Hollóhát 
| Oldalak: [1] 2 3 ... 10 |
|
1
Dátum: Ma - 22:31:12
|
||
| Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Blaire Montrego | ||
|
|
||
|
2
Dátum: Ma - 22:30:38
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Blaire Montrego | ||
|
502 |
||
|
3
Dátum: Ma - 22:28:49
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Taiden Archeron | ||
   ..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás!  Nem olyan nehéz rájönni, s mégis… itt ülök és meredek rá értetlenül. Pedig nem vagyok ostoba ember. Nem vagyok olyan, aki ne tudná mi az élet rendje, mi miután következik. Az a típus vagyok, vagy legalábbis voltam, aki teljes mértékben tisztában volt a szokásokkal, a világgal és önmagával. Mára persze ez valamelyest ugyan átalakult, de reméltem hogy azt még mindig magaménak mondhatom, ami az objektivitást illeti. Nehéz szavak ezek, pláne félőrült embernek titulálva. Igen, a szánakozó pillantások egykori munkahelyemen maximálisan elmondják, mire is gondol a társadalom ha rám néz. És nem kell nagyon messzebb sem mennem. Ez a férfi, ez az Elliot Forest is úgy tekintett rám nem sokkal ezelőtt mint egy idiótára. Mintha csak kezemre tapadt vérrel rohangászva szaladgálnék fel és le az utcán…. Persze ki tudja? Lehet egyszer még ez is megtörténik csak épp nem ma. Nem vagyok sem öldöklős hangulatomban és amúgy is… mi hasznom lenne ha alá is támasztanám a külsőm nyújtotta bizarr gondolatokat? – Én voltam az ő kis problémája. Azóta kinőttem magamat egy még nagyobbra. A szavaira gunyoros mosoly suhan át arcomon. Ó, szóval így jellemzi a dolgot? Ez felettébb érdekes… A „kis probléma” ami képes „nagy problémává” alakulni sosem épp kellemes. Pláne nem egy olyan jelentős személy kapcsán, mint amilyen Rowle. És persze ez a kis probléma idővel a fejére nőve komoly gondokat okozhat. A rokoni szál megléte holtbiztos, a lángoló mellkasom a biztosíték rá. Mérgesen szalad ki belőlem a levegő. Az újságlapról az arcom vir0t vissza. Egy olyan én, aki messzemenőkig nem is én vagyok már. Mintha csak tegnap lett volna, egy másik életben… - Nos… ez esetben akkor már nem csak te jelentesz neki kis problémát, Forest. Közlöm nyugodtan, miközben végigmérem a férfit. Nem túl magas, de alkatához képest egész izmos. Valószínű a kisfiús arcból 0télve nemrég végezhette el az iskolát, ám valami mintha nem stimmelne vele. A dacos hiszti éretlenséget sugall, de van a hanglejtésében és a szóhasználatában valami nagyon is egyedi tónus, ami… ami a korra utal. A látszat sokszor csal, Archeron…. Joe hangja ott verdes a fülemben, azon a mély, dörmögő hangján, amit oly jól ismertem. Ne bízz meg benne, mert könnyen ráfázol. Próbálj a dolog mögé nézni, a mélyére látni… Csakhogy ez, pláne egy élő hús-vér ember esetében, közel sem olyan egyszerű. Mert nézhetem én ezt a félig japán félig angol csodakombinációt, sejthetek én róla dolgokat és már-már tudni is vélhetek, ettől közelebb csak nem kerülök a dolgaim megoldásához vagy az ő személyiségéhez. - Miért nem ölt meg eddig? Nem kertelek, a kérdés könnyen bukik ki belőlem. Ha ő kis probléma volt és immár naggyá vált akkor annak böjtje is kell, hogy legyen. És Rowle megragad minden alkalmat. Nem hiszem hogy öt év raboskodásom alatt szállta volna meg a szentlélek és hagyott volna fel a stílusával. Biztos vagyok benne hogy a fattya halála nem rázta volna oly nagyon meg. Sőt, úgy vélem saját maga is elintézte volna a dolgot ha szükséges… a kérdés csak az… miért nem lépte meg eddig? |
||
|
4
Dátum: Ma - 22:08:13
|
||
| Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Taiden Archeron | ||
|
hopp |
||
|
5
Dátum: Ma - 11:09:28
|
||
| Indította Nathaniel Forest - Utolsó üzenet: írta Nathaniel Forest | ||
|
CSALÁD  Furcsa lesz. Ez az egész helyzet ez az új családosdi. Mert már van családom. És épp mikor ezt beismerem, akkor adja elém az élet furcsa viccként azokat akik között felnőnöm kellett volna. És én láttam őket… És hallottam róluk. Láttam, ahogy Batsa Welch egyre feljebb emelkedik a seprűjével a hírnév tetejéhez. És láttam, ahogy Miron Welch karrierje kettétörik. Nem érdekelt különösebben a sport. Nem értettem a kviddicshez, vagy a seprűlovagláshoz. Érdektelen kifejezéssel az arcomon olvastam el a szalagcímeket, néztem végig a képeken, majd lapoztam tovább. Most persze úgy érzem, hogy bánom. Mintha a testvéreim is rám foghatnák majd a jövőben, hogy nem érdekelt engem az, ami velük történt. Mint ahogy Elliottal is sokszor csúnyán bánok. És figyelmen kívül hagyom azt, amit ő szeretne. De jobb leszek. Ígérem, hogy jobb leszek. Mert nem akarom elveszíteni. Akkor sem, sőt főképp akkor nem, ha az a családom, akikről annyit álmodoztam az életem részévé válnak. Elliot, Ada, Kis Nat és Ballardék, sőt még Deanék is ugyanúgy a családom maradnak. Az életem fontos részei. Talán a legfontosabbak. Ők nem egy sosem megkapott, de mindig áhított múlt részei. Ők valakik, akik ténylegesen itt voltak, itt vannak velem, mindig. Ők segítettek túlélni a rossz dolgokat és megélni a jót. Támogatnak és segítenek. Ahogy remélem a jövőben ez a család is ugyanígy tesz majd. De már nem bánom, már nem fáj, hogy nem voltak korábban az életem részei. Ha most azzá válnak, én hálásan fogadom be őket is, ebbe a túl népesre nőtt kompániába. Nem álmodtam erről. Nem is mertem már ilyesmiről álmodni. Ada is túlzott ajándék volt nekem, Elliot egyenesen hihetetlen. Azt gondoltam magányosan élek majd le egy hosszú és otromba életet. De egyre bizonyosabb az, hogy nem. És ez furcsa érzésekkel tölt el. Furcsa… Tényleg… Ahogy ölelem Elliotot és tudom, hogy az enyém. Hogy annyi rossz kapcsolat után itt van valaki, akinek számít, mi van velem. Aki megmentett többször is, és akiről tudom, hogy nagyon szeret. Én is őt. - Ez nem ér… - Mosolyodom el, hogy aztán kicsit fájdalmas grimaszba húzzam össze arcom. Szeret féltékennyé tenni. Tudom. És mégis minden egyes alkalommal nagyot dobban a szívem, amikor egy-egy mondatával megteszi. Még, ha nem is gondolja komolyan. Gustaf volt az egyetlen, aki ténylegesen veszélyt jelenthetett. Legalábbis azt hittem. Most már tudom, hogy ő sem volt több egy figyelemfelhívó kalandnál. De azért hátralépek. Hagy örüljön, hogy azt kapja, amit akar. – Nem. Nem lesz ott. – Jelentem ki haragosan. – Őt nagyon-nagyon távol fogom tőled tartani. Mert ha egy kicsit is hasonlítunk ő is totál rád fog kattanni és azt semennyire sem akarom… Az enyém vagy. Nem adlak át másnak. – Morgom kissé, miközben elhúzódunk egymástól. De aztán a finom pusziba önkéntelenül is belemosolygok. – Tudod mit. Most még nekem is te pakolsz. – Nevetek fel, mert sejtem abból mi sülne ki, gyanítom komplett ruhatárat kéne vennem Izraelben. De tényleg hagyom, hogy ő pakoljon magának. Ha egyáltalán utazunk. Még azért vannak kétségeim mindennel kapcsolatban. De reménykedem ismét. És ez jó érzés. Köszönöm a játékot! |
||
|
6
Dátum: Tegnap - 17:49:40
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Augustus Pye | ||
|
Tévedések Víg?játéka Miron  1999. június Mégis mi a fenét gondoltam? Hogy besétál valaki az életemben, aki ennyi idő után végre mindent megváltoztat? Ezek a kérdések váltották egymást a fejemben. Szerencsére odakint nem volt annyira hűvös, mint tavasszal, mikor Piper elől menekültem volna odahaza, az én kisvárosomban. Így lassan, komótosan sétáltam, mintha nem is egy rosszul sikerült randevúról menekültem volna éppen. Nem is neveztem volna szívem szerint annak. Csak egy átverés volt az egész. Megszokhattam volna, hogy az élet állandóan az arcomba röhög. Először a legjobb barátomat hozta hozzám, a legjobb barátomat fektette mellém az ágyba… érzelmek nélkül, amik valójában nem is hiányoztak. Amikorra pedig végre megérkeztek és kezdtünk normális emberek módjára élni, nem csak a testi igényeinket kielégítve, felbukkant Piper. Egy gyilkos, egy bűnöző, aki bántott engem… aki úgy esett nekem, mintha én is csak egy áldozata lennék. Küzdöttem ellene, minden porcikámmal, pedig jobb lett volna talán alul maradnom akkor és ott. Nem, én inkább felhívtam magamra a figyelmét, hagytam, hogy bántson, csak azért, mert érdekelt. Kíváncsi voltam rá, élveztem a dohányillatot, ami állandóan körbe vette… és még most is hiányzott, hiába nyilallt a fájdalom percről percre a tőle szerzett sebbe. Valójában nem vártam sokat ettől a vacsorától sem. Ismerem az „olyanokat”, mint én. Összejönnek egy éjszakára, aztán már szállnak is a következő virágra. Csakhogy nekem ebben sosem volt részem… még az is jobb lett volna, minthogy ilyen durván az arcomba dörgöljék, tévedés történt. Olyan volt Miron hangja, mintha rossz árut kapott volna. Igazi csalódás lehetett neki, mikor nem egy finom kis nő huppant le hozzá az asztalhoz. Bárcsak eljönnél már értem… – pillantottam fel a csillagos égboltra séta közben. Tudtam, ha Piper még életben van, akkor előbb-utóbb megjelenik, beteljesíti a fenyegetését. Én pedig már mindennél jobban vágytam rá. Az egész életem értelmetlen ücsörgésből, önsajnálatból állt. Szerettem volna felkelni belőle, szerettem volna Ainsley karjába kapaszkodni… de ő csak ellökött. Egyedül maradtam. Ráadásul a saját hibámból. Megcsaltam, elutasítottam a szeretetét. Nem fogadtam el a felém nyújtó segítő kezet. Csak hazudtam, hazudtam a támadóról a Mungóban… ráadásul nem egyedül neki, hanem a Minisztériumnak. Tartottam a hátam Piperért, holott meg sem érdemelte. Az én életemet is el akarta venni, háromszor próbálkozott meg vele. Bár bele nem haltam az ismeretségünkbe, de a látásomat elveszítettem. Ahogy egy fényesebb pontot bámultam a csillagfényes égbolton, lépteket hallottam a hátam mögül. Nyeltem egyet és gyorsabbra vettem a tempót. Olyan volt ez, mint egy megérzés. Egy olyan megérzés, amit nem akartam komolyan venni… hiszen miért jött volna utánam? Még akkor sem akartam elhinni, mikor egy érintést éreztem a vállamon. Hagytam, hogy maga felé fordítson. A tekintetem találkozott az övével, ahogy közelebb húzott magához. Mosolygott és nem értettem, miért. Az én arcom ugyanolyan fagyos és mogorva maradt, mint korábban. Biztosan csak meg akarsz felelni, Miron… – állapítottam meg, ahogy néztem rá a sötétben. Helyes volt, de nem nekem való, hanem valami nőcskének. – Nem ér, csak így ott hagyni. – Olyan hangon beszélt hozzám, mintha egy kisgyerek lennék, aki rosszat tett. – Ezzel nem könnyíted meg a dolgom, mivel megfogadtam, hogy ma szép estéd lesz. Te pedig még a főételt sem vártad meg. Szarul végzem így a dolgom. Gyere. Elkezdett húzni. – Minek? – kérdeztem talán túl halkan. Megpróbáltam volna elhúzni a kezemet, de nem tettem semmit. Hagytam, hogy hülyére vegyen, esetleg szórakozzon velem, mintha azt a szenvedést érdemelném, amit már Pipernél megtanultam. – Tucatnyi jó gyorsétterem és fogd és vidd kávés van a városban… Csak érezzük jól magunkat rendben? Mert nem akarom, hogy elmenj. Ma este az enyém vagy. Vagy én a tied… Mély levegőt vettem és egy cseppet hosszan, bosszankodva fújtam ki. Olyan volt, mint egy nagy sóhajtás, de legalább a végén elhúztam tőle a karomat. Csak elindultam előre, direkt nem mentem gyorsan, egyszerűen sétáltam mellette. A kezeimet szándékosan visszadugtam a zsebembe, hogy ne tudjon olyan könnyen hozzájuk érni. – Minek ez a hazugság, Miron? – kérdeztem. – Keress magadnak egy csaj, ilyenkor este tele van velük az egész város gondolom. Bárkit megkaphatsz, helyes vagy, magas, érdekes ettől a kis bicegéstől… Nincs szükséged a társaságomra és valószínűleg én is remekül elütném ezt az estét nélküled, ha éppen olyan kedvem van. Ezúttal tényleg sóhajtottam egyet. – Szóval nem kell se kávé, se kaja… se semmi… – Nyomatékosítottam a dolgot. |
||
|
7
Dátum: Tegnap - 16:50:09
|
||
| Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Tania Niel | ||
|
Sosem tudhatod... De nézd Merel, milyen bájos kislány   Tashi Rodriguez |
||
|
8
Dátum: 2018. 08. 15. - 20:37:09
|
||
| Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Esmé Fawcett | ||
|
Elkövetek egy nagyon nagy hibát. Nem szabad a vadász szemébe nézni, mert akkor meglátja azt, hogy minden tettem és mondatom ellenére mennyire rettegek valójában. És én elkövetem ezt a hibát. Hiába hallom, hogy ők ketten úgy pörgetik a szavakat, ahogy eddig nem nagyon hallottam még mástól, nem figyelek rájuk. Csak megyek a saját fejem után, és ezt jónak is találom így. Csak akkor figyelek fel egy kicsit, mikor hallom Elliot válaszát Phillip kijelentésére. Végleg Nathoz kötötte magát? Igen, láttam a gyűrűt már nyáron is, és sejtettem azokból az eseményekből, amiket korábban együtt éltünk meg, mégis hidegzuhanyként ér. Ez is lehet az oka annak, hogy hamarosan egy kalitka kerekedik körülöttem, amiből aztán nem tudok kiszabadulni semmilyen módon sem. A varázslat nem hat rá, legalábbis az én varázslatom nem. - Mint mondtam, még mindig közel sem tartasz ott, hogy elérd azt a szintet, ahol szerintem tartanod kéne. Nem tudom mire céloz ezzel, de valahol nem is akarom tudni. Nem tetszik már az sem, ahogy kimondja a szavakat, és ahogy felém fordul. Elliot pedig eldől, mint egy krumplis zsák. Hát tényleg nem tanulta meg, hogy az apja bárkin átgázol? Még rajta is? - Ha arra számítottál a bejelentéseddel, hogy elterelheted a figyelmem Esméről, akkor tévedtél. Ha azt hiszed, hogy eztán majd nyugtod lesz, mert feladom azt, hogy normális feleséged legyen, akkor szintén. Nathaniel Forest nem több egy félreállítható sakkbábunál a mi kettőnk játszmájában. Fiam, sokkal nagyobb dolgokra vagy hivatott, mint amit bárki meg tudna adni neked rajtam kívül. És pont ezért tekint rád Lisbeth riválisként. Nem akartam hallani ezeket a szavakat. Miért kerülök mindig olyan helyzetbe, amiből nem jöhetek ki nyertesen? Miért kell olyanokat hallgatnom, amikről tudom, hogy később csak bajba sodorhat? Megindul felém, és közben mosolyog. Már tudja mi lesz a sorsom, és abból ítélve, hogy ismeretlenként hogyan bánt velem, nem lennék meglepve, ha most sem lenne finomabb. Azok után főleg, hogy Elliot kijelentette, igazából már semmilyen módon nem kötődik hozzám. Mert valljuk be, a mecénásság nem egy túl szoros kapcsolat. A barátság… Nos, előbb utóbb úgyis elfelejt vagy talál más barátot. - Tudod, nagyon megleptél ott a házamban, Esmé. Nem gondoltam, hogy lesz majd annyi bátorságod, hogy elhagyj. Arra meg főleg nem gondoltam, hogy Elliotot is magaddal hívod, és ekkora felfordulást okoztok. Nagyon sokáig tartott, amíg rendbe hoztam a dolgokat. Hátrálni kezdek a ketrec másik felébe, míg el nem tűnik. Akkor aztán a falig hátrálok. A pálcámat folyamatosan a férfire szegezem, de nem én akarok lenni az, aki megtámadja először a másikat. Erre a támadásra azonban nem kell sokat várni. Csakhogy nem engem vesz célba, hanem Elliotot. Tudja. Tudja, hogy a történtek ellenére is, nekem még fontos. Sikerül odalépnek elé, és kivédenem egy pajzs bűbájjal a támadását. Szinte nevetséges ez a támadás, ami gyanús is. - Ne aggódj, őt nem bántom. Ezt már megmondtam. Nem méltó hozzám, hogy ilyen állapotban bántsam. Te viszont más vagy. Elmosolyodik, és nekem nagyon nem tetszik ez a mosoly. Mintha pont azt tettem volna, amit ő akart, hogy tegyek. És ezt az is bizonyítja, hogy megint úgy néz rám, ahogy nem akarom, hogy rám nézzen. Terve van és a terve velem van. Így hogy Elliot földre került már nem érdekes neki. - Miért nem hagy már végre békén? Láthatja, hogy semmit nem jelentek neki – könnyek szöknek a szemembe. Muszáj lesz jól játszanom, különben soha nem hitetjük el vele. – Még a mecénás dolog is csak egy olyan dolog, ami igazából csak egy olyan kapocs, amit azért hoztunk létre, hogy megmentsük a nem létező kapcsolatunkat. Beszéd közben lassan megyek odébb, hogy Elliotnak ne essen baja a mi csatározásunk közepette. Mire azonban a konyhához érek, addigra ő is ott terem előttem. Látom, ahogy a pálcáját elhagyja néhány átok, de csak az első kettőt sikerül kivédenem. A harmadik eltalál, ettől pedig megmerevedik a testem. Hallom a hangját. Azt mondja igazítsam mega a hajam, és én megteszem. De nem akarom, mégis megteszem. Ismerem már ezt az érzést, és soha nem tudtam védekezni ellene. Ez az Imperius átok. - Menj oda és fojtsd meg Elliotot! NEEEE!!!!! Felkiáltok, ordítok magamban és minden erőmmel igyekszem megakadályozni a testem a cselekvés elvégzésében, de egyszerűen nem tudok megállni. Odaérve hozzá, letérdelek mellé, majd ujjaim lassan a kérdéses nyak köré kulcsolódnak. - Látod? Nem is kell nekem elvégezni a piszkos munkát, még csak nem is nekem lenne bűntudatom a halálod miatt. Érzem, ahogy egyre szorosabban zárulnak össze az ujjaim, azt viszont érzem, hogy a könnyeim elerednek. Parancsolni nem tudok magamnak, semmilyen módon. És a legrosszabb, hogy még csak el se tudom fordítani a szemem, vagy lehunyni, hogy ne lássam, ami történik. Muszáj lesz végig néznem a könny fátyolon keresztül. - Elég! – Elernyednek az ujjaim, de nem mozdulok. Továbbra is Elliot szemébe nézek, de igazából nem látok semmit. Csak annyit érzek, hogy megkönnyebbültem. – Gyere ide! Felállok, és odamegyek hozzá. Mivel közben ő is elmozdult, ez lényegében csak annyit jelent, hogy átlépek Elliot felett, majd odaállok Phillip mellé. A férfi átöleli a derekam és ad egy csókot. És én még csak tenni sem tudok ellene. Tényleg ez lett volna a célja velem? Mindig is, de Elliot idejében felismerte és megmentett? De már bekerültem ebbe a körbe, már senki sem tud megvédeni, ha én nem védem meg magam. - Most elmegyünk. Van egy kis dolgom. – Kajánul mosolyodik el, kezét a mellemen pihenteti. – A sóbálvány átok hatása úgy egy óra múlva elmúlik. Ide gyere akkor és befejezzük ezt a kis beszélgetést. Egy cetlit dob Elliot felé, amin a pontos hely koordinátái vannak. Nem tudom pontosan megmondani, de abból ítélve, hogy ezt Phillip találta ki talán a birtokukon lehet. Mire azonban ezt kigondolom, már el is tűnünk a házból, ami egykori csodás és rossz emlékek gyűjtő helye is volt. |
||
|
9
Dátum: 2018. 08. 15. - 18:27:44
|
||
| Indította Mathias Montrego - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego | ||
|
Hát édeskéim! Nem gyakran írok ide, de ez egy ilyen alkalom. Péntektől ugyanis elutazom egy hétre tzatzikizabáló körútra, és már holnaptól eléggé korlátozva leszek a pakolás miatt. Ma igyekszem pótolni az elmaradásaimat ugyan (akinek nem sikerül bocsi), de kb nulla net nélkül nehézkesen tudok veletek lenni külföldön. Ha bármi gondotok adódik, Ms Dean szívesen áll rendelkezésetekre, én pedig ahogy esik és akad wifi felpislogok, akkor zaklathattok bátran! Addig is jó pihenést nektek a nyár utolsó napjaira és játszatok sokat helyettem is! M és a többiek |
||
|
10
Dátum: 2018. 08. 15. - 18:14:30
|
||
| Indította Blaire Montrego - Utolsó üzenet: írta Blaire Montrego | ||
|
– Kösz. Nem az én érdemem, én csak férfiasítót főzök, hogy szexeljen a mágus társadalom. Tudod, kell csinálni a kis varázslókat és boszorkányokat meg ilyesmik. Elnézem, ahogy vállat von, ahogy közömbös hangon közli a tényeket. Nem rettent meg a nyersessége vagy a szóhasználata, nem úgy mint korábban. Korábban erre a szóra összerezzentem volna, mintha csak az ördögöt vagy magát Tudodkit emlegette volna fel, ám már nincs különösebb hatással rám. Az inkább, hogy szavai mögött mennyi cinikusság s mellé mennyi szomorúság társul. Olyasféle, mintha nem lenne tőle boldog, mintha nem elégítené ki ez a munka és mintha... de talán csak mintha... kényszer is lenne egyben. Gondolom nem volt könnyű feladnia az életét. Gondolom kalandozni akarna, és újra világot látni, bebarangolni olyan vidékeket, olyan tájakat, amik régi idők emlékeit őrzik. Kincseket keresni, kihívásokat találni csakhogy ez az élet már nem neki való. Nem olyannak, aki megállapodott, aki megtalálta a szerelmet vagy aki már lesérült. Valahol sajnálom és megértem őt. Tesz amit tesz, részben talán kötelességből, részben unaloműzésből. Azt azonban nem értem, hogy miért nem vall színt nekem. Azt hittem mi már vagyunk olyan viszonyban (vagy közel olyanban), hogy ennyire bizalmas dolgokat megosszunk a másikkal. Végtére is tény, hogy nehéz levetkőzni a társadalom felé felöltött arcunkat, de én mégsem akárki vagyok... legalábbis remélem számára nem akárki... Mindössze bólintok egyet, tudomásul véve a helyzetet, a szavait és a tényeket, de nem kezdek vitába vagy próbálom folytatni a gondolatmenetét. Mindössze csak figyelem, ahogy kisétál a pult mögül s a kandalló irányába lép magával invitálva engem is. Mire feleszmélem a pálcájával int mire a teáscsészék belebegnek és kiszolgálnak minket. A tökéletes úriember mintapéldánya lenne ha a származását nem nézzük... Végtére is ez az, amit senki nem választhat meg. Hogy hova születik. És igen, Elliotot Nat, valószínűleg Nat, tökéletesen kikupálta. Könnyeden foglalok helyet a nekem szánt széken és hagyom hogy betoljon, mint minden udvarias férfi. Mikor ő is helyet foglal pillantok rá. – Szóval Mathias... A mondat befejezetlenül lóg a levegőben, és rájövök, rám vár. Egy perc tétovázás után szólalok csak meg. Valójában előtte megkérdeztem volna, mi újság velük, hogy van Nathaniel vagy mi a helyzet a párkapcsolatukban… de erre nem hagy semmi esélyt. Gondolom nem akar róla beszélni és talán job is így. Nincs közöm hozzá és nem tisztem megítélni a dolgait, így hát magamban szomorúan elfogadom a tényeket. - Szóval Mathias miatt vagyok itt. Hallottam mi történt. Elliot… itt.. biztos nem hallgathat ki minket senki? Óvakodva pislogok körbe, mintha csak azt lesném, valahonnan az egyik sötétebb sarokból váratlanul előugrik egy varázsló pálcát szegezve rám. Sajnos azok a dolgok, amikrőb beszélünk, amik megtörténtek, nem épp a legalitás talaján állnak. És nem akarom hogy akár ő, akár én vagy épp a bátyám igya meg az egész levét. Így hát az óvatosságra gyúrok. Kénytelen vagyok mert a szeretteim biztonsága a legfontosabb s ezért mindent megteszek, amit csak tudok. És ehhez nem kell Lestrange vagy bárki más. Elmegyek én, ha kell a legvégsőkig is. |
||
| Oldalak: [1] 2 3 ... 10 |