illat
Oldalak: [1] 2 3 ... 10 |
1
Dátum: Ma - 15:36:08
|
||
Indította Sir Daniel Tayilor - Utolsó üzenet: írta Venus Llewellyn | ||
2
Dátum: Ma - 10:10:40
|
||
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Skylar H. Devereaux | ||
illat |
||
3
Dátum: Tegnap - 09:09:35
|
||
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Sir Daniel Tayilor | ||
Heyho!
Gyorsan reagálok minden beérkezett ötletre szummásítva miközben átsuhanok az oldalon ![]() 1. Profil fields - Ránézek, hogy mit lehet tenni az ügyben ![]() 2. Megvitattuk amikor bejött a kérdés az Adminokkal (csak elfelejtettem reagálni) és a "kívánságlista" eléggé ellene menne az oldal hagyományainak. Amikor nagyon bizonytalan egy karakter így is legtöbb esetben szoktunk küldeni PM-et, az említett két esetbne én személyesen hibáztam. 3. Intézem az átírást ![]() |
||
4
Dátum: Tegnap - 08:42:41
|
||
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Sir Daniel Tayilor | ||
Hollóhát: +20 Hugrabug: -50 Mardekár: +30 Pontszerzés oka: Pont korrigálás, Oakley professzor elszámolta pár posszttal korábban. Griffendél Hollóhát Hugrabug Mardekár +172 pont +340 pont +259 pont +360 pont |
||
5
Dátum: Tegnap - 06:59:26
|
||
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Sienna Scrimgeour | ||
Years after too late - Skylar ![]() 2005.04.09. hajnal-kora reggel - Lehet.- áthelyezem a súlyt az egyik lábamról a másikra, miközben a fiúra nézek. Egy fiktív buliról beszélni, melyre egyikünk sem kapott meghívót olyan, mintha az időjárásról beszélnénk. Érzem, hogy el fog szállni a pillanat, és a mosolyom oly kevéssé fedheti, hogy milyen ideges vagyok. Milyen sokat jelentene nekem ez az egész. Talán Skylarral kezdődött. Talán ő volt az első olyan ember, akinél az ügyetlenkedés, a gyávaság és az önbecsapás végül a köztünk lévő híd felégetéséhez vezetett. Egyértelműen konfrontálódnom kellett volna vele, amint látom, hogy nincs rendben valami, de túl kevés energiát fordítottam erre, és túl sokat a kviddicsre, az idegeskedésre a rossz teljesítményem miatt, azután pedig arra a szemétládára, aki elcsavarta a fejemet néhány kedves, de hazug szóval. A fontos dolgokat hagyom kicsúszni, és ha ezt így folytatom, a végén nem marad semmi sem. Most is futni szeretnék. El. El a potenciális sebek elől, nem akarom, hogy még valaki tökéletlennek lásson, hogy reménykedjek valamiben, amibe beleölök minden energiát, és kevés legyen. Talán ha lát azok nélkül a rétegek nélkül, amivel megvédem azt a törékeny magabiztosságot, talán közelebb enged- de könnyen lehet, hogy elfut. Lehet, hogy egyszerűen csak megunta a barátságomat néhány évvel ezelőtt, és most csak megerősítem, hogy jól döntött. De nem akarok soha többé arra gondolni, hogy mi lett volna, ha. - Én is.- sajnálom ezt az egészet. Sajnálom, hogy talán most tépek fel valamilyen sebet, most zsarolom bele, hogy levetkőzzön előttem, megmutasson olyan dolgokat, amiket nem akar, miután én itt állok előtte nyíltan. Nem akarom, hogy azt érezze, hogy tartozik nekem, és biztos, hogy lenne ennél jobb mód. Talán átgondolhatnám, talán nem kellene most csinálnom ezt. Talán lenne egy kedvesebb mód- talán írhatnék neki, talán elhívhatnám egy vajsörre, talán megkérhetném, hogy találkozzon velem a Klubhelyiségben. Addigra átgondolhatnám. De nem biztos, hogy jutnék akármire. Nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy a szemébe nézzek. Tudja, hogy nem azért vagyok itt, mert annyira szeretnék erősebb és kitartóbb lenni. Tudja, hogy nem vagyok rendben, és most tudom, hogy belém lát. Többször rúgtak belém, amikor ilyen nyitott voltam, mint ahányszor nem, és most is tartok tőle, hogy visszariad tőlem. Túl kedves hozzá, hogy csak altatót ajánljon, vagy hamis együttérzést, de még nem tudom, mi fog történni. - Én is szeretném.- de most mondhatnám, hogy már nem lehet, hogy talán már túl késő van ehhez. Két éve kellett volna beszélnünk, vagy még régebben, ahelyett, hogy kviddics könyveket olvasgassak a hiábavaló reményben, hogy legyőzhetem Zafira Tavisht, vagy eldugott helyekre megyek valakivel csókokért, és ignorálom az összes vörös zászlót, amit magával hozott. De még ha ezeket nem is tettem volna félre, annyi időm, annyi lehetőségem lett volna. Felkelhettem volna bármelyik nap tegnapig korábban, megvárhattam volna a lépcső alján, elmondhattam volna neki, hogy hiányzik a barátsága. Tudom, hogy történnie kellett valaminek, és nem csak én mondtam valamit, ami nem tetszett neki. Látnom kellett, hogy valami baj van, láttam is, de vártam, hogy majd ő megteszi az első lépést. Tolakodó, kényelmetlen dolog megpróbálni valakiről levenni egy páncélt, hogy mutassa meg a sebet, amit szégyell. Most is úgy érzem, hogy ezt teszem. Megtöröm a szemkontaktust, a lábára nézek, miközben folytatom. - Annyira sajnálom! Hogy... nem próbálkoztam keményebben két éve. Hogy meggyőztem magam róla, hogy egyszerűen csak nem akarsz a barátom lenni. Biztosan szükséged lett volna rám.- veszek egy mély levegőt, hogy visszafogjam a legmélyebb érzelmi kitöréseket. Nem akarom, hogy ez az egész rólam szóljon, nem akarok úgy tenni, mintha én ezért most kiérdemeltem volna valamiféle együttérzést, mert évekkel később szembe mertem nézni végre egy problémával, és amit talán már túl késő kijavítani. Örökre ott lesz köztünk az a két év, ahogy megszűntek azok a közös mosolyok, akkor is, ha újraépítünk valamiféle hidat. Gyáva voltam, féltem a konfliktustól, féltem szembeszállni egy baráttal, és a végén inkább hagytam elhalni azt a barátságot ahelyett, hogy harcoltam volna. Szinte erőszakkal kényszerítem magam, hogy újra a szemébe nézzek. Tudom, hogy milyen könnyű egyetlen gesztussal, egyetlen szóval tönkretenni most mindent. Tudom, ha túl erősen húzom magamhoz, túl erősen próbálok belelátni az érzéseibe, megsebzem és elijesztem, ahogyan akkor is, ha nem fogom elég erősen. A saját érzelmeim sem segítenek- minden szívdobbanás ellentétes, az egyik azt diktálja, hogy húzzam közelebb, a másik, hogy lökjem el. Fázom, ideges vagyok, olyan érzésem van, mintha egy vizsga előtt állnék, amelyre nem készültem fel. Csak sokkal rosszabb, mintha a bukás az életem végét jelentené, és talán mások életének végét is. - Tudom, hogy nagyon régen meg kellett volna mondanom ezt. De szeretnék újra a barátod lenni.- veszek egy mély levegőt, hogy visszanyeljem a könnyeimet. Nem érdemlem meg, hogy azután, hogy évekig rendben voltam, évekig élveztem az életet, miközben a lelkem mélyén tudtam, hogy szenved valamiért, most csak visszacsináljak mindent, mintha 2002 őszén lennénk ismét. |
||
6
Dátum: Tegnap - 05:45:44
|
||
Indította Sir Daniel Tayilor - Utolsó üzenet: írta Anathema Avery | ||
7
Dátum: Tegnap - 05:09:46
|
||
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Leon R. Lutece | ||
Griffendél: +23 Hollóhát: +15 Hugrabug: +24 Mardekár: +15 Pontszerzés oka: Nyílt Jóslástan óra a hatodévesek számára Pontszerzők nevei: Amycus Carrow, Anne-Rose Tuffin, Cassia Carrow, Enver Nebelwald, Holden Echohawk, Nialen Travers, Ophelia Langley, Sienna Scrimgeour, Soffi Lowe, William Ashford Griffendél Hollóhát Hugrabug Mardekár +172 pont +320 pont +309 pont +330 pont |
||
8
Dátum: Tegnap - 04:59:19
|
||
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Leon R. Lutece | ||
|
||
9
Dátum: Tegnap - 04:49:52
|
||
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Leon R. Lutece | ||
Jóslástan VI. évfolyam (nyílt óra) 04.15 - 1:00 p.m. - 3:00 p.m. but in all chaos; there is calculation |
||
10
Dátum: Tegnap - 04:20:25
|
||
Indította Sienna Scrimgeour - Utolsó üzenet: írta Sienna Scrimgeour | ||
Barely not dying with Amycus Carrow ![]() 2005.04.02. éjszaka - Az biztos, hogy elképesztően váratlan volt... bár talán egy kicsit kevésbé, mint bármikor máskor lett volna.- miközben a gyomrom felett tartom a kezemet, és azt érzem, hogy egyszerre lettem éhes a lekváros scone említésére, és tért vissza a hányingerem is, azon gondolkodom, hogy talán semmi nem váratlan Amycus Carrow felett. Kicsit olyan, mintha a káosz megtestesülése lenne, és még ezzel a borzalmasan kellemetlen rosszulléttel sem gondolom feltétlenül a legrosszabb dolognak, hogy vele tölthetem az éjszakát a Gyengélkedőn. Bármilyen borzalmas állapotban vagyok, nehéz rajta és Revanon kívül bárkit elképzelnem, aki mellett szívesen megmutatnék mindent a nem túl tetszetős részeimből. Annyi időt töltök a magabiztosság, a boldogság, a mentális összeszedettség látszatának felépítésével, csak hogy hagyjam leomlani kártyavárként az egészet, amikor a fiú közelében vagyok. Talán magammal sem szoktam annyira őszinte lenni, mint vele. - Szeretek tartozni neked.- átgondolom, amit a fiú mondott, miközben fáradtan felé mosolygok. Nem felejtettem el, hogy melyikünk profitált jobban a barátságunkból, még ha tudom is, hogy Amycus nem akarna visszakapni semmit azért cserébe, hogy kiállt értem, megvédett. Egyszerűen csak jó ember. Mégis, nem felejtettem el, amit másfél éve tett, és viszonozni fogom egy napon. Ha szerencsém van, nekem is elég lesz betörnöm valaki orrát hozzá. - Ez az egész büszkeségi kérdés lehet. Mindig azon gondolkodom, hogy apám biztosan nem futott volna el, ő egyszerűen csak keményebben dolgozott volna, győzött volna... persze, tudom, nem ez történt. Talán tanulnom kellene ebből.- nem tudom, hogy igaz-e, hogy a Minisztériumban sokan javasolták napokkal a puccs előtt, hogy a biztosan lojális vezetőség hagyja ott az épületet, és egy mágikusan védett titkos helyből, illegalitásból folytassa az ellenállást, de apám soha nem futott volna. Voldemort elől sem. Jól illik a fejemben illő képhez; erős fa volt, ami kibírt minden vihart, míg a legerősebb le nem döntötte. - Szóval, „Daddy Issues.” Bármilyen rosszul hangzik. És nem akarom rányomni egy másik emberre a felelősséget, közvetlenül azután, hogy elvállaltam.- kíváncsi vagyok rá, hogy Robert Finnighan is gondolkodik-e ilyesmin, ő is úgy érezné-e az én helyemben, hogy megfutamodik a felelősség elől, ahelyett, hogy szembenézne a hibáival, és legyőzné őket. Persze, az én hibám nem is elsősorban az, hogy nem vagyok elég jó fogó. Az én hibám inkább, hogy túl büszke vagyok, és mindig elfutok, amikor szembe kell néznem ezzel. - Hülyeség lenne nem megtenni. Ez az egész nem rólam szól, meg arról, hogy félek tőle, hogy csalódást okozok mindenkinek, aki feltételez rólam valamit. Ha kikerültünk innen, beszélek a jelöltemmel.- átölelem a hasamat, ahogy egy újabb görcsroham elkap, és kicsit megégeti a torkomat is. Most nehéz elképzelni azt is, hogy járni fogok még egyszer, újra egészséges leszek, nem hogy kviddics meccseket fogok játszani, főleg, hogy könnyen lehet az is ilyen időjárás mellett. Kigombolom a pizsama felső két felső gombját, hogy kicsit kevésbé tapadjon a bőrömre a ruha, és hátradőlök. Jobban elkap így a hányinger, de legalább nem érzem, hogy szédülök, hogy gyengébb vagyok. Szívem szerint levennék mindent, és tiszta ruhát vennék egy hosszú zuhanyt követően, a gondolat pedig, hogy erre könnyen lehet, hogy még napokig nem lesz lehetőségem, még rosszabbá teszi az érzést. Megígérem magamnak, hogy legalább a Prefektusi Fürdőben fogom megejteni azt a hosszú fürdőt, hogy kompenzáljam magamat. - Te soha nem érzed, hogy meg akarsz felelni mások elvárásainak? Vagy ellenkezőleg... félsz tőle, hogy túlzottan megfelelsz nekik?- eszembe jut anyám, aki egyszer hallotta a fiú nevét a számból, és teljesen kiakadt tőle, jobban, mint a Morgenstern néven, amikor először áthívtam Revant pizsipartira egy iskolai szünetben. Tudom, hogy most is sokan várhatják Amycusról, hogy mikor lesz az ember, aki az apja volt, aki olyan mély sebeket ejtett a Roxfort kollektív emlékezetén. Haragszom rájuk, mert tudom, hogy ez valószínűleg sokkal nehezebb lehet, mint amit az én apám hagyott örökségként, és nem akarom, hogy bántsák őt. |
||
Oldalak: [1] 2 3 ... 10 |