"Just like each star is unique yet makes the universe what it is, the light in you makes you who you are."
Mióta megérkezett Folt és Skylar, azóta nem is gondoltam arra, ami eddig nem hagyott aludni. Tulajdonképpen már szinte el is felejtetem, hogy mi az, ami ilyen kései órán ilyen messzire üldözött mindentől és mindenkitől. Helyette csak figyelem a cigifüstöt, figyelem a tücskök hangos ciripelését, amely elér idáig. Megkísérlem összébb húzni a taláromat a jeges fuvallat miatt a testemen végigrohanó borzongás megszűntetése érdekében, de közepesen hasztalan a próbálkozás. A könyvet elteszem, teljesen felesleges volt a jelenléte eddig is. Helyette veszek egy újabb brownie-t és egy nagyot beleharapva hallgatom a magyarázatát.
- Ahha... - bólintok végül egy nagyot, bár nem vagyok túl meggyőzve a témát illetően. Ennek ellenére elfogadom a visszanyújtott szálat, másik kezemben pedig a megkezdett brownie pihen. Amint lenyelem a falatot normálisan, szívok belőle ismét. Tanulva az előzőből már kisebbet, így a köhögés is enyhébb, ha még ha a torkom és a tüdőm égése ugyanolyan intenzív, mint az elsőnél. Nos, az biztos, hogy nagy dohányos nem leszek. Már nyúlik is ki a cigit tartó kezem felé, azzal az egyértelmű intencióval, hogy visszaadjam neki. Majd vissza is húzom reflexesen a kezem, amikor azt említi, hogy nem fog köpni. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag szívok még egy slukkot (vagy hogy szokás ezt mondani) és végül fel is nevetek. - De édes... Nem akarlak elkeseríteni, de a tanárok engem egy visszahúzódó ártatlan kislánynak látnak. Nem igazán hinném, hogy elhinnék neked, ha azzal mennél oda egy nap, hogy rosszban sántikálok - kacsintok rá. Persze anno elég sokat végeztem bünti munkát, de azok az időszakok már elmúltak és Ophelia "rossz" hatásának hála leszoktam a Hóborc elleni hadjáratok végzéséről. Ami meg maradt? A rengeteg tilosban járás, éjszakánkénti kilopódzások ide-oda? Nos, amiről nem tudnak, az nem fáj ugyebár. Azért meggyőzésképp ártatlanul rebegtetem rá a szempilláimat, ami hamar átcsap abba, ahogy próbálom elfojtani a vigyorgást. Hamar fel is adom ezen törekvéseimet és immáron tényleg tényleg visszaadom neki a cigit.
Sóhajtok egy hatalmasat. Ezek a dolgok Robert-tel megölnek. Főleg azért, mert haragszom magamra miatta. Ez az egész egy hatalmas hülyeség volt, és az a baj, hogy nem akarom megbántani őt azzal, hogy visszamondom a randit. Ahogy telnek-múlnak a napok, az a sok fura kacsintás, amikor random hozzám ér nap közben, az egész teljesen idegen. És amúgy nem is történt közöttünk semmi olyan, csak az az egy retkes csók, én pedig... nem érzek iránta semmit. Kezem ösztönösen ökölbe szorul a taláromat szorongatva. Össze kellene szednem magam végre, de igazából még én sem tudom pontosan, hogy mi a rák van, mit akarok és mit nem. Mondjuk egy időnyerőt biztosan akarnék, hogy nem is tudom... lelökjem magam a lépcsőn, amikor épp a botanika szoba felé tartok, pont azért, hogy jól összetörjem magam és sose jussak el odáig. Még egy óriási sóhaj, rohadt uncsi lehet ezt hallgatnia szegény Sky-nak. Mintha csak a gyerekorvos kérné tőlem, hogy sóhajtgassak folyamatosan, mert máskülönben nem hall a 80 és a halál közötti bácsi a fonendoszkópjával.
- Remélem igazad van... - mondom halkan, hálásan mosolyogva neki, miközben ránézek. Bár ő ezt nem látja, mert makacsan bámul az ablakon kifelé. - Van persze, akivel megoszthatnám, csak... tudod, valahogy nem találom a szavakat. Nem tudom megfogalmazni a saját érzéseimet, sőt mi több, nem is tudom még hányadán állok a dologgal, addig meg... nem látom értelmét, hogy ezzel nyomasszak másokat... - megvonom a vállam. Majd hirtelen váltok. - Várj, mi? Van itt még egy harmadik ember is rajtunk kívül? - kezdek el nézelődni. - Nna, mondd már? Hol van és ki az a lúzer, aki még itt van? - rávigyorgok. Először nem veszek tudomást a halk beszédfoszlányokról, mert azt hiszem, hogy csak képzelődöm. Majd amikor Fogykos is felfigyel, majd léptek távoli visszhangját kapom el azonnal lehervad az arcomról a mosoly és beszefülök.
- Hinnye a francba! Prefektusok! - sziszegem neki, majd gyakorlott mozdulatokkal becsukom a dobozt magam mellett és elrakom. Neki addig van ideje a cigit eltűntetni, míg én felnyalábolom Fogyit. Utána meg már nyúlok is Skylar keze felé, hogy behúzzam menedékbe, ahonnan a lehető leggyorsabban és legészrevehetetlenebbül tudjunk startolni innen. Nem az első alkalom, hogy menekülnöm kell, így ebből a szempontból szerencsés estén lógott ki egy illegális cigire, mert az biztos, hogy velem nem fogják elkapni. A makulátlan reputációmat nem most fogom lerontani.
Sok boszorkányt és varázslót kifejezetten zavarni szokták, ha vendégül kell látniuk valakit, akinek nincsen megfelelő vérségi viszonya- még most is, hogy annyira sokan haltak meg érte, hogy elpusztítsák ezeket a visszataszító elméleteket. Az én anyám mindenesetre nem tartozik közéjük- sőt, kifejezetten örült neki, amikor megmondtam, hogy a barátnőm a Roxfortból, aki pár napot nálunk tölt, mugli születésű. Talán, mert kevésbé tart tőle, hogy leleplez bármit az öcsém és a nevelőapám előtt, vagy talán azért, mert reméli, hogy ez egy jel rá, hogy elkezdtem húzni a Varázstalanok világa felé.
Gondoskodom róla, hogy megbánja.
Tavaly olyan helyet kellett volna keresnem, ahol kiszolgálnak a mugli törvények szerint is fiatalkorú boszorkányokat alkohollal, az alapozó partira pedig kuncsorognom kellett volna egy nálunk idősebb fiúnak vagy lánynak, aki bemegy valahová, hogy vegyen nekik alkoholt és cigit, de idén egy jóval elegánsabb megoldást választottam: megtanultam egy rendkívül egyszerű illúzió bűbájt, ami ’87-et csinált a ’88-ból az iratainkon, legalábbis átmenetileg. Egy rendőrségi ellenőrzésen talán nem menne el, de sem a boltban, sem az Cloud Palace bejáratánál nem vettek észre semmit. Kíváncsi vagyok, mennyire akadnának ki a Minisztériumnál, ha tudnák, hogy arra használom a mágiámat, hogy megszegjem a muglik törvényeit. Bár végül is, nem ezt tesszük mind? Kárt nem okoztam, fizettem a csuklónkra kerülő belépőkért (még ha meg is bűvöltem a táskát, hogy ne vegyék észre, hogy becsempésztünk nyolc cidert, és két üveg nem aranyáron adott bort).
Talán az alkohol miatt nem jut eszembe egyáltalán, hogy idegeskednem kellene a lányok miatt, mert még akkor is én vagyok a felelős értük, ha én vagyok négyünk közül a legfiatalabb. Különösen Anniere igyekszem figyelni az éjszaka során, Amelia láthatóan gyakorlott a partik terén, és Alma is jól feltalálja magát, de nem vagyok benne biztos, hogy Anne-Rose sok ilyen buliban volt- maximum Skylarral tudom elképzelni. Nekem volt szerencsém több ilyen buliba is eljönni Amycusszal (és balszerencsém Barclayval, akiről azt fogják hinni az átkom után generációk, hogy félig troll volt, miután megnézik a ballagási fotóját).
- KIMEGYÜNK MOSDÓBA?- már három körül jár, amikor odakiabálok a táncparketten Almának és Annienek (Ameliát utoljára fél órája láttam, amikor csókolózott azzal a két éve végzett fiúval, akibe véletlenül futottunk bele, és meghívott minket egy kör koktélra). Látom, hogy Alma is jól érzi magát azzal a mugli fiúval, aki odacsapódott a társaságunkhoz, és ők az asztalunkhoz indulnak vissza.
Vetek egy gyors pillantást a ruhatár felé, ahol talán még maradt némi alkoholunk a táskámban (és ahol látom, hogy egy kis társaság mugli fiú is iszik éppen a saját táskájukból, bár fogalmam sincs, hogy hozták át a piát mágia nélkül), de elsőre a mosdóba vetem be magam Annievel. Nem tartom kizártnak, hogy ketten folytatjuk a bulit arra a rövid időre, amíg nyitva van a hely- meg is értem. Még ha mi négyen is voltunk idén év végén a Griffendél csapatának lány részlege, és ismerem is őket hosszú ideje, mindketten elballagtak idén év végével.
- Szerintem tetszel annak a szőke srácnak... mi volt a neve? Josh? Vagy George?- a tükörből Anne-Rosera nézek, miközben elkezdem visszarakni a sminkemet, amely a mágikus összetevők ellenére sem tart ki már hatodik órája. Látszik rajtam az is, hogy ittam, még ha Amycusnak köszönhetően gyakorlatban is vagyok, és az utolsó hónapokban természetessé vált, hogy együtt iszunk.
Remélem, hogy Annie jól érzi magát, és nem csak kötelességtudatból jött el velem. Az biztos, hogy az állatkert, ahová hármasban megyünk holnap, ha este Revan is befutott, kevésbé drasztikus és durva program. Bár az tény, hogy jól éreztem magam.
Jó érzés csak belezuhanni az éjszakába, felelőtlen hülyeségeket csinálni. A zaj segít elnyomni azt a sok feszültséget, amely nem szűnt meg a nyár kezdetével, csak szunnyad.
TW - szexuális és/vagy mentális kihasználás említése
Kicsit mintha mindenkivel lenne valami, leszámítva a témát, amire vagy ember módjára reagálsz, vagy őszintén nem értem min, de röhögcsélsz. Nyilvánvaló, hogy egyesektől a nemiélet épp olyan távol áll, mint kecske a lótól, de azért egy szép nap, ha minden lépés jól jön ki, még nekik is lehet szükségük erre a bizonyos bájitalra. Nem veszem el tőlük a lehetőséget, hogy életük végéig cölibálni fognak, de jobb félni, mint megijedni.
A kérdések mind érdekesek, egyesek igazán praktikusak, az enyém viszont jobban rám rúgja az ajtót, mint szerettem volna. Nem is értettem miért hagytam magam annyira felzaklatni, hogy ez az egész csak így kitörjön belőlem. Ennyit arról, hogy nem jövök és, ha esetleg mégis akkor sem akarom magamra felhívni a figyelmet. Ha egy kő alatt akartam volna elbújni, a képletes követ éppen magamról sikerült volna lerúgnom. A professzor válaszára bólintok és próbálok minél gyorsabban visszasüllyedni a láthatatlanságba, amibe meg kívántam leghátul bújni.
Ezekszerint nincs más hátra, mint megemberelni magam és odafáradni a professzorhoz, hátha tud mondani valami hasznosat. Kivéve persze, ha megkérdezi, hogy pontosan miért is érdekel a téma, na arra nem hiszem, hogy bármi értelmeset ki tudnék nyögni. Felhozhatom, hogy valami indián dolog miatt kell, de nem szokásom a származásom mögé bújni és lehet, hogy most is hülyén venné ki magát, ha hirtelen megpróbálnám. Még szerencse, hogy eddig a levél miatt szorongtam, most meg majrézhatok azon is, hogyha egyáltalán össze bírom szedegetni a bátorságom megmaradt szilánkjait az óra végéig, mégis mi a fenét mondanék Oakley-nak, aki esélyes, hogy így is azt gondolja, hogy idefele jövet beverhettem a fejem valahova. Vagy nem is fejem, lehet, hogy valami egész másomról gondol valami egész furcsát. Nem, miért gondolna bárki erre? Érzem magamon a tekinteteket, köztük egy nagyon ismerőset is, de igyekszem nem visszanézni, most még Opheliára sem. Nekiállok a bájitalnak teljes tudatában annak, hogy van esély rá, hogy ma még ezt is elrontom. Sosem voltam a maradéktalanul pontos mérések embere, de most kizártam mindent és legalább háromszor ellenőriztem az összes lépést. Jól esett az agyamnak a megfeszített figyelem, miközben a bájitallal foglalatoskodtam sikerült elérnem azt az állapotot, amiben nem gondoltam semmire, igazán pihentető volt. Mire tesztelésre jut a dolog, realizálom, hogy legyek bármilyen idegállapotban, ezt sikerült tisztességesen megcsinálnom. Mondjuk jelenleg kifejezetten nincs hasznomra a dolog, de legalább már ezt is tudom. Hogy tovább foglaljam le magam, egy pergamenre még gyorsan lejegyzetelem az elkészítést és a hozzávalókat, de ekkor már azon gondolkodom, hogy miként tudnám megközelíteni Oakley-t az ügyemet illetően. Éppen össze is szedelőzködnék, hogy nekiálljak a tervem kivitelezésének, ekkor jelenik meg Ophelia. Semmi furcsa nincs abban, amit mond, mégis összerezzenek, az elmúlt időszakban szokásos furcsa érzés is megjelenik a gyomromban, mintha csak izgulnék valami miatt. Valami olyan miatt, amire gondolnom sem kellene.
Az egész terv összezuhan, mert megtehetném, hogy azt mondom valami dolgom van és elcsípem Oakley-t, talán nem sértődne meg, talán nem venné ki nagyon furán magát a dolog. Aztán arra jutok, hogy erre most nagyobb szükségem van, a napfényre az arcomon, erre a lányra az oldalamon, mindez többet jelent a meccse előtt, mint egy olyan probléma esetleges megoldása, amire még heteim vannak.
-Hogy neked milyen kiváló ötleteid vannak! -mosolyodom el, igyekezvén elrejteni a kis zavart, amit az utóbbi időben okoz nekem, akárhányszor a közelemben van. -Mehetünk!-bólintok és már készen is állok a távozásra. Kviddics, Oakley, megoldás, majd ebben a sorrendben megyek neki a dolognak holnap vagy holnapután, de, ha akkor sem, majd a jövőhéten.
Még mindig kicsit fáj a karom ott, ahol a gurkó eltörte fél nappal ezelőtt, de alig foglalkozom vele- a hatalmas súly, amely a mellkasomra nehezedett a közelgő meccs miatt, végre eltűnt, és ez sokkal fontosabb annál, hogy kellemetlen valami. Akár százszor is újra eltörném a karomat, ha ez kellene hozzá, hogy ne legyünk utolsók, hogy visszaszerezzem a Griffendélnek a becsületét.
Persze, a rengeteg alkohol segít a lelki dolgok mellett.
Úgy érzem, hogy most minden a helyén van: végre kaptam egy kedvesebb, gratuláló baglyot vacsoránál anyámtól, sikerült olyan ocsmány módon megátkoznom Barclayt, hogy Pomfrey sem fogja tudni leszedni az arcáról (és egyéb részeiről) a keléseket a ballagási fotójuk előtt, és ami a legfontosabb: Revan visszatért. Az fontosabb mindennél, a győzelemnél, anyámnál, a bosszúmnál, a szórakozásomnál.
Lassan lehal a buli a Toronyban, az igazán nagyot a Hollóhát tarthatta, amiért formálissá vált a győzelmük. Azért örülök neki, hogy közösen ittunk, egyesek, mint Edward, Bates és Alma, akik már egy ideje a csapat részei, megkapták az elismerést, amit mindig is megérdemeltek, és hogy Annienek mindenki gratulált az alsósok közül is a játékához, ami elképesztően jó volt, különösen annak fényében, hogy kezdő. Ha a gyenge láncszemet (engem) eltávolítunk, és lesz egy nálam jobb fogónk, tényleg győzni fogunk. Különösen Tetsuyával, elképesztően jól játszott.
A harmadik ciderem után kimentem magam, hogy elmenjek levegőzni- elsősorban, hogy hagyjam a csapatunk veterán, még hetedéves tagjait nosztalgiázni Tetsuyával, aki velük végezne most. Örülök, hogy nem így lesz, de tudom, hogy ez az egyik utolsó lehetőségük együtt. Holnaptól elnyeli őket a RAVASZ, azután a felnőtt élet.
Gyors léptekkel felsietek a Kifutóra, közben előásom a kardigánom zsebéből a cigarettás dobozt, amit a Szigeten rejtettünk el a ládánkban Revannal, és amit, úgy érzem, hogy megérdemlem, hogy megcsapoljak. Azt is megérdemlem, hogy a létező legminimálisabb edzéseken erőltessem túl magam, és élvezzem a Roxfortot- az segített tegnap este, Oakley órája után, hogy kifestettem a körmeimet, még ha nem is maradt sok belőlük a meccs utánra, különösen a bal kezemen nem. Kicsit szerencsétlen, de holnap kifestem újra, és bent maradok a hálószobában Revannal- hacsak nem lesz elég jól hozzá, hogy megnézzük a kneazle fészket. Most nem hagyom egyedül elmenni.
Megtorpanok, ahogy észreveszem Skylart is a Kifutón. Túl későn hozzá, hogy ő ne vegyen észre engem. Elállom előle a lépcsőket is, akaratomon kívül- egy hete megfejtettem, hogy az egyetlen másik kivezető út az ablakon keresztül vezet innen, és nem látok seprűt nála.
Kicsit felgyorsul a szívem, ahogy újra lejátszódik bennem a legutóbbi találkozásunk.
Nem értem továbbra sem, hogy mi történt, a magyarázatok pedig, amelyeket végigpörgettem a fejemben, mind meglehetősen valószínűtlenek. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi baja van. Miért nem vagyunk már barátok, miért menekült előlem. Nem állítom, hogy nem esett rosszul- és azután nem esett rosszul a tudat, hogy milyen sokáig ignoráltam újra a problémát.
Persze, nem fogom tudni megoldani ezt, ha csak én akarom megtalálni a megoldást. Elengedem a korlátot, és a késztetést rá, hogy megforduljak, és visszasiessek a lépcsőn, csak feljövök, és kissé félreállok az útjából.
„Szép esténk van... Hogyhogy nem ünnepelsz a többiekkel? ... Nem tudsz aludni? ... Piroska lenyűgöző volt ma, ugye?” Egy normális ember valahogy így kezdené a beszélgetést. Nekem is így kellene. Talán a ciderek miatt nem teszem. Talán a múltkori miatt.
- Kérsz egy cigit?- felemelem a dobozt. Tudom, hogy ostoba kérdés, ahogy a mosolyom is ostoba és naiv lehet, valakinek a mosolya, aki azt hiszi, hogy ez az egész megoldható. Néhány mondat, némi jó szándék, és minden, ami történt, csak elszáll.
Az ablakhoz megyek, és nekidőlök háttal. Megütöm a cigisdoboz alját, visszatolom a felesleges szálakat, egyet a számba veszem. Nem nyújtom túlzottan felé, csak egy alig elkapható mozdulattal jelzem neki, hogy azt szántam neki.
- Nem tudom, hogy mi a baj, Sky. De próbáljunk beszélni, csak amíg elszívjuk. Utána, ha nem szeretnéd, nem piszkállak többé.- érzem, hogy kicsit elszorul a torkom. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele, mi történt velünk, hová tűnt a barátságunk. Nem tudom, hogy megtaláljuk-e. De úgy érzem, hogy még nem állok igazán készen rá, hogy feladjam, a legutóbbi után sem.
Furcsa érzés leszállni a mugli buszról, és végigmenni a zsúfolt járdán. Szeretném máshogy látni, de az az érzés, hogy ez az utolsó nyár, mielőtt visszamegyek az utolsó évemre, hogy jövő ilyenkor utoljára hagytam hátra a Roxfortot, és szembe kell néznem tényleg mindennel, amit a nagybetűs élet tartogat, felcsúszik a gerincemen.
Az otthoni légkör sem segít.
Anyám agresszívan, passzív, de nagyon is érthető megjegyzésekkel, célzásokkal emlékeztetett rá, hogy mi a rendje a dolgoknak otthon, amikor megkért, hogy indítsam el a mosógépet, azután segítsek neki zöldségeket pucolni, és végig úgy beszélt hozzám kettesben is, mintha ő maga sem emlékezne a Varázsvilágra. Kiráz a hideg tőle, még ha tudom is, hogy nem amneziálta magát vagy ilyesmi, mert a pillanatnyi ijedtség megjelent az arcán, amikor megemlítettem a vacsoraasztalnál, hogy kaptam egy baglyot- mielőtt az öcsém kijavított, hogy az nem bagoly, hanem éji griff, és a gyorsabb közlekedést szolgálja a játékunkban.
Ha anyám háborút akar, megkapja. Nem fogom hagyni, hogy megpróbáljon elszigetelni a barátaimtól és a világtól, ahová tartozom, bármilyen nemes szándékok vezérlik is.
Elmosolyodom, miközben a táskámba nyúlok, és a mobil meg a pálcám között fekvő tárcáért nyúlok, hogy fizessek a kocsiból eladott üdítőért, és közben az ott dolgozó srác megdicséri a pólómat- cserébe én is megdicsérem a tetoválását. Ahogy elmegyek az itallal, megigazítom a napszemüvegemet, és célba veszem azt az üzletet, ahonnan azt a rengeteg pitét zsákmányoltuk Revannal tavaly nyáron. Idén is szeretném elhozni, és remélem, hogy most is több hetet együtt fogunk tölteni. Nagyon megijesztett, ami május elején történt vele.
Ahogy beállok a nagyon hosszú sorba, elgondolkodom rajta, hogy talán veszek neki is egyet, de tudom, hogy most nem lehetne biztonságosan eljuttatni- elméletileg tudok rá egy varázslatot, gyakorlatilag majdnem megöltem Amyt és magamat azzal a popcornnal a múltkor, úgyhogy távol maradok az olyan háztartási bűbájoktól, melyek potenciálisan veszélyesek.
Meglepődöm, ahogy feltolom a szemüveget a homlokomra, és észreveszem William Ashfordot a sorban, nem sokkal előttem. Jól megnézem még egyszer, de tényleg ő az, a látványa pedig akkor is boldogsággal fog el, ha egyébként nem beszélünk túl sokat, amikor az iskolában vagyunk. Ő egyértelműen ahhoz a világhoz tartozik, és a látványától máris elmúlik az az érzés, hogy száműzetésben vagyok itthon.
- Will! Szia!- integetek a nő mögül, aki félig takar, és szélesen mosolygok rá. Páran már morognak, valószínűleg azt várják, hogy most, mivel ismerősöm, előre fogok tolakodni hozzá- és talán tényleg-, de nem ezzel a szándékkal integettem neki. Amúgy sem terveztem hazamenni még, azzal az indokkal jöttem a városba, hogy nézzek néhány ruhát, de szeretnék távol lenni anyámtól, amíg csak lehet.
18+ - káromkodás, még több káromkodás, general Nialen bullshit, szexuális utalások, szégyenítés, homofóbia
Fogalmam sincs, hogy tudott Soff és Amy elrángatni erre a faszságra- na nem mintha különösebb bajom lenne Oakleyval vagy a bájitaltannal, de fakultatív óra péntek délután? Mi a faszt taníthatnak, ami annyira fontos, nem fér bele az óráink keretébe, és nem csak a hetedéveseket, hanem az alattunk járó kis köcsögöket is berángatták rá. Az biztos, hogy az a pár gyökér a Hollóhátból a hátsó sorban majdnem olyan hülye, mint a Kisegítősök a miénken, élükön Chicken out bitch Finnighannel és Fawcett fogyatékos unokaöccsével. Azért nem mondanám, hogy ez komoly verseny, bár tény, hogy ellentétben a debilekkel, a hollós kis faszok itt vannak. Ők nem túl gyökerek a bájitalokhoz- a Hugrabug tagjai mindig azzal a dilemmával küzdenek, ha meglátnak egy növényt, hogy felzabálják vagy megpróbálják elszívni, a bájitalkészítés soha nem volt az erősségük. Holnap remélem, hogy látom őket kiszopni, hogy megszerezzék az utolsó helyet a szezonban.
Ahogy körülnézek, és észreveszem, hogy a Griffendél kapitánya egyedül ül, eszembe jut, hogy Orin húga, akivel ülni szokott (és akiről azt hinném, hogy negyedikes, ha nem ismerném), kórházba került valami hétvégi orvvadászokkal történő faszkodás miatt. Megérintem Soff kezét a padon, még ha tudom, hogy Ams hülye mosolyaival kell dealelnem. Nem tetszik a gondolat, hogy ilyen kurva bizonytalan most minden, a jelenlegi Minisztérium kurva szarul irányít- meg szerintem az összes, amit lehetőségem volt megismerni. Az biztos, hogy bármi rosszat mondhatunk Voldemortról, azok a Rend buzik meg a vadorzók behúzták a faszukat előtte. A faszbehúzásról, meg kisebb mértékben a Mungóról eszembe jut valami.
- Mi van O'harával amúgy, Ams? Hallottál róla valamit?- valami olyasmit mondtak, hogy szétment a gerince, amikor bekúródott a földbe, nagyobb lendülettel, mint kobold kurva Mídász király faszára, de nekem mindig pár perc alatt helyretették a törött csontjaimat. Mennyire lehet bonyolult? Lehet, hogy az apja, aki kivénhedt kviddicsező, nem engedi vissza, mert veszített? Vagy tényleg ilyen kurva szarul van? Azt csak tudnám, ha meghalt volna- mondjuk ott hagyott a gecibe, amikor utoljára beszéltünk, én lennék az utolsó, akinek írna. Megkérdezem majd Sterlinget vagy Talbot. Vagy Soffot kéne megkérnem, hogy kérdezzen rá Tavishnál, ő csak tud valamit a pasijáról (tényleg csak nekem ilyen egyértelmű?).
A téma aztán kurvára meglep. Szex, a Roxfortban? Hát hol élünk, kérem? Mi a faszom ez az impertinencia? Rá is nézek a szemem sarkából Amyre, mert már sokszor megbeszéltük, milyen bizarr, hogy Binns arról beszél, hogy „ééééés akkor az aranyvérű láááány nagyon jót beszélgetett a mugli fiúval, és terhes lett ettől.” Látom már, hogy jól fogok szórakozni- bár az is biztos, hogy ez a bájital nagyon hasznos tényleg. Jóval olcsóbbnak hangzik, mint a boltban vehető vackok, a mugli módszerek furák, az meg megöli a hangulatot, amikor valaki végighúzza rajta a pálcát azért a hülye bűbájért, amit a felsős fiúk tanítottak negyedikben. Az meg főleg bizarr, amikor a csaj csinálja, de béna benne.
Ahogy előkészítem az üstömet a nem túl bonyolult bájitalhoz, a szemem sarkából Soffra nézek. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy soha nem gondoltam rá ebben a kontextusban, különösen azóta a randevú óta... meg a csók óta... meg hogy együtt vagyunk... milyen fura kifejezés. Soha nem voltam még senkivel együtt, most viszont olyan természetesnek érződik, hogy mindenhova együtt megyünk. És még nem csináltunk semmi mást, egyszerűen soha nem került szóba. De az biztos, hogy ez a bájital hasznos lesz.
Ahogy megérintem a kezét, eszembe jut az a Téli Szünetben, a szobámban történt párnaváras este. Már akkor nagyon vonzónak láttam, és most is úgy érzem, hogy abszolút lenne kedvem hozzá. Az biztos, hogy mással nem akarnám, még ha nem is annyira hiszek a hagyományos kapcsolatokban. Bármennyit gúnyol vele Ams, hogy minden ellenére én leszek a leginkább trad az egész évfolyamunkon.
- Az egy örök és biztos megoldás lehet. Finnighan már akkor sem lehetne erekciórombolóbb, ha vörhenyes lenne.- tényleg bizarr ez a kérdés Echohawktól, és őszintén elgondolkodom rajta, hogy miért kellene ez neki. Meg akarja mérgezni Finnighant? Mármint, természetesen támogatom benne, de a merevedésén kívül vannak életfunkciói, melyeket célszerűbb volna célba venni. Ennél már csak valamilyen intelligencia romboló cucc lenne rosszabb.
Újra Soffra nézek, és miközben kevergetem a bájitalt, és nagyjából befogadom a válaszokat, elgondolkodom rajta újra, hogy milyen lenne ez, például ha most jönne a szobámba. A gondolat meglepően vonzó, még itt, a hülye bájitaltan terem közepén is. Azt nem tudom elképzelni, hogy az iskolában csinálnánk most valamit, de most először megfogalmazom magamban, hogy nyáron mindenképpen szeretném.
- Persze, hogy figyelek...- máskor visszavágtam volna, talán valamivel, de most nem jut eszembe semmi. Kissé lopva a másik oldalamra nézek, és próbálom kifürkészni, hogy mit gondol most Soff. Azt valószínűnek tartom, hogy tényleg szűz még, és tényleg úgy viselkedett mindig, mint akinek fogalma sincs az egészről, de azért nem hiszem, hogy ezt ne értené. Sullyvahn és Deckard tényleg olyan hülyék, hogy nem gondoskodtak ennyiről sem? Yuria sem beszélt neki soha a szexről?
Végigfuttatom a kezem újra a lányén, mielőtt megiszom a bájitalt. Semmi igazán vészes.
- Mit gondolsz? Szerintem elviselhető.- egyelőre nem akarok nyíltabb utalást tenni rá ennél, hogy most már határozottan akarom. Bár azt azért meg tudom várni, hogy hazamenjünk.
butterfly on the top of my finger that's my living ring ౨ৎ • • • • • • •
Bár a lányok egy részének nagyon is tetszett William - és a szomorú, mély tekintete, amivel mintha mindig a naplementét nézte volna egy magányos szirtről - Soffi alig ismerte. Hirtelen abban sem volt biztos, mikor hallotta utoljára beszélni: és el is határozta, hogy ezen változtatnia kell, mert William nagyon kedves és udvarias fiú. Szívesen leült volna, hogy Keatsről, a jóslástanról, vagy a Toronytönyvtárról beszélgessenek- mert ettől az asszociációtól akkor sem tudott megszabadulni, mikor megígérte magának, hogy cserébe le kell mondania a vacsora utáni süteményről, ezt pedig nagyon nem akarta.. De azért most sem volt biztos benne, hogy a fiú beszélgetni szeretne-e egyáltalán vele, vagy csak túl illedelmes, hogy most jól kipenderítse innen Princess Soffilityt.
- Te is nagyon kíváncsi vagy rájuk? Szerinted milyenek lehetnek? Olyanok, mint a többi varázslény, vagy inkább állatka-szerűek? Én nem hiszem, hogy utálnák az embereket vagy a hajókat, csak védik a területüket. - de a pillanat túl vidám volt, ő pedig le is huppant rögtön az egyik, a fiú mellett elhelyezett székre. Arról nem egészen ért le a lába, a cipője kis orra folyton hozzáért a deszkákhoz, de amíg nem adott ki buta kis csikorgást, addig nem zavarta igazán. Míg Deckard is ide járt, folyton ügyelt rá, hogy Soffi nehogy rossz társaságba keveredjen - még ha ennek a kifejezének nem is értette pontosan a jelentését. Senki nem tűnt rossznak, még azok sem, akik sokszor voltak durcásak, vagy nem szerették, ha sok feladatot kaptak az órán - de aztán attól kezdett félni, hogy talán Deckard igazából másokat véd az ő kérdéseitől, vagy naphalságától. Ez még néha most is eszébe jutott..
Mivel az egyik copfja beakadt a prefektusi jelvénybe, ráncolta kicsit az orrát: ha kibontaná, vajon a fiú azt úgy értené, mintha ő túl kényelmes lenne a társaságában? Princess Soffilitynek tudnia kellene, de úgy tűnik, Princess Soffility el kellene, hogy bújjon a takarója alatt, ha ennyire naphal. - Igen, nagyon! A romantikus irodalom a kedvencem, de nem tudtam, hogy neked is! Ki a kedvenc íród és költőd? Melyik a kedvenc versed? - izgatottan tapsolt is pár aprót, ami gesztusról most rögtön rá is jött, hogy milyen gyerekes, de már késő volt. Soffi túl lelkes volt, ha ilyesmiről esett szó, és hát a Roxfortban sokkal inkább a szigorú, számszerű dolgok főszerepeltek. Egyszer megkérdezte Binns professzort, hogy ismerte-e Lord Byront, aki cserébe olyan hangot adott ki, mintha még az életben.. halálban? sem hallott volna ilyen unalmas dolgot.
- Ha van kedved és időd.. nem olvasnád fel nekem a kedvenceidet? - gyűrögette kicsit a szoknyája szélét, mert hátha olyat kérdezett, ami a fiúnak rosszul esik. Ezt semmiképp nem szerette volna, de Princess Soffility ritkán találkozott bárkivel, aki úgy szerette az irodalmat, ahogy ő.. Talán a lehetőség, hogy a fiú a dallamos hangján megosztja vele ezeket a verseket, túl izgalmasnak bizonyult ahhoz, hogy csak udvarias maradjon. Mindig nagyon tetszett neki azoknak a szalonoknak a hangulata, ahol komoly felnőttek felolvasnak - és utána finom italok és ételek mellett vitatkoznak. Ezt persze csak kívülről látta eddig, mert az apukája szerint Soffi túlságosan éretlen hozzá, hogy ne kuncogjon mindenen, és különben sem illik lányoknak, hogy ilyen összejöveteleken vegyenek részt, már csak azért sem, mert éjjel tartják őket, de..
Alig hallotta meg, hogy Williamnek is tetszett az egyik könyvjelzője - annyira belefeledkezett abba, hogy elképzelje, ők ketten most egy felnőttes irodalmi-és-nagyon-vitakört alapítanak. Viselhetnék például azt az elegáns zakót, amit a végzősők szoktak, és talán becsempészhetne maguknak vörös szőlőlevet.. Klasszikus zenét hallgatnának, talán addig nevetnének egy-egy könyvön, amíg megfájdul a hasuk és másnap reggel álmosan ülnek az első óráikon. Meghívhatnának másokat is - igen, ez nagyon szép és nagyon kevéssé naphalszerű lehetne. - Oh ne haragudj, igen, a könyvelző! Ha szeretnéd, készíthetek neked is egyet, amíg felolvasol? Olyat, amilyet szívesen használnál, mert talán.. nem a bárányosat, ugye? - elszaladhatna a kis készletéért, talán van is benne néhány sötétebb papír és egy kis glitter is.. Talán William olyan fiú, aki örülne egy kis glitternek.
Nehéz lenne megmondanom, hogy melyik levél sokkolt jobban. Az, amit tizenegy évesen kaptam, és amelyben közölték, hogy varázsló vagyok, és hogy felvételt nyertem egy olyan iskolába, ahol szeszélyes lépcsők, dementorok, Trimágus Tusák, meg repülő seprűk várnak majd; vagy az, amelyikben felkértek, hogy térjek vissza a fent említett intézménybe és tartsak pályaorientációs kiselőadást. Én! Owen Redway! A fickó, aki be sem fejezte a roxforti tanulmányait, és aki abból él, hogy a „kőműves Actimelt” fogyasztóktól eggyel feljebbi polcon helyet foglaló vendégkörnek töltögeti az újabb és újabb korsó söröket. Bagolyfordultával vissza is kérdeztem, hogy mégis milyen tudatmódosító szereket fogyasztanak az egykori Alma materben (hmm, én nevezhetem egyáltalán így a Roxfortot, ha el sem végeztem?), mire másnap megjelent a Csikóhalban az egykori házvezető tanárom, Flitwick professzor személyesen. Nem tudom miként sikerült rábeszélnie az öregnek, hogy mégis eljöjjek, de tény, hogy túl voltunk már jó pár „ribizliszörpön”, mire végül beadtam a derekam. A keresztapám halála óta nem tettem be a lábam a kastélyba. Emlékszem milyen idegennek éreztem mindent, mikor az ostrom utáni első tanévben visszatértem ide. Talán még sosem éreztem magam olyan magányosnak, mint akkor. Nem csoda, hogy a karácsonyi szünet után végül nem szálltam fel a Roxfort Expresszre, és hogy helyette inkább a tengerentúlon próbáltam szerencsét. Újfent húsba vágó volt az élmény. Ahogy beléptem a nagykapun, egyből megcsapott a kastély hűs levegője, valamint a régi falikárpitok és festmények enyhén dohos szaga. Végignéztem az ősi falakon, valamint a járólapokon, melyeket egykoron órára sietve koptattam, és hirtelen sírni támadt volna kedvem az elmúlástól, az öregedéstől, és attól, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan, mint akkor régen. A számomra kijelölt terem ajtaján csálé tábla hirdette: Vállalkozásindítás. Hát oké – gondoltam magamban - végül is ez igaz. Azt sehol sem írták, hogy jó-, vagy eredményes vállalkozás. És hát, végül is, a hibáiból tanul az ember, talán mégis én vagyok a megfelelő ember erre a feladatra. Odabent már vártak rám. Természetesen sikerült elkésnem a saját előadásomról, de semmi gond – futott át az agyamon – majd előadok valami menő üzletember dumát arról, hogy milyen elfoglalt is vagyok, meg hogy épp tárgyalni voltam a manókkal, hogy három sarló, tizenhét knút helyett csak két sarló, tizenkilenc knútért adják az áfonyaborukat, vagy valami hasonló. Habár ehhez a dumához talán nem ártott volna valami megnyerőbb külső részemről. A könyékig feltűrt, favágókra emlékeztető, kockás ing, a térdénél szakadt farmer, és a kitaposott, fekete, magas szárú tornacipő nem épp a gazdag oligarchákra jellemző viselet, ahogy a kócos tincsek, a kusza szakáll, valamint az apró, alkaromra száradt festékpöttyök sem arról árulkodtak, hogy fontos megbeszélésről érkeztem épp. - Üdv mindenkinek! Bocsánat a késésért! Elhúzódott az éjjeli záróra, és kicsit felborult a reggeli rutinom – hadartam, miközben senkire sem nézve felkocogtam a katedrára. – Na szóval… Kérem pakoljatok el mindent, röpdolgozat következik! Drámai szünetet tartottam, kiélvezve a látványát a megdöbbent arcoknak, meg annak a jó párnak, akik úgy néztek rám, mint valami félkegyelműre. Azt hiszem pont miattuk csináltam ezt. - Ezt mindig is ki akartam próbálni. Nade… - csaptam össze a tenyeremet – Aki nem ismerne, és miért is ismernétek engem, hiszen az itt jelenlévők zöme még túl fiatal ahhoz, hogy megforduljon nálam, én Owen Redway vagyok, egykoron én magam is ide jártam, sőt mi több, még prefektus is voltam, bár ennek a fatális tévedésnek a történetéről inkább Flitwick professzort kérdezzétek, hogyan is fordulhatott elő… Áh, üdv Tanár úr, de jó, hogy ön is eljött! Hol is tartottam? Ja igen, szóval arról fogok nektek ma mesélni, hogy miként is lehet eljutni odáig, hogy az ember végül egy roxmortsi kocsmában pucolgassa a koszos poharakat. Vagy ez így kicsit szarul hangzik? Akarom mondani, kevésbé motiváló így? Mondjuk valóban hangzatosabb a „saját vállalkozás indítása”, ami esetemben egy roxmortsi kocsmát, nevezetesen a Csikóhalat jelenti. Megköszörültem a torkomat, és a szemem sarkából Flitwickre pillantottam, akin már látni véltem, hogy nagyon megbánta, amiért annyira győzködött engem, hogy jöjjek el ide. - Tegye fel a kezét, aki már hallott a Csikóhalról! Pár bátortalan kéz emelkedett a magasba. - Oké, és most tegye fel a kezét az, aki már járt is ott! Professzor úr, kérem most ne figyeljen! Ezúttal épp az ellenkezője történt az előbbieknek. Pár kéz ment le, a bátrabbak maradtak. - Szóval, annak aki még nem járt nálam, annak elárulom: a Csikóhal egy afféle művészetbarát szórakozóhely, ahol fiatal, feltörekvő festők, fotósok szabadon kiállíthatják a képeiket, így az oda betérő vendégek megtekinthetik azokat, alkalomadtán pedig vásárolhatnak is belőlük. De miért lényeges ez? Nos azért, mert véleményem szerint ez a legfontosabb egy saját vállalkozás beindításakor: az alapötlet. Mit is akarsz csinálni te, mi az, ami téged a legjobban érdekel, mi az, ami téged a legjobban jellemez? Én két dolgot szerettem nagyon – a csajozás mellett persze, de bordélyt nem nyithattam Roxmortsban, mert a lakosok petícióba kezdtek ellenem – festeni és kulturáltan alkoholos italokat fogyasztani. - Az alapötlet valójában nem az enyém volt, hanem a keresztapámé, ugyanis az eredeti Csikóhal Londonban volt, az itteni az annak a tökéletes mása. Amiben eltér, hogy ott régi motorbicikliket ábrázoló fotók, meg meztelen nős naptárak voltak a falon, itt meg kortárs műalkotások. És itt el is érkeztünk a második ponthoz, amikor fel kell tennetek magatoknak azt, hogy oké-oké, van egy jó alapötletem, na de van-e már ilyen a környéken? Girbegurba betűkkel felírtam az első két pontot a táblára, majd szembefordultam a kedves közönségemmel. - Csupán kíváncsiságból, ki milyen vállalkozást tudna elképzelni magának? Csak vágjátok rá, ami elsőnek az eszetekbe jut, ami leginkább érdekel titeket, és ami szerintetek még nincs, vagy legalábbis a környéken nincs. Jelzem, attól, hogy valami még nem létezik, nem jelenti azt, hogy jó vállalkozás alapötlet lenne. Példának okáért, az egyik haverom second hand szexshopot akart nyitni, mert hogy olyan még biztosan nincsen. Persze… nem véletlenül nincs olyan. Szóval, neked például mi jut először az eszedbe, ha egy saját vállalkozásra gondolsz? Egy, az első sorban ülő lányra pillantottam.
Jelentkezés alapján a résztvevők: ▪ Ophelia Langley ▪ Heranoush Fletcher
De természetesen bárki jöhet, diák, felnőtt, kentaur stb.
A játék 2 körös lesz. A játék IC időpontja: 2005. 05. 21. szombat (1 héttel a Hugrabug-Griffendél meccs után)
Hálás lehetnél, amiért túlélted a borzalmakat, hálásnak kellene lenned, hogy kimentettek onnan. Számodra viszont az árvaház azt jelentette, hogy újra elvettek tőled mindent. A vérfarkas táborban Morgana voltál, még ha nem is tudtál rendesen beilleszkedni, egy voltál közülük. Megszűnt minden, amit addig ismertél, ami elveket követned kellett és helyette egy teljesen más közegbe kellett beilleszkedned. De a legfontosabb és legrosszabb, amit elvettek tőled: Fenrir Greyback. A férfi, akit még a legapróbb porcikáddal is gyűlöltél, akinek az elismerésére valahol mélyen igenis vágytál, halálával pedig elvették a bosszú lehetőségét is, ami nagyban mozgatott előre. Terapeutákhoz kerültetek először, és az alapján döntötték el, ki milyen intézetbe megy tovább. Az évek megedzettek, tökéletesen tudtál hazudni, de ami a legfélelmetesebb, hogy tudtad milyen mértékben állíts valótlant, hogy az még hihető legyen, hogy esetleg mások vallomásával összeegyeztethető legyen. Bár írtak fel neked gyógyszereket, masszív nyugtatókat, de társadalomba engedhetőnek tituláltak téged, és több fiatalabb társaddal együtt kerültél a Wool’s Árvaházba. Onnan a kisebbeket hamar magukhoz vették a családjaik, így újra egyedül maradtál. Téged is elvittek a családodhoz, sőt édesapádat is meglátogathattad a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban, habár nem alakultak túl jól a dolgok. A férfi amint meglátott téged, még így öt év elmúltával is őrjöngeni kezdett,üvöltözött, hogy vigyenek téged onnan, rád sem bírt nézni, a tudatodat sem bírta elviselni. Első alkalommal megrezzentél, sírni lett volna kedved, de helyette csak… távolba révedő érzelemmentes tekintettel nézted a vergődő férfit, akit egykoron édesapádként szólítottál egészen addig, ameddig el nem vezettek onnan. Apukád megtépázott családja ennek fejében nem voltak hajlandóak befogadni téged, ahogy édesanyád családja sem, bár ők inkább a szörnyeteg mivoltod miatt mondtak le rólad, így nyertél egy utat vissza az árvaházba. Oda beilleszkedni sem volt fenékig tejfel. Azt hinné az ember, hogy a vérfarkas táborban a gonoszságra nevelt gyerekek és felnőttek között nehéz az élet, de az árvaházhoz képest az kutya füle volt. Vidámnak ható nevetgélések sértették a füledet, bár nem volt sok ingóságod, de még azokat is rendszeresen elvették tőled, tönkre tették. Gúnyoltak, bántottak, megvertek, megaláztak, s hiába volt fluktuáció a gyerekek között, Te mindig a kívülálló maradtál. Telihold idején egy sötét, nyirkos, dohos szagú de erős falú négy oldalról zárt, fénytelen szobába raktak, ahol nem tehettél kárt másokban. Az átváltozás itt talán fájdalmasabb volt, mert vérfarkasként végig be voltál oda zárva, próbáltál menekülni, kijutni onnan, de csak magadban tettél apróbb károkat, és a kétségbeesésedre ezek a sérüléseid mindig emlékeztettek. Az árvaházban minden lélegzet, minden óvatos sanda pillantás, minden apró mozdulat, halk lépés, elfordított lesajnáló tekintet arról árulkodott, hogy nem vagy oda való. Te pedig… már azt sem tudtad ki vagy, vagy hogy vagy-e egyáltalán több mint egy üres, lelketlen porhüvely, aki értelmetlenül kóborol ebben a világban…
Az árvaházban eltöltött 1 év hosszabbnak és nehezebbnek bizonyult, mint az a bizonyos öt év. Nem gondoltad volna, sosem gondoltad volna, hogy a fény ilyen váratlanul talál rád, éppen akkor, amikor már lemondtál róla. Fuldokolsz, s ha hagyod magad, akkor lehet lesüllyedsz a feneketlen tó legmélyére és szépen lassan ahogy elfogy a levegőd, megfulladsz, de legalább? Szabad lennél. Ehelyett megkapaszkodsz a lenyúló kézben, noha a fénysugár is inkább egy délibábként pislákol körülötte, és talán évekkel később újra… levegőt veszel. Egy mély szippantással magadba szívsz egy új világot, amiről nem is gondoltad volna, hogy létezik. Legalábbis számodra nem. Evelyn Haggerty volt a kéz, aki kihúzott a sötét mélységből. Bár férje, Samuel Haggerty nem igazán díjazta az ötletet, hogy egy vérfarkast hozzon haza hároméves fiúk Nico mellé, de Evelyn sikeresen meggyőzte őt: elvégre is Sam és Gloria Roxfortos éveik alatt szoros barátságot ápoltak, valamint Gloria volt az egyik példaképe Evelyn-nek is. Ennél jobb döntést talán nem is hozhattak volna. Hamar kiderült rólad, hogy rendkívüli érzéked van a gyerekekhez, szívesen is töltöd velük az idődet, mindig önként vállalod a kis Nico felvigyázását. Ami pedig Nico-t illeti? Eleinte kicsit félénken fogad téged, mint az új családtagot, de elég hamar egymásra találtok. Annyira nem esik füledre a Vivien név bármilyen formája, hogy családi berkekben inkább Morgi-nak hívnak, Nico útján pedig végül Morgiana-ra keresztelnek. Nem ugyanaz, mint a táborban, de közelebb áll a megszokotthoz. Rendszeresen járatnak pszichológushoz, rengeteg sportot is kipróbáltatnak veled, ahol végül a kick-box mellett találod meg leginkább önmagadat (főleg azért, mert itt le tudod vezetni az elfojtott dühét, ami az elmaradt bosszúd miatt aljas módon a bőröd alatt bizsereg folyamatosan). A velük eltöltött egy évnek hála egyre jobban és jobban tudsz beilleszkedni a társadalomba, noha azért a tábor nyomai sem tűntek el, de egész ügyesen tudod őket maszkolni. Érzelmeidnek elrejtését a magad tizenegy éves szintjén tökéletesre fejleszted, habár vannak alkalmak, amikor a szemfülesek kiszúrhatják a valódi érzelmeidet, gondolatfoszlányaidatt a tekintetedben, árnyalt arckifejezésedben.
A Roxfortos levélnek eleinte nagyon nem örültél. Már kezdted megszokni az új környezetet, végre jól érezni magadat, végre kezdtél volna megnyugodni. Erre megint hatalmas változás, új emberek, és ami a legijesztőbb: gyerekek. Korodbeliek, idősebbek, hasonló szituációk, mint a vérfarkas táborban meg az árvaházban. Ennek ellenére nem adtál hangot félelmeidnek, kétségeidnek, hanem csak magadra öltötted az álarcot, ami azt sugározta, hogy minden a legnagyobb rendben, hogy örülsz, hogy mágiát tanulhatsz.
Az Abszol Úton már gyűjteni kezded az információkat. Szakavatatlan szemeknek olybá tűnhet, hogy lenyűgöz a hely, a varázslatos tárgyak bővelkedő sokasága, jobbnál jobb seprű modellek, különböző fajú, méretű és színű baglyok, üstök sokasága, a legkülönfélébb bájital hozzávalók. De nem, te a többieket figyeled. A gyerekeket, hamar meg tudod mondani, ki lesz feltehetőleg évfolyamtársad, valamint ki volt már a Roxfortban és célirányosan közlekedik boltról boltra, vagy éppen barátaival egyeztet a nyári eseményekről. Annyira “elbambulsz”, hogy véletlenül nekimész valakinek. Nálad majdnem egy fejjel alacsonyabb babaarcú kislány, aki a kirakatban lévő seprűket figyelte egészen addig, ameddig majdnem el nem taroltad szegényt. Számára nem akkora az Abszol Út varázsa, mint más korotokbeli gyerekeknek, akik közül sokan (köztük Te is) életetekben először vagytok itt. Azonban ez a mostani alkalom talán számára is más, ugyanis… kicsit végre Ő is részese lehet a dolgoknak. Egymással teljesen kontrasztban álltok: míg a Te ruháid újak, igényesen a méretedre vannak kiválasztva, neadjisten szabva, addig rajta használt ruhák lógnak, feltehetőleg a cipője is legalább egy számmal nagyobb, mint amekkorára szüksége lenne, amiben ténylegesen járni is tudna rendesen. Az ütközés következtében megtakarított zsebpénze az erszénnyel repül ki a kezéből, majd ahogy tompa csörömpölő puffanással találkozik az erszény a földdel, úgy táncolnak ki belőle az érmék is. - Bravo… vot’ gots dzaxkadz - elfojtott hangon mond valamit számodra érthetetlen nyelven, de a hanglejtésből sejted, hogy nem jó egészséget és hosszú életet kívánt neked. Ezen a reakción egy kicsit meglepődsz: a sok boldog csillogó szemű porontyhoz képest az Ő átható tekintete, halk, visszafogott idegen nyelvű káromkodása egyszerre környezetidegen, neked viszont mégis kellemesen ismerős. Egy pillanatra a szád sarkába egy apró mosoly lopódzik… éppen annyira nehezen észrevehető, amennyire a lányon is átsiklik az ember tekintete. Egy pillanatnál tovább időzik el rajta a tekinteted, ahogy már le is hajol összeszedni a rakoncátlan érméket. - Bocsánat… - hamar rendezed az arcvonásaidat és a hanglejtésed is, hogy ne hallatszódjon ki belőle a mosoly, majd pedig már guggolsz is le vele szemben, hogy segíts neki összegyűjteni a kiszóródott pénzt, ha már miattad történt a baleset ugyebár… A kislány azonban nem néz fel rád, nem néz a szemedbe, veled ellentétben, akinek pillantása rá-rá siklik időközben. A lány csak és kizárólag arra koncentrál, hogy összeszedje azt, ami a földre esett. - Nem, ne segíts. Megoldom egyedül - motyogja immáron számodra is érthető nyelven, bár szava alig hallható. Ha nem lenne jobb a hallásod az átlag emberénél, talán a tömeg zaja elnyelte volna. A segítségedet nem kéri köszöni szépen - bár valahol kedves gesztus is lehetne, ha nem kötelességből és udvariasságból meg egy minimális hátsó szándék okán tennéd, emiatt viszont talán már nem feltétlen kívánja, hogy lett volna kés a kezében a majdnem ütközéskor. Te pedig megint megtorpansz a mozdulatban. Ez a lány merőben más, mint akikkel eddig találkoztál és ezt egyszerre találod vérpezsdítően frissítőnek és rohadt idegesítőnek. Pillanatnyi megfontolás után azonban úgy döntesz, hogy téged nem utasítgathat Pöttöm Panka, annyit viszont megteszel, hogy a kezeidet szinte az orra alá dugva szedegeted az aprópénzeket, nehogy lopással vádoljanak. Persze megtehetnéd, hogy otthagyod, hisz bocsánatot kértél, Ő pedig láthatóan nem kér belőled, de valahol - talán paranoiából, talán vakmerő érdeklődésből de szeretnél többet megtudni róla, ha már a Sors fintora egymás felé sodort benneteket. - Nem szükséges ezt csinálnod. Pontosan tudnám, ha megpróbálnál átverni - jegyzi meg frusztráltan, továbbra is töretlenül teszi vissza az erszénybe az érméket. Tényszerűen közölt mondatából nem egyértelmű, nincs-e mögötte valamiféle kérkedés - a vágy, hogy elismerjék különleges tehetségét. Számodra azonban van valami idegesítően frusztráló abban, amit és ahogy mond. Bár akár még blöffölhet is, de az ösztöneid azt súgják, hogy érdemes lesz vele vigyázni. Óvakodó gondolataid ellenére kedves mosoly ül végig az arcodon, mintha csak valóban egy földre szállt angyal lennél. Lopva néz végig rajtad, mialatt bezsákolja az utolsó kósza érmét is. A Te külsőd gondozott, hajad csillogó selymes fényű, ruháid újak, ízléses visszafogott színekben pompáznak, nem úgy, mint neki. Nem szól mást hozzád, csak visszatér a kirakat nézegetéséhez, habár elsősként nem vehetne saját seprűt, de nem is úgy fest, mint aki megengedhetne magának egyet… tekintetét követve arra a következtetésre jutsz, hogy legalábbis biztosan nem azok közül amiket épp mustrál. Lassan felemelkedsz, s minden magad felé intézett intelmed ellenére szólásra nyitnád a szád. Mielőtt azonban hang is kijöhetne a torkodon szólítanak. - Morgi! Gyere, vegyük meg a pálcádat! - egy dallamos női hang szakít félbe, tekinteted egy pillanatnál tovább időzik el a másik lányon valami reakciót várva. Ez azonban nem történik meg és felettébb idegesít is a gondolat. - Jövök! - szólsz vissza végül, majd el sem köszönve indulsz el. - Gondolom… találkozunk még… - szólsz vissza a vállad felett, szemeidben megcsillanó furcsán sötét fény miatt ez hangozhat akár fenyegetésnek, akár ígéretnek is. A lánytól függ, miképp veszi.
Ez az élmény olyan számodra, akár egy álom. A “családod” körében megvásároljátok az iskolába szükséges dolgokat. Saját pálcát kapsz végre: szép a pálca külseje, visszafogott de egyedi, kitűnik a tömegből, a gyengéd csinos külső alatt azonban mégiscsak kemény fából készült, ennek ellenére azonban igencsak rugalmas, emellett igen erős maggal is rendelkezik, amiben rengeteg potenciál van. Minden csak rajtad múlik, mit vagy képes kihozni belőle. Elérkezik a nagy nap, szeptember elseje, amikor is a londoni King’s Cross pályaudvarra megérkeztek, minden múltbéli és feltételezett jövőbeni rossz ellenére lelked legmélyén virágozni kezd az izgalom, a lelkesedés. A Roxfort olyat ígér neked, amiben már nem mertél reménykedni: egy új életet. Végre az lehetsz, aki Te szeretnél lenni. Itt végre Te szabod meg saját szabályaidat és ez számodra igazán felszabadító érzés. Három ölelés: egy anyai, egy amiért szinte bármit feláldoznál és egy visszafogott hátlapogatás. Nem töltöttetek el sok időt együtt, de tudod, hogy hiányozni fognak… csak azt nem, hogy mennyire. Már a vonatúton szerzel ha barátokat nem is, de társaságot biztosan a későbbiekre. Van egyfajta varázsod, könnyen vegyülsz a társaságokba, legalábbis a jobb napjaidon. Nehéz nem észrevenni téged, noha nem küzdesz a figyelemért. Szinte mindenkivel képes vagy elhitetni, hogy az vagy, aki valójában nem is: hogy nem vagy más mint ők, jobb talán igen, de más nem. Nincs benned semmi különleges, nincsenek sérüléseid, nem vagy szörnyeteg. Szinte mindenki beveszi ezt a mesét. Azonban egy hűvös kék szempár mintha egyenesen a szíved legsötétebb bugyraiba is lelátna, aki elől nem képes elrejteni a hazugságaid vastag leple. Te pedig azt tanultad meg eddigi életed során: a támadás a legjobb védekezés. A gyerekek amúgy is gonoszak, így ezzel Te sem tűnsz ki a tömegből. Pletykákat kezdesz terjeszteni Heranoush-ról és kifejezetten ellenségesen, gúnyosan, lekezelően viselkedsz vele. Minél inkább távol akarod tartani magadtól, ugyanis attól tartasz, hogy egyszer megkísérli lerántani rólad a leplet, amivel olyan kétségbeesetten takarózol. Nem hagyhatod, hogy az álcádat leleplezzék, nem vehetik el tőled a gondosan kialakított tökéletes képet, az életet, amelyet annyi szenvedés után építeni próbálsz magadnak. Noha a boldogságot nem érdemled meg, de egy csendes passzív szenvedéssel teli további életre önző módon igényt tartasz.
Ahogy telik az idő, benő a te fejed lágya is. Egyszer csak unalmas lesz ez a folyamatos veszekedés, áskálódás,ajlas hátbatámadások idegesítő kis rontásokkal. Enyhülnek a viharok, formálódnak a viszonyok. Nem egyszer kapod azon magad, hogy leállítasz másokat bizonyos “jóízlés határain túlmenő” pletykákkal. Rájössz, hogy nem érdemes aktívan ellenségeket gyűjteni, egyszerűen csak… elfogy erre az energiád. A Roxfortban eltöltött idő végül mégsem olyan kellemesen telik el, ahogy te azt remélted. Álmatlan éjszakák, rémálmok, a tábor, Fenrir Greyback… azt hitted megszabadultál tőlük, de amint nem volt már ott senki, akihez hozzá bújhatnál éjszakánként, minden egyszerre visszatért. A gyógyszereid adagjait is csökkentik fokozatosan, ugyanis gyengeséget nem mutatsz, hazudsz a terapeutádnak, hazudsz a családodnak, a tanáraidnak, mindenkinek. A problémáid azonban nem enyhülnek, sőt… Eljutsz te is a töréspontra, amikor is mentálisan összeomlasz. A sötétség olyan erővel telepszik rád, hogy semmilyen fénysugár nem képes áthatolni rajta. Talán eljő végre a vég. Talán végre vége a szenvedésnek. Nem így akartad, hogy vége legyen, akartál volna valami jót is tenni… ha teljesen jóvá nem tudsz tenni mindent amit elkövettél sosem, legalább próbálkoznál. Egy apró kéz azonban mégis megragad és a felszínre rángat. Onnan érkezik a segítség, ahonnan a legkevésbé vártad volna. Nem tudnád visszaidézni hogyan és miért, vagy hogy pontosan mikor, de egyszerre lett valakid, akiért érdemes élni. Akiért bármit megtennél, akiben elkezdesz bízni, noha megfogadtad, hogy soha többet nem esel ebbe a hibába. Aztán egyszer csak arra eszmélsz, hogy újra rettegsz, félsz, hogy érkeznek majd a kérdések, amikre ha válasz érkezik, akár mindent megváltoztathatnak. Elvehetik tőled a hűvös fényt, amely a te belsődet mégis melengeti. Ám a kérdések sosem érkeznek és egyik pillanatról a másikra azon kapjátok magatokat, hogy elválaszthatatlanok lesztek. Heranoush Fletcher lesz a legjobb barátod, kapcsolatotok úgy formálódik, ahogy a folyó formálja a sziklát, szépen lassan egymáshoz csiszolódtok. Ez pedig a legszebb dolog, ami valaha történt veled. A Roxfort falai között a mágiának csak azon része érdekel, melyeket később hasznosnak vélsz céljaid elérésében. Szeretnél egy olyan világért küzdeni, ahol a vérfarkasokat nem éri negatív megkülönböztetés. A megkönnyebbülést, amit a Farkasölőfű főzet hozott el számodra, szeretnéd minden sorstársadhoz eljuttatni. Az átváltozás fájdalmának enyhítése és az, hogy a tudatodat ha nem is teljesen, de jobban meg tudd őrizni, mint főzet nélkül - kijár mindenkinek. Éppen ezért sündörögsz mindig valahol a közelben, amikor a főzetedet készítik: mielőbb magad is képessé akarsz válni ennek elkészítésére, közben pedig kutatsz, olvasol, érdeklődsz, hogyan lehetne ezt tökéletesíteni. Ki tudja, talán egyszer lesz gyógyír a vérfarkas kórság ellen, és ki tudja, talán ehhez te is hozzájárulhatsz kemény munkával. A Roxfortban minden adott, hogy ezen vágyaidat elérhesd.
Jellem
Egy jelenség vagy, néha a vihar előtti csend, néha maga a vihar. Egyszer a bőrt kellemesen simogató napsugár vagy, máskor a jégeső, amely borzasztó károkat okoz. Olyan vagy, mint a tűz: biztonságos távolságból melegséggel és fénnyel árasztod el a helyiséget, ám közelről már elviselhetetlen a forróság, túl közelről pedig égetsz. Olykor-olykor előfordul, hogy a biztonságos távolságban egy-egy szikra kipattan, amely időben észlelve nem okoz nagy károkat, maximum egy kis kellemetlenséget, azonban ha hagyjuk, hogy elharapódzon a láng… A színpadon az elhúzott függöny előtt egy szerepet játszol. Nem engedsz senkit sem a függöny közelébe, játékoddal igyekszel elvonni minden figyelmet a függöny létezéséről is. Pedig az igazság az, hogy te magad is félsz, mit találnál a függönyt elhúzva, ezért nem mersz belesni mögé. Nem keresed a figyelmet, mégis élvezettel vagy a középpontban. Szereted a rajtad elidőző tekinteteket, legyen az vágytól elködösült, vagy féltékenységgel túlfűtött. Okos vagy, sőt inkább ravasz ami azt illeti, nem félsz kihasználni az adottságaidat, nem félsz használni másokat. Túl közel nem engedsz magadhoz senkit, a bizalmadat egy ládába rejtetted, melynek a kulcsát egy feneketlen tengerbe dobtad. Barátságos vagy, szeretsz társaságban lenni, ugyanakkor a kedves szavak gúnyos hangsúllyal éppúgy vágnak, mint a bántó élű megjegyzések simogató meleg hanglejtéssel. Szeretsz másokkal játszadozni, elhúzni az orruk előtt a mézesmadzagot, majd egy adag hideg vízzel arcon önteni őket. Kifejezetten élvezed, ha valamiért meg kell küzdeni, ha valaminek megszerzése szellemi erőfeszítést igényel, ha valami (vagy valaki) kihívást nyújt. Mindig kell, hogy valami lefoglaljon téged, különben visszatér a múlt és galád módon belülről emészt fel a fekete lángja. Szereted, sőt imádod a gyerekeket. Nagyon anyáskodó, nagyon vigyázó vagy velük szemben, ösztönösen gyengéd és segítőkész. Hasonlóképpen vagy az állatokkal, varázslényekkel is, de azért egy sárkányt vagy egy durrfarkú szurcsókot nem fogsz babusgatni, ahogyan egy nyálkás békát sem fogsz csókolgatni. Értékeled a szépet, mások erőfeszítéseit is. Ítélkező vagy, véleményednek nem félsz hangot adni, még akkor sem, ha tudod, hogy az a másik félnek fáj. Céltudatos vagy éppen ezért ha szükségét érzed, szemrebbenés nélkül kihasználsz másokat. Ennek ellenére tudsz kedves lenni, törődő, figyelmes. Mindig figyelmes vagy, mindent megjegyzel. Segítséget ritkán nyújtasz, ha nem származik hasznod belőle, de előfordul. Ahogyan az is, hogy olykor minden erőfeszítésed ellenére felszínre bukik az a kislány, akiről azt hitted már rég halott. Egy-egy aranyos és őszinte mosoly, valóban kedves szó, szeretetteljes pillantás, lágy hang, gyengéd érintés. Ezek az alkalmak ritkák, de aki szemfüles az láthatja, hogy létezik. Hangulatod ingadozó, telihold környékén mindig szeszélyesebb vagy, bár igyekszed ezeket úgy intézni, hogy ne igazán lehessen következtetéseket levonni. Szoktál gúnyos megjegyzéseket tenni, lenéző pillantásokat osztani, de ennek ellenére nem tartod többre magad másoknál, csak emögé szeretnéd elrejteni az önbizalom hiányodat és tömény önutálatodat, ami Fenrir Greyback híján irányul vissza Rád. Azonban az évek nem múltak el nyomtalanul: tudsz kegyetlen, könyörtelen is lenni, ha egy szituáció megkívánja.
Mindenkit igyekszel ellökni magadtól, de mélyen legbelül reménykedsz benne, hogy lesznek olyanok, akik ennek ellenére közelebb húznak.
Apróságok
mindig || család (főleg a fogadott kistesói, valamint Heranoush), véres steak dinnyével, cuki állatok, bájitaltan, kávé intravénásan, különböző aranyos kiegészítők, mindenféle bőrápoló rutin, valakivel összebújva aludni, hosszas mély beszélgetések álmatlan éjszakákon, egy jó gyógynövényes tea, aranyos dolgok (kiváltképp aranyos ruhadarabok állatkákra) soha || Fenrir Greyback, halálfalók, nemi erőszak, diszkrimináció, rasszizmus, töketlenkedés, brokkoli, kiderüljenek a titkai, gátlások nélkül teljesen megnyílni valaki előtt, gyengeséget mutatni, túl sokáig egy kapcsolatban maradni hobbik || Csillagos vagy holdfényes (de nem teliholdas) éjszakákon való futás egyedül, bájitalokkal való kísérletezés, hajfonás, piknikezés, varrás, horgolás, saját és mások kezének manikűrözése, körömfestés merengő || Legjobb: Amikor a nevelőcsaládjában öccse, Nico egy vihar során nála keres menedéket. Viv különböző kedves gyerekdalokat énekelt neki és saját kútfőből esti mesét mondott neki és a kisfiú a karjai között boldog álomra szenderült. Illetve amikor Nayla a kishúga csak az ő karjaiban volt hajlandó abbahagyni a sírást. Legrosszabb: Lehetne bőven válogatni, de talán ami a legélénkebben él az emlékezetében, az az, amikor telihold előtt összezárták egy megkötözött, megkínzott tehetetlen nővel. Másnap reggel vérben fürödve egy szétmarcangolt holttest mellett ébredt, még a nő vérének ízét is érezte a szájában, a bőrében, a lelkében. A gyilkosság beleivódott minden porcikájába, és ha még csak megölte volna… mumus || önmaga, amint azzá válik, amit Fenrir Greyback akart belőle alkotni : átváltozás előtti ébenfekete szemek, melyekből színtiszta gonoszság tükröződik vissza, arca, különösen a szája körül karjai, ruhája más vérétől mocskos, és egy olyan higgadt, elégedett, vérszomjas mosoly, amelyet még mástól nem látott. Edevis tükre || Gyerekek körében látja magát, de a kép nem egyértelmű: akár mint tanár lehet közöttük, vagy egy nagy család körében van, saját illetve örökbefogadott gyermekekkel. Heranoush természetesen ott áll mellette, mint nagyhatalmú Maffia Királynő. százfűlé-főzet || Mikor fény csillan rajta ezüstösen csillog, akár a hold, viszont mikor fény nem éri, akkor elsötétül. Sűrűn folyik, akárcsak a besűrűsödött vér, ízre is hasonló: fémes, kellemetlen íz, mely nyelés közben fojtogatóan hat a fogyasztóra. Mintha a folyadék foggal-körömmel küzdene az ellen, hogy lenyeljék, mintha egy farkas próbálna kimászni a veremből, amelybe zuhan éppen. Amortentia || különböző fűszerek és gyógynövények nehéz bódító illata keveredve a hajnali párás friss folyóparti levegővel. titkok || vérfarkas // Apját a Szent Mungóban kezelik, hasonlóképp, mint Neville Longbottom szüleit // a tábor óta nem volt szexuális kapcsolata azt beszélik, hogy... || Ő a Roxfort méhkirálynője // Freya Blood rokona // Amycus Carrow menyasszonya // Egy bizonyos felsőbbéves griffendéles harapás nyomai tőle származnak // Intim kapcsolata van/volt tanári kar nem egy tagjával, többek között Fawcett-el (még Friccsel is), valamint megvolt neki a Mardekár teljes kviddics csapata is. // Heranoush-sal leszbikus kapcsolatban áll // Mindenkit manipulál, beleértve a tanári kart és a Fletcher lányt is. A legnyilvánvalóbb hazugságokat tudja letolni a torkukon, senki se érti, hogy csinálja
A család
anya || Gloria Smithe (21) : nem maradt róla sok emléked. Mikor a képeket megkapod régi családodról és életedről, az egyetlen, ami bizonyítja, hogy valóban édesanyád mosolyog rád vissza, az a metsző hasonlóság. Azok a hatalmas, lágy égszínkék szemek, telt ajkak, melyek valószínűleg a legszebb csókokat lehelték a homlokodra, selymes aranyszőke hullámos haja, melyben ha végighúznád az ujjaid egyetlen gubancot sem találnál. Néha a képet nézve ujjaiddal végigszántod saját puha tapintatú, illatos hajadat, csak hogy érezd, milyen lehetne, ha ugyanezt az övével tennéd meg. Azonban sosem tudod már meg, hogy valóban ilyen érzés lenne-e vagy sem. A traumáidnak hála csak az ijedt hangjára és az élettelen tekintetére tudsz visszaemlékezni. Arra már nem, hogy mennyire szeretett és te mennyire szeretted őt. Hogy minden éjszaka, mikor ágyba tett, megígérte, hogy mindig vigyázni fog rád, ölelése és homlokcsókjai elhitették veled minden ígéretét. De már soha többé nem hiszel az ilyen felszínes túl szép ígéreteknek. apa || David Smithe (35) : Apukádról sem maradt a múltból túl sok emléked. Róla is a fájdalmas üvöltései maradtak meg leginkább, illetve az a megkönnyebbült tekintet, amikor téged marcangolt a vérfarkas. Ő azonban még életben van, legalábbis a porhüvelye, ami maradt belőle a kínzások után. Ezerszer megadnál bármit a megkönnyebbült, megkínzott tekintetének kizárólagos emlékéért, ha nem kellett volna látnod azt a gyűlölködő, rettegő pillantását, amivel a Szent Mungós látogatásaid során találkozol. Ő már csak névlegesen az édesapád, de a valóságban: árva vagy. nevelőanya || Evelyn Haggerty (27) : neki hála, hogy kikerültél az árvaháznak nevezett borzadájból, ezért hálás leszel neki. Nem bízol meg benne teljesen, de hálás vagy neki, éppen ezért óvatos kedvességgel állsz hozzá. nevelőapa || Samuel Haggerty (31) : bár Sam elsőre nem igazán volt oda az ötletért, hogy örökbe fogadjanak, emiatt pedig Te is kételkedőbb vagy vele szemben, de soha egy rossz szava nem volt hozzád, mindig segített neked, mindig kedvesen állt hozzád. Noha azt érzed, csak egy vendég vagy köreikben, de… egy nagyon kedves, szeretettel fogadott vendég, amiért neki is csak hálás tudsz lenni. mostohatesók || Nico ( 8 ) és Nayla Haggerty ( 2 ) : fogadott kistesóidat a végtelenségig imádod, bármit megtennél értük. Ők is imádnak téged, jelenlétük, kedvességük sokat segítenek abban, hogy háborgó lelked apró lépésekkel közelítsen a megnyugvás felé. A csúnya nagy farkas || Fenrir Greyback : utálod a tudatot, hogy meghalt. Nem érdemelte meg. A roxforti csata hevében meghalni túl kegyes volt neki, és különösképp a legkevésbé sem érzed igazságosnak magaddal szemben. Szerettél volna te magad elégtételt venni rajta, és éppúgy ezt is elvették tőled, ahogyan azt az egy embert is, aki az életed egy meghatározó részében szerepelt. Ennek ellenére Greyback ott van veled mindig. A véredben ott csordogál a mérge, melytől sosem tudsz megszabadulni, mikor álomra hajtod a fejed, az ő arcát látod meg legelőször. Minden mozdulatodban, szádon kiejtett szóban fellelhető a mocsok, amit hagyott rajtad. És sosem fogod tudni levakarni magadról…
A Smithe és a Pinkerton családok is félvér varázslócsaládok. Gloria Pinkerton és David Smithe révén volt nagyobb jelentőségük a varázslótársadalom számára, ugyanis a fent említett kettő rendbéli tagsága miatt támogatták a családok a Főnix Rendjét. Azonban Gloria halálával és David Szent Mungóba kerülése után visszább léptek az ellenállástól a családok, félvén a további következményektől. A pinkerton család női tagjainak egyébként valamiféle született affinitása volt a gyógynövényekhez és a bájital készítéshez. Közülük számos gyógyító került ki, akik többnyire külföldön kamatoztatják tudásukat. Vivient egyik vér szerinti szülőjének a családja sem akarta befogadni: apai ágról Viv édesapját ért szenvedések miatt, mivel a kislány őket csak erre emlékeztetné, anyai ágról pedig vérfarkas mivolta miatt mondtak le róla teljesen, így tulajdonképpen Viv a háború következtében árván maradt. Örökbefogadó családjából Evelyn Gilbert mugli származású varázslónő. Apja ügyvéd, anyja tanár, viszonylag tehetősebb családból származik. Samuel szintén félvér, apja mugli, anyja boszorkány.
Külsőségek
magasság || 167 cm testalkat || formás szemszín || Kék hajszín || Szőke kinézet ||
Viv egy kifejezetten attraktív lány, amivel ő teljes mértékben tisztában van és ez messziről is süt róla. Gyönyörű csillogó szőke hullámos haja selyemként omlik a vállára, az átlaghoz képest nagy égszínkék szemei ártatlanságot, hamis kedvességet sugallnak. Ajkai teltek, igézően rózsaszínek, róluk minden suttogott ígéret a legszebbnek, legigazabbnak tűnik. Idomai korához képest fejlettek, egyesek szerint olyannyira, hogy már nem is igaziak. Ha belép egy terembe, nehéz nem észrevenni, és szinte lehetetlen levenni róla a pillantásod. Bőre puha, selymes már látszatra is, fehér, de nem túl rikítóan. Körmei mindig kifogástalan állapotban, visszafogott, de elegáns mintával. Arcán szinte mindig smink látható, általában a ruházatához és kedvéhez igazítja. Leginkább a visszafogott eleganciát részesíti itt is előnyben, de szeret játszadozni az extravagánsabb színekkel, mintázatokkal is. Ha nem az iskolai talárt hordja, kifejezetten szereti a pasztell színű ruhadarabokat. Főleg szoknyákat, ruhákat hord, ha teheti, de ha éppen olyan kedve van elég vagány, vagy éppen kihívó módon is tud öltözködni. Azonban általában a finom nőies megjelenést részesíti előnyben. Különböző apró kiegészítők szinte mindig ékesítik vagy a haját, vagy a nyakát, vagy a kezét, ruháját. Mindig csábítóan kellemes édes illat lengi őt körül, ami nem túl sok, de nem is elég, legalábbis a normál emberi kapcsolatok távolságából.
A tudás
varázslói ismeretek || Vitán felül áll a tény, hogy Morgana rendkívül tehetséges boszorkány. Azonban a szorgalma az a béka feneke alatt található két méterrel legalább. A legtöbb tárgyból nem azért vannak gyenge jegyei, mert olyan buta lenne, egyszerűen nem hajlandó energiát fektetni abba, ami nem érdekli, vagy nem járul hozzá a céljai megvalósításához. Kortársai között az egyik legjobb párbajozó, de még nem egy, nem is kettő idősebb iskolatársánál is jobb, ennek ellenére persze még rengeteg mindent kell tanulnia. Ami kiemelkedővé teszi, az ösztönös mozdulatai, gyors reakció ideje, pontos célzásai, magas harci intelligenciája és lobbanékony mágiája, amelyet nem fél nem visszafogni. Remek érzéke van a mozdulatokból, pillantásokból való olvasáshoz, amit ezen a téren is remekül képes hasznosítani. Párbajozási készségeit önszorgalomból is fejleszti, ezt egy olyan hasznos képességnek tartja, amibe érdemes időt és energiát is fektetnie. Bájitaltan szintén egy olyan tudományág a Gyógynövénytannal karöltve, amiben látja a potenciált, és érdemlegesnek tartja, hogy fejlessze magát bennük. Már csak a Farkasölőfű főzet miatt is fontos tárgy a fenti kettő, de nagyon szeret bájitalokat kutyulni, élvezi a különböző illatok elegyedését, magas koncentrációt igényel, ami elvonja a figyelmét a kellemetlen gondolatairól. Lenyűgözőnek tartja a szerelmi bájitalokat, azoknak elkészítését, hatásuknak megfigyelését, noha neki nincs szüksége ilyen aljas trükkökre, ha valakit meg szeretne szerezni magának. Szereti a különböző gyógynövényes teákat is, valamint szeret zöldek között lenni, és nyugalommal tölti el a friss, tömény illat, ami körülöttük lengeni szokott, na meg nem fél attól, hogy a szépségüket elrontja véres múltjával. Szereti az állatokat, de főleg az aranyos állatokat, mágikus lényeket. Ezen az órán általában az aktív figyelés és megjegyzés helyett inkább kiéli dögönyözős vágyait, így közepesen nem teljesít jól, de kifejezetten élvezetesnek találja az órákat. Bűbájtanhoz megvan az érzéke, de a szükségesnél nem hajlandó több energiát beleölni ebbe a tantárgyba, így erősen közepesnek mondható a teljesítménye. Sötét Varázslatok kivédésével is hasonló a helyzet, talán egy kicsit jobb: a vonatkozó, vagy éppen érdekfeszítő részeknek akár még szabadidejében utána is olvas, de egyébként? Csak a szükséges energiát fekteti bele. Mágiatörténetből szintén a rá vonatkozó részeknek utána olvas lelkesen, vagy kevésbé lelkesen, de bizonyos részeit elengedhetetlennek találja céljainak elérésében, így még a fogjuk rá kategóriába sorolható teljesítmény-ügyileg. Aztán jön a futottak még kategória: Átváltoztatástan egyáltalán nem mozgatja meg, annyit teljesít csak, hogy ne bukjon meg. Jóslástant feleslegesnek és kellemetlennek tartja, de ugyanakkor szeret viccet űzni belőle órákon, még ha ezzel nem is lesz a tanárok kedvence. Persze attól függ, ha szeretne valamit, vagy valóban érdekes az óra (vagy az órát tartó személy) akkor még a figyelmét is fel lehet kelteni éppenséggel. Asztronómia órákon igazából az a meglepő, hogy nem alszik… legalábbis végig nem. Repüléstan… hát arról nem kifejezetten kell sok szót ejtenünk. Nem béna, nem tudni, hogy ügyes-e, teljesíti a minimumot belőle, aztán ennyi és nem több. Nem hozza lázba a dolog. Beadandóinak kis részét szokta teljesen egyedül megcsinálni, általában mindig a határidő előtti napon ül nekik… vagy végezteti el mással. Ha az eszét a tanulásra használná, sokkal jobbak is lehetnének az eredményei, de ő inkább más tevékenységeknek szenteli. De ott kétségtelenül ki vannak aknázva a mentális képességei, az egyszer bizonyos.
avialany || Sydney Sweeney Érdekességek || > Van egy másik pálcája is, amit rejteget, és csak ritkán használ (de szokta): Kökény sárkányszívizomhúr, 10 és ¾ hüvelyk, eléggé merev > Laktózérzékeny > Nem vehet be paracetamolt például, vagy nem ehet xilit tartalmú ételeket, mert nagyon rosszul lesz tőlük (csokoládéból is csak minimálisat tud fogyasztani) > Nagyon korán kezdett el menstruálni > Nem pszichológusok, pszichiáterek, valamint gyógyszerek hatására kezdett el valamelyest javulni a mentális egészsége, hanem a stabil, szerető nevelő család miatt, majd később Heranoush Fletcher miatt > Elköteleződési problémái vannak > Nem sírt a vérfarkas tábor óta, legalábbis őszintén nem > A táborra emlékeztető átokhegeit és vérfarkasok által ejtett nem gyógyuló hegeit mindig alaposan, amennyire csak lehet elfedi sminkkel > Nyaranta rendszeresen jár kick-box edzésekre, egészen jó is benne, de ezt egyébként nagyon gondosan titkolja: egyrészt nem túl nőies, másrészt nem utolsó titkos fegyver
I hope my last breath is a sigh of relief.
Külön köszönet illeti Heranoush Fletcher, Freya Blood és Skylar Devereaux karakterek usereit a rengeteg segítségükért!
jelszó || Főborz Tanárúr Farmerja nem || nő születési hely, idő || Wales, Newport; 1989. 11. 01. kor || 15 vér || félvér évfolyam || IV.
A múlt
Akár tökéletes is lehetett volna. Akár vihette volna valamire. Akár boldog lehetett volna. De nem. Minden álom, minden remény, minden esély akár a por, megállíthatatlanul hullott ki a kezei közül. Ami pedig maradt? Arra már nem elég, hogy várat építsen belőle, csak arra, hogy fájdalmasan, idegesítően a szemeibe fújja a szél. S akárhogy is próbálkozik, nem tudja kitörölni onnan. Vivien Smithe Mindenszentek napján, pontban 00:01-kor látta meg a napvilágot Gloria Pinkerton és David Smithe egy szem leánygyermekeként. Az élete tökéletes volt: anyuci szeme fénye, apuci tökéletes kis hercegnője. Vivien kissé elkényeztetett volt, mi tagadás, de első gyermeke a fiatal párnak. Mindent megadtak neki, amire csak gyermeki szíve vágyhatott. Szülei aktívan támogatták a Rendet, amelynek tagjai is voltak. Egyikük sem volt kiemelkedő varázsló, de amiben hittek, azért rendületlenül kiálltak. Vivi édesanyja erősen érdeklődött a gyógynövények iránt, amelyeket különböző teák készítésére használt. Mint a legtöbb kislány, Vivi szeretett édesanyja sminkes dolgai között kutatni, szerette, ha ő is be volt vonva a szépítkezési procedúrákba. Minden este apukája karjaiban nézte a hercegnős meséket a mugli televíziókon, szinte minden este esti mese mellett aludt el, vagy apukája, vagy anyukája nyugtató hangjára. Vivi életének ezen boldog, már-már tökéletesnek mondható szakasza sajnos nem tartott túl sokáig.
Nem a te hibád. Sosem volt az. Nem tehettél semmit. Egy ártatlan, csillogó szemű gyermek voltál. Nem a te hibád…
Olyan négy éves forma lehettél. Telihold volt. Teljesen átlagos estének indul ez is, mint a többi. Éppen édesanyáddal végzitek az esti fürdés utáni rutint: egy kis szórakozás a sminkes ecsetekkel, majd fogmosás, arcmosás és a napi arcápolási rutin a fürdőszoba meleg párával teli helyiségében. Ahogy anyukáddal kéz a kézben kiléptek onnan, gőz kíséri utatok. Még a hálószobához sem értek el, mikor baljóslatú, robbanás szerű hang üti meg a fületeket.
- Anya… Mi volt ez? - kérdezed aggódva, félelem csendül a hangodban, visszatükröződik a tekintetedben. Anyukád megszorítja a kezed.
- Minden rendben lesz drágám! - Fiatal vagy még, fájdalmasan fiatal, de nem győz meg anyukád remegő hangja és félelemmel teli tekintete. Minden egyes porcikádban érzed, hogy nagy a baj. Apád fájdalmas üvöltése pedig jeges késként hatol a szívedbe. Anyukád, akár egy rongybabát, rángat maga után. Legalább te kerülj biztonságba… A kandallóhoz vezet, amellyel egyszer utaztál eddig. Mire felfoghatná bármelyikőtök, hogy túl késő, egy zöld fénycsóva szeli át az emeleti társalgót, anyukád pedig összeesik előtted. Tekintete üveges, nem reagál már semmire: sem a kétségbeesett jajveszékelésedre, sem arra, hogy erőszakkal elrángatnak mellőle. Édesapád megkínzott hangja mellé most már a te rettegő, bömbölő visításod is társul a gonosz, lelketlen kacajok mellé: azonban akárhogyan is próbálsz szabadulni, akármennyire is keserves a sírásod, csak kegyetlenül leráncibálnak a lépcsőn. A fizikai fájdalmadat elnyomja az az átkozott adrenalin, így nincs mi elterelje akár egyetlen pillanatra is a figyelmedet a tényről, hogy éppen az egész kis életed kicsusszan apró kezeid közül. Rúgkapálsz, karmolsz, torkod szakadtából üvöltesz, taknyod-nyálad egybefolyik s azoktól majdnem meg is fulladsz, de ez nem érdekel senkit. Végül lehajítanak apáddal szemben a padlóra. A férfi, akire mindig is felnéztél, aki az erőt, akaratot, kitartást szimbolizálta számodra, magatehetetlenül vergődik a földön a Crutiatus átok hatására. Ez az első alkalmad, hogy találkozol ezekkel az átkokkal, de sajnálatos módon közelről sem az utolsó… Édesapád könyörögne, de egy perc nyugtot sem hagynak neki. Szenvedései közepette végig a te arcodat látja, te pedig az övét, amely már teljesen eltorzult. Egyáltalán nem hasonlít arra, amit megszokhattál. Te is könyörögsz, sírsz, hogy hagyják abba, kíméljék meg, de csak nevetnek rajtad. Azt hiszed, ártatlan gyermeki szíveddel, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Hát… tévedsz… Egyszerre csak úgy, hirtelen, mint derült égből villámcsapás, elengednek. Üvöltésed megszakad, mintha csak cérnát vágtak volna el ollóval. Szipogva felülsz, baba-szerű arcod nem tükrözi a korábbi nyugodt boldogságot, ahogy gyönyörű napcsókolta szőke hajad is csapzottan meredezik mindenfelé. Édesapádtól is ellépnek a gonosz emberek. Azt hiszed vége. Azt hiszed ennyi volt, bár nem igazán érted miért. De remélsz. Pedig… a rémálom csak most kezdődik. Egyre erősödő, fenyegető morgást hallasz a hátad mögül, a vállad fölött hátra pillantva pedig egy, az árnyékból felemelkedő, rémisztő farkasalakot látsz. Sikítasz, mintha az elijeszthetné a rád rontó fenevadat. Sírsz, apukádért könyörögsz, aki… csak nézi a jelenetet. Dermedten, de talán egy kicsit megkönnyebbülve nézi, ahogy a lányát egy vérfarkas marcangolja szét. Mintha csak ezt gondolná: addig sem engem kínoznak… Tekintetét látva rájössz: nem fog segíteni. Senki sem fog segíteni. Apró tested nem bír ellenállni a csúnya nagy farkasnak, apukád nem siet a megmentésedre, anyukád az emeleten fekszik élettelen tekintettel… te magad pedig… csak feladod. Átadod magad a sötétségnek, mely a vérveszteség miatt magával ránt. Ott legalább már nem fáj semmi, nem bántanak, nem csalódsz, nem félsz. Csak lebegsz a sűrű, már-már nyomasztó tompa sötétségben. Azonban a halál egyelőre nem vett Téged a szárnyai alá szerencsére… vagy mégsem?
Az enyhe félhomány is bántó erőszakossággal vesz rá arra, hogy hunyorogva kinyisd a szemed. Minden porcikád visít a fájdalomtól, ahogy egy nagyobb levegőt vennél. Halkan nyöszörögsz, tekinteteddel anyukádat és apukádat keresed. Óvatosan megpróbálsz körül tekinteni a szobában, ahol vagy. Azt már meg tudod állapítani, hogy egy koszos, földre hajított matracon fekszel egy ismeretlen, rideg szobában.
- Anyu? Apu? - hangod cérnavékony, félős, bizonytalan, erőtlen. Egyelőre a sokk miatt nem térnek vissza az emlékeid, csak egy érzés: a csontig hatoló félelem. Bár ezt te nem tudod, mivel eszméletlenül hevert csöpp tested, lázzal küzdve, de elszakítottak a családodtól. Fogalmad sincs hol vagy, ahogy arról sincs tudomásod, miért vagy ott, ahol. Egyáltalán, kik hoztak ide, és mit akarhatnak tőled? Talán belül valahol a rettegés mögött örülsz, annak, hogy élsz. De nem sokáig. Nyikorog az ajtó, belép rajta egy magas, testes férfi. A kinézete számodra nem ismerős, egyedül az a gonoszságtól csöpögő, félelmet szító szempár. Mintha ezt a szempárt már láttad volna valahol… - Úgy látom végre felébredtél… Morgana - szólal meg mély, karcos, legkisebb mértékben sem bizalomgerjesztő hangon a férfi. Értetlenkedésed kifejezése végett ráncolod a szemöldökeid. Körbe pillantasz újra, de egyedül vagytok a szobában. - Az én nevem Vivi, nem Morgana… - javítod ki a férfit remegő hangon. A férfi ajka egy semmi jót nem ígérő félmosolyra rándul, amitől megfagy az ereidben a vér. Fájó lassúsággal vesz elő egy varázspálcát, de nem olyan esztétikus külalakkal rendelkezőt, mint ami anyukádnak meg apukádnak van, hanem sokkal nyersebbet, olyat, amire még ránézni is kellemetlen. - Crucio… - egy halkan, már-már inkább kegyetlen hidegséggel és vérszomjjal elmormogott számodra ismeretlen varázsige. Mellé nem társul fénycsóva, amit szüleid mágiájában mindig annyira csodáltál, cserébe minden eddiginél rosszabb fájdalom rándítja görcsbe az egész testedet. Nem csak a szoba, de a nyitott ajtón keresztül az egész elhagyatottnak tűnő, omladozó félben lévő kúria a te fájdalmas sikolyaidtól zeng. Nem érted, nem jössz rá, mivel érdemelted ezt ki. Egészen addig az áldozata vagy ezeknek a láthatatlan, mégis kegyetlen átkoknak, ameddig jó barátod, az eszméletlenség újfent magához nem szólít.
Gyógyulásodat eszméletlenséged elősegíti, bár az talán még jobb volna, ha tápanyaghoz jutnál. Csak moslékot kapsz, ki tudja mennyi ideje fonnyad az étel ott melletted. Először nem eszel bele, de egy újabb kínzások utáni ébredés alkalmával vagy annyira farkaséhes, hogy ráfanyalodsz. Azonban a nevedből még naaaagyon sokáig nem engedsz. Túl sokáig. Törékeny testeden a fog és karomnyomok mellett itt-ott egy egy újabb heg jelenik meg, amit nem értesz akkor még. Habár egy idő után rájössz, hogy emiatt kínoznak, egyszerűen nem vagy hajlandó elengedni a régi életednek azon kis darabkáját, amely megmaradt számodra. Ez adja számodra a fényt a sűrű, lelkedet felemésztő sötétségben, ezért kapaszkodsz olyan görcsösen belé. Azonban eljön az a pont, amikor már nem bírod egyszerűen tovább. Mikor már a komatózus állapotból is felriadsz, a férfi arcát látva. Már nem kell az átok, hogy érezd a testedbe beleivódott kínt, nem kell a jelenléte, hogy görcsösen összerándulva magzatpózban sírj. Az egész napos egyedüllétek pedig a lelkedet törik meg, és noha fájdalommal jár minden egyes alkalom, mikor a férfi megjelenik… mégis minden nap várod, mint valami megváltónak az eljövetelét: mert akkor legalább nem maradsz egyedül a gondolataiddal, ami jelen helyzetben nagyobb büntetés, mint bármelyik kínzás. Furcsa módon, ahogy egyre telik az idő, egyre fáradtabbnak érzed magad. Alvásodat egyre sűrűsödő gyakorisággal már nem a megtörtént események rémképei szakítják meg, hanem egy szempár. Egy halk, vészjósló morgás. Egy hatalmas árnyék, mely sötétebb, mint a sötétség, amelybe burkolózik. Még nem tudod mi lehet ez. Még…
- Hogy vagy ma, Morgana…? - érkezik meg ismét a férfi. Pálcája már jobb kezében készenlétben, izgatott vibrálással, szinte már követeli azt a bizonyos átkot. Azonban nem ma… legalábbis nem ezért. - Kifejezetten kurva szarul - nézel egyenesen a férfi szemébe. Hangod sértően ridegen cseng, mintha nem hozzád tartozna. Ma már nem javítod ki, nem ellenkezel. Nincs benned félelem a férfi felé. Egyszerűen csak ki akarsz jutni innen. Az első napokban azt hitted, hogy csak ti vagytok itt, de aztán a fülsüketítő csend kiélezte az érzékszerveidet, és elkezdtél más hangokat is hallani. Onnan tanultad ezt a beszédet is. Fogalmad sincs hol vagy, fogalmad sincs mit akarnak tőled, ahogyan azt sem tudod, képes leszel-e rá. Egy valamit tudsz biztosan: szabadulni akarsz az egyedüllét börtönéből. Vakmerő megjegyzésedre a férfi karcos, szívszorongatóan gonosz hangon felkacag. Számodra ez a kacaj mégis inkább dallamos és kellemes, hiszen a szabadság ígéretét hordozza magában. A pálca, legnagyobb bánatára visszakerül a helyére. - Fel tudsz állni? - érkezik a következő, szinte már degradáló kérdés. Most rajtad a sor, hogy hasonló módon nevess fel, mint a férfi. A szeméről visszaverődő félhomály is úgy csillog, mint a legfényesebb csillag az égen, legalábbis annak, aki már mióta nem látott természetes fényt. - Hogy a faszba ne tudnék? - ha anyukád hallaná ezt a beszédet, menten elájulna, apukádtól pedig kiköltözésig szobafogságot kapnál. De ők most nincsenek itt, neked pedig alkalmazkodnod kell a közeghez, bármennyire is idegen, undorító és kellemetlen számodra ez a viselkedés. Testi sebeid már begyógyultak, lázad már lement, immáron csak a mozdulataiddal járó, a lényeddé vált szúró fájdalom marad, valamint a lelki sebek, melyek sosem fognak elmúlni. Szemed sem rezzen, mikor egy elegáns mozdulattal lehajítod magadról a mocskos-véres rongyot, melytől a meleget remélted a hideg éjszakákon, noha az egész testedbe belenyilall az ismerős érzés. Az érzés, mely bizonyítja: még élsz. Felállsz, és még kissé bizonytalanul, de magasra szegett állal, büszkén a férfi elé sétálsz. Megtanultad, hogy gyengeséget nem mutathatsz, mert azt kifejezetten élvezi. Élvezi, ha sírsz, ha könyörögsz neki, hogy hagyja abba. És ahelyett, hogy abbahagyná? Csak még inkább vérszemet kap. - Itt az ideje, hogy megismerd a többieket. Ha jó kislány leszel, ma este már velük aludhatsz - erőszakosan megpaskolja a hátadat, mire majdnem összeesel. Nem mondasz semmit a jó kislányos megjegyzésre, noha tudod, hogy kellett volna. Helyette csak sietve kilépsz az ajtón, mintha csak attól tartanál, hogy meggondolja magát és visszazár. A levegő és a hangulat az ajtó mögött sem más, de mégis… itt legalább nem vagy egyedül. - Kövess! - int a fejével, ahogy elhalad melletted. Nem kérdés, hogy nem számít a véleményed, ahogy különösebben az sem, hogy tudod-e tartani a lépést avagy sem. Szeded rövid pipaszár lábaid amilyen gyorsan csak lehet. - Neked mi a neved? - torpansz meg egy kicsit, reméled a kérdésed egy lélegzetvételnyi idővel megajándékoz. A férfi is megáll, majd vészjóslóan lassan fordul meg, miközben a sárga fogait láttatni engedő tömény gonoszságot árasztó vigyort villant rád. - A nevem Fernir Greyback. Csodálkozom, hogy nem hallottál még rólam… - a szavak mint fekete kátrány, sűrűn folynak ki ajkai közül, minden egyes szó, minden hanglejtés kéretlenül megragad elmédben.
Fenrir Greyback…
A férfi után loholva emlékezetedből nem tudod felidézni, hallottad-e a nevét, de ahogy beszélt, úgy érzed mégis ismerned kellene. Aztán egyszer csak mégis bevillan valami… egy félmondat, egy apró kósza megjegyzés, mely azonnal elhalkult, mikor beléptél a helyiségbe. Akkor hallottad a nevet és… a Reggeli Próféta mozgó oldaláról többek között visszanézett rád ennek a férfinek az arca. Akkoriban nagyon megijedtél tőle. Most is rettegsz, de mégis… úgy követed, mint a messiást. Rengeteget meneteltek lefelé, egyre mélyebbre és mélyebbre, ahová a fény sem ér már el. Helyette fáklyák reszkető fénye próbálja bevilágítani a teret, közepes mértékű sikerrel. Arra mindenképpen jó, hogy ne bukjál orra a hatalmas lépcsőfokokon lefelé ugrálva. Végre valahára egy örökkévalóságnak tűnő menetelés után egy nagy ajtó elé értek. Bentről nyüzsgés nesze hallik, ami egyből felkelti érdeklődésed. Fenrir erőszakosan kivágja a kétszárnyú ajtót, mire minden beszéd egyszerre hal el, a bent lévő gyerekek és nem annyira gyerekek sorba rendeződnek és főleg a fiatalabbak remegő térdekkel, lesütött szemekkel állnak ott. Az idősebbek már nem félnek, de cserébe a tekintetük is arról árulkodik, hogy az emberségüket már elveszítették. Ekkor még nem tudod, hogy nem is olyan sokára te is hasonlóképpen fogsz festeni az újonnan érkezettek számára. - Friss hús, csőcselék! - zúgó hangja csak úgy visszhangzik a kőfalakon, majd erőszakosan megragadva a most már testeden rongyokként lógó ruháidat, és egy egyszerű mozdulattal elhajít pár méterre. Erőteljesen nyekkensz a padlón, térdeid felhorzsolódnak, teljesen megalázva érzed magad. A nagy többség csak kinevet téged. Felnézel, de nem kapsz segítséget senkitől sem, csak gúnyos mosolyokat, lesajnáló tekinteteket, vagy még annyit sem. - Ő itt Morgana, mától a testvéretek. Érzed a megvetésüket, némelyekről süt a szánalom, mások annyira rettegnek, hogy rád sem mernek nézni. Gúnyos nevetésekhez hitetlen pillantások társulnak. Ahogy te sem, ők sem értik, miért vagy itt, de szinte hallod a gondolataikat, hogy nem fogod sokáig húzni. Gyenge vagy. Erőtlen. Gyáva. Éppen ezért, mert erőteljesen makacs természettel áldott meg a sors, csakazértis felállsz, álladat felszeged, s lenéző pillantásokkal bombázol mindenkit, ki kételkedni mer benned. A rendszer nem fog megtörni téged… te fogod szétzúzni a rendszert! Tudod, hogy nem kellene ezt tenned. Már megtanultad. Mégis… talán mert utoljára lehetsz az a kislány aki régen voltál. Talán később már nem is emlékszel majd egykori nevedre, mit szeretett szüleid adtak neked. Bátor, határozott, de metsző tekintettel fordulsz vissza Fenrir felé, közben egy fölényes mosoly kúszik észrevétlen ajkaidra. - A nevem Vivien Smithe… - alighogy befejezed, már érzed is az ismerős fájdalmat, amitől a földre rogysz. A sikításaid visszapattannak a komor, dohos kőfalakról, azokon kívül Fenrir gonosz nevetése, és fenyegető üvöltése a többiek felé az egyetlen melódia a szobában.
Eljött az idő. A következő telihold. Az éjjel, mely minden reményt elvesz tőled.
Nem jutott neked túl sok idő, hogy beleszokj a rendszerbe. Társaid adtak neked egy felvilágosítást, hol is vagy és miért is vagy itt. Ez itt Fenrir Greyback vérfarkas tábora, ahol az általa átváltoztatott gyermekeket gyűjti össze. Már akik túlélték a támadást. Mint kiderült, hosszú idő után te vagy az első, aki ilyen fiatalon a táborban túlélte a sérüléseit és az azt követő magas lázzal járó időszakot. Nagy részét azonban nem érted a dolgoknak, a többiek meg nem is veszik a fáradságot, hogy elmagyarázzák neked, hisz biztosak abban, hogy nem fogod sokáig bírni a strapát. Az erdő sűrű sötétségbe burkolózik, az éjszaka hangjai jeges rémületként hatolnak bőröd alá. Baglyok huhogása, mintha csak figyelmeztetni akarnának valamire, a konstans neszezés a lépteitek szünetében pedig folyamatos figyelésre sarkall. Ekkor hallod meg az első fájdalmas sikítást. Ruha szakadása, csontok törése, fájdalmas sikolyok, egyre több és több. Nem érted mi történik, ki bántja a többieket és miért. A telihold fénye megtalál téged is. Felnézel az égre, a hold megbabonáz, elbűvöl. Mint távoli szülő, aki nem akart téged sosem, csak nyűg vagy számára néz le rád. Érintés nélkül büntet, csak a jelenlétével, tiszta rideg fényével, mely egyfajta ítéletként sújt le rád. Reccs. Csontod törik, torkodból keserves sikítás szakad fel. A szülőd azonban csak ugyanazzal a halovány fényességgel tekint le rád az égből, mint a többiekre. Mintha nem hatná meg, hogy megannyi gyermeke szenved az átváltozástól. Csontok törnek, izmok szakadnak, bizonyos részeid meghosszabbodnak, tested arányai megváltoznak, vastag, dús szőr borít be. Tudatod sötétségbe borul, már nincsenek gondolatok, nincsenek érzelmek, csak az ösztön. A farkasösztön. Egy erőteljes, parancsoló vonyítás hasítja ketté a csendet, mely az után telepedett az erdőre, miután szemtanúja volt ennek a tömeges kínzásnak. A többiekkel együtt válaszolsz a hívásra. Vonyításod jóval tisztább, erőt sugárzóbb, mint kis rekedtes vékonyka gyermeki hangod. Most egy szörnyeteg vagy. Szörnyeteg, de erős. Falkában pedig… legyőzhetetlennek érzitek magatokat. Cselekedeteidet nem tudod kontrollálni, ahogy gondolataid is szunnyadnak. Vivi, de Morgana is mélyen szunnyad odabenn valahol, most egy vagy a vérfarkasok közül, kik a telihold rideg fényében keresik áldozatukat. Nem emlékszel a két átváltozás közötti időszakból semmire, ám a visszaváltozás éppen ugyanolyan fájdalmas, mint az átváltozás. A legrosszabb az az egészben, hogy pont erre az időszakra térsz újfent magadhoz. Minden egyes törést, szakadást, deformálódást érzel, teljes tudatoddal megélsz, ez pedig még borzasztóbbá teszi az egészet. Kimerülten zihálsz, először a hajnal metsző hidege, a füvön lévő harmatcseppek azok, amiket először érzel csupasz, védtelen bőrödön, amint a fájdalom enyhülni látszik. Ki tudja mennyi ideig fekszel ott a földön zihálva, arcodat könnyeid áztatják, hátadat, karodat, lábaidat pedig a nedves talaj. Egy darab rongyként heverve hagyod, hogy a fák sűrű lombjai között magát átverekedő halovány fénysugarak megpróbáljanak melegségükkel talpra állítani. Végül azonban nem saját erőből tudsz feltápászkodni, hanem egy harmadik fél erőszakos felrángatása által. Fáj, de szinte már meg sem kottyan az eddigiekhez képest. Azonban a megaláztatás, hogy mezítelenül rángatnak végig az erdőben, majd később az elhagyatott kúriában, mindenki szeme láttára, annál sértőbb.
Mikor még apuci kicsi hercegnője voltál, sosem ízlelted meg a vér ízét. Mióta azonban Morgana vagy, már többször előfordult ez, bár mindeddig csak a sajátodat érezted. Akárcsak egy sérült farkas, nyalogattad sebeidet, azt remélve hátha ez segít a gyógyulásban. A sok pofontól nem egyszer szakadt fel a szád, te pedig régi jó barátként üdvözölted a szádat elterítő ismerős, meleg fémes ízt. Még nem tanultad meg sajnos a saját károdon, hogy kár olyat gondolni: ennél már úgysem lehet rosszabb. Mindig lehet rosszabb. Mindig lesz rosszabb. A mai alkalommal nem mehetsz a többiekkel az erdőbe portyázni. Nem érezheted bőrödön a tél fagyát, ahogy levetkőzöl meztelenre, hogy ne a ruháid szakadjanak le a testedről. Nem ringathatod magad abba a hitbe, hogy remélhetőleg nem került az éjjel folyamán senki ragadozó lényed útjába. Eleinte nem érted, mi történik. Mit akarnak tőled. Hiszen a telihold felkeléséig, az átváltozásotokig alig egy-két óra lehet hátra. A tegnapi napon természetesen “rossz fát tettél a tűzre” azzal, hogy a fejadagod egy részét odaadtad másnak. Arról azonban nincs tudomásod, hogy arról is tudnak, hogy egyik társadat álomba vigasztaltad. Még mindig próbálod az éj leple alatt tartani a többiekben a lelket, hogy egyszer kiszabadítanak innen titeket. Hogy egyszer lesz még jobb. Nem sejted még, hogy mi vár rád.
- Tudod, miért vagy itt? - kérdezi tőled torz grimasszal az arcán Fenrir Greyback, ahogy megállsz előtte.
- Honnan a faszból tudnám? - válaszolod neki egyenesen a szemeibe nézve. Igazat mondasz, úgy tudod, hogy apró törekvéseid az ő szemeiknek láthatatlan. Porszem vagy a rendszerben, nem veszik észre, hogy Te éppen mikor mit teszel, vagy éppen suttogsz. Fenrir elvigyorodik, mire ereidben meghűl a vér. Tudod, mit jelent ez a mosoly. Ez a tipikus: mindig lehet rosszabb mosoly. Jól hallhatóan nyelsz egyet. A férfi azonban mindenféle magyarázat nélkül megfordul és tovább gyalogol. Te pedig engedelmes kölyökkutya módjára követed. Lépteitek egyhangúan verődnek vissza a komor falakról, a levegő dohos és nehéz, vibrál a feszültségtől. Mégsem próbálsz menekülni. Nem is tudnál hova. Nincs helyed ebben a világban, csak itt, mellette. Egy vagy közülük. Mindig is az maradsz, ez nem változik. Majdnem belefutsz az előtted megálló férfiba, de még pont az utolsó pillanatban sikerül lefékezned. Annyira elmerültél a gondolataidban, hogy nem is figyeltél arra, hogy hová tartotok éppen. Orrodat megtölti a vér nehéz, ugyanakkor üdítően ismerős illata, mely izzadtság és könnyek sós illatával keveredik. Halk, normál fülnek érthetetlen nyöszörgés szűrődik ki a rácsok mögül, mely nem csak a füleidet sérti, hanem apró lelked még megmaradt részét is. Fenrir nem szól semmit. Még nem legalábbis. Érzed, hogy menekülnöd kellene, futnod, meg sem állnod, míg össze nem esel holtan a kimerültségtől. Lábaid azonban mégiscsak földbe gyökereznek, és várod a fejleményeket. A cellában a kulcs hangos csattanással fordul el, majd dobhártyaszaggató nyikorgással nyílik a cellaajtó. A nyöszörgések az illető tüdejébe szorulnak. Nem kellenek ide állati ösztönök, hogy tudja… ebből semmi jó nem sülhet ki. Mielőtt felfoghatnád, mi fog történni, mielőtt megpróbálhatnál menekülni már Fenrir keze akárcsak egy aligátor állkapcsa összezárul törékeny karodon, és beránt a cellába. Az ajtó mögötted óriási csörömpöléssel bevágódik, hamarosan már a kulcs is ráfordul a zárra, pont mielőtt a te apró kezeid a rács köré fonódnának. Tekintetedben rettegés, értetlenség tükröződik, de csak Fenrir rideg, gúnyos, kegyetlen pillantásával találkoznak. - Mit akarnak tőlem?! - egy gyenge, remegő, bizonytalan női hang csendül fel mögötted. Hirtelen pördülsz meg, így egyensúlyod elveszítve a hideg, nyirkos rácsnak csapódik a hátad. Légzésed felületessé válik és szívveréseddel együtt az egekbe szökik. Kezded kapizsgálni, mi fog történni, de nem akarod elhinni.
Csak egy rossz álom lehet… Ez nem lehet valóság.
Azonban sajnos teljesen valóságos. Teliholdkor összezártak egy élő emberrel. Nem ismered a nőt, fogalmad sincs, mit követhetett el, vagy mit nem, ki lehet ő egyáltalán. De ezt a Sorsot, ami rá vár, senki sem érdemli meg… Pánikolni kezdesz. - Ne! Ne! NE! NEM! EZT NEM TEHETED! - ismét a rácsok felé fordulsz, eszelősen rángatni kezded, mintha bármit is érhetnél vele, de teljesen esélytelen. Egy gyenge kislány vagy, ez a rács pedig olyan erős, hogy egy szörnyeteget is képes bent tartani. Azaz jelen esetben téged, amikor átváltozol majd azzá a bizonyos szörnyeteggé. - Már hogy ne tehetném meg? Viszont lásd, milyen “kedves vagyok”... - előhúz egy rozsdás, itt-ott már csorbult, de egyébként használható neki kicsi, de neked méretes méretű késfélét, azt behajítja a rácson át. Egyéb utasítást nem ad hozzá. - NE HAGYJ ITT! FENRIR! KÉRLEK! KÉRLEK NE TEDD EZT! - még hosszú ideig rángatod a rácsot utána üvöltve, de neki csak egy élvezettel röhögős “Jó éjszakát, Morgana…!” volt a válasza, mielőtt végleg eltűnt a szemed elől. Léptei még hosszú ideig visszhangzanak füleidben, ahogy visszataszító, undorító, mégis éltető szaga is hosszú ideig megül orrodban. Reménykedsz még, hogy visszatér, hogy kivisz innen. Megígérnéd neki, hogy jó kislány leszel, hogy többé nem teszel ellene. Lehet még valóban tartanád is a szavad. Ám sem Fenrir, sem más nem tér vissza. Hiszen senki sem azt akarja, hogy te itt jó kislány légy. Egy szörnyeteget akarnak belőled faragni, és ezt te is tudod jól, egyszerűen csak nem vagy hajlandó megadni magad a sötétségnek. Foggal körömmel ragaszkodsz egy kis részedhez, ami még reménykedik abban, hogy a hosszú, kegyetlen, sötét éjszaka egyszer véget ér, és egyszer újra napfényben fürdőzhetsz. - Kérlek…segíts… - halk, könyörgő hangon, már a sírás szélén szólít meg a nő. Ezúttal lassan elengedik kis kezeid a rácsot, tehetetlenül hullanak tested mellé, ahogy felé fordulsz. Te is rettegsz, fogalmad sincs, mitévő legyél. A nő arca meggyötört, több helyen vérzik, ki tudja mit tettek vele ezidáig. Könnyek gyülekeznek a szemeiben, amik már amúgy is vörösek. Szája felszakadt, és ki is van száradva. A tekintete jeges tőrként hatol a szívedbe. - Kérlek, szabadíts ki… - pillantása melléd siklik, te pedig követed, és megpillantod a rozsdás kést. - Ha eloldozol, ketten valahogy kiszabadulunk innen - szép ígéret. Talán még egy röpke pillanatig ő is meg te is elhiszitek, hogy innen van kiút. Azonban a túlélési ösztöneid bekapcsolnak. A nő, akármennyire is sebesült, legyengült, még mindig sokkal nagyobb és erősebb, mint te magad. Lassan, akadozó mozdulatokkal lehajolsz a késért, apró kezeid megragadják a markolatot, amely eléggé megviselt, sérti is a kezed. Ha kiszabadítod, és rájön, hogy innen nincs kiút… Felegyenesedsz. Átváltozás közben sebezhető vagy, és ha a nőnek van egy kis élni akarása, akkor még mielőtt befejeznéd a transzformációt, a tőrt a szívedbe állítja. Ha kegyes lenne, még meg is forgatná benne, majd pár újabb szúrással biztossá tenné halálodat ebben a kifacsart, inhumánus állapotodban. Akkor véget érne minden szenvedés. Megtehetné azt, ami eddig neked nem jutott eszedbe. Amire eddig nem mertél gondolni sem. Eltorzult tükörképed nézed a tőr rozsdás pengéjén. A nő kellemesen dallamos hangjával suttogva ígér mindent, amire eddig te csak az éjszaka leplén mertél gondolni, de az is bűnnek számított. Ennek ellenére nem mozdulsz, mintha csak egy nonverbális sóbálvány átokkal sújtottak volna. Így telnek a percek, órák, ki tudja mennyi idő. A nő kezd egyre türelmetlenebb és hisztisebb lenni. Hangja először sürgető, majd vádló lesz,hisztérikusan egyre csúnyább dolgokat vág a fejedhez. Majd sírni kezd, hátha attól megesik rajta a szíved. Bár nem tudja, de az már rég megtörtént, de nem tudsz mozdulni. Félsz. Nem akarsz meghalni. Magad sem tudod miért, de ragaszkodsz ehhez a nyomorúságos élethez. Mert ez az egyetlen, ami ebben a kegyetlenül változékony, visszataszító világban úgy-ahogy a tied maradt. A komor kőfalakon át beszűrődik kintről az első vonyítás. Elkezdődött. Pillantásod a nőre emeled, mintha könnyektől csillognának szemeid, de mégsem sírsz. Sajnálat, szánalom, fájdalom, szégyen, tehetetlenség érzése sugárzik arcodról felé. Hallod, ahogy megemelkedik a pulzusa a nőnek, légzése felületessé válik, ő is pánikolva néz vissza.
- SEGÍTS KÉRLEK! TEHETNÉL VALAMI JÓT IS! KÉRLEK! NEM AKAROK MEGHALNI! Félek… - a hangja elbicsaklik a végén, már karcos, rekedtes a sok korábbi ordítástól, sérti a folyamatosan kiélesedő hallásodat. Picit meg is rezzensz, de eldobod a kést. Elé, de nem elég közel, nem úgy, hogy érdemben bármit tudjon kezdeni vele. Az illúziója legyen meg annak, hogy te megtettél érte mindent. Pedig a valóságban tudod, hogy most már mindegy. Mindkettőtök számára. - Sajnálom… - alig több, mint egy erőtlen halk suttogás. Az első csontod hangos reccsenéssel törik, megint kezdődik az egész tortúra. De most amennyire lehet visszafogod magad. Csak hangosan nyögsz az égető fájdalomtól, a nő sírása teljes mértékben elnyomja a te szenvedésed. Az átváltozásod megmérgezi az ő kétségbeesése. Hamarosan tudatod elszunnyad… A barátságos, óvó sötétséget először a tömény vér szaga és íze hasítja ketté. Szemeid szépen lassan először laposan, majd egyre jobban tágulva nyílnak és csukódnak. Óvatosan ülésbe tornázod magad, és bár ne tennéd. A látvány… borzasztó. Visszataszító. Émelyítő. Kegyetlen. Nem kisgyereknek való. Egy szétmarcangolt holttest, elég sok és jókora darabok hiányoznak belőle. Belei kifordulva, arca relatíve sértetlen, azonban fájdalomtól eltorzulva, szemei rémülten fennakadva merednek a plafon felé, nem sokat kell találgatni, milyenek lehettek az utolsó percei, órái. Bélsár és vizelet orrfacsaróan fanyar illata keveredik a vérével és az izzadtságéval. A kés ott hever a nő mellett, vérben és szarban úszik az is. Hiperventillálni kezdesz, ahogy szépen lassan visszatérnek az emlékek. Lepillantasz a nyárfalevélnél is jobban remegő kacsóidra, melyek vértől vöröslenek, de nem a sajátodtól. Körmeid alatt húscafatok, bár a különböző testnedvek alatt nem annyira látszik, de a nagy marcangolásban a nő félholt állapotában még próbált küzdeni ellened, ezeknek nyomai egyelőre nem láthatóak számodra, de érzed a kaparások, a köröm nyomát. A vér, a karmolások égetik a bőrödet, az elfogyasztottnak vélt egyéb dolgok miatt pedig kavarog a gyomrod, mintha hányni akarnál, de mégsem tudsz. Arcod eltorzul a horrortól, üvölteni, sírni, törni-zúzni akarsz, meghalni, de közben élni is valamilyen teljesen érthetetlen okokból. A külvilág megszűnik számodra, nem is igazán tudod mi történik ezután közvetlenül, de valaki rendbe tesz…i a külsődet legalábbis. A rászáradt vért azonban sosem tudod lemosni magadról. Beleégett a bőrödbe, az elmédbe, s ha mások számára láthatatlan is, te érzed, hogy ott van… és olykor látod is.
Fogalmad sincs mennyi idő telt el, de idősebb vagy. Az idő múlása sötét ketrecedben relatív, az emberek jönnek-meghalnak. Természetesen sokak nem élik túl az első átváltoztató támadást, voltak olyanok is, akik megpróbáltak elszökni… mondanom sem kell, példát statuáltak velük nektek. Egy szó mint száz, azóta sok víz lefolyt a Severn folyón, te is rengeteget változtál, természetesen nem előnyödre. Amiért viszont hálás voltál, hogy egymásra találtatok Natalie-vel, aki bár nem régóta volt közöttetek, idősebb is volt mint te, de valahogy hamar megtaláltátok a közös hangot halandó földi Poklotokban, tartottátok egymásban a lelket, erőt adtatok egymásnak. Bár ekkorra már szinte feledésbe merült régi neved, de egymás között általatok kitalált kódnevet használtatok, egyfajta egyezség, ígéret volt a másik felé, hogy kitartotok egymás mellett akkor is, ha eljő az általatok ismert világ vége. Ma valamilyen oknál fogva megint gyülekeznetek kell a nagyteremként titulált helyiségben, ami csak méreteiben sugall nagyságot, a kinézete, berendezése egyszerű, szakadt, rongyos, komor, visszataszító. Ez általában sosem kecsegtetett jóval, ha mindenki megjelent egy helyen, ilyenkor mindig történt valami. Valami szörnyűséges. Natalie szinte észrevétlenül a kezed után nyúl. Tompa kiáltások, ütődések visszhangzanak, amit egyelőre csak az hall, aki odafigyel. Te pedig odafigyelsz, ebben a kiszolgáltatott nyomorúságos helyzetedben ez az egyetlen fegyvered. Irritálóan zajosan nyílik a hátsó ajtó, az eddig csak haloványan átszűrődő friss vérszag lavinaként tódul be a nyitott ajtón keresztül, de azon a ponton már túl vagy, hogy ettől rosszul legyél. Natalie azonban a szája elé kapja a kezét, láthatóan lesápad és rosszul lesz. Bármennyire is megfognád bátorításképp a kezét, már megtanultad, hogy nem teheted. Azzal csak magatokra vonnátok a figyelmet, és megtorlás következne. - Szedd össze magad… - súgod oda neki. - Ha meglátják, hogy rosszul vagy… - nem kell folytatnod, tudjátok jól mindketten, akkor mi fog történni. Figyelmedet visszafordítod az előttetek vergődő, de már-már félholt állapotban lévő férfire. Egykor valószínűleg könyöröghetett, de az összes fogát kiverték, vég ömlik a szájából, már csak halkan fájdalmasan nyöszörög. Egyetlen ép szemével küld csak lapos segélykérő pillantásokat, amit vagy nem vesz észre senki, vagy nem vesz tudomást róla. A jóérzésűek elfordítják tőle a tekintetüket, amint feléjük néz, a romlottak rá sem néznek, de gúnyosan, élvezettel vigyorognak. Eljut hozzád is a pillantása. Te szánakozva állod, tekinteteddel azt üzened, innen nincs menekvés, és ő? Mintha csak értené. Látod ahogy a pánik elködösíti a szemét, de már nincs ereje ellenkezésre. - Hoztunk nektek egy kis friss húst… - a szavak csöpögnek a mocsoktól, már csak attól undorodsz saját magadtól is, hogy hallod ezt a mondatot. Pár kivétellel ez azért mindenkit megrenget. - Nagyjából 5-6 főnek bőven elég a húsa egy étkezésre. Na, nem kell szégyenlősködni…! - El sem hiszed, amit hallasz. De azt talán még kevésbé, hogy vannak, akik önszántukból lépnek elő… és…? Az első elmebeteg a még élő ember húsába harap, kitépve egy tetemes darabot belőle. A férfi újult erővel ordít, a földön levő vértócsa növekedni kezd, ahogy a harapott sebből táplálkozik. Natalie megkapaszkodik a válladban, mindjárt elájul. - Egy embernek még van hely… - Fenrir jól ismert, torz vigyorként gúnyolt grimaszos arca éppen felétek fordul. Egy szívdobbanás. Pillanatnyi hatásszünet a férfitől, mond valamit, de nem hallod a füledben dübörgő vértől. Újabb szívdobbanás. Üvölt a férfi a fájdalomtól, ahogy egyre többen tépnek ki darabokat belőle. Szenvedése nem fog egyhamar véget érni… nem az a cél elvégre. Újabb szívdobbanás. Mielőtt Fenrir név szerint szólíthatná a melletted lévő Natalie-t, önkéntelen mozdulatokkal megindulsz. Nem veszed le a pillantásod a vergődni próbáló, már-már a saját testnedveitől fuldokló, de meghalni képtelen férfiről. Minden lépés kínzó lassúsággal követi a másikat, mégis túl hamar, de közben túl későn érsz oda. A haláltusa ismerős melódiája másként hat ezen alkalommal. Felpillantasz Fenrir-re, tekinteted üres, megtört, közben meg kemény. Ahogy annak lennie kell. Nem kérdezed, hogy szabad-e, nem érdekelnek a következmények. Nyúlsz az övén lógó késért, azzal együtt térdelsz le a férfi arca elé. Nem mondasz semmit, nem is biztos, hogy lenne értelme. Egyszerűen csak a halántékánál a fejébe állítod az éles tárgyat. A többiek is abbahagyják a “falatozást” és vádló pillantásokat lövellnek feléd, ahogyan azon társaid is, akik ide sem mernek jönni. Na meg természetesen az idős “felügyelő” csőcselék is. Valaki még számon is kér. - Kibaszottul idegesített az értelmetlen dobhártyaszaggató vinnyogása… - mintha nem is a te hangod, nem a te gondolataid lennének. Fenrir felé fordulsz, közben lassan kihúzod a fejéből a tőrt. Utána pedig? Végig nyalod a pengét, nyelveddel elmosva a rajta lévő vért és egyéb… maradványokat. A mutatványod elég volt ahhoz, hogy mindenki figyelmét elvonja a többiekről, azok akik gyengék, akik ragaszkodását leginkább el akarják törölni. Ami pedig Greyback-et illeti? Mintha… de csak mintha… büszkeség csillanna a szemeiben? Natalie tekintetével ellentétben, akiből csak úgy sugárzik a horror, a rettegés, az undor, a rosszullét. De biztos tudja, hogy érte csinálod. Legalábbis minden idegszáladdal, az összes porcikáddal ebben reménykedsz. A test még meleg, a vér folyása lelassult, de még orrfacsaróan friss. Ahogy ráteszed a kezed a bőrére, nem tudod eldönteni, hogy vajon a saját ujjaid bizsergését érzed, vagy még a férfiét. Gyomrod kavarog, legszívesebben ide hánynál, sírnál, elfutnál. De ezt nem teheted meg a többiekkel, sem magaddal. Ezért nyelsz egy nagyot, mielőtt a többiekhez hasonlóan belemélyesztenéd a fogaidat a halott húsába. Legalább nem dübörög a vére a halovány bőre alatt, legalább már nem érez fájdalmat. Irigykedsz. Bár nem ismerted a múltját, de legalább immáron véget értek a szenvedései, a tieiddel ellentétben. A húsából áradó vér elönti a szádat. Ismerős, de mégis teljesen idegen még meleg, fémes folyadék préselődik ki a szövetek közül, bőrcafat akad a fogaid közé. Kiráz a hideg, ahogyan éppen rövidke kis életed legborzasztóbb élményét éled át. És még csak részeg sem vagy, és egyéb tudatmódosító szer sincs benned, nem úgy, mint annak a szerencsétlen nyomorult Randy-nek. Ahogy természetellenes kötőszövet szakad, már a hangjától is rosszul vagy, nem hogy az érzéstől magától. Ráadásul az a bűz… vérrel, izzadtsággal, szarral és húggyal keveredő bűntudat és önutálat, amiért ezt teszed. Azzal nyugtatod magad, hogy legalább a többieknek egyelőre nem kell átélniük ezt a borzalmat… Mondjuk a büszkeség szikrája Greyback szemeiben… kellemes bizsergést küld a gyomrodba, teljesen érthetetlen okokból…
A csend súlyos lepelként hull a táborra, egyenletes szuszogások tömkelege, a félhold ablakon beszivárgó halovány de mégis vakító fénye, mezítelen lábad halk neszezése a hideg kőpadlón. Az idő hűvös, a talpad alatt a kő jéghideg, de te mégis úgy érzed menten felforr a véred. Nem tudtál aludni, de igazából? Már jó ideje nem tudsz rendesen aludni, kivéve ha mással szorosan összebújva teszed, vagy ha tested a sok kínzástól megfárad, feladja a harcot az ébrenléttel. Minden egyes idegszáladdal fohászkodsz minden egyes lépésednél, hogy aludjon mindenki elég mélyen. Hogy az ajtó recsegő nyikorgása, a véletlenül visszaejtett kilincs kongása ne verjen fel senki mást. Mostanában már lassan a levegővételed is bűnnek számít, egyáltalán nem kellene, hogy rajta kapjanak ilyesmin. Esetleg gondolhatnák azt, hogy meg szeretnél szökni, vagy más egyebet, igazából mindegy mit, csak alkalmuk legyen egy újabb kínzásra, aminek a gondolatától is megborzongsz. Már rájöttél, hogy semmi értelme magadra vállalnod ezeket a terheket, folyamatosan magadra vállalni a büntetéseket, hiszen hála az véletlenül sem csurran cseppen, mégis… Mégis ettől érzed magad még embernek. Ettől nyugszik meg háborgó lelked, hogy te mindent megteszel, de… valóban így van ez? Azok, akik szeretnék megőrizni önmagukat, már rég nincsenek itt, vagy azért, mert megölték őket, vagy azért mert… elvették saját életüket. Halkan becsusszansz a résen, amit nyitottál a fürdőszoba ajtón, egyből megcsap a hiányzó ablakon át besuhanó jeges szellő, valamint… a széllel érkezik egy ismerős szag és egy meglepett sóhaj. Értetlenül fordulsz a másik ijedt szempár felé. Először nem rakod össze a dolgokat, Nat csak az ujját a szája elé teszi csitítólag, nem mintha szerettél volna egy árva hangot is kiadni. Nem, most nem te leszel elővéve. Nat a régi, ütött-kopott kádban ücsörög ruhástul, kezében a hold sápadt fénye egy hosszúkás körvonalú tárgyat sejtet. Nem küld el, de nem is hív közelebb, te magadtól lépdelsz oda. Közelebb érvén már tisztán ki tudod venni az éles tárgyat, már csak az kérdéses számodra, hogy… miért? - Te sem tudtál aludni? - kérdi tőled Natalie rekedtes hangon, kiszáradt, vékony ajkai egy fáradt, erőtlen mosolyra húzódnak. Lassan lépdelsz felé, majd letérdelsz a kád széle mellé, végül pedig egy óvatosat bólintasz. Kérdő tekinteted előbb a pengére, majd a kezén ejtett próbavágásokra siklik. Eddig fel sem tűnt a vér összetéveszthetetlen savanykás illata, de kezd helyére kerülni annak a bizonyos kirakósnak minden apró darabkája… - Miért…? - csak ennyit vagy képes kipréselni kiszáradt torkodon, de még ez is felemészti szinte az összes energiádat. Megszorítod a kád szélét, ujjaid végei elfehérednek tőle. - Terhes vagyok. Teljesen ledöbbensz. Nem tudod, mire számítottál volna, mivel rukkol elő, de erre biztosan nem. Még a szád is tátva marad a döbbenettől, Nat szemében tompa fény csillan, ahogy mosolyog rád. De ez a mosoly nem vidám, nincs benne szeretet, inkább hűvös, távolságtartó és semmibe révedő. - Nem fogok egy ilyen világra gyermeket szülni. Főleg nem az Övét… - Áltathatnád azzal magadat, hogy erről fogalmad sem volt, próbálkozhatnál a tudatlanság takarója alá bebújni, de mi értelme? Mindketten tudjátok, ha nem is kristálytisztán, de tisztában voltatok ezekkel a dolgokkal. Veled még nem történt meg, de… idő kérdése mikor fog. Talán szerencsésnek érezheted magad, legalábbis mások irigykedve gondolhatnak rád emiatt, de a valóságban… te más miatt szenvedsz. Ezt azonban senki sem hajlandó látni, csak az, akinek rohadtul nem kellene ugyebár. - Nem mondasz valamit? - kinyúl a kezedért, megszorítja azt. Megnőtt körmei kicsit belevájnak a húsodba, mintha nyomot akarna még hagyni ebben a világban. Ugyanis tudja, hogy te nem fogod az egyszerűbb utat választani. Neked nem jár a csendes elmúlás, neked teljesen meg kell élned a szenvedést. Minden létező formájában. - Nem tudom mit mondhatnék… - kicsit lehorgasztod a fejed. Szeretnéd, hogy maradjon. Nem akarsz egyedül maradni ismét. Mint eddig mindig. Valahogy mindig… elveszítesz mindenkit magad mellől. Bármennyire is fáj azonban, tudod, hogy nem lehetsz önző, hogy el kell engedd őt, ennyivel tartozol neki. Pont Te tartozol neki? Azok után, hogy Te mennyi mindent feláldoztál érte? Nevetséges… - Azt hittem meg akarsz majd állítani… - Nem tehetem ezt veled… Ha ezt a döntést hoztad meg, ki vagyok én, hogy… - elcsuklik a hangod, a vége kimondatlanul lebeg kettőtök között. [color=#lavender]- Undorító ez a végtelen önfeláldozásod. Komolyan elhiszed, hogy ezzel bárkinek is segítesz? Vagy csak ezzel ámítod magad? [/color]- minden szava jeges tőrként hatol beléd, bár már azt hitted nincs nagyon mit tönkre tegyen… Mintha a bűnbánó arcod csak olaj lenne arra a bizonyos tűzre, Nat szorítása erősödik a nyélen, majd egy határozott mozdulattal egy mély vágást ejt a bal alkarján. A vörös sűrű vér megállíthatatlanul folyni kezd, mindketten csak megbabonázva figyelitek, ahogy az egykoron fehér kád vörösre festődik, legalábbis bizonyos részei. Nat a vérző karját megemeli, majd tenyerét az arcodra simítja gyengéden, mintha egykor tényleg úgy szeretett volna, mint Te Őt. - Az elején azt hittem, hasonlítunk. Aranyos, tiszta szívű lánynak gondoltalak… - belenézel a szemeibe, de valami benned is megváltozik. A barátságotok… hogy a nővérednek hitted… mind hazugság volt. -... de aztán ahogy telt az idő… - hangja egyre gyengébb. Szaggatottan beszél, arca a vérveszteség miatt fokozatosan egyre sápadtabb lesz. Irigykedsz rá, utálod Őt, hogy itt hagy, de talán mégjobban utálod magad, hiszen… ezek szerint ezt is Te tetted. Ez is a Te hibád…! -...ahogy telt az idő, megláttam. Te csak áltatod magad azzal, hogy a tetteiddel másoknak segítesz, de közben… közben kellett neked az Ő elismerése… Nem mások miatt csináltad azokat a borzalmakat, hanem magad miatt - erőtlenül cirógatja az arcodat, neked viszont olyan minden egyes simítás, mintha egy rozsdás érdes pengét húznának végig a bőrödön. Elhúzódnál, de mégsem teszed. - Olyan lettél, mint ők… mint Ő. Egy… szörnyeteg… - az utolsó szó már hang nélkül, utolsó leheletként csúszott ki a száján. Arcodat simogató keze élettelenül hullik alá, már a vér is lomhán csurdogál kifelé belőle, mintha már fogyna ki a tartalékaiból. Nat tekintete üres, csillogása megszűnt, mered a semmibe, azonban még így is kivehető belőle a tömény megvetés irányodba. Ki tudja mennyi ideig ülsz ott szinte mozdulatlanul. A lány teste már kihűlt, a vérveszteség miatt nem merevedett meg. Vele együtt a te tested is, mintha a haláltól megmerevedtél volna, de neked csak a lelked halt meg ma ismét és talán… végleg? Talán az ajtó kivágódása, talán a hangos susmorgás, talán a követelőző erélyes hang rángat ki a transzból. Nem sieted el a megfordulást, tekinteted üres, tompa fény csillog benne, mintha nem is tartoznál az élők közé, Natalie vére az arcodra száradva. Nem hallod a kérdést, mégis válaszolsz. - Gyenge volt. Az ilyenekre úgysincs szükségünk - a szavak olyan hangon érkeznek a torkodból, mintha nem is tőled származnának. Felállsz, majd minden elborzadó susmus ellenére odasétálsz a mosdóhoz. Belenézel a törött tükörbe, de már nem ismered fel többé, aki visszanéz rád… Te nem ismered, de mégis pontosan tudod ki az ott a tükörben. Morgana… Te vagy, de mégsem.
A hold ma éjjel nem világít, s a csillagok is a makacs esőfelhők mögé bújnak, mintha csak nem akarnák beszennyezni a fényüket. A levegő állott szagú, mozdulatlan, a csendet sem töri meg tücskök ciripelése, vagy idegesítő horkolás, hanem teljes nyomasztó valójával telepszik mellkasodra, akárcsak egy halom tégla. Minden egyes lélegzetvételért meg kell küzdened, mert nem magától értetődő. Ha nem emlékeztetnéd magad, hogy először az éltető levegőt beszívd, majd utána ki is fújd, akkor egyszer csak megszűnnél létezni. A fülsüketítő néma csendet csak úgy kettéhasítja távoli léptek visszhangja. Légzésed lelassul, igyekszel minél halkabban létezni, mintha már csak azzal hibázol, hogy levegőt veszel. Próbálsz úgy tenni, mintha aludnál, pedig a lépések egyelőre távoliak, de nem annyira mint régi életed emlék maradványai. Annál messzebbi, annál elérhetetlenebb dolog már nincs is számodra. A léptek közelednek. Nem gyorsulnak, nem lassulnak, öblös, egyenletes léptek, ezer közül is felismernéd. Szorosan lehunyod a szemeidet, mintha aludnál, mintha az megmenthetne bármitől is. “Úgysem ide jön… úgysem ide jön…!” nyugtatod magad, a szívverés számod azonban akaratlanul is a magasba szökik, kezeid ökölbe szorulnak a takaródon, mellkasod szaggatottan emelkedik és süllyed viszonylag ritmustalan ütemben. A lépések megtorpannak, szíved kihagy egy, de talán két ütemet is, lélegzeted visszafojtod, mintha csak a halk szuszogás már sértő lenne. A kilincs halkan nyikorogva, mintha csak könyörögne valamiért, lenyomódik egy nagy kéz által. Pontosan tudod, miért járkár Fenrir ezen az órán… Éppen ezért, mert tudod, akarsz elsüllyedni a föld alá, eltűnni a szemei elől, egy kicsit megszűnni. A sok borzalom közül valamiért ez az, amitől a legjobban tartasz. Azonban a lépések egyre inkább közelednek. Nem egyszer voltál fültanúja már a dolgoknak, de sosem szólaltál fel, sosem mukkantál meg, csak próbáltál nem feltűnő lenni. - Tudtam, hogy fent leszel… - hangja alig hangosabb, mint egy suttogás, s annak ellenére, hogy biztos vagy abban, hogy szavai neked szólnak, nem mersz megmozdulni, nem mered kinyitni a szemeid. Hátha elmegy. Hátha érdektelennek talál reakció hiányában. Ám azt nem tudod, hogy pont ez az, ami egyre jobban felkelti a vágyát. Minden túl gyorsan történik. Egy kéz a szádon, a nehéz súlya a testeden. Moccanni sem tudsz, segítségért kiáltani sem, de ha tudnál is… ugyan ki segítene? Szemeid kipattannak, bennük rémület tükröződik. Amatőr, nagyon amatőr hiba. Greyback arcának csak a körvonalait látod, de lelki szemeid előtt tökéletesen kirajzolódik az undorító pofázmánya, ahogy éhesen, de elégedetten vigyorog le rád, vagyis inkább talán helyesebb megfogalmazás a vicsorgás esetében. Majdnem kicsurran egy könnycsepp, majdnem elgyengülsz, majdnem… Aztán eszedbe jut, ki vagy Te, mi vagy Te. Morgana, a vérfarkas. Egy vérfarkas pedig nem sír, nem könyörög, nem gyenge. Greyback egy egyszerű mozdulattal letépi rólad a pizsamának gúnyolt rongydaradot. Jóval nagyobb, jóval erősebb, mint Te, és mégis. Keze úgy tapad a szádra, mindjárt megfojt vele, és igazság szerint… lehet nem is lenne gond. Azonban… Egy vérfarkas az utolsó leheletéig küzd. Foggal, körömmel kapaszkodsz az élet mocskos, éles fonalába, harcolsz azért, ami még a tied maradt. Elkezdesz ellenállni, bár az elkerülhetetlent így sem ódázhatod el, de mégis… kell a tudat, hogy Te megpróbáltad. Legalább már az orrod kiszabadul a büdös keze alól, ő pedig közben… behatol. Fáj, kurvára fáj, hogy a faszba ne fájna, hát te egy kisgyerek vagy, ő pedig egy megtermett férfiember… vagyis inkább vadállat. Sikíthatnál, de azzal neki adnád meg az örömöt, no meg ez nem rosszabb, mint a Cruciatus átok, csak a méltóságodnak. Most már egy olyan porcikád sincs, amit ne éreznél ocsortány mocskosnak, ami esetleg tiszta maradhatott volna, amit ne fertőzött volna meg ez a rohadék. Beleharapsz a kezébe, de olyan erősen, hogy a vére serken. Fájdalmában felmordul, majd visszakézből felpofoz, de olyan erővel, hogy ajkad felszakad, utána pedig rászorít a torkodra. Fuldokolni kezdesz. Azonban… Félelem helyett elégedettség ül ki a orcádra, diadalittas vigyor jelenik meg ajkaidon, gúnyos fölényesség rajzolódik ki homályosan a kék szempárodban. - Rohadt szuka… - sziszegi Fenrir. Pillanatnyi diadal számodra, de nem tart soká, ugyanis érzed a dermedt fülledt levegőben, ahogy elvigyorodik. Kavarog a gyomrod, miközben a teste egy pillanatra sem áll meg. A kurva életbe, ugye? Legszívesebben arcon hánynád, de jelen helyzetben az egész végül visszafröccsenne rád. Éppen úgy, ahogy a harapás is. A torkodat szorító vaskos kéz kegyetlenül belemarkol a hajadba, majd olyan erőszakosan oldalra rántja a fejed, hogy úgy gondolod, menten leszakad. Majd következő pillanatban a nyakad és a vállad találkozásánál egy erőteljes harapás, nemsokára a nyálával keveredő véred kezd lecsurogni a bőrödön az ágyneműdre. Nem tudsz mindent elfojtani, egy halk nyögés kiszakad belőled, amire csak még erősebben harap a nyakadba. Közben az egyik kezedben már szinte elszorítja a vérkeringést, a másikkal hiába próbálod karmolászni, a körmöd alatti bőrcafatok ellenére sem sikerül túl nagy kárt okoznod benne. Persze, hagyhatnád is magad, és előbb szabadulnál. De nem teszed, mert így legalább? Ezen az éjszakán nem fog más szenvedni tőle. Ki tudja mennyi idő telik el, ki tudja hogyan ért véget, de egyszer véget ért… Eltűnik felőled a mázsás súlyként rád nehezedő test, de a mocsok hátramarad. Zihálva, könnyekkel küszködve meredsz a feketeségbe, erőtlenül, abban a pozícióban heversz, amiben Ő hagyott… “Baszódj meg, Fenrir Greyback!”
Háború. Legtöbbetek számára ez csak egy szó. Mivel fiatalok vagytok, nem tudtok pálcát használni, ezért nem visznek titeket magukkal. Bele sem gondolsz abba, hogy Greyback nem tér vissza többé. Mindig visszatért eddig, miért a mostani lenne másképp? Számotokra a nap ugyanúgy zajlik, mint megannyiszor, amikor a “felnőttek” elmentek ide-oda varázslókat vadászni, gyilkolászni, szórakozni, vagy ki tudja miket csinálni. Sosem érdekelt, ilyenkor mindig viszonylag nyugodalmasabb az élet, noha van nem egy mini Fenrir, vagy legalábbis Fenrir Greyback wannabe, vagy Fenrir Greyback 2.0., de igazából? Az összes Fenrir és nem Fenrir is bekaphatja a nyeles faszt, amennyire téged ez érdekel. A helyzet az az, hogy most furcsán hosszú ideje nem térnek vissza az eltávozottak. Helyette azonban idegen szagokat hoz a szél. Kiáltások, sikítások, robbanások, vázák, egyéb törékeny dolgok törése, villanások, zűrzavar. Megfogod a legfiatalabbakat, majd elrejted őket, miközben az ismeretlenek a férgesét irtják, vagy legalábbis hasonló. Az eddigiekkel ellentétben nem kezdesz el nagyon vérszagot érezni, pedig arra számítanál, hogy egy ilyen támadás rengeteg vérrel jár. Nem hagyod, hogy gondolataid elkalandozzanak, a lehető leggyorsabban gondosan elhelyezed a pöttömöket. Éppen időben. Nem egy pálca szegeződik feléd, ahogy egy röpke fellélegzés után megfordulnál. Rengeteg felnőtt varázsló, tekintetükből sok mindent ki tudsz olvasni, és sok mindent nem. Nem látod értelmét annak, hogy a pálcádat előhúzd, esélyed sem lenne ellenük, így hát szépen lassan felemeled a kezeidet. Meglepődsz: nem lőnek rád. Helyette kérdezgetni kezdenek. Ahogy elcsitulnak az ellenállás zajai, a kérdések tömkelege végére úgy ítéled meg, hogy talán rosszabbat már nem jelenthetnek ezek a varázslók, mint Fenrir Greyback. Valahol elméd legtávolabbi sarkában még élnek a régi emlékképek, bár elmosódva, eltorzulva, nehezen kivehetően a régi életedről. Annak ellenére, hogy itt azt neveltétek belétek, hogy a varázslók utálják a magatok fajtát…? Nos, igazából minden okuk megvan rá, ezt be kell ismerned. Végül nem bántanak. Sem téged, sem a pöttömöket, akiket előhalásztál a rejtekhelyükről. Félnek, te sem vagy biztos abban, hogy jó döntést hozol, de… talán majdnem mindenhol jobb, mint itt.
Csepp a tengerben, tengerben a csepp. Egy újabb kis törékeny test,, semmivel sem másabb, mint a többi, egy újabb ártatlan lélek voltál a táborban, ami csak arra várt, hogy megrontsák, eltöröljék, átalakítsák. Mikor bekerültél még Vivien Smithe voltál, de utána? Morgana a vérfarkas. Négy éves korodban kerültél be, öt évvel később szabadultál… vagy legalábbis elkerültél onnan máshova. Közben pedig? Mi is történt közben? Csoda, hogy túlélted a sérüléseidet megfelelő orvosi ellátás hiányában. Beilleszkedni sosem tudtál, ameddig lehetett kapaszkodtál egy névbe, amely szüleiddel együtt eltűnt azon a bizonyos estén. Édesapád sorsáról nincs tudomásod, arra viszont kristálytisztán emlékszel, hogy milyen volt a pillantása az ájulásod előtt, valamint hogy… milyen volt édesanyád üveges élettelen tekintete. Morgana egyedül volt a világ ellen. Egyedül a varázslók világa ellen, egyedül a muglik világa ellen, egyedül a vérfarkasok világa ellen. A régi énedet teljesen elvették tőled, de az új éned sem volt képes beállni a sorba. Kénytelen voltál tanulni a saját, illetve mások hibáiból. Az átváltozások borzalmasak voltak, az elsőt is egyedül, bárminemű útmutatás, segítség nélkül kellett kibírnod, de egy idő után? Megszokható volt. Ellenben azokkal az alkalmakkal, amikor még élő emberekkel zártak össze. Eleinte féltél kegyelemből elvenni az életüket, így azzal kellett együtt élned, hogy kínok kínja közepette haltak meg, de legalább nem általad, hanem a benned lakozó szörnyeteg által. Azonban később… később már kegyesebb voltál, és inkább te magad is megadtad magad a szörnyetegnek, cserébe viszont az áldozataid nem élték meg minden húscafat kitépését a testükből, nem elborzadt rettegő halott pillantásokkal találkoztál reggelente. A vért nem tudtad sosem igazán lemosni magadról, ahogy Greyback mérgét sem tudtad soha lecsapolni a véredből. Kénytelen voltál/vagy/leszel ezzel együtt élni. Azt már a te gyomrod is nehezen vette be, hogy emberi alakban is emberhús fogyasztására vettek rá titeket, de mégis nyeltél, abban a reményben, hogy ezzel az áldozattal legalább másokat megkímélsz bizonyos borzalmaktól, legalábbis ideig óráig. A hab a tortán pedig? A rendszeres nemi erőszakok természetesen. Sosem lehetett tudni mikor és kitől érkezik az “égi áldás” de abban bizonyos lehettél, hogy szinte mindig megérkezett egy bizonyos kor után. Talán az egyetlen pozitívumnak mondhatnád, hogy kaptál egy pálcát. Hogy honnan? Az áldozatként elrabolt és megkínzott varázslóktól. Annyi nem volt, hogy mindenkinek jusson, de te ilyen téren a szerencsésebbek közé tartoztál. Viszont… nem tanították meg rendesen használni sosem. Arra nem volt se ideje, se affinitása senkinek sem. Ennek ellenére vidáman suhogtattad a pálcát, és epekedve figyelted az okozott rombolást. Ezután érkezett egy újabb pozitív történés: Natalie megérkezett a táborba. Jóban lettetek, te pedig elvétetted azt a hibát, hogy túl közel engedted magadhoz. Hogy bíztál benne. Hogy azt hitted ő majd megjavít téged. De a valóság: csak még jobban összetört, pedig nem hitted volna, hogy ez lehetséges. Halála után már nem követted el újra ezt a hibát, de a gyámoltalan kicsik védelmezője, iránymutatója, nővérkéje lettél, akik utánad kerültek be a táborba. Ezt pedig még maga Fenrir Greyback is tiszteletben tartotta, ugyanis ha róluk volt szó, egy olyan tűz gyulladt lángra benned, amely még talán őt is megijesztette? Lenyűgözte? Nem tudni biztosan. Talán csak Te magad váltál jobban manipulálhatóvá, és ezt kihasználta. A lényegen nem változtat az egész, elérted legalább azt, hogy az új fiatalok, már akik túlélték az átváltozató támadást kevésbé nyomorúságos fogadtatásban részesültek. Aztán egyik napról a másikra megszűnt a világ, amelyet addig ismertél és egy teljesen újba voltál kénytelen csöppenni, holott még nem sikerült kiszabadulnod a láncaid fogságából. Talán sosem tudsz megszabadulni tőlük, mert már a láncszemek a húsodba vájtak, a lényeddé váltak.
