Padok, asztalok

A megpihenni vágyóknak kialakított asztalok és padsorok a Nagyterem egyik sarkában - egy korty víz, egy falat csillagporos-csokigolyó, mielőtt újult erővel térnél vissza a táncparkettre, de néhány elhúzódó, mély beszélgetés helyszíne is lehet azoknak, akik nem feltétlen táncolni vannak itt ma este. Az asztalok felett különféle színű és méretű bolygók lebegnek, érintésre füstös, puha, majd ijedten arrébb is rebbennek, apró csillagokat dobálva magukból mindenfelé.

[- Elnézést. Azt hiszem, ez az Öné.]

Threshold Waltz

2006. január 13. péntek 21:30 körül

Gwendolyn P. Jadisland

December elején még feszültem a bál gondolatától, és visszásan éreztem magam, ha csak eszembe jutott a rendezvény.

Egészen más az, ha egy kötetlenebb összejövetelen lehetsz, és tényleg elengedheted magad. Nincs az a dolog, amit az alkohol – vagy tetszés szerint a sárkányfű – fel nem old. Az új év legnívósabb rendezvényén azonban egyértelmű, hogy nem fér bele az, hogy olyan döntéseket hozzunk, amik később megbánásra adhatnak okot.

Egészen sikerült lelazulnom. Sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyenné végül ez az este alakulni kezd. Igazságot hordoz magában a mondás, mentalitás kérdése minden. Abban a pillanatban pedig, hogy eldöntöttem, egyszerűen megpróbálom jól érezni magam, nem csak a dolgokhoz való hozzáállásom, hanem a hangulatom is megváltozott. Talán a többi bajnok is a háta közepére kívánja az egészet. Ezt nem tudhatom biztosra, nem sokat kommunikálok velük, bár Connorral és Gemmával váltottunk pár szót és koccintottunk egyet - , talán ők sem akarják, hogy a világ színe-java azt figyelje, tudunk-e táncolni. Amerika azonban nem arra kíváncsi, a kötelező angol keringő lépéseit megfelelően követem-e, hanem hogy ki van az oldalamon a tánc közben.

Gyűlölni fog, egyszer Annie majd gyűlölni fog. Előbb-utóbb azonban erre a sorsra jut nagyjából mindenki, aki kicsit is többet ismer a lelki világomról, mint amennyit szándékosan megosztok belőle. És persze vannak azok, akiknek erre sincs szükségük, hogy örökkön szidalmak közé foglalják nevem.

Ebben a pillanatban nem szívesen gondolok bele. Belegondoltam már akkor, amikor úgy határoztam, hogy őt hívom el. Túl jól alakul ez az este, nem kívánom elrontani azt. Utolsó pillanatos döntés volt, hogy a napszemüveget, aminek lencséje teljesen elnyeli a fényt, és nem tükröz vissza semmit, nem veszem fel az öltözetemhez. Nincs rá szükségem, hogy kellő arroganciával válaszoljak az arroganciára, és egyszerűen figyelmen kívül hagyjam azoknak a tekintetét, kiknek véleményére nem vagyok kíváncsi. Mindettől függetlenül a tánctér szélén, a falnak dőlve figyelem, ahogyan választott partnerem már a harmadik kört ropja az egyik barátnőjével. Most éppen Langleyval. Intek egyet számukra, amikor észrevesznek, kezemben a süteménnyel, amit az asztaloktól vettem el. Nem hiszem, hogy számíthatok bajra a mai este, de nem hiszem, hogy a provokációm megtorlás nélkül marad. Így vagy úgy, de felelős vagyok érte, és ahogyan azt Ishidának kifejtettem néhány napja, jobb, ha inkább rajtam csattan a dolog, mint rajta.

Az éppen elég, hogy egyszer majd gyűlölni fog.

Jellegzetes koppanást hallok éppen magam előtt a padlón. Tekintetem automatikusan keresi a forrását, és a földön állapodik meg. Valamilyen ékszer az – hajdísz? Bross? Nem tudom, van-e szentimentális, vagy akár valós értéke, de igazán kár lenne, ha valaki véletlen rálépne. Gyorsan lehajolok érte, hogy a feltételezett gazdájának – az egészen felhőszerű ruhát viselő boszorkánynak – oda tudjam adni. Még éppen elérem, mielőtt tovatűnik – bár ezt a ruhát sem nehezebb kiszúrni, mint az én fekete dísztaláromat, melynek alján az északi fény mintája játszadozik. Közhelyesen szentimentális lehetek, de mégis csak az otthonomra emlékeztet. Bár azzal nem számoltam, hogy a cipőm talpát bárki nézni fogja és észreveszi, legfeljebb véletlenül, óvatlan pillanatban, a szikracukor egy-két percre mindenhol ott hagyja talpam halványan szikrázó lenyomatát, ahol járok.

- Elnézést. Azt hiszem, ez az Öné. - sikerül még időben elé lépnem, kezemben pedig felmutatom a megcsillanó ékszert. Felismerem benne a sajtóst, ott lakik velünk a buszban, a saját lakosztályában.

- A földön volt. - mutatok abba az irányba, ahol találtam. Azért ha a sajtós botrányt keres, még eligazíthatom a Gardner-Chernov pároshoz, bár szerintem csak dobják az este morálját és a hangulatát. Állítólag egyszer visszaküldték őket dresscode-ra hivatkozva. Nem sok híja volt, hogy Chernovot hívjam el. Vajon akkor beengedték volna?

Solace nyomában

set


2006. 01. 13.

to: Mr. Barbon

Nagyon vártam a Yule bált, utoljára nyáron voltam ilyen nívós eseményen, a Witches' Weekly US díjátadó gáláján, ahol a legsikeresebb, leginspirálóbb amerikai boszorkányokat díjazzuk évről évre. Álomszép szürke estélyit varrattam az eseményre, majd igyekeztem megfelelő párt találni, de valahogy az ismeretségi körömből senkinek nem volt alkalmas most ez az időpont, vagy dolgoztak, vagy elutaztak, így végül úgy döntöttem, nem keresek tovább és egyedül jövök el. Addig is összekötöm a kellemest a hasznossal, és dolgozni fogok. Solace Barbonnal már egy ideje beszélni akartam, csak bajnokként elég nehezen lehetett őt elcsípni, de most biztos voltam benne, hogy sikerül elkapnom egy rövid megbeszélés erejéig. A főbb napirendi pontoknak már vége volt, túl voltunk a vacsorán és a nyitótáncon, kezdetét vette a szabadabb bulizás, nekem meg továbbra is elállt a lélegzetem a Nagytermet elnézve, hogy a design ötlet és a megvalósítás milyen csodálatosra sikerült. A fénynyalábok, cikázó üstökösök, a körülöttünk keringő bolygók, és úgy egyáltalán az egész miliő elvarázsolt a legjobb értelemben.
Örültem, hogy itt lehettem, még ha egyedül is. A zene még nem érte el csúcspontját, de már közelített hozzá, és én mosolyogva figyeltem, ahogy a három varázslóiskola növendékei kiengedték a gőzt. Ahogy láttam, ez eléggé rájuk fért, persze ez nem meglepő, hiszen a tanórák mellett olyan izgalom övezte életüket, mint a Trimágus Tusa, ami egy életben maximum egyszer történik meg egy ember életében, vagy egyszer sem...
Tekintetemmel Solace után kutattam, és bár egyelőre nem láttam őt a tánctéren, a választott partnere meglepő módon viszont táncolt, csak valaki mással... Ez is megérne egy kérdést, bár természetesen én most a másik oldalon álltam, nem az volt a dolgom, hogy kifürkésszem bajnokom magánéletének bugyrait, hanem, hogy megvédjem azt.
Ahogy egy nyugodtabb sarok felé igyekeztem, a tánctértől eltávolodva, észre sem vettem, hogy a hajamat díszítő Szaturnusz alakú ezüst hajcsat valahogy a földön landolt. Csak akkor érzékeltem, hogy elhagytam valamit, amikor a hátam mögül elém lépett egy diák... aki nem más volt, mint az általam keresett célszemély, Solace.
- Ááá… Nagyon köszönöm Mr. Barbon - nyúltam a csatért, amit aztán egyelőre elsüllyesztettem púderszürke táskámban, mert nem terveztem másodszorra is elhagyni, ahhoz elég drága volt. - Mit ad Merlin, épp magát kerestem, ha van egy kis ideje, érdemes lenne beszélnünk az Önről és családjáról megjelent hírekről... - vázoltam fel az elképzelésemet. Nem akartam túl rámenős lenni, hiszen ha nagyon táncolni lenne kedve, vagy halaszthatatlan dolga lenne éppen most, akkor várhatok rá, az alap tónust semmiképp nem akartam türelmetlenséggel indítani, de mégis azt éreztem, itt az alkalom, hogy összedugjuk a fejünket egy kicsit, és kitaláljuk, mit szeretnénk kommunikálni annak érdekében, hogy kompenzáljuk a személyéről kialakulóban lévő negatív képet.
- Talán esetleg leülhetnénk ott - mutattam egy üres asztalra és padvégre, hátha a bolygók ölelésében és ebben a felszabadult hangulatban sikerül megejtenünk egy érdemi beszélgetést, amivel a reputációját javíthatjuk. Elvégre az, hogy egyszerre bírálják őt mugli származású édesanyja miatt és (vélt, vagy valós) kötődése miatt a halálfaló-társadalomhoz, elég abszurd helyzet volt, amit úgy véltem, könnyedén orvosolhattunk, már csak azzal is, hogy a bálra mugli származású lánnyal érkezett. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy hitelesen előadja a saját oldalát, és összehozzunk számára egy kiváló interjút. Természetesen erre saját magamat láttam a legalkalmasabb személynek, és kapcsolatrendszeremet tekintve nem volt kérdés, hogy a Wiches' Weekly US-ban és a Szombati Boszorkányban egyaránt megjelentethetnénk az anyagot. Már és amennyiben, erre maga a cikk alanya is hajlandóságot mutat, persze...

[- A Barebone-ok halottak, Ms. Jadisland.]

Threshold Waltz

2006. január 13. péntek 21:30 körül

Gwendolyn P. Jadisland

Kár lett volna, ha a hajcsatot elhagyja vagy tönkremegy. Ironikusnak tartom, hogy épp a Szaturnusz az – a bolygó, aminek szimbólumát végül nem öltöttem magamra, mert az utolsó pillanatban inkább az otthonomnak akartam homage-t adni, mintsem pettységből olyan szimbólumrendszert alkotni, amit vélhetően úgy sem fog megérteni senki. A Szaturnusz például az ólom szimbóluma az alkímiában – a legnehezebb egységelem, súlyos titkok és igazságok hordozója. Ettől még nem biztos, hogy a firkász is emiatt választotta ezt. Elképzelhető, csak tetszett neki, és kétségtelen, hogy illik az esemény tematikájához. Bármennyire is kedvelem azt a bizarr napszemüveget, ami az eredeti öltözetem fő komponense lett volna, végül örülök, hogy egy visszafogottabb, kevésbé feltűnő és provokatív darabot választottam.

Aztán eljut tudatomig, amit mond, és hogy rólam, de még inkább a családomról akar beszélni.

A nap eddigi örömét is mintha kiverte volna belőlem az a pár szó, ami kijön a száján. Tudtam, pontosan tudtam, hogy nem fogom megúszni a mai napon, hogy ne faggassanak, és illedelmesen vissza se utasítottam a fotókat és kérdéseket, amiket eddig kaptam. Mikor már azt hinnéd, vége a nehézségeknek, az este maradékát a bál szellemiségéhez hűen, de oldott hangulatban töltheted, emlékeztet arra az undormány cikkre, ami november elején megjelent. Az a cikk minden volt, amitől rettegtem – az a cikk leoporolta a port a csupasz csontokról, kiásta a hulláikat, és egyszerűen mellém állították őket, hogy egy groteszk családi portrét készítsenek. Az a bizarr és paradoxonokkal teli helyzet alakult ki, hogy a közvéleményben egyszerre vagyok gyilkos, vadász, magnixok gyermeke és halálfaló. Pedig nagyon sok minden vagyok. Jó ember biztosan nem, de ennyi minden egyszerre akkor sem lehetek.

Tekintetemből kiveszik az öröm, a Barebone-ok mocska megölte azt, elég volt említést tenni róluk. Íriszeim összeszűkölnek, egy pillanatra pedig semmit se kívánok mást, mint itt hagyni a sajtóst a terebélyes ruhájával. Különben sincs mellette hely. Ám végül még sem teszek így. Nem menekülhetek tovább, előbb-utóbb pedig eljut hozzám más is, aki ezt megkérdezi. Szívesebben válaszolok olyannak, akit azért vettek fel, hogy a mi érdekeinket képviselje.

- A Barebone-ok halottak, Ms. Jadisland. - mind meghaltak, egytől egyig. Tudom, hogy ezzel nem lesz elégedett, de az idősebb Maddock se volt az, hiába képviselek egészen mást, mint a scrourers őseim. Pedig az idősebb Maddock sem emlékezhet arra, amikor az én felmenőim megölték az övéit.

Biccentek végül egyet, legyen hát. A padvég, amire mutat, elfogadhatónak tűnik. Rálátok a tánctérre, ahol Annie még mindig egy barátnőjével táncol. Tudok örülni annak, hogy jól érzi magát. Óvó szemeimmel azonban vissza-visszapillantok. Nem látom, hogy Morrisék megkörnyékezték volna, de nem adnám meg ennek az esélyt.

- Mire kíváncsi? Mit szeretne tudni? - kérdezem, miután leültünk a megfelelő helyre, nem túl messze a tánctértől. Elmondása szerint vadászott rám, keresett engem, úgyhogy minden bizonnyal pontos elképzelései vannak arról, hogy mi mindenre kíváncsi.

A legrosszabb dolog már úgyis kiderült rólam.

Illetve majdnem, Nem, nem az a legrosszabb.

[Anne-Rose Tuffin, Connor O'Hara és Solace Barbon]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Anne-Rose Tuffin, Connor O'Hara és Solace Barbon

2006. január 13., 20:00 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás

Fú, gyerekek, ilyen jót is régen ettem, azt a rohadt! Oké, a harmadáról azt sem tudtam, mi az, de milyen szerencse, hogy figyelmes partnerem van, aki segített ott, ahol elakadtam. Nem gondoltam volna, hogy kipróbálok több új dolgot, de úgy tűnt, ezt is sikerült a mai estén abszolválni. Szóval most már teli hassal üldögélek hátradőlve Connor mellett és a többieket nézegetem. Még van idő a vacsi és a nyitótánc között, ami nem baj, mert baszki, ilyen kajakómásan és telin elég kínos lenne kiállni az egész terem elé. Hirtelen észreveszem, hogy egy kicsit odább Annie és Solace is éppen befejezték az étkezést, szóval oldalra pillantok, O'Hara is befejezte a vacsorát.

- Hé! - hajolok közelebb hozzá és a másik páros felé bökök a fejemmel. - Most szerintem alkalmas lehet egyet beszélni. Mindenki emésztget, odaülünk, csevegünk kicsit, koccintunk, aztán már mehetünk is a nyitótáncra. Mit szólsz? - nézek rá, de igazából nagyon nem hagyok neki választást, a szememből is kiolvashatja, hogy ennél jobb alkalmunk nem lesz, menjünk most, úgyhogy ha beadja a derekát, akkor boldogan elmosolyodom és felpattanok. Uhh, mondjuk, ennyi kaja után csoda, hogy nem jött ki a fele azonnal, na, mindegy. Szerintem elég egyértelműek vagyunk, ahogy magabiztosan sétálunk feléjük, hogy odatartunk, de azért messziről jelzek Annienak a biztonság kedvéért, hogy ne zavarjunk meg semmit. Remélem, veszi a lapot és visszajelez, ha gyorsan irányt változtassunk. Ha mégsem történik ez, akkor lassan megérkezünk az asztalukhoz és rájuk mosolygok.

- Annie! Solace! Már messziről is tündököltetek! Ha nem zavarunk, jöttünk koccintani és egy kicsit beszélgetni - mondom nekik egy mosollyal, majd ha belemennek, akkor le is ülünk, vagyis én biztosan, majd közelebb hajolok. - Addig sem kell rendkívül kellemetlen emberektől tartani, hogy random odajönnek beszélgetni vagy a sajtóval foglalkozni! Win-win szituáció nektek is, nekünk is! - kacsintok rájuk játékosan, ahogy halkabbra veszem a dolgot. Mondjuk, ebben tényleg van valami. Ha eléggé úgy tűnünk, mint akik nagyon el vannak foglalva egymással, akkor csak nem jönnek oda pofátlan módon random emberek, nem? Négyen már csak vagyunk elegen, hogy ne jöjjenek oda. Legalábbis ebben bízom, meg amúgy tényleg nagyon szívesen beszélgettem ezzel a két jó emberrel. - Na, mizu? Hogy viselitek a bált, hogy érzitek eddig magatokat? Izgultok már a nyitótánc miatt? - mosolygok féloldalasan. Könnyebb témákkal kezdek, mégsem tolhatok rögtön az arcukba valami komolyat, nem? Tudom, elég felszínes, de valahogy neki kell kezdeni, aztán egyáltalán nem vagyunk összeszokott négyes, azért na!

Egyébként valahogy az, hogy az egész terem minket fog nézni táncolás közben, nem hatott meg. Most ha elbaszunk valamit, majd nevetünk rajta egyet és kész. Ha valaki mégis rendkívül humorosnak találná, hogy ezzel basztasson valakit, az az ő szegénységi bizonyítványa. Ez egy kicseszett bál, ahova jól érezni jöttünk magunkat, ne ilyeneken lovagoljunk már, könyörgöm. Egyébként azt nem is tudom, Connor hogy áll az egész tánchoz, rá is nézek gyorsan, hogyan reagál a nyitótánc említésére. Most így belegondolva... Nem kellett volna kurvára gyakorolnunk egyébként? Legalább annyit, hogy melyikünk hogyan táncol? Jó, hogy ez is most jut eszembe, baszki. Ehh, most már mindegy, gondolom, akkor O'Hara sem izgulja túl az egészet, ha neki sem jutott eszébe. Legalábbis remélem. Mindenesetre kíváncsian várom a válaszukat, szememmel meg próbálom felmérni, milyen viszonyban is vannak az itt előttem ülők, mivel sok mindent nem árult el Annie, de az bizonyos, hogy arra kevésbé lehetett számítani, hogy ők ketten jönnek, mint mi Conorral, pedig a mi párosunkra sem jött volna sok szavazat, ha megkérdezték volna, kit visz O'Hara magával a bálba. Hát, valahogy így! Néha küldök kérdő pillantásokat Annienak, hátha érti, hogy érdekel, mi van most velük, de ha nem veszi a lapot, elengedem, majd megkérdezem máskor.

[- Ha nem zavarunk, jöttünk koccintani és egy kicsit beszélgetni. Addig sem kell rendkívül kellemetlen emberektől tartani, hogy random odajönnek beszélgetni vagy a sajtóval foglalkozni! Win-win szituáció nektek is, nekünk is!]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(20:00 körül)

Felálltak az asztaltól és elindultak az említett Solace – Annie páros felé. Connor idegesen lépkedett Gemma mellett, és úgy érezte, mintha az addigi oldott hangulata hirtelen odalett volna. Ez akár köszönhető lett volna az iménti szomorú témának is, ám az igazság az volt, hogy magától a társaságtól parázott be. Gemma közelségét már kezdte megszokni, és a folyamatos pozitív visszacsatolásai a lánynak kellő önbizalmat adtak már neki ahhoz, hogy jobban elengedje magát, őszintébben beszélhessen róla, magáról, bármiről, és akár még mutasson is abból valamit, hogy mi is rejlik benne a felszín, a nagyközönségnek mutatott maszk alatt. De most nem csak Gemmával kellett beszélnie, és ez… megijesztette őt.
Ismerte már őket. Annie évfolyamtársa volt, griffendéles és alapvetően egy nagyon jólelkű lány volt, aki még vele, Connorral is képes volt kedvesen bánni. Azonban ezen kívül nem sokat tudott róla, és beszélni is ritkán beszélt vele, az is általában kimerült a „helló”-ban meg a „szia”-ban, meg az „ideadnád a zúzott cickányfarkat?”-ban bájitaltanról. Solace már más eset volt. A fiú hasonlóan magának való volt, mint ő maga is, de talán egy fokkal barátságosabb és nyitottabb, legalábbis abból kiindulva, hogy ő volt az, aki tavaly novemberben odaült mellé a Csikóhalban és nem fordítva. Akkor megtett minden tőle telhetőt, hogy jó arc legyen vele és még beszélgetést is próbált kezdeményezni a maga ügyetlen módján, szóval tényleg extrán igyekezett rendes maradni Solace Barbonnel, annak ellenére, hogy a srác az amerikaiakkal együtt érkezett. Mindeddig azonban nem adta jelét a fiú, hogy osztaná Morris nézeteit. Talán nem kellene ennyire előítéletesnek lennem – gondolta magában Connor.

Gemma a tőle megszokott, hatalmas mosolyával köszöntötte a párost, majd helyet foglalt mellettük. Connor elmormogott egy „sziasztok”-ot, kezet nyújtott Solace felé, majd követte a lány példáját és ő is leült. Rendkívül kínosan érezte magát. Pont olyan volt, mint hívatlan idegenként egy házibuliban.
- Ha nem zavarunk, jöttünk koccintani és egy kicsit beszélgetni. Addig sem kell rendkívül kellemetlen emberektől tartani, hogy random odajönnek beszélgetni vagy a sajtóval foglalkozni! Win-win szituáció nektek is, nekünk is! – mondta Gemma.
Connor elgondolkozott, hogy vajon Solace és Annie szemszögéből ő maga mennyire tartozik a „nem rendkívül kellemetlen emberek” halmazába, akik random odajönnek hozzájuk beszélgetni. Lehet csak simán kellemetlen volt, de nem rendkívül… Ez végül is haladás volna.
- Na, mizu? Hogy viselitek a bált, hogy érzitek eddig magatokat? Izgultok már a nyitótánc miatt?
Örült, hogy Gemma felvállalta a szóvivő szerepét. Végül is mindenki így járt a legjobban. Azért, ha minden kötél szakad és rendkívül kellemetlenné válna a helyzet, még bedobhatok egy viccet a trollról, a koboldról meg a kvibliről, akik bemennek a kocsmába – gondolta magában sötéten, jól szórakozva a saját kényelmetlen helyzetén, meg a helyzet abszurditásán, míg nem eljutott agyáig a „nyitótánc” szó, amitől csak úgy érezte magát, mintha kapott volna egy hatalmas gyomrost.

Évek óta kviddicsezett már, rendszerint úgy, hogy közben a teljes iskola, meg fél Roxmorts figyelte őt. Mégis, valahogy egészen más volt eléjük kiállni (vagy is inkább kirepülni), mint most a bálon nyitótáncot lejteni. Nem volt rossz táncos, vagy legalábbis nem hitte, hogy az lenne, mert a ritmusérzéke éppenséggel megvolt, csak hát nem túl gyakran táncolt. Legutóbb két éve az egyik unokatesójának az esküvőjén engedett meg magának pár kósza, táncos lépést, ha a győztes meccsek utáni, ősemberre emlékeztető ugrabugrálást nem soroljuk a táncok közé. Márpedig miért is tennénk? Szóval alapvetően már csak emiatt is érezhetett volna magában elegendő szorongást, de erre még rájött az, hogy utálta a tömeget. Kviddicsben jó volt, ott tudta, hogy nem hibázik, emiatt ki tudta zárni az embereket. De ez most más terep volt. Tudta: itt biztosan el fog cseszni valamit, amit úgy várt is tőle a sok rosszakarója. Sebaj, legalább lesz minek örülniük ma…
Gemmára pillantott. Vajon a lány hogy táncolhat? Biztosan jobban, mint én – elmélkedett. A seprűvel nagyon gyengéden bánt a lány, a mozdulatai olyankor finomak, elegánsak voltak. De négy fiútestvér mellett felnőve az ember lánya alapvetően egy kicsit fiúsabb lesz. Ez Connort éppenséggel nem zavarta, sőt valahol még tetszett is neki ez… (Ez furcsa volna?) Viszont nem tudta, hogy ez a tulajdonság vajon a tánctudásra is kihat-e. A fiúk alapvetően rosszabb táncosok lennének, mint a lányok? – tette fel magának a kérdést, de választ nem adott rá magának. Valószínűleg ez ugyanolyan durva általánosítás volt részéről, mint a „minden ilvermornys diák egy köcsög” gondolat.
Vetett egy gyors pillantást Solace felé. A kezdetektől furcsának találta, hogy ellentétben a kviddiccsel, a Tusán nem érez rivalizálást egyik másik Bajnokkal szemben sem. Vissza sem nézte a többiek mutatványát az első próbáról, olyannyira hidegen hagyta, hogy ki hogy teljesített. Azt persze kiszámolta azért, hogy szerzett pontok tekintetében utolsó helyen áll, de valahogy neki nem erről szólt ez az egész. Túl akart élni, és bizonyítani akart a világnak, az apjának, de elsősorban önmagának, hogy több rejlik benne, mint egy egyszerű kviddicsjátékosban.
Megköszörülte a torkát, és közelebb hajolt a fiúhoz.
- És mondd csak, rendbe jött a lábad teljesen? – kérdezte, visszautalva az első próbán szerzett sérülésére a fiúnak, hiszen még élénken emlékezett rá, hogy saját maga után Solace nézett ki a legrosszabbul a pihenősátorban.
Ezaz O’Hara, csak kedvesen… Legalább Gemma miatt erőltesd meg magad!

[- Nagyjából hat óra a különbség.]

Ursa Major

2006. január 13. péntek 20:00 körül

Anne-Rose Tuffin & Connor O'Hara & Gemma Jenkins

- Nagyjából hat óra a különbség. - felelem meg a kérdést, hogy hány óra lehet most Minneapolisban. Mindkét szülőm a MACUSA minnesotai kirendeltségében dolgozik külön pozíciókban, még ha nem is a nagyvárosban, hanem attól északabbra, Ghostpine-on lakunk.

Kifejezetten nem volt kedvem ehhez az egészhez, főleg a hét elején történtek után. Nem kellett még az is a nyakamba, van elég problémám a Tusával, a bállal és az összes egyéb kötelezettségemmel. Azt teszem persze, amihez a legjobban értek; felszívom magam, és csak azért is végigcsinálom az egészet. Legalább az elemek eddig nem dolgoztak ellenünk, és őszintén már ezt is nagyon csodálom. Hosszú még az éjszaka viszont, még becsaphat az a bizonyos valami az ablakon.

- Úgy délután kettő lehet náluk, szóval még bőven az irodájukban vannak. Gondolom, a WizTv attól még közvetít. - furcsa belegondolni, hogy ott, a világ másik felén van pár ember, akik kifejezetten értem kapcsolják be a varázstévét. Pedig nagyon ellene voltam annak, hogy nekünk is legyen, túlságosan magnixos az nekünk. De most valahogy mégis tudok örülni annak, hogy odahaza valamilyen formában láthatnak engem. A decemberi honvágy még mindig nem múlt el. Véletlenül köze lett a szinte utolsó pillanatos öltözet változtatásomhoz. Kényelmesebben is érzem magam a fekete dísztalárban, melynek alja az aurora borealis folyton mozgó fényeivel díszített. Épp olyan, amilyennek otthonról szoktam látni. Ebben a januári időszakban különösen gyakori jelenség, de most meg kell elégednem ezzel, és a Tusa Yule szertartásával.

- Nem hiszem, hogy említettem, de októberben anyámat elbocsájtották. De nagyon gyorsan visszahelyezték, miután az én nevem dobta a Serleg. - mellékesen jegyzem meg, miközben leülünk az asztalokhoz. Közeledik a tánc pillanata, talán már nem a süteményekkel kéne foglalkozni, de azért én elemeltem egy tányér vegyes válogatást, amit magunk közé helyezek. Mintha nem lenne elég a már előre kikészített csokigolyó…

- Jut eszembe. Ezt majdnem elfelejtettem. - kapkodva kezdek el matatni dísztalárom zsebében, hogy elővegyek belőle egy kis dobozt. Nem sikerült megtudnom, hogy végérvényesen melyik állat vagy varázslény lehet a kedvence, mert a hallottak alapján inkább olyan, mintha mindegyik az lenne. A sötétlila díszdobozban egy vékony láncról egy színes okkami lóg alá. Egészen megszerettem a fémmunkát az alkímiában, még ha nem is ez az elsődleges érdeklődési köröm.

- Eredetileg egy ouroboros szimbólumhoz hasonló tervem volt, csak ezzel a lénnyel. De nem tartottam biztonságosnak, úgyhogy változtattam a terven. - nem vagyok teljesen tehetségtelen, a Varvarának készített fülbevalókra, és a szeptemberi mandzsetta gombjaimra kifejezetten büszke vagyok. Itt már más ötvözetet használtam, ami megadja a kékes-lilás színezést. A szemeihez pedig festett üvegeket használtam.

Biccentek egyet a társaságra; Annie jobban ismeri őket, Gemmával egész jó barátnők észrevételeim szerint, úgyhogy ha az én biccentésem nem is elég feltűnő, mert a kalóriapótlással vagyok épp elfoglalva. Lekezelek az asztalunkhoz lépő Connorral, mielőtt visszaülnék. Talán nem a szikracukortól hagyott lábnyomaim vezették ide őket… Ez utóbbit egyelőre hanyagolom fél órával a nyitótáncunk előtt. Elég obszcén lenne a jelenlegi cipőlenyomatommal. Bár az újságíróknak tetszene a botrány, és a sok, középső ujjas, szikrázó jel a padlón.

- Jól nézel ki, Gems. Kicsit hasonlít a színe az enyémhez. - ahogy egy bölcs ember mondta, a bókok sosem haszontalanok, ha azzal örömet okozunk másnak. Vagy valami ilyesmi. Tényleg jól áll neki ez a ruha. Máskor ennél sokkal fiúsabban öltözködik.

- Hmm… Nem, nincs miért izgulnunk, igaz? - nézek össze Annievel a kérdés kapcsán. Tökéletesen megfelel, hogy inkább velük töltsem az időmet, mintsem valamelyik sajtóssal. Már a sorsolás másnapján lehoztak egy cikket a családomról, ennek pedig súlyos következményei lettek. Anyám talán visszakapta a munkahelyét, nekem viszont a novemberem az indokoltnál is jobban megkeserítették. Ott volt a Halloween, a Tusa nyomása, és akkor az a pár rivalló, amiben elmondták, mennyire gyűlölnek engem az ő bűneikért…

Pedig esküszöm, én mindent megtettem azért, hogy kimossam a bűnt véremből.

A hétfői dolog se történik meg soha, ha azt a cikket nem hozzák le. Persze tudtam, hogy előbb-utóbb fény derül rá, tudtam, hogy ki fog derülni, de azt nem, hogy ennyire hamar. Connorról mondjuk azt írták, hogy idegbeteg, pedig teljesen rendben van a srác. Úgyhogy ennyit a kurva médiáról.

- Gondolom, próbáltatok ti is. - nem állítom, hogy olyan kőkemény edzéseken mentünk végig, mintha életünk mérkőzésére számítanánk, és nem is leszünk a SirenTV valamelyik zenés-táncos műsorának háttértáncosai, de eleget próbáltunk ahhoz, hogy ne mondjunk csődöt.

- A lábam? Persze, már rég. megütközök a kérdésre egy pillanatra. A fájdalom még élénk, ha eszembe jut, de az már csak emlék. Kinyújtom jobbomat, hogy láthassa, semmi baja. Azért a mediatika elég fejlett, bár biztosan búcsút inthettem volna a lábamnak, ha a Próbán nem biztosítanak megfelelő gyógyítót hozzá.

Élőben nézhettem végig egy kis képernyőn Connor harcát a tarrasque-kal. Nem volt jó nézni, kellemetlen és kínos volt. Látom, hogy ennél sokkal többre lenne képes, de ilyen szempontból nagyon kicsit talán olyan, mint én. Van olyan szituáció, amikor én is fejjel megyek a falnak. A confringoja lenyűgöző telitalálat volt – személyesen is egy kedvenc átkom, bár az augusztusi akromantula vadászat (bár inkább mészárlás) óta nem kellett használnom azt élesben.

- Titkon remélem, a következő próbán nem lények ellen kell majd küzdeni. - szó sincs arról, hogy a lényeket sajnálnám, de nem igazán tudom hova tenni az ilyen jellegű feladatokat. Se a közönség, se a bírák nem arra kíváncsiak, hogyan tudod legyőzni őket, de közben mégis az a feladat, hogy győzd le őket. A mai kor különben érzékenyebb a lényekre. Pár száz éve még nem okozott gondot a Tusa bajnokainak, hogy ténylegesen párbajt vívjanak velük.

- Meg azt is, hogy leállnak a csalást feltételező bekiabálásokkal. Nem mi tehetünk róla, hogy nehezebb dögöt kaptál, mint a többiek. - jogosan kérhetem ki magunknak némelyik roxfortos diák viselkedését. Értem én, hogy nem tetszik a pofám, de semmilyen befolyásunk nem volt arra a kerékre. Bármikor kiállnék bármelyik lény ellen arról a kerékről, hogy ezt bizonyítsam, még akkor is, ha meghalok benne. Szerencsére a legtöbb roxfortos diák normális, és csak pár hangos kölyök hisztije az egész.

- Október óta nem láttalak seprűn titeket. Mikor lesz a következő meccsetek? - Annie-éknek most volt mérkőzésük, a Mardekárt viszont nem tudom. Annyira nem követem, nincs rá kapacitásom. Azután pedig, hogy tavaly elutasítottam Smackhammeréket, már biztosra tudom, hogy nem kviddiccsel akarok foglalkozni. Az O’Hara név persze már akkor ismerősen csengett, amikor még semmit se tudtam Connorról, pedig a brit csapatokat nem igazán követem.

Solace nyomában

set


2006. 01. 13.

to: Mr. Barbon

Tisztán láttam, hogy a jelenlétem feszélyezi Solace-t, de ez ellen semmit nem tehettem. Neki akartam segíteni... meg persze el kellett látnom a munkámat.
- Öhm… értem... - mondtam kissé zavartan, mikor közölte velem, hogy a Barebone-ok halottak. Ahogy leültünk és rákérdezett, hogy mit szeretnék tudni, nem kellett elgondolkodnom a válaszon, elvégre a kérdések már megvoltak a fejemben.
- Őszintén szólva szeretném, ha a saját szavaival mondaná el, hogy ki is Solace Barbon valójában? Hogy milyen nézeteket vall, kik a fontosak számára? És adott esetben kiket védelmez? - gondoltam itt az anyjára, akiről természetesen tájékozódtam.
- Nézze, Mr. Barbon, én a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy méltánytalan támadás áldozatává vált, és hogy amit abban az öhm… szégyenletes cikkben leírtak magáról és a felmenőiről, az biztosan erősen túlzó, vagy egész egyszerűen merő hazugság... de sajnos nem az számít, hogy én mit gondolok. Úgy vélem, meg kéne győznünk a brit és az amerikai varázslótársadalmat is arról, hogy maga egy ártalmatlan, tehetséges diák, aki ugyanúgy megérdemli a szimpátiát és támogatást, mint bármely másik bajnok, származástól függetlenül - utaltam itt Miss Bate-re is, akit történetesen szintén a származása miatt bántottak. Valahogy a Trimágus Tusa felszította az eddig a felszín alatt lappangó indulatokat, és azokat az undorító előítéleteket, amik évszázadok óta nyomták a varázslótársadalom lelkét.
- Hallottam, mi történt az édesanyjával... rettenetes, hogy elbocsájtották... - idéztem fel a történteket, amelynek úgymond jó vége lett, hiszen visszavették, de ezt a méltatlanságot nyilván nem felejti a család.
- Tudja, magam is mugli származású vagyok... tisztában vagyok vele, milyen, ha az ember úgy viseli a homlokán az előítéleteket, akár a rivallót. Maga nagyon bátor, hogy mindezek ellenére mugli származású partnerrel jelent meg a bálon. Szerettem volna kifejezni, mennyire bátor lépésnek tartom ezt! - mosolyogtam rá Barbonra, remélve, hogy nem akasztom ki a közvetlen hangnememmel. Mindig is kissé távolságtartó személyiségnek tűnt nekem, így a stílusom talán kissé túl direkt lehetett neki, ennek ellenére nem léptem hátra képletesen, ez szinte sosem volt rám jellemző. Ahogy végigpillantottam a nagyteremben táncoló sokaságon, eszembe jutottak azok az események, amiket megéltem itt, amíg roxfortos diák voltam. Bár sajnos a Tusát magát nem volt szerencsém átélni, elvégre az 1994-es újraélesztés előtt sokáig elmaradt a nagyszabású rendezvény, de azok a halloweeni és karácsonyi partik, amiken önfeledt hangulatban szórakoztunk, erre a napra emlékeztettek. Hatodéves koromban Dumbledore professzor meglepett minket egy Walpurgis lányai koncerttel Halloweenkor, ami örök emlék maradt számomra... Akkor még nem vállaltam fel a háztársnőm és barátnőm, Freyana iránt érzett szerelmemet, de már érezhetően kialakulóban volt köztünk valami.. ő volt az első lány szerelmem, és mellette vállaltam fel az identitásomat apám előtt, aki nagyon tapintatosan és kedvesen fogadta a hírt. A tanév végén, a nyári szüneten meg is hívta hozzánk Freyanát, aki csodásan érezte magát nálunk. Fogalmam sem volt, hogy az lesz az utolsó olyan nyár, amikor még apám életben lesz... A keserédes emlékek egy pillanat alatt suhantak át a tekintetemen, hogy aztán ismét arra az egy személyre koncentráljak, aki a mai estén igazán számított: Solace-ra.

Goodbye

smile

A z órák után visszajössz a buszba. Veszel egy hosszú fürdőt, pihensz kicsit, aztán felveszed a dísztalárod és magadra öltöd ember álarcod és a legszebb mosolyod. Üdvözlöd az összes barátodat, beszélgetsz kicsit mindenkivel, akit kedvelsz, és előadsz egy hihető kifogást, miért maradtál ki napokig. Nem hiszem, hogy gondot fog okozni a kígyó nyelveddel, Malachi.
Igen, Solace Barbon.
És én pontosan így cselekedtem. Az órák után visszamentem a buszba. Vettem egy hosszú fürdőt, a plafont bámulva pihentem kicsit, aztán felvettem a díszruhám, ami csakis erre az egy alkalomra készült és magamra öltöttem az ember-álarcom és… egy mosolyt. Felesleges gondolatok terhe nélkül cselekedtem, mert irányt adtál, Solace Barbon. Pálca nélkül szórtad rám az átkot, ugyanazt, ami a mocsár mélyére csalogatott minket, ami olyan iszonytató dolgokra sarkallt és amiért úgy megvetettél. Most mégis te vetted át az uralmat, tessék, végre parancsaid szerint cselekszem és nem ez lesz az egyetlen alkalom. Már nem kell sokáig elviselned a látványom.
Fáj a lélegzet. Fáj minden lépés, ami a nagyterem felé visz. Hunyorgok a csillagok szikrázó fényétől, ami kísér, máskor bizonyosan szépnek találnám. Máskor megállnék, megcsodálnám a díszletet, ámulnék a kreativitás és fáradságos munka érzéki elegye felett. Most fel se nézve teszem meg az út maradékát és emlékeztetem magam, hogy vegyek levegőt. Fáj.
Nem érkezem se túl korán, se túl későn, feltűnéstől mentesen lépek be a bál helyszínére. Nagyot nyelek, de torkom sivatagként porzik. Körbenézek, mert így illik, kékjeim a mennyezeten keringő csillagképein nyugtatom pár pillanatig, mert így illik. Mert mi másom maradt volna mostanra, mint amit egészen kisgyermek korom óta vertek belém? Az illem a fegyverem és pajzsom ma este egyaránt. Nehezen ösztökélem lábaim újra munkára. Mintha térdig érő sodrásban gázolnék, áramlattal szemben. Arcomon mégsem látszik az erőfeszítés, ajkaim mosolyra húzom közben, büszke lehetsz rá, Solace Barbon, pontosan olyan, mint amit megköveteltél tőlem. Bőröm kényelmetlenül feszül alatta, de meg nem rezzen. Az asztalokat elérve veszek magamhoz egy poharat, de meg se nézem mi van benne, egyáltalán nem lényeges. Napok óta mindennek por és hamu íze van a számban.
A falnak dőlök és a gyülekező embertömeget figyelem. Látlak titeket Vi és Varv, más körülmények között talán pír szökne az arcomra a ruháitok láttán - vagy épp annak hiányától. Most csak arcotok figyelem, a felháborodást, majd a beletörődést. Kár, hogy olyan hamar fújtok visszavonulót. Még nem volt alkalmam elmerülni igazán a közös emlékekben. Tekintetem elmereng, míg meg nem állapodik rajtad, Gemma. Gyönyörű vagy abban a ruhában és O’Hara mellett… csak úgy sugárzol. Fájdalmasan dobban szívem és bevallom, ez meglep. Azt hiszem, már nem lesz alkalmam elmondani neked, hogy mennyire hálás vagyok. Akkor este megmentettél önmagamtól, csendet teremtettél számomra a zajongó világomban. Remélem boldog vagy. Remélem jó lesz hozzád. Ishida. Szemöldököm kissé megemelkedik, ahogy belépsz a lányok társaságában. Úgy tűnik, rajtam kívül mindenki képes a fejlődésre, képes túlszárnyalni önmagát. Tisztellek érte. Élodie, köszönöm, hogy gondoltál rám, hogy ha csak rövidke alkalmakkor is, de otthon-ízt hagytál lelkemben a klubtalálkozók alkalmával. Ó, Daphné. Vajon még most is boldog befejezést remélnél, ha rám néznél? Én a magamét is neked kívánom. Fuentes. Látom, sikerült elhívnod a tökéletes szőke, európai lányt. Kívánok csodás estét és köszönöm, hogy mindig méltó ellenfél voltál a pályán. Annie és… Solace Barbon.
Összeszorul a torkom és képtelen vagyok figyelemmel kísérni a bevonulásotok. Annie, neked olyan sok mindent köszönhetek. Miattad hittem még a fényben ezen a rideg helyen is. Miattad azt éreztem, hogy élek, hogy örömmel dobban a szívem. Egy másik világot nyitottál meg előttem, ami színes és szagos, ami telve van élményekkel és hajmeresztő kalandokkal. Vajon meg fogsz tudni bocsátani? Vajon feltűnik majd egyáltalán a hiányom? Hiány lesz egyáltalán? Nem szeretném, ha könnyeket hullajtanál értem, nem érdemlem meg. Ha egy dolog bánt, az az, hogy tőled nem tudok tisztességesen elbúcsúzni. Többet érdemelnél, mint üres szavakat egy fakó pergamenen.
Solace Barbon. Valamiért képtelen vagyok megállni, kékjeim rád vezetem, de nincsenek már felesleges gondolataim. Szívem az egyetlen áruló, fájdalmat spriccel a tagjaimba és megint úgy érzem, hogy fuldoklom. Némán, mosoly-maszk mögött, egyedül. Ahogy kérted. Azt hiszem, engem illetett volna az utolsó kívánság, mégis a tiédet teljesítem. Ellököm hát magam a faltól és elsőnek Sullivan mellé csapódom, hogy kígyó-nyelvemmel beszélgetésbe elegyedjek.
Összemosódnak a képek, egybeolvadnak a szagok és a hangok. Mintha valaki megérintené a karom, de már nem tudom kihez tartozik a kéz. Érzem, hogy mozog a szám, hogy szavak érthetetlen halmaza hagyja el azt. Torkom belesajdul a nevetésbe, felkavarodik hamis mivoltától a gyomrom. Mégis szélesebbre húzom a mosoly-álarcot, fájdalmasan feszítem ajkaim, hogy ne lássa senki, hogy Thaddeus Maddock által kigondolt öltöny-költemény gúzsba köt, leégeti a bőrömön, egyenesen a csontjaim forrnak már alatta. Hogy ne lássa senki, hogy kékjeimben már nem csillan meg a csillagok fénye, hogy én magam váltam fekete lyukká és önmagam emésztem el. Már nem tart soká…
Ott vagyok, míg tartanak a beszédek. Ott vagyok a vacsora alatt, tányéromon ínycsiklandó ételek, mégsem bírok egy falatot se letuszkolni a torkomon. És ott vagyok, mikor a fények elhalványulnak és a terem közepére vonultok. Sötét derengés von védelmébe, így lejjebb eresztem a mosolyom is, pihentetem kicsit az arcom. Nem akarlak bámulni, mégis megteszem. Nem kapok levegőt. A szívem tépném a helyéről és erőnek erejével csitítom a kéretlen gondolataim. Mégis tapssal jutalmazlak. Mert. Így. Illik.
A keringő zenéje elhal, újabb lép a helyére és a terem mintha új életre kelne. Nincs már maradásom. Eleget tettem minden kérésnek, ideje végre a saját óhajomért tennem. Talán életemben először. És utoljára.
Vigyázzatok magatokra.

Forever,

Malachi

[- Az a cikk igazat írt, Ms. Jadisland.]

Threshold Waltz

2006. január 13. péntek 21:30 körül

Gwendolyn P. Jadisland

Inkább ő faggasson engem, mint Vitrol. Legalább kellemesebb ránézni, és a kiejtése is sokkal szebb. Bár a mi iskolánk delegációjának tagja, én azért biztos vagyok benne, hogy brit, talán épp itt tanult ezen falak között. Talán meg fogom tőle kérdezni. Ettől függetlenül maga a bál és az ezzel járó dolgok nem is jöhettek volna rosszabb időzítéssel, vagy még inkább, más dolgok várathattak volna magukra kissé, mielőtt végrehajtják azt a káoszt, amiből most rezignált arccal próbálok kievickélni úgy, mintha mi sem történt volna. Fél órája még kiszúrtam őt is. Azóta nem láttam – talán az udvaron beszélget az egyik hamis barátjával. Talán hazament.

Mindegy, nem is érdekel. Teljesítette a kötelességét. Megszűnhet létezni.

Féltem, hogy politikába torkollik az egész. Mióta Amerika rátette a kezét a rendezvényre, nem csak a kapitalizmussal, hanem az ideológiákkal is megfertőzte. Tudom, hogy azért kaptam annyi pontot Chaitól, mert azt az ideológiát akarják láttatni bennem, amit Morrisnak kellett volna képviselnie. Tudom, hogy azért rontotta le Delacour pontjait, mert vélaszármazék, elfajzott entitás az ő szempontjukból, nem ember. Tudom, hogy Vale azért kapott olyan kevés pontot, mert a szülei varázstalanok, és ő nem több, mint egy sárvérű a szemükben.

Csak azért én kaptam tőle a legtöbb pontot, mert nem volt más, aki képviselhetné őket. Fél éve talán még imponált volna, de bassza meg, mire volna az jó? Én nem akarom, hogy ártsanak ezeknek az embereknek.

- Az a cikk igazat írt, Ms. Jadisland. - elég közvetlennek tűnik, de még sem fogom letegezni addig, amíg azt kifejezetten nem kéri. Karjaimat összefonom mellkasom előtt, a testbeszédemet nem is figyelem. Nekem nincs olyan családom, akik beverték volna ezeket a fejembe gyerekkorom óta. Nem vagyunk híresek, nem vagyunk gazdagok – legfeljebb a felmenőim lehetnek hírhedtek, de ők már rég por és hamu. Nem léteznek többé.

- Nem lehet megmondani, hány varázsló és boszorkány vére tapadt a kezükhöz közvetlenül és közvetetten egyaránt. A bűneik a mai napig hatással vannak az amerikai mágustársadalomra. A Rappaport-törvény meg se születik, ha a Barebone-ok nem üldözték volna akkora megszállottsággal a varázshasználókat. A Roxfortban talán nincs akkora hangsúly a mi történelmünkön, főleg, ha egy unalmas szellem untatja a diákokat oktatás címszó alatt. Az akcentusából feltételezem, hogy ide járt és ismeri Binnst. Elnézést, ha rosszul gondoltom. Nálunk viszont mindenki ismeri a scourerseket. Mindenki tudja, milyen károkat okoztak. - aminek pedig én iszom meg a levét. Novemberben kaptam néhány rivallót pár kedves honfitársunktól, és biztos vagyok abban, hogy több ezren gyűlölnek ezért.

Elég lehetetlen az, hogy Yaxley-ék ennek ellenére engem kívánnak a Tusán a vértisztasági nagykövetükként látni, főleg azt tekintve, hogy anyám magnixok gyermeke. A legrosszabbaké, a legaljasabbaké, akik meg is ölhették volna, amiért boszorkány, de mégis csak magnixok gyermeke. Ezt pedig nem átalltak figyelembe venni akkor, amikor azt mondták, többé nincs rá szükség, elmehet.

- Ön elég jól informált. - bár ezt nem hozta le egyetlen cikk sem, nem tartották fontosnak, vélhetően azért nem egy olyan dolog, amit ne lehetne könnyen kideríteni. Igazságtalan és méltatlan az, ahogyan anyámmal bántak, ő sokkal többet érdemel, és sokkal többet áldozott azért, hogy ott legyen, ahol. Ostoba voltam és naiv, amiért azt hittem, anyám ezen kívül áll, hiszen nekik dolgozik, és épp annyira érdeke távol maradni a magnixoktól, mint bárki másnak, hiszen ők kivetették magukból, megszabadultak tőle. Ha tehetik, meg is ölik. Anyám ennél jobbat érdemel.

- Hmm… - nem is tudom, mit kéne válaszolnom az önbevallására. Azok alapján, amit a britek varázslóháborújáról olvastam, néhány éve ez egy halálos ítélet lett volna. Talán a háború miatt jött ő is az Államokba. Nem érzem helyénvalónak viszont, hogy a magánéletéről kutakodjak. Minden bizonnyal rettenetes újságíró lennék. Egy rövid pillanatra ismét Annie-re nézek, ahogyan az egyik barátnőjével táncol. Kedvelem, még tetszik is, de a hét elején történtek után nem hiszem, hogy tényleg ráhajtok. Nem teljesen találom most önmagamat. Ettől függetlenül a biztonságát szavatolnom kell, és azt is, hogy egész nap jól érezze magát.

- A származásának semmi köze ahhoz, hogy elhívtam. - ez nem teljesen van így, kicsit fel akartam baszni Morrisékat. Szerintem sikerülni fog. De tényleg kedvelem a lányt. Elég kevesen vannak, akik őszintén és mindig képesek kedvesek lenni velem, és még kevesebben, akik mellett önfeledtnek és hétköznapinak tudom érezni magam. Tudom, hogy egy kicseszett weirdo vagyok, éreztetik ezt velem eleget. Nem segítenek a Próféta magányos farkas megnevezése sem, aki a pincehelyi alkímia laborból kerüli a napfényt. Nyilvánvalóan fogalmuk sincs a szociális életemről. Nincs sok barátom, de a barátok nem csokibéka kártyák, és nem attól lesz jobb, ha több van neked.

Különben is, akinek mindenki a barátja, annak tulajdonképpen senki sem a barátja.

- Én nem akarok senkit meggyőzni, Ms. Jadisland. - leengedem a karjaimat, és felegyenesedek a széken. Nem hiszem, hogy bárkit meg tudnék győzni bármiről. Az efféle játszmák Maddocknak valóak, de mostanában ő sem csinálja ezt túl jól.

- Nem akarok hiteltelen lenni, nem én vagyok az embere ebben a politikai harcban. - öngól lenne az én arcomat tűzni egy ilyen kampányra. Van erre jobb is, alig pár karnyújtásnyira. Mintha az előbb Valet láttam volna a barátnőivel táncolni. A fejemmel bökök is Vale felé. Talán őt kéne kérdeznie, ha arcot keres, amit a zászlóra tűzhet. Az meg teljesen mindegy, hogy a sajtós mit ír le rólam, mivel dicsér, hogyan forgatja a szavakat. Végérvényesen vagy a Barebone-ok miatt ítélnek meg, vagy Yaxley szenátor miatt, vagy azért, mert olyan vagyok, amilyen.

- Solace Barbon egy freak. Egy kellemetlen alak, talán a szíve is romlott.. Egy paranoid, antiszociális különc, aki a legjobban más különcök között érzi a legjobban magát. Azért viszolyognak tőlem egyesek, és keresik a társaságom mások. - hát nem könnyítem meg a dolgát, de nem fogok hazudni neki. Aztán most vagy elmenekül innen, hogy soha többé ne lásson, ha nem muszáj, vagy itt marad és további kérdéseket tesz fel.

Just learn to notice the different colors of the stars

2006.01.13.
Péntek, este 8 körül
Gems, Connor, Solace

Sosem voltam még bálon, csak olvastam róluk - és az, hogy most részt vehetek egyen jómagam is, egy rendkívül izgalmas élmény. A hangulat, a díszletek, a többiek csodaszép ruha-, smink-, és hajkölteményei lélegzetelállítóak. Azonban hiába telíthetné túl az újdonság varázsa az érzékeimet, elég egyértelmű, hogy a partnerem nem osztozik pozitív véleményemről. Szinte érzem vibrálni a feszültséget a levegőben, csak pontos okát nem tudom. Ahogyan azóta sem tudtam meg, miért éppen rám esett a választása. Mégis igyekszem minél elviselhetőbbé tenni számára ezt az estét, ha már rám esett a választása. Ha tudnék rá is ragasztani a saját lelkesedésemből, megtenném, de ez sajnos nem így működik - ezért inkább olyan dolgokról próbálom beszéltetni, amik eddigi benyomásaim alapján komfort témáknak bizonyultak számára - ergo az otthona és a családja. A szűk családi kör, még véletlenül sem a Barebone örökség - arra és arról emlékeztetni és faggatni fogják szegényt mások eleget. Igyekszem legalább ezen az estén már-amennyire megóvni ettől. Lelkesen bólogatok neki, miközben egy újabb falatot juttatok a számba. Bár nem vagyok egy nagy földrajzguru, de nyáron még utánanéztem, mennyi az Egyesült Államok és Anglia közötti időeltolódás - hát na, lehet valakit elkapott a hév és a "szőke herceg fehér lovon" szindróma. De csak lehet. És mára már igencsak lehűltek a kedélyek... és egészen felforrósodott máshol, most meg... hát vissza az eredeti tervhez: 13 macska. Azonban elég gyorsan szaladnak össze a szemöldökeim, ahogy csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy az édesanyját hirtelen kirúgták, majd amint a Tűz Serlege kiválasztotta ugyanilyen hirtelen vissza is vették. Véletlenül a falat végét félre sikerül nyelnem, de igyekszem a lehető legvisszafogottabban megfulladni, számat a kezem mögé rejtem, közben pedig a másik kezemmel egy pohár tökléért matatok. Amint a krízist elhárítom, megköszörülöm a torkom és közelebb hajolok hozzá. Azért be kell vallanom, ennek tudatában rosszul érzem magam és akarva-akaratlanul is aggódni kezdek - és nem csak miatta.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet volt, Solace...? - nézek rá kissé riadtan. Eddig talán nem voltam hajlandó felfogni, hogy az amerikaiak egy része legalábbis más ideológiai felfogást követhet - potenciálisan olyat, amelyben az én származásom már a jóízlés határain kívül esik. Biztos vagyok benne, hogy nem kell fejtegetnem, mit is nem tartok annyira jó ötletnek, ahogyan mélyen a zöldjeibe pillantok. Nem szeretném, ha amiatt, mert elhívott engem bármi negatívum érné akár őt, akár a családját - érzem a kis gombócot formálódni a torkomban és a gyomrom görcsös összerándulását...

- Micsodát? - kérdezek rá reflexesen, ahogyan érdeklődve nézem, mit keres ennyire. Elképedve pislogok a kis lila dobozkára, ahogyan átveszem tőle, majd vetek rá egy kérdő pillantást. Miért is kapom? Hiszen meg sem érdemlem. Nem is adtam neki semmit, amivel kompenzálhatnám azokat a gesztusokat és ajándékokat, amiket eddig adott. Mégis a kíváncsiság nagy úr, én pedig könnyen elcsábulok, úgyhogy felnyitom a dobozka tetejét és teljesen elképedek. Már el is feledem minden kivetésem és ellenkezésem, ahogy megpillantom a kékes-lilásan csillogó okkami medált a vékony láncon. Teljesen leesik az állam, ahogy felváltva pislogok rá hatalmasakat, meg a nyakláncra. A szavak teljesen cserben hagynak, és igazból magam sem tudom miért azt reagálom amit, miért hajolok oda és adok egy puszit az arcára köszönetképp. - Solace, ez csodálatos! Te készítetted? - végre valami mosolyféle is utat talál az ajkaimra. Előtte csak egyvalakitől kaptam ékszert... Ophi minden tanácsa ellenére az a kis karkötő most is a kezemen díszeleg. Az ujjammal óvatosan végigsimítok a fém okkamin, mielőtt visszanyújtanám neki. - Megtennéd, hogy... - Hátat fordítok neki és óvatosan felemelem a hajam, amit Ophelia nagy gonddal készített el. Állítólag nagyon tartós, de igyekszem vigyázni rá, ki tudja...
Miután az ékszer a nyakamba kerül még azt nézegetem teljesen megbabonázva, és nagyon remélem, hogy csak elkezdték fűteni a termet és azért van melegem, nem valami más miatt...
- Nagyon szépen köszönöm, ez... tényleg gyönyörű! Tehetséges vagy! - nem is értem magam és a reakciómat, de szerencsére a nyakék kis medálját kézbe véve ámulok és bámulok rajta még egy sort, így nem igazán veszem észre a közeledőket, csak mikor már megérkeznek.

- Aaaw, sziasztok! - köszöntöm őket mosolyogva, Connornak is integetek kedvesen. Szélesen vigyorgok Gemmára és ameddig a fiúk kezet fognak, addig mi is megejtjük a mi kis "titkos" kézfogásunkat. Kicsit azért meglepetten pillogok vissza Gemmára, hogy ez mégis most mi, hát tudnia kéne nagyon jól, hogy Harafira all the way. Semmi sem ragadt rá mellettem a lassan hét év alatt?! Próbálom az arcmimikámmal egyértelműek kommunikálni felé, hogy magyarázatot várnék, afelett pedig ügyesen elsiklom, hogy ő is. nekem nagyon nincs miről magyarázkodjak ugyebár.

- Ó, valóban. Milyen jól összeöltöztetek...! - járatom szemeim hármukon, mert még Connor is zöldben feszít, én meg kilógok a sorból itt a kékemben. De legalább az okkami nyaklánc megy hozzá!
Igazából ameddig beszélgetnek, gyorsan végigpásztázom a nagytermet a tekintetemmel, integetek is pár ismerősnek, akikével találkozik pillantásunk és eddig ne köszöntönk volna egymásnak. Malnak is intek mosolyogva, de... de... Összeszorul a szívem.

- Hm? Ja, nem, nem dehogy van miért izgulni! A lényeg az, hogy jól érezzük magunkat! Ha valakinek pedig nem tetszik, akkor... ugabuga! - benyúlok a gyümis tálba és egy banán akad a kezembe. Érdekes választás, de egy vállvonással fejtegetni kezdem és úgy figyelek tovább ártatlan kiskutya szemeimmel. Figyelem az arcokat, majd felkuncogok.

- Úgy látom, hogy nem igazán gyakorolt ez a kedves kis páros a keringőre. De tényleg ne aggódjatok emiatt, szupi lesz minden. Ameddig követitek a zene ritmusát és egymást, addig baj nem lehet! - ezt főleg Connornak címzem, akinek az arcából a nyitótánc említésére elég hamar kiment a szín. gyorsan nyújtok neki egy csokis sütit is, nehogy itten elájuljon szegény. Ahhoz még túl korán van és túl keveset ittunk - én mondjuk még semmit, de nem is az ivás a probléma faktor általában nálam, ameddig tündérporral meg nem kínál valaki. Akkor kriminális leszek, azt most igazán nem kéne - és itt vissza is térnek az aggodalmaim, ahogy Solacere pillantok. Én igazán próbálok finom úrihölgynek tűnni, hogy ne égessem be az alapnál is jobban - a származásomról sajnos nem tehetek, ez van, ezt kell szeretni, vagy nem szeretni, de tényleg - már ígyis elnyomtam vagy három büfit. A ruha is olyan, hogy ápolja és eltakarja a foodbaby-t ami a sok zabálástól már gyönyörűen látszana egyébként. Inkább harapok egyet a banánból. Solace közben átveszi a beszélgetés fonalát. Nagyon gondolkodom azon, hogy kicsit félrevonjam Gemset, hogy magyarázza már meg ezt az egészet, mert megöl a kíváncsiság. Figyeltem őket vacsora alatt, és elég egyértelmű a kémia. Kicsit elveszettnek érzem magam, pedig shipping terén eddig azt gondoltam verhetetlen vagyok. Mondjuk... úgy fest Connor sajátja az Enemies to lovers trope.
Ameddig válaszolgatnak a feltett kérdésekre, addig én elnézelődöm a teremben. Megakad a szemem egy egészen különös sitykán, ami körül bolygók kerengenek.

- Hmmm, lehet én vagyok ízlésficamos, de... mi az a süveg? - biccentek a kérdéses tag felé a fejemmel, mindennemű gúny nélkül. - Ha már ruházat... titeket mi ihletett meg a báli ruházatotok kapcsán? - kérdezem tőlük kedvesen.

[Anne-Rose Tuffin, Connor O'Hara és Solace Barbon]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Anne-Rose Tuffin, Connor O'Hara és Solace Barbon

2006. január 13., 20:00 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

Éreztem Connor feszültségét még akkor is, amikor csak sétáltunk odafelé. Azonban most úgy éreztem, kizökkenteném őt a felkészülési fázisából, ha nekiállnék szövegelni és megnyugtatni, amit nem akartam, szóval csak kicsit közelebb maradok hozzá, hátha a közelségemből erőt tud meríteni. Úgy tűnt - a mai este legalábbis mindenképpen- , hogy jó hatással volt rám a lénye és a személye. Ahogy itt üldögélünk a másik két emberrel, teljesen jól érzem magam, pedig az elején tartottam attól, hogy esetleg kínos lesz. Jó, nem azt mondom, hogy minden olyan simán csúszik, mint egy jó sör, de mondjuk, mint egy közepes kerítésszaggató. Fogalmam sincs, hogy magától-e vagy tényleg számított a pillantásom vagy a jelenlétem, de kezdeményez és magamat is meglepve rendkívül meg voltam hatva. Connor O'Hara egy társas szituációban kezdeményezett. Csak szélesen elmosolyodtam erre a gondolatra, s majdnem támogatóan végigsimítottam a combján az asztal alatt, de még időben realizáltam, hogy jelen helyzetben ez nem hogy segítene, de még rontana is. Meg aztán... Mégis mit gondolna rólam?! Pedig eskü csak jelezni szerettem volna, hogy észrevettem a próbálkozását és csak így tovább.

Szerencsére a másik kettő is igencsak kedvesen fogad minket, így nem bánom meg, hogy jöttünk hozzájuk. Vigyorogva eltoljuk a rendkívül titkos köszönés-pacsinkat Annieval, amíg a fiúk nagyon hivatalosan kezet fognak. Hát, igen, lehet, egy fokkal komolyabbnak kellene lennünk? Valahogy egymás mellett a lánnyal mindig olyan nehéz volt, de pont ezért volt mindig felszabadító mellette. Shajj, látom Annie pillantását, pedig ő már tudott erről, csak úgy tűnt, nem elégedett meg a részletek hiányával, szóval csak intek neki, hogy majd elmondom, de talán ő is belátja, hogy nem Barbon és főleg nem Connor előtt érdemes erről beszélgetnünk. Meg talán azt ő is érzi, hogy rendkívül furcsa lett volna, ha Connor Zafival jönne a bálra, mikor egy értelmes beszélgetésük nem volt még, ahol nem egymást rugdosnák legalább verbálisan. Sugárzóan rámosolygok Barbonra, egyébként ő sem a szavak embere, szóval tőle is jólesik a bók.

- Köszönöm szépen! - mondom neki őszintén. - Ti sem panaszkodhattok ám! - nevettem rájuk. Még nem esik le, mennyire is hasonló a ruhánk valójában, pedig Annie is megjegyzi. Ahogy a tánc kerül szóba, érzem magamon Connor pillantását, szóval ránézek én is egy kicsit és küldök felé egy megnyugtató pillantást: "Szard le, kurva jók leszünk!" Ez az üzenetem és így is éreztem. Barbonék válasza nem éppen segít azon, hogy a saját kételyeinket eloszlassuk, de igyekszem mindent megtenni. Na, jó, Annie mondandójának második fele az egészen támogató, szóval kapaszkodjunk abba. - Hm, nem, mi nem próbáltunk! - vallom be töredelmesen halkan felnevetve, majd meglököm O'Hara vállát. - De hát, ez minket nem hátráltat, igaz, Connor? Jó lesz ez, ahogy Annie is mondja! - mondom és hát Annie milyen aranyos már, hogy még sütit is ad. Annyira tudtam, hogy ez a páros lesz a tökéletes választás. Ha Connor mellettük nem tud felengedni kicsit, akkor sehol, de bíztam benne és a ma este tanúsított viselkedése alapján nem is izgultam annyira miatta már. Van egy olyan érzésem, hogy Annie is hasonló cipőben jár, mint én: ő is kicsit lejjebbi szintre sorolná magát, nem éppen egy olyan személynek, aki egy bajnokot kísérhetne, szóval ő is beleadott mindent, hogy méltó párja lehessen a srácnak. És Merlinre, tudtam, hogy Annie mennyire tud igyekezni ilyen helyzetekben, szívét-lelkét beleadja, hogy jól süljön el minden. Csak azt nem realizálja, hogy már csak azzal, hogy így állt hozzá és ennyire próbálkozott, azzal már bőven "méltó" volt a helyére. Na, nem mintha azelőtt nem, de ezzel még jobban kiemelkedett, mint egy kis angyal.

Utána Solace válaszol O'Hara kérdésére, figyelmesen hallgatom őket. Bevallom, annyira szorosan nem követtem az eseményeket. Mármint kint voltam végül a próbán, mert Tetsut is elrángatták Heráék, szóval nem kellett szórakoztatnom a Gyengélkedőn (pedig az lett volna az eredeti terv), de azelőtt annyira az foglalt le teljesen, hogy a legjobb barátomnak komfortot és támogatást nyújtsak, hogy akarva-akaratlanul orroltam meg kicsit én is az egész eseményre. Hülyeség volt, tudom, pláne hogy nem is tudatos. Azért a próbán végül kint voltam, szurkoltam a sajátjainknak, de most nem bántam, ha van egy kis fejtágítás, mi is történik mostanság ezzel kapcsolatban.

Érzem, hogy most a Tusa és főleg a kviddics téma miatt előreengedhetem O'Harát. Előzőről tud nyilatkozni, utóbbi pedig a komfort témája: nincs is jobb lehetőség arra, hogy kicsit lelazuljon és megeredjen a nyelve, ha a téma fekszik neki úgyis. Szerintem Barbonnal úgyis jól elbeszélgetnének erről, szóval csak vetettem egy rövid jelzésértéű pillantást a csékára, majd hátradőlök kicsit, ezzel jelezve, hogy övé a terep, teljesedjen ki, majd visszaveszem, ha megint olyan a téma, amivel elakadna. Magamat is meglepem, milyen simulékonyan megy ez az egész közöttünk. Azt hittem, nehezebb lesz, darabosabb, feltűnőbb. De minden olyan természetesnek hat mellette, hogy egy pillanatra össze is zavarodom, honnan jön ez a fene nagy összhang. Érzem, hogy most a fiúk egészen össze tudnának hangolódni, AnniPannit meg megöli a kíváncsiság (bár, hogy mire fel vagy miért, azt nem tudtam), szóval szememmel jelzem neki, hogy amíg a kviddicsről beszélgetnek, addig menjünk el italért.

- Mindjárt jövünk, hozunk valamit inni! - mosolyogtam a fiúkra, szememmel kérdeztem O'Harát, hogy kell-e neki is, mert akkor viszem a poharát. Nem gondoltam, hogy bepánikolna, hogy egyedül marad Barbonnal, elvégre töltöttek már közösen időt együtt. Annie drága, olyan lelkes lett, majdnem fel is borult, ahogy felállt, csak horkantva kinevetem, csak a szoki, de azért megragadom a csuklóját megszokásból, hogy ne essen el, majd elindulunk. Ahogy hallótávolságon kívül kerülünk, tudom, hogy le fog támadni, szóval felsóhajtok és megelőzöm. - Mit szeretnél tudni?

- Tudod jól, hogy mit szeretnék tudni! - néz rám elképedve, de igyekszik csak halkan kiborulni.

- Nem! - forgatom a szememet mosolyogva. - Konkrétabban, ha kérhetem!

- Aaargh, megölsz Gems! Most mi van köztetek?! Egyik nap még megy a gyilok, másik nap ilyen távoli haveri a viszony, aztán meg... EGYÜTT BÁLOZTOK! - hirtelen kap észbe és a szája elé kapja a kezét, ahogy én megint jót kuncogok rajta. - Mi ez az egész? Te és Connor...?

- Imádom, hogy ilyen lelkes vagy! - nevetek rá, majd kicsit elgondolkodom, visszafordulok, nézem őket. Végigpörgetem a fejemben a dolgokat. - Hirtelen felindulásból hívott el, de ezt tudod már... Jaj, ne már, nincs semmi köztünk! - méltatlankodom, de azért felvillannak az eddigi események és egyre inkább úgy érzem, hogy valami mégis van. Nem lehettünk ennyire összepasszolóak, nem mehetett minden ennyire simán, nem lehettünk el ennyire lazán csak úgy. Mármint régen sem különböztünk annyira, de én sokszor kiégtem rá és fordítva. Most sokkal... Megértőbbek voltunk egymással, mintha sokkal jobban látnák egymást, mint eddig valaha. Heh, egyszer csak megérik az ember ilyenekre is, mi? Durva. - Nagyon jól érzem magam vele - rántom meg a vállam végül. Csak felvonja a szemöldökét, szerintem azért hülye lenne nem sejteni valamit, de tudod, mit? Sejtsen csak, nem zavar. Úgysem lesz semmi belőle, csak egész egyszerűen érettebbek és felnőttebbek vagyunk egymással, nem kiskölykök, akik automatikusan leugatják egymást. Meghallgattuk és megláttuk a másikat, ennyi.

- Ennek örülök. Remélem, minden jól alakul… - mondja végül.

- Hát, én is, Annie - sóhajtottam, mert tényleg annyira jó volt most minden, hogy nem szerettem volna, ha elszaródik valami. Ő maga sem tudja, honnan jön, de megsimogatja a vállamat, majd gyengéden átölel. Nem mond semmit, én meg értek mindent, ennyi. Szorosan visszaölelem nevetve. - Imádlak, mondtam már? - adtam egy hirtelen puszit az arcára.

- Hmmm…. talán nem elégszer! - mosolyog nagyon a puszimon.

- Mindenképpen felírom magamnak, hogy többet mondjam! - kacsintok rá.

- Szóval, mennyit ittatok idáig? - néz rám sokkal vidámabban.

- Hm? Heh, mielőtt jöttünk volna, ittunk egy-két felest, egyelőre ennyi. Nyitótáncra kínos lenne bebaszva menni, nem? - vigyorogtam, ahogy újratöltöttem a poharat. - Naaa, és veletek amúgy mizu? - lököm meg a vállát.

- Mizu lenne? - néz rám értetlenül.

- Hááát, hogy jött, meg mizu veletek? Hogy érzitek magatokat?

- Hát ezt ne tőlem kérdezd. Megkérdezett, én meg igent mondtam, mert Eperke Siennával jött ugye - vonja meg a vállát. - Én eddig nagyon jól érzem magam, bár ha van kaja… ki ne érezné jól magát?

- Ez így van! - azt nem teszem hozzá, hogy mégis kitől kérdezzem, ha nem tőle? Azért Solacetól kicsit meredek lenne ilyet kérdezni... - Na, és milyen Solace Barbon kettesben? Jófej? Figyelmes? Tudtok miről beszélni? - kérdezem tőle, ahogy visszaindulunk.

- Mi az, hogy milyen kettesben? Ugyanolyan, mint amúgy. Na, jó, nem. Talán kicsit beszédesebb. Sőt, meglepően beszédes. Sistercheese, bárkivel el lehet beszélgetni, de szerintem aranyos. Nem is igazán értem, Sienna végtelen ellenszenvét irányába mondjuk… Bár mesélt dolgokat… - közben azonban visszatérünk, úgyhogy már ezt a gondolatmenetet nem tudja befejezni, csak jelzem neki, hogy azért ezt még majd folytatjuk. Lassan visszakanyarodunk a beszélgetéshez és Annie kérdésére megszólalok.

- Hm, engem az aurora borealis ihletett... Szeretem a zöldet, gondolom, feltűnt már, aztán abban vannak olyan színek, amik tökre passzolnak, északot is szeretem, imádom a hideget... Nem is lehetett volna jobb választás! - vigyorgok, majd ahogy hallgatom a többieket, leesik, hogy azért annyira hasonló a ruhánk Barbonnal, mert ugyanaz a tematika. Teljesen bepörgök, hát, ez mennyire király már és mennyi esély volt rá?!

- Hát, ez nagyon menő! Na, jó, ezt muszáj megörökíteni, hogy ugyanaz a témánk! - csapom össze csillogó szemmel a tenyeremet, majd megvilágosodom, mit kell tennem. - Hé, Solace, ugye jössz és készítesz velem egy mozgóképet, hogy ugyanaz ihletett minket? - nézek rá kiskutya szemekkel. Eskü Annietól tanultam! Remélem, belemegy, közben vetek egy kérdő pillantást Connorra, hogy ugye nem zavarja, ha öt percre eltűnünk és kettesben marad Annieval? Bíztam abban, hogy a lehető legjobb kezekben hagyom egyébként, én nem aggódtam, de ha O'Harának kényelmetlen volna a szituáció, akkor természetesen vele maradok egy büdös szó nélkül.

Bízom abban, hogy végül mégiscsak meg tudjuk oldani, hogy készítsünk egy képet, szóval ha valóban így lesz, akkor lelkesen felpattanok, most Annie helyett én vágódom el majdnem, ahogy beverem az oldalamat az asztal sarkába, sziszegve dörzsölöm a helyét, de el is engedtem már. Barbonnal indulunk meg a sarok felé, ahol lehet képet készíttetni, lelkesen be is állunk (vagyis én lelkes vagyok). Közel állok hozzá, de azt tudom, hogy ő nem nagy híve a testi kontaktnak, amit tiszteletben tartok, szóval semmilyen formában nem karolom át vagy érek hozzá, talán a végén a vállunk egy minimálisan összeért, de ezt talán kibírjuk. Én nagyon mosolygok, tényleg nagyon tetszik, hogy ugyanúgy öltözködtünk. Kérünk is két képet.

- Legalább a bálról is lesz tárgyi emlék! Nem hiszem, hogy valaha lesz még ilyen ruha rajtam! - nevetek fel vidáman, megvizsgálom a képet, közben visszaindulunk a párjainkhoz. - Hogy érzed magad, Solace? Minden rendben? Most komolyan kérdezem... - néztem rá, az arcát vizsgáltam. Nem kell aggódnia, körülbelül válaszol, esetleg visszakérdez és én is gyorsan válaszolok, talán arra sem lesz idő és már vissza is értünk.

Just learn to notice the different colors of the stars

2006.01.13.
Péntek, este 8 körül
Gems, Connor, Solace

Néha igazán meglepődöm. Mármint Solace Barbont egy intelligens fiúnak tartom, aztán közben meg ilyen egyértelmű és triviális dolgokra kérdez vissza.
- Már mi volt jó ötlet? – értetlenül ráncolja a szemöldökeit, mire nagyjából utánozom az arckifejezését. Nem értem, hogy nem érti!

- Hát az, hogy velem jöttél... nem fog felbosszantani... embereket? - hajolok közelebb hozzá és lehalkítom a hangom. - Nem szeretném, ha bajod származna belőle... - belőlem mondhatnám inkább aggódva, ahogyan az arcát vizsgálom.

- 2006-ot írunk, Annie. Ki kéne már lépni a középkorból.- Hát erre nem igazán tudom, hogy mit válaszoljak. Értem én, de miért egyedül akar nekiállni hősködni? Pont mint a parton a Világkiállításon. Hiába próbál biztató energiákat felém lövellni a tekintetével, nem igazán nyugszom meg ettől.
- Gondoltak rólam ennél sokkal rosszabbakat. - egyszerűen ejti ki a szavakat a száján, de azért én már képes vagyok mögéjük látni, és tudom, hogy érdekli. Talán túlságosan is. Nem feszegetem tovább a témát, nem itt, nem ennyi esetleges kéretlen kíváncsiskodóval körülvéve.

- Azta Solace Barbon, tudod, hogy nyugtasd meg az embert. Most már nyugodtan hajtom álomra ma a fejem - azért van egy kis élcelődés a hangomban, de mosolygok rá. Na meg minden okozott aggodalomért kárpótol ez a nyaklánc. Komolyan, elképesztően gyönyörű!

- Egészen élvezem csinálni ezeket, főleg, ha van inspiráció. Nem tudtam meg végül, melyik lény a kedvenced, de talán nem lőttem mellé. - felhelyezi a nyakéket rám, én pedig teljesen elvarázsolódom tőle. Nagyon-nagyon tetszik, nem tudom ezt hogy tudnám neki valaha viszonozni. Valószínűleg sehogy...

- Egyáltalán nem lőttél mellé, igazából bármit csináltál volna, annak is nagyon örülnék, de... ez tényleg nagyon szép, és nagyon szeretem az okkamikat is... meg a többi varázslényt is, és állatok közül is jöhet bárm... na jó, nem bármi, de na - azért mondjuk lehet egy uborkamagképű galandféreg nyakláncnál lehet, hogy nem lenne annyira őszinte a mosolyom, de ízlések és ficamok, ahogy mondani szokták. De ez az okkami... jajj, meghalok!

- Viszont ne felejtsd el mindig a dobozában tartani, amikor nem hordod. - Hirtelen nézek felé, ahogy ezt megjegyzi, és úgy csillannak fel a szemeim és ragyog fel az arcom erre.

- Ha azt mondod nekem, hogy a méretét is változtatja, mint az élő okkami, szerelmes leszek! - az ékszerbe természetesen. De ez mindenkinek bizonyosan egyértelmű. Tuti, hogy egyszer kint hagynám a nyakláncot, hogy meglássam, mi történik, hát meghalok, milyen csodálatos! Na meg milyen ügyes ez a Solace, ha ilyet meg tud csinálni! Jó, egyértelmű, hogy nem véletlenül Solace lett a bajnok, de azért na. Mindig meg tud lepni és le tud nyűgözni.

Persze mondhatnánk, hogy tudtam arról, hogy Gemster Connie-fiúval érkezik. Nem is ez az alap problémám, bár a múltjukat tekintve nem annyira áll össze a kép, de az emberek változnak. Biztos mindkettejüknek jót tett a kviddics. Vagy a Tusa. Vagy hogy benőtt a fejük lágya... na jó, az utóbbi még talán folyamatban. De tény és való, hogy messziről süt róluk az, hogy mennyire jól kijönnek most... és még talán több is. Aggasztóan több is. Nagy Harafira fan vagyok, és amit láttam a Tusán a lelátón, ahogy Zafi aggódott Connorért - meghasad a szívem. Én szeretem, ha fáj... mármint na, könyv formában egy jó szenvedős románc az mindig kiváló, de a való életben, ha a barátaim szomorúak, ők szenvednek emiatt akkor inkább ne. Légyszi.

Gemma bókjára kissé zavartan megigazítom a hajam - a társaságból én nézek ki a leginkább jelentéktelennek, átlagosnak. Tudom Ophelia bármit megvett volna az apja bankkártyájáról nekem, de én a legolcsóbb, de mégis a tematikához illő ruhát választottam. Ezért is örökké hálás leszek neki és a végtelen bűntudat is kísérni fog. Nagyon feszélyez, ha mástól el kell fogadjak valamit. Mindig az az érzésem támad, hogy sosem tudom kellőképp viszonozni a kedvességet. Öntudatlan simítok végig az újonnan kapott ékszer láncán, ahogy egy kicsit elbambulok - pont Connor denevéres kitűzőjére. Erre elmosolyodom. Nem vagyok annyira tisztában a kviddics csapatokkal, csak mióta játszom, kaptam kis felhomályosítást a többiektől.

- Ennyi meg egy Bambi! Ez már lelkesedés és magabiztosság - én azért sem félek a tánctól, mert édesapámmal voltunk alkalmakkor társastáncolni. Akkor találtuk ezt ki, amikor elkezdtem ide járni - még kevesebb időt töltöttünk együtt, szerettünk volna valami közös programot találni. De tavaly nyáron már nem voltunk a Világkiállítás miatt. Még ha csak rövid időt tölthettem el odakint. Akkor kezdett minden elromlani. Aprót rándul a szám széle a karácsony keserű emlékére. Pótcselekvésként inkább a fülem mögé tűrök egy tincset, de a lelki szemeimmel látom és érzem, ahogy Ophi a kezemre csap, amiért elrontom az áldozatos munkáját, szóval gyorsan vissza is igazgatom a hajtincset eredeti állapotba - azaz remélem hajaz az eredeti állapotára. Haha, pun intended. Mert hajtincs, hajaz... a hajam... eh.

A bajnok urak beszélgetésbe elegyednek, Gemster pedig megragadja az alkalmat, hogy kielégítsen... mármint a kíváncsiságomat természetesen, hát mi mást? Olyan lendülettel állok fel, hogy kis híján el is borulok, de még az utolsó pillanatban sikerül nem elvágódni. Pedig tényleg megfogadtam magamban, hogy nem leszek az ügyetlen kriminális önmagam, csak hát... na. Nyújtom a kezem Solace poharáért, hogy neki is hozhassak valamit. Még nem tudom, hogy mit, gondolkodom valami szíverősítőn is, bár nyugodtnak tűnik, de érzem, hogy ez csak látszat. Persze, senkire sem erőltethetem rá sem magam, sem a segítő szándékom, ahogy elvárni sem várhatom el, hogy rám bízzák a titkaikat, vágyaikat, sérelmeiket - szóval csak igyekszem lelkitámogatni őt is, ha már elhívott.

- Mit szeretnél tudni? - érkezik a kérdés Gemmától. Érzem, ahogy egyszerre szabadul fel fogságából az összes kíváncsiságom. Lehet, hogy nyomi vagyok, de nem hülye! Hát van szemem! Hát látom banyek! Egyre melegszik a hangulat körülöttük, nem teljesen tudom, mit érezzek ezzel kapcsolatban. Mármint látom és érteni vélem, de...

- Tudod jól, hogy mit szeretnék tudni! - nézek rá elképedve, de igyekszem csak halkan kiborulni.


- Nem! Konkrétabban, ha kérhetem! - Gemma mosolyogva forgatja a szemeit. Szórakozik velem, komolyan! De nem ma jöttem le a falvédőről! Hát nálamnál csak kevesen olvastak több romantikus irodalmat! Meg öregebbek mondjuk. A szimatom sosem csal ilyen helyzetekben, mármint csak és kizárólag akkor, ha nem rólam van szó. Az én IRL szerelmi életemet inkább hagyjuk. Soha nem is volt, soha nem is lesz.

- Aaargh, megölsz Gems! Most mi van köztetek?! Egyik nap még megy a gyilok, másik nap ilyen távoli haveri a viszony, aztán meg... EGYÜTT BÁLOZTOK! - hirtelen kapok észbe és a szám elé kapom a kezem. Kicsit túl hangos, kicsit túl heves voltam. Bocsánatkérően pislogok rá. - Mi ez az egész? Te és Connor...? - nem akarom kimondani, de tudnia kell, mire gondolok. Erre megint kinevet. Le is biggyesztem kicsit az ajkaim.

- Imádom, hogy ilyen lelkes vagy! - Ahogy kicsit elgondolkodik, tekintete elidőzik a fiúkon... azaz Connoron. Mind tudjuk ugye. - Hirtelen felindulásból hívott el, de ezt tudod már... Jaj, ne már, nincs semmi köztünk! Nagyon jól érzem magam vele. - Hiába kéri ki magának a feltételezésem, hiába rángatja a vállát, a szemöldököm kétkedve felszalad. Fura, nagyon fura. De… ki vagyok én, hogy egy hajónak az útjába álljak? Még ha kicsit fáj a szívem egy másik páros iránt is.

- Ennek örülök. Remélem minden jól alakul… - legalább neki, legalább másoknak. Egy pillanatra megpillantom Siennát. Ma is olyan gyönyörű és... távoli. Hiába beszéltük meg, nem lett semmi sem ugyanolyan, mint előtte.

- Hát, én is, Annie - hangjából némi sóvárgást érzek ki. Ajaj, ez mélyebbre nyúlik, mint elsőre hittem volna. Inkább megpróbálom vidámabb vizekre evezni a beszélgetésünk

- Szóval, mennyit ittatok idáig? - nézek rá sokkal vidámabban. Nem kéri most senki sem a savanyúkáposztát.

- Hm? Heh, mielőtt jöttünk volna, ittunk egy-két felest, egyelőre ennyi. Nyitótáncra kínos lenne bebaszva menni, nem? - Viszonzom a vigyorát, bár azért elképzelem, milyen lehetne részegen táncolni. Mármint itt a Yule Bálon, ahol egy egész világ figyelemmel kíséri a lépteinket... azaz a bajnokokét inkább. Nem tudom honnan jön épp, de megsimogatom a vállát majd gyengéden átölelem. Nem mondok semmit. Tud mindent, amit tudnia kell. Nevetve ölel vissza, mire kapok tőle egy puszit.

- Imádlak, mondtam már?

- Hmmm… talán nem elégszer! - mosolygok rá kedvesen.

- Mindenképpen felírom magamnak, hogy többet mondjam! - Legalább a vele való kapcsolatom nem változott meg semmilyen formában sem, ahogy belépett ez az egész tusa dolog az életünkbe. Valahol a szívem egy eldugott sötét csücskében azt kívánom, bár ne most került volna megrendezésre ez az egész. De ettől hamar bűntudatot is érzek, mert sok embert ismertem meg itt, akiket egyébként nem tudtam volna, de... másokat pedig talán elveszítek, akikhez pedig nagyon ragaszkodom.

- Naaa, és veletek amúgy mizu? - az zökkent ki a mélázásomból, hogy meglöki a vállamat. Majdnem túl is töltöm Solace italát. Hupsz.

-Mizu lenne? - nézek rá értetlenül. Nem igazán értem a kérdését, kicsit oldalra is biccentem emiatt a fejemet kérdőn.

- Hááát, hogy jött, meg mizu veletek? Hogy érzitek magatokat? - Ááááh! Így már világosabb! Bár nem minden aspektusra vagyok képes válaszolni.

- Hát ezt ne tőlem kérdezd. Megkérdezett, én meg igent mondtam, mert Eperke Siennával jött ugye - vonom meg a vállam. - Én eddig nagyon jól érzem magam, bár ha van kaja… ki ne érezné jól magát? - nézek rá angyalian ártatlan pofival.

- Ez így van! Na, és milyen Solace Barbon kettesben? Jófej? Figyelmes? Tudtok miről beszélni? -

- Mi az, hogy milyen kettesben? - nézek rá nevetve. Hát milyen kérdés ez, nem mintha ez randi lenne, vagy valami hasonló. Na mindegy, vicces volt azért a kérdésfelvetés, biztosan Gemma sem így gondolta. Nem mintha a múltban már ne beszélgettem volna Solace-el kettesben, azóta meg semmi sem változott. - Ugyanolyan, mint amúgy. Na jó nem. Talán kicsit beszédesebb. Sőt meglepően beszédes. Sistercheese, bárkivel el lehet beszélgetni, de szerintem aranyos. Nem is igazán értem Sienna végtelen ellenszenvét irányába mondjuk… bár mesélt dolgokat… - közben azonban visszatérünk, úgyhogy már ezt a gondolatmenetet nem tudom befejezni. Leteszem Solace poharát elé, ami egy cseppet túl van töltve, de meglepő módon egyetlen kárba veszett csepp nélkül tudtam idáig ellavírozni az italával, majd helyet is foglalok mellette a sajátommal.

Észrevételezem még Gems néma üzenetét irányomba és egy hasonlóan néma, de számára egyértelmű kacsintással jelzem, hogy nyugigumi, kielégítem... a kíváncsiságát persze. Természetesen. Mi mást?
Visszakapcsolódunk a beszélgetésbe, m a ruha téma kapcsán Gemster feje fölött végre kigyullad az a bizonyos villanykörte. Ide hallom, milyen nagyot koppant ez a felismerés és rövidesen Gemster és Solace hagyják el kis köreinket, hogy elmenjenek fényképezkedni. Csak pislogok rajta először, majd nevetek, amint leesik, mi is történik. A kis cukik.

- Aaaw, azokat a kiskutya szemeket tőlem tanulta! - ecsetelem büszkén Connornak, ahogy most kivételesen botlás nélkül felállok és átülök mellé. Már épp jegyezném meg neki a nyilvánvalót, hogy kedves partnereink milyen romantikusan magunkra hagytak, amikor hirtelen feltör belőlem egy közepesen hangos büfi. Ezen én is megilletődöm, olyan váratlan az egész, de gyorsan a szám elé is kapom a kezem.

- Te jó ég, bocsi. Eskü tudom magam moderálni néha. Nehari - nézek rá az ikonikus kiskutya szemeimmel, csak hogy szemléltessem, hogy az ifjú padalvalómnak még bőségesen van tanulnivalója.
Nem kerüli el a pillantásom a szája szélének megrándulása. Először nem tudom mire vélni: vajon zavarja, vagy viccesnek tartja. Esetleg nevetségesnek. Mondjuk annál még mindig jobb, mintha zavarná...

- Egészségedre... - hallatszik Connor felől, mire veszem a bátorságot, hogy a szemeibe nézzek. Ott pedig nem irritációt látok, hanem egyfajta... elismerést? Elveszem a szám elől a kezemet és szélesen rávigyorgok.

- Nagyon visszafogtam magam eddig a pontig pedig. Nem akarom szegény Solace-t szégyenbe hozni - megigazítom felszabadultan a ruhámat, ahogy elhelyezkedem mellette. De ez nem tart sokáig, ahogy valami kiismerhetetlen arckifejezés ül ki Connor arcára. Most akkor valami rosszat mondtam? Mi játszódhat le a fejében? Nagyon kíváncsian pislogok rá, de választ nem kapok. Ez mondjuk egy kis bogarat ültet a fülembe, de igyekszem félresöpörni és tényleg nagyon-nagyon reménykedem abban, hogy ezzel nem mondtam semmi rosszat, ami elronthatná a kedvét. - Na és mondd csak, hogy érzi magát a mardi kviddics csk- tusa bajnok úr? - azért annak örülök, hogy nem borítottam ki azzal, hogy ilyen malac vagyok. Bár ha Gemmát ismeri... ő is ugyanilyen kisdisznó, mint én, mondjuk ő fiútesókkal nőtt fel, kicsit jobban érthető. Engem még a nagymamám igyekezett is leszoktatni erről.
Az a kis szégyenlős mosoly nem kerüli ám el a figyelmemet! Oda sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam éppen Gemmát figyeli. Ez amúgy... nagyon aranyos. Szívesen meg is mondanám neki, de szerintem az túl nagy kultúrsokk lenne neki - pedig mondjuk tavaly márciushoz képest rengeteget változott, kifejezetten előnyére. Ezt majd egyszer biztos megmondom neki. Lehet levél formában, hogy legyen ideje feldolgozni az információt.

- Remekül. Pedig kicsit tartottam ettől az egésztől - Annak is őszintén örülök, hogy jól érzi magát, a kicsúszott őszinte félmondat kicsit még meg is lep. - De Gemma mellett nem nehéz jól éreznie magát az embernek. Bár ezt felesleges is ecsetelnem neked... Mióta is vagytok barátnők?

- Szerintem nem vagy ezzel egyedül Connor. Mármint... - kicsit elakadok. Lehet nem kellene ezt kimondanom, nem akarom demoralizálni. Lehet ezt nem éppen tőlem szeretné hallani. Mindegy, inkább csak arra bólintok, hogy Gemma mellett nem nehéz jól éreznie magát az embernek, ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni. Azt sem teszem inkább szóvá, hogy hát hogy is mondjam azért az ő kapcsolatuk egészen mostanáig nem volt túl felhőtlen. Ugye. Az, ahogyan hallgat, ahogyan nem kérdez vissza megerősít abban, hogy jól tettem, hogy befogtam. Néha időben is tudok reagálni és értelmes döntéseket hozni, ezért megveregetem a képzeletbeli vállamat.

- Hogy mióta? Igazából a kezdetek óta. A vonaton egy kupéba keveredtünk és hát... onnantól nem volt megállás. Mert hát a mókavonaton nincsen fék. Choo-choo - még meg is húzom a kis képzeletbeli vonatom képzeletbeli sípját. Én csak hozom önmagam, fontolgattam is, hogy lehet kicsit sok leszek neki, de... Te jószagú szent tehenészet! Connor O'Hara ismét mosolyog. Igaz kicsit, igaz visszafogottan, de ennyit nem láttam mosolyogni a hat év alatt. Vajon kiakadna, ha hangosan szóvá tenném, hogy amúgy mennyire jól áll neki a mosolygás? Biztosan. Majd ezt is belefoglalom abba a levélbe. Remélem majd senki nem hiszi azt újra, hogy belezúgtam Connor O'Harába. Nem is értettem azt az egészet, teljesen logikátlan következtetés volt mindenki részéről.

- Értem. És Barb... akarom mondani Solace? Vele hogy ismerkedtetek meg? -pillantását újra az elkószált párosra emeli, ezúttal én is arra nézek. Úgy fest lassan végeznek. Vagy csak beképzelem magamnak?

- Solace-el? Még Barcelonában. Roxy-val együtt a tengerparton. Éppen homokvárat építettünk... - visszaemlékszem a szerencsétlenkedésünkre, majd csak nevetve legyintek egyet. - Ahj, kit akarok álltatni, inkább csak szerencsétlenkedtünk ott ketten. Szóval Próbálkoztunk valami prezentálhatót összehozni, amikor elszabadult egy Kneazle a strandon, Solace pedig megpróbálta megfogni. Csak az ijedt jószág inkább rátámadt szegényre, de gyors elsősegélyben részesítettem. - Azt már nem említem meg, milyet fintorgott, amikor szóba került, hogy a kenőcs amit rákentem mugli ihletésű. Csak csóválom rajta még így fél év távlatából is a fejem. - Na és ti? Mármint itt az oké, de... tényleg, te... - megint elharapom a mondat végét, mert eszembe jut a múlt év végi esése, ami elég csúnya volt. Hát hogy lett volna ott a Világkiállításon? De úgy gondolom, most muszáj befejezzem a mondatomat. -... te szereted a browniet? Állítólag nagyon jó browniet csinálok! - kacsintok rá. Hm, lehet ez túl sok lesz neki? Lehet be kellene fognom inkább a lepcses számat, nem mindenki bírja el az energia túltengésemet.
Úgy látom kellően sokkoltam a brownies visszakérdezésemmel. Mondjuk ezt éppen pont nem értem, mert ez egy ártatlan felajánlás volt. De ennek ellenére nem válaszol. Vagy lehet, hogy kóstolta a browniem és ennyire kriminális? Vagy rosszabb, csak hallott róla, és mindenki tudja? De akkor miért nem szólt eddig senki, hogy borzalmasan főzök? Ennyire rosszak az ízlelőbimbóim? Teljes a pánik.

- Szóval ennyire jól sikerült a Kneazle-vadászat, hogy végül a bálba is együtt jöttetek? - Teljes pánik addig a pontig, ameddig vissza nem zökkent a kérdésével. Gyorsan rendezem a gondolataimat, a ruhámat, meg az arcvonásaimat.

- Hmm? - most rajtam a sor, hogy visszakérdezzek. Gemma is megérdeklődte ezt, de nem igazán értem, mire szeretne ezzel kilyukadni. Azért a világkiállításos találkozónk óta elég sok idő eltelt... - Hát szerintem ezt nem tőlem kellene megkérdezned igazából. Mármint szerintem az ő visszafogott stílusának sok voltam elsőre... Na jó, lehet igazából most is. Nem tudom miért hívott el, én csak annyit mondhatok, hogy élvezem a társaságát, többek között ezen okokból is mondtam igent neki! - végszóra pont visszaérkeznek a kis modellpalánták, én pedig felállok, hogy visszaadjam Gemma számára a helyét és elfoglaljam újra a sajátom. - Szóval szerintem inkább ez a kérdés őt illeti - teszem úgy a kezem, hogy Solace ne láthassa a számat, miközben egyértelműen rá mutogatok, és ha nem süket - márpedig eddig nem úgy tűnt, hogy az lenne, sőt - akkor hallja is, amit hangosan suttogok Connornak mosolyogva.

- Nnna? Milyenek lettek a képek? - nézek rájuk felváltva érdeklődve. Ha itt vannak, akkor szívesen meg is lesném, mit produkált ez a két csoda sarki fényes ember.

Solace nyomában

set


2006. 01. 13.

to: Mr. Barbon

Hogy a cikk igazat írt, és a Barebonok üldözték a varázshasználókat, nem volt újdonság számomra. Solace reakciója az írottakra és a történtekre viszont kétség kívül az volt.
- Értem, Mr. Barbon... De megbocsásson… az ősei bűneiért miért maga feleljen? - tettem fel a logikus kérdést, amire számomra csak egy válasz létezett: azért, mert bűntudat mardosta a családja miatt. Ezt pedig már jogtalannak éreztem.
- Ide jártam, igen, de tisztában vagyok a Rappaport-törvénnyel és az előzményekkel - feleltem finoman...Nos, az az időszak az amerikai varázslótársadalom egyik legsötétebb és legmélyebb korszaka volt, ez nem kérdés. A magnixok és a mágusok elszigetelése megalázó volt és döbbenetes... Mugli származású boszorkányként meg is rázott, valahányszor erre a kirekesztésre gondoltam.
- De személy szerint a maga kezéhez nem tapad vér, nem igaz? - kérdeztem rá kerek-perec arra, amire kíváncsi voltam. Amennyiben erre a kérdésre számomra meglepő választ ad, úgy nem tudom, mihez tudtam volna kezdeni vele sajtómegjelenés terén, úgy azt hiszem, el kell, hogy engedjem a dolgot. De ha csupán a családja radikális nézeteinek elszenvedője, úgy volt értelme küzdenem érte. Pláne azok után, amit a partneréről mondott.
- Látja, pontosan ezért hiszek abban, hogy magát félreértik. Ha nem az alapján választ partnert, hogy milyen a származása, az épp arról tanúskodik, hogy köze sincs ahhoz a sötétséghez, ami a vezetéknevében rejlik... - fejtettem ki a véleményem, miközben a sötét szemekbe pillantottam. Való igaz, volt bennük némi zavartság, érzékeltem árnyakat, de azok nem jeleztek gonoszságot... inkább csak... sérüléseket. Elméjébe pillantva ez szintén egyértelmű volt számomra, bár nem kutakodtam mélyebbre, megmaradtam a felszínen.
- Ne aggódjon, magának nem is kell meggyőznie senkit. Az az én dolgom - reagáltam egyszerűen, majd a politikai harcra teátrálisan legyintettem.
- Mr. Barbon... itt szó sincs politikai harcról... ahhoz én is kevés lennék. Nekem semmi más célom nincs, mint a maga reputációját jó irányba terelni - szögeztem le, majd a legyintést követően megigazítottam egy hajtincset, ami elszabadult a többitől. Határozott mozdulattal visszasimítottam a fülem mögé.
Nem akartam magamat fontosabb színben feltüntetni annál, mint amilyen voltam. Egy szerkesztő voltam egy amerikai pletkya-, divatlapnál, nem politikus, még csak politikai tanácsadó vagy újságíró sem. Esélytelen lettem volna ebből a pozícióból politikai harcot indítani, és valóban nem is volt célom.
- Solace Barbon egy freak. Egy kellemetlen alak, talán a szíve is romlott.. Egy paranoid, antiszociális különc, aki a legjobban más különcök között érzi a legjobban magát. Azért viszolyognak tőlem egyesek, és keresik a társaságom mások - adott őszinte személyiségleírást magáról Solace.
- Remek... ezzel már tudok mit kezdeni! - mosolyogtam őszintén, és közben előhalásztam a táskámból púderkék jegyzetfüzetemet és a színben hozzá passzoló Pulitzer Pennámat, amely szorgosan jegyzetelni kezdett.
- Különc, antiszociális bajnok... megosztó személyiség, akihez vagy kötődnek, vagy viszolyognak tőle... - ismételtem meg Solace gondolatát, majd magabiztosan kérdeztem tőle.
- Kérem, meséljen azokról a különcökről, akikkel kölcsönösen jól érzik magukat egymás társaságában... Talán épp ezért választotta Annie-t partneréül? Ő is különc? - az őszinte érdeklődés csak úgy sugárzott barna íriszeimből. Hiába, egy jó kis magánéleti szál bármilyen botrányt képes elhomályosítani.

[- Gondolom, próbáltatok ti is.]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(20:00 körül)

- Gondolom, próbáltatok ti is.
Érezte, ahogy az arcából kifut a vér. Eszükbe sem jutott próbálni, hát éppen eléggé zavarbaejtő volt a zuhanyzói jelenet ahhoz, hogy inkább kerüljék egymás közelségét. Bár azért a fiú lelki szemei előtt gyakran megjelent a törölközőbe csavart Gemma…
Rápillantott a lányra, aki megnyugtatóan nézett vissza rá, mintha csak azt üzenné: „Szard le, kurva jók leszünk!”, majd ráerősítve minderre szóvá is tette.
- Hm, nem, mi nem próbáltunk - nevetett Gemma, meglökve kicsit Connor vállát. - De hát, ez minket nem hátráltat, igaz, Connor? Jó lesz ez, ahogy Annie is mondja!
- Aha… - felelte a fiú, de közben idegesen rázni kezdte a lábát az asztal alatt, hátha így sikerül levezetnie a benne gyűlő feszültséget. Apropó láb. Amíg a lányok italért indultak, addig elérkezettnek tűnt az idő, hogy kicsit bedobja magát és úgy tegyen, mint minden normális ember egy társaságban: érdeklődjön és beszélgetést kezdeményezzen.
- És mondd csak, rendbe jött a lábad teljesen? - fordult Solace felé.
- A lábam? Persze, már rég - felelte az amerikai srác, de úgy, mintha magát a kérdést sem értené. Még ki is nyújtotta az emlegetett testrészt, bizonyítva, hogy kutya baja sincsen. Oké, hát persze, varázslattal szinte bármit helyre lehet tenni. A hátára és a vállára gondolt, amit a Tarasque összeszabdalt, meg a kezére, amit mérges gáza mart össze. Végül is azokat is begyógyították, még ha teljes egészében el nem is tüntethették a hegeket, köszönhetően az óriás teknős-oroszlány-sárkány mágikus mivoltának.
- Titkon remélem, a következő próbán nem lények ellen kell majd küzdeni.
Connor a poharával játszott, úgy felelt.
- Nem, szerintem azt már ellőtték. Hacsak nem egy baziliszkusz lesz az ellenfél…
Biztos volt benne, hogy Solace jóval előtte járt a gömb megfejtésében, ahogy abban is, hogy nem szörnyek ellen kell majd küzdeniük a második próbán. Ezt Siennának is kifejtette karácsony előtt, amikor közösen ötleteltek a társalgóban. Mindenesetre nem akart túl sok tippet adni az ellenfelének, főleg nem egy amerikainak…
- Meg azt is, hogy leállnak a csalást feltételező bekiabálásokkal - folytatta Barbon a vágyai felsorolását. - Nem mi tehetünk róla, hogy nehezebb dögöt kaptál, mint a többiek.
Connor nem válaszolt egyből.
- Hmm, nem lehet, hogy félreértetted őket? Szerintem azt kiabálták inkább, hogy nem elég halálos az a dög. Valószínűleg előbb látnának engem halottnak, mintsem hogy nekem szurkoljanak…
Megemelte poharát és ivott egy nagy kortyot belőle. Nem kívánt további sötét gondolatokat megosztani az asztaltársaságával a maga népszerűtlenségével kapcsolatban. Úgy tűnt Solace is érzékelte a helyzet kínosságát, mert gyorsan a kviddics felé terelte a beszélgetést.
- Október óta nem láttalak seprűn titeket. Mikor lesz a következő meccsetek?
- Bár ne láttál volna minket… Botrányosak voltunk.
A közeledő Gemmára pillantott, majd lesütötte a szemét. A lány még élénken emlékezhetett rá, hogy mi történt a lefújást követően az öltözőben. Connor teljes mértékben a magáénak érezte a vereséget, ami igazság szerint azóta sem változott. Még a lemondását is felajánlotta, sőt a csapatból is hajlandó lett volna kilépni, ha a többiek úgy látták volna jónak. Akkor érezte először, hogy belefáradt a folyamatos csatározásokba. A társak ellenségesek voltak vele, nem is nagyon akarták elfogadni őt a tavalyi sérülése után. Mégis… Kapott tőlük egy második… vagy épp harmadik esélyt a bizonyításra. Maradt ő a kapitány, és Trimágus Tusa ide, vagy oda, onnantól kezdve sokkal keményebb edzések következtek, és Connor O’Hara fanatizmusa is új szintre lépett. Még a tekintélye is kezdett helyreállni azóta…
- Február negyedikén lesz a következő meccs, a tavalyi bajnok ellen. Ha ott nem nyerünk, akkor lefőtt a kávé…
És felkötöm magam a fúriafűzre… - fejezte be magában a gondolatmenetet.

Visszatértek a lányok, a beszélgetés pedig a ruhájukra terelődött. Connor szórakozottan pillantott az Annie által mutatott srác felé, és halvány mosolyra húzta a száját a süveg láttán. Aztán…
- Ha már ruházat... titeket mi ihletett meg a báli ruházatotok kapcsán?
- Hm, engem az aurora borealis ihletett… - felelte Gemma, majd lelkesen fejtegetni kezdte, hogy miért is választotta azt, amit. Connor kihasználta a lehetőséget, és a lányra pillantott, mintha csak az említett ruhadarabokat akarná megfigyelni, nem pedig azt a valakit, akit a textil rejtett. Gyönyörűnek találta Gemmát, és nem is értette, hogy korábban hogy nem tűnt fel neki a lány szépsége…
- Engem az ihletett meg, hogy meztelenül mégsem jöhettem… - felelte szárazon, majd észbe kapva megejtett egy félmosolyt, hátha akkor kevésbé érződik bunkónak a válasza. - Nem igazán szeretek így öltözködni, szóval csak próbálom kihúzni ezt az estét ebben a hacukában.
Arról nem akart beszélni, hogy újfent az apja erőltette rá az akaratát, hogy direkt a méreteire szabatta ezt a méregdrága öltönyt, hogy a denevéres kitűző is az ő ötlete volt. Helyette csak kortyolt egyet az italából és figyelte, ahogy Gemma és Solace a fényképező felé vették az irányt. Kedvesnek és figyelmesnek tartotta a lánytól, hogy szabályosan elkéredzkedett tőle a tekintetével, mintha neki, Connornak bármi beleszólása lenne abba, hogy kivel mit csinál. De nem volt a tulajdona… Ráadásul a fiúnak pont a Gemmából áradó szabadság tetszett leginkább. Esze ágában sem volt ketrecbe zárni egy ilyen madarat és megmondani neki, hogy mikor mit csinálhat.

- Aaaw, azokat a kiskutya szemeket tőlem tanulta! - jegyezte meg Annie, Gemma kérdő tekintetére utalva.
Connor a távozó páros után pillantott, és közben az említett kiskutya szemekre gondolt. Elhatározta, hogy ha másért nem is, hát már csak emiatt kedves lesz Annievel. Persze egyébként sem lett volna oka gorombán viselkedni vele, és nem csak azért nem, mert Gemma barátnője volt, és mert nem akarta megbántani a viselkedésével a báli partnerét, hanem mert Annie korábban is mindig kedves volt vele, még akkor is, amikor mások még az arcukat is elfordították tőle, ha meglátták. Furcsa, hogy vannak olyan emberek, akiknek alaptermészetükből adódóan ilyen volt a kisugárzásuk. Kész ellentettje volt a lány a fiúnak.
Connor csak akkor fordult vissza felé, amikor már helyet foglalt mellette. Levette szemeit a távolban fotózkodó Gemmáról, és Anniere pillantott, amikor…
- Te jó ég, bocsi. Eskü tudom magam moderálni néha. Nehari…
Connor csak pislogott, de szája sarkában megrezzent egy izom, amit aztán igyekezett elnyomni, nehogy úgy tűnjön, mintha kinevetné a lányt.
- Egészségedre… - mondta végül, miközben szemében ott csillogott az elismerés, egyfajta belsős poénként egy öltözőkben edződött, tizenéves sráctól, aki elég hasonlót hallott már ahhoz, hogy fel tudja ismerni az igazi tehetséget.
- Nagyon visszafogtam magam eddig a pontig pedig. Nem akarom szegény Solace-t szégyenbe hozni - mondta a lány, félig mintha mentegetőzve.
Connor nem felelt. Nem értette a lányokban dúló megfelelési kényszert, amivel Solace és az ő bajnoki szerepükhöz álltak. Ugyan mi szégyellnivaló lenne abban, ha az ember önmagát adja? - tette fel magának a kérdést. Gemmára gondolt és a kimondott szövetségükre, amivel ketten együtt tervezték átvészelni ezt az eseményt. Talán nem is érezte volna jól magát, ha közben a lánynak végig feszengenie kellett volna mellette, tartva attól, hogy mit mondhat és mit nem, mit tehet és mit nem, min nevethet és min nem. Az inkább lett volna megalázó számára, mint egy elejtett böfögés, ami sokkalta volt őszinte és emberi.

- Na és mondd csak, hogy érzi magát a mardis kviddics csk- tusa bajnok úr?
Connor halványan, kissé szégyenlősen elmosolyodott, ahogy ismét Gemmát kereste tekintetével a távolban. Majd észrevéve a saját, ösztönös reakcióját, gyorsan letörölte arcáról a tőle oly szokatlan gesztust, és Anniere pillantott.
- Remekül. Pedig kicsit tartottam ettől az egésztől - mondta, mely valósággal felért egy vallomással. - De Gemma mellett nem nehéz jól éreznie magát az embernek. Bár ezt felesleges is ecsetelnem neked... - Szerintem nem vagy ezzel egyedül Connor. Mármint…
Várta volna a mondat végét, ám az bent rekedt, és Connor nem tudta meg, hogy hogy érti azt a lány, hogy nincs egyedül ezzel, mégsem kérdezett rá. Ha arra célzott, amire a fiú szerette volna, hogy célozzon, azt mégsem itt, mégsem így, és végképp nem tőle szerette volna megtudni.
- Mióta is vagytok barátnők?
Connor fejben megveregette a saját vállait. Bravó fiú, remekül csinálod! Nem is vagy te olyan béna ebben a társas izében… - gondolta.
- Hogy mióta? Igazából a kezdetek óta. A vonaton egy kupéba keveredtünk és hát... onnantól nem volt megállás. Mert hát a mókavonaton nincsen fék. Choo-choo…
Újabb halvány mosoly jelent meg az arcán, mely főként a vonatos mozdulatnak szólt. Lenyűgözőnek találta, hogy Annie milyen önfeledt és bohókás tudott lenni. Mit sem foglalkozott azzal, hogy ki mit gondol róla, vagy hogy mit diktálna a báli illemszabály egy hölgy számára. Ez Connornak abszolút szimpatikus volt, és valahol még irigyelte is őt amiatt, amiért képes volt ennyire elengedni önmagát.
- Értem - felelte végül, majd a távolban Barbonre siklott a pillantása. - És Barb... akarom mondani Solace? Vele hogy ismerkedtetek meg?
- Solace-el? Még Barcelonában. Roxy-val együtt a tengerparton. Éppen homokvárat építettünk… - kezdett bele egy anekdotába a lány, amelyben többek között egy elszabadult Kneazle is a szerepelt. Connor figyelmesen hallgatta őt, közben bólogatott és próbálta elképzelni a jelenetet. Valahol mélyen sajnálta, hogy az ő életéből kimaradt a barcelonai világkiállítás, de ugyanakkor meg... mégis kivel ment volna oda? Egyetlen barátja sem volt. Egy távoli, idegen országban egyedül lenni... Nem, ennél még az otthoni, ágyban töltött idő is jobbnak tűnt.
- Na és ti? Mármint itt az oké, de… - szaladt ki Annie száján, majd hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett. - Tényleg, te... Te szereted a browniet? Állítólag nagyon jó browniet csinálok!
Connor pislogott egy párat. Ez valami kódnyelv lenne, vagy szleng amit nem értek? - tette fel magának a kérdést attól tartva, hogy Annie éppen magát ajánlgatja neki.
- Öhm... Parancsolsz? - kérdezett vissza értetlenül, majd úgy döntött, hogy inkább visszatér az eredeti kérdéséhez, nehogy a végén kiderüljön, hogy mennyire a társaság peremén mozog, hogy még a "brownie" kódot sem ismeri. - Szóval ennyire jól sikerült a Kneazle-vadászat, hogy végül a bálba is együtt jöttetek?
- Hmm? Hát szerintem ezt nem tőlem kellene megkérdezned igazából. Mármint szerintem az ő visszafogott stílusának sok voltam elsőre... Na jó, lehet igazából most is. Nem tudom miért hívott el, én csak annyit mondhatok, hogy élvezem a társaságát, többek között ezen okokból is mondtam igent neki!
Connor elgondolkozott. Igazán sok hasonlóság volt a két pár között. Adott volt két búskomor Trimágus Bajnok, és két igazi angyal, akik próbálták kimozdítani párjaikat a komfortzónájukból. Nem tudta, hogy ez Solace esetében mennyire működött. Azt viszont nagyon is, hogy a gyomra bukfencet vetett, mikor Gemma végre visszatért az asztalukhoz.
- Nnna? Milyenek lettek a képek? - kérdezte őket Annie, és Connor is kíváncsian pillantott az elkészült alkotások után.