Melyn Moon

[we are all addicted tosomething that ruins us]

we are all addicted to
something that ruins us



2001. október 22.
style

A szemem nem tudott hozzászokni Mr. Fraser fekete szereléséhez, bár az ő korában én is hasonlóan sötéten öltöztem. Félig kényszerből, félig magam indíttatásából - nem tudom mikor fordult ez át heves ellenérzésbe bennem… talán amikor már akkor is feketében láttam magam, ha nem viseltem semmit?
Mindenesetre volt valami ebben a fekete öltözetben, hiszen eddig nem is láttam másban, minden alkalommal úgy festett, mint aki egyszerre tudatosan és tudat alatt gyászol valamit. Éreztem egy pillanatnyi szomorúságot, együttérző kíváncsiságot, hogy vajon mi történhetett? Hiszen mi más hajtotta volna a Nagyúr csatlósainak karjaiba? Valami biztos nem volt kerek a háború előtt sem, de valószínűleg az sem segített, ami utána történt vele. Nekem sem segített… pedig én a sűrűjében nem is vettem részt és elgondolkodtam, hogy neki volt-e ilyen szerencséje.

- Nem volt nehéz.
Biccentését némán viszonoztam, ahogy egy utolsó hosszú pillantást vetettem a fiatal, gyűrött arcra, majd a könyvre irányítottam a figyelmem. Alig kellett pár másodperc, hogy lássam, hogy remek állapotban van a korához képest és a tulajváltása ellenére, de erre hamar magyarázatot nyújtott a hogyléte felőli érdeklődésemre adott válasza.
- Remekül vagyok, köszönöm - dugta zsebre tétlen kezeit. - Viszont meglehetősen unalmas volt a küldetés, értékelném, ha legközelebb valami kicsit izgalmasabbat találna ki, Miss Beckett.
Ezen finoman felnevetek. Milyen bájosan tettkész.
Izgalmasabb küldetésre vágyik? Utálok kiábrándító lenni, de sajnos sokszor előfordul… Nem mondom, hogy nem élveztem kicsit a tilosban járni, tiltott eszközökhöz folyamodni, tiltott áruk beszerzéséhez, de a tevékenységem többnyire ártalmatlan volt és ezen nem terveztem változtatni. Bőven elég volt az a figyelem is, amit ezzel kiváltottam, ezt remekül bizonyította a Mágiaügyi Miniszterrel való találkozásom is.
- Jelenleg úgy érzem, még nem áll készen a kapcsolatunk arra, hogy valami izgalmasabba rángassam bele, Mr. Fraser - pillantottam rá jelentősségteljesen, még mindig mosolyogva mielőtt a katalógusomat fellapoztam és feljegyeztem a könyvet a megsárgult pergamenre. Hogy elfoglalja magát, míg én adminisztrálok, felvett a pult széléről egy könyvet, amit érdeklődve méregetett, mint aki nem is csak azért tért be, hogy leszállítsa a csomagom, mint aki nem siet máris tovább, mint a legtöbb tolvaj, akit ismertem.
Ez tetszett. Volt valami megmagyarázhatatlan abban, ahogy Mr. Fraserhez viszonyultam, volt egy fura természetessége a találkozásainknak, szóváltásainknak, mintha ezer éve ismernénk egymást, pedig egy kezemen meg tudtam még számolni ezeket az alkalmakat. Mégis, tetszett a lazaság, ez a fiatalos tettrekészség, amit egy jó adag trauma tett kellőképp megfontolttá - talán ehhez tudtam kötődni benne annyira, hogy magam is meglepjem.

- Szóval túlterhelt? Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolog egy könyvesboltot üzemelni. Persze, akinek alvilági üzletei vannak... - veszi ki a zsebéből a cigarettáját és gyújt rá, míg én a pálcámat előhúzva a kötényem zsebéből néhány gyors, nonverbális varázslattal illetem az új kötetet és a főkatalógust. - Minden rendben? - kérdezi mesterkedésemet figyelve, ahogy kifújja a füstöt a dohos levegőbe.
- Persze, szép munka - biccentek aprót, tudatva, hogy a részéről teljesült az üzlet, majd válaszolok a korábbi kérdésre is. - A könyvesbolt a legkisebb probléma - sóhajtom mosolyogva, ahogy a kassza felé fordulok, hogy leszámoljam a jussát, de még nem teszem le a pultra az érméket. - Az alvilágot is jól kezelem… a probléma ott kezdődik, ahol a felszínre kerülnek dolgok - folytatom sejtelmesen, mérlegelve, hogy felhozzam-e a minisztériumi látogatásomat, de mivel tényleg nem úgy tűnt, mint aki mihamarabb szabadulna tőlem, belevágok. - Például olyan dolgok, amiket maga Kingsley Shacklebolt osztott meg velem a minap, amikor beidéztek egy kihallgatásra a Minisztériumba - egyenesedek fel és nézek a szemébe. A hangom nem hordoz semmilyen érzelmet és ha nem fordítja el a tekintetét, láthatja, hogy egyáltalán nem az a célom, hogy számon kérjem. - Az Ön neve is elhangzott egy párszor… - teszem hozzá óvatosan, mintha attól félnék, hogy menekülőre fogja pusztán ennyitől, de valójában reménykedek benne, hogy eddigi kevés találkozásunk alatt tapasztaltak alapján talán megbízik majd bennem valamennyire és segíthetünk egymásnak elkerülni a jövőbeni hasonló eseteket.

[we drink the poisonour minds pour for usand wonderwhy we feel sick]

we drink the poison
our minds pour for us
and wonder
why we feel sick


2001. október 22.
style

Egészen megkedveltem Miss Beckettet az elmúlt időben, azt hiszem. Persze nem találkoztunk még olyan sokszor, és akkor is csak munkaügyben, mégis, van benne valami, ami egészen szimpatikussá teszi... márpedig ez nem gyakran mondható el esetemben akárkiről. Alapvetően elég távolságtartó vagyok, tartom az öntelt álarcomat, és már-már örömöt lelek abban, hogy elítéljem az embereket, még ha külsősök is. Nem tudom, mi van a nőben... talán összehúz minket tudat alatt valamelyest annak a ténye, hogy mindketten sötét múltat hagyunk magunk mögött, és mégis; most itt vagyok. Érzem ezt Elliotban is, még ha rajta nem is virít ott a fekete mintha a ruha alatt, a bőre alatt, beékelődve a szövetek és csontok halmazába... És ennek természetesen elképesztően örülök.
- Jelenleg úgy érzem, még nem áll készen a kapcsolatunk arra, hogy valami izgalmasabba rángassam bele, Mr. Fraser - válaszolja Miss Beckett, mire már-már számonkérően emelem meg egyik szemöldökömet kicsit, mintha nem is érteném, mit mond.
- A kapcsolatunk? Ugyan már, Miss Beckett... a vak is látja, hogy rajong értem - közlöm, és még egy kis kacsintást is vetek felé a könyv felől, amit éppen fellapozok. Azt sem tudom, mit tartok a kezemben, csak lepillantva a betűhalmazra futtatom végig rajta tekintetemet, és elnyelt kis hümmögéssel nyugtázom, hogy véletlen pont a pikáns részhez értem. Lapozok egyet, és a sorokat böngészem, amíg arra várok, hogy Miss Beckett felpillantson a kis füzetéből.
- Persze, szép munka - erősíti meg a leadott kötet makulátlanságát, mire azért biccentek egy aprót. - A könyvesbolt a legkisebb probléma. Az alvilágot is jól kezelem… a probléma ott kezdődik, ahol a felszínre kerülnek dolgok. - Visszafogok egy horkanást, de egyetértve biccentek, jelezve; pontosan tudom, miyen érzés ez. Gyűlöltem azt az érzést, amikor először a Minisztérium elé keveredve, a tárgyalás után bámultam az aktámat Miss Hardy kezében... Rosszul voltam a tudattól, hogy ezek mindent tudnak rólam... vagy legalábbis azt hiszik, persze. Hiszen ami oda le van írva, az csak egy verzió... És nem az én verzióm. - Például olyan dolgok, amiket maga Kingsley Shacklebolt osztott meg velem a minap, amikor beidéztek egy kihallgatásra a Minisztériumba. - Felkapom a fejemet, és az ő hangja is elkomorul. Igyekszem a legkisebb jelét mutatni annak a halovány kis idegességnek, ami átfut rajtam... Hát persze! Hiszen ő is halálfaló volt. Valamiért ez egészen eddig a pillanatig nem fordult meg a fejemben. - Az Ön neve is elhangzott egy párszor…
Visszanyelek egy sóhajtást. Mi a faszért? Fogalmam sincs, hogy mi tesz ennyire gyanússá a Minisztérium számára... engem is, és Benjamint, hiszen őt is behívták, és továbbra sem értem, hogy mi célból. Várok egy pillanatot, mielőtt kinyitnám a számat; kihúzom magam és szépen, ráérősen visszateszem az addig kezemben tartott könyvet a helyére, elrendezgetem. Csak utána nyúlok vissza a számban halkan sercegő cigarettaszál felé, hogy Miss Beckettre pillatva kifújjam a füstöt.
- Úgy tűnik, igen népszerű lettem az utóbbi időben - felelem könnyedén, persze ismételten csak a lazaság mögé burkolózva... közben ellököm magam a pulttól, hogy félig visszafordulva a könyvessorok felé szívjak egy újabb slukkot. A dohány aromája kellemesen lep körbe, ül meg a ruhámon.
Nem vagyok benne biztos, hogy Miss Beckett mit vár. Megerősítést, válaszokat, esetleg kérdéseket? Abban sem vagyok biztos, hogy tartozom-e akármelyikkel is. Mégis feszít egy kicsit... Miért nem tud a múlt néha békénhagyni? A hátam mögött maradni, és hagyni, hogy éljem a jelenemet? Már megint itt van, túl közel, érzem a keserű élét a nyelvemen szétolvadni.
- És mit mesélt önnek nagybecsű miniszterünk? Biztos vagyok benne, hogy csupa izgalmas dolgot. - Visszafordulok Miss Beckett felé, és ha találok a pulton hamutálat, akkor abban elnyomom a csikket. Aztán sóhajtok egyet. Nem is tudom... érzem, hogy a most következő résznek úgysem állhatok ellent, akármennyire szeretnék. Akármennyire is hárítanám... látom Miss Beckett szemében, hogy kérdései vannak. Nem lep meg... úgy érzem, mindenki kérdezni akar, de én folyton csak hárítok, hiszen túl fájdalmas... minden. Minden annyira fáj. - Gondolom sejti, hogy engem is kihallgattak. És gondolom rengeteg kérdése van... - Nekitámaszkodom a pulnak. - Hát hajrá!

[we are all addicted tosomething that ruins us]

we are all addicted to
something that ruins us



2001. október 22.
style

- A kapcsolatunk? Ugyan már, Miss Beckett... a vak is látja, hogy rajong értem - kacsint rám a könyv lapjai fölött, amit fellapozott. Nevetve pillantok a borítóra, megismerve azt, Hyttie Hermelin egyik regényét tartja a kezében és nem tudom melyik viccesebb: ahogy évődik velem vagy hogy a középkorú boszorkányokra célzott pikáns romantikus regényt böngészi épp nagy érdeklődéssel.
- Az a könyv inkább az édesanyja korosztályának szól… - jegyzem meg mosolyogva valami frappánsan incselkedő válasz helyett a könyvre pillantva míg a frissen átadottat feljegyzem. Szerintem vakon be tudnék iktatni bármit a bolt tulajdonába, annyira természetes az egész, mint egy profi kviddicsezőnek kitérni egy kósza gurkó elől. Nem gondolkodik, a tagjai csak teszik a dolguk és kész… ebben is van valami varázslat, a rutin egyszerű eszetlenségében. Most legalábbis megnyugtat, hogy nem kell gondolkodnom mit-hova, hanem végiggondolhatom mit is akarok kérdezni, mondani neki erről az egész minisztériumi dologról.
Ms. Feryllt aligha kereshetem fel, hogy ugyan mondja már el miért hiszik, hogy mi ismerjük egymást, sőt hogy együtt dolgozunk valamit a Szeszéllyel kapcsolatosan. Főleg, hogy a keresztnevét meg sem jegyeztem idegességemben… valami Spring vagy Summer vagy mi volt - de nem is számít, ha már Mr. Aiden Fraser személyesen előttem áll, készségesebben, mint eddig bármikor.

Kicsit sajnálom elrontani a lassan barátivá váló szóváltást, de nem nagyon látok más választást. Élesen figyelem a reakcióját, ahogy óvatosan a kihallgatásomon elhangzottak felé terelem a szót és nem egészen tudom elfojtani a kis mosolyt ami az ajkaimra kívánkozik a láttán. Egészen úgy fest, mint aki pontosan tudja miről beszélek ahogy azt is, hogy a Minisztérium néha szellemeket kerget tények helyett, viszont nem buta fiú ő, idegesen pillant fel a regény lapjairól, ahogy kiejtem a mágiaügyi miniszter nevét. Persze nem esik egyből kétségbe, az nem vallana rá eddigi ismeretségünk tapasztalata alapján, de kétségkívül megváltozik a tartása, a modora. Az eddigi laza beszélgetésből másodpercek alatt lesz komoly párbeszéd ahogy megcsörren a markomban tartott néhány galleon, ő pedig ráérősen megszívva a cigit visszateszi a pultra az eddig olvasmányát.

- Úgy tűnik, igen népszerű lettem az utóbbi időben- érkezik a kellően flegma válasz, mint akit meg sem lep a tény és bár a színészkedése elég hihető, ahogy elfordul tőlem az üzlet belseje felé és újabb slukkot szív be mégis elárulja, hogy nem hagyják hidegen a szavaim. Alig néhány perce tettem le a saját cigim, de ahogy nézem őt, szinte viszketnek az ujjaim, hogy én is rágyújtsak egy újabb szálra, ami csak egy dolgot jelenthet: hogy én sem érzem a legkényelmesebben magam a hazai pálya ellenére.
- És mit mesélt önnek nagybecsű miniszterünk? Biztos vagyok benne, hogy csupa izgalmas dolgot - fordul vissza, amikor sikerül kicsit erőt vennie magán, én pedig a pultra eresztem a pénzt tartó kezem, a csípőmet a fényes, sötét fának támasztva, míg nézem, ahogy elnyomja a csikket és ő is hasonlóan tesz.
- Gondolom sejti, hogy engem is kihallgattak. És gondolom rengeteg kérdése van... Hát hajrá! - adja meg a zöld jelzést és én egy pillanatra magam sem tudom innen hova tovább. Némán, hosszan pillantok a srác arcára, ahogy a lehetőségeim latolgatom - nem akarok senkit vallatni, én is utálom, amikor sarokba szorítanak és nekem szegezik a vájkáló, vádaskodó kérdéseik, de már rég eldöntöttem, hogy itt nincsen helye kétségeknek.

- Hát ha izgalmasnak nem is nevezném a történetet, amit trolltakonnyal próbálnak összetapasztani bizonyítékok híján, de mindenképp érdekesnek találtam a feltételezést, hogy én valami Szeszélyhez köthető csoportosulás szervezője lennék… - sóhajtok fel enyhén teátrálisan és a biztonság kedvéért egy kis szemforgatást is megejtek, mielőtt a kezemhez melegedett érmékre irányítom a tekintetem. Kis tornyokba kezdem rendezni őket a balommal, így hagyva Mr. Frasernek egy kevés magánszférát mielőtt folytatom a mondandóm. - Valami lányt is berángattak szembesítésre, egy ismerős névvel… Feryll - emelem rá a pillantásom, túl kiváncsian, hogy neki vajon mond-e bármit az egykori Halálfaló neve. Utánanéztem, meghalt; kétlem, hogy természetes okokból. - Persze soha nem láttam korábban, de a miniszter azt mondta Ön talán igen - döntöm oldalra a fejem tűnődve. - Csak szeretném tudni, hogy nem a feltételezettek fordítottja történik és én kerültem újra kapcsolatba valami… csoportosulással tudtomon kívül - érdeklődöm valódi kérdés nélkül. Tisztában vagyok vele, hogy furcsa így kiteríteni a lapjaim, amikor valójában én keresek válaszokat, de ebben a történetben egyszerre nincs hamis és igaz szó. A feltételezés teljesen fals, a kihallgatáson azonban tényleg ez hangzott el.
Belegondolva, igazából egyelőre megelégednék egy egyértelmű válasszal, hogy semmilyen alvilági klubhoz nem csatlakozott vagy hogy ő sem ismeri a lányt - nem csak magam miatt, kicsit miatta is. Nem szeretem, ha az embereim nem saját erejükből mozognak és kár lenne egy olyan fiatalemberért, mint Mr. Fraser, ha kiderülne róla, hogy valaki más kötelén táncol bábuként.

[we drink the poisonour minds pour for usand wonderwhy we feel sick]

we drink the poison
our minds pour for us
and wonder
why we feel sick


2001. október 22.
style

Úgy lapozgatom a kezembe tévedt kötetet, mintha tényleg valami nagyon érdekes darab lenne, vagy legalábbis olyan, ami ízlésemnek megfelel. Bár ha őszinte akarok lenni, könyvek terén nem vagyok válogatós. Ha nagyon nem volna más dolgom, talán még ezt is elolvasnám egy délután alatt... csakhogy általában az élet nem áll meg.
- Az a könyv inkább az édesanyja korosztályának szól… - Kérdően felhúzom a szemöldökömet és úgy biccentek Miss Beckettre a lapok felől, ezzel egyetemben lapozok is egyet, a lapok lágy súrlódása kellemesen tölti be a helyiséget.
- Alábecsüli az ízlésemet, Miss Beckett? - kérdezek vissza rosszallóan, mintha megsértett volna, majd hagyom, hogy felírja a dolgait, és persze szépen összeszámolja a nekem járó galleonokat is. A pénz hangja jólesően cseng a fülemben, bár hazudnék, ha azt mondanám, ez a fő mozgatórugója annak, amit csinálok. Az adrenalin, a kaland... az, hogy végre úgy érzem, nekem is van helyem a társadalom. Persze erre nem kellene büszkének lennem... cseppet sem, de mégis jóleső érzéssel tölt el. Nem mondhatnám, hogy úgy érzzem, megtaláltam az utamat, hiszen én egy kicsit mindig is elveszett maradok. Ebbe már beletörődtem. De talán haladok... közeledek. Ebben jó vagyok. Élvezek tilosban járni, szabályt szegni, és érezni az erőt, hogy el tudom venni azt, amit akarok.
Aztán persze egy pillanat alatt fagy meg a levegő - szeretem azt hinni, a múltam már nem ér utol, de ez hazugság, a saját hazugságom, amivel magamat etetem. Mindenhol ott van, akármennyire próbálom temetni. Volt idő, amikor próbáltam szembenézni a tetteimmel,  de az egy olyan sötét fajta fájdalommal járt, amit nem tudtam sokáig elviselni. Könnyebb a hátam mögött hagyni, és reménykedni abban, hogy egyszer majd nem kerget tovább... még ha reménytelen dolog is ez.
Egyből megbánom, hogy elnyomtam a cigit, a feszültség ugyanis abban a pillanatban feltölti a mellkasomat, hogy a füst kicsit széjjeloszlik. Ebből azonban igyekszem a lehető legkevesebbet mutatni a nő felé - sőt, inkább semennyit. Úgy nyomom el az érzéseimet, ahogy mindig is, és rezzenéstelenül várom a kérdéseit. Hiszen biztosan  vannak.
- Hát ha izgalmasnak nem is nevezném a történetet, amit trolltakonnyal próbálnak összetapasztani bizonyítékok híján, de mindenképp érdekesnek találtam a feltételezést, hogy én valami Szeszélyhez köthető csoportosulás szervezője lennék… - sóhajt fel Miss Beckett, ezt pedig valamennyire átérzem. Igaz, Miss Liu nem volt túl szigorú vele a kihallgatáskor, elég volt annyit mondanom, hogy nem is voltam Londonban az elmúlt években, ő pedig elhitte. Hazudhattam is volna, persze... de miért tettem volna? Semmi közöm a Szeszélyhez, és biztos vagyok benne, hogy Miss Beckettnek sem. De persze egyszerűbb mindent a halálfalókra kenni. - Valami lányt is berángattak szembesítésre, egy ismerős névvel… Feryll.
Erre képtelen vagyok visszafogni az ingereimet. A név hallatára megfeszülök, a hátamon pedig végigszalad az a rosszul eső borzongás. Csuklóm sebei olyan mélyen kezdenek lüktetni, mintha itt lenne... de nem lehet, tudom, hogy nincs, ő már nincs. A gyereke meg... egy másik probléma, amit majd megoldok. Mármint, mielőtt ő old meg engem.
- Persze soha nem láttam korábban, de a miniszter azt mondta Ön talán igen. Csak szeretném tudni, hogy nem a feltételezettek fordítottja történik és én kerültem újra kapcsolatba valami… csoportosulással tudtomon kívül.
Halkan sóhajtok egyet, ahogy kicsit ellököm magam a pulttól, hátha a mozdulattól felengednek megfeszült izmaim. Egy rövid pillantást vetek oldalra, mielőtt visszanéznék Miss Beckettre. Viszont még úgy is várok egy pillanatot, mielőtt megszólalnék.
- Ismerem Summer Feryllt, igen. - Szinte belesajdul az egész testem a nevébe. - És az apját is ismertem. Ebben igaza volt a miniszternek.
Nem látom értelmét, hogy hazudjak erről. Azt nem kell tudnia, hogy Feryll mit tett velem és én vele... ezek olyan dolgok, amiket akkor sem mondanék el, ha megnyúznának.
- Őszinte leszek, Miss Beckett - sóhajtok fel, szavaimmal pedig még saját magamat is meglepem egy kicsit. - Az elmúlt pár évem nem volt egyszerű... De ha még mindig bármiféle kapcsolatban állnék az említett névvel, most nem lennék itt.
Kérdés persze, hogy azért nem, mert még mindig őt hajkurásznám, vagy azért, mert halott lennék.
- Csak egy átlagos, unalmas tolvaj vagyok, akinek az a dolga, hogy könyveket szerezen önnek - rántom meg a vállamat... és tulajdonképpen ezzel is majdnem őszinte vagyok. Az átlagos és az unalmasban nem vagyok biztos. - És természetesen ehhez az egész Szeszélyhez sincsen semmi közöm... ha ez megnyugtatja, az elmúlt három évet Londonon kívül töltöttem. Én nem fogom önt belekeverni semmibe.
Legalábbis nagyon erősen reménykedek ebben... elég embert bántottam már, elég ember szenvedett miattam, és nem akarom, hogy Miss Beckett is egy legyen közülük. Más életet akarok, magam mögött hagyni az útját kereső, kétségbeesett fiút, aki a családjáért küzd... hiszen ő mindent elrontott.

[we are all addicted tosomething that ruins us]

we are all addicted to
something that ruins us



2001. október 22.
style

Amikor kitaláltam, hogy könyvekkel akarok foglalkozni, még inkább a könyvtárosság érdekelt jobban, mint a kereskedelem - főleg azért mert nem igazán bíztam a saját képességeimben, ha emberekkel kellett foglalkozni. Az emberek meggondolatlanok, kicsinyesek, önzőek, kiszámíthatatlanok, én pedig mindig is utáltam a meglepetéseket, a modorosságot, amivel lennem kellett az engem körülvevők felé. Utáltam a társadalom krémjének felszínességét, a mindent érő látszatot, amit minden család erején felül próbált fenntartani: Ki a legnemesebb, ki a leggazdagabb, a legkegyetlenebb, a legkedveltebb… a folyamatos versenyzés a legkevésbé sem érdekelt.
Én nyugalmat akartam, a sorok között elveszni, ahol soha nem talál meg semmi, amit nem akarok, semmi, amivel nem akarok szembenézni. Első felindulásból jelentkeztem a Merlin könyvtárba a Roxfort befejezése utáni ősszel, de mire megkaptam az értesítőt, hogy felvettek, már megvolt a bolt.

Hirtelen szerelem volt, mint a legtöbb fontos dolog az életemben: a kirakat fekete kerete, az üveg mögött felsejlő sorok, a sötét üzlettér, az öreg, fényesre lakkozott pult… egyből tudtam, hogy kell nekem. Egy idős mugli úr vezette a lerobbant kis helyet, aki évek óta meg akart szabadulni tőle, hogy végre nyugdíjba mehessen és vidékre költözhessen az unokáihoz - azonnal meg is kötöttük az üzletet és egy hónap múlva elkezdtem áthozni a könyveim, a cuccaim… Talán kellett egy év, hogy rendesen ki is tudjak nyitni, de csak valahol félúton jöttem rá, hogy igen, én ezt akarom, ez az én hivatásom, a többi pedig történelem.
Rájöttem, hogy nem minden ember szörnyű és nem minden szabályt azért találtak ki, hogy betartsuk, hogy van jó oldala annak is, ha az ember egy nemesi család mostohagyermeke… Lassan, de megtanultam a javamra fordítani azokat a dolgokat, amiket arra használtak, hogy lenyomjanak, hogy kisemmizzenek.
Most pedig itt állok és hasonlóan elveszett lelkeknek adok munkát, hagyva, hogy közben évődjenek velem, mint Mr. Fraser teszi épp.

- Alábecsüli az ízlésemet, Miss Beckett? - kérdezi szintve sértve, amire legszívesebben felnevetnék.
- Ellenkezőleg - rázom meg a fejem mosolyogva. - Sokkal többre tartom a figyelmét, mint hogy ilyesmire pocsékolja - magyarázom a kezében tartott könyv felé intve. - Ha gondolja, kereshetünk valami testhezállóbbat is akár… - ajánlom fel, de ha élne a lehetőséggel, ha nem, most még nem kezdek gondolkodni vajon mit is adhatnék egy tizennyolcévesnek, ami megfelelőképp leköti a gondolatait. Inkább próbálok túljutni az érzékenyebb témákon, amit kellően lefojthat majd valami hétköznapi könyvajánlózás később.

Szavaim hatására kis sóhaj hagyja el a fiú száját, olyasfajta, ami azt üzeni, hogy valóban nem én vagyok az első, aki ezt a lemezt feltette és sajnos valószínű nem is az utolsó. Látok rajta egy kis hezitációt is mielőtt reagálna az általam előadottakra, de nem siettetem, inkább csak felé tolom az eddig ujjaim között forgatott érméket jószándékom jeléül.
- Ismerem Summer Feryllt, igen. És az apját is ismertem. Ebben igaza volt a miniszternek - kezdi lassan és már éppen szóra nyitnám a számat, amikor folytatja. - Őszinte leszek, Miss Beckett - sóhajt nehezen, míg én az arcát kutatom valami jel után, hogy valóban így lesz-e. - Az elmúlt pár évem nem volt egyszerű... De ha még mindig bármiféle kapcsolatban állnék az említett névvel, most nem lennék itt. Csak egy átlagos, unalmas tolvaj vagyok, akinek az a dolga, hogy könyveket szerezen önnek - szerénykedik, nyilván megpróbálva saját jelentősségét csökkenteni a szememben, de szerencsére tovább fűzi a szavakat. - És természetesen ehhez az egész Szeszélyhez sincsen semmi közöm... ha ez megnyugtatja, az elmúlt három évet Londonon kívül töltöttem. Én nem fogom önt belekeverni semmibe.

- Melyikünknek volt az elmúlt néhány éve fényes? - mosolyodok el egy kis sóhaj kíséretében, próbálva biztatónak, lazának tűnni, de ki tudja mennyire sikerül ezen a ponton elrejtenem a kíváncsiságomat. - Köszönöm, hogy őszinte velem, Mr. Fraser - biccentek felé. - Tudom, hogy ez bizonyára nem könnyű Önnek és nagyon értékelem. Megnyugtató, hogy semmibe nem tervez belekavarni… - sóhajtok fel, kicsit még öblögetve a szavakat amik a nyelvem hegyére ültek, valami kellemetlen ízt idézve. - … és bár természetesen továbbra sem szeretnék túlságosan a nem-egyszerű múltjában vájkálni, talán mindketten sejtjük, hogy Feryll hogyan, pontosabban ki által köthet minket össze a Minisztérium szemében… - fordítom el a tekintetemet, félve még rossz néven veszi a szemeimben felsejlő düh és félelem valószerűtlen keverékét, ami egyáltalán nem neki vagy róla szól.

Persze nem vagyok hülye, nem fogom kimondani, hogy az a sejtésem, hogy ugyanabba a nem túl sikeres klubba nyertünk felvételt a háború előtt - én hosszabb, ő talán rövidebb időre - és nyilván tőle sem várom el, hogy nyíltan kimondja, hogy Halálfaló volt. Inkább csak remélem, hogy ez a fajta elcseszett sorsközösség talán átfordítható valami bizalomfélébe kettőnk között, ami a továbbiakban segít megmenteni mindkettőnk hátsóját a Minisztérium különböző összeesküvés elméleteitől.
- Csak annyit mondjon meg, hogy jól sejtem-e amit sejtek, vagy teljesen vakvágányon járok?

[we drink the poisonour minds pour for usand wonderwhy we feel sick]

we drink the poison
our minds pour for us
and wonder
why we feel sick


2001. október 22.
style

Sírtam, mint aki van.
Talán azon a napon sírtam utoljára. Elveszve, a számban a vér és a halál izével, teljesen egyedül, egy ordibáló, megveszett pálcával, ahogy a világ súlya úgy nyomott alá, hogy képtelen és szánalmas próbálkozás volt menekülni is. Be voltam szorulva a saját tettem és az általam okozott fájdalom alá, kétségbeesetten és reménytelenül.
Kellemetlen mélypont volt. Azóta pedig akármilyen kibaszott szar is... csak jobb lehet.
Érdekes ez az egész Miss Beckettel. Érdekes, mert összeköt minket az a láthatatlan, halkan suttogó kapocs a csuklónk mélyén, és közben mégsem lehetnénk különbözőbbek. Még emlékszem az első napra, amikor találkoztunk. Azt a rózsaszín hacukát nehéz is lenne kiverni a fejemből. Szórakoztat visszagondolni rá, és egyszerűen csak a kontraszt... ami az ártatlan tincsek és vonások alatt lapul, hihetetlen.
Én nem nézek ki ártatlannak. Ki is röhögném azt, aki ezzel gúnyolna. És mégis... ha akarok, nagyon ügyesen bele tudok veszni a tömegbe, a kötelező jelleggel keltett látszatba. Egyszerűen... csak túl jó vagyok ebben. Az persze teljesen más kérdés, hogy általában nem akarok beleveszni a tömegbe. Mostmár nem... mostmár nincs, aki miatt félnék feltűnni.
Oké, a Feryll kölyök megint egy kibaszottul más kérdés.
Nagyon könnyedén eljátszhatnám Miss Beckett előtt az ártatlant. A tudatlan fiút, akit egyszerűen csak... belekevertek valami hülyeségbe, még csak nem is magának okozta. Olyan fiatal és nem érdemli meg mindezt... naná, naná, naná. És valamiért mégsincs kedvem most ehhez a szerephez.
Furcsa... olykor csak jó lenne megszabadulni ezektől a dolgoktól. Csak kibökni: Igen! Gyilkos vagyok, egy kibaszott gyilkos, és tudod kivel kezdtem? Apámmal és a húgommal! Hát nem klassz? A gondolat persze máris kellő keserűséggel szorítja össze torkomat, úgy lépek kicsit távolabb a pulttól. Kell egy kis távolság. Egy kis tiszta levegő, nem mintha nem esne közben jól a közöttünk kavargó füstfelleg.
- Melyikünknek volt az elmúlt néhány éve fényes? - szinte lazán csendül a hang, de felismerem benne az álcát, amivel minden mást akar elrejteni csupán. - Köszönöm, hogy őszinte velem, Mr. Fraser - biccentek felé. - Tudom, hogy ez bizonyára nem könnyű Önnek és nagyon értékelem. Megnyugtató, hogy semmibe nem tervez belekavarni… - Nem ígérem. Ezt érdemelné, de mégsem mondom ki. Nem ő volna az első, akinek csak rombadöntöm az életét a jelenlétemmel. Persze ez már kezd meglehetősen idegőrlővé válni. - … és bár természetesen továbbra sem szeretnék túlságosan a nem-egyszerű múltjában vájkálni, talán mindketten sejtjük, hogy Feryll hogyan, pontosabban ki által köthet minket össze a Minisztérium szemében…
Feljebb emelem az államat, úgy pillantok a kék szemek felé. Mondja csak ki, Miss Beckett... Voldamortra gondol? Persze, talán neki ez nem olyan könnyű, mint nekem. Nem biztos, hogy az ő jegye olyan készségesen jelez, mint az enyém... már el kellett volna halványodnia, de biztos vagyok benne, még mindig ott van, és ha előhívnám, ugyanazzal a feketeséggel csillogna rám gonoszan. Pont ezért nem teszem. A gondolattól is hányinger kerülget, hogy lássam.
Már a számat nyitom egy válaszra, de folytatja.
- Csak annyit mondjon meg, hogy jól sejtem-e amit sejtek, vagy teljesen vakvágányon járok?
Ajkam jobb sarka valami furcsa indokkal felfelé gördül, ahogy a hátam puhán az egyik könyvespolt oldalának ütközik. Nekitámaszkodom, kezeimet a zsebemben pihentetem, és onnan nézek a nőre.
- Azt szeretné tudni, hogy minden egyes alkalommal eszembe jutnak-e azok a sötét emlékek, amikor önre nézek? - kérdezek vissza. - Hogy olyankor arra gondolok... oké, hogy én ennyire elbaszott vagyok, na de Miss Beckett is? - Tartok egy apró pillanat szünetet. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem.
Ellököm magam a polctól, úgy lépek közelebb újra a pulthoz. Egy finom mozdulattal nyúlok az azon pihenő galleonokért, hogy aztán nemes egyszerűséggel a zsebembe söpörhessem őket, tekintetem pedig azzal együtt villan újra a nőre.
- Remélem, ez nem okoz különösebb... hm... súrlódást közöttünk - jegyzem meg. Ki tudja, akar-e maga köré valakit, aki a múltjára emlékezteti. - Mindenesetre, ma is öröm volt önnel üzletelni, Miss Beckett! A baglya továbbra is tudja, hol talál. Ő, és ezt, ha nem bánja... - Néhány galleont visszacsúsztatok a pultra, a mozdulattal együtt pedig megemelem az előbbiekben bújt romantikus regényt. - Meglepném vele anyámat. Egészen biztosan rajongani fog érte.
Miss Beckett felé kacsintok, aztán hátrébb lépek, és egyszerűen csak távozok az üzletből, oldalamhoz szorítva a kötetet. Furcsa... Mindig furcsa ennyire megnyílni valakinek magamról. De azt hiszem, talán... csak ez a dolgok rendje. Így kell lennie, és igazából... Basszameg, meddig is tagadjam a múltat? Amíg már fájdalmas, száraz darabokban hullik le rólam, alá a semmibe?
Bárcsak egyszer megtörténne. Tényleg... minden kis porcikám azt kívánja, bárcsak.