Oldalak: [1] 2 3 ... 10
Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Basile de Lys
no, definitely not the consequences of my own actions
Lorian. Grimmstark. (&pókok.)(&Gonda.)
2006. 09.15.

TW: homofóbia, káromkodás
Rohadt Fletcher. Rohadt büntetőmunka. Rohadt Oakley.
Kurvára lenne jobb dolgom, mint ezzel a buznyerák Grimmstarkkal tölteni a péntek délutánt, mikor én nem is csináltam semmit! Fletcher rúgott meg engem, ő miért nincs büntetőmunkán? Vagy miért nincs csak Grimmstark büntetőmunkán, egyedül? Ő érdemelné meg és nem én. Oakley baszódjon meg. Én csak kiálltam magamért.

Semmi kedvem rohadt pókokat gyűjteni.. asszem nincs pókfóbiám, de azért ki örülne neki, ha egy ekkora pók mászkálna rajta? Pláne ennyi? Nyilván senki, még ha legalább kisebb lenne, ráadásul Hagridhoz sincs semmi kedvem. Szemforgatva dobok egy pókot a vödörbe, bár szívesebben dobnám valaki más fejére. Eszembe jut a gondolat, hogy ez a valaki más lehetne Grimmszar, de ahogy félig hátrafordulva vetek egy pillantást hátra, és meglátom a számszeríjat, inkább elvetem az ötletet. A félóriás biztos elmondaná Oakleynak, ő meg a büntetőmunka büntetőmunkájára küldene, jobb esetben csak a hónapban, de lehet, egész félévben, és már ez is méltatlan. Nem mintha Grimmstark belehalna, ha rádobnék egy pókot, ez nem akkora nagy tragédia. Az már igen, hogy sajnos ennél nehezebb elpusztítani.
Utálom, hogy előbb mondta, hogy nyírjuk inkább ki a pókokat, mert nem akarok vele egyetérteni. Semmiben, soha, egy büszke francia nem ért egyet holmi nyomorult angollal, úgyhogy nagyon ajánlom neki, hogy ne kerüljön be a kviddics csapatba (vagy módosítsák a szabályokat, hogy dobhatom a fejének a kvaffot, és az is ér pontot), mert sajnos a győzelemhez elengedhetetlen lenne, hogy néha egyetértsünk, bármilyen poszton is játszana, és már a gondolattól kiráz a hideg. Attól, nem a pókoktól.
De akkor is jobb lenne kinyírni őket. Rengeteg van… ahogy körbenézek, és egy újabbat dobok a vödörbe, megállapítom, hogy legalább takarodóig biztosan itt leszünk, főleg amilyen lassú itt ez a nyomorult mellettem, és aztán, csak hogy még jobb legyen, majd kiküldik ránk Fricset is. Mondjuk Elowen úgy legalább tudná folytatni az aktuális kincsvadászatot nyugodtan, ha Frics ránk figyel. Bár néha az az érzésem, hogy egyébként szerintem élvezi, hogy menekülhet az elől a vén, szottyadt dementor elől, hogy ezzel is idegesítse. Nincs esélye Elowen Dawlish ellen.

Csak megforgatom a szemem, ahogy beledobok egy újabb pókot a vödörbe, ahogy Hagrid mögöttünk arról beszél, hogy miért nem szabad kinyírni a pókokat. Egyáltalán hova akarnak rakni ennyit? Rendben, ha esetleg ritka alfaj lenne, amit kétlek, azt meg főleg, hogy pont Oakley akarná tanulmányozni őket, hiszen nem jók bájitalokba, de mindegy, ha így is lenne, akkor sem kell belőlük 200 példány. Állítólag a negyede elég lenne, de amúgy nincs is hely nekik. Bár felőlem lakhat az összes Grimmstarkkal, amúgy is zavar, hogy egy szobában vagyunk, legalább kiköltözhetne ő is ide a kis barátaival. Garantálom, hogy senkinek nem fog hiányozni.
Ez a nagydarab mamlasz se fog hiányozni, nem is érdekel, mi dolga van, amíg nincs itt. Semmi kedvem ahhoz a maradék harminc-negyven fához, vagy még többhöz, de ahhoz se, hogy Oakley tovább büntessen, bár nem tudom eldönteni, hogy a pókokat szánta itt a büntetésnek, vagy Grimmszar társaságát. Inkább morogva a vödörbe dobok még egy pókot, de a szélére megy, szóval muszáj vagyok a bottal beljebb rakni, mielőtt kimászik. A biztonság kedvéért kicsit megrázom a vödröt, hátha úgy lekerül az aljára.
- Nem eszem csigát, te patkány! Bár tudod mit, inkább ennék csigát minden nap, mint azt az undorító black puddin…Neked meg mi... faszom, nehogy rám söpörd! - reflexből arrébb ugrok, mielőtt ennek a senkiházinak eszébe jut, hogy átpasszolja rám a pókot, fúj.. szerencsére nem, bár annyira el vagyok ezzel foglalva, hogy nem jut időm arra, hogy kárörvendően nevessek azon, ahogy csapkodja magát azzal a bottal, még a végén eltalál.
- Szerintem kihagytál egy pontot, mintha ott… mászna valami - jegyzem meg, és elfordulok, hogy leszedjek még egy pókot, és, hogy ne lássa, ahogy gúnyosan vigyorgok a nyomorán. Természetesen nincs ott semmi, de nagyon szórakoztató lenne nézni, ahogy idegbajt kapna, ha azt hinné, hogy mászik rajta valami. Talán megbűvölhetnék egy ágat, hogy tényleg másszon rajta.
- Ez azért van, mert nekünk legalább van kultúránk a babos toaston túl is - nem is vagyok benne biztos, hogy Fletcher egyáltalán török-e, igazából nem is érdekel, de ha jól tudom, Napóleon valóban háborúzott velük… amíg nem jöttek a kurva britek oda is. Bármi is Fletcher problémája, engem senki nem rugdoshat meg, csak azért mert épp behisztizett valamin. Azt is leszarom, hogy éppen min. - Vehetnétek példát rólunk, nyilvánvalóan jobban értünk… ah, rohadt.. fúj-az egyik pókkal együtt egy adag pókhálót is sikerül leszednem, ami ragacsos és talán még a pókoknál is rosszabb. Lerázom a kezemről, és remélem, nem találja ki egyik tanár se, hogy pókhálótalanítanunk is kell majd ezek után. Az hiányzik, hogy a nyakunkba essen az összes.

Én is megállok, ahogy meghallom azt az ág reccsenést… túl hangos, ha csak rálép valaki egy ágra, annak nem kellene ennyire hangosnak lennie. Élnek ugyan akromantulák az erdőben állítólag, de csak nem hozott volna minket hozzájuk.. a dugbugok inkább a víz felé vannak, bár azokkal meg el tudok bánni, Elowennel is már láttunk egyet tavaly, és túléltük… de ez valami nagyobbnak hangzott.
- A pókok nem ilyen hangosak… - szeretném hozzátenni, hogy “ugye?” de az még a végén bizonytalanságnak tűnne, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. De a kezem azért automatikusan elindul a pálcám felé.
Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Theresa L. Valaoritis
Silent footsteps, heavy duty
névMindenki
dátum2006. október 31.
Among the blossoms waits a jug of wine.
I pour myself a drink, no loved one near.
Then raising my cup, I invite the bright moon
and turn to my shadow. We are now three.
Trigger warningenyhe melankólia, szorongás, rosszullét

Legszívesebben már az első két óra után visszaindultál volna a kastélyba. Habár tisztában voltál azzal, hogy tulajdonképpen ha engedélyezve nem is volt, a tanárok tudtak róla és türelmi időben voltatok, ettől függetlenül végig gyomorgörcsöd volt. Egyrészt amiatt, hogy te magad is tilosban jártál, másrészt aggódtál az emberek miatt: nem akartad, hogy bárkinek baja essen. Tavaly sem voltál ezen az eseményen, bár tudtál róla: úgy ítélted meg, nem neked való volt és ezt továbbra is tartottad. Azonban egy nagy különbség volt tavalyhoz képest: azóta prefektus lettél és felelősséged volt a többiek iránt is. Persze voltak páran, akik unszoltak, hogy vegyél részt ezen az eseményen. Például Tekla kifejezetten győzködött, Matt is tett pár megjegyzést, hogy ő örülne, ha megjelennél és mikor Gilesszal is megosztottad a kételyeidet, akkor ő is azt mondta, hogy szerinte érdemes lenne eljönnöd egy ilyen eseményre. Eszedbe jutott a terapeutád is, aki szinte könyörgött nyár végén, hogy a történtek miatt ne zárj vissza, ha már négy kínkeserves év után végre nyitottál a többiek felé, így gondoltad, legalább eleget teszel a kérésének. Úgyhogy a prefektusi lét mellett azért volt pár egyéb indokod is.

Az átváltozás előtti egy hét mindig nagy szenvedés volt, de mára azért igyekeztél mindent megtenni, hogy ott könnyítsd az életedet, ahol tudtad, így hát még rendben voltál. Tudtad, hogy hamar el fogsz fáradni, de a kötelesség úgyis ébren tart majd – addig úgysem hagyod el a helyszínt, amíg meg nem győződtél arról, hogy mindenki rendben lesz-e. Emiatt természetesen csak közepesen sikerült feloldódnod, de azért sikerült egy-egy helyzetben kifejezetten jól érezned magadat. Például mikor Teklával és Mattel töltötted az idődet, az mindig jó volt. Ez sem volt teljesen igaz: mikor Tekla arról mesélt, hogy régen ide hozták a vérfarkas tanulókat, azért megfordult veled a világ és több percig csendben voltál, s gondolataid Gilesra terelődtek. Nyilván örültél volna annak, ha ő is itt lett volna, mert vele mindig csodálatosan érezted magadat, de tudtad, hogy tanárként rendkívül furcsa volna, még ha korban közelebb is állt hozzátok, mint a kollégáihoz. El sem tudtad képzelni, milyen lehetett itt… Nem is akartad. Éppen elég volt havonta egyszer ez a tortúra. Bőrödön végig futott a libabőr, kényelmetlenül fészkelődtél egy sort, ahogy eszedbe jutott, hogy egy héten belül következik… Nagyot nyeltél, ahogy érezted, hogy az emlékek és érzések tengere felkorbácsolódott, hogy maga alá temessen, ám szerencsére Tekla hamar folytatta másra térve, így jól begyakorolt eszközként fókuszáltál arra. Te sem tudtad, pontosan minek is öltöztek a hugrabugos társaid, de halványan mintha rémlett volna valami mese, de néha olyan ködös lett a görög életed, hogy rettenetesen megijedtél, hogy esetleg egy nap teljesen összemosódik minden majd. Bólintottál inkább arra, hogy Basilenek jól állt a vámpír jelmez. Igazat adtál Teklának, tényleg jól állt neki.

- Nem tudok dönteni… Más-más szempontból látom és értékelem a jelmezeket. Lorian Grimmstarké például azért tetszik, mert nagyon egyedi a bőrszín módosítása és a jelmezben is sok munka van. Elowen nagyon egyedin oldotta meg azt az izét, ami kijön belőle, frászt kapok tőle… Tesseractnak is érdekes a koncepciója, de Kitnek kifejezetten jól áll ez a szerep. Ian meg nagyon aranyos ebben a jelmezben, csak a kés zavar be a képbe… De Tekla, nekem a tied is nagyon-nagyon tetszik, elképesztően művészi a háta, még ha forog is a gyomrom kicsit tőle, nagyon esztétikus és aprólékos lett! – dicsérted meg egy halvány mosollyal. Koccintottál is volna, de természetesen nem ittál. Még egy percig követted a többiek jelmezét, hátha találsz még olyat, ami kifejezetten tetszett volna, ám a következő pillanatban Tekla fel is pattant, hogy üvegezzetek. Elhúztad a szádat, nem kifejezetten tartottad jó ötletnek, így nem is mentél közelebb, ahogy a lány köré gyűltek az emberek. Ahogy Tekla megpörgette az üveget és az egyenesen Enzon állt meg, azért kíváncsian vártad, mi lesz az első feladat. A jelmezcserét egyébként vicces, kreatív ötletnek tartottad, ami ráadásul nem lépett át kifejezetten sok normán, szóval megnyugodtál, hogy nem kezd el a fiú meztelenül táncolni. Remélhetőleg később sem. Azért elméláztál egy pillanatra, hogy vajon milyen messzire fajulhat ez a játék, ha eleget isznak az emberek és megfelelően bemelegednek, de addigra nem terveztél itt lenni. Meglepetésként hatott hát, ahogy Enzo hozzád szólt.

- Tessék? – pillantottál rá zavartan. Elbizonytalanodtál. Te? Jelmezt cserélni? Azonban ahogy körbenéztél a sok lelkes arcon, hirtelen nagy lett a nyomás és nem akartál még furcsábbanak vagy bénának tűnni, így csak bólintott. – Ha ezt szeretnéd… - óvatosan álltál fel és tanácstalanul néztél körbe. Szemed sarkából láttad, hogy Enzo nekiállt vetkőzni, de csak nem várták tőled is ezt?! Kínosan toporogtál, amíg a fiú kezedbe nem nyomta a jelmezét, aztán elvörösödve folytattad. – Őőő… Mindjárt itt vagyok… - motyogtad bénán, majd elsuhantál a mellékhelyiségbe átöltözni, közben próbáltál nem arra gondolni, hogy szegény fiú ott áll mindenki előtt rád várva... Inkább azon gondolkodtál közben, hogy egyrészt hogy fogja megoldani a felvételt, másrészt, hogy talán jobb lett volna ott maradni… Egyik sarokban egy pár túlságosan beleélte magát egymás… Társaságába, másik mosdóban valaki kifejezetten rosszul volt, de mikor érdeklődtél felőle, megnyugtatott, hogy csak „taktikai hányó”. Elfogadtad… Magadra kaptad a számodra nagy ruhadarabokat, majd gondosan összehajtva nyújtottad át a te ruhádat Enzonak, ahogy visszamentél. – Tessék! -adtad oda, szíved kicsit összeszorult. Mivel te készítetted első lépéstől az utolsóig a jelmezedet, közel állt hozzád, így kicsit sajnáltad, hogy ilyen hamar el is veszítetted azt. Te nem akartál hozzányúlni a fiú ruhájához, így azért lógott rajtad rendesen, de egyébként egészen kényelmes volt ez is. Orrodban érezted a fiú illatát és realizáltad, hogy nem volt kifejezetten gyakori, hogy fiúk csak úgy rád adták volna egy ruhadarabjukat, pedig kifejezetten szeretted ezeket a lovagias cselekedeteket egyébként. Ahogy Enzot figyelted, hogy milyen jól tudta viselni a ruhádat, amíg te igencsak szerencsétlenül festhettél, finoman elmosolyodtál és közelebb léptél hozzá.

- Szabad a hajadat..? – kérdezted, mire a fiú belement, így mögé léptél és hosszú haját gyakorlott és gyengéd mozdulatokkal fontad be. Nem túl bonyolultra, de annak megfelelően, hogy illjen a ruha visszafogott eleganciájához, majd kontyba tűzted és a hajadból kivettél pár virágot, hogy beletűzd azt is a fonatok közé. Igazítottál rajta kicsit, majd bólintottál. – Azért így egy kicsit jobb talán? – kérdezted tőle, ahogy visszaültél. Azért remélted, hogy az este egy pontján visszakapod majd ruhádat, mert tényleg sokat dolgoztál vele és szeretted, de nem bántad persze, hogy Enzon volt. Észre sem vetted, de nem a korábbi, kicsit a szélétől kijjebb ültél le, hanem a körbe már. És szinte azonnal meg is bántad, hiszen az üveg mintha vonzott volna, persze, hogy rajtad állt meg…

- Őőő… Háát… - nagyot nyeltél. Nem akartál részt venni ebben. Nagyon nem. De még kevésbé akartál kínosnak tűnni, így egy nagyot sóhajtottál. – Merek… - adtad be a derekadat. A kérdésektől féltél, még a végén valaki véletlen belekérdezne olyanba, amibe nem kellene… A feladat abszolút nehéznek bizonyult, de nem futamodhattál meg. Kissé izgulósan körbepillantottál, majd Enzo mellett megjegyezted halkan. – Ehhez én kevés vagyok… - fintorogtál, pláne a tragikus gyerekkor hallatán. Abban legalább osztoztatok… Ám esélytelen volt, hogy menjen a történet vagy hogy valakire pálcát fogjál rendesen, ez mindig nehezedre ment. Láttad Enzo kezében a poharat, még innen is erős illata volt, s magad sem tudtad, hogyan vagy miért, de hirtelen kivetted a kezéből azt és több, mint a felét megittad egyszerre. Marta a torkodat és a gyomrod azonnal felkavarodott, s mivel amúgy sem voltál híres arról, hogy sokat egyél, pláne az átváltozás előtt, így túlságosan hamar meg is érezted az egészet. Megköszörülted a torkodat, hogy ne fulladj meg, majd mivel a testedet átjárta a folyékony és meleg bátorság, igyekezted kihasználni. Még néhány másodpercig hallgattál, amíg összeszedted a gondolataidat, mintha mérlegelted volna, hogy akkor valóban meg kellett-e szólalnod vagy hogy mit vártak tőled. De vajon számított-e most? Hiszen ez csak egy színdarab! Talán ha belevitted volna a művészi énedet…

Egy halvány mosoly játszott az arcodon, ahogy óvatosan felpillantottál. Egy apró pillanatig még csend volt, ahogy kinyitottad a szádat, aztán belekezdtél.

- A világ leghíresebb varázslójának lenni... Azt hiszem, egészen más lehet, mint amilyennek kívülről látszik – kezdtél bele, próbáltál bátorságot nyerni, ahogy körbenéztél. Már nem mosolyogtál, komoly voltál, vállaid kicsit megroskadtak, mintha a világ összes súlya azt nyomta volna, egy pillanatra magad elé bambultál, mint aki felidézett valamit. - Az emberek hőst látnak benned. Egy történetet. Egy villám alakú sebhelyet, amitől rögtön tudják, ki vagy – érintetted meg az előbb felskiccelt rajzot a homlokodon. – Amikor mindenki ismeri a nevedet, egy idő után már nem is egészen a tiéd: mindenki mást lát benne. Egy név. Egy arc. Bátorság. Megmentő. Barát. Ellenség. Remény… És talán egy idő után már nem is igazán azt nézik, aki mögötte van, csak azt, akinek lennie kellene – kiegyenesedtél, egyenesen belenéztél a többiek szemébe, ahogy már határozottabban folytattad. – Mert nagyon szép dolog megmenteni a világot. Elég jól hangzik, nem? Hősiesen belesétálni a veszélybe, amikor mindenki más inkább elfutna. Csak közben... Minden egyes alkalommal ott marad valami utánad. A döntéseid után: nevek, melyeket már egyre ritkábban mondanak ki, arcok, melyek időnként visszajárnak kísérteni, üres helyek az asztalnál… Gyász, lelkiismeret-furdalás, megereszkedett vállak a döntések súlya miatt, elvárások… Pedig egy hősnek bátornak kell lennie. Tudnia kell, mit tegyen. Nem inoghat meg, amikor mások félnek, és nem mondhatja, hogy most... Most inkább valaki más menjen előre. Talán néha azt is elfelejtik az emberek, hogy a történeteknek a hősökön kívül van egy másik oldaluk is, mert könnyebb ránk aggatni a nehézségeket… És bár a győzelem után mindenki megkönnyebbülten hazamegy, te ott maradsz azzal, amit láttál és tettél és megpróbálsz megbékélni a döntéseiddel és a következményeikkel… - elhallgattál hirtelen, majd megráztad a fejedet, mintha túl messzire kalandoztál volna. – De hát, gondolom, ez a hősiesség ára. És ha már ennyien bíznak benned, akkor nem nagyon mondhatod, hogy „köszönöm, mára ennyi volt”. Szóval felemeled a pálcádat, mély levegőt veszel, és... – hatalmasat sóhajtottál, mintha ezzel levethetted volna magadról a világ gondjait. Majd rettenetesen fáradtan felemelted a kezedet, amelyben Enzo szívószála volt. - Capitulatus! – mondtad, majd aztán lehalkult a hangod. - És reménykedsz, hogy ezúttal elég lesz… - tetted hozzá végül, majd lesütötted a szemedet, ahogy érezted, hogy talán kicsit erősebbre sikeredett ez az előadás és mélyebbre, mint azt Enzo valószínűleg szerette volna. Egy apró, kissé zavart mosollyal hozzátetted, hogy visszatérj önnönmagadhoz. - Szerintem Harry Potternek rettenetesen fárasztó lehet Harry Potternek lenni… És talán magányos is a hősi lét – fejezted be az egészet, nem mertél körbenézni, Enzo poharában lögybölted az italának a maradékát, amit még nem dézsmáltál meg, majd ahogy ezt realizáltad, visszanyújtottad neki. – Elnézést... - motyogtad elvörösödve, bár az nem volt tiszta, hogy most tőle vagy mindenki mástól is bocsánatot kértél… Inkább megpörgetted az üveget, hogy máshova kerüljön az embereknek a fókusza, addig igyekezted összeszedni magadat… Nem is értetted, pedig te nem ittál soha…

Indította A Dementor • Utolsó üzenet: írta Ancalla Glasmont
Kezdem - legyünk őszinték, folytatom - megkérdőjelezni, minek vagyunk itt egyáltalán. Mindenki csak feszül, piszkálódik, meg bántja egymást, elég elenyésző kivétellel. Szerintem tényleg csak Hannit tudom biztosra mondani, aki ne lenne legalább az egyik felén ilyen konfliktusoknak, de ő valaha egy tündérjelenség, ami a világétól független törvények szerint működik eleve. És még mindig lehet, hogy őt is próbálják piszkálni, csak rajta nem fog.
Mert amit látok kábé mindenki máson, ez tűnik a fő programnak.
Így is csak a köd miatt vagyok még itt, már amikor kimentem azt fontolgattam hogy hazamegyek, jobban járok azzal is mint ha maradok. De a köd nem akart tisztulni, idő közben meg megtalált odakint Elowen - ő se mentes a piszkálódás gyanúja alól, de ezen a ponton tartok ott, hogy felüdülés volt vele maradni kint egy ideig.
De ő meg éli még a bulit, és nem tűnik úgy, hogy rá tudnám még beszélni egy hazaindulásra.
Larkkal találtuk még meg egymást amióta bejöttem, támogatni egymást lelkileg, ami jólesett egyfelől - neki talán mégtöbb szüksége lehetett is rá, - de az se az ittmaradás iránti vágyamat erősítette. Nem akar feloszlani már ez a köd, hogy hazamehessünk végre?
A creep hullagyerek a lépcsőfordulóban még mindig creep, a ház maga vagy egyre ijesztőbb vagy nekem van egyre kevesebb türelmem elnézni a creep tulajdonságait, és a közeg azóta se nyeri meg jobban a bizalmamat, mint eddig.
Tessék, a Grimmstark-de Lys helyzet is már megint fokozódik, ahogy Elowen ismét mellém verődik (végre a szörnybábja nélkül).
-Minden bizonnyal- helyeselek a kérdésére, csak hogy hamarabb letudjuk az abszurdum-köreit, de valahol kicsit mégiscsak örülök a társaságának.
Bár jobban örülnék, ha most is csak egy füstszünet járna vele, mint az előbb. Természetesen nem sikkantottam rémülten egy picit én is, ahogy az a sikoly betöltötte a házat, de azt nem tagadhatom, hogy belekapaszkodtam Elowen karjába tőle - remélem nem markoltam bele a karmaim hegyét túlzottan.
-Biztos nem akarunk inkább hazamenni?
#4
Dátum: Tegnap - 13:17:42
Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Santiago Herrera
herreraImage
A vallomás
Elfelda Hall
2006. november 17.

✽ ✽ ✽

Két nap...
Santiago életében volt, hogy ennyi idő alatt kormányok buktak meg, évszázados titkok kerültek napvilágra, vagy éppen emberek tűntek el nyomtalanul a föld színéről. Negyvennyolc óra olykor egész nemzetek sorsát volt képes megpecsételni, máskor pedig arra sem bizonyult elegendőnek, hogy az ember kipihenje egy hosszabbra nyúlt éjszaka fáradalmait. Az idő különös portéka volt. Mindenkinek ugyanannyit mértek belőle, mégis akadtak, akiknek valahogy mégis mindig több jutott.
Santiago az utóbbi időben egyre inkább az utóbbiak közé szeretett volna tartozni. Elfelda azonban nem húzta el a száját, nem sóhajtott fel csalódottan, és még csak a szemében sem jelent meg az a bizonyos árnyék, amelyet a férfi már annyiszor vélt felfedezni egy-egy búcsú közeledtével. Ellenkezőleg. A nő elmosolyodott, méghozzá olyan szélesen és őszintén, hogy Santiago egy pillanatra szinte zavarba jött tőle. Két nap. Elfelda úgy fogadta ezt a soványka ajándékot, mintha legalább egy egész hetet kínált volna fel neki, és ahelyett, hogy a hiányzó napokat számolgatta volna, inkább annak örült, amit megkaphatott.
A férfi szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
Milyen különös. Az ember olykor egész életében arra készül, hogy megvédje magát mások követeléseitől, aztán egyszer csak találkozik valakivel, aki nem követel semmit, és ettől hirtelen minden korábbinál nagyobb adósságot érez a vállán.
Elfelda karjai a nyaka köré fonódtak, Santiago pedig egy pillanatra ismét magához húzta. Nem felelt rögtön. Helyette lehajolt, és megcsókolta a nőt, ezúttal valamivel lassabban, mint az imént, minden sietség nélkül, mintha legalábbis az előbb emlegetett negyvennyolc órából most kedvére pazarolhatna néhány másodpercet.

Amikor a nő belekarolt, engedelmesen elindult mellette a torony felé. A Greenwich Park fái lassan eltűntek mögöttük a ködben, a lámpák sárgás fénye pedig egyre halványabban derengett a nedves kövezeten. Santiago futó pillantást vetett az épületre, amelynek falai mögött a brit varázsvilág egyik legkülönösebb tudományos vállalkozása húzódott meg.
- Jártál már itt? - kérdezte Elfelda.
- Nem, még sosem. De hallottam már a helyről.
A torony belsejében hűvös, mozdulatlan levegő fogadta őket. A kőfalak között tompán visszhangoztak lépteik, ahogy a lépcsőkön felfelé haladtak, Santiago pedig időnként végigpillantott a keskeny ablakokon túl elterülő, szürke londoni tájon. Elfelda láthatóan otthonosan mozgott az épületben. Volt valami csaknem gyermeki abban a lelkesedésben, amellyel a kiállítótér felé igyekezett, ám a férfi azon kapta magát, hogy szívesebben figyeli őt, mint a környezetét.
Pedig odafent akadt látnivaló bőven.
A kiállított időnyerők különféle méretű és formájú szerkezetek voltak, némelyik egyszerű, már-már jelentéktelennek tűnő tárgy, mások finoman megmunkált, bonyolult fémszerkezetek, amelyeknek apró fogaskerekei és üvegből készült alkatrészei a gyér fényben is meg-megcsillantak. Valamennyit áttetsző mágikus burok vette körül. A védelem alig láthatóan derengett a tárgyak körül, mintha a levegő maga is óvakodna attól, hogy túlságosan közel kerüljön hozzájuk.
Santiago megállt az egyik vitrin előtt. Egy apró, aranyszínű szerkezet pihent odabent. Nem volt nagyobb egy közönséges zsebóránál, és ha valaki nem tudta volna, mire szolgált egykor, könnyen hihette volna valami különösen ízléstelen ékszernek. A férfi kissé oldalra billentette a fejét. Milyen nevetségesen kicsi tárgy. És milyen nevetségesen nagy hatalom.
- Használtál már időnyerőt?
Santiago elmosolyodott.
- Nem használtam. Úgy gondolom, hogy jobb nem bolygatni az időt, még akkor is, ha bőven lenne mit megváltoztatnom a múltamban.
A mosoly egy pillanatra keserűvé vált.

Akadtak dolgok, amelyekről az ember szívesen megfeledkezett volna. Nevek, amelyek az évek múltával sem koptak el egészen, arcok, amelyek időnként váratlanul felbukkantak egy-egy álmatlan éjszakán, és döntések, amelyeket akkoriban olyan könnyűnek tűnt meghozni. Santiago pályafutása során látott már kormányokat megbukni, ült olyan tárgyalóasztaloknál, amelyek mellett országok sorsáról döntöttek, és állt olyan emberek fölött, akiknek az életét néhány pillanattal korábban ő maga oltotta ki. Nem minden tettére volt büszke. Akadtak közöttük olyanok is, amelyekre nem létezett megfelelő mentség, bármilyen gondosan fogalmazta volna meg az ember a körülményeket.
De megtörténtek.
És Santiago, aki mások akaratát olykor szemrebbenés nélkül hajlította a sajátjához, az idővel mégsem mert packázni. Talán mert az idő nem ismert alkut. Nem lehetett megfélemlíteni, lefizetni vagy félrevezetni. Nem voltak gyenge pontjai, nem őrzött titkokat, amelyeket egy ügyesen megválasztott kérdéssel ki lehetett volna csalogatni belőle. Egyszerűen haladt tovább, és vitt magával mindent.
Santiago önkéntelenül végigsimított Elfelda karján. Ujjai lassan követték a nő alkarjának vonalát, majd visszatértek a kezéhez, amely az övébe kapaszkodott. A férfi egy pillanatra lenézett rá, aztán ismét a vitrin felé fordult.
- Szerinted nagyjából hány működő időnyerő létezik még?
Santiago ezúttal felnevetett.
- Azt hiszem, erre mondjátok ti britek, hogy „visszanyal a fagyi” - jegyezte meg, majd oldalra fordította a fejét, hogy Elfeldára nézhessen. - A kedves színésznő úgy kérdezgeti a vén aurort, ahogyan az újságírók szokták faggatni őt, a vén auror pedig egyszer csak azon kapja magát, hogy a kihallgatóterem asztalának másik oldalán ül.
Egy pillanatra megszorította Elfelda karját, mintegy biztosítva róla, hogy a kérdések egyáltalán nincsenek ellenére. Ellenkezőleg.
- Úgy tudom, hogy a ti készleteitek nagyja megsemmisült a második varázslóháborúban - folytatta aztán valamivel komolyabban. - De persze naiv dolog volna azt gondolni, hogy más országoknak nincs efféle eszközük.
Sejtelmes mosolyt engedett meg magának.

Santiago még egy pillanatig az apró szerkezetet nézte, aztán Elfelda ismét megszólalt.
- Ha tehetnéd, te mit változtatnál meg a múltból?
A férfi nem válaszolt azonnal.
Valahol a torony mélyén halk, fémes kattanás hallatszott, aztán újra csend lett. Santiago tekintete az üvegburok mögött pihenő időnyerőn maradt, de már nem igazán látta azt. A kérdés egyszerű volt.
- Jó kérdés - mondta végül.
A hangja csendesebb volt, mint az imént, de nem komor. Inkább megfontolt, mintha egy olyan problémát próbálna körbejárni, amelyre nem létezett egyetlen helyes megoldás.
- Nyilván van olyan, amire azt mondom: bár máshogy történt volna.
Egy pillanatra elhallgatott, majd vállat vont.
- Ugyanakkor hiszem, hogy az életünk okkal zajlik úgy, ahogy, és hogy a döntéseink pontos láncolata vezethet csak el ahhoz a ponthoz, ahol épp állunk. Ha így vesszük, semmit sem változtatnék, mert nem kockáztatnám azt, hogy egy másik életben e pillanatban esetleg máshol legyek.
A mondat végén Elfeldára pillantott.
Nem volt benne semmi teátrális. Nem szorította meg drámaian a nő kezét, nem próbált különösebb jelentőséget tulajdonítani a szavainak, és még csak nem is mosolygott úgy, ahogyan a színházi előadások szerelmesei szoktak a megfelelő pillanatban. Egyszerűen csak ránézett, egy árnyalattal tovább, mint ahogyan azt egy közönséges beszélgetés megkívánta volna.
Aztán szája sarkában ismét megjelent az a halvány, kissé fanyar mosoly. Milyen nevetséges. Az ember képes volt egész életeket eltölteni azzal, hogy mások múltját kutassa, miközben a sajátjával olykor még egy délutáni séta erejéig sem tudott békét kötni.
Santiago lassan elfordult a vitrintől, és teljes figyelmét Elfeldának szentelte.
- Te változtatnál valamin?

✽    ✽    ✽
Indította Gemma Jenkins • Utolsó üzenet: írta Alma L. Remington
Vihar előtti csend


Miguel Angyalai
2006. augusztus 17.


Miután haza értem a Világkupáról igyekeztem elrejteni a bennem tomboló feszültséget, semmi esetre sem akartam, hogy édesapám aggódjon. Bár valószínűleg nem sikerült teljesen a színjátékom, mert minduntalan azt vettem észre magamon, hogy elkalandozom - reggeli közben, a patikában a pult mögött... - és csak megkésve reagálok, ha szólnak hozzám. Ezért nyilván furcsa pillantásokat kaptam és egy szem szülőm kitartóan próbálta kiszedni belőlem, hogy mi a bajom, de mindig leráztam egy mosollyal, mielőtt folytattam volna, amit addig csináltam. Amíg otthon voltam, jópár oldalt sikerült teleírnom különböző ötletekkel, jegyzetekkel és természetesen összeszedtem minden olyan dolgot, amiről úgy gondoltam, hogy esetleg szükségem lehet rá. Főleg miután megkaptam Vi üzenetét, hogy nyomra akadt Miguellel kapcsolatban.
Mielőtt eljöttem, apának csak annyit mondtam, hogy segítek egy barátnak és egy darabig távol leszek. Ami, bár nem a teljes igazság, de szigorúan véve nem is hazudtam neki. Nem tudom, hogy végül mennyire jött rá, de sejtette, hogy komoly dologról van szó, ahhoz túl jól ismer - és az indulást megelőző pár napban tanúsított viselkedésemet is hiába próbálnám tagadni, a lenyúlt gyógynövényekről már nem is beszélve. Szerencsére nem tartott vissza én pedig megígértem neki, hogy sietek vissza, reménykedve abban, hogy tényleg sikerül élve megúsznunk az akciónkat. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne édesapámmal, ha engem is elveszítene, nem akarom kitenni ennek. De tudom, hogy ha most nem tenném meg ezt, azt örök életemre bánnám. És ha már nem vagyok egyedül, akkor megpróbálom túlélni.


· · ─ ·☀︎· ─ · ·


Az utat Vianne aranyos, de nekem kissé túl rózsaszín lakóbuszában ültem végig és azzal töltöttem az időmet, hogy továbbra is a naplómba jegyzeteltem, illetve a gondolataimba mélyedve figyeltem a mellettünk elsuhanó idegen tájakat és gyakorlatilag ha volt is körülöttem beszélgetés, én nem fogtam fel belőle semmit. Igazából az is éppen eléggé meglepett, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült ennyi embert összeszedni. Tudtam, hogy Miguel népszerű és, hogy fantasztikus barátai vannak, de egészen más, mikor az iskola folyosóin bolondoztok és mikor képesek vagytok egymásért kockáztatni az életeteket.
Ugyanis szőke sofőrünk nagy eséllyel éppen a halál felé furikázott minket - na nem mintha rosszul vezetne -, mi pedig önként és dalolva szálltunk be mellé. Talán érdemes lenne felfesteni valami helyzethez illőt a busz oldalára. Mondjuk The Pink Horseman vagy valami hasonló... Vianne mint az ötödik lovas... A gondolatra majdnem elmosolyodtam. Nagyon hálás voltam a lánynak, hogy hezitálás nélkül sietett a segítségemre. Illetve Mig segítségére, én azt hiszem csak a szikra voltam, ami végül elindította ezt az egészet. Még nem hevertem ki teljesen azt, amit alig két hete a Világkupán, a Kilátón átéltem. De Daphné fájdalma még mélyebb az enyémnél és képtelen vagyok ölbe tett kézzel nézni, ahogy ez a két hozzám közel álló ember újra elveszítse egymást. Amiket Daph akkor mondott, nem adtam tovább másnak, bár van egy sanda gyanúm, hogy Vi tud róla, ha akar, ha nem, de ezért nem hibáztatom és tudom, hogy nem fogja kikotyogni senkinek, elvégre eleinte nekem sem mondott sokat arról, hogy mit csinál Miguel. Hogy a többiek mennyire vannak beavatva, arról egyelőre fogalmam sincs, de biztosan nem jöttek volna el, ha nem lennének tisztában a lehetséges következményekkel. Szóval emiatt nem kell aggódnom.
Végül egy nagy döccenéssel megállunk és amíg Vianne a hajcsavaróival bíbelődik én kimászok a rózsaszín buszból. Nagyon sóhajtva nézek körül, igyekszem befogadni az élményt, hogy a semmi közepén vagyunk egy teljesen másik kontinensen, egy teljesen idegen országban, hogy kimentsünk egy ostoba göndör mexikóit a nyomorából. A nap már jócskán közel van a horizonthoz és az ég egyre sötétebb, ahogy egyre többen leszünk a szépen mondva is jól felszerelt ház udvarán. Arra azért nem számítottam, hogy ilyen luxusban leszünk. Csatlakozva az időközben kiszálló sofőrünkhöz egy apró mosoly kíséretében én is köszönetet mondok a vendéglátóinknak, majd kihalászom az apró tértágító bűbájjal ellátott hátizsákomat, amiben benne van édesanyám patikájának a fele. Vi kérdésére aggodalom tükröződik a szememben, de azért elengedek egy gyenge mosolyt.
- Csak abban reménykedem, hogy minden rendben megy majd - válaszolom és a vállamra veszem a zsákomat.
Közelebb lépek a többiekhez, mire kipakoljuk a csomagokat Gemma is befejezi a telefonálást, sofőrünk pedig rögtön megindul a ház felé. Vigyorogva megrázom a fejem, majd végighallgatva Daphné és Rokuro magyarázatát végignézek a társaságunkon. Szinte vágni lehet köztünk a feszültséget, mindenki tudja, hogy milyen veszélyes is ez a kaland, Daph ellenben a múltkorinál is rosszabbul fest, ezért meg is értem, hogy újdonsült férje ennyire védi. Talán ebből a szempontból jó is, hogy itt van velünk Vi és Gemma, akik a helyzet komolysága ellenére is képesek mosolyogni. Ezúttal én is igyekszem csatlakozni hozzájuk, ha mást nem egy röpke pillanat erejéig és csintalan vigyorral tekintek Connorra, felidézve a tavaly novemberi bűbájtan órát a pulykákkal.
- Amíg bizonyos kviddics sztárok távol tartják magukat a konyhától, szerintem nem lesz nagy baj - mondom, majd megindulok a pink fogószél nyomában a bejárat felé.
Indította A Dementor • Utolsó üzenet: írta Lorian Grimmstark
Halloween, Halloween, le Halloween?

2006.11.01. - V.

TW: homofóbia, káromkodás, a szokásos

  Éreztem, hogy az október az én hónapom lesz, még ha  Vulkanov utasítására jóval többet kellett is edzenem, mint terveztem, és kell még mindig, hiába lesz még nagyon sokára a következő meccs. Még az sem cseszte el a kviddicset, hogy  Basile de Lys is játszik, még úgy sem, hogy a franciák nem tudnak repülni… bár most egész oké volt. Meg amúgy azon a büntetőmunkán is… meg jól is néz ki a jelmeze… de nem szabad elengednem magam. Ahogy apám mindig mondta, aljas faj a francia, ha az ember nem figyel a közelükben, és elhiszi, hogy barátok, buzivá tesznek. Arra kell emlékeznem, hogy ellopta a fürdőnadrágom.

 De a hónap tényleg az enyém. Sokat gondolkodtam rajta, hogy végül ezt a jelmezt vegyem-e fel, de úgy érzem, hogy jól sikerült, és ebben sem a húgom, sem mások ostoba megjegyzései nem ingattak meg. Mindenki, aki tudja, hogy kik a drowk, tudja, hogy ők a legjobbak, aki pedig nem, is látja, hogy én nézek ki a legjobban. Mondjuk a legtöbb fiú nem is próbálkozott, Erwin rögtön vetkőzött, hogy bemutassa, hogy nem zabál fel minden süteményt, amit az asztalon felejtünk, Tisha azóta sem értem teljesen, mi akar lenni, Locket jelmezét meg kétlem, hogy bárki felismeri (én is azt hittem, hogy a Lovagregényből Heath Ledger karakterének öltözött, mielőtt felvilágosított). Utálom, hogy az egyetlen tényleg igazán jónak tűnő jelmez, persze az enyémen kívül, az enyém alatt de Lysjé. Jó, Elio odatette magát, de azon senki nem lepődött meg. Aki tudja róla AZT, az semmin nem lepődik meg.

 - Nagyon tetszik ez a jelmezed is. Ez micsoda?- az itallal a kezemben őszinte mosollyal, örömmel hallgatom Hannit, és viszonylag gyorsan áthidalom a kezdeti idegességemet azt illetően, hogy Buzil miatt látott meztelenül. Ő az, aki biztosan értékeli a külsőmet, elvégre ismeri az eredeti karaktert, mindkettőt, nélküle nem is léteznének. Emellett biztos vagyok benne, hogy imponál neki, hogy mennyire izmos lettem; nem csak erősebb vagyok kviddicsezőként, és jobb de Lys mészárosként, tudom, hogy jobban vonzódnak hozzám a nők, mert több is rajtam felejti a tekintetét.

 Persze, nem csak Hannival próbálok időt tölteni, és mivel már voltam olyan buliban, ahol valami lúzer mindenáron el akarta veszíteni a szüzességét, én nem ilyen elvárásokkal érkeztem. Szánok például némi energiát arra, hogy megpróbáljam azzal a csajjal összekeríteni Locketet, akinek mostanra megszoktam az új arcát, és biztosan sokkal több lányt fog vele összeszedni, mint a régivel valaha tudott volna.

 Viszonylag későn futok bele a lépcső melletti rémbe, aki egy „áh baszdmeg” mellett már rávesz, hogy félig kirántsam a pálcámat is, de azután megnyugszom. Csak egy jelmez. Egy jó jelmez. Jó, hát ezzel nem fog egy csajt sem szobára vinni, de tényleg jó, és mint a jövő egyik legnagyobb varázslója, még félig ittasan, műfüleimet igazgatva is szakítok némi időt rá, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy milyen varázslatokkal hozta ezt össze. Zseniális illuzionista lehet... nekem egészen nehéz, és bizonyos pontokon egészen fájdalmas volt átalakítani a bőrömet (főleg, hogy a biztonság kedvéért nem értem be félmunkával: drow vagyok most, lentről fentig).

 Ahogy közeledik az idő, amikor mindenki kezd lassan lelépni, és már ki tudja, mennyit ittam, és hány szép meg kedves dolgot mondtam Hanninak, kissé szürreálisan hat a gondolat, hogy a vonzó vámpír csaj, aki beszél hozzám, és akivel fenntartok egy beszélgetést, Marquise de Lys. Az ijesztő Marquise de Lys, a legveszélyesebb a franciák közül; mindig, amikor apám felhozta, hogy egyszer a húgomnak kell majd legyőznie, mert nővel nőnek kell harcolnia, arra gondoltam, hogy egyszer ez a lány tesz majd egykévé. Most viszont a fogai nem csak veszélyesnek tűnnek... mikor lett ennyire vonzó?

 Neeeeeem... valaki tett valamit az italomba. Neeeeem, nem jön be nekem egy de Lys csaj, főleg nem ez; csak trükk, hogy érdeklődik a jelmezem iránt, talán ő meg Buziliusz le akarnak önteni csigapástétomos sajttal bosszúból azért, hogy támadás alá vontuk a pékségüket; de tényleg az a benyomásom, hogy... mondjuk ki ne vonzódna hozzám? A franciák is csak emberek; vajon megharapna, ha csókolóznánk? Oké... valaki tett valamit a piámba... de ki, és miért? És miért van ilyen jó illata egy francia parfümnek?

 Szerencsére a szürke bőröm elrejthet bármilyen színváltozást, úgyhogy amikor véget ér a beszélgetésünk, elkezdek gondolkodni rajta, hogy talán visszaindulok. A húgomék már leléptek egy ideje, Perseust keveset láttam egész éjjel, Erwint Cissa talán kinyírta, amikor elege lett belőle, hogy milyen idegesítően nyomul, Tisha meg... nem tudom, ma valahogy fura. Talán Eliot kéne útitársként választanom, ki másnak mondhatnám el bizalommal, hogy megittam valamit, amitől szexinek láttam egy de Lyst?

 A hirtelen köd, majd az ijesztő zajok segítenek kissé kijózanodni, és ahogy körülnézek, elkezdek gondolkodni rajta, hogy ez kinek a prankje lehet... mert kurva jó, tényleg félek. Tényleg kurva jó... mágikusan is, meg előadásként is, meg is ugrok kicsit, amikor meghallom a sikolyt. Kiráz a hideg, talán még jobban, mint tíz évesen azon a horrormaratonon az unokatestvéreimmel a sötét padlásszobában. Bárki is ez, szerintem nem az évfolyamtársunk.

 - Ez csak egy prank...- hallottam persze a tavalyi dolgokról, úgyhogy azért szorosabban fogom a pálcámat, és ha nem tudnám, hogy ócska fadarab, talán egy kardot is előhúznék. Fura, de valahogy ösztönösen Basile felé teszek egy pár lépést... akármennyire utálom kimondani, róla már tudom, hogy éles helyzetben nem balfasz.
#7
Dátum: 2026. 11. 10. - 22:41:30
Indította Chikara Tetsuya • Utolsó üzenet: írta Chikara Tetsuya
You dangle on the leash of your own longing
TO: Kincs
DATE: 08.31. estéje
TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok
Szarul érzem magam attól, hogy szarul érzem magam. Ez most így rohadt ostobán hangzik, de, ha az ember mélyen a mellkasában érzi, hirtelen valahogy értelmet nyer. Már akkor itt volt velem ez az egész, amikor visszavittem Vivient összerámolni és hazamentem. Nem haza-haza Exeterbe, hanem haza Seoulba és, amint beléptem az ajtón és a nyakamba ugrott a kopasz dög-aki megjegyzem, gecire élvezte, hogy Yukihime nem rágja a fülét-, olyan üresnek éreztem mindent. Nem csak konkrétan a lakást, hanem magamat is és meg sem tudta volna mondani, hogy miért, ha ütnek sem. Sőt igazából kicsit az is jobb lett volna, ha ütnek.
Ültem a kanapén és olyan kurva csend volt, amit nehezen tudtam elviselni. Bekapcsoltam a tévét, miközben főztem valamit, de basztam az egészre, a műsorra is, meg a főzésre is, mert hiányzott, hogy Viv itt legyen mellettem, segítsen, szóval tartson, vagy csak játsszon a macskákkal, akik hol boldogan, hol irritáltan nyervákolnak, mert a macska asszem nem közösségi állat. Vagy csak Catkara Nekoya nem az, faszom se tudja. Aztán csak ültem a kanapén és bámultam ki azon az óriási ablakon, amire nem is értem, hogy mi a picsáért van szükség, ennyire kilátni ugyan ki akarna? Szóval néztem a N Seoul Towert és arra a kis lakatra gondoltam, amit felbasztam valamelyik lámpapóznára.  Nem is valamelyikre, mert, ha most ott sétálnék, pontosan tudnám, hogy merre kell mennem, hogy belefussak. Aztán meg arra jutottam, hogy ha már most itt picsogok, mint valami puhafaszú nyomorult, akkor le is húzhatom magamra a rolót.

Erőt kellett vennem magamon és csinálni a dolgaimat. Összetakarítani kicsit magam körül-tessék, ez is Viv hatása, mielőtt összejöttünk volna remekül eléltem volna a retekben is, eszembe nem jutott volna máris nekiállni retkelni- bűbájt küldeni a mosatlanra, hogy kezdjen már valamit magával és elmenni edzésre. Nem lehet otthon dögleni, ha az embernek melója van, még akkor is, ha ez az egész kviddicsjátékos vagyok-dolog nem tűnt halálosan komolynak. Eddig, mert az edzés után keményen elővett az edző és közölte, hogy a szeptember elsejével kezdődő hivatalos állományba kerülésem után egy kurva mukkot nem akar tőlem szabiról hallani. Igazából közvetlenül nagyon nem is hallhatott volna, mert még mindig csak annyira tudok koreaiul, mint három durrfarkú szurcsók lelocsolva sojuval, szóval én ezeket a gecire nem kellemes körülményeket Bradleytől hallhattam és hát, ha eddig nem szorongtam volna, mint a szar….köszi Seoul QC, mi a faszom?!

Nem volt bíztató a szitum, márpedig nekem valahogy itt ki kellett rángatnom napokat a közösből, ezt jobban tudtam, mint bármit, mert, ha mód van rá, kurvára szeretném meglátogatni a barátnőmet, akiről ezek a faszagányok természetesen tudnak, nem is értem mit kell itt egyből azzal indítani, hogy faszolni fogok. Az lesz így is-úgy is, mert kezdem azt gondolni, hogy itt nem lehet minden mindenkinek jó, de egyeztetni azt meg nyilván szeptember elsejéig nem lehet velük normálisan. Meg hát…valljuk be a faszom se tudja hogyan fogjuk Viviennel megoldani ezt az egészet, ha más nem, hát a Roxmortsos hétvégék mindegyikén ott akarok lenni, hogy annyi időt töltsek vele, amennyit tudok, főleg ha… Kurva bonyolult ez az egész, mégsem vághatom oda a koreaiaknak, hogy van rá valamennyi esély, hogy a vadiúj international playboyuk átugrik a daddy kategóriába egy éven belül. Asszem fellógatnának a lábujjamnál fogva és addig püfölnének terelőütővel, míg bele nem döglöm.
Amit ebben a hosszas dióhéjban érzékeltetni próbáltam, az az, hogy kurvára nem egyszerű a mi helyzetünk, de hát ugyan mikor volt az?

Túljutottunk valahogy a vacsorán és végre a karjaimba zárhatom, amitől még ez a pillanat is, ilyen közel ahhoz, hogy fel kelljen raknom a vonatra, otthonosnak és kellemesnek érződik. Mosolyogva nézem a hajpántját, annyira cuki ez a lány, hogy szavak nincsenek rá! Már Koreában is imádtam nézni, mikor lemosta a sminkjét és csak a lehető legtermészetesebben létezett a környezetemben, lehetőleg a macskás Deftones pólómban, ami egészen olyan volt rajta, mintha elnagyolt ruha lenne.
-Úgy értettem, ha bárhonnan kell még bármi, kiscicám-tettem hozzá, mintha ezzel húzhattam volna azt, hogy végül visszainduljon az iskolába, ahova majdnem értelmes felnőtt révén-hogy a majdnem melyikre vonatkozott, azt mindenki nyugodtan döntse el magának- kurvára vágom, hogy vissza kell térnie. Ki fogjuk ezt bírni, mert ennél már ezerszer nagyobb szarokon is túljutottunk, a titkain, a traumáin,az én rohadt ötletes öngyilkosságomon vagy egyéb faszságaimon, szóval nincs más lehetőség, lehozzuk ezt is.
Elmosolyodom, ahogy azt mondja, neki is hiányozni fogok, pedig összeugrik a gyomrom, és azt kívánom bárcsak lett volna még egy évünk együtt, akkor most nem érezném, hogy túl későn eszméltünk egymásra, és ezért vagyunk most kénytelenek külön lenni. Rajongó szeretettel nézem és végigsimítok az arcán, biztos vagyok benne, hogy érzi ő is, hogy szívem szerint soha a kurva életben nem engedném el, ám, amit mond, attól bezuhan a gyomrom valahova az alsó emeletre. Rohadtul nem tudom megmondani, hogy mikor látjuk egymást újra. Annyit tudok, hogy a koreaiak szeretnek hepajkodni, meg úgy csinálni, mintha keresztények lennének, tehát az október vége-november eleje nekem is szabad kell, hogy legyen. Az pedig gecire két hónap.
-Hát én nem szeretném…-kezdek neki és esküszöm, szívem szerint már ott is vakaróznék kínomban, ahol nem is viszket, mert basszameg a rühös kurva élet, én nem akarok rosszat mondani, de ugyan mit kéne csináljak, ha nem tudok jót?- de meglátjuk hogy jön össze. Tegnap eléggé lebasztak a nyári szabadságaim miatt, pedig hát…én akkor még olyan nagyon hivatalosan nem is voltam a csapatnál. Legkésőbb a születésnapodra ott leszek egy csomó ajándékkel, de…mindent megteszek, hogy előbb is összejöjjön.
Próbálok rá bíztatóan mosolyogni, Yukihime pedig közben bedörgölőzi magát kettőnk lábaihoz és ott sikerül neki boldogan lefeküdni, míg én érzem, hogy gyűlnek a viharfelhők a fejem felett. Vagy most komolyan kint dörgött?
#8
Dátum: 2026. 11. 10. - 12:20:55
Indította Élodie Roethlisberger • Utolsó üzenet: írta Élodie Roethlisberger

Des lettres dans le vent

Dátum 2006. október 4.
For Daphné d'Aboville

D

rága Daphné!



Nem tudhatom, hogy ez a levelem mikor fog megérkezni hozzád. Bízom benne, hogy még azelőtt kézhez kapod, mielőtt tovább álltok a következő utazásotokra. Nem tudok egy kicsit nem irigységgel tekinteni rátok – biztos vagyok benne, hogy sokak álmát élitek meg azzal, hogy tényleg beutazzátok a Földbolygó minden pontját. Ugyanakkor úgy hiszem, ha jobban belegondolunk az utazással járó nehézségekbe, mégis inkább aggódok érted, értetek. Aggódom, hogy rendben odaérjetek úticéljaitokhoz, és hogy ne szenvedjetek hiányt semmiben. Aggódom azért, hogy ne kerüljetek veszélybe, vagy ha mégis, abból sértetlenül távozzatok. És persze aggódom azokért a dolgokért, amik láthatatlanul ivódnak lelked mélyére, és belülről karcolnak szét úgy, ahogyan azt csak azok látják, akik a legjobban ismernek téged.

De tudom, hogy a férjeddel – még mindig szürreális ezt a szót használni -  biztonságban vagy. Ismerem a lelked, Daphné, és ismerem az övét is, mélyre, gyökerekre hatolóan, mert aki ilyen mértékben rezonál a legbecsesebb növényeire, az nem tud gonosz ember lenni.

Nehezen tudom megszokni Hertfordshiret. Pedig azt hinnéd, egy év a Roxfortban elég hozzá, hogy megszokd az állandó esőzáport. Tévedés volt, és most, a Tusa izgalmai nélkül valahogy rosszabb, mint tavaly. Aztán persze ott vannak az órák. Már az első héten sikerült beülnöm egy olyan órára, amin semmi keresnivalóm nem volt. Gyanúsnak kellett volna lennie, amikor a professzor az emberi csontok szerkezetét kezdte el ecsetelni. Eközben a mellettem ülő, szemüveges hallgató nem tudta levenni a szemeit rólam… Nagyon kellemetlenül éreztem magam, ahogyan nekiállt összehasonlítgatni azzal, amit a tankönyvben látott. Ekkorra már biztos voltam benne, hogy nem hidrológián vagyok, ahol lennem kellett volna. Tudom, hogy elég lett volna felállni és elmenni, de lefagytam, nem voltam képes rá. Szerencsémre még időben eszembe jutott másolatot készíteni az órarendemről, mert az idegességtől azt is ott hagytam abban a teremben.

Egyébként még ezt sem tudtam teljesen megszokni, hogy bármikor egyszerűen kimehetek egy óráról, ha szeretnék. Ez a Beauxbatonsban elképzelhetetlen volt, de az is, hogy saját szobát igényeljek a kollégiumban. Utoljára Sionban volt saját szobám, tudod, de az iskola miatt nagyjából azt is csak a szünetekben látogattam, anyám örömére ráhagyományozva egy kisebb dzsungelt. A kaspóim, mandragóráim és a futónövényeim mind költöztek velem együtt, úgyhogy akkor sem vagyok magányos, ha épp egyedül vagyok. És mutatok egy képet is a szobámról! Látod? Olyan nagy a belmagasság, hogy még az ajtófélfa is fej-barát! Már csak az egyik kedves mandragórám kéne megtanítanom rá, hogy ugyan, keltsen fel reggelente, hogy beérjek időben környezetdiagnosztikára… Meg noszogasson kicsit a tanulás miatt is… meg vegyen rá, hogy ne ugyanabba a két füzetbe írjak minden óráról mindent… Még elég fiatalok a palánták, és néha egészen olyan a tekintetük, mintha értenék, mit duruzsolok nekik, szóval nem vesztettem el a reményt!

Azért, hogy ne veszítsem el a józan eszem, elkezdtem eljárni a környékbeli szórakozóhelyekre. Bevallom töredelmesen, tartottam tőle, hogy nem vagyok én ezekre a helyekre való, de egyrészt azért bele tudok botlani ismerős arcokba a Roxfortból, a Beauxbatonsból, de még a Mandragóra-klubból is, másrészt pedig minél többet megyek, annál… ismerősebbnek és komfortosabbnak tűnnek ezek a helyek. Nem tudom, van ennek így értelme? Valahogy van helye végre annak, hogy a kedvenc óráinkon dühöngjünk. Talán ez még az egészségesebb alternatíva a másik opcióval, a kiiratkozással szemben. De ha tényleg megbukok mágikus gócpontokból, akkor igazából olyan mindegy… Úgyhogy gyorsan ide kell jönnöd látogatóba, amíg még ide járok, és meg tudom mutatni neked a Púdert! Siess!

A magokat, amiket Dél-Amerikából küldtél, egyelőre eltároltam biztonságban. A brit klíma nem igazán kedvez nekik. Eszembe jutott viccből, hogy igényelhetnék egy üvegházat a kolis szobámhoz, de nem, valójában nem tenném meg. Hallottam arról, hogy a városi emberek vidéken vesznek maguknak egy kis földet, hogy termeljenek, kertészkedjenek, és kapcsolódjanak a természethez, és ez talán nem kivitelezhetetlen, talán hitel nélkül is meg tudnám venni.

Novemberben gólyabál lesz, már most hirdetik. Igyekszem jelen lenni az összes ilyen eseményen, szerintem ezt se fogom kihagyni. Ha véletlenül Anglia felé keringtek a bál idején, akkor gyertek nyugodtan! Gondolom, nem nagyon unatkoztok, elvégre nektek nem kell mágikus gócpontokat és hálózatokat magolni, de ha mégis így adódna, akkor megtaláljátok a bál szórólapját a levelem mellett, szerepel rajta a dresscode is.



Hiányzol, Daphné! Vigyázzatok, nagyon vigyázzatok magatokra!

Ölel: Elodie

#9
Dátum: 2026. 11. 10. - 11:12:40
Indította Mrs. Norris • Utolsó üzenet: írta Enzo MacRae
A Magányos Tölgy
2006. szeptember 8.
‹✦›

- Talán.
Enzo vigyora egy árnyalattal szélesebbre húzódott.
Az Invito bűbájjal megindított ág pontosan úgy lendült a lány lábai felé, ahogyan azt eltervezte, Saoirse azonban egyetlen ügyes mozdulattal megakadályozta, hogy a rögtönzött gáncs kibillentse az egyensúlyából. Enzo látta, hogy az ág eltalálja a lábát, és egy pillanatra már majdnem el is könyvelte magában a sikert, ám a lány ahelyett, hogy engedelmesen hanyatt esett volna, egyszerűen hátracsúsztatta az egyik lábát, és talpon maradt.
A következő varázslata sem járt nagyobb sikerrel. A Fronscresco fénycsóvája alig hagyta el a pálcáját, amikor Saoirse máris felkiáltott, és a felvillanó pajzsbűbáj már el is nyelte az ártást. Enzo csalódottan húzta el a száját. Pedig igazán kíváncsi lett volna, hogyan festene a lány két hernyóra emlékeztető szemöldökkel a homlokán.
Már éppen azon gondolkodott, milyen újabb kellemetlenséggel lephetné meg ellenfelét, amikor Saoirse ismét felemelte a pálcáját.
- Rupivestis!
Enzo hallotta a varázsigét, de a jelentésével nem volt ideje különösebben foglalkozni, a következő pillanatban ugyanis a fekete, hipofoltos kapucnis pulóvere olyan lendülettel indult meg felfelé a testén, mintha valaki láthatatlan kezekkel megragadta volna az alját, és megpróbálta volna letépni róla. Az anyag felgyűrődött a mellkasán, majd a vállainál is feljebb csúszott, Enzo pedig ösztönösen felemelte a karjait, hogy valamiképpen kiszabaduljon belőle, csakhogy a pulóver megakadt a feje és a karjai körül, teljesen eltakarva előle a világot.

Így esett hát, hogy Enzo MacRae, aki néhány másodperccel korábban még a Párbaj Klub elnökének párbajtudását volt szíves kinevetni, most a saját pulóverének fogságába esett. És miközben két karja valahol a feje fölött kalimpált, a látómezejét pedig egy meglehetősen leamortizált, de ettől függetlenül stílusos és meleg ruhadarab töltötte ki, két gondolat futott át az agyán.
Az első gondolata ez volt: Hát ez tényleg beindult!
Mert rendben, Enzo tudta magáról, hogy jóképű. Ezzel kár lett volna vitatkozni, hiszen a tükör minden reggel meglehetősen egyértelmű bizonyítékokkal szolgált e kérdésben. De azért arra még ő maga sem számított, hogy a lány ennyire hamar a tettek mezejére lép! Egy dolog elfogadni egy randimeghívást, és egészen más egy párbaj kellős közepén nekilátni levetkőztetni a másikat. Saoirse-ról ráadásul éppen az ellenkezőjét feltételezte volna: hogy ha egyszer valóban eljutnak egy randevúig, akkor az első fél órában legfeljebb a vajsörös korsójuk füle érhet össze, és még attól is elpirul majd. Ehhez képest tessék! Enzo már-már büszke volt magára, amiért ilyen felszabadító hatást gyakorolt a lányra.
A második gondolata azonban valamivel kevésbé volt hízelgő a varázslótársadalom egészére nézve. Mert ugyan mégis miféle elmebeteg találta ki, hogy szükség van egy olyan varázslatra, amellyel bárkiről egyetlen pálcamozdulattal le lehet tépni a ruhát? És ami még fontosabb: ki volt az a másik elmebeteg, aki ezt jó ötletnek találta, és engedélyezte, hogy a varázslat szabadon terjedjen? Legalábbis főbenjáró átoknak kellene lennie az ilyesminek, de nem… A sok szatír már jegyezte is föl a varázslatot a következő tanév tananyagába. Micsoda nagyszerű találmány! A perverzek és erőszaktevők bizonyára pezsgőt bontottak aznap. Ennyi erővel akár olyan varázslatot is alkothattak volna, amellyel észrevétlenül kábítószert lehet csempészni valaki italába. Vagy olyat, amellyel a gyanútlan járókelők zsebéből lehet kiemelni az értékeiket. Bár, ha jobban belegondolt, az utóbbira már ott volt az Invito, amelyet történetesen ő maga is alkalmazott néhány másodperccel korábban. Ez némileg gyengítette az érvelését, de Enzo úgy vélte, a jelenlegi helyzetében igazán nem várható el tőle, hogy következetes társadalomkritikát fogalmazzon meg.

Különösen úgy, hogy közben egyáltalán nem látott semmit.
A fiú még éppen megpróbálta volna kiszabadítani a fejét a pulóver nyakából, amikor valami egészen váratlan történt a lábaival. Azok ugyanis összezáródtak. Nem úgy, ahogyan az ember Hisztis Mirtill aberrált, kéjenc pillantásai közepette szorítja össze őket, hanem határozottan, ellenállhatatlanul, mintha a két végtag hirtelen úgy döntött volna, hogy a továbbiakban egyetlen közös egységként kíván működni. Enzo ösztönösen megpróbált korrigálni a testtartásán, de ettől csak elveszítette az egyensúlyát, és pofára esett, mint a zsíros kenyér.
Nem volt benne semmi elegáns, semmi hősies, és legfőképpen semmi olyasmi, amit egy későbbi visszaemlékezésben különösebben szívesen idézett volna fel. A fiú egy rövid, meglepett hangot hallatott, aztán néhány pillanatig csak mozdulatlanul feküdt ott, mielőtt nevetni kezdett volna. Aztán valahonnan a pulóver mélyéről felhangzott a hangja.
- Figyu, azt beszéltük, hogy párbaj ÉS randi. De ez a vetkőztetés plusz földre kényszerítés elég gyanús nekem… Viszont, ha kiröhögted magad, szabadíts már ki, légyszi. Belegabalyodtam ebbe a szarba.

‹✦›
Indította A Dementor • Utolsó üzenet: írta Elowen Dawlish
A Kilencedik Utas

2006.11.01. - sokan

TW: káromkodás, szégyen, részegség, szex, halál

   Ez az este volt talán a legjobb Halloweenom, annak ellenére is, hogy Cissa megtalált egy-két nem túl kedves megjegyzéssel. Az ijesztő jelmezes, fura zombi fiú mellett én voltam valószínűleg a legtöbb jumpscare begyűjtője, ráadásul a Sadako jelmezem nélkül. Sajnos a Nyolcadik Utas kifogyott a zöld cukorból, amivel le-lehányattam mindenkit, akit csak lehetett, de a jelmez mágiája nem bírta annyira jól, hogy azt a lila alkohol italt próbáltam kiköpetni vele. Nem meglepő, jó erős volt. A Nyolcadik Utas a halott.

 Leszerelek egy fiút, ahogy a kviddics meccsen is tenném egy bamba hollóhátas vagy hugrabugos hajtóval, és mielőtt igazán hisztizhetne vagy elkaphatna az ölelés-megragadásával, már le is bukok, és a falnak hátrálva lehúzom az újabb adag lila alkoholt... viccesen pörög tőle a világ, és ahogy odajön hisztériázni, csak mosolygok rá, és nem is értem teljesen, hogy mit mondott, miközben visszaszerzi tőlem a poharát, hogy újabb italt igyon. Begyűröm a Nyolcadik Utast a falnál hagyott táskámba, amikor leesik, és újabb adag alkohol folyik a szájából, most a tenyérnyi lyuk sem érdekel a helyén a ruhámon, kissé a zenére táncolva az italos pult felé indulok. Csak akkor fagy le kissé a mosoly az arcomról, amikor Maeglin elkezdi ezt a „nem kellene ennyit innod,” és megpróbálja elvenni tőlem a poharat. Legalábbis, amíg bele nem rúgok a lábába.

 - Hitelesebb lenne az aggodalmad, ha nem próbáltad volna ma éjjel lefektetni két évfolyamtársamat is... olyan béna az arcfestésed, mintha nagyi csinálta volna, Darth Móló.- amikor megfogom a szarvizét a fején, a kezembe marad, és mivel kicsit lelassult a reakció időm, csak akkor kezdek röhögni rajta, amikor már a számban volt egy korty ital, úgyhogy sikerül leköpnöm ezt az orángutánt. Milyen majom öltözik tizenhét évesen sithnek? Tényleg azt hitte, hogy valaki ezt az arcot akarja nézni, ha már valamiért kedve támad lefeküdni valakivel, a gagyi piros-fekete festéssel? Elgondolkodom rajta, hogy talán még visszamenetel előtt én is lefekszem valakivel, hogy még dühösebb legyen... vagy ami még jobb, csak eljátszom... bár a kevés megmaradt józan részem azért emlékeztet rá, hogy ez minden bizonnyal nem egy jó ötlet. Bezzeg egy újabb cigi...

 De egyelőre inkább hátrahagyom a bátyámat, aki még mindig fájlalja a lábát, és odaverődöm Hanni mellé. Csak egy közös táncra vele, és ha beszáll, Ocival. Ritkán érzem, hogy van ennyi energiám, hogy nem kényszerít rá a gondnok azzal, hogy végigüldöz a folyosókon. Talán mosolyoghatnék néha... nem, évente egyszer elég; a reggelit kihagyom, ebédhez pedig fekete kávéval fogok ülni, és úgy nézek majd mindenkire az asztalnál, mintha meg akarnám ölni őket. Különösen az alsósokra.

 Vetek egy pillantást a mi Grimmstarkunkra, amikor meglátom, hogy a fogyatékos unokatestvére éppen Marquise de Lyshez beszél (egyébként jól áll neki is meg Basilenek is a vámpír ruha; ha egyszer szerelmes leszek, egy vámpírba leszek szerelmes). Meg akarom kérdezni Basilet, Locketot vagy Hannit, hogy szerintük megátkozza-e a vámpír a sötét elf izét, ami egyébként mechanikailag tök használhatatlan nappal, de végül Ancallához megyek oda. A sárkányok, gyíkok és egyéb varánuszok többet tudnak a háborúról mindannyiunknál.

 - Szerinted letépi a faszát?- tennék rá, hogy igen. Marquise azok közé tartozik, akikkel én sem szórakoznék, pedig én általában nem félek senkitől, különösen nem a mardekárosoktól. Némelyik fél a dugbogoktól, vagy kinyírja őket egy fa, még ha a második legtöbb menő ember is van közöttük. Aki nem menő, brutálisan lehúzza a populációt.

 Talán az ital, talán az idő, talán a fáradtság hatására érzem először, hogy történik valami. Persze, nem hagyom elnyomni az ösztöneimet, amelyek mentettek már meg agresszív kutyától az elmúlt nyarakon, sokszor Fricstől vagy prefektusoktól, néha tanároktól is. Valami nincs rendben – az első gondolatom, hogy jön egy tanár, esetleg maga a démoni takarító az elfajzott, szodomita macskájával, de ahogy a különböző zajok elkezdik kísérteni a házat, arra jutok, hogy talán valami rosszabb van itt. Mert ez nem vicc. Átlátok a vicceken.

 Szerencsére rengeteg horrorfilmet láttam, úgyhogy ha túl kell élni, túl fogom élni – nem szabad lassan hátrálni, fel kell nézni, le kell nézni, nem szabad szétválni, nem szabad elvonulni szexelni... azt hiszem, menni fog... bármi is ez.
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2026. 08. 16. - 12:47:08
Az oldal 0.124 másodperc alatt készült el 24 lekéréssel.