- Nincsen nekem semmi problémám. Madrigalnak van problémája az én legilimenciámmal, többek között. Az elmecsapdák mondjuk nem viccesek.
Santiago ajkán halvány mosoly futott át. A borosta árnyékában ez a mosoly inkább volt reflex, mint érzelem, és mire igazán megszülethetett volna, már el is tűnt. Az arca visszarendeződött a megszokott, zárt formába, mint egy ajtó, amit csak véletlenül hagytak résnyire nyitva.
Barcelona jutott eszébe. Ott találkozott először Madrigallal - akkor még nem igazgatóként, hanem célpontként. Az OMEN első neve volt egy olyan listán, amit Santiago nem igazán szeretett olvasgatni. Az auror ugyanakkor emlékezett arra a belső világra is, amit az amerikai épített fel magának: túlszínesített, csicsás neonlabirintus, ahol nem vaskapuk védték a gondolatokat, hanem maga az őskáosz. Mintha valaki konfettit szórt volna egy széf belsejébe. Nem volt elegáns megoldás, de valamilyen szinten hatásos volt. Nem mindent rejtett el ugyan - azt Santiago elől amúgy is nehéz lett volna -, de elég időt vett el a betolakodótól ahhoz, hogy az elfáradjon, mielőtt rálelt volna az igazán értékes gondolatokra. Volt tehát valami ironikus a lány félmondatában. Madrigalnak valóban gondja volt a legilimenciával - nem csak Vianne-éval, hanem Santiagoéval is.
És ekkor a férfi fejében lassan, óvatosan bontotta ki magát egy gondolat: mi lenne, ha a lány nem is teher lenne, nem csak egy szívesség az amerikaiak felé, hanem egy eszköz? Talán Madrigal akaratlanul is egy saját maga, és a diákjai ellen használható fegyvert adott az OMEN és a spanyol minisztérium láncos kutyájának. De Santiagonak előbb tudnia kellett, hogy mire is képes ez a fegyver valójában.

A sütőtöklé narancsos fénye melegen izzott a pohárban. Santiago letette a lány elé az italt, majd magának is töltött egy pohárral. A BudWizard említése elsiklott a füle mellett. Kortyolt egyet, és hagyta, hogy az édeskés íz elterelje a figyelmét - vagy inkább elfedje azt, amit közben tett: csendesen figyelte Vianne-t, néha elkapva egy-egy pillanatot, egy hangsúlyt, egy levegővételt, és olyankor hangtalanul beljebb lépett a lány elméjébe. Nem volt ebben semmi látványos. Nem feszegetett ajtókat, nem tépett le lakatokat. Úgy mozgott az elmében, mint egy betörő, aki tudja, hol nyikorog a padló, és hol nem. Ám ellentétben a betörőkkel, ő nem vitt el semmit. Csak megtapintotta a teret, megszemlélte a rendetlenséget.
A lány ugyancsak zajos volt, mint Madrigal, ám egészen máshogy. A gondolatai csapongtak, egymásnak ütköztek, mint vonatok egy rosszul szervezett pályaudvaron. Bár észrevette a vaskaput, amely az auror elméjét védte, a saját fejében nem volt képes rendet tenni. Santiago arca mozdulatlan maradt. Nem reagált arra, hogy a lány „hot aurorként” címkézte fel magában, sem arra, ahogy a gyűrűs ujját vizslatta, vagy ahogy a nem létező feleségén elmélkedett, és egy bizonyos Gemma krumplipüréjének emlékképe is úgy szállt el mellette, mint egy ártalmatlan illat. Talán Vianne nem is tudta, de a foglalkozás már elkezdődött.

- Nem látok én semmit, legfeljebb elképzelem, Mr. Herrera. De leszögezném megint, nem direkt csinálom - mondta a lány.
Santiago lassan bólintott, majd újabb kortyot ivott, mielőtt megszólalt volna.
- Nos, a gondolat valóban nem hang, hogy hallani lehessen - felelte halkan -, de nem is kép, amit lát az ember. A képzelettel nem állsz messze a valóságtól, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy a gondolat egy impulzus. Súly. Vagy irány.
A pohár alja finoman koccant az asztallapon. A lány közben a gondnokról beszélt, a Kwikspellről, a sajnálatról. Santiago végigsimított a saját borostás arcán, és ujjai alatt érezte a napok súlyát, amit csak a másnapi, Elfeldával közös randevú lazíthatott fel.
- Tudod - mondta elgondolkodva -, nem az a kérdés, hogy mit hallasz. Hanem hogy mit kezdesz azzal, amit meghallottál.
Pontosan látta, mi a baj. A lány nem tudott empátia nélkül szűrni. Minden bejött a nyitott antennáknak köszönhetően, és mindent magára vett. Santiago emlékezett, milyen volt ez régen, karrierje elején. Azóta annyi idegen terhet pakoltak rá mások gondolatai, hogy már meg sem érezte, ha újabb súly akadt a vállára. Egy Kwikspell tanfolyam? Semmiség volt számára. Vianne viszont egy olyan frekvenciára volt hangolva, ahol néha teljesen véletlenül befogható volt a kódolatlan HBO. És Santiago tudta: az ilyen antennák vagy megtanulnak irányt váltani… vagy előbb-utóbb belerokkannak a zajba.
- És mit szeretnél, Vianne? - tette fel csendesen a kérdést. - Megtanulni, hogyan használhatod ezt a képességet szánt szándékkal, akkor, amikor csak akarod… vagy megszabadulni ettől az egésztől, és elcsendesíteni ezeket az impulzusokat?

Az elmúlt napok úgy folytak egymásba, mint az esőcsíkok Miss Greenberry rendelőjének ablakán. A Roxfort tornyai magasan nyújtóztak az égbe, de Santiago számára inkább mélységet jelentettek: a falak vastagok voltak, a folyosók hosszúak, és minden kanyar mögött ugyanaz a csend lapult. Az a fajta csend, ami már nem megnyugtató, hanem éppen hogy gyanússá válik egy idő után. Túl tiszta. Túl fegyelmezett.
Meddő munka volt eddig. A Noctua Tenebrosa neve ott keringett az iskola levegőjében, mint egy ki nem mondott átok, de mindeddig nem öltött testet, egyetlen kivételt -, egy amerikai diák pecsétgyűrűjét leszámítva. Az aurort különösen bosszantotta, hogy Madrigal is látta a bagolymintás ékszert, mégis elfordította a fejét, annak ellenére, hogy Barcelonában egyezséget kötöttek: Santiago az Ilvermorny igazgatójára bízza az amerikai diákokat, és nem szaglászik utánuk, nem háborgatja őket. Ez volt az első törés a bizalomban. Santiago nem szerette megszegni a szavát, de még kevésbé szerette, ha valaki hülyének nézi, vagy ha az a bizonyos valaki nem végzi el megfelelően a feladatát. A saját kezébe vette hát a gyeplőt, és onnantól kezdve különös figyelmet fordított a Morris nevű fiú ügyes-bajos dolgaira, Madrigalt pedig átrakta egy másik polcra, oda, ahol azok szerepeltek, akikről nem tudta eldönteni hányadán is állnak.
Éppen ezért volt gyanús a levél. Madrigal kézírása ismerős volt, a sorok mégis idegen súlyt hordoztak. A férfi segítséget kért tőle egy diáklány ügyében. Békejobb vagy csapda - Santiago nem tudta eldönteni, de nem is próbálta. Elfogadta. Vianne Gardner személye túl érdekesnek tűnt számára ahhoz, hogy holmi sértődöttségből elutasítsa Madrigal kérését.

A szoba félhomályban úszott. A késő délutáni fény ferdén vágta ketté a teret: egyik oldalon aranyban csillogott, a másikon komor szürkesébe burkolózott a férfi hálókörlete. Ő maga könyékig feltűrt fekete ingben ült az íróasztala mögött és egy levelet írt. A súlyos márványlapon papírhalmok, akták, térképek, régi levelek sorakoztak és keveredtek, őskáoszba rendeződve. A rendetlenségbe csupán Santiago fekete öltönynadrágja és az oxford cipőjének éles vonalai vittek némi szabályt. Haját hanyagul vetette hátra, de a rakoncátlan tincsek újra és újra előrecsúsztak, mintha ők is tudni akarnák, hogy a férfi mit ír a pergamenre.
A toll sercegett a levélpapíron. Elfeldának címezte a levelet. Rövid volt, pontos, felesleges szavak nélkül - egy találkozási hely, egy időpont, semmi több. A gondolat, hogy másnap vele lesz, meleg foltként derengett fel benne, de nem engedte magához túl közel az érzést. Nem akart csalódni...
Éppen lezárta a borítékot, amikor a pecsételő koppanásába másik ütem vegyült: valaki állt az ajtaja túloldalán. Pálcájával rákoppintott a borítékra, az pedig eltűnt, mintha sosem létezett volna. Újabbat koppintott a dióvesszővel, ezúttal az asztal lapjára, mire a levelek és akták halmai egymás után beröppentek egy kicsapódó kartotékszekrény mélyébe.
Az ajtóhoz lépett és kitárta azt.

Odakint egy fiatal, szőke lány állt.
- Jó napot! Madri ap… Madrigal professzor küldött - mondta.
- Üdvözöllek - felelte Santiago, mély, rekedt hangján. - Igen, már szólt rólad a professzor. Kérlek, fáradj beljebb.
Ahogy félreállt, a tekintetük egyetlen pillanatra találkozott. Abban a szívdobbanásnyi időben Santiago elméjében döngve csapódott be egy hatalmas, nehéz fémkapu. Nem volt harag benne, csak véglegesség. Hideg vas, vastag zárak, és a csend. Erős jelzés: emögött nincs keresnivalója másnak.
- A nevem Santiago Herrera - kezdte, miközben becsukta az ajtót -, és a Beauxbatons biztonsági felelőse vagyok. Señor Madrigaltól tudom, hogy van némi gondod a legilimencia terén. Tudod, én a szakmámból kifolyólag meglehetősen jártas vagyok az elmemágiában, és meg kell mondjam, rendkívül szokatlan, ámde igen ígéretes, hogy egy magadfajta, ifjú hölgy képes mások fejébe férkőzni.
Szemei, melyek sötétek voltak, akárcsak egy mély akna szája, röntgenként pásztázták a lány arcát, minden rezdülést elraktározva, és minden mikroreakciót súlyozva magában.
- Ahhoz azonban, hogy segíteni tudjak, tudnom kell, hogy pontosan mivel is állunk szemben - folytatta. - Kérlek, mesélj egy kicsit arról, milyen mások fejébe látni! Konkrét emlékképeket is látsz, vagy csak hallod az alanyok gondolatait?
A szék felé intett: barokkos mintázatú, aranylábú, párnázott darab volt, túl díszes ehhez a beszélgetéshez, és túlzottan távol álló a férfi ízlésétől. Santiago nem ült le. Megkerülte az íróasztalt, a szekrényhez lépett, és kivett egy üveg sütőtöklevet meg két poharat. A folyadék narancsos színe meleg fényt vetett a hideg asztallapra, amikor kitöltötte.
- A britek kedvenc itala, mármint a tea után - mondta, miközben a lány elé tette az egyik poharat. - Bevallom, nekem kicsit szokatlan az íze, de nem rossz.
Megemelte a saját poharát, majd egy bátorító mosolyt eresztett meg a lány felé. Ezúttal ő maga sem tudta, hogy csak szerepet játszik-e, vagy vajon az Elfelda iránti gyengéd érzelmek tették őt ilyen barátságossá. Mindenesetre érdekelte a lány története, és megnyugtatónak találta azt a kapzsi érzést, amit a lány tehetségében rejlő, kiaknázatlan lehetőségek miatt érzett. Talán mégis csak szerepet játszott, és nem is puhult el annyira…