Ahogy itt felpillantottam az angol égre, majd lehunytam a szememet és átadtam magamat a helyzetnek, valóban felmerült bennem, hogy mi a helyünk ebben a rendszerben? Hova kategorizálnak bennünket valójában? Fiatalok voltunk, ehhez kétség sem fért. De vajon realizálták-e azt a tényt, hogy a generációnk sokkal rátermettebb önnön ostobaságuk és hiányosságaik miatt? Reméltem, hogy nem… Bár szomorú volt, mégiscsak erre építettem hosszabb távú terveimet. Hogyan tudnék meghúzódni eléggé ahhoz, hogy közben intézzem a saját céljaimat, ha közben mégis észrevesznek? Nem, nem, azt nem szabad… Érezzék csak utólag, mekkora hibát követtek el, hogy egyikőnket sem vettek megfelelően és időben komolyan. Majd mikor folytatta, éreztem a változást, éreztem úgyis, hogy nem néztem konkrétan rá – de hát, ennyi év után szinte természetessé váltak ezek az apróságok, igazán nem lehetett felróni nekünk. Egy pillanatig elméláztam azon, hogy hasonlóan kedélyesen válaszoljak-e neki.

- Tudod, Elizabeth, már réges-régen túlvagyunk azon, hogy bízunk bizonyos dolgokban… - pillantottam rá kissé keményebben, mint eddig. Most éppen hogy abba a korba léptünk, mikor a kisebb-nagyobb döntéseink, cselekedeteink számítottak igazán – és nem csak amiatt, mert felnőttünk. Alig észrevehetően félrebiccentettem a fejemet, úgy néztem rá. – De hát, te is pontosan tudod, milyen helyzetben vagyunk. Igen óvatosan kell sétálnunk azon a vékony kis kötélen, mely a túloldalra vezet, különben hamar a mélyben találjuk magunkat… - néztem rá kissé kifürkészhetetlenül. Az, hogy mi várt a túloldalon vagy odalent, nem volt szükséges szavakba önteni. Mindketten tudtuk, mire gondoltam, még ha ki nem is mondtam a szavakat.

Rappaport mondataira röviden, velősen felnevettem, lehetetlen lett volna félreérteni azokat. Egy pillanatra hagytam, hogy a nehéz, súlyos szavakat felkapja a szél, s tovavigye egészen a fáig, fel az ágakra, ott körbetáncoltak, mintha a világ legkönnyedebb helyzetét taglalta volna most a háztársnőm, majd miután körbeért, visszatért hozzánk, hogy ismét körénk álljon, ahogy a zord valóság szokta. Talán még a gyönyörű naplemente is kissé komorabbá vált – de hát hogy is ne lenne komorabb, ha valóban értette a súlyát az egésznek?

- Nem pont erre gondoltam… - ingattam röviden a fejemet, jót mulattam az értelmezésén. Mástól talán meg is sértődhettem volna erre a monológra: mintha azt feltételezné, hogy nem tudom, hogy ez a belépőszint, ha valaki komolyan gondolja a jövőjét a politikában… De Elizabeth Rappaport esetében illetlen lett volna megsértődni ezen – és talán felesleges is. – Csak egy nagyon naiv és félretájékozott ember gondolná, hogy ez fikció… Nehogy véletlen magamra vegyem a szavaidat, Miss Rappaport, tán még meg találok sértődni a leckén, amit kapok! – mosolyogtam kissé fanyarul, de hangom könnyeden csengett a súlyos téma ellenére is. Pedig valóban így volt: mindketten tudtuk, hogy az élet ezen szeletében nem létezett az, hogy valaki teljesen jót cselekedhetett volna. Mindig akadtak olyan emberek vagy csoportok, melyek megtalálták azon apróságokat, amelyekbe bele lehetett kötni, elvégre ritkán születhetett olyan döntés, mely mindenki számára ideális, jó és előnyös lett volna. Ezt is könnyen magára vehette volna az ember, de az is naivitásra és tapasztalatlanságra utalt volna.

- Ugyan, ugyan… - csóváltam a fejemet hasonlóan vidám és incselkedő stílusban. – A liberális demokráciában sok szép érdem és követnivaló érték van… De mint minden politikai irányzatnak, ennek is megvannak a hátulütői, melyeket jobb minél hamarabb befoltozni, különben hamar azon kapja magát az ember, hogy a lábai előtt hevernek a romok. És még csak a Kapitóliumig sem kell felmagasztalódnunk… - válaszoltam könnyedén, mintha csak az egyik délutáni elfoglaltságunkat taglaltuk volna. Némán követtem tekintetemmel, ahogy közelebbről vizsgált egy másik virágot. Első ránézésre talán a párja is lehetett volna annak, melyet tőlem kapott – de vajon valóban létezett-e az, hogy tökéletes összeillenek a darabkák? Nem-e lesz mindig valami különbség?

Igazán hosszan gondolkodtam el szavain. Talán illetlenül hosszan is. Az ember már joggal aggódhatott volna azon, hogy esetleg olyat mondott, mit nem kellett volna… De volt-e Elizabeth Rappaport és Lucinda Yaxley között olyan, hogy nem szabadott volna…? Természetesen első gondolatra volt ilyen, hiszen lényünk folyamatos ellentétekből állt. Nem állhattunk egy oldalon a kezdetektől fogva, melyet családunk is ránk projektált, melyet egy ideig mi magunk is elhittünk. De megint csak alábecsültek minket – talán már réges-régen túladtunk azon, hogy egyszerűen azt higgyük, hogy komplett ellentétei, ezáltal ellenségei vagyunk egymásnak. Micsoda kihagyott lehetőség volna a könnyebb utat választani és élből elzárkózni ez elől: hiszen micsoda izgalmakat tartogathatott volna még ez…!

- Kérdésként persze mindig felmerül, hogy a végül előbb vagy utóbb következik-e be? – sóhajtottam egy nagyot, ahogy a lemenő nap sugarait vizsgáltam arcán. – De egyet kell értenem: az érzelmek ilyesfajta kiaknázása e helyzetben pillanatnyi előnyhöz juttatja az embert – éppen elegendő ahhoz, hogy megnyerjen egy választást – óvatos mosolyra húztam a számat, ahogy lassan közelebb léptem. – S akármennyire is igyekszik kordában tartani azt az ember, egy idő után leomlanak a kerítések és elszabadul a pokol – gondterhelten ráncoltam a homlokomat. Régóta úgy gondoltam, hogy ez lesz Cassius veszte is, csupán azt nem láttam még, mennyi katalizátort fog ehhez használni… - Abban egyet kell értenünk, hogy az érzelmi alapú kormányzás igen effektív egy ideig… Az emberek könnyen mozgathatóak, nem túl bonyolult alakítani rajtuk… Végül azért muszáj az ember más taktikához folyamodjon, ha hosszútávon szeretné igazgatni a népet – döntöttem oldalra a fejemet. Azt gondoltam, hogy Cassius is tisztában volt ezzel és csak addig fűtötte a kedélyeket, míg szükséges volt ahhoz, hogy teljesen megszilárdítsa a hatalmát. Bíztam abban, hogy igen közel kerültünk a csúcsponthoz és a katarzist elérve ő is belátja, hogy le kell csendesíteni az eksztázis utáni érzelmeket, ha valóban hatalmon kívánt maradni. Vajon Cassius Yaxley beleesik-e a csapdába, hogy túl sokat akar rövid időn belül? Vajon megrészegíti-e a hatalom? Nem úgy ismertem, de még nem is láttam ilyen helyzetben és olyan régóta várt erre… De ha jobban belegondoltam, a hétköznapi életben is apróságok tudták teljesen megvadítani: éppen hogy a szokásoktól eltérően kimaradt pár nap, s ő olyan állatias szintre lealacsonyodva tudott hozzám érni és birtokolni, mintha valósággal több éve kellett volna nélkülöznie testemet. Érdekes gondolat volt ezt átültetni a nagyobb színtérre – vajon ott is így fog-e viselkedni?

- Hm… - ismét lassan mosolyodtam el – talán az illendőnél kissé szélesebben, szememben is villant valami, s még közelebb léptem hozzá, szinte bezártam a távolságot magunk között, ahogy ismét felegyenesedett. – Ugyan, valódi pazarlás lenne, nem igaz? – kuncogtam fel röviden. Hogy a félreértésre vagy arra, hogy valóban eljön-e az ideje, azt nem specifikáltam, rábíztam az értelmezésére. Még egy fél lépést tettem felé, ezzel valóban kevesebb, mint egy lépés maradt köztünk. Nem volt se dominancia, se uralkodási vágy ebben – nem megfélemlítés volt a célja, csupán így kívánta az illem. Ugyebár.

Ismét feltámadt a szél, ahogy így egymással szemben álltunk, én finom mozdulattal tűrtem hátra egy tincset. Talán a megfelelő személy ugyanezt megtette volna a velem szemben álló hölggyel – de hát, mit szóltak volna bátor és jó kiállású pásztoraink? Ismét felnevettem a monológján, kifejezetten tetszett a gondolatmenete. Ha valóban tudná, hogy alakulnak az erőviszonyok nálunk, nem csak sejtené! Bár tény és való volt, hogy Orville igyekezett a maga részét beletenni a közösbe, egyértelmű volt, hogy nálunk ki képviselte a frontot és a hátországot… Legalábbis nekünk. Elvégre a közösen lefektetett alapok kötöttek engem is a megállapodásokhoz – a párnák között az enyém mindenestül, egyébként pedig egyenrangúak voltunk. Legalábbis látszatra – habár az igaz volt, hogy a legtöbb ember közül Orville közel állt ahhoz az elképzelésemhez, amit egy megfelelő és egyenlő társ jelentett, nem véletlen ő lesz a férjem, neki is megvoltak a hibái. Ahogy nekem is és ahogy Elizabethnek is. Ez már csak ilyen volt.

- Milyen szerencse, hogy a fehérhez az összes szín illik, nem igaz? – döntöttem oldalra a fejemet. Milyen kár, hogy nem fogok fehéret viselni az esküvőn sem. – És milyen szerencse, hogy Mr. Morris mellkasa erős és széles, könnyen felfogja az esetleges támadásokat, melyek minket érnének, ahogy haladunk az utunkon – húztam féloldalas mosolyra a számat. – És milyen szerencse, hogy ezek mellett is marad hely számomra és a karjaimban tartott ambícióknak is – húztam szélesebbre a számat. – Ebben a viharos és veszélyes időszakban nem árt, ha van nem is egy szilárd alap, amihez nyúlhat az ember… Mondd csak, Elizabeth, neked ki vagy mi nyújtja ezt a pajzsot, hogy védve legyél, s kezedbe vehesd a tenni akarás kardját? – néztem mélyen a szemébe, a köztünk lévő, alig fél lábnyi távolság között mintha beszorult volna a levegő – mintha a szél sem mert volna most beleszólni ebbe. Botorság is lett volna, illetlenség úgymond. Azt pedig még a szél sem akarta…