A nyugalom terme

-Hát, már tudjuk hozzá a bűbájt- somolygok az ötletre, hogy súlytalankodhatunk még máskor is, igazi, egyedi élmény ez, főleg ilyen jó társaságba. Bár abba is biztos vagyok, hogy magam is fogok kísérletezni vele, olyan nyugisnak tűnik eddig, biztos jót lehet pihenni benne. Ha behúzom az ágyam függönyeit, vajon meg tudom csinálni, hogy mindenki mást ne lebegtessek a hálókörletbe? Csak aztán ki ne essek az ágyam légteréből, ha sikerülne...
-Ugyan,..- kezdek bele valami minden bizonnyal mentegetőzésbe, Mira... egész biztos vagyok benne, hogy bókjára a kisördöggel, amivel nem jutok igazából messzire. De azér pillogok angyali ártatlanul, ami talán hihetőnek is tűnhet. Vagy ahogy magamat ismerem, végül csak annál jobban bizonyítja az ördögi oldalamat.
De mér is baj az ördögi oldalam, ha Mira ennyire kedveli. Mármint, nekem úgy tűnik, hogy igen, kedveli.
A nagyobb meglepetés, őt látni mentegetőzni, ahogy inkább énrám jellemző általába.
-Ugyan, semmi, semmiség- legyintek, igazából nem is tudva, mitől érzte úgy, hogy bocsánatot kéne kérnie, nekem nem tűnt föl semmi.
Talán... Lehet, ő is fiút mondott, arra számított, és megleptem Sophie nevével? Tudom, hogy volt rólunk szó eleget, de azt nem, ez másik házak felé mennyire szokott terjedni, eszembe sem jutott, hogy erről Mirának "tudnia kéne"-e csak a pletykák miatt. Mindenesetre megpróbálok megerősítően mosolyogni rá, hogy semmi hibát nem vétett, nem kell aggódjon ezen.
Végül, talán ezt is feloldja, ahogy igazából fejbe dobom magam a párnával, ami velünk jött. Fura kijelentés, de ha úgy vesszük, tulajdonképpen én indítottam el, én engedtem el, és miután maga repült egy darabon, eltalált, elég pontosan leírja a fejbedobás. Még ha bonyolult körülmények is kellenek hozzá.
Találunk helyette más piszmognivalót következőnek amúgyis.
-Hátöm... khm... Egész biztos, hogy ismered. De... nem tudom,.. a szárnysegéd dolog nem hiszem, hogy működhetne... Pedig nagyon kedves ajánlat... khm...
Úristen, Lu, biztos nem könnyebb lenne kibökni ennél? Nem, nem könnyű kibökni. Bár másnak biztos menne, de nem nekem legalábbis.
-Bocsánat,..- emelem le a levegőből a kacajvizes üveget, nem is tudva, mér kérek elnézést, mindenesetre lefoglalva magam egy italbogyó kitöltésével. Egyelőre csak a folyadékforma torzításán át merek Mirára pillantani, nem át afölött szembe, ami pedig egyszerűbb lenne.
Az ezen a ponton eszembe sem jut, mennyire csücsörítős az eddigi egyetlen biztonságos módszerünk a súlytalan fogyasztásra, csak úgy éreztem, most szükségem van egy kortyra a bénázásom helyett.

to Miss Mira Luna Wyne




waltz on air

Visszasomolygok, és sokáig az után is, mintha szám szögletére valamiféle külön súlytalanság hatna. Nem is kell ehhez kacajvíz. Inkább valami, avagy valaki más. Igyekeztem igazán, hogy elég jófej legyek, hogy a bűbájért meg az innivalóért cserébe tegyek valamit, legalább hogy kedves legyek. Na ahelyett először majdnem megfojtom magam, aztán meg otromba mód belegázolok a lelki világába. Megijedek, jobban, mint mikor fuldokoltam, de mivel olyan lazán veszi, lassan megnyugszom.
-Ugyan, semmi, semmiség - mondja, és ez a három szó hatékonyabb, mint három izmos hátbavágás - és igazából kellemesebb is. Hát még a párnacsata a súlytalanságbeli fizikával, az jó móka, beugrik, hogy nekiindíthatnánk itt egy csomó tárgyat véletlenszerű irányokba, és akkor hamar olyanok lennénk, mintha egy hógömbben töltenénk az időt, csak hó helyett itt véletlenszerű dolgok repkednének. Meg néhány mécses. Hamar átfordulna a kedves jelenet valami lángoló pokollá, úgyhogy ismervén a múltunkat, hogy valahogy mindig fellobban valami tűz, ha egy helyre kever minket a véletlen, inkább el is felejtem a dolgot.
-Hátöm... khm... Egész biztos, hogy ismered. De... nem tudom,.. a szárnysegéd dolog nem hiszem, hogy működhetne... Pedig nagyon kedves ajánlat... khm…
Próbálom az arcomra fagyasztani a mosolyt. Nem mutatnám én a világért se, hogy bénának tart ehhez az akcióhoz, csak hát segíteni szerettem volna. De néhány pillanat múlva már nem is kell annyira küzdenem a letörtséggel, csak belül marad az a szomorúság. Hiszen hogy is lehetnék én bármi ilyesmiben segítő, mikor még saját tapasztalatom sincs? Nem értem én rá ilyesmire, és nem is értem meg hozzá még kellőképp. Csak azt a pár évvel ezelőtti rózsakertes valentinnapi borzadályt mondhatom tapasztalatnak, és az nem sok ugyebár. És nem is jó.
Nem működhetne… Igaza van… - gondolom, és a mosoly ott marad, ahol addig volt. Ez van.
-Bocsánat…
- Igazad van, nem értek hozzá, még elszúrnám, azt meg nem akarom - legyintem, és csak lebegek, nézve, ahogy Szöszke kiügyyeskedik egy újabb kacajbuborékot az üveg nyakán. Olyan, mint egy szép, csillogó gyöngyszem.
Az én asztalom inkább az ökörködés. Nekem valahogy így megy, erős családi kötelékek helyett fura, szivatós mentorszerűség Cartwrighttal, mély barátságok helyett meg felszínes, komolytalan haverkodás. Legalább feldobni jó vagyok talán, vagy megröhögtetni, vagy felpiszkálni kicsit. Ahogy elém úszik a kacajgömb, csintalan vigyorral megpróbálom elszívni előle, és nem is gondolkodom. Mert hát én eminnen cuppanok rá, ő amonnan. De a gömb folyamatosan összemegy…
Hajszál híján cuppanunk egyet, az utolsó pillanatban eszmélek rá, hogy hogyan is néz ez ki kívülről, és gyorsan odébb libbenek, már amennyire gyorsan itt lehet. Nem kerülök azért olyan messze, közben vigyorogva nyikkanok, bár ez a mostani vidám pofa megint inkább a kacajvíz hatása, én meg elvörösödöm, aztán kitör belőlem a kínos röhögés is.
- Bocsánat, azt hittem poén lesz, ha elcsaklizom előled, csak izé… Nem gondolkodtam - teszem hozzá, aztán bocsánatkérőn nézek rá.
- Na, de tényleg, áruld már el, kibe zúgtál bele! Ígérem, nem szúrom el, legfeljebb kicsit kifaggatom, hogy neki ki tetszik. Erre valók a barátok - szalad ki a számon, bár lehet, hogy hülyeség, és túlmegyek egy határt, de már az alkohol akkor is kituszkolta belőlem.

-Mi? Nem! Nem az!.. Dehogy...- szinte konkrétan megijedek Mira válaszára, a gondolatra, hogy megbántottam vele, még a kezembe is megáll az üveg, ahogy épp egy szőlőszemnyi italpogyó lóg ki belőle, és kezdi is már lassan visszahúzni a felületi feszültsége. Tessék, Lu, ez te voltál most, ha tisztán fogalmaznál látod, nem azt hitte volna, hogy bénának nevezed a segítséghez.
De... de... lámpaláz...
-Nem azér, mer nem értenél hozzá! Igazából,.. igazából ngyon sokat tudsz segíteni a magabiztosságomnak, ha itt vagy!
Érdekes, a jellegzetes mentegetőzéseim közbe néha olyan vallomások ki tudnak csúszni, amit máskor harapófogóval kéne kihúzni belőlem. Mer nyomi félős és gátlásos itt valaki másképp, Lu. Csak aztán mégjobban félek, hogy megbántottam valakit vagy csalódást okoztam... Amennyi fura dolog van itt Angliába, én is elég fura vagyok, be is illhetnék.
Nagyon úgy érezve, hogy már rég túl mélyre ástam magam, inkább befejezem a mozdulatot a kacajvíz kitöltésére, már abba készülök menekülni. Azt is sikerül túllőni a célon, pár gombostűnyi csepp elszabadul a plafon felé, a szándékozott meg elég nagy bogyóra sikerül.
Mondjuk...
Két főre egész oké méretű.
Mira szerencsésen félrehajol a sportolói reflexeivel, így nem ütközünk össze. Bár belegondolva... De nem. Így is kínos a helyzet, mégkínosabb lehet a vigyor az arcomon, próbálom is leerőltetni róla a kacajvíz hatását. Szép és romantikus ábránd lehetne, véletlen így összecuppanni, de lássuk be: ebbe a helyzetbe most talán jobb is, hogy elkerültük, így eleve bénán magyarázkodások és önbizonytalanságok közepette.
-Izé... na. Szóval. Nagy levegő, Lu- szedem össze magam Mira kérdésére, eltökélve, hogy most tényleg kibököm végre, egyértelműen, mer már így is katasztrófánál tartunk a bénázásom miatt, mégtovább rontani ennél...
-Szóval. Izé. Nem azér nem tudnál segíteni, mer nem tudnál,.. hanem mer... hát... izé. Szóval, mer már egy másik szerepet töltesz be.
Kurvaélet, Lu, lassan már én sem hiszlek el!
A fejem biztos rég piros mostanra, valahogy magamra ripakodok fejbe, még a szemem is összeszorítom, nyakam is behúzom, mint ha taslira számítanék. Megérdemelném.
-Mármint izé, azt. Őt. Az te vagy.
És most légyszi hagy tépjem le az arcom több különböző okból is. Igen, abból meg mindegyik én vagyok.

to Miss Mira Luna Wyne




waltz on air

Megijeszt, hogy megijed. Megint nem jót szóltam? Szóltam. Szerintem ennyi már elég. Mélán mosolyogva, mondhatni buta pókerarccal hallgatom, ahogy próbálja menteni a menthetőt, egyébként egész kedvesen. Furcsán keringünk így, kezdünk olyanok lenni, mint két bolygó, s a kacajvízcsepp-gömbök körülöttünk a kisebb bolygócskák, meteoritok, üstökösök.
Mennyiféle vigyort ki tud csalni az emberből ez a kacajvíz, de tényleg… És mennyiféle színárnyalatot. Én elsápadok, mint Luci halványszőke haja, az ő szép pofija meg lassan az én vörös loboncom árnyalatához idomul. Először azt gondolom, csak az előbbi malőr miatt, hogy majdnem összecsókolúztunk.
-Izé... na. Szóval. Nagy levegő, Lu…
Kíváncsian félrebillentem a fejemet, a hajam lassú hullámban követi. Meg az egész mindenem is, szép komótosan, mert ilyen fura ez a súlytalanság, hogy elindul egy apró mozzanat, és egész sorozatnyi esemény kerekedik belőle. A végén az egész mindenét máshol találja az ember, mint ahol volt. Itt nincs a mindennapok gravitációja, hogy határt szabjon, hogy törvényeket erőltessen az emberre. Itt csak szelíd káosz van, és végtelen nyugalom.
-Szóval. Izé. Nem azér nem tudnál segíteni, mer nem tudnál,.. hanem mer... hát... izé. Szóval, mer már egy másik szerepet töltesz be.
Próbálom kimatekozni az aranyosan akcentusos szavakból, hogyan is érti ezt. Összehúzom a szememet, próbálva értelmesebben kinézni, miközben dolgoznak az agytekervényeim. Felém repül egy kis csepp kacajvíz, még az előző körből tévedhetett erre, én meg nagy gondolkodásomban csak úgy elkapom a nyelvemmel, mint egy lusta béka. Csak egy halvány mosolykát csal elő belőlem, mert hát nem egy nagy adag, de kicsi a bors és erős.
Luci meg egész furcsa, mintha még mondani szeretne valamit - és az igazából jó ötlet, mert ebből én ennél kevesebb elfogyasztott alkohol után sem érteném, mire is akar célozni. Csak azt nem értem, miért csinál úgy, mint aki fél. Már elég ártatlan értetlen arccal állok - pontosabban szólva lebegek előtte, próbálva valamilyen fix pályát találni magamnak, amikor végül is kimondja a lényeget.
-Mármint izé, azt. Őt. Az te vagy.
A szavak már megvannak, az értelem még kicsit késik. Még mindig ugyanolyan zavarodott a képem vagy egy fél percig, aztán ahogy elér hozzám a jelentés, úgy üt be a dolog, mintha bevettem volna valamit a pia mellé.
Kikerekedik a szemem, de tényleg. Kéne mondanom valamit. Ugyanakkor még fogalmam se volt, mit. Én még fiúkra se igazán gondoltam lányokra meg végképp. Volt sok minden más a fejemben, hogy ez kimaradjon. És hát nem is gondoltam volna, hogy én bárkinek úgy is feltűnhetek, hiszen… Hiszen én én vagyok. Nekem csak felszínes dolgaim vannak (nem számítva azokat a szálakat, amik Cartwrighttal összefűznek, de az egy ritka kivételes és nagyon atyai dolog), és én nem vagyok úgy igazán se csinos, se nőies. Se igazán szerethető. Ezért aztán az első dolog, amit kimondok, nem is megy messzire.
- Komolyan? - suttogom hitetlenkedve, és elfelejtem a stabilizálódással kapcsolatos folyamatos helyezkedésemet, így aztán véletlenül ellebegek a plafon felé. Nem sokat, mert aztán a szavak súlyával együtt a saját súlyomat is visszakapom, hirtelen és teljesen, úgyhogy nagyott nyekkenve, arccal előre belezuhanok egy nagy babzsákba. Luci mellettem ér valahol földet, azt hiszem neki se lesz baja, hiszen a párnáktól amúgy is alig lehet látni a padlót. De pont, amikor felnéznék, a nyakamba záporozik némi kacajvíz, azok az iménti kóbor cseppek, amik megszöktek.
- Jól vagy? Bocs… Bocsánat... Ez most miattam van... - mondom Lunát keresve, mert ez a hirtelen földetérés még az is lehet, hogy én voltam. Igen, talán a mentális súlyt a varázserő fizikailag is leképezhette. Próbálom összeszedni magam, leszerencsétlenkedem magam a zizgő-bizgő ülőalkalmatosságról, és talpra is keveredem végül, hogy ha kell, Szöszkének is segítő kezet nyújtsak.
- Én… Te… hogy mi csak barátok… azt gondoltam… - habogok össze vissza, mintha egy másik bolygón élő, beszédhibás, manószerű űrlény lennék. Aztán becsukom a szám, szusszanok egyet, végiggondolom, mit is akarok most szavakba önteni, és összeszedem a maradék agyamat.
- Szóval te is nagyon fontos vagy nekem, olyan jó, hogy jóban vagyunk, és nem szeretnélek megbántani, és most nem tudom, mi is van, szóval… Szóval talán jobb, ha most…. Ha nem baj… - hátrálok, menet közben a kezem ügyébe akad a táskám és a seprűm. Ez utóbbi, mikor felveszem, egész meglódul felfelé, mintha ki akarna ugrani a kezemből, hogy fel is emel kicsit a talajról, de lehet, ez csak a súlytalanság maradványtünete.
- Szóval nem baj, ha ezen kicsit gondolkodom? - nyögöm ki az első épkézláb mondatot nagy nehezen, már az ajtófélfába kapaszkodva. Lesütöm egy pillanatra a szememet a cipőmre, amin aprót hintázok is, de aztán meg felnézek, és félszegen Lucira mosolygok, majd a válasza függvényében vagy távozom, vagy nem.

-Teljesen- bólogatok megerősítésnek, valahonnan még egy biztató mosolyt is összeszedtem, ebbe a magam is szétszórt, szétesett állapotába egész meglepő teljesítmény, de ezek eszembe sem jutnak, csak az, hogy biztos pont legyek most Mirának, támasz, amég összeszedődik.
Elég fura abba belegondolva, hogy pillanatokkal ezelőtt még teljesen képtelennek tűnhettem én ilyen stabilitásra, nem hogy még adjak is belőle. Fura vagy, Lu.
Csak mosolyogni tudok arra is, ahogy nagy töprengve Mira elkap egy kósza italcseppet, ez a lány nagyjából mindent jobbá tud tenni csak azzal, hogy ő.
Aztán spontán a fenekemre esek. Elég váratlan dolog ez súlytalanságba. Ja mer megszűnt, így már érthető.
-Semmigond... semmigond... puhára estem- jelentem egyből egy párnakupac aljáról. A fejem alatt egy egész ismerős darabot találok... ez a párna követ engem? Mondjuk nem akkora baj, így nem koppan a fejem.
Hálásan fogom meg Mira kezét, ahogy felsegít a padlóról. Aztán lehet, hogy kicsit bénán-lassan engedem el...
Nem tudom, igazából változtat-e ez bármit még a helyzet bénázásán most köztünk.
-Hát... igazábol... annyi sok mindent jelentesz annyiféle módon, és...
Én sem találom a mondatom végét.
Végül csak esetlenül integetek neki a táskám mellől, ahogy ő az ajtóba kapaszkodik, annyira marasztalnám, de belátom, hogy csak egre furább lenne már ez most, és nem akarom elijeszteni magamtól az én ...furaságommal.
-Dehogy, persze, természetesen. És... jóéjt...- Estét? Délutánt? Nem is tudom, mennyi időt voltunk itt.
Remélem nem most rontottam el mindent. Mindig ez van, mindig csak történnek miattam a rossz dolgok, vagy én magam rontom el. Soha nem akarom, de így jön ki. Sophie-nak is túl fura voltam végül, és nem tudom lerázni a gondolatot, hogy most Mirával tartunk pont ugyanott...

Köszönöm a játékot

To: Fawcett professzor

2002. május 9.


i am the storm

Még a fülemben csengett Soulier nyüszítő hangja, ahogy a körmeimet belemélyesztettem. Úgy hagytam ott a folyosón, hogy Frics, valamelyik professzor és néhány diák állták körbe, ahogy a ruháját átáztatta a saját vére. A cipőm orrán is ott csillant a vöröslő, száradásnak induló anyag, az ujjaimon is ott volt, a számban, az arcomon, a nyakamon, az egyenruhámon. Hiába siettem, nem tudtam magam mögött hagyni ezt... nem, mert ez az iskolai tanulmányaimbe kerülhetett. Még is futott, el akartam bújni, mielőtt valaki elrángatna McGalagony elé és közölnék, hogy szóltak a szüleimnek, értem kell jönni és hazavinni... mert kicsapnak.
Rosszat tettem. Tudtam, hogy rosszat tettem, hiszen Digby professzor a koncentrációs problémáim miatt már azt is elintézte, hogy ne kelljen leckéket leadnom. Szerzett nekem egy pszicho-medimágust az iskolán kívülről. Én mégsem tudtam elég jó lenni. Nem ment, mert akárhányszor Morrow-ba futottam bele és ahogy végig nyalt az ajkain. Tudtam, hogy ő volt... hogy ő volt az, aki Noah-nak adta ki magát, aki megpróbálta a számba nyomni azt. Remegés futott végig rajtam az emlékre, amit ott a sötétben, a Griffendél öltözőjében éltem át és későn jöttem rá, hogy nem Nightingale az. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam egyáltalán gondolkodni, de a könnyek mégis kiszakadt belőlem.
- Nem vagyok az unokatestvérem! - Ezt ismételgette Soulier, mikor megkérdeztem miért röhög ki. Talán nem is tette, talán csak képzeltem. Nem érdekelt, martam, téptem, azt akartam, hogy Morrow féljen tőle és ne merjen még egyszer a közelebe jönni. Mert megtette... bántani akart, akárcsak tegnap, mikor két barátja leszorított a földre. Csak azért engedtek el, mert felbukkant Frics a folyosó végén. Tudtam, hogy tönkre akartak tenni, már többen pletykáltak arról, hogy vérfarkas is vagyok és már átment rajtam minden fiú a Griffendélből. Edward neve is szóba került, ami miatt nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán a kviddicscsapatban maradhatok. Kétségbeestem. Féltem. Sőt: egyenesen rettegtem, hogy bántani fognak. Ezért akartam megmutatni, milyen erős vagyok.
Az egyik terembe rontottam be, ahol furcsa sejtelmes fény uralkodott és mindenhol puha párnák voltak. Még nem jártam itt, de most pont jó volt. Sírva rogytam be az egyik sarokban heverő párnahalomra. - A francba... Sebastian... de hülye vagy... - motyogtam magamnak, ahogy az ujjaimat belenyomtam a puha anyagba.

[Átértékelés]

Átértékelés



Sebastian
2002. május 9.

A következő óra anyagát készítem össze éppen, amikor egy rövid kopogtatás után lényegében berontanak a szobámba. Már épp ledorgálnám Ms. Whigfieldet, amikor meglátom mennyire rémült ábrázata van. Kilépek az asztalom mögül és egy székhez vezetem. Megpróbálom megnyugtatni, de a sietségtől még éppen csak levegőt tud venni. A kisasszony nem az én házam diákja, ezért fogalmam sincs, hogy mi lehet az oka a váratlan és ennyire elsöprő megjelenésének.
- McGalagony professzor várja egy nagyon fontos ügyben a gyengélkedőre.
Nem szokatlan, hogy az igazgatónő egy-egy diák kapcsán beszélni akar velem, leggyakrabban azért, hogy rendre utasítsam a mardekáros diákjaimat, ezért nem is értem, hogy miért ez a nagy rohanás. Felveszem a talárom, majd miután a kisasszony kipihente magát egy pár pillanattal később el is indulok a helyiség felé.
Kopogtatás után belépek a szobába. Nem tart sokáig rátalálnom, hogy melyik ágynál lehet az, akivel a probléma van. Odasietek, de az igazgatónő azonnal félrehív, így az ágy körül már csak Solier néhány barátja maradt.
- Frics azt mondta, hogy Mr. Batest látta elmenni a helyszínről. Keresse meg, majd hozza az irodámba!
Nem kell részleteznie a helyzetet az igazgatónőnek. Csak bólintok egyet, majd a kérdéses diák keresésére indulok. A kastély elég nagy, ha a birtokot is hozzáveszem, akkor elég sok hely lehet, ahol el tud rejtőzni. Természetesen itt feltételezem azt, hogy a birtokon maradt és nem menekült el valahova. Nem örülnék neki, ha értesítenem kellene a szüleit arról, hogy a fiúk egy kérdéses helyzetbe került, ami után eltűnt az iskola területéről. Persze, a szüleit így is értesítenünk kell, de egyelőre úgy gondolom, hogy a tájékoztatás lesz az elsődleges szempont.
Alaposan átgondolom, hogy most mégis merre kéne mennem. Számba veszem a lehetséges termeket az iskola falain belül, és végül megindulok a gyengélkedőhöz legközelebbivel kezdve. Nem hiszem, hogy a tantermeket és a tanárikat is át kéne néznem, ezért eléggé leszűkül a lehetőségeim száma, de még így is sok.
Egy fél óra keresgélés után, mikor már éppen arra gondolok, hogy a kastélyon kívül kell keresnem, eszembe jut a nyugalom terme. Annál jobb hely nincs egy zaklatott elmének. Elég határozottan érzem azt, hogy az lesz a jó hely, de azért óvatosan közelítem meg. Végül is pont annyi esélye van annak is, mint a többinek.
Mikor benyitok, akkor látom is, hogy jól tettem, amikor a megérzéseimre hallgattam. Az egyik sarokban a párnák között meglátom Mr. Bates alakját. Leszerelem kintről a kilincset az ajtóról, nem akarom, hogy bárki megzavarjon most.
- Örülök, hogy magát épségben találom itt.
Lassan közelebb megyek, és közben ledobom egy kupacra a taláromat. A diákok többsége tudja rólam, hogy mennyire utálom ezt a ruhadarabot, de órákon és hivatalos ügyben kénytelen vagyok viselni. Ezzel is akarom jelezni felé, hogy nincs bajban, elsősorban nem a büntetés miatt jöttem.
- Elmondja nekem, hogy mi történt?
A fiún végignézve már nem fér hozzá kétség, hogy jól látták az ő távozását, de ez esetben több aggasztó kérdés is felmerül majd, amit Solier szüleivel is tisztáznunk kell majd. Lassan közelebb megyek, és leülök egy fotelra nem messze tőle. Várom a vallomást, az ő szemszögét, hogy mi történt.

To: Fawcett professzor

2002. május 9.


i am the storm

Ujjaim vadul markoltak bele a párna anyagába. Most éreztem csak, mennyire egyedül is vagyok. Már nem volt Noah, hogy odarohanhassak hozzá és azért sírjak, hogy vígasztaljon meg... nem volt nekem senkim sem. A szüleimet nem érdekeltem, mióta rájöttek, hogy meleg vagyok. Nem mondhattam el nekik, hogy egy hatodéves fiú bántott... nem mondhattam el, hogy zsarolnak olyanokkal, hogy elmondják mindenkinek vérfarkas vagyok. Azt sem mondhattam, milyen szánalmasan lökött félre valaki, akivel addig a pontig minden működött. Már-már meg is nyíltam volna neki. Hiszen mindent látott belőlem, a vézna testemet, a marás nyomát az oldalamon, amivel vérfakassá tettek... a félelmeimet, az érzékeny pontjaimat s ő mégis elárult engem. Reméltem, hogy legalább megérte neki. Ha már én nem lehetek boldog, legalább őő hadd legyen. Ezt kívántam neki, őszintén.
Hallottam, hogy valaki bejött a terembe. A könnyfátyolon keresztül is láttam, hogy Fawcett professzor az. Nem menekülhettem már, de nem is akartam. Talán, ha kicsapnak a szüleim is hajlandóak észrevenni, hogy létezem...
- Örülök, hogy magát épségben találom itt.
Soulier miatt van itt. Mégis csak ő a házvezetőtanára, és bizonyára remek ötletei vannak a megbüntetésemre. Egyelőre azonban nyikkanni sem tudtam, mert megláttam az a kezemen Soulier vöröslő vérét és ez egészen összezavart.
- Elmondja nekem, hogy mi történt?
Mintha nem tudta volna a választ. Éreztem, hogy remegés fut végig a gyomromon, hogy a hányinger erőteljesen ült meg az amúgyis szörnyű állapotomon. Láthatta Fawcett is mennyire remegek. Az önmagában is csoda lett volna, ha dadogás nélkül meg tudok szólalni.
- Belemartam... és vérzett... - motyogtam magam elé. - Megérdemelte... - tettem hozzá. Nem tudtam, mit kéne mondanom... hogy az unokatestvére megpróbált megerőszakolni és félig-meddig meg is tette? Fawcett vajon hinne nekem? És még is hogyan mondjam el, hogy a számba akarta nyomni azt, méghozzá Noah alakját felvéve. Azt nem tudom hogyan csinálta, talán metamorfmágus, hiszen annyiszor néz ki másképpen.
- Morrow... Morrow miatt érdemelte meg... - Folytattam rekedten és megpróbáltam felülni, hátha akkor a hányinger csillapodik. Nem így történt. Csak ülve hüppögni kevésbé volt gyerekes, mint szószerint bezuhanva lenni. - Ki fognak csapni?

[Átértékelés]

Átértékelés



Sebastian
2002. május 9.

Ez egy nagyon bonyolult eset. Szerencsére nem minden ügy ilyen, de attól még nem lehet egyiket sem félvállról venni. Biztos vagyok benne, hogy ennek is lesz megoldása. Mielőtt azonban bárkit is elítélnék a történtek miatt, és végleges következtetést vonnék le, mindenképpen utána kell járnom az esetnek. Ennek egyik módja Mr. Bates megtalálása és kikérdezése. Vagy ha nem is kikérdezése, de legalább elbeszélgetés vele.
Lassan közeledek felé, nem akarom megijeszteni. Az ajtót így is bezártam, csak mi tudjuk kinyitni belülről. Nem akarom, hogy megzavarjanak. Az ő egészsége és az igazság most a legfontosabb, és ha bármit is elmond nekem, akkor annak nagyon fogok örülni. Aztán szép lassan, de megjelennek az első szavak.
- Mr. Morrow?
Egy újabb diák, akit meg kell hallgatni az esettel kapcsolatban. Az egyik párnát átalakítom tállá és vizet teszek be, majd a diákom felé nyújtom.
- Mossa meg magát! Úgy könnyebb lesz valamennyivel.
Teljesen úgyse fogja tudni eltüntetni a vért, mert addig, amíg nem békél meg a tettével a lelkiismerete mutatni fogja majd. Hagyom, hogy tisztálkodjon, amíg szeretne. Közben igyekszem végiggondolni a válaszomat a kicsapással kapcsolatos kérdésére.
- Nem fogok hazudni. Nem tudom. Mindent elkövetek azért, hogy ne csapják ki. Ehhez azonban tudnom kell a részleteket. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy egyszerű folyosói hecc váltotta ki a maga reakcióját.
Én is voltam diák, nekem se volt könnyű. Nem úgy, mint Mr. Batesnek, ahhoz képest nekem gyerekjáték volt a Roxfort, de volt más, ami miatt aggódnom kellett. A Sötét Nagyúr hatalma teljében volt, és a halálfalók csemetéi miatt nem volt könnyű az olyanoknak, mint én. Dumbledore sem tudott megvédeni mindenkit mindentől.
- Mr. Soulier sérülései nem súlyosak, túl fogja élni. Sajnos maradnak majd nyomai a támadásnak, de nem fog vérfarkassá változni. Minden attól függ, hogy a fiú és a szülei hogyan reagálnak a hírre.
Remélem nem kell mondanom ifjú tanítványomnak, hogy az ő szülei is értesítve lesznek az esetről, de ettől még a döntést nem fogja befolyásolni. Attól is függ az egész, hogy a Minisztérium mennyire neszeli meg az ügyet és mennyire tudja McGalagony professzor elsimítani.

To: Fawcett professzor

2002. május 9.


i am the storm

Ahogy Morrow nevét kimondtam, hirtelen leesett, hogy kettesben vagyok egy férfi tanárral. Ránk zárta az ajtót... miért? Miért? Miért? Éreztem, ahogy minden porcikámon végig szalad a remegés. A szám azonnal kiszáradt és megint a hányinger kerülgetett. Ezúttal nem Soulier vérének fémes bűze vagy éppen a zokogás okozta kimerültség volt az oka. Én csak nem akartam, hogy hozzám érjen. Sokkal erősebb volt nálam, esélyem sem lett volna megvédeni magamat.
Nem tudtam válaszolni semmit. Úgy éreztem a hangom cserben hagyott s nincs választási lehetőségem, nem tudok kimenni, mert bezártak ide. Egy kicsit hátrébb siklottam a párnák között. Így néztem végig, ahogy az egyik párnát tállá varázsolja, majd megtölti vízzel. A művelet végére annyira összehúztam magam, amennyire csak tudtma. A felhúzott térdeimet átöleltem a karjaimmal.
- Mossa meg magát! Úgy könnyebb lesz valamennyivel. - Nyújtotta felém a tálat. Nem nyúltam érte, legszívesebben kiütöttem volna a kezéből... csakhogy nem mertem megmozdulni. Mégis nagy nehezen kipréseltem magamból néhány szót, aztán a tálért nyúltam. Nem akartam érezni magamon a száradó vért. Azonnal letettem és közre fogtam a lábammal az edényt, mintha csak törökülésbe ülnék. Így kezdtem el mosni az arcomat, majd a kezeimet. A vörösség nem akart múlni. Egyre maszatosabb lett.
- Nem fogok hazudni. Nem tudom. Mindent elkövetek azért, hogy ne csapják ki. Ehhez azonban tudnom kell a részleteket. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy egyszerű folyosói hecc váltotta ki a maga reakcióját. - Folytatta Fawcett professzor. Nem néztem rá... mintha azzal elkerülhetném, amit csinálhat velem. Nem mertem megszólalni sem.
- Mr. Soulier sérülései nem súlyosak, túl fogja élni. Sajnos maradnak majd nyomai a támadásnak, de nem fog vérfarkassá változni. Minden attól függ, hogy a fiú és a szülei hogyan reagálnak a hírre. - Nyeltem egyet. Ha az én szüleim is megkapják a levelet a Roxfortból, lehet nem is akarnak többé odahaza látni. Lehet, hogy nem is tekintenének a fiúknak. Már akkor sem álltak velem igazán szóba, mikor Noah miatt szóltak nekik.
- Nem akarok... - Próbáltam kipréselni a szavakat a számon. - Nem akarok... mondani... - A pániktól még mindig ki volt száradva a torkom és a fene nagy remegésemben véletlenül felrúgtam a tálat, a nadrágom és a cipőm azonnal átázott, én pedig felpattantam.
- Magának nem akarom elmondani... - küzdöttem ki végül normálisan a mondandóma. Fogalmam sem volt, mit mondjak amúgy sem. Azt, hogy Morrow a számba akarta kényszeríteni a... azt? És mennyire hinnének nekem vagy vennének komolyan? Nightingale óta elkönyveltek egy szerepbe, mintha az azt jelentené, hogy minden idősebb fiúval összefekszem. Csak vele akartam... és már azt is megbántam.
- Kérem... hagyjon békén... - A felhoz hátráltam és szép lassan megpróbáltam az ajtó felé araszolni. Valójában nagyon is feltűnően rettegtem tőle.

[Átértékelés]

Átértékelés



Sebastian
2002. május 9.

Úgy tűnik, ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondoltam. Abban már elsőre is biztos voltam, hogy nem egy folyosói hecc miatt történt a támadás, ezért úgy gondolom, valami sokkal komolyabb történt itt. Azonban ezt ki kell szednem belőle valahogyan és nem úgy, hogy legilimenciát használok. Mondjuk nem is tudok, akármennyire is próbáltam megtanulni, nem ment.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy fél tőlem annak ellenére, hogy nem adtam rá okot. Nem is megyek közelebb hozzá, csak igyekszem megnyugtatni. Örülök viszont, hogy sikerül a tál használatára rávennie magát. Akármi történik majd, ha innen kimegyünk, nem véresen kéne átmenni a kastélyon. Nem mintha az idősebb diákokat félteném, akik közül páran megélték a háborút ezen falak között, de vannak fiatalabbak is.
- Kérdezhetek valamit? – felállok, és picit hátrébb megyek.
A lehető legkevesebb stresszt akarom okozni neki, de van valami, ami nem hagy nyugodni. Egy diáknál mindig fontos a családi háttér, ha valaki más, azt néha a szülők is nehezebben kezelik és képesek eltaszítani a gyereküket. Vajon erről van szó? Valahogy Solier rájött volna valamire? Vagy Morrow?
- A szülei tudnak róla, hogy vérfarkas?
A szoba ablakához lépek és ott megtámasztom magam a falnál. Remélem ettől picit könnyebb lesz neki. Nem erőszakolom ki a választ, ezért mikor nem akar a korábbi kérdéseimre válaszolni, megpróbálom inkább könnyedebb területre terelni a témát. A pálcámat előveszem, és bár távol vagyok, kicsit megszárítom a nadrágját, eltűntetem a vizet a párnákról, hogy utánunk is tudják használni.
- Rendben, akkor kinek szeretnéd elmondani, hogy mi történt?
Próbálom csevegésre fogni továbbra is. Ha nem velem akar, nem gond, ellenben amíg elmegyünk innen, le kell nyugodnia. Nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha a sok diák között ilyen idegesen mászkálna.
- Hogy megy a kviddics? Szeretsz játszani?
Látom, ahogy araszol az ajtó felé. Ez nem lehet véletlen. Nincs sok kapcsolatunk, nem lehet az óráimmal baja, nem vagyok ijesztő. Legalábbis a diákjaim többsége alapján, amit hallottam. Akkor… ha nem tanárként? Miért fél tőlem?
- Az ajtó nyitva van, bármikor elmehet, de csak akkor, ha elkísérhetem a házvezetőjéhez.
Feltételezem, hogy ő az, akivel beszélni akar.

To: Fawcett professzor

2002. május 9.


i am the storm

Fawcett ijesztő volt. A lehető legijesztőbb, amivel szembesülhettem egy zárt helyen… nem akartam. Nagyon nem akartam, hogy ő is megpróbáljon büntetés róni rám. El akartam menekülni Digby professzorhoz, mert ő megvédett. Legutóbb is megvédett. Tudtam, hogyha kérném most is a segítségemre sietne és neki elmondhatom Morrowt. Inkább neki, mint Fawcett professzornak, aki rájönne milyen gyenge vagyok és ki akarna használni.
–  A szülei tudnak róla, hogy vérfarkas? – Nem is érzékeltem, hogy távolabb sétált. A kérdésre csak egy halk nyögés szakadt ki az ajkaimon. Hát nem egyértelmű a válasz? Kiskorú vagyok, ha nem tudnák a szüleim mégis miképpen védenének meg magamtól, amikor nyáron odahaza vagyok? Éreztem, hogy ez is csak egy csapda, ami ahhoz kell, hogy legyőzzön.
Nyeltem egyet, de nem válaszoltam. Semmi köze nem volt az életemhez, még csak nem is volt a házvezetőm. Remegve túrtam át a hajamat és próbáltam meg hátrálni, az ajtó felé. Valahogy ki kellett jutnom innen, mert a mellkasomban éreztem a feszültséget.
– Rendben, akkor kinek szeretnéd elmondani, hogy mi történt? – kérdezte. Nem akartam reagálni sem erre az egészre. A hátam neki ütközött a falnak, úgy hátráltam tovább az ajtó felé. Egészen odasimultam, a tekintetem idegesen tartottam a tanáron, ellenőrizve, hogy mikor esik nekem.
– Digby professzornak… – Nyüszítettem, mint egy kutya, akinek a farkára léptek. Aztán elértem az ajtóig. Nem is néztem oda, ujjaim a kilincsnél matattak, de nem tudtam kinyitni. Talán csak a remegéstől, de nem ment azonnal. Minden porcikámat gyengének és törékenynek éreztem. Hiába támadtam meg félórával korábban Soulier-t, most nem volt bennem egy csepp erő sem. A vérfarkas visszavonulót fújt a tudatom mélyére. Velem együtt rettegett.  
– Hogy megy a kviddics? Szeretsz játszani?
Nem tudtam csevegni. Nem tudtam válaszolni. Az ajtó felé fordultam, úgy nyomtam le a kilincset.
– Kérem… engedjen ki… – Motyogtam, ahogy ujjaim a hideg fémet ölelték körbe. Éreztem, hogy le tudom nyomni, mégis minden erőfeszítésemet be kellett vetnem, hogy az valóban meg is történjen.
– Az ajtó nyitva van, bármikor elmehet, de csak akkor, ha elkísérhetem a házvezetőjéhez.
Nyeltem egyet megint. Ezúttal csak bólintottam. Ha a folyosón akart mellettem jönni nem zavart, ott voltak mások, akik látták volna, amikor bánt. De igen… mindennél jobban vágytam Digby professzorhoz. Aztán lenyomtam remegő kézzel a kilincset és lenézve a véres cipőim orrára, végre kiléptem a folyosóra.
– Többet ne zárjon be… kérem… – motyogtam és átöleltem magamat a karjaimmal. Úgy éreztem menten rosszul leszek, elájulok vagy megőrülök. A szívem őrülten kalapált, a könnyeim patakokban folyt, remegtem és fulladtam. Úgy rohantam végig a folyosón, a lépcsőn, hogy elérjem Digby professzor irodáját. A kopogást azonban meghagytam Fawcett professzornak, túlságosa remegtem ahhoz, hogy legyen bátorságom hozzá.

A játék más helyszínen folytatódik!

[α ︱ b e t h ︱ α]

α ︱ b e t h ︱ α

β︱meglepetés e költemény︱β


Ω time 20031024 beat: csillagok között Ω

Izgatott voltam, mert hát mégis csak Beth tizen hetedik szülinapjáról volt szó. Ez azért nem volt mindennapi, és én is alig vártam, hogy végre felnőtt legyek. El akartam otthonról költözni. A szüleim mérgezőek voltak és szörnyűek, akik egész nyáron azzal gyötörtek, hogy észre sem vettek, hogy ha mégis akkor az arcomba dörgöltek mindent, amit csak tudtak. Amy nem volt már közöttünk, nem csak a családból lépett ki, miattam, hanem már az életből is. Egy test volt, egy lélegző test, ami nem élt. Ez pedig fájt, akkor is fájt, amikor ezt nem tudatosították bennem. A nyáron kevesebbet tudtam Beth-szel találkozni de legalább a levelezések megmaradtak. Megszökhettem volna otthonról megint, hogy aztán elmenjek a világ végére, vagy Beth-hez, de valahogy nem volt hozzá bőr a képemen, hogy ott legyek. Erős szerettem volna lenni, aki a saját lábán is megállt, hiába gyötörte a szél, és a szüleinek kegyetlen hangja. Legalább nem vertek. Végül is nem. Nem úgy. Csak szavakkal.
Izgatott voltam, és alig vártam, hogy végre megünnepelhessem a háztársakon túl is a szülinapját. Különleges ajándékkal készültem neki, ami ott lapult a zsebemben, és bár adtam neki egy doboz bonbont, amikor a háztársak felköszöntötték, ezt nem akartam mindenki szeme előtt átadni. Ezért is beszéltem meg vele a találkozót itt, a nyugalom termében. Hamarabb jöttem ide, egy kicsit át is rendeztem a helyet, amit szintén meglepetésnek szántam, mert azt csak sötétben lehetett jól látni. Ez a hely a zakatoló idegeimet is képes volt megnyugtatni a mágiája miatt. Persze amióta vele voltam, így sem éreztem magam teljesen lelki idegroncsnak, csak kicsit.
Letelepedtem egy párnára, és kipakoltam a zsebemből. Összezsugorított plédeket hoztam magammal, meg egy kis kekszes dobozt csórtam el a konyháról, amiben Beth kedvenc édességei voltak. Őket egy bűbájjal visszanöveltem az eredeti méretükre, és a két kékes ezüstös pléd elnyúlt a párnák és a puffok között. A kezem a zsebemben lapult, miközben az ajándék anyagát tapintották ki az ujjaim. Sosem voltam ezekben jó, Amynek sosem adtam semmit, mert anynira utáltam, de most már tanácsot se tudott adni. Elnyomtam magamban egy sóhajt, és csak pislogtam az ajtó felé, hogy végre Beth is megérkezzen. Most nem gondolhattam rá, egy kicsit, nem lehettem szomorú, hiszen születésnap volt. Ahogy meghallottam a neszt a lány felé indultam, hogy ügyetlen és esetlen mozdulatokkal valahogy megöleljem. Nem tudtam rendesen kifejezni magam, az érzéseim, de Beth valahogy mindig megértett.
- Szia! Hoztam takarókat. Meg amúgy egy kis nasit is. Meg van pezsgő is. Bár csak gyerek, a manók nem adtak iagzit - magyaráztam és megpróbáltam lazán mosolyogni hozzá.

◊ it's october ◊
2003.10.24.

◊ Hugo ◊


zene ◊ October eyes outfit ◊ simple

Tizenhét. Ez azt jelenti, hogy most már ha ledvem szottyan valami likőrös lónyálat inni, vagy whiskeyt kóstolni, megtehetem. Nem mintha csillapíthatatlan vágyat éreznék rá, de a tudt, hogy lehet, már az is olyan izgatottá tesz. A klubehlyiséges köszöntés is olyan, de olyan jól esett! Egy rahedli édességet kaptam. Az egyik egy nyúlós féle, amit elvileg 5 méterig is ki lehet nyújtani, és méterenként változik az íze. Azt írja a zacskó, hogy banán, csoki, citrom, kísértet, epe. Fúj. Ki akarná megenni az epe ízűt? Na mindegy, azért majd megkóstolom. Kaptam Ben Fraser alakú csokit,  meg csokibékát is, zizis, soha nem olvadó fagyigombócot, ami bár furán izzóan világítm elég jól néz ki. De mégis csak azt vrom, hogy Hugoval kicsit kettesben legyek. A nyáron nem találkoztunk túl sokat, így csak hosszú leveleket írtam a tulajdonképpeni semiről. Elmeséltem, milyen filmeket néztem meg kategóriékra lebontva, és mindet ki is elemeztem. Nem sok tetszett igazán, így inkább lett egy kritika lista, mint élménybeszámoló. Próbáltam kicsit elterlni a figyelmét, küldtem neki saját készítésű sütiket, amikkel otthon próbálkoztam, és igyekeztem nem szapulni a szüleit, mert hát..azért azt mégse kéne. És bár a nyáron teljesen kifakadtam Sophienak, hgy a helyzet tarthatatlan, felháborító, és tömlőcbe kéne zátni a szüleit( na jó, ilyet nem mondtam, és igazából mindnt csak gondoltam, nem is panaszkodtam), szóval attól még nem írhatom ezt meg neki.
- Szia!
Jól esik megölelni, de érzem, hogy nincs kicsattanó kedve. Bárcsak valamivel fel tudnám vidítani, amitől pár napig nem gondol az otthonra, Amyre...
Hoztam takarókat. Meg amúgy egy kis nasit is. Meg van pezsgő is. Bár csak gyerek, a manók nem adtak iagzit Ó, milyen kedves! Nem bánom, hogy a pezsgő gyerek, az a legfinomabb.
- Szuperül hangzik! És a gyerek pezsgő a legfinomabb! Látom, látom, hogy nincs minden rendben. Letelepedek az egyik takaróra, majd Hugo arcot kezdem fürkészni. Szobrot lehetne faragni a mélabús arcifejezése miatt, de megpróbálom nem rögtön letámadni a kérdéseimmel. Úgyis felhúzom magam a szülein...
- Nasi..hetek óta nem ettem édességet, a mai napra készülve, remélem bírni fogom. Öhmm..bocsánat, ha nagyon erős az ullatom, a folyosón egy mardekáros lány olyan illatcsóvát hagyott maga után, hogy a ruhámra tapadt. Még jó, hogy nem a taláromban voltam....

[α ︱ b e t h ︱ α]

α ︱ b e t h ︱ α

β︱meglepetés e költemény︱β


Ω time 20031024 beat: csillagok között Ω

CSendesen várakoztam a itt, a nyugalom termében. Szerettem a mágiát, ami itt ült meg, olyan volt, mint egy kellemes kuckó, és most, így este kevésbé volt esélyes az, hogy több diák is ide gyűljön, mert szinte mindenki már a hálókörleteiben volt. Elvileg. Láttam Nora alakját kifelé osonni a kestélyból, de igazából nem érdekelt, hogy ki mit csinált. Csak Beth volt a fontos, meg az, hogy egy kicsit kettesben legyünk. Most amúgy is nehéz évünk volt, neki közeledtek a RAVASZ vizsgák, nekem pedig az RBF és persze fontosnak tartottuk,. hogy tanuljunk. Általában egymás mellett tanultunk, segítettünk a másiknak, de most jó volt egy kicsit kiszaakdni ebből a monoton körből. A szülinap mégis csak fontos volt az ember életében, körbekerülte a földet, leélt 365 napot. Meg nagykorú is lett, felnőtt, úgyhogy ha nem is értettem nagyon a bulikhoz egy kicsit szerettem volna különlegessé tenni.
Örültem, hogy megjelent, hogy megölelhettem, és megérezhettem a kellemes illatát, és a vörös tincsek cirógatását az arcomon. A közeláébe jobban éreztem magam és a gondjaim is a háttérbe szorultak.
- Szuperül hangzik! És a gyerek pezsgő a legfinomabb! - válaszolta beth én pedig nagyban bólogattam is.
- Szerintem is. A szőlős a legjobb, pedig nem is szeretem a szőlőt. De így valahogy finom - magyaráztam, és a pálcám segítségével kinyitottam, hogy töltsek neki is magamnak is, majd mellé ültem törökülésben, miközben azon gondolkodtam, mikor adjam oda a neki szánt ajándékot. Tökéletes pillanatban szerettem volna.
- Nasi..hetek óta nem ettem édességet, a mai napra készülve, remélem bírni fogom. Öhmm..bocsánat, ha nagyon erős az ullatom, a folyosón egy mardekáros lány olyan illatcsóvát hagyott maga után, hogy a ruhámra tapadt - magyarázta én meg igazából nagyokat pislogtam. Igaz, hogy volt egy erős parfümös illata, a Beth-es illat mögött, de igazából jól állt neki, bár egy kissé az ember torkára is tapadt.
- Hmm, mostanában mindig illatfelhők vannak az iskolában - dünnyögtem elgondolkodva, a folyosók néha, egyes pontokon kifejezetten erősen illatozak, mintha elszabadultak volna a növények az üvegházból. - De most itt van egy halom édesség, amiket szeretsz, meg hoztam pár újdonságot is, például levendulás fagyisüteményt, ilyesmiket - magyaráztam, majd hatásszünetet tartottam. Ez a nap nem az én bánatomról kellett szóljon, hanem Beth-ről.
- Beth... - szólaltam meg de aztán elakadtam, nem tudtam hirtelen hogyan konferáljam fel magam. Pár pillanatnyi néma csend is eltelt, miközben a szemébe tekintettem. Úgyhogy inkább megfogtam a kezét, és a tenyeremből az övébe ejtettem a kis kristályt, amitről valahogy ő jutott az eszembe.
- Szóval... boldog születésnapot - dünnyögtem, és megköszörültem a torkomat. Közelebb hajoltam, hogy egy apró, óvatos csókot is adjak neki.