A n n a


m u s i c

.. can't help but love you
Even though I try not to
I can't help but want you
I know that I'd die without you..

Várjon itt! VÁRJON ITT!
A hangok a tudatomban visszhangoznak, újra meg újra meg újra. Fel és alá járkálok néha bele-beletúrva a hajamba, mert mást nem tehetek. Türelmetlen vagyok. Mindig is az voltam, talán sose fog ez változni.
Aggódok. Kimondhatatlanul rettegek, amit félig szégyellek bevallani és talán ha nem Róla lenne szó… de sajnos pont hogy Róla van szó. Dave megjelenik, magyaráz valamit arról mennyire szarul nézek ki, meg hogy ők rendet raktak, menjek haza, pihenjek, itt nincs értelme maradnom. Félig állatias morgás szalad csak ki belőlem mindezekre, valami nyers ösztönös tiltakozással együtt. Hallani se akarok erről, amíg nem tudom biztosra, hogy Anna nincs életveszélyben. Tény sajnos, hogy nem tehetek érte semmit, de ettől csak rosszabb minden. Szívből rühellem ezt a tehetetlenséget. Nem tudom lerázni se a súlyát magamról. Csak járkálok idegesen fel és le fel és le hosszú, végtelen percekig amelyek órákká duzzadnak. Mi a fasz tart már eddig?
Mire nyílik az ajtó már az utolsó idegszálam szakad el. Sophie is rettegve kapaszkodik a tudatomba, érzem az aggodalmát pedig neki nem lenne muszáj. Mikor szerette meg Volkovát?
- Most már rendben lesz.
A levegő melyet egész eddig benn tartottam olyan lendülettel távozik hogy a medimágus talán tornádónak hihetné ha nem állnék közvetlen előtte. Pattanásig feszült izmaim kissé kiengednek.
- Magát is lássuk el?
- Nem, nem kell. – próbálok az ajtón átnézni de utam állja az orvos. – ...köszönöm! Bemehetek esetleg?
Nem kérdésnek szánom, nem is igazán olyan a hanglejtés de ő csak határozottan ingatja a fejét.
- Ma még nem. Azt javaslom menjen haza, itt jó kezekben van. Holnapig biztosan alszik. Ahogy az Önre is ráfér.
Prüszkölök, mert nem akarom ezt elfogadni, de végül beleegyezem. A nő megrovó tekintete rám vetül szigorúan s David is a doktor pártját fogja. A túlerő már sok nekem, ráadásul most érzem igazán ahogy lecsökken a stressz okozta adrenalinszintem, hogy meglehet igazuk is van. Bosszankodva de némileg nyugodtabban csörtetek el az előcsarnoki kandallókig hogy hazamenjek az immár tökéletesen üres, Alfred-mentes otthonomba, ami így… már nem is igazi otthon többé.

Kora reggeltől az ágy mellett ülök. Kényelmetlen ez az ócska fotel, de legalább itt lehetek és nézhetem a vonásait. Ha tehettem volna itt is aludtam volna, akkor nem gyötörnek talán a rémálmok. Most már Zharkov és Alfred is benne van és csakis ez igazolta le hogy a tegnapi események valóságát, na meg hogy ma nem várt gőzölgő reggeli a komódon, se ruha előkészítve a ruhainason. Alfred hiánya mindenhol tapintható volt a házban. Tény, hogy David és a fiúk rendbe tették a csatatérré változott dolgozószobát de közel se olyan ügyesen vagy alaposan, mint az öreg barátom tette volna. Azért megköszöntem gombóccal a torkomban az igyekezetüket és amilyen gyorsan csak lehetett el is tűntem a ház nyomasztó légköréből. Most egy másik, fertőtlenítő szaggal átjáratottba ücsörgök, de ennek legalább van valami értelme. Elvégre mégis csak Anna fekszik a párnák között nyugodtan szuszogva. A medimágus nő kétszer is betévedt már, közölte hogy bármikor magához térhet csak legyek türelmes.
De bassza meg, továbbra se tudok az lenni. Miért kell? Miért? Lemondó sóhajjal bámészkodom hol a hajtincsei kuszaságában, hol a beszűrődő fény cikázó táncában az árnyékokkal a falon, hol a takaró ráncainak összefüggéstelen ívrendszerében. Aztán egyszer csak…
- Tényleg Te vagy az…?
Ösztönösen mozdulok közelebb hozzá, kezem az övét fogják de most meg is szorítják a vékony kecses ujjakat.
- Hát persze, te butus. – búgom neki és egy csókot adok a homlokára. - … remélem nem mást vártál…
Cukkolnom, pedig tudom mire utal. Vagyis… kire . Felforr tőle a vérem ha csak rá gondolok, de most nem is akarok így csak egy vérszegény kissé őszintétlen mosolyt erőltetek arcomra. Jobbom a párna szélének támasztom a fájdalommal a vállamba mit se törődve és ujjaim Anna a homlokát és haját cirógatják kedvesen.
- Mi történt?
A csend feszül köztünk. Nézem őt, a kutató jeges kék információra éhes tekintetét. Hihetetlen hogy eddig az se volt biztos mikor kel fel most meg ennyire tudatos, ennyire akaratos ennyire… önmaga.
- Ne kímélj. Úgyis megtudom. Van, amire még emlékszem is…
Ahogy a könnyek kiszöknek a szeme zugából úgy remeg bele az én lelkem is. Sophie néma és hallgatag. Szomorú. Nekem meg megint gombóc van a torkomban. Nem célom eltitkolni a valóságot, de nem vagyok benne biztos, hogy azonnal rá kellene zúdítanom.
- Hogy lehettem ilyen ostoba…? Figyelnem kellett volna.
- Nem a te hibád. Az enyém. Csakis az enyém. – szorítom meg a kezét bíztatólag. Hangom lágy, bársonyos és megnyugtató, magam se értem hogy érem el ezt a hangszínt. – Én nem figyeltem eléggé Rád… rá. Óvatlan voltam és… ezt kihasználta.
Nem bírom kimondani még a nevét se. Olyan mint egy kibaszott átok.
- Az én hibám volt. És Alfred…
Elcsuklik a hangom, most már nekem is könny szökik a szemembe csak én fegyelemezetten nem engedem hogy útjukra invitálja őket a gravitáció.
- Nahát, már ébren is? Ez nagyszerű. Hogy van? És mire emlékszik?
A doktor pont a legrosszabbkor vagy meglehet épp a legjobbkor toppan be. Csak egy mély levegővételre marad időm, már ki is túr a beteg közeléből, hogy felmérje milyen állapotban van a páciens. Hagyom, hagy ténykedjen, csak a kezem marad az ágyon fekvőében, mintha sosem ereszteném innentől. Mondjuk annak fényében ami történt, nem is akarom.
- Haza akarok menni.
A dacos kijelentés egy kétéves gyereket idéz fel bennem vagy épp a kamasz lányomat és megmosolygom ezt végre őszintén. Az orvos közli hogy ez még korai, további vizsgálatok szükségesek ésatöbbi. Felír pár dolgot a kartonjára amit unott fapofával kivárva nézek aztán végre tovább indul. Újra kettesben maradunk és a csend borul ránk. Meg kellene törnöm, de nem akarok a tegnapról beszélni. Nem akarok arra gondolni, abban élni. Így megragadom a jelen kormánykerekét, közelebb húzódok újra Annához és csak utána szólalok meg.
- Ugye tudod, hogy rohadt büszke vagyok rád, kisfarkas? - tekintetemből őszinte elismerést olvashat ki. – Nem sok embert ismerek, aki le tud küzdeni egy főben járó átkot.
Bár csak ne árnyékolná be ezt egy kósza golyó okozta sérülés vagy épp egy átok okozta élet elvesztése.

- Köszönöm, Monsieur Montrego, tudtam, hogy  csak jól járhatok, ha Önt kérem fel erre a nemes feladatra.
Még tudnék mit mondani akár a sárkányokról, akár a szokásaikról, de olybá tűnik ennyi tökéletesen kielégítette a nő kíváncsiságát. Így halkan szusszantva szalad ki belőlem a levegő miközben az ép koponya is visszakerül a párja mellé, a doboz sötétlő fenekére. Lassan állok fel, nem sietem el a mozdulatot. Tekintetem végig ez alatt a fehér csontokat fixírozzák, mintha csak azt várnám életre kelnek és tüzet köpnek az arcomba.
- Nos, ami azt illeti, egy üzletfelemtől kaptam őket fizetség gyanánt, aki régi csodálója és gyűjtője a különböző, válogatott bestiáknak.
- Értem.
Egyetlen ki szó, ami beleegyező, leigazoló lenne önmagában, csak a hangszínem elárul. Van benne akaratom ellenére némi szarkazmussal keveredett hitetlenség. Elhihetem, hogy tényleg kapta. Elhihetem hogy csak egy gyűjtő, aki volt oly bőkezű, ostoba és nemes hogy lemondott egy ilyen, nem csekély értékről.
Micsoda oltári dugás lehetett ez, ha ekkora vagyont áldozott miatta…
A gondolat óhatatlan söpör végig rajtam miközben alaposan végigmérem Aneliát, minta csak először látnám meg.
- ... tudja, még nem döntöttem biztosan, de fontolgatom, hogy egy igen privát, zárt körű aukción bocsájtom őket az érdeklődő szemek elé.
- A-ha….
Bólintok elismerően, mert ez legalább bölcs elképzelés. Zárt körben magasabbra ver az ár, és kevesebb az esély az információ kiszivárgására.
- Nos, ez esetben örülök, hogy segíthettem…
Tárom szét a kezem, mert akkor ezek szerint itt végeztünk hacsak nem kell más csecse-becsét megvizslatnom. Nem vagyok műszakértő de szeretem a szépet, legyen az bármilyen formában. Talán ezért is bámulok még mindig Tiebon-t olyan vesébe látóan. Remélem nem érti félre, nem várok meghívást a kis… aukciójára. Imádom a sárkányokat de nem gyűjtöm őket… ezen formájukban. Ha hús és vér meg láng lenne, az érdekesebb. De a rezervátummal kapcsolatos álmaim Skye-on még váratnak magukra.
- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy rám szánta az idejét... És amint ígértem, cserébe a lehető leggyorsabban és diszkrétebben értesítem majd Monsieur Lestrange hollétéről. Bagolyban megfelel, vagy inkább a kandallójában keressem fel?
Bólintok helyeslően, hogy igen akkor az alku rám eső része teljesült és most ő jön. Eric félő hogy kereket old és megint Koh Mak-ig kell mennem érte de ki tudja… lehet Anelia jóvoltából fordul a kocka. A fedél hangosan záródik, s mintha jelzésértékű lenne ez hogy ezzel a társalgásnak is vége kell szakadjon. Megadom hát a végszót.
- Ahogy kényelmesebb. Gondolom rendkívül elfoglalt, de szívesen látjuk Skye-on ha érdekli a… vidéki légkör.
Bár Blaire Angliában van, több időt tölt Londonban mint a Montrego-kastélyban nekem pedig az egyetemre elég csak a vizsgákra bemennem. Így ha Tiebon esetleg mégis elruccan jó eséllyel talál otthon.
Valami érthetetlen oknál fogva akarom is ezt. Ahogy a nő feláll keze a karomat súrolja. A légzésem ritmusa változik ahogy a bőre az enyémhez ér először, s mintha ezernyi szikra pattanna köztünk hirtelen. Meglep, mert eddig ilyet csak Lyanna esetében tapasztaltam és azt hittem más nem tud és soha nem lesz ilyen hatással. Nem húzom el a kezem, de nem is érek hozzá jobban, sötétbarna szemeim fürkészően figyelik a vonásait, mintha csak a gondolataiban akarnék olvasni.
- Nos hát, ha nincs más hátra, úgy vélem, vissza is indulhatunk...
A szavak meglepően könnyen gördülnek le ajkairól, hangjában nincs semmi arra utaló, hogy zavarná a jelenlétem vagy az érintésem. Bólintok igenlően a felajánlásra, mégsem mozdulok. Valami ott tart hogy kivárjak s még jobban elnyújtsam ezt, a talán utolsó közös csendes pillanatot.
- Igen, indulhatunk…
Úgy ismétlem meg a szavakat, hogy súlyuk marad a köztünk beálló csendbe. Mégsem rohanok kijelentésem ellenére sehova sem. A mondat nyitva marad a pince kongó ürességében. Szinte tapintható a hirtelen feltámadó vonzalom, ami ott táncol közöttünk. Minden belém nevelt elv, erkölcs és józan ész ellenére kedvem lenne megcsókolni, de csak a birzsergő vággyal súlyos közeget élvezem ki. Közelebb hajolok, már épp azt hihetné megtört a jég. Megcsodálom finom arcvonásait, a lágy pírt orcáján, ajkai ívét miközben szép mandulavágású szeme mellett sajátos aurája tart teljesen fogva. Csalódnia kell, mert a mozdulat tovább siklik s csak a fülébe búgom a kérdést miközben bódító illatát szívom magamba.
- Arról, amerről jöttünk, nemde?

A n n a  &  A l e x e j


m u s i c

..We're taking over, aye,
Look at you come at my name, you oughta know by now
That we're taking over, We're taking over, aye
Maybe you wonder what you're future's gonna be, but
I got it all locked up..

- De most már tedd meg…MOST!
Lélegzetvisszafojtva várom, hogy a zöld villanás elérjen, hatalmába kerítsen, felemésszen. Hallom szívem van kalapálását, ritmikus dobbanása cseng a fülemben. Minden más tompa moraj csak, még Alexej követelőző dacos kisiskolás hangszíne is.
De nem jön.
Nem jön. Nem jön.
Miért nem jön?
A szívem hamarabb remél, mint az agyam hinni merne, hogy talán valami turpisság van megint a dologban. Mire kinyitom a szemem berobbannak a színek, a hangok a fények. Anna mozdul az átok repül, de a pálca hegyének végén nem én vagyok a célpont hanem az orosz, akit rongybabaként dob hátra az erőhatás. Groteszk látvány, ahogy a falnak csapódik magatehetetlenül. Engem a hitetlenkedéssel karöltve a végtelen öröm mámora tölt el, és szinte ösztönösen cselekedve lépek felé. Ő feljajdulva esik össze, miközben én utána nyúlva érte kiáltok.
- Annaaaa….
Még épp időbe kapom el, hogy nehogy feje durván a padlónak csapódjon. Kezeim köré fonódnak, egyik a tarkójánál másik a teste körül és próbálom szólongatni, de hasztalanul. A főben járó átok kiszívta minden erejét és ott a vérveszteség.
- Adava kedavra!
Elkövetem azt a hibát, hogy nem figyelem Alexejt. Elkövetem azt a hibát, hogy csakis Volkovára összpontosítok, mert csak Ő a fontos. A hang hamarabb tör utat mint a villanás. Szinte berobban a tudatomba. Azúrkék tekintetem felkapom a maffiózó irányába, és ekkor.... mintha csak egy ostoba mugli filmet néznék. Szinte lassítva jön, közeledik az a zöld átok, amit alig egy pillanattal ezelőtt hőn áhítva vártam. Tudom, hogy el kellene ugranom,de egyszerűen képtelennek érzem magam erre. Nem merek, nem akarok a nő mellől tágítani.
Tizedmásodpercek.
Ennyik vannak csupán.
Mély fohászt mormolok a mágusok istenének, már ha van egyáltalán s mire elfogadom a sorsom, addigra váratlan fordulattal egy árny ugrik hangos nemet kiáltva közém és a villanó fény közé. Alfred élő pajzsként fogja fel a gyilkos átkot, amit nekem szántak. Az idős komornyik megtántorodik és egy pillanatig meglepett arccal keresi az én kikerekedett, döbbent tekintetem, majd lassan dől el s mire a padlóra zuhan a fény teljesen kihuny a tekintetéből.
Valaki ordít, és az a valaki rá kell jönnöm én magam vagyok. Már elengedem Volkovát, már Alfred mellett vagyok, de épp csak addig hogy rájöjjek semmit nem tehetek agg barátomért. Ekkor önt el a gyűlölettel kevert bosszúszomj. Az orosz, talán érzi hogy több babér nem terem neki vagy mert vesztettnek ítéli a csatát az ablak felé fut és hangos robbanással, ezernyi csilingelő üvegszilánkkal egybekötve ugrik ki rajta. Én követem a párkányig, onnan lövöm ki a tárban maradt összes golyót, remélve az egyik kurvára célt ér annak a mocskos vérfarkasnak a koponyájában. Keserűen konstatálom, hogy sikerül hoppanálnia, mert vércseppeken és üvegdarabokon kívül semmi más nincs az udvaron, ami hozzá tartozna.
- Faszom!
Káromkodom el magam s a fegyvert mérgemben a földhöz vágom. Megakad a szemem a pálcán, talán Annáé talán Alfrédé, hirtelen nem ismerős. Gyorsan felkapom, a zsebemből meg az érmém előrántom, és megbűvölöm amilyen gyorsan csak tudom. Tíz perc elég hogy David ide érjen. Tíz perc.
Tíz kurva hosszú perc.
Ez alatt Anna mellett térdelek és beszélek hozzá, hogy tartson ki, hogy minden rendben, hogy megoldjuk ezt is, pedig tudom valahol a lelkem mélyén, hogy nem. Kurvára nem fogjuk tudni. És hogy ez vitathatatlanul az én hibám volt.
Könnyfelhős szemmel nézem Alfred élettelen testét, a halála súlya és a vele járó felelősség nyomja a vállam és rettegek a ténytől hogy nemsokára Anna is hasonlóan mozdulatlan lesz. Mikor David befut, rettenettel az arcán körbenézve csak ennyit bírok kinyögni.
- A Mungóba, gyorsan! Segíts!