Így könnyű mindent észrevenni, hogy az embernek három szeme van... 
| Oldalak: [1] 2 3 ... 10 |
|
1
Dátum: Ma - 14:57:21
|
||
| Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Anna Volkova | ||
|
|
||
|
2
Dátum: Ma - 13:35:15
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Nathaniel Forest | ||
|
Find me in the Forest  - Merem remélni… - Morgom kissé, bár egyáltalán nem Elliotnak szánom a kissé borongósabb hangulatot, csak úgy szimplán az univerzumnak. Talán tudtában sem vagyok hangom megváltozásának, mikor és mivel jelzem, hogy valóban nem ártana életben maradnia. Meg is próbálom minél gyorsabban elhessegetni a borús gondolatokat, amik minduntalan agyamba tolulnak, mikor eszembe jut az a bizonyos eset. Ott ültem, feladva mindent, mert úgy éreztem nem segíthetek. Akkor megfogadtam, hogy ezt az érzést soha többé nem akarom a közelemben tudni. És ez erre is igaz. Itt vagyok. Segítek. Meggyógyítalak bármi is legyen a baj. Aztán hozzád bújok, melegítelek a nagy, tohonya testemmel, hogy aztán még egy életet kaphassak veled. Mert csakis erre vágyom, semmi másra. Még, ha azt is hiszed, hogy nem vagyok képes feladni semmit magamból… Tudnod kéne pedig, hogy ha az életünk múlna rajta, vagy akár csak a tiéd… Én megszöknék veled, bárhová, bármerre, hogy csak az enyém legyél, hogy velem biztonságban legyél. - Ezután, nekem is innom kell valamit. – Jelentem ki, egy pillanatra ismét a kezét szorítva, hogy aztán a sebre nézzek. – Gyűlölöm az ilyesfajta csapdákat. Az ember gyáván kiteszi, hogy ne kelljen küzdenie. Csak készen kapja meg, amit meg akar… - Motyogom, miközben a sátor bejárata felé mozdulok, hogy behúzzam azt. Mögöttem a tűz, már kedélyesen ropog. Mintha nem épp egy tragédia középső felvonásába érkezett volna bele váratlanul, hanem tényleg abba, amibe ígérkezett. Egy romantikus, vadregényes kempingezés meghittségébe. De nem ilyen könnyen adják nekünk a boldogságot. S a tűz erre még azt hiszem nem döbbent rá. Csak lépked végig melegével a helyiségen, kitapogatva és elérve mindent, köztük talán a szívünket is, hogy annak rendje és módja szerint felolvassza azt. Ismét a télből jöttünk. Egy éve ilyenkor a magány telepedett mi ránk. Most azt hiszem talán maga a megszokás. - Mindjárt bekötöm. – Mondom és elsősegély táskámból előtúrom a kötszert, amit egy varázslattal libegtetek és tekerek Elliot lába köré. Persze az első réteg azonnal át is ázik, de a nyomás majd megoldja a többit. Legalábbis ez rémlik abból az apasági felkészítő mágustanfolyamról, amire Ada örökbefogadását intézve jártam el. Igen, akkor is igyekeztem mindent megtenni azért, hogy jó apa legyek, még ha több ponton is kudarcot vallok azóta is, vagy minduntalan… Mindegy… - Milyen? – Kérdezem Elliotra nézve, mikor minden réteg felkerül a lábára, majd halványan rámosolygok. Az aggodalmam mögött bizony ott van az imádat is, hogy mennyire bátor még mindig, félelmet nem ismerő és a fájdalom ellen mindig győző. Finoman végigsimítok a bekötözött lábán, majd varázslattal elkezdek rendet tenni magunk körül. A tűz immáron mintha még vidámabb pattogásba kezdene. De persze nem engedek a hangulatának. Félve sóhajtok fel, ahogy Elliot sérült lábát vizsgálom. – Ez egy ideig jó. Pár óra múlva megismételjük a fertőtlenítést és kötözést. Rendben? – Kérdezem finoman mellé bújva. – Bár azért jobban örülnék, ha látná medimágus… Nem vagyok egy szakképzett gyógyító és a te üvegcséidet se hoztuk el. Örülnék még pár vérelfogyásgátlónak, vagy valami erősebb fertőtlenítőnek. Esetleg az azonnali bőrregenerálónak… - Sóhajtok ismét, kicsit gondterheltebb hangon, miközben ujjaim közé fogom az ujját, hogy megpusziljam. – Na, de ígértem neked piát. – Húzódom fel ülésbe újra, hogy aztán előkeressem az italosüveget, amit kivételesen én csomagoltam be és cipeltem is el titokban. – Sárkánytűz által megpörkölt hordóban érlelt, mittomén hány évig, de sokáig… Elvileg bitang erős és nagyon finom. – Nyitom ki, majd nyújtom felé. – Az első korty joga a bátoré. |
||
|
3
Dátum: Ma - 10:20:38
|
||
| Indította Elliot O'Mara - Utolsó üzenet: írta Anelia Tiebon | ||
   Ahogy megérinti a kezem, érzem, hogy megint kiráz a hideg.... de most már nem csak futólag szalad végig rajtam a lúdbőr, hanem hosszasan rám költözik, s érzem, hogy az egyetlen részem, mely szabadon marad a sötét ruha takarásából, vagyis a dekoltázsom egy vékony, hosszú szelete, csúnyán elárul. Érdekes, hogy célba ér az érintés, mert elvonja a figyelmemet egy röpke pillanatra a fájdalomról és a bosszúról. Helyette régmúlt érintés emlékképe tündököl már a szememben. Ennél jobb Déjá Vu-t nem is okozhatott volna, minthogy ugyanúgy ér hozzám, mint legelőször.... Emlékszem, csütörtök este volt, és alig pislákolt bennem az élet, annyira megviselt a rajtaütés, amit épphogy csak túléltünk a klánnal... A szokásos helyemen ültem a csehóban és vártam, hogy kihozzák a vodkám, hátha majd az önt belém némi lelket újra. Őszintén szólva sosem szerettem a vodka ízét, csakis a borét kedveltem, de akkor tudtam, hogy sokkal erősebbre van szükségem.... Hiába kortyoltam aztán bele a víztiszta fájdalomcsillapítóba, nem hatott. Fanyalogva toltam arrébb az ében fa lapján, és már lassan beletörődtem abba, hogy hosszú órákig nem fogok magamra találni, amikor.... valami idegen melegséget éreztem a kezemen. Az ő keze volt az, ami most ugyanúgy ér hozzám, mint régen. Zavart, cikázó érzések lesznek rajtam úrrá megint, mint azon a csütörtökön is. Nem tudom, minek szánja mindezt, de ha az a célja, hogy vigaszt nyújtson számomra, akkor sikerrel jár. Lágyan elmosolyodom, ahogy a történetét hallgatom. Nem veszem el a kezem, hagyom, hogy megpihenjen rajtam és közben átmelegítsük egymást a tenyérnyi bőrfelületen át. Nem tudom, ő is érzi-e azt a bizsergést, amit én, vagy hogy neki is eszébe jut-e, amikor először ért hozzám, de még véletlenül sem kérdezem meg. Ezekről a dolgokról vétek beszélni. Csak érezni szabad őket. – A család… azt hiszem. Ez az ország az otthonom és anyám halála után vissza kellett térnem. Egyszerűen tudtam, hogy szükség van rám. Persze hiányzik az az élet… az, amiben téged is megismertelek. De néha az embernek nincs választása, hiába akar a lelke szabad lenni. A szavakat egy korty borral pecsételi meg. - Sajnálom Édesanyádat - felelem részvéttel teli hangon, finoman megcirógatva a tenyerét ujjaim hegyével. Majd egyszer megkérdezem, hogyan történt, de most hagyom, hadd beszéljen. – Most már sok minden itt tart… – folytatja kissé rekedten, mintha zavarban lenne. – Sok minden változott az elmúlt másfél évben. De azért nem puhultam el, vállalok még munkákat… meg néha csak a magam szórakoztatására is zsebre vágok ezt-azt - mondja először mosolyogva, de ez a mosoly valahogy nem teljesen őszinte. A szemében rejlő komor csillogás beárnyékolja. Hallgatom őt, és nem értem, miért érzem úgy, mintha magyarázkodna. Hiszen erre semmi, de semmi szükség. Tudhatná, hogy én úgy fogadom el teljes egészében, ahogy van...bármit is csináljon, vagy sem. - Annyira örülök, hogy otthonra találtál - mosolygok rá, mert tényleg őszintén örvendek a boldogságának.... legalábbis annak a részének, ami ebből valós. Annak viszont nem, ami szenvedést okoz számára... de elfogadom, mert tudom, hogy úgysem tehetek az ellen semmit... sőt, valószínűleg még ő sem. Amikor a mi időnk tartott, akkor is gyakran kaptam rajta ezen a révedező tekinteten... s egy idő után tudtam, hogy nem lesz már sokáig maradása, mennie kell. Nyughatatlan volt, akit bilincsként égetett az állandóság, még akkor is, ha a lelke mélyén nagyon is vágyott rá. Reméltem, hogy ezt egyszer majd 'kinövi' és meg tud pihenni, feloldódik más ölelésének menedékében, de úgy látszik, nem így lett. Vándor természete nem eresztette. Pontosan tudtam, milyen ezzel együtt élni, mert én is ilyen voltam. Ezért értettem meg őt annyira, és ezért volt viszonylag könnyű elengednem, amikor eljött a perc. S talán ezért tudtam titkon valahol a lelkem legmélyén halványan örülni annak is, amikor Daniel elárult engem... Bár kétségtelenül beletörtem a csalódásba, új erőt merítettem belőle, s még egy új - már szinte eltemetett - élet lehetőségét is visszanyertem, amitől örökre búcsút kellett volna vennem, ha igaz lett volna, ami közöttünk volt. – Jól tetted, hogy Londonba jöttél. Hogyan segíthetek neked? Bármit kérhetsz - hagyják el ajkait a támogatásáról bizonyosságot adó szavak, amikre hálás mosollyal felelek. - Merci... Talán most már én is kezdem így gondolni - csillan meg ezúttal a mezítelen kíváncsiság a szememben. - Tényleg? Bármit? - kortyolok ismét a borba, lassan kiélvezve zamatának minden árnyalatát. - Nos, nem akarok visszaélni nagyon az ajánlatoddal... - teszem le a kanapé előtti dohányzó asztalkára a poharat, majd helyette magamhoz veszem a rajta pihenő szipkám, amibe már be van készítve egy szál hosszú cigaretta, ahogy azt Chloétól kértem. Megtartom szabad kezem mutató- és középsőujja között a szipkát, miközben játékosan rámosolygok Elliotra. - Úgyhogy kezdetnek azt hiszem megelégednék annyival, ha megkínálnál egy kis tűzzel... Időhúzás? Kétségtelen. Ugyanis hiába tudom kristálytisztán, mire vágyom, azt még én magam sem találtam ki, hogyan fogjak neki, és miképp segíthetne ő nekem mindebben. De ha már ilyen készséges hozzám, azért ellátom egy kis feladattal addig is. |
||
|
4
Dátum: Ma - 07:13:31
|
||
| Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Giacomo B. Santeria | ||
|
Jól áll az én kicsi pónim stílus   Én lenni: Kwame Morris |
||
|
5
Dátum: Tegnap - 22:32:00
|
||
| Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Anelia Tiebon | ||
|
Szindbád |
||
|
6
Dátum: Tegnap - 22:25:24
|
||
| Indította Christopher Cartwright - Utolsó üzenet: írta Anna Volkova | ||
 Minden út ide vezet 2000. április - Ugyan kedvesem, egy ilyen okos nő sosem okozhat csalódást. – James mély, bársonyos hangja végigsimít rajtam – de teszi ezt pont olyan tolakodón, mint amilyen szemtelen vágyat a tekintete is sugall felém. Töretlen állom tekintetét, s arckifejezésem nyugodt derűvel üzeni: ne tégy próbára, mert meglátod! Ezekből a szavaiból már sok mindenre következtethetek. Hízelgésnek álcázza, de ez félig figyelmeztetés – nos, pont olyan embernek is tűnik nekem, aki nem hagyja, hogy bárki csalódást okozzon neki. Pont olyan alak, akit nem vesz be egyszerűen a gyomrom és jobb, ha ezt ő sosem tudja meg. Úgyhogy szelíd mosollyal a bókba csomagolt intelmet. - Talán kissé enyhe az orosz maffiát épp egymásba futásnak nevezni, de... ahogy tetszik. És igen, az akcentusa elárulta. Maga is onnan származik. Jól sejtem? Jó, hogy annyit beszél, így van időm megemészteni a kirakós újabb darabját. Nem is kérdés számomra, honnan tud az oroszokról, de az, hogy honnan tudja az én kapcsolatomat velük, pláne nem. Belenyugvó sóhajjal dőlök hátra, s az eddigi szerep álarca lehull, mert most már aztán felesleges volna törnöm magam. - Mindketten ott voltunk, és futottunk is, nem igaz? – pillantok áthatón Cartwright felé, majd vissza Waltonra.: - Mintha nem is sejtené, de egyenesen tudná – mondom enyhén félrebillentett fejjel, elbűvölő mosolyt villantva, s úgy teszek, mintha észre se venném a fickó kedélyében beálló finom változást. Orosz vagyok, ahogy mondta. Bírom a hűvöset. - Ez egy nagyon hosszú történet és... szerintem nincs elég időnk rá. De majd elmesélem egy másik alkalommal. Ígérem. Ez az utolsó szó ott visszhangzik közöttünk. Bár nem változik az arckifejezésem, mikor Cartwrightra nézek, a szememben valami olyan parázs gyúl, amit csak neki tartogatok. Elkapom és fogva tartom a tekintetét egy pillanatig, s próbálok egészen a mélyébe fúrni, megbizonyosodni, hogy a szájából furcsán hangzó szó vajon igaz-e. Walton dünnyög valamit, de ezúttal csak félig figyelek rá, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy szavak nélkül tudassam Christopherrel; betartatom vele az ígéretét. Aztán csak hallgatom, amit diskurálnak, és belekortyolok a közben megérkező italomba. Milyen jó is ilyen messziről szemlélni az eseményeket? Igen, azt mondtam, hogy kimaradok ebből az egészből, s ez adott egyfajta távolságot az üggyel kapcsolatban. Távolabbról pedig könnyebben látszik az egész, könnyebb megfigyelni úgy, hogy nem körbevesz valami… Azt pedig, hogy attól még játékban maradok, megtartom magamnak. - Addig lesz más a szórakoztatásodra. És itt... nem épp Miss Volkovára célzok. Tökéletes, fehér fogsor virít felém, én pedig bátran hajolok közelebb, s nem maradok adósa e vidám gesztus viszonzásával, s a megfelelő válasszal. - Azért rendkívül hálás vagyok, és jól teszi, kedves Mr. Walton – felelem bizalmas duruzsolással. Csak akkor érti ki a szavak mögött rejtező finom figyelmeztetést, ha nagyon-nagyon figyelmes. Aztán Cartwright is kap ebből a pillantásból, egy néma kérdést, hogy vajon mire céloz nagylelkű vendéglátónk. A legelső találkozásunkkor megtanultam, hogy Cartwright világában semmi, de semmi nem történik önzetlenül. Mindennek oka van. Minden üzlet. |
||
|
7
Dátum: Tegnap - 22:06:22
|
||
| Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Christopher Cartwright | ||
|
Mirabella Cartwright ha a lányom leszel |
||
|
8
Dátum: Tegnap - 21:44:43
|
||
| Indította James Wolf - Utolsó üzenet: írta Tania Niel | ||
|
És ez a bájos tekintet kinek szól?  vagyok, voltam, leszek. Tashi Rodriguez |
||
|
9
Dátum: Tegnap - 21:44:21
|
||
| Indította Christopher Cartwright - Utolsó üzenet: írta Christopher Cartwright | ||
|
..a trágár szavak esélyesek... Bosszan hogy Anna mintha még élvezné is ezt a eltúlzott, némiképp őszintétlen figyelmet. Bezzeg mikor én tüntetem ki vele leszarja. Magamban elátkozom őt mindennek, de persze ez arcomra semmilyen formában nem ül ki, hacsak a pókerarcot ide nem vesszük. Nem igazán van ínyemre a találkozó. Nem tudom mi zavar egész pontosan. A levertség a kialvatlanság miatt, a sok gond, ami a vállam nyomja vagy Anna ostoba viselkedése. Nem, őszintén szólva eszembe sem jutott hogy fel kellene részletesen vagy hát alaposan készíteni James Walton-ra. De így utólag be kell látnom, hibáztam. Meglehet kurva nagyot. James-nek ugyanis nem kell sok, se a hidegből se a melegből ahhoz, hogy érdeklődését felkeltsék. Annak van esélye körülötte túlélni aki szenvtelen, és aki kvázi láthatatlan marad. Márpedig ez sok mindenkire igaz, csak Anna Volkovára nem. - És mit ajánlana nekem, James, ha nem tudnám, mit szeretnék? Talán egy igazi, helyi L’americano koktélt ? És innentől kezdetét veszi a duruzsolás. Walton már kissé előre is dől és valamit magyaráz az olasz konyha pikantériájáról, de engem annyira felhúz az egész jelenet, hogy csak a fülemben doboló vér száguldását vagyok képes hallani. Csak mikor Zara találatét viszi be, ami természetesen tíz pontos ebben a játszmában tisztul ki valamelyest a fejem. – Remélem nem okozok csalódást, de nem vagyok olyan, mint Cartwright. - Ugyan kedvesem, egy ilyen okos nő sosem okozhat csalódást. Az ordas nagy hazugságra már nem tudom megállni hogy ne vágjak egy fintort. Mindezt azzal leplezem, hogy iszok egy adagot, majd végül sötét pillantással meredek a velem szemben ülő nőről Waltonra. - Mi épp csak egymásba futottunk. Christopher látta, hogy szükségem van egy segítő kézre, és mivel úriember… Szóval volt olyan szíves, és elhívott magával. Walton mosolyogva hümmög és közben persze elismerően bólogat. Olyan most ebben a percben, mint egy jóságos apuka, akinek a fiát dicsérik. Mint én, mikor David érdemeit emelik ki nekem, amikkel tökéletesen tisztában vagyok. Valahol bosszant ez is. Mert nem kezelhet engem senki így, még ő sem. - Talán kissé enyhe az orosz maffiát épp egymásba futásnak nevezni, de... ahogy tetszik. És igen, az akcentusa elárulta. Maga is onnan származik. Jól sejtem? Most először változik Walton szeme kissé hűvösebbre. Nem tudom mi bosszantja, hogy más se mond ki nyíltan dolgokat vagy hogy terelni próbál. Igen, ez is az én saram. Anna nem tudhatta hogy James nagyjában mindenről tud, ami fontos, pláne mióta a Falka Londonban tanyázik őt keresve. Evidensen a tegnap este késői részleteit nem kötöttem az orrára, történetesen, hogy épp Volkova az, akit lelkesen üldöznek, de a férfi e nélkül is ki tudja következtetni a dolgokat. Sóhajtok egyet miközben összefűzöm a karom magam előtt és hátra dőlök. Kíváncsi vagyok mi a franc fog ebből az egészből kisülni, mert már most nem sok jót jósolok. Azon kívül hogy van lakás és nem kell hotelben éjszakázni eddig csak a pia menti a helyzetet. Meg a lassan közeledő reggeli is. - És ti hogy találkoztatok? A kérdés ott visszhangzik az étterem halk zajában, amit a villák, kések és tányérok összjátékának hangja tölt meg. A másikra nézek aztán Annára. Mondhattam volna hogy ne... hogy ezt kerüljük, de nem gondoltam hogy van annyira ostoba hogy ezekbe bele akar látni. - Ez egy nagyon hosszú történet és... szerintem nincs elég időnk rá. De majd elmesélem egy másik alkalommal. Megvárom hogy rám pillantson és akkor belenézve az ő szépséges kék szemeibe a saját azúrkékjeimmel bólintok. - Ígérem. Nem használom ezt a szót sem sűrűn. Walton egy kissé elképedve hallgatja, nem kell ehhez látnom az arcát érzem a testtartásából. - Aztán csakis az igazat mondd, Cartwright. Megtudom ha füllentesz ennek a szépségnek. Elnézőmosollyal tartom a szemkontaktust Annával hogy aztán a barátomra fordítsam. - Meglesz. - Nagyon helyes. Szóval akkor térjünk a tárgyra. Az oroszokat ki kell iktatni Londonból. Árt az üzletnek és gondolom a te ténykedésed is felettébb bosszantja. Remélem van kész terved míg elcsitul a Hilton botrány. - Akad. De minden előkészületet csak akkor tudok megejteni, ha már visszatértem. Addig... - Addig lesz más a szórakoztatásodra. És itt... nem épp Miss Volkovára célzok. James behízelgően undorító vigyora most a lányra villan. Ebből pedig már tudom, Róma nem csak egy hét pihenést fog nyújtani, hanem valami szívességet, amit épp Waltonnak oldhatok meg. Remek. Kurvára remek. |
||
|
10
Dátum: Tegnap - 21:21:35
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Tania Niel | ||
|
Nem voltam benne biztos, hogy itt akarok lenni. Még most sem vagyok biztos benne, ahogy itt állok a tömeg szélén. Fekete szoknyám lengeti a szél, megborzongok. A gondolattól is libabőrös leszek. Eltelt két év. Ökölbe szorul a kezem, a hajamba túrok a szabad kezemmel, a másikban pár szál nyeszlett pipacsot szorongatok, zúgnak a fejemben McGalagony szavai. Összeszorítom a számat, a temetése óta nem jártam itt. Túlságosan fájt, még most is érzem a lyukat a mellkasomban. Lüktet, elfog a rettegés. Csak ne itt, és ne most. A hegekre gondolok a bal kezemen, erősen az oldalamhoz szorítom, megreszketnek a pipacsok a kezemben. Emberek indulnak el mellőlem a sírok felé, ahogy felnézek, látok pár ismerős arcot. Nekem nincs itt helyem. Erős késztetést érzek arra, hogy meghátráljak, és fussak addig amíg össze nem esek. Mint, ahogy akkor tettem. Nekem nincs itt helyem. Mereven állok egy helyben, egy tapodtat sem tudok mozdulni. A tömeg lassan fogy mellőlem. Összeszorítom a számat, az utolsó hozzámintézett szavaira gondolok. -Az hogy sárvérű vagy, nem mentség. Valóban nem volt az. Folyamatosan kattogok, hogy mi lett volna ha. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Teszek egy tétova lépést hátrafelé. A fekete hajkoronára gondolok, ahogy szétterült a lépcsőn. Megremegnek az ajkaim, érzem, ahogy gyűlnek a könnyeim. Veszek egy mély levegőt. Csak ne itt, és ne most. Ráharapok a számra, majd teszek pár tétova lépést a sírketben, lassan haladok. Mintha nem is én értem volna oda hozzá, hanem ő jött volna elém, úgy torpanok meg a sírnál. Leülök az apró párnakővel szemben, leteszem a kis csokor agyon szorongatott pipacsomat, érzem a könnyeket lefolyni az arcomon. A sok közös emlékre gondolok, és hogy hogyan nyitottunk meg egymásnak új világokat. Keserédes érzés jár át, mosolygok, ahogy nyelem a könnyeimet, majd kezem a kőre teszem. - Még most is te vagy a legjobb történetem. - suttogom. |
||
| Oldalak: [1] 2 3 ... 10 |