Az északi udvar

Az északi udvar hatalmas füves terület. A diákok télen hógolyóznak, szánkóznak, csúszkálnak itt.

Az udvart a tó, az erdő és a vár védőfala határolja. Órási terület.

Boethius

Imádom a reggeli sétákat, nem azért , mert bármiféle kutya lennék! Szimplán imádok kora reggel
kimenni a kastélyból és céltalanul nekimenni a birtoknak.
A nap kellemesen sütött, nem volt meleg, nem volt hideg. Számomra pont megfelelő és imádnivaló.
A birtoknak ez a része annyira gyönyörű, hatalmas, zöld, fényes. Nagyon eltudok mélyedni a természet
szépségeiben, meg úgy bármiben ami szembejön és nem vág fejbe.
Ami fejbe vág arra meg általában haragszom. Micsoda megállapításaim vannak ma reggel!
Én az egyszerű és reális gondolatok embere vagyok. Kék az ég, zöld a fű, például az ilyeneké.
Egyszer elképzeltem fordítva és rájöttem milyen furcsán nézne ki, mintha más bolygón éldegélnénk.
Annyi energia van bennem, hogy majd szétfeszít, cigánykerekezek egyet gyorsan.
Mondták már, hogy elég hiperaktív vagyok, de ezt is meglehet szokni főleg ha valaki képtelen
ezzel a -kinek betegség, kinek állapot- dologgal. Én teljesen kivagyok békélve azzal, hogy időnként
körbetudnám szaladni az egész Roxfortot és környékét. Persze nem csinálok ilyet mert elég érdekesen
venné ki magát. Egyszer esküszöm kipróbálom, majd az utolsó évemben , mikor már nem néznek
ennyien hülyének.

[.::Kyrie::.]

.::Kyrie::.

Hosszú, hűvös harmattól nedves fűszálak csapkodták a lábát, ahogy haladt a birtokon át. Ma a szokásosnál korábban felébredt és úgy döntött, hogy házi dolgozatát a szabadban írja meg. Nem is kedvezhetett volna ennek jobban az időjárás. Gyönyörű hétfő reggel volt. Mély lélegzetett vett, hogy tüdejét kitöltse a friss levegő illata. Nem is kezdődhetne jobban ez a hét. Még korán volt ahhoz, hogy a sok diák elözönje az udvart élvezve a remek időt. Ennek nagyon örült mert a nagy zsivajban nem igazán tudna koncentrálni.
Egyedül volt a hatalmas füves réten. Legalábbis ő ezt hitte. Le is telepedett egy hatalmas fa tövébe és elkezdte táskájából előkotorni a pennát és a pergament. Nem kellett sietnie a dolgozat írással mert volt még 4 nap a leadásig. Annyi idő alatt kényelmesen meg tudja írni. Nem egyszer kezdett neki a dolgozatainak a határidő előtti este, hogy aztán nem sokat aludva adhassa le őket időben. Négy nap szinte még sok is volt. De most úgyse volt más dolga, úgy döntött hát, hogy letudja. Gyorsan végig gondolta a feladatot. Írja le a Graphorn-szarv őrlésének négy lépcsős folyamatát, majd példákkal mutassa be felhasználását a hétköznapokban. Már el is kezdte volna, azonban mielőtt leírhatta a címet figyelmét valami elterelte. Egy griffendéles lány sétált felé közeledve. Szinte biztos volt benne, hogy a lány nem vette őt észre. Vajon hova megy? Nem úgy tűnt mint aki konkrét céllal siet át a birtoknak ezen részén. Talán ő is csak élvezi a nap melegét a szabadban. Ezekkel a gondolatokkal figyelte az egyre csak közeledő lányt.
Mosolyra húzódott a szája mikor diáktársa egyszer csak cigánykereket vetett. Most már biztos volt benne, hogy nem vette észre. Szerette az ilyen bolondos dolgokat. Ha egyszer valakinek cigánykereket vetni támad kedve miért is ne tehetné meg?
Szép fordulás! - Mondta vigyorogva félig a fa takarásában mikor a lány közelebb ért.
Gyorsan felpattant és közelebb lépett hozzá.
Boethius Hywel. - nyújtotta kezét az ismeretlen felé.
  

Boethius

Ahogy éppen próbálkozom valamiben leadni a fölösleges energialöketemet hirtelen hangot hallok.
Kicsit megijedek, bár sosem voltam egy szívbajos teremtés össze is rezzenek.
Gyorsan lesimítom a pólóm ami fölcsúszott a hasamon és a hang irányába nézek.
A fiú egy fánál ült a háztársam lehetett bár nem igazán emlékeztem az arcára, biztos
megint én vagyok hülye. Nem baj, már megszoktam rossz a memóriám és folyton rohanok.
Engem erről könnyű megjegyezni, igazi forgószélkisasszony vagyok.
- Köszi szépen, igyekszem amennyire tudok.
Mosolyogtam a srácra aki közelebb jött és be is mutatkozott. Érdekes neve van, az még
érdekesebb, hogy nem rémlik. Mondtam én ,hogy olyan bolondos vagyok mint hat másik!
Valami mégis dereng csak még rá kell jönnöm, hogy mi az a valami. Boethius Hywel jó név,
hangzatos sőt tetszik. Megrázom a kezét és én is illendően bemutatkozom.
- Kyrie London Eleison vagy London Kyrie Eleison. Mondtam vigyorogva.
- Még nem döntöttem el. Egyébként csak Kyrie.
Hadarom végig egy szuszra a mondatot, jó lenne kihúzni magam a kettőhúszból még a végén
azt fogja hinni ez a Boethius, hogy egy igazi bugrissal hozta össze a kifürkészhetetlen Sors anyácska.

[Kyrie]

Kyrie

Rendesen oda kellett figyelnie miközben hallgatta a lány bemutatkozását,
aki szélsebesen mondta el nevét majd valamilyen oknál fogva fordítva is
meg tette ezt.
Arcát fürkészve kezdett rájönni honnan ilyen ismerős neki.
Már látta párszor átrohanni a klubhelyiségen. Néha felbukkant az egyik
helyen majd eltűnt egy másikon. Igazi energia bomba. Sose értette, hogy
lehet valaki ennyire pörgős. Ő örült ha egy fárasztó nap után bezuhanhatott
az ágyába, hogy reggelig fel se keljen. Órákig tudott lustálkodni ha tehette,
de mostanában nem volt ilyesmire ideje.

-Miért, van különbség? -kérdezte furcsálva de még mindíg mosolyogva.
Érdekelte a válasz. Úgy gondolta a házi dolgozat még várhat, amúgy is ki akarna
ilyesmivel foglalkozni ha egyszer ilyen szép az idő.

Boethius

A kérdésén nevetek, nekem teljesen evidens , hogy nem mindegy eddig nem is gondoltam arra,
hogy másnak nem ilyen egyszerű a dolog.
-A különbség az, hogy a hülyébb nevem azaz a Kyrie van e elöl vagy a kevésbé hülye,
a London. Ennyi az egész.
Nekem igen csak sok problémám szokott lenni a nevemmel, alapjába véve hülye az egész név.
Persze ez nem az én hibám, sokkal inkább a szüleimé.
Eleve városnevet adni egy gyereknek, hogy London! Majd utána vagy még előtte egy ilyet, hogy Kyrie!
Kész elmebaj, ha az ember " Uram irgalmazz!"-nak hívják. A fene anyát, hogy pont a mise közepén
jöttek rá a szülési fájdalmak. Bezzeg a nővérem rendes nevet kapott! Aliz. Valahányszor eszembe jut
Aliz elkomorodom. Most is így történik, de kevesebb mint fél perc múlva már vigyorgok mind a vadalma.
A sok nevem közül egyedül a Christabelle-el nincs problémám, na jó van. De csak egy, hogy egyáltalán
nem illik hozzám. Tényleg egy csöppet sem. Kár érte!

Kyrie


-Egyértelműen Kyrie, a London kicsit komolynak hangzik. -
mondta miután rápróbálta mindkét nevet az előtte állóra gondolatban.
Szerinte egyik név sem volt hülye. Hát nem egy tucatnév az is biztos, de pont ez teszi különlegessé.
Ő ezt különösen szerette saját nevében. Az biztos volt, hogy nem találkozik még egy Boethius-al.
Meglepődött mikor Kyrie kissé elkomorodott.
Talán ő mondott valami rosszat? Vagy csak egy rossz emlék került elő valahonnan
a fejéből. Az utóbbira szavazott, mikor nem sokkal később már újra vigyor
terült szét a lány arcán. Minden esetre nem akart rákérdezni, még a végén
neki is válaszolnia kéne pár személyesebb kérdésre. Azt pedig még közelebbi barátainak sem teszi meg
nem hogy egy olyannak akit csak most ismert meg.
- Na és mi szél hozott a birtokra ilyen korán? - Kérdezte gyorsan. Hallgatva a
választ kezdett visszapakolni a táskájába. Ebből ma már biztosan nem lesz dolgozatírás.

Boethius

Új ismerősöm a Kyrie név mellett dönt, igaza van a London tényleg annyira szörnyen komoly.
Talán majd harminc éves korom körül , jó esetben csak akkor fog illeni hozzám.
London Eleison simán, az nem jó. Lola Eleison, az viszont nem tűnik olyan szörnyűnek.
-Köszönöm, ezek szerint Kyrie maradtam.
Mondom nevetve, én mindenen tudok nevetni, de igazán sosem állok le.
Megkérdezi, mit keresek kint ilyen korán. Igaz ami igaz ezidőtájban nem sokan
sétálgatnak a harmatos füvön fel és alá. Nem tudják mit vesztenek, az biztos!
Imádom a reggelt, az a kedvenc napszakom is, egyszerűen bolondulok a felkelő nap
látványáért. Nem átlagos tulajdonság, azt hiszem.
-Minden reggel sétálok valamerre, most épp ere hozott a lábam.
Mondom kedvesen mosolyogva, ilyenkor nem gondolkozom azon, hova menjek vagy, hogy miért.
Egyszerűen megyek amerre visz az út és persze a két pipaszár lábam.
-És te? Ilyenkor a diákok nagyrésze még élvezi a pihenést.
Érdeklődöm, folyton érdeklődöm, de ha valaki megpróbálja meg lehet szokni.

--Kareem Whittman--

- Hé! – Kiáltom nevetve, mikor megérzem előbb a tompa csattanással célba találó golyót, majd a hó fagyos hidegét bőrömön. Előbb letörlöm arcomról a megolvadt havat, majd kiszedegetem a kásás darabokat sálamból. – Fejre nem ér! – Panaszkodom, de már hajolok is le, hogy felszedjek egy újabb adagot és hógolyót gyúrjak belőle.  A célzással nem igen bajlódom; ez a labda is éppoly bizonyossággal találja el a célt, azaz Karr mellkasát, mint ahogy a kosárlabda átrepül a hálón.
Pár perccel ezelőtt még egy egész kis csoportnyi ember hógolyózott idekinn, de a legtöbbjüknek elege lett a hidegből és inkább visszasétáltak a kastélyba, hogy megigyanak egy nagy bögre forralt, narancsos-fahéjas töklevet. Nem mondom, nekem is jól esne, de a birtok az én szememben, ilyenkor a leggyönyörűbb. A fák ágait a finom hódara gyöngyházfényűvé festi, az ég élénk kék árnyalatot ölt a domináló fehér dombok ellensúlyozására. Ez még a kastély is jobban kihangsúlyozza. Így igazi úrként terül el a vidéken, vagy úrnőként, ez már igazán csak nézőpont kérdése…
Kesztyűtlen ujjaim már-már megdermednek a hideg levegőtől és a kézfejemen vízzé olvadó hótól, de nem foglalkozom önző tiltakozásukkal, élvezem a friss levegőt és Kareem társaságát. Mostanában úgyis olyan keveset időzöm vele. Valahogy átpártoltam Agnesékhez. Pedig volt olyan idő, amikor elképzelni se tudtam nélküle a napjaim.
Elsőben ismertem meg, egy aprócska folyosói incidens okán… De onnantól kezdve egy kis mugli menedéknek számított a nagy varázslóvilágban. Voltak már előtte is mugli származású, vagy félvér barátaim, de őket olyan mértékben lenyűgözte az iskola, hogy a megérkezésünk pillanatától megfeledkeztek, úgymond, az előző életükről. Én viszont ott ragadtam, valahol Amerika és Anglia, a nagyszabású és sokat ígérő mugli, és a valóban káprázatos boszorkány életem között. Kareemet valamiféle biztosítéknak láttam, hogy igen, egyiket se álmodom és valóban mindkét életem létezik. Megértett miért vágyom vissza Amerikába, ugyanakkor megértette velem, miért is olyan nagyszerű itt lenni. Akkoriban pontosan erre volt szükségem.
Mélázásomat újabb nyakba kapott hógolyóval jutalmazzák. Ismét lehajolok, hogy minél előbb visszavághassak. - Mondtam már! Fejre nem ér! – Amikor azonban felemelem a fejem, látom, hogy ezt bizony nem Kareem dobta.
Ezek vajon mi a francért járnak párosával? Dobta ki agyam az első gondolatot. De a helyzet valójában cseppet sem volt komikus, mostanában sűrűn megtalál a baj, íme, egy újabb.
A két Mardekáros srác, fenyegető mosollyal tornyosul fölém.

[~Ezért még megfizetsz, te kis Griffmadár! Na majd most, kapsz a „Karr specialbol” hármat!~]

Dakota

- Persze, nem ér! � ~Ezért még megfizetsz, te kis Griffmadár! Na majd most, kapsz a „Karr specialbol” hármat!~ leguggolok és gyorsan összegnyomok pár hólabdát. Aztán a kezeimbe veszem őket és egy picit felmelegítem, hogy jobban összefagyjon. Persze figyelek majd, hogy ez tényleg ne fejre menjen, mert akkor azt hiszem mehetünk a gyenguszra, aztán pedig várhatom a hisztis pofozkodását. Oké, velem elnézőbb, de van, amit még nekem sem tűr el. Régebben, mikor egymásra találtunk, még nem ütközött ki rajta, de valahogy, valamiért kissé eltávolodtunk. Persze nem annyira, de voltunk mi egymás ikrei, még ha képletesen értjük is. A hógolyók közben elkészültek, hallom, hogy megint fejbe vágtam. De tudom, hogy nem én voltam, úgyhogy óvatosan kipillantok. A gyönyörű fehér tájat és Dakotát két zöld sálas jómadár takarja el, szerencsére nekem hátulról. Mi lehetett az, hogy engem nem vettek észre. Gyorsan megnézem, hogy nyallerek-e, vagy ilyesmi. Szerencsémre, talán nem fogom megkapni a Cruciatus átkot, legnagyobb örömömre, két normál Mardekáros a támadó csapat. Kissé furcsa, hogy két centiről akarják az én kis drágámat megfürdetni, úgyhogy felállok. A Pálcámat előhúzom a rejtekéből és egy finom mozdulattal köröztetni kezdem a hógolyókat magam körül. Ha belegondolok, hogy régen még majdnem meg is csókoltam egyszer – kiráz a hideg és nem a tél miatt az emlékre -, még jobban érdekel, mit akarhatnak tőle a zöldek.
~Talán megtréfálta őket, vagy beszólt? Megpróbált keménykedni, mikor így is gáz van? El tudom képzelni.~ teszem fel az i-re a pontot, zárom le a magyarázatot. Dakota nem az a visszafogott csajszi, ha a véleményét nyilvánítja ki.
- Héjj, kettő az egy ellen? Ráadásul védtelen törékeny, kis – bocsánat! akarom mondani – fiatal lányra? Ezt azért még a nagy Mardekárosok sem gondolják komolyan. Kérlek, menjetek a dolgotokra, hagyjatok minket! – próbáltam megoldani a helyzetet normálisan. Azért a fejem fölött keringő golyók és a pálca csak lesz annyira hiteles, hogy hagyják futni az én kicsi indiánom. A játéknak már lőttek, így is, úgy is.

-Kareem Whittman--

Mikor Karr végre odajön, már a két Mardekáros sem olyan, hű de bátor, mintha csak egyedül lettem volna. Bár őszintén fogalmam sincs mit gondoltak; hogy önmagammal hógolyózom? Tudom, nem valami IQ bajnokok, ismerem őket, volt már velük dolgom azelőtt is, de ez talán túlzás.
Az alacsonyabb lábujjra áll, azt hiszem azért, hogy méltósággal nézhessen farkasszemet védelmezőmmel. De ettől csak még röhejesebben fest az amúgy sem átlagos külsővel megáldott srác, furcsán lenyalt haj, nagy bozontos szemöldök, aránytalanul nagy fej és csenevész alkat.
Akaratlanul is feltör belőlem egy kacaj. – Khm – Köhögök gyorsan, félig vigyorogva, hátha beveszik, hogy csak félrenyeltem.
- Te ki neveted őt? – Néz rám hirtelen a magasabbik. Hogy a doxy rágná meg, ő nem süket. Gondolhattam volna. A kis mitugrász biztos nem hallotta meg.
- Naná! Szánalmasabb vagy Fitz, mint bármikor ezelőtt! – Lépek néhányat előre, miközben pálcámat fenyegetően a srác mellkasának nyomom. – Mégis milyen alakokkal barátkozol te? És, hol a jó modor kérem? Elhagytad Matlock-tól idefele jövet? A nagyid nem lehet túl elégedett. Kidobni ennyi galleont illemórákra… - Nem is nagyon gondolkodom, csak fűzöm tovább a szavakat. Jól tudom, mivel találhatok célba.
Fitzwilliam Almer-t ismerem már születésünk óta. A szomszéd birtokon élnek. Szerencsére az elég messze van, ahhoz, hogy ritkán találkozzunk. Sosem voltunk jóban, ez most is látszik. A nagyszüleink viszont igen, bár mostanra kiderült, hogy nem igazán azonosak a két család nézőpontjai. Bár Almer Mama egész aranyos, kár, hogy önhibáján kívül sikerült halálfalókat nevelnie…
A kisebbik azonban valami új pofa, aki bizonyára örül, hogy egy befolyásos srác vette pártfogásába, és most, túlbuzgó módjára kergeti a kisebbeket és gyengébbeket.
- Tüntesd innen a haverodat! - Emeli fel a pálcáját torkomhoz. Mit akarhat ezzel? Idetolakodik, és még parancsolgat is. – Hallod! - Néz most Kareemre - Te. Tűnj el! Veled nincs dolgunk. Dakotával viszont annál inkább…
Te jó szalamandra! Inkább nem várom meg, mi dolguk akadhat velem.
- Silencio! – Mondom az első varázslatot, ami az eszembe jut, azt is félig nevetve. Na ezért még fogok kapni… de szerencsére nem most rögtön. Fitz a torkához kap. Próbál hangot kipréselni rajta. Ha figyelt volna órán, most tudná, hogy ez egy némító bűbáj volt. Szerencsére a haverja ijedten veregeti társa hátát, h segítsen neki. Így tökéletes egérutat kaptunk.
- Futás Karr!

[~Te miért nem tudod megállni? Tény, hogy élvezem, de ebből még akkora nagy szívás lesz, hogy belegebedünk. Nem beszélve a kedvességért járó büntetőmunkákról. Mert ez a kettő természetesen beköp majd minket, ahogy kell…~]

Dakota

A megjelenésem kissé visszaveszi az arcukat, legalábbis a képükről ezt olvasom le. Ez megmosolyogtató, mert azért nem én vagyok az iskola nagy balhésa, átkok szórója. Oké, a balhé az nézőpont kérdése, de nem vagyok egy agresszív állat, inkább a kis szemétláda, aki lesből támad. Kiélvezném a helyzetet, de Dakota végignéz az egyiken és gyakorlatilag szemberöhögi. Ez nyilván nemtetszést vált ki a másikból. Viszont ez a hirtelenség szokta Dakotát a pácba vinni. Én még mindig, köröző hógolyókkal a fejem fölött állok fenyegetően. Bár, ha ismernének, tudnák, hogy annyira vagyok fenyegető, mint a csúf képű vízköpő a Roxfort ereszén. Dakota azonban visszatámad, ezzel viszont csak ront a helyzeten. ~Te miért nem tudod megállni? Tény, hogy élvezem, de ebből még akkora nagy szívás lesz, hogy belegebedünk. Nem beszélve a kedvességért járó büntetőmunkákról. Mert ez a kettő természetesen beköp majd minket, ahogy kell…~ Aztán hozzám szól az ész, legalábbis ránézésre kettőjük közül ő lehet.

- Hallom, elég közel vagyunk egymáshoz, nem gondolod? Dakotával? Ugyan mi bajotok vele, ártatlan, mint a ma született mugli! – vigyorodom el, hátha felpiszkálom vele még egy picit. Hiszen, ha lúd legyen kövér… úgy tűnik az egyikük lúd. De Dakota bepánikol és megnémítja a beszélőt, majd futásnak ered.

- Ó, te eszement! Hogy verném el azt a csontos segged! – mondom neki kacagva, mikor utánamegyek. A hógolyók a földre pottyannak, azonban egy finom mozdulattal - Locomotor mortis – egy picit megpróbálom meglepni a még beszélni tudót. Hiába, a non-verbális igék nagyon kellemetlenek, ha nem figyelünk. eléggé A hó hangosan ropog a talpunk alatt, ahogy menekülünk, bár lehet, hogy nincs is rá szükség. Közben figyelem, ahogy Dakota előttem fut és felderengenek a régi szép idők. Sajnálkozva jutnak eszembe a tóparti beszélgetéseink, vagy az, hogy néhány tíz büntetőponttal karöltve – természetesen mindkettőnk megkapta - kirángatott órákról, hogy elsírja bánatát, vagy mert nagy híre volt, amit mindenképpen el kellett mondania. Nem is értem, miért nem jártunk soha sem, hiszen nagyon közel álltunk egymáshoz egy darabig. Aztán kicsit lazult a kapcsolat, de a barátság és az, hogy tudjuk, hogy bármikor számíthatunk a másikra megmaradt. Most ő keresett fel, hiszen tudta, hogy hó csatára bármikor kapható vagyok. Megvallom őszintén nagyon örültem, legalább két hónapja nem beszéltünk. De most talán egy meleg ital mellett ezt is megúszhatjuk. vagy marad a menekülés. Mosolyogva követem, a kezem szinte ráfagyott a pálcára a hidegben. De most már szeretnék némi magyarázatot, hogy miért is kell pár napon belül büntetőmunkára mennem. Jobb esetben.

- Mi volt ez kicsi indiánom? Az oké, hogy az életem árán is megvédelek a zöldektől, de felvilágosíthatnál, csak mert szeretsz. – zihálva adom tudtára a kívánt információéhségem. remélem megéri ez az egész.

A játék folytatása Az igazságok szobájában

[Satine]

Satine

Kellemes késő délutáni meleg van, ahogy épp az erdő mellett visz az utam. Már a második körömet futom az északi udvar körül… A nyakamat, hátamat mint egy meleg tenyér cirógatja a lassan ereszkedő nap ráeső sugara, ezt kompenzálja az erdőből időnként kiáramló hűvösebb légáramlat. Így egész kellemes. Viszonylag lassú tempót tartok, jól esik a mozgás. Amúgy is egy pocsék napon vagyok túl… Hmm, egyre gyakoribbak az ilyen napok…

Megint megszidtak Bájitaltanon… elegem van ebből a kotyvasztásból, beh. Tehetek én róla, hogy néhány csepp… na jó, talán kicsit több Kábán Kacsintó Kibbincs került a főzetbe? Megbillent a kezem nah, és az üvegcsék is annyira egyformák… Bárkivel előfordulhat. Arról meg végképp nem tehetek, hogy végeredményként nevető gáz áramlott ki az üstömből. Szerencse, hogy megúsztam pontlevonás nélkül.

Teli szájjal elvigyorodom… - de azért jó volt látni, mármint amennyit a könnyeimtől láttam, hogy a többiek is, hogy fetrengnek a földön. Tudják, hogy kétbalkezes kotyvasztó vagyok, mégis erőltetik. Azért remélem, mégsem fogok megbukni. ^^
Az új emlékképeknek hála, immár sokkal jobb kedvűen, és dúdolva kocogok tovább.
 
„Living easy, living free
Season ticket on a one-way ride
Asking nothing, leave me be
Taking everything in my stride”

Egy kis ácé villám décé… muhaha. Ez jó lesz a ma estére. Ennek örömére megállok egy kicsit, hogy kifújjam magam… nyújtok egy keveset, tolok néhány fekvőtámaszt. Érzem, ahogy dolgoznak az izmaim, ahogyan lassan szünetet, egy kis pihenést kívánnak. Engedek a késztetésnek, eldőlök a zöldellő fűben.

Csak bámulom az eget, az átúszó bárány felhőket. Olyan nyugis minden, mintha tényleg semmi rossz nem történne odakint. Mutató ujjamat a magasba nyújtva  a felhőt mint alapanyagot használva kezdek el hadonászni. Formálnám, mint a vattacukrot… persze csak a képzeletemben működik, a valóságban nem. Mintha csak egy ecsetet forgatnék, húzom a képzeletbeli vonalakat, míg nem egy pompás főnix rajzolódik előttem.

Ám mielőtt teljesen eltunyulnék, veszek egy mély levegőt és felállok. Leporolom a melegítőmet, újra kötöm a cipőmet, nyújtózom egyet, majd lassú tempóban újra kocogni kezdek.

„I'm on the highway to hell
No stop signs, speed limit
Nobody's gonna slow me down
Like a wheel, gonna spin it”

Ilyenkor úgy sajnálom, hogy lemerült az összes lejátszóba való elemem. Pedig, de jó volna ténylegesen is hallani a fülembe üvöltő zenét. Nah sebaj, lassan itt a nyári szünet, majd akkor feltankolom a készletet.

Tovább visz a lendület, elmerülök a gondolataimban, a zenémben, és csak kocogok tovább az erdő mentén…

[TED]

TED

Satine vidáman fütyörészve üldögélt az udvart határoló erdő egyik fáján. Már vagy húsz perce ügyködött, igyekezett az ebédlőből zsákmányolt kést minél élesebbé varázsolni egy ősrégi fenőkő segítségével. Az otthonról hozott vadászkést már akkor elkobozták tőle, amikor visszatoloncolták ebbe a gyerekbörtönbe: azt mondták, túl veszélyes. És milyen jól gondolták! Ám egy olyan diáknak, aki szeret esténként tilosban járni, szüksége is volt efféle eszközökre. Két héttel ezelőtt egy egész éjszakát volt kénytelen eltölteni az egyik fán, köszönhetően egy arra járó, rendkívül morcos vaddisznónak. Vagy ki tudja, mik járkálnak ebben a sulival határos mágikus ősdzsungelben: mindenesetre az éppen vaddisznónak nézett ki.
Másnap valahogy nem volt őszinte a mosolya, amikor órára kellett mennie. Nyilván azt gondolták azért olyan véreresek a szemei, mert megint beszívott, nem pedig a kialvatlanságtól: a prefektusok azóta nem csekkolták, hogy az ágyában tölti-e az éjszakát, amióta reflexből hasba rúgta az egyiket. Minden esetre aznap legfeljebb nyállal áztatta a jegyzeteit, nem pedig tintával. És mivel alapvetően ő a tettek embere volt, másnap nyomban neki is látott a megfelelő önvédelmi célszerszámok felkutatásának. Természetesen a kést csak végső esetre tartogatta, nem szívesen bonyolódott volna közelharcba egy durrfarkú szurcsókkal, vagy más ahhoz hasonló túlméretezett pokémonnal. Más is volt ám a tarsolyában: egyrészt az egyik alsóéves kezéből kicsavart csalipálca: vagy fél órán át hadakozott a bottal mire sikerült visszapasszírozni a tokjába. Mindenki röhögött az udvaron, aki látta ám lássuk be, hosszú távon megérte: ingyen volt. Ezen kívül beszerzett egy kis Mindenhez Ragadó Ragacsot, higított formában, vizipisztolyba töltve is rémesen gusztustalan és nehezen eltávolítható vacak. Ám a múlthét legkiválóbb szerzeménye: a Kábán Kacsintó Kibbincs. :-P
Minden azzal kezdődött, hogy Satine a hétfői rémesen unalmas Bájitaltan órán képregény híján a tankönyvet lapozgatta. Ekkor bukkant az egyik bájital leírásban a következőkre: „Vigyázat, a Kábán Kacsintó Kibbincs durva fizikai behatás esetén tartós süketséget okozhat!” Ekkor merült fel benne először a gondolat: ez neki kell. A kivitelezéssel persze akadt némi probléma: ugyanis hajszál híja volt csak annak, hogy éjjeli alapanyag beszerző partizán-akciójuk kudarcba nem fulladt. Mivelhogy az iskolai főinspektornak muszáj volt pont akkor, pont azt a mosdót célba vennie, amely a mardekár hálótermeihez vezető lépcsősor mellett volt. Ez jelentette a kisebb bajt, simán el lehetett volna osonni a mosdó mellett, amíg Gray bent van. A nagyobb baj az volt, hogy az ajtót nyitva felejtette. Satine agya jótékonyan sztornózta a látványt; Kay-é már nem biztos. Ezt a kis intermezzót leszámítva körútjuk sikerrel zárult, s vadiúj szerzeményeikkel térhettek meg hálótermükbe.
A következő fázis a kísérletezés volt: ebből sikerült egy, azaz egy darabot megejteni. Helyszínnek a Gyógynövénytan üvegházaihoz közel eső budit választották… nos a közelben fészkelő madarak mind lefordultak a fákról amikor elcsattintották az első darabot. Még jó, hogy a budinak megmaradt teteje, azt az incidenst nehéz lett volna megmagyarázni. Szerencsére sikerült kereket oldani, mielőtt Friccs kiért volna a tett helyszínére. A hatás viszont minden izgalmat megért: pár percig valóban olyan süket volt, mint az ágyú.
A kis kerek vackokat ezek után jól elcsomagolva félre is tették, s Satine is csak a mostanihoz hasonló kirándulásaira vitte magával. Egészen a mai napig nem gondolta, hogy hivatalosan is találkozik majd ezzel a mókás összetevővel. Aztán a délelőtti bájitaltan órán: mindenkinek ott volt az asztalán.  Ez kevésbé kavarta volna fel lelkileg, ám egy másik kis üvegcse is ott virított mellette a tálcákon. Ez az ominózus darab sárgás, kissé áttetsző folyadékot tartalmazott. Satine jól emlékezett rá: ebből is vittek magukkal. Ahhoz, hogy ne tűnjön fel a hiány, pótolták a kis üvegek tartalmát egy másik sárgás folyadékkal, mely kísértetiesen hasonlított az előbbihez. A mintavételezés épp abban az ominózus mosdóban történt, a mardekár lépcsője mellett… Ám mivel valóban a megszólalásig hasonlított az eredeti anyaghoz, a lánynak fogalma se volt, ki kaphatta a kakukktojást. Csak egyben reménykedett: ezt a főzetet készítés után nem kell majd megkóstolni.
Az órát már-már gyanúsan csöndesen töltötte, mindaddig, amíg az egyik griffendéles diák üstje füstölni nem kezdett. Ekkor Satine már erősen verejtékezett, leguggolt asztala mögé, s fülére szorítva kezeit várta a robbanást. A füst lassan betöltötte a termet, sárgásan gomolygott el a feje fölött. Ám a rémült sikítozás most elmaradt: ehelyett döbbenetes röhögéshullám cikázott végig a termen. Sat döbbenten pislogott maga elé, ám pár másodperccel később leesett a papírtantusz: bizonyára valami mókás dolog történt. Kíváncsiságtól vezérelve emelkedett fel, nem törődve a füsttel, hogy szemügyre vehesse a kiváltó okot. Természetesen ez hiba volt. A nevetőgáz hatását még mindig érezte hasfalában, akárhányszor csak jobban kihúzta magát. De ezek után legalább nem kellett megtartani a „bájitalkóstolót”. 
Sat abbahagyta a fütyörészést és féloldalasan elmosolyodott. Megtapintva a kés élét úgy érezte: jó munkát végzett. Már épp passzírozta az egykori vadászkés tokjába, amikor hangokat hallott odalentről. Egy pillanatra megdermedt, még a lélegzetét is visszatartotta. Van olyan lény, ami sötétedés előtt kimerészkedik a bozótosból? Erősen fülelni kezdett, s rém elmésen meg is állapította: nem hallott még vaddisznót AC/DC-t énekelni. Óvatosan leengedte eddig felhúzott lábait az ág két oldalán, hogy stabilabban üljön, majd kissé előrébb dőlve lelesett a fáról. Odalent egy melegítős srác kötötte a cipőfűzőjét, egészen közel, az erdősáv mellett futó kitaposott ösvényen.

~ Nahát, ez a lúzer Flanagan! Vicces volt a mai óra, mi? Muhhahaha… na eljött a bosszú ideje. ~

Óvatosan benyúlt terepmintás gatyája egyik zsebébe, majd kicsomagolta a zsepibe bugyolált „robbanós-bogyót”.

~ Nesze, wazze, most nevessé’… ~

Igyekezett minél nagyobb erővel a földhöz vágni a pukkanós vackot, éppen a fiú háta mögött. Nehogy már tudja mi történt! A röhögéshez idő kell, és Sat nem akart túl hamar lebukni. Miután elengedte a mágikus „gránátot” már lapult is a fához, kezeit fülére szorítva. Bár az ág viszonylag alacsonyan volt, remélte, hogy terepszín topban, és military gatyában nehezen fedezik fel. A nehezebb felismerhetőségért még napszemüvegét is felvette: annyira gyakori ez az aranyvérű, mugli gyűlölő varázslóknál, biztos nem fogják felismerni.  :-P

[Satine]

Satine

Épphogy újra kocogni kezdtem volna, mikor egy szolid hangrobbanás megakasztotta a lendületemet és ugyanakkor a gondolataimat.

~ …BADABOOOOOOOOOMM… ~

- Azt a rohadt… - villan át az agyamon, és tátogok magam elé. Majd a másodperc törtrésze alatt mérlegelem, hogy magam alá csináljak, vagy így hirtelen felindulásból megdöntsem a helyből távolugrás világrekordját. Az utóbbi mellett döntök, azzal is távolabb kerülök a hang forrásától. Reflexből vetődök előre, egy fantasztikus gurulással befejezve, mint egy igazi „zs” kategóriás akciófilmben. A földön guggolva visszafordulok, hogy lássam mi volt ez az égi áldás forrása, ám legnagyobb meglepetésemre semmit nem látok. Hallani annál inkább. Istenverte sípolás, DE MINDENHONNAN! Kezemet a fülemre szorítom, majd szomorúan konstatálom, hogy ez a hang bizony nem onnan szól… hanem a fejemben visszhangzik. Üresebb, mint gondoltam…

Kínomban hunyorítok… nem egy kellemes érzés, sőt.
- Ó, hogy az a kaporszakállú, megveszekedett… - kezdenék bele a cifrázásba, ám továbbra is csak tátogok, nem hallom vissza a saját hangomat, az átkozott sípolást viszont tökéletesen. Kissé szédelegve próbálok felállni, majd nézelődök balesetem színhelye felé.

~ Hát itt aztán rohadtul nincs semmi sem… ~

Nézek a letaposott ösvényre semmi…  nézek jobbra, nézek balra, semmi…  Nézek fel… az meg mi…?

~ Remeg a fa… ~

Közelebb jövök egy-két lépést, hunyorítok, hogy jobban lássak. És vazz, egy női RAMBO pocol fent a fán, és majd megszakad a röhögéstől. Nem kell agysebésznek lennem, hogy összerakjam, valószínűleg köze van az előző „merénylethez”. Elborul az agyam, ám abban a pillanatban elvigyorodom…

~ Nah babám, leszállás a fáról. Hadd lássuk ki is vagy. ~

Kezem a zsebembe csúsztatom, és előveszem a pálcám. Hogy is volt… nem akarom bántani, de ettől remélem le fog pottyanni.
- Rictusempra! – mondom hangosan a varázsigét, a lányra célzok, és figyelem ahogyan a vöröses csík a „megtréfálóm” felé süvít.
- Csak, hogy segítsek a további nevetésben… - és lassan, ám óvatosan lépkedek a fa felé. Franc se tudja van e még nála ilyen hangrobbanós cucc, vagy valami más.