Néha egész jól meg tudom tippelni, bizonyos dolgokra hogyan fog reagálni, de most egy kicsit tanácstalan vagyok. Általában jól esik, hogy velem ellentétben ő biztosabb szokott lenni abban, amit akar, mert így leemeli a vállamról annak terhét, hogy muszáj legyen nekem állandóan döntéseket hozni, de persze azért ez nem feltétlenül ideális felállás, hiszen nincs olyan, hogy két ember mindig mindenben egyetértene, és így természetes, hogy előfordul olyan is, amikor annyira nem örülök a terveinek. Úgy, mint most, amikor nem igazán tudok gombot varrni a javaslatára, meg igazából arra sem, hogy akkor most ezzel mit akar, vagy arra, mit jelent, ha visszautasítom. Tényleg nem tudom, mégsem tudok csendesen bólogatni, és belemenni akármibe, amikor a szívem nincs benne.
Egy kicsit akkor könnyebbülök meg, amikor visszafordul hozzám. Egy kis részem elképzelhetőnek tartotta, hogy egyszerűen húz maga után, hiszen elég egyértelmű, hogy megtehetné, ahogy azt is, hogy sértődötten itt hagy, hogy „akkor csináljak, amit akarok”, vagy valami hasonló. Nem azt mondom, hogy erre számítottam, csak azt, hogy most épp sok mindent, vagy inkább bármit elképzelhetőnek tartok, mert ilyen helyzetben, ilyen körülmények között még nem szerepeltünk együtt, és így minden kicsit másnak érződik.

Nem vagyok biztos abban sem, hogy megfelelően, és egyáltalán, érthetően fejeztem ki, amit ki akartam. Persze lehettem volna explicitebb, épp csak nem tudom, hogyan mondhatnám ki konkrétan, mit gondolok a ma estéről, valahogy úgy, hogy az ne érződjön teljesen úgy, mintha meg akarnám sérteni. Nyilván nem akarom. És nem is arról van szó, hogy ne akarnék vele lenni. Ha most mindketten azt mondanánk, hogy jó, akkor hagyjuk ezt a ma estét, és sértetten hazamennénk… hát, abba egy kicsit belehasadna a szívem. Én nem ezt akarom. Hiszen eleve azért vagyok itt, mert vele akarok lenni. Csak nem így. És nem itt. És nem úgy, hogy folyton átengedem neki az irányítást, még akkor is, ha nekem valami nem tetszik. Az kicsit sem lenne egészséges, nem…?
Úgyhogy kicsit aggódva várom a reakcióját. A „tudom” jelenthet jót, vagy rosszat is, ahogy éppenséggel ez a hatalmas sóhaj is, igazából lehet velem inkább bosszús, vagy mehetek az idegeire, minthogy tényleg „tudja”, mire gondolok. Ráadásul én nem tudhatom biztosra, hogy akkor most melyik eshetőségről van szó igazán. Kicsit hitetlenül el is húzom a számat arra, hogy nem lenne az nagy kaland. Á, nem, tényleg nem… de végül csak elér valami furcsa, félszeg megnyugvás. Noha tényleg nem tudom, tudja-e vajon pontosan, mi volt a bajom az este mostani részével, vagy tudja-e, miért éreztem magam nagyon is rosszul, de ahogy megigazítja a hajamat elmosolyodom egy kicsit - Semmi baj – mondom egyszerűen.

Elhúzom magamtól a kezét, de csak azért, hogy közelebb lépve hozzá a dereka köré fonjam a karjaimat, szorosan hozzásimuljak, és egy halk sóhajjal a szmokingja hajtókáján pihentessem meg a homlokomat. Csak egy percre. Mindig is szerettem, hogy magasabb nálam, és hogy ha akarok, voltaképpen olyan, mintha szorosan belébújva el tudnék rejtőzni az egész világ elől, míg biztonságban vagyok a karjai között, és ha egyedül nem menne, hát megtartana velük biztosan. De nem akarom megijeszteni, hogy valami rosszra gondoljon, amiért így kivonom magam a forgalomból, úgyhogy tényleg csak szusszanok kettőt, és egy egészen kicsit eltolom magam tőle, hogy felpillanthassak rá.
Pontosan én sem tudom, mire gondoltam, amikor megpróbáltam megvétózni az ő tervét, úgyhogy elgondolkodva pislogok rá, de azért valami csak eszembe jut - Hát… csinálhatnánk valami olyasmit, mint az átlagos emberek, amikor randira mennek – mondom óvatosan, hogy ha akar, bármikor félbeszakíthasson, de legalábbis akkor, ha hülyeségeket beszélek, hiszen arra nálam mindig van esély - Menjünk el valahova. Ahol nem ismernek minket, és nem kell másokkal foglalkoznunk. Szombat este van, él az egész város, nem? Igyunk valamit. Vagy menjünk el táncolni. Vagy mindkettő! – a gondolat végül még számomra is meglepő, de egészen fellelkesít. Egy olyan este, amilyen ez is lehetett volna, ha nem kell foglalkoznunk a környezetünkkel. Végül is, talán még nincs ehhez késő.

Biztosan csak magamat korholhatom azért, hogy én egyáltalán nem terveztem semmiféle holnappal. Vagyis nem is az, hogy holnappal. Bizonyára azért nem terveztem a holnappal, mert ténylegesen nem terveztem az éjszakával sem. Mármint… erről senki nem szólt semmit, ebben egészen biztos vagyok, nem én vagyok a hülye. Vagy ha igen, hát csak azért, mert talán számítanom kellett volna rá. (Mint annyi minden másra is, amire nyilvánvalóan nem számítottam, de most már egészen mindegy…) Kicsit szédítő egyvelegként pattognak a fejemben a gondolatok: Skócia, London, éjszaka, holnap, vendégszoba, akármi. Főleg az akármi.
Máskor talán nem is viselne meg különösebben ez a javaslat, vagy az akármi, ami vele jár, de kicsit úgy érzem, hogy mára kimerítettem a kalandvágyamat, leginkább maximálisan. Főleg, hogy semmi sem úgy sült el, ahogy jó lett volna (vagy legalábbis, jobb lett volna), és eléggé elveszve érzem magam. Valószínűleg nem fájna különösebben azt mondani, hogy „jó, menjünk”, de igazi örömmel sem töltene el, pedig ennek örömmel kéne eltöltenie. Hiszen nem arról van szó, hogy nem érdekel, vagy ne mennék el oda szívesen. Csak már bőven éjszaka van, nem érzem magam igazán jól, amin még az elmúlt tíz perc sem tudott teljes sikerrel változtatni, és hát… voltaképpen az egész este arról szólt, hogy azt csinálom, amit Mathias elvár tőlem, és ez, akármennyire is nem szeretném, hogy így legyen, kis tüskékkel hagy nyomot maga után a szívemben.

Hiszen ez kicsit olyan, mint hónapokkal ezelőtt. Hogy ő elvár dolgokat, többek között azt is, hogy én majd nem ellenkezem, és nincsen saját véleményem, vagy akaratom. De van. És azt hittem, ennél mostanra már sokkal jobban tudja ezt ő is. Hogy nem azért vagyok vele itt, mert ő azt mondta, hogy ez lesz, hanem mert itt akarok lenni, azért, hogy örömöt szerezzek neki. Csak hát, igen… azzal nem számoltam, hogy mekkora öröm lesz ez nekem, és hát a jelek szerint sajnos nem sok, de legalábbis, még annyi sem, hogy valami kis pozitívumot találjak az eddigiekben ahhoz, hogy legyen még kedvem bármi máshoz. Elhagyni a várost, meg a szárazföldet, példának okáért, de hát…
Igaza van, hogy rossz ötlet ez az egész. De nyilván le tudom olvasni az arcáról, hogy ez most őt bántja, és ettől idegesen rándul össze mindenem megint csak. Mert ha engednék neki, attól jól kellene éreznem magam nekem is, de tudom, hogy nem így lenne. És ez nem jó. Nagyon nem jó.
- Nem arról van szó, hogy ne mennék el oda szívesen – mondom kicsit komoran, ahogy jól érzékelem, most meg miért nem tud ő rám nézni - Csak talán ezt nem ma kellene megejtenünk, nem gondolod? – kicsit feleslegesen cseng a kérdés a színpad fényárjában, ezt még én is érzem, hiszen nem hozakodott volna elő a dologgal, ha ő ne gondolná másképp. Ha ez mondjuk eddig is feltett szándéka, és terve volt, jobban örültem volna, ha mondjuk előre szól erről is... voltaképpen így semmi értelme nem volt annak, hogy megszerveztem, egy barátnőmnél töltöm az éjszakát, ha nem akarnék innen haza hoppanálni, mert talán apa megneszelné, amikor hazaérek, és nem vagyok egy nagy átöltöző művész, hogy esetleg ne bukjak le pont akkor, amikor hazaérek, úgyhogy terveztem ezzel is. Váltóruhával. Meg ilyesmi. Azzal mondjuk pont nem, hogy valahol egészen máshol éjszakázom.

Megfogom a kezét én is, de ezúttal egyáltalán nem mozdulok, amikor elindul. Van némi irónia abban, hogy igazából én vártam volna tőle valami kis vigasztalást, de e helyett most igyekezhetek azon, hogy én engeszteljem ki őt, ami igazán nem igazságos. Csak finoman tartok ellent, egészen gyengén húzom visszafelé. Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát, gondolom. És hát igaz, ami igaz, egyetlen szóval sem fejeztem ki igazából, hogy mennyire nem azt kaptam, amire „befizettem”, és nem csak az itteni társaságtól, hanem éppenséggel tőle sem. Nem mintha ez most ideális hely és idő lenne ilyen beszélgetések lefolytatásához, de hát mit csináljak?
- Nem… nem csinálhatnánk valami egyszerűt? – kérdezem egy kicsit keserűen, pedig igyekszem nem hagyni, hogy túlságosan is eluralkodjon rajtam az a számos kellemetlen felismerés, amit ma kellett megtennem. Róla, rólam, rólunk, arról, hogy talán nem mindig jó, és nem mindig elég, ha szerelmes vagyok. Mert azt hiszem, az vagyok. Még most is, hogy kicsit csalódottnak érzem magam, amitől csak rosszabbnak tűnik minden - Csak… arról van szó, hogy ez az egész este nem igazán olyan volt, mint amire számítottam – ismerem be némi lehangolt kelletlenséggel. És akkor még igazából finoman fogalmaztam - Nem igazán van kedvem újabb… nagy kalandokhoz – kis híján azt mondom, hogy kihívásokhoz, de még időben észbe kapok. Pedig pont úgy érzem magam. Mintha folyton meg kéne ugranom valami képzeletbeli lécet, de még a közelébe sem jutok, hanem folyton csak elbukom.