megmérettetésbe. Kicsit ürességet is érzek most, hogy elmúlt ez a nagyon pörgős időszak. Nem tudom, mihez fogok majd kezdeni a szabadidőmmel. Egyedül. Igazán csak ekkor jut el a tudatomig az, amit eddig fel sem fogtam a munka miatt. Egyedül. Kicsit elfordulok, hogy a táskámban kutatva megtaláljam a zsebkendőmet. Nem akarom, hogy Nathaniel sírni lásson.


 8 
 Dátum: Tegnap - 09:12:56 
Indította Reed Lancaster - Utolsó üzenet: írta Reed Lancaster


Éreztem, hogy Batsában némi feszültség dolgozik, ám nagyon is próbálja magában tartani. Nem, nem akartam, hogy ez legyen… szerettem volna, ha bebizonyítja apámnak: igenis egy pár vagyunk és nem tud semmivel sem szétválasztani. Azonban elhangzott egy olyan mondat, amitől féltem. Sosem beszéltük meg, hogy mennyi idős vagyok s én is csak az újságok lapjain szembesültem azzal a bizonyos huszonhetes számmal, ami rá vonatkozott. Tudtam, hogy túl fiatal hozzám, más vágyai vannak és nem is erőltettem volna soha rá azt, ami a célom volt. Ha választanom kell egy gyerek, egy nagy család és Batsa között, gondolkodás nélkül ragadnám karon őt és vonnám magamhoz.
Nem gondoltam volna, hogy léteznek ilyen érzések. Minden olyan természetes volt vele, olyan könnyű… Flavien ellenére is úgy éreztem, összetartozunk, már a kezdetektől fogva. Nem követeltem tőle semmit, sem házasságot, sem gyerekeket, egyszerűen csak vele akartam lenni és támogatni a munkájában. Ha pedig nem voltunk együtt, akkor csak álmodoztam róla vagy éppen a következő találkozásunkat terveztem. Azt hiszem boldog voltam igazán a helyzetemben és nem vágytam sokkal többre, habár apám szavai pofonként értek. Valahol jogos volt a felvetése – ha nem lett volna erőszakos és bántó mellé –, hiszen én vagyok az utolsó Lancaster, akinek még talán van esélye gyermekre.
Én pedig nagyon szeretném, hogy azok a gyermekek, az én gyermekeim legyenek. A mi közös családunk. A jövőnk.
Batsa felé fordultam. Valami különös elhatározást láttam az arcán, mégis különös volt az egész helyzet. Nem erre számítottam tőle, hiszen egy gyerek nála a karrierje végét is jelenhetné… és én azt nem szeretném. Jó abban és tudom, hogy szereti. A legfontosabb, hogy ő legyen boldog – futott végig az agyamon.
Hogy fiatal vagyok, lehet. És igen bevallom nem gondoltam bele abba, mennyi időm is van kiélvezni a boldogságot kettesben. De Reed társa kívánok lenni. Ehhez pedig hozzátartozik egy bizonyos fokú kötelesség is, amit azt hiszem könnyedén teljesítek… Szeretem Reedet. Szóval, ahogy maga fogalmazott, bármikor szívesen belehúzok abba az utódgyártásba. Kérem, jelezze, hogy mennyit kíván és milyen neműeket, illetve, hogy hány éven belül vagyok köteles felmutatni az egész eredményt.
Elmosolyodtam az utolsó mondaton. Éreztem, ahogy megmarkolja a derekamba, a kardigánt kicsit meggyűrte. Ahogy ránéztem, láttam, hogy elpirul a kifakadása nyomán. Erre semmi oka nem volt, a legszebb dolgot mondta… soha, senki sem áldozta volna be a saját dolgait azért, hogy az én célomat teljesítse és ez valahol meghatott. Megmerevedtem, mintha sóbálvánnyá változtattak volna. Csak figyeltem őt, a szépívű arcát és közben megint értetlenkedtem egy rövidet magamban: Megérdemlem én ezt a csodát?
A düh azonban áradt belőle és láttam, hogy a szemei is könnybe lábadtak. Ezt nem akartam… hogy apám ennyire megsértse, tudom jól mire képes. Én ezt hallgattam gyerekkoromtól kezdve. Megszoktam, így szerettem őt, de Batsának ez idegen. A bátyjával való találkozás után ugyan csak feltételeztem, hogy szerető, támogató családból származik. Neki egy igazi Lancaster gőgje és ridegsége már-már tényleg bántó lehet.
Semmi baj, nyugodj meg – mondtam és csókot nyomtam az arcára.
Közben ott dolgozott bennem az az érzés, hogy igen: ez a nő kell nekem. Elhatároztam, hogy akármi is lesz, akármit is mond apám, már nem fogom elengedni. Mindent meg fogok tenni, hogy magam mellett tartsam és igazán boldoggá tegyem. Soha senki sem állt ki mellettem, a kapcsolatunk mellett ilyen szépen, akárhány nővel is volt dolgom korábban.
Velem nem szoktak így beszélni… – dörmögte magában az apám és vékony ujjaival a takarót gyűrögette. – Én Lancaster vagyok, nem tűröm az ilyesmit.
Batsa hangja zavartá vált. Nem hiszem, hogy apám pampogása miatt, inkább a korábbi kirohanás miatt – ami egyébként teljesen jogos volt részéről.
Úgy érzem megvan a kellő szeretetünk, meghittségünk, bizalmunk, sőt még vagyonunk és segítségünk is a gyermekvállaláshoz. Reedért megtenném, bármikor. Így azt hiszem ez, pont úgy, ahogy a vérem sem, nem indok arra, hogy távol tudjon tartani tőle. Bár úgy hiszem erre, nem létezik megfelelő indok.
Csakhogy maga még mindig nem aranyvérű, Ms. Welch – magyarázta apám és már jött volna a folytatás.
Megköszörültem a torkomat és kicsit megemeltem a hangomat: – Apa, elég legyen! – nyomatékosítottam a tény, hogy ebben akkor sem fog ő dönteni. – Batsát szeretem és nem fogom megváltoztatni a véleményemet még a te kedvedért sem.
Egy pillanatnyi csend állt be. Az öreg rám emelte a kék szemét, ami pont ugyanolyan volt, mint az enyém. Éreztem, hogy egy kicsit végre zavartá válik. Nem válaszolt, csak lassan bólintott. Fintorgott is egy kicsit, de ettől a perctől kezdve biztos lehettem benne, hogy némi morgás mellett ugyan, de nem fog beleszólni a kapcsolatunkba.
Mikor látogat meg anyád? – váltott témát és ezért őszintén hálás voltam végre. – Őt is meg kéne ismernie, kedvesem. Remek asszony. – Fordult Batsa felé.
Nagyot nyelve vettem tudomásul, hogy megint itt tartunk. Megint nem tudok semmit sem mondani, csak hallgattom, ahogy anyámat még mindig a feleségének hiszi és az egekbe magasztalja. Valahol tudtam, hogy ő már nem él. Minden porcikám érezte, a nevére kihagyott egy ütemet a szívem.

 9 
 Dátum: 2017. 08. 17. - 21:53:27 
Indította Reed Lancaster - Utolsó üzenet: írta Batsa Welch

REED LANCASTER
Mindig melletted

Talán az arcul csapás fájhat ennyire. De nem tudhatom, sosem kaptam visszakézből pofont… És most talán mégis megérdemeltem az öregember szavait. Egy pillanatra igaza volt. Ott álltam Reed karjával vállamon és megint egy kislánynak éreztem magam, aki nem gondolkodik racionálisan. Lehet, hogy csak egy gyermeteg álmot követtem az elmúlt hónapban. Valamit, amit mindig is nagyon szerettem volna és, amit sosem kaphattam meg. Hát nyúltam érte és kapaszkodtam belé, abban a pillanatban, amikor elém vetette a sors. Lehet tényleg csak egy kislány volnék? De hát szeretem Reedet… Mégis mennyit tudnék megtenni érte? Készen állok én már erre?

Félve Reedre pillantok, bár nem akarom, hogy lássa a pillanatnyi zavart arcomon… Az első találkozásunk, legelső pillanatában tudtam, hogy körülbelül tíz év lehet közöttünk. Egész egyszerűen látszott az a sokévnyi komolyság a férfi arcán, amiről tudtam, hogy az enyémről nagyon is hiányzik… Nem véletlen gondoltam őt házas embernek, aki mögött egy kedves nő tartja fent a nyugodt hátteret. Aztán mégse kérdeztem meg sohasem a korát. Nem érdekelt, mert így is boldog voltam, a számok úgy gondoltam nem jelenthetnek nekünk túl sokat. Talán önzőség volt tőlem. És ettől éreztem magam annyira gyermetegnek és zavartnak. Lehet más gondolt volna rá, hogy Reed nem ér rá várakozása. Nem ér rá arra, hogy egy nő felnőtté érjen az ő kedvéért.
Én viszont már egyszer bebizonyítottam, hogy ha az álmaimat követem, be tudom teljesíteni őket. Nem akarták, hogy kviddicsezzek, sokan voltak, akik ott álltak fölöttem várva a kudarcom. Gyerek voltam, mégis nyertem. És most már nem vagyok gyermek. Az álmaim igenis reálisak és teljesíthetőek voltak. Én pedig bármit megtettem volna értük.

Elhúztam ujjaim a sütis doboztól és a vállamat átkaroló ujjak közé fűztem őket. Tekintetemben megint ott volt az elszántság, amivel kész voltam harcolni értünk. Érte. A férfiért, akihez foghatóval sosem találkoztam, és akit boldoggá akartam tenni. Boldoggá és elégedetté, minden téren. Nem vágytam másra, csak, hogy mindent megadhassak neki.
Ismét az öregemberre néztem. Próbáltam nem túl harcias lenni, szóval kifújtam a levegőt és remegő énem is próbáltam lecsillapítani, mielőtt halkan megszólaltam.
- Ne haragudjon, Mr. Lancaster, de ez igenis Reed döntése. Maga után, ő lesz a család feje. Amiért most küzd, küzdünk, azt ő és az ő gyermekei fogják látni. – Megint mélyen kifújom a levegőt, miközben másik kezem Reed dereka köré fonom és megszorítom. Csak érezni akarom őt. Erőt meríteni abból, amik mi vagyunk. Mert mi együtt vagyunk, egy számomra most szétszakíthatatlannak tűnő kötelékben, amiért nagyon is kész vagyok megküzdeni. Még, ha az ellenségem egy testiekben és elmében ennyire meggyengült ember is… - Én pedig nagyon szeretném, hogy azok a gyermekek, az én gyermekeim legyenek. A mi közös családunk. A jövőnk. – Tekintetem egy pillanatra Reedre emelem, remélem látja szemeimben azt a boldog elhatározást, ami az első pillanattól kezdve olyan erőssé tett mellette. Őt akarom. Mindennel együtt. - Hogy fiatal vagyok, lehet. És igen bevallom nem gondoltam bele abba, mennyi időm is van kiélvezni a boldogságot kettesben. De Reed társa kívánok lenni. Ehhez pedig hozzátartozik egy bizonyos fokú kötelesség is, amit azt hiszem könynedén teljesítek… Szeretem Reedet. Szóval, ahogy maga fogalmazott, bármikor szívesen belehúzok abba az utódgyártásba. Kérem, jelezze, hogy mennyit kíván és milyen neműeket, illetve, hogy hány éven belül vagyok köteles felmutatni az egész eredményt. – Lehunyom a szemem és belemarkolok Reed derekába. Egy pillanat alatt elönt a pír a szavaim nyomán, de már nem tudom visszaszívni őket. Szemeimbe könnyek gyűlnek és a fejem is lehajtom, hirtelen annyira dühös leszek önmagamra. Igen. Mint egy gyerek aki dacosan harcol, mert valamit ellenezni akartak neki… És közben nagyon is tudom, hogy messze nem a gyermek szól belőlem. Hanem az őszinte felnőtt, csak talán nem kellett volna ennyire gúnyos formában megnyilatkoznia... – Elnézést. – Nyögöm ki zavartan. – Úgy érzem megvan a kellő szeretetünk, meghittségünk, bizalmunk, sőt még vagyonunk és segítségünk is a gyermekvállaláshoz. Reedért megtenném, bármikor. Így azt hiszem ez, pont úgy, ahogy a vérem sem, nem indok arra, hogy távol tudjon tartani tőle. Bár úgy hiszem erre, nem létezik megfelelő indok. 

 10 
 Dátum: 2017. 08. 17. - 20:39:03 
Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Nathaniel Forest

Jó szakma...
De akkor iskolát tévesztettél.

Avialany: Lee Pace

Oldalak: [1] 2 3 ... 10
FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2016. 12. 10. - 14:46:22
Az oldal 0.114 másodperc alatt készült el 23 lekéréssel.