Sóhajtok egyet, mert ja, szeretet és törődés kell mindennek a világon ahhoz, hogy nőjön. Bár a borsók növekedését kutató mugli tudósok azt találták, hogy ők a metálzenétől meg a csúnya beszédtől szuperül nőnek. Amelyikeket babusgatták, azok meg kinyúvadtak. Nekem egész szimpik a borsók. De itt most más növényekkel állunk szemben.
- Egyébként vajon honnan kerültek ide ezek a teknősök? Arabella tanárnőnél miért nincsenek ilyen lények a ládájában? A sok ijesztő fura akármi helyett, sokkal barátságosabb lett volna az az óra - mondja Sophie, én meg félre billentem a fejem, és fintorogva gondolkodom. Inkább húzok még egyet az üvegből.
- A Roxforttól simán kitelne, hogy ezek mászkáló szobrok, de azért csak életszerűbbek, szóval nem tudom. Talán azért hozták őket ide, hogy eltakarítsák az útról a köveket. Vagy olyanok, mint a megunt ékszerteknős a mugliknál, csak nem a tóban, hanem itt lettek elengedve - rántom meg a vállamat.
A csúszdázás és növénykés fogócska után végül csak nem tüzelek csípőből. Elmosolyodom, tényleg olyan kedves ez a Sophie, még Mr. Morcos Szirompofával is megpróbál tárgyalni. Ez még használ is. Mondjuk még mindig nem tűnik barátságosnak, de nincsen rózsa tövis nélkül. Kihúzom magam, én nem félek lemetszeni egy-két ágat, ha magamat vagy az ivócimbimet kell megvédeni, de inkább csak méregetjük egymást, a növény, meg én. Pedig Sophie-t követte, szóval valamit tőle akart.
- Na jó, szerinted mit szeretne tőled? Amíg egyedül voltál, mit csináltál? Vagy szidtad esetleg, mint a répát? Nem, nem vagy répa, látom, nyugi - szólok a határozottan nem haszonnövényre, mely szirmai, meg a levelei hegyei kissé elvörösödnek, olyan fenyegetően, mint mikor valakinek az arca mérgében kipirul.
- Nem szedtél virágot, vagy ilyesmi? Nana! Tárgyalunk szépen - bökök a pálcámmal a növénylény felé, aki kicsit oldalvást sasszézott, és úgy próbál a közelünkbe, de főleg Soph’ közelébe kerülni. Úgyis kéne gyakorolnom a békéltető szerepet, bár azt nem gondoltam, hogy ezt pont egy dühös muskátli ellenében fogom első ízben megtenni.
- Vaaagy… Van rajtad valami növényi eredetű? - kérdezem gyanakodva, és végignézek Sophie-n, árulkodó kiegészítőket, mintákat keresve.




 

---

- Futunk! - kiáltja valahol nagyon messze valaki idegen, de csak a hangzókat hallom, a jelentés elkerül, semmivé lesz a kíméletlen lángok között. Hiába, kicsit megbénulok, a tekintetem fogva tartja a narancssárgán izzó pokol, most nem is látszik, hogy kék. Mint egy kis csepp víz, ami gőzzé foszlik a forróságban. Azt hiszem, végem.
-Gyere! - Ez a kedves hang áttör a tűz őrjöngésén. Az egyik kéz felgyújtja az erdőt a picsába, de a másik, az megfogja a csuklóm, és biztonságba vezet, én meg nem tudom, mit gondoljak. Még mindig.
- Bocsánat sajnálom az én hibám ne haragudj sajnálom nem akartam sajnálom... - Hogy is haragudhatna Rá az ember? Pislogtam jópárat, próbáltam a földre, a cipőmre, és a kecses kis kézre nézni csak, még véletlen se a lángok felé. A lobogó fények miatt az árnyékaink nem is futottak velünk, inkább furcsán táncoltak körülöttünk.
-El! Vissza, szét innen! - Ha én tűz lennék, szót fogadnék neki, komolyan. Csak ritkán szedi össze magát, és lesz határozott, de akkor… Akkor erősebb lesz a tűznél. És ez fantasztikus.
Végülis nem derül ki, hatott-e a parancs, mert az árnyékaink hirtelen teljes sötétségbe vesztek. Valami barlangban kötöttünk ki, a földes talajt köves-sziklás váltotta fel. Én azért még az arcomon éreztem a forróságot, de a sziklaodú hűvös levegője lassan visszahűtött. A kezet, ami ide vezetett, azért mégse engedtem el.
- Bocsánat… Mindent elrontok…
- De helyre is hozod… Úgyhogy… Tök izgi… Nincs baj... De mér’ vagy piró mán’? - lihegem, és megveregetem a kezét. Hogy lehet egy ilyen pokoltűz, meg egy ilyen futás után is ilyen kellemesen hűvös? És egész puha. Inkább azt simogatom vigasztalón, és nem törlöm le a képemről a könnyeket, amik gondolom, csinos kis korombarázdákat csíkoznak a képemre.
- Mindenki jól van? - nézek fel, és rájövök, hogy nincs teljesen sötét. A kinti fényt látom tükröződni, vagy valami fényforrás lapul a barlang mélyén?
Először tetszik. Először örülök, mert igaz, hogy nem haragszom Lucira, de nincs az a pénz, hogy én most megkérjem, hogy gyújtson bármilyen fényt, már pedig nem tudom, ki másnál van még pálca. El is indulok a jelenség felé, de alig teszek pár lépést, a lábam beleragad valamibe. Nyúlós, ragadós, tapadós, telibe végigterülök rajta. Túl azon, hogy nagyon undi, kezdek rájönni, hogy azok ott a sötétben nem is apró lámpácskák.
- Picsába! Itt van valami pókháló, vigyázzatok! - bukik ki belőlem rögtön, de elsőre nem a szabadulás jár az eszemben. Megérzem, hogy Szöszke is botlik, úgyhogy eltaszajtom onnan, ahol én fetrengek. Nem tetszik a dolog, jó volt magam mellett tudni, vagy inkább magamat mellette, de mégis az volt most fontosabb, nehogy ő is beleragadjon.
- Vigyázz, bocsánat, ez nagyon durva, tisztára itt ragadtam! - hadarom, és próbálok nem nagyon vergődni, hanem arra menekülni, amerre legkevésbé érzem a ragacsos húzást. Motoszkálás, csáprágó csattogás és villogó szempárak közelednek felénk. Arra gondolok, hogy ahelyett, hogy mi szaladnánk vissza a tűzbe a pókok elől, őket kellene kiküldeni. Mivel nem sok esélyt látok rá, hogy hatna, ha rájuk szólnék, hogy menjenek ki megnézni, ott vagyok-e, inkább addig kapálódzom, amíg le nem érek a talajig. Éles kő után kutatok, hátha azzal meg tudnám védeni magunkat.
- Szöszke, nálad van még a pálcád? Izé… Mondd meg neki, hogy a pókok ellen rovartirtó kell, nem tűz… - jut eszembe hirtelen, és szipogva tapogatódzok kevésbé tűzveszélyes önvédelemre alkalmas dolgok után, amíg még bírok mozogni a pókhálótól.

- Üdv, Mirabella! Nagyon érdekes, amit mondasz… A természeti elemek képesek felerősíteni a kapcsolatot a lelkünkben lakozó megoldandó traumákkal… de az a jó hír, hogy nem csak kapcsolatba hoznak velük, hanem abban is segítenek, hogy kitisztítsuk azokat. Ha van kedved, keress meg valamikor, és megtanítalak, hogyan fordítsd ezt a képességedet a javadra…. hogy a múlt ne üldözzön többé… hogy megszabadulj attól, ami fájdalmat okoz. Addig is, remélem a mai gyakorlás kicsit közelebb vezet majd téged ahhoz, hogy megtaláld a válaszaidat a pályaválasztásra vonatkozóan
Visszhangosan hallom a tanárnő szavait, szerintem hiába felejtem nyitva a szám, elfelejtek levegőt venni. Ugyan csak öndiagnosztizáltam, de én azt gondoltam ptsd-m van, csak egy agybaj, mert sok szarságot kellett végignéznem. Hogy ez tehetség volna? A muglik dilinyónak tartják, ugyanez a varázsvilágban képesség. Kinek van vajon igaza? Nekem mindegy. A tanárnő nagyon betalált, különösen a “megszabadulós” résszel.
- Köszönöm szépen. Az jó lenne - teszem hozzá csendesen, aztán inkább hallgatom tovább az órát, és azon gondolkodom, láttam-e mást a múlton kívül. Legfeljebb a kék lángokat, amik kicsit néha átszínezték, meglágyították a vörös pusztítást… De az megint egy másik lapra tartozik.
Rávigyorgok Sophiera, látom, hogy esetleg mégse engem választana, hanem a mardis srácot, akivel úgy összepislogtak. Örülök, ha mellém ül, de ha nem, hát pertut jósolok valaki mással.
- Nos, tehát… ha megvannak a párok, akkor kérlek egymás után öntsetek a csészétekbe a teából. Hagyjátok állni pár percig, majd amikor a teafű a csésze aljára ülepedett, igyátok meg, de hagyjatok az alján egy kis folyadékot, hogy felkavarhassátok - hallatszik az instrukció, én meg legurítom a csésze tartalmát, és merengek rajta, vajon mikor ittam utoljára olyan italt, amiben nem volt alkohol. Hát régen lehetett, mert így magában a tea eléggé nem volt finom. Vajon a cukor meg a citrom bezavar a jövőlátásba? Egy kis tüzesvíz úgy felerősítené a harmadik szemem, hogy nem kellene rá szemüveg se.
- Bal kézzel, az óramutatóval ellentétes irányba lögyböljétek meg háromszor a teát, és óvatosan fordítsátok le a csészealjra a csészét. Várjátok meg, amíg az utolsó csepp tea is lecsöpög, aztán fordítsátok meg, és cseréljétek ki a párotokkal a csészét. - Aha, ezért nincs se citrom, se cukor, de főleg lángnyelv, mert egy Long Island teát tuti nem tudsz így megkeverni, ha már legurítottad.
-  Most pedig igyekezzetek kiüresíteni elméteket. A gondolatok jönnek és mennek, ne kapaszkodjatok beléjük, hanem engedjetek teret a jóslatnak... meredjetek a teafűre üres elmével, s bízzatok magatokban, ha kirajzolódni láttok egy-egy ábrát.
Simán ment az a része, hogy üres legyen a fejem. A csészére meredtem, ami előttem volt.
- Hát teafüvet biztsan látok. Ennyire még sose néztem a csésze fenekére - kuncogtam, aztán közelebb hajolva rázoomoltam a vizsgálandó területre.
- Oké, akkor mi van, ha ez még mozog? Ez vagy egy virág, vagy egy nyuszika, ami egy lukas almán ül. Vagy egy gyűrűn, aminek levele van. Vagy olyan bazi nagy kő van rajta… - találgattam, és a páromnak mutattam az említett képet. Közben néztem a listában, hog yez mit is jelenthet.
- Ha nyúl, akkor több önbizalmat kell gyűjtened, és megtenni, amit elterveztél. Ha alma… Nem, ne legyen alma, inkább gyűrű - sandítok rá a mellettem ülőre kajánul.  - Ha virág, akkor is ígéretes, mert az is szerelmet jelent. Szóval lássuk az enyémet! - dörzsölöm össze a kezem lelkesen.

edward
paint it black

Az elém táruló látvány közel sem szokványos. Hogy miért? Mert egy fekete csuklya, egy rohadó kéz és egy ördögien hideg, jeges érzés kerít hatalmába. Lassan fut ez fel a gerincem mentén, csigolyáról csigolyára, mintha egyenesen a szívem és az agyam akarná elérni. Nem csoda ha megbénulok és még azt is elfelejtem hogy a pálcával a kezemben könnyű szerrel meg tudnám védeni magam. Hála Merlinnek erre valójában nincs is szükség, mert egy kutyaszerű ezüstös kék jelenség, egy gyönyörűen és fényesen ragyogó patrónus kisegíti szorult helyzetem. Ahogy a patrónus a dementort a cella hátsó sarkába űzi úgy tűnik tova a dermedt hidegség is. A közénk ékelődött távolságot tudom hogy a bűbáj tartja fenn, de máris a levegő emelkedik pár fokot az addigi deresből, bár melegem ettől még most sincs.
- Ejnye kisasszony, már aggódtam, hogy lekési a csókot!
A mély bariton nem szólal fel hangosan de jóval határozottabb és mélyebb mint vártam. Lassan fordítom a tekintetem a hang irányába közben persze felmérve a nem túl tágas terepet. A másik sarokban egy ágrólszakadt, koszos és mocskos alak kuporog csíkos rabruhában, szemében vad csillogással. Nem tudom megőrült-e vagy szimplán már teljesen felizgatta a halál közelsége, de nem is igazán érdekel. Undorító féregnek tűnik a szememben, aki eltaposni való habár igazából még a drága cipőm talpát is sajnálnám beszennyezni vele.
Nem, ő nem igazán érdekes.
A tekintetem hosszasan megállapodik azonban azon a férfin, aki egyértelműen a patrónus gazdája, s aki… legalább egy fejjel magasabb tőlem. Széles vállai, karizmatikus alakja még ebben a lehangoló cellában is jelentőséggel bír. A modorán már van némi kivetni való, de az arca vonásaiból nehéz megállapítani hogy a sármosan öntel vagy a jóképűen pofátlan kategóriába tartozik-e. Ami igazán meglepő, hogy az ő jeges kék szemei is vadul csillognak, de ebben a pillantásban nincs őrület hanem sokkal inkább szenvedély. Az a fajta, amitől könnyen zavarba jön az ember lánya.
Még én is.
Szelíden megköszörülve a torkom lépek bentebb, noha nem igazán akaródzik ez őszintén szólva. Csakhogy nem válogathatom meg a feladatköreimet és a lehetőség most egyöntetű. Már épp szóra nyitnám a szám, de torkomra forr a szó, ahogy az auror hanyagul a falnak vetve magát közbe vág.
- Halljuk, amit hallanunk kell, aztán jöhet a csók…
Nem tudom mi bosszant leginkább. A stílusa? A hangtónusa? A hanyagsága? A dirigálása? Vagy csak a dementor és a lehangoló azkabani légkör? Na meg a tudat hogy beelőzött…
Vagy valójában minden egyben.
De a csók említése, ahogyan kiejti ezt a szót a száján, mintha nem is arra gondolna amire valójában gondolnia kellene… vagy csak én érzem ezt ki?
- Mostmár elmehet…
Fordulok meg a púpos kísérőm felé, majd intek a pálcámmal és az ajtó az orra előtt csukódik be nagy hirtelenséggel. Majd lesütöm a szemem a koszos padlóra ahogy visszafordulok hogy aztán újra a férfira emeljem.
- Hogyne… - vetem oda flegmán, miközben közelebb lépek felé. Mennyi lehet köztünk? Másfél méter? Talán annyi se. Nem célom behatolni a privát szférájába, megsértve a nagy egoizmusát ami süt róla, de tudatni akarom vele a testbeszédemmel is, a tekintetemmel meg különösen, hogy én aztán nem félek tőle.
Minekután nincs szükségem saját patrónusra, bőven elég az övé így összefonom a karjaim hasonlóképp mint ő, de a pálcám ettől még biztonsági okokból a kezemben marad.
Így nézek farkasszemet vele és ha kell egy ezer varangydudváért is állni fogom a sarat ellene!
- Csak előtte megkérdezném, mégis hogy gondolta hogy az ítélőszék által kijelölt illetékes személy előtt látogatja meg a foglyot? Mert hát ugye a protokoll…
Hangom vészjósló, mint a vad vihar sötét fellegei az óceán távoli látómezőjén. A protokoll, amit ezzel kibaszott mód megszegett. Ami miatt egész nyugodtan felnyomhatnám és fel is fogom. Pláne ha továbbra is így néz. Leszarom ki ez és mennyire hiszi magáról azt, hogy övé a világ…

Esik, hát persze. Mintha itt mindig esne, mintha a természet kitartóan próbálná tisztára mosni a fekete kőfalakat a mocsoktól, amit azok magukba zárnak. Pedig ezt a feketét nem lehet lemosni. Ide nem a bocsánatos bűnök elkövetői kerülnek.
Az arcomon is érzek egy-egy hideg tűszúrást, majd ahogy a víz megindul lassan a bőrömön lefelé, hogy eltűnjön a fekete talár magas gallérja alatt. A köveken is éppígy halad, és épp ennyire semmit érő.
Zsebretett kézzel fújom ki a cigifüstöt, aztán figyelem, ahogy a szürke gomolygáson áttörnek az ezüstösen csillogó, zuhanó cseppek. Akár a pisztolygolyók. Ideje menni, lezárni ezt az ügyet.
Csúnya esetnek mondják. Gyerekgyilkos. Erre a szóra habzó szájjal ugrik a társadalom minden jóra való tagja, de néhány kevésbé jóra való, kisstílű bűnöző is, akinek itt a határ az emberölésben. Ráadásul sorozatos is. Gyászoló anyák, őrjöngő apák, kusza és véres nyomok. Csúnyának mondják. Én viszont szinte sajnálom, hogy lezárul.
Belépek a folyosóra, amelynek sötétjével nehezen küzd meg a pislákoló fáklyafény. Ajtók mellett megyek el, lépcsőkön ballagok le. Néhol néma csend van, néhol nyüszítés és hörgés. A jeges huzat sűrűsödik körülöttem, a foglyok panaszos hangjai szánalmas vinnyogásba csapnak át.
- Expecto patronum - mondom ki hangosan csak azért, mert szeretek felvágni a rabok előtt, akik közül jó néhányat én juttattam ide. Mély, kissé rekedt hangom végigseper a folyosón, fehér fény villan, s a gyöngyházasan derengő, vad tekintetű angol véreb a nyomomba szegődik. A dementor kelletlenül ellebben az útból, hogy máshol folytassa a lakmározást.
Azt füllentettem lent a mi kis púpos barátunknak, hogy még egy utolsó kihallgatást óhajtok megejteni a fogollyal, négyzemközt. Igazából csak ki akarom élvezni a győzelmem, ha már teljesen feleslegesen ide rángattak egy munkanap közepén, hogy jelen legyek munkám gyümölcsének learatásakor. De a fekete x-szel jelölt ajtó mögött némileg csalódás ér. Jobb lett volna, ha ott helyben megölöm, és azt mondom, hogy ellenállt. De már mindegy.
A dementor a cella közepén lebegett, de metsző, halálszagú jelenléte betöltötte az egész, egyébként nem túl nagy teret. A pasas a helyiség sarkában kuporgott, vinnyogott vagy pityergett, vagy mi. Hát igen, sokan vannak,  akik a rémtetteket csak addig bírják, míg nem velük történnek. Undorodom az ilyen alakoktól, ha már kemény gyilkos legényt játszik, most is lenne az, de persze nem. Egy újabb szánalmas alak, akit jól tettem, hogy ide juttattam.
- Idáig nem értettem, miért nem nyílt kivégzést tartanak, de neked ez valójában jutalom, nem igaz? Sok galleont fizettél érte, gondolom - mondom csevegve, lesajnálón, és keresztbe fonom a karjaim magam előtt.
- De nem eleget - vigyorgok a dementor aszott pofája felé, melyről már a csuklya is lekerült.
- Lassan a testtel, ennek meg kell adni a módját. Mint minden gyilkosságnak, ugye? - pillantok megint vissza a gyilkos felé.
- Van egy dementor is itt, de nekem tőled fordul fel a gyomrom - közlöm kissé bosszúsan. Nem csak a viselkedésétől, de koszos és bűzlik is, kár, hogy ezt a patrónus nem tudja tőlem távol tartani. Ha valódi véreb lenne, már megdöglött volna. De a tag nem reagál, megbénítja a pokoli bestia, ami folyamatosan, lassan szívja el belőle a boldogság maradék morzsáit is. Nem sajnálom érte, tekintve, hogy mi okozott neki örömet értéktelen élete során. Mégis kénytelen vagyok javítani a helyzetén, és fejemmel intek a kopónak, mire az fogát vicsorítva, fehéren izzó tekintettel előre lépve az ajtó felé űzi lebegő, fekete társaságunkat.
- Sajnos eszednél kell legyél, hogy végighallgasd, és utoljára átgondold, miért jár ki neked a halál csókja - szögezem le a tényt, és elegánsan kaján vigyorral figyelem, ahogy a pillanatnyi megkönnyebbülés értelmet enged a férfi tekintetébe - s ezzel együtt elönti a pánik.
- Könyörgöm, ne…
- Mégis hogy képzeli, hogy… - vágódik ki hirtelen az ajtó, mire én felvonom a fél szemöldököm, az ürge a sarokban még jobban összeugrik, a dementor viszont mostmár kevésbé kelletlenül foglal helyet azon a területen. Intek a patrónusnak, az pedig tudja a dolgát, haragos morgással áll a belépő hölgy és a dementor közé, majd a gusztustalan varázslényt a távolabbi sarokba űzi.
- Ejnye kisasszony, már aggódtam, hogy lekési a csókot! - jegyzem meg színpadias udvariassággal, aztán enyhe, kaján mosolyt villantok az elítélt felé, és elszórakozom sápadt arcán. Gavallérosan intek a hölgyeménynek, hogy befáradhat a mostmár szabaddá váló úton, és nem átallom közben jól végigmérni. Tudtam, hogy küldenek majd valakit, aki büntetésül még utoljára a képébe mondja ennek a hulladéknak, miket követett el… De ez a nő inkább az én bűneimet olvasná a fejemre, és csak kettesben, nem ilyen vacak társaságban és helyszínen.  Hogy gondolta a vezetőség, hogy az elítélt, élete utolsó pillanataiban egy ilyen üdítő arctól hallja a szarságokat, amikért halálra ítélték? Amikor mondták, hogy küldenek valakit, hogy engem megkíméljenek a formaságoktól,  egy irodistát képzeltem el, nem… Őt.
- Halljuk, amit hallanunk kell, aztán jöhet a csók - biccentek a nő felé még utoljára megengedvén magamnak egy kis gúnyos élvezetet, majd nemtörődöm képpel, keresztbe font karokkal dőlök neki hátammal a fal egy olyan részének, amely a lehető legkevésbé mocskos. Nem zavartatom magam, és a rinyáló pasas, az izgalomtól hörgő dementor és a gülüszemű púpos helyett egyes egyedül a kisasszonyt mustrálom. Tudom, hogy volt a jelentésben ott volt a Hopkirk név, de az alapján egy ráncos, vén csoroszlya jutott az eszembe. És itt nem erről volt szó. Közel sem.

Pontosztás oka: Tanévkezdő kihívás
Pontszerzők nevei: Reginald Cobham, Mirabella Harpell, Arelia Tobervic, Niraniel Ays, Sophie Vanheim, Mira Wyne, Merel Everfen, Deliah Beckett, Elliot O'Mara, Avery Cassen, Summer Feryll, Aiden Fraser
Ház: Griffendél, Hollóhát, Hugrabug, Mardekár.