A fejemben még sokáig csengett a szó... nő... Nem voltam kifejezetten az a fajta személyiség, akire gyakran mondják ezt. Azt hiszem, talán most először történt. Félreértés ne essék, nem vagyok egy vészes eset, és a hosszú, vörös haj, az alacsony és vékony termet azért egyértelműsíti, hogy lány vagyok. Vadóc, hebrencs, cserfes, éretlen... szóval nem nő, csak kislány. Bár az már elég régóta.
- Kösz... - mosolygok rá elgondolkodón.
Érdekes, hogy aki balsorsa folytán lélekben koravénné válik, az nem biztos, hogy külsőségeiben is azonnal felnőtté válik. Egyfajta pajzs ez, ami megvéd attól a fásult, keserű, életunt vagy utáló, rozzant öregembertől, aki odabent lakozik. Mert ez pont az ellentéte, valahogy jól ellensúlyozza.
- Fogalmam nincs, mit mondtak a szalagról. Utálom az egész Valentin-napot és pont nem arra koncentráltam, amiről az a fószer hablatyolt…
- Együtt érzek. Én is próbáltam távol tartani magam... hát, ettől.
Amerre csak szomorúan nézek, mindenütt elködösült tekintetű párocskák kóvályognak a rózsaszín szirmokkal teleszórt, fullasztó illatfelhőkben. Javier láthatóan küzd valami ellen, amikor is végül veszít, és úgy húz magával, mint egy megbokrosodott kocsisló. Kellett nekem úgy megragadni... Annak ellenére, hogy milyen kedvesen kinyilvánította észlelését, miszerint nő volnék, most láthatóan nincs ínyére a társaságom. Nem csodálom. Én nem vagyok olyan, mint sok korombeli lány. Történ velem már annyi, mint másokkal kétszer ennyi élet ideje alatt sem. Nő... Nem értem rá azzal foglalkozni, hogy lassan felnövök. Hogy a gyermek nem marad gyermek az után, hogy elvesztette a családját. Hogy az idő, bár bizonyos értelemben életem egy síkján megfagyott és már örökre úgy is marad, de egyébként továbbhalad, s bárhogy is nem foglalkozom vele, nyomot hagy. Talán foglalkoznom kéne vele. Talán rossz az útirány, amin haladok? Talán élnem kéne az időt, ami telik.
Javierre pillantok eszeveszett száguldása közben. Nem tudom, hogy ez a mágia hatása-e, ami itt hatalmába keríteni próbál, vagy csak az iménti megjegyzései miatt érzek-e így, de valahogy azt látom, kihagyok valamit. Lemaradok valakiről, hogy megismerjem csak azért, mert képtelen vagyok elengedni az aggodalmakat, a folytonos pörgést, az előítéleteket, hogy mardekáros. Eldöntöttem, hogy egy kicsit újragondolom a helyzetet, de ekkor:
- Várj!
Seperc alatt elvesztettem a lábam alól a talajt. Tessék, ez történik, ha próbálok lazítani a "gyeplőn". Legalább puhára estem; már mihez képest, Javier nem mondható puhány alaknak, sőt, igazából amit a tenyerem alatt tapintok, az meglehetősen kötött, és határozottan nem puhaság. Viszont sokkal jobb, mint a csupasz föld... Ezt megint a kert hatalma miatt gondoltam?
- Azt hittem, ez a hely tök romantikus, mégis tele van ilyen hülye akadályokkal. Figyu, te jól vagy? - A kérdésre először egy meglepett pillantással válaszolok. Kék tekintetem belefúródik az ő szemeibe, de lehunyja őket.
Próbálok lehengeredni róla, elvégre mégiscsak zavarbaejtően nagy felületen terülök végig rajta, de a baj már megtörtént, a szalag nagy reccsenéssel megadta magát a kegyetlen erőknek, és szétszakadt. Na tessék, még a végén elnyel minket a föld, úgy remeg...
- Jól, csak... - Mit mondjak most neki? Hogy félek? Hogy utálok mindig hülye helyzetekbe keveredni, utálom, hogy ilyen hebrencs tudok lenni, és szeles, és... A remegés megerősödött egy pillanatra. Végülis úgy megrémültem, hogy ösztönösen felé kaptam, és megkapaszkodtam benne.
- Sajnálom - sóhajtottam, mert látom, hogy már ő is kezd tőlem kiborulni. Eskü rosszabb vagyok, mint egy földrengés. Meg egy árvíz. Meg egy tájfun. Meg ez mind együtt. Szegény fiú...

Egy kicsit jó mindennek hátat fordítani. Nem foglalkozni a kutató pillantásokkal, nem törődni a hangoskodókkal, elengedni szem elől a problémákat. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet. Hogy ez a vajsörnek köszönhető, amihez meglehetősen ritkán jutottam hozzá? Talán nem, hiszen az utóbbi időben Evyne néni "cukrász"művészetén edződtem, akinek süteményeiben csak egy titkos összetevő szerepel, de az mindig és nagy mennyiségben: az alkohol. Szóval nem. Talán most egyszerűen csak rábíztam ezeket a dolgokat erre a Cartwright nevű fickóra, aki láthatóan otthonosan mozgott a helyen és minden fontos történést szemmel tartott. Így egyszerűbb volt, nekem csak őt kellett figyelnem.
De mintha ő is elkalandozott volna. A tekintetéből úgy sejtettem, messze jár, mert néhány pillanatra mintha nem a jelen forgatagot szemlélné, de talán neki is volt menekülni valója.
Ez a két menekülési irány volt számomra elfogadható, vagy nagyon messzire tekinteni a jelen ne túl jókedvű világától, vagy olyan közel, amennyire csak lehet, mondjuk, az előttem gőzölgő vajsörig.
- Nem kell köszönnöd. Nem volt fer a fickó. Nem vagyok az igazság bajnoka, de egy kabát nélküli szerencsétlentől még nekem sem lenne pofám lopni. – Ahogy rángatja a vállát, és élcelődik, elfog egy furcsa bizonytalanság. Ez most egy vicc volt. Annak tűnt. Mégis, minden viccben rejtőzik valahol egy kis igazság. Csak nem bírom ki, hogy ne bökjem közbe:
- Én nem vagyok szerencsétlen – jelentem ki könnyeden, majd felemelem a korsót. – Csak sokszor nincs szerencsém. De most van. Van vajsöröm, és legalább egy valaki nem akar meglopni… Ki az, akitől van pofája? – teszem hozzá derűs mosollyal. Közben ott motoszkál bennem, vajon a gunyoros-humoros állítás melyik része volt  igaz, ha nem a rám vonatkozó.
-… Gondolom te még sosem voltál itt. Mégis hány éves vagy? Tizenkettő? Be se tehetnéd ide a lábad, mi?
Szerintem fiatalabbnak gondol, mint amennyi vagyok. Gyakran előfordul, főleg, ha az ember versenylovakkal foglalkozó családból származik, ahol igazán szerencsés az alacsony, vékonyka alkat. Nem érint mélyen a hangnem, és még ha úgy is lenne, se mutatnám. Amíg el nem fogyasztottam az italom. Mosolyogva, kissé megemelt szemöldökkel, színpadias komolysággal felelek szép sorjában.
- Száz éves. És nem tartana vissza, ha nem tehetném be, de akarnám – teszem hozzá egy kissé dacosan, majd újabbat kortyolok.
- Vöröskének is hívhat – rántom meg a vállam, aztán hozzáteszem: - De Mirának többen szoktak – mondom, míg ő felhajtja a furcsa koktélt, amit az imént kevert. Ebben a mozdulatban is sokévnyi rutint fedezek fel.
- Nem kellene értesítenem valakit? Mondjuk anyádat? Elvégre karácsony van az ég szerelmére, és otthon lenne a helyed.
Kicsit bandzsítok a kis híján az orromba bökő mutatóujjtól, de aztán a karját végigkövetve megállapodik kék tekintetem az ő, alkoholtól kissé összeszűkült szemein.
- Ha ismer olyan szellemidézőt, aki nem mugliknak bohóckodó szemfényvesztő, akkor nyugodtan értesítse a szüleimet.  Mást pedig határozottan nem kellene – teszem hozzá fintorogva. Vajon a néni mikor kezd kerestetni? Mondjuk ő se akarja szerintem, hogy visszamenjek hozzá… haza? Semmiképp. Előbb hívnám az istállót vagy a híd alját vagy egy kartondobozt az otthonomnak, mint azt a molyrágta, túlzsúfolt, öregszagú kajibát. – Jelenleg elég szabad vagyok, mert nincs különösebben megkötve, hol legyen a helyem – dőlök hátra, és elsimítom arcom elől az oda tévedt hajtincseket.
-  A nagynéném, aki nevel, elzavart magától, én meg el is jöttem boldogan, mert ő elviselhetetlen. Úgyhogy lényegében a saját döntésem. Úgy tervezem, visszamegyek a Roxfortba. és majd ott próbálok meg nem tudomást venni a Karácsonyról – tudatom aztán, s z egy kicsit magam számára is összefoglalja a jelen helyzetet.
- És Ön hogy tölti az ünnepeket? – kérdezem, hogy egy kicsit magam mögött hagyjam saját, jelenleg nem túl rózsás állapotomat.

45