-Remélem, tudtam vele segíteni- zárom szerényen. Innen többre kevés módom is lenne pillanatnyilag, hacsaknem pont itt a Roxfortban, esetleg a kinti faluban kell kiállni valaki védelmében. De az a képzeletbeli kamera kap egy jelentőségteljes pillantást, a szöktetős ajánlatom az áll - minden, amivel csak félig viccelek, azt félig komolyan is mondom. -Mostmár muszáj leszek felérni ehhez a meglátásához- bájvigyorgok egyet a vezéregyéniségem "vádjára". Az ikonikus és jellegzetes karaktert nem tagadhatom, a vezetést azt meg úgyis meglátjuk a közeljövőből. Bár pont úgyis mint példakép fogok a legtöbbekhez elérni, így távolról - vagy mint ellenpélda, de ez a kettő úgyis kéz a kézben fog járni, amég az emberiségnek van egynél több véleménye bármiről. -Én köszönöm a lehetőséget, és az idejét. Máris kíváncsian várom a cikkét. Én is felnyalábolom a szék háttámlájáról a magam talárját, és a klasszikus lezser-szalutálós mozdulatommal búcsút intek még a riporternőnek. Végül magam is elindulok - előszöris valami koccintásra érdemes italt találni, ha leledzik még, aztán pedig mostmár tényleg rátalálni az én spicy szirénjeimre, és kifaggatni őket rendesen, mi is volt ez a botrány aminek nyomait innen-onnan hallottam róluk egész este. Ilyen előkelő esemény illeme elvárná, hogy Heliodorának is bemutassam a barátaimat legalább egy köszönés erejéig, de ez utóbbit még mg kell beszélnem az életösztönömmel.
Furcsán megnyugtató valahol a bal karomba mart méreg - vagy nem ez a legjobb kifejezés rá, de bele fér - mert azt jelenti, hogy a mérgek ilyen kreatív bűvös nehézségek, be lehet vállalni belőlük egy-kettőt. Vagy ezzel áltatom magam mielőtt a gyógyítókra bízna valaki, aki összekapart a földről. Mert a lehetőségeimet tekintve kénytelen leszek ilyen szabályokkal játszani mostmár. Egy lábbal a félkómás borz mellett állok, a másikkal az ágy peremére fellépve, hogy még pár pillanat biztonságom legyen megfigyelni, hogy juthatok ki, mert a hüllők lassan megfigyelték, hogy a méhészborz már nem csapkod és harap olyan hevesen, közelebb merészkedhetnek. Rózsaszín kígyók... Egy pillanatra láttam egyet a közelben, de eliramodott a többi között valamerre, és szerintem azt szemelte ki azóta valamelyik kollegínánk, azt ilyen állapotban már hiába kergetném. Inkább nem is próbálom megtalálni, nem lesz úgyse időm rá - még ha nem is kéne versenyezni érte. Laposakat pislogva fordulok vissza amerről jöttem. Egy előnye, hogy a "rajtnál" annyi hüllőt elaltattam, hogy abban az irányban ritkább - valamivel - a többi, még a padlót is látom közöttük. Ha el nem alszok közben. A legtöbb inkább csoportosul ide felénk, akadályozni a kijutásban, közelebb vannak többen, úgyhogy távolabbra valamivel kevesebb marad. A pálcámat markoló kezemmel a térdembe boxolok, és fel is morgok fájdalmasan, mert túl jól pont a marás helyét találtam el, de legalább felébredek tőle. Aztán célra emelem a pálcám, és várok a felbukkanó prédára. Erőt merítek a vállamon átvetett jégkirálynőből - kell is, hogy el ne ejtsem - és a bál előtti tanaiból. Próbálta azt éreztetni, hogy nagyon kelletlenül, és muszájból segít csak, hogy az ő elvárásai szerint is vállalható legyek a társaságába, ha már igent mondott és kénytelenek leszünk együtt jelenni meg nyilvánosan, de valamiért foglalkozott ennek részeként azzal is, hogy varázslatok terén kikupáljon kicsit, nem csak a tánctérre. Nagy erőfeszítés valakitől, aki állítólag nem akar a szükségesnél többet foglalkozni velem. Számított volna előre a mai helyzetre? Lényeg a lényeg, ennek a boot camp-jének a része volt - általa párbajcselként tálalva - egy errefelé ismert csínyvarázslat, ami a célpontot fellógatja a levegőbe. Az lehet a megoldásom most! Amint meglátok egy rózsaszín villanást a kígyók között, célzok és le is csapok. -Levicorpus! Egy zöld emelkedik a levegőbe, és a rózsaszín gyorsan irányt is vált, észrevéve hogy támadás alatt áll. Nem hagyhatok időt neki elillanni! -Levicorpus! Levicorpus! Már nyitnám a szám a következő varázsigére is, mire tudatosul bennem, hogy sikerült elkapnom a rózsaszínt. Is. Két társával együtt, ami vicces lesz majd ha odaértem, de először még oda kell érni. És minnél gyorsabban, mert a lábam körül már egyre bátrabbak a hüllők - a borz elgyötörten szuszog már, gyanítom kiheverni a maga marásait. Egyre több kígyó figyelmen kívül is hagyja már, és felém közelít megint. Indulnom kell, és megint viszonylag távolra. És most nincs szabad kezem az altató parfümhöz, sem időm megint előásni. Marad megint a vakmerő roham, de ennyi, éber kígyó között nem érek odáig mielőtt szétmarják a maradék lábaimat is - utat kell nyitnom. Nem lesz tökéletes, arra nem számítok, de legalább talpalattnyi hely legyen végig, és talán csak egy-két marás ér fel odáig, hogy a húsomba tudjon mélyedni. -Aura!- Maradjunk annál, ami működik. Próbálom minnél több indulatomat és adrenalinomat a varázslatba tömöríteni, hogy minnél jobban el tudjam fújni az utamból a hüllőket. Nem olyan könnyűek, mint a szurkos toll, de csak egy pillanatra kell annyi hely, hogy ne rajtuk lépjek, és ne érjenek a lábszáramnál feljebb. Bármelyikhez csak egy-egy lépésig vagyok elég közel, és a végén csak meg kell fognom a megfelelő kígyót, onnan sínen vagyunk már. A terv legalábbis ez, de amint nekilódulok, nincs visszaút, és nincs nagyon idő vagy alkalom korrigálni se túl sokat. Remélem kijutunk. Amint egy talpalattnyi hely felszabadul előttem, elrugaszkodok. A szemeim megint kezdenek nehezedni, a fájdalmon át is, mindkét lábam tiltakozva ég és csak az előrevivő momentumom miatt nem összecsuklok, amég le tudom tenni a lábam a következő lépésre is. És kígyó jobb felől, és kígyó bal felől, és kígyó szól elöl, marása pásztáz... Az adrenalin, a mindkét lábamra teljesen kiterjedt égő fáldalom, és a fogcsikorgó csatavonyításom között nem érzem, hol és mikor mart meg valami, de félútnál a hangok olyan tompák már, mint ha víz alól hallanám, és a szinek is kifakulnak a szememből - az egyik felemelt kígyó zöld volt, de a másik kettő ezen a ponton nem elég különböző, hogy biztos legyek, melyik kell nekem. Ha ébren elérek még odáig. Fog és méreg között, szállnak a vakmerők, nyargal a hatszáz. Mindegy! Csak odaérnem kell. A térdeim meginognak már az utolsó yardokon, szinte inkább zuhanok mint futok előre, de már nem is tervezek megállni a célvonalnál. Odaérve csak a szabad karommal bekaszálom mindhárom kígyót a levegőből, magamhoz szorítva őket. A pördülő rántást még érzem, ahogy öten együtt átcsavarodunk a téridőn, valami szúrás még belémnyilall - valamelyik tévesen eltalált kígyó talán - de azon a ponton megadtam már magam. Kijutottunk. Őfelsége vagy a tulajdon fenekére, vagy énrám esik, nem lehet panasza az összes, teljesen jogosan kiérdemelten felül.
Azt meg, hogy maradt-e még időm, mire odakint földet értem, majd megtudom amint fölébresztettek...
Az ajtó nem engedett.
A fiút továbbra is rázta a nevetés, ami most már hullámokban tört rá, mintha csak egy háborgó tengeren evezne egy ócska ladikban, meg-megfürödve az óceán sós vízében.
- Hogy mi? - fordult felé döbbenten Sienna, hallva az akaratlanul kimondott… bókot? Nem, a lány bizonyára nem volt olyan egyszerű, hogy annak fogja fel. Az viszont bizonyos volt, hogy hamar megértette: társa ereiben méreg pulzált, és sem a nevetés, sem a kimondott szavak nem saját akaratából születtek meg benne. Azonban ellenméreg hiányában tehetetlen volt ellene.
Connor megfordult. A fiú lábai meg-megrogytak, de a görcsös nevetés ellenére is biztosan tartotta karjaiban Gemmát. Fürkészni kezdte a termet, hátha észrevesz valamit, amit addig nem, annak reményében, hogy megpillantja a kijáratot. Látta a kamrába betörő francia lányt, és hallotta Sienna kiáltását is. Látta az amerikaiakat is, és látta a Barbon által felnagyított, élénk rózsaszín kígyót is, ami egyszerűen nem illett a többi csúszómászó közé, és látta a fiút eltűnni is. A felismerés hirtelen tört rá.
- Immobilus! - a körülöttük tekergőző kígyók ismét lelassultak, miközben Sienna sántikálva közelebb lépett hozzá. - Connor... látsz... látsz bármi különlegeset bármelyikben... nem látok... nem látok jól... látsz különlegeset a kígyók között? A rózsaszín kígyó! A rózsaszín kígyó egy zsupszkulcs! Sienna, keresd a rózsaszín kígyót! - akarta mondani, de ehelyett…
- Gyerekként hahahaha… én akartam lenni… hahahh... a Holyheadi Hárpiák első férfi játékosa… hahahahaha!
Ebből elég…
Érezte, ahogy ismét leereszkedik a vörös köd. Rohadtul unta már az egészet, a nevetést, az összegabalyodott nyelvét, a csuklóján vészesen fogyó perceit, a nyomasztó helyszínt, az egész tehetetlen bénázását, és azt, hogy már megint sokadik befutó lehet csak.
Addig romantikusan, két kézzel fogva, biztosan tartotta karjaiban Gemmát. De mit ér a finomkodással, ha közben elevenen felfalják őket a hüllők? Egy hirtelen mozdulattal átvetette bal vállán a lányt, mintha csak egy zsákot cipelne, jobbjával pedig előrántotta a varázspálcáját, úgy rontott a kígyók közé.
Flipendo! - gondolta, és ártása nyomában szétrebbentek a kígyók, mintha csak egy láthatatlan lombfúvóval takarította volna el maga elől a lehullott leveleket.
És akkor megint érezte a combjába fúródó, apró fogakat. A támadás a háta mögül érkezett, és ő hirtelen égető, izzó fájdalmat érzett a nyomán. Pálcája szikrákat hányt, ahogy jobbjával a bestia után kapott, hogy lerázza magáról.
Hol a fenében lehetsz? - tekintett ismét körül, közben arra gondolva, hogy bárcsak ébren lenne Gemma, aki fogó létére biztosan egyből észrevenné a rózsaszín kígyót a tömegben.
Flipendo! - suhintott ismét egy kígyóhalom felé.
És akkor végre meglátta: az arrébb sodort kígyók közül kifordult egy élénk színű, rikító darab.
Sienna! Megvan! Gyere, kapjuk el! - fordult a társa felé, ezúttal nem törődve azzal sem, hogy zagyvaságokat beszélt, hiszen a cél éppen az volt, hogy felhívja a lány figyelmét valami fontosra.
- Boldog vagyok, mert… hahahahaha… Kingsley Shacklebolt… haha... azt mondta! - üvöltötte, miközben pálcás kezével vadul hadonászott a zsupszkulcskígyó felé.
Bár biztos volt benne, hogy minden bajnoknak saját zsupszkulcs jár, és hogy a másik francia lány kiesésével eggyel több rózsaszín kígyó van, mint ahány versenyben maradt bajnok, esze ágában sem volt keresni még egy másodikat is. Együtt jutottak idáig Siennával, és együtt is akart távozni vele. Csapatban, bajtársként, roxfortos bajnokként.
A kalimpálás közben azonban nem vette észre a csizmáján felkúszó, és ezúttal a térdkalácsába harapó, zöld színű kígyót.
Connor felszisszent, miközben Gemma súlya hirtelen a duplájára nőtt karjaiban. Legalábbis ő úgy érezte, mintha hirtelen ólomnehéz lenne a lány. Vagy a saját testét lenne ilyen nehéz mozgatnia?
Lépni akart, de a lábai alig mozogtak. A hasa már kockásra durrant a folyamatos nevetéstől, miközben a hátsó combja izzó parázsként égett.
És akkor Connor hirtelen térdre rogyott. Egyszerűen nem bírt tovább menni. Csupán arra figyelt, hogy a körülötte tekergőző kígyók ne érhessék el Gemmát, és bízott benne, hogy Sienna észreveszi a rózsaszín példányt a fiú előtt hullámzó hüllőhalomban.
Egy egyre gyűlő alvó hüllőhalom tetején elégedetten látom, hogy az Eau de Élőhalál úgy működik, mint akartam. Ez mind szép és jó, de jobb lenne ha haladni is tudnék, mintha a fél terem kígyóállományát behúztam volna, bárhogy is vették a szavaimat. Remélem a többiek megköszönik majd, hogy alóluk kiritkítottam annyival többet - bár úgyse hiszem, hogy fogják. Ideje a drasztikus lépéseknek. Újra az ilyen erősségeimhez kell forduljak, mint az átváltoztatás, David Attenborough hangja, meg az a trademark vakmerőségem, amiről túl jól tudnom kéne amúgy, mennyire veszélyes. De fiatal vagyok és kell a ...nos, pillanatnyilag idő, megmenteni a jégkirálynőt és kijutni, amit nem még mindig a kígyók halmán van esélyem elérni. Ezek már ugranak is? Ahogy fogást cserélek a parfümös üvegen, hogy a pálcám szabad legyen a jobb kezemben, egy narancssárga kihasználja a szünetet és kirugózva magát a bal könyökömbe mar. Próbálom visszaküzdeni a hirtelen pánikot az élénk színű kígyók ismeretéből adódva - narancs és fekete korallkígyó, bárki? - és belecélozva a Heliodora ágya körüli kígyókba, koncentrálni. Ti ott változzatok méhészborzzá, mindahányan vagytok, ha lehet! Oké, egy is megteszi. Remélem! Nagyon remélem, mert nincs időm megnézni, ezeknek a kígyóknak is ellen tud-e állni úgy, mint a természetben, és azok veszik tőle a lapot, hogy nem akarnak a közelében maradni vacsorára. Ugyanis a következő lépés, hogy nekivágjak a kígyószőnyegnek, bízva a parfümömben és csizmámban, hogy megvédjenek, ahogy elrohanok a partneremet őrző ágyig. Pofon egyszerű - lenne, elméletben. A bal karom kezd duzzadni, ami nem a legjobb a mozgékonyságának, és egyre jobban szorítja a ruhaujj is. És... emelkedik? Így nem a legkönnyebb permetezni vele az utat magam előtt, előaltatva a kígyókat, amik közé lépnék következőnek. A sabaton gyönyörűen működik, több kígyót is érzek lekoppanni a páncélról - de nem meglepő módon, amelyik nem alszik, mind fenyegetésnem veszi, hogy közvetlen elcsörtetek mellette, és a páncélcsizmám még mindig csak csizma hosszú. Fájdalmasan felkiáltok, ahogy érzek egyet pont fölötte a térdhajlatomba marni, de az egyből terjedő égő érzés miatt sem állhatok meg. Nem amég át nem értem. Hát nem állok meg. Próbálom elkerülni a marásokat ahogy tudom, de leginkább az altatóra hagyatkozhatok, és egyre nehezebb célozni vele. A fiola szűk fele meglenne még pedig, de lehet, hogy eddig tudtam használni, vagy kéne egy harmadik kar hozzá. Nope, azt meg se próbálom. Egyelőre marad a sprint. A pálcás kezemmel megpróbálok kivédeni valami sötét színű kígyót, amit látok magasra marni, és sikerül a térdemtől távol tartani a pálca szárával, de a kezembe még bele tud kapni, ahogy lecsúszik. Erősen ráfogok a pálcára, hogy el ne hagyjam, és remélem, hogy a méreg nem hatolt elég mélyre - ez legalábbis nem kezdett egyből izzani, mit a korábbi. Az utolsó pár yardra már szinte bezuhanok. A borz még hadakozik, de nyüszít és elég lomha már - sajnálom szegényt, az ő életét se egyszerűbbé tettem. De valóban nyitott egy kis üres teret az ágy mellett, ahova pont be tudok esni - csak félig értve ezt képletesen. Őt se hagyják még annyiban a hüllők, de megtanultak akkora távolságot tartani tőle, hogy ne érje el őket, és nekem pont ennyire volt szükségem. Nos, tőlem még nem. Az ágy tövében ülve kiérek a "tisztás" széléig, és arról a már ismerős, izzó érzésről veszem észre a hibát, ahogy egy újabb kígyó mar a combomba. Babáim, egyet akartam szusszanni, mielőtt folytatjuk! Fogcsikorgatás között kiszűrődő fájdalommorgással ülök fel az ágy szélére. Mindkét oldalról kaptam valamit, minden lépés pokol lesz így. Kedvem lenne csak ledőlni itt Heliodora mellett az ágy szélére, és pihenni egyet, kivárni a próba végét. Ami azt illeti, egyre csábítóbb a gondolat - kedvenc tsundere-keresztanyánk nem fogja díjazni, ha felébredt de hé, egyszer valahogy úgyis meg kell majd halni. Csak egy hunyás? Csak negyven kacsintásnyit? Fuck... Ügyetlenkedve kotrom elő az ellenmérgemet a parfümös üveg helyére, és húzóra megiszom. Nem számítok rá, hogy bárelyik marást elmúlasztaná, de ha enyhíti őket, merő makacsságból kihúzom már valahogy a próba végéig. Remélem... Az üvegcse utolsó cseppjeit meghagyom végül borzos barátomnak, hátha neki is segít - kiérdemelte a szolgálatával. Nem hiszem, hogy sokáig maradhatok, de volt pár pillanatom lepihenni és körülnézni. Körülnézve látni, ahogy Barbon egy jumbó méretű, rózsaszín kígyót megfogva eltűnik. Remélem nem hallucinálni kezdtem el - másik akkora kígyót nem látok, de legalább tudom, mit kell keresni. Remélem igaziak, és gyanítom ugyanakkorák mint a többi. Ég mindkét lábam, a bal karom bele van dagadva a talár ujjába, és lassan próbál is felemelni, nem lesz így könnyű. Gyanítom oda is kell vinnem Heliodorát a kijutós kígyóhoz - amint találtam egyet - amit szintén nem lesz egyszerű megoldani. Hacsak... -Na gyere, hercegnő!- Amint megnézi a visszajátszást, ki fog nyírni. De felnyalábolom, fájdalmasan morgok minden mozdulatra, és tűzoltó-hordásban átvetem a bal vállamon, hogy a lebegni akaró karom segítsen megtartani a súlyát. Az összeszorított fogaimon átüvöltve egyenesedek föl, ahogy mindkét lábam ellenkezve izzik. Szerencsére a jó térdem van a súly alatt, mert így is nehéz lábon maradni - az égető térdem biztos megadná magát a terhelés alatt. Legalább ébren tart még a fájdalom és adrenalin egy darabig.
Felrúgtam a szabályokat, és felrúgtam az egyezséget, amit a kígyókkal kötöttem, noha egyáltalán nem biztos, hogy ezek itt pontosan ugyanazok, akik Annie ágyánál vártak. Látni véltem, hogy Vale is a sajátjaival vívja a harcot, mintha valamivel magához vonta volna őket, amihez lehet, hogy köze van a megrendelésre készült szabotázsomnak ellene. Feltűnően nagy a csend azóta, vagy jobban mondva én nem figyelek rá eléggé. Nem érek rá másokra figyelni, nem tudok másokkal foglalkozni, akár a későn becsatlakozó Delacourról van szó, a Wampusos háztársamról, Valeről, vagy Connorról, akivel az égegyadta világon amúgy semmi problémám nincs. A nevetésének visszhangja eljut hozzám, a piros és a sárga kígyók marásai okán viszont nincs annyi lélekjelenlétem, hogy egy csónakban evezünk.
Nagyjából most fogom fel, hogy nem csak a fájdalmat, hanem a nevetést és a hibás beszédet is méreg okozza. Átkozom magam, hogy nem hoztam magammal ellenmérget, másrészről viszont úgy hiszem, nem olyanok ezek a mérgek, amiket egy egyszerű ellenméreggel semlegesíteni lehetne. Magam is foglalkozom méregkeveréssel, a szennylapok nem is győzik kiemelni, hogy mennyire szeretem a labor magányát. Nem, a Tusa szervezői nem ilyen amatőrök. Bizonyára létezik ezekre pontos ellenszer. A medimágusi sátorban vagy teremben, ahová a darabjaimat fogják majd vinni, ha sikerül innen kijutnom vagy így, vagy úgy.
A rózsaszín kígyó méretének kettő-háromszorosára dagad. Vagyis az előbb még rózsaszín volt… Mert ahogyan megpróbálok utánakapni, egy kék társuk találja meg bal vádlimat hátulról. Akkor is nevetnék a helyzeten, ha nem lennék mágikus hatás alatt. Megpróbálok utánakapni, ujjaim csak milliméterekkel vétik el a farkát. Nem ilyen ügyetlen az a szürke színű kígyó, ami a kezembe mar, centikre a legelső marástól. Szinte semmiség – az ajtónál történt incidens óta még mindig olyan érzésem van, mintha szét akarna nyílni a bőröm a marás helyén. Saját nevetésem egyre távolibbnak érzem, mintha saját hangom csúszna el a rendelkezésre álló térben, a világ pedig végleg kifakult körülöttem. Szemhéjaimra pedig olyan álmosság nehezedik, amit nehezen tudok hová helyezni, és az előbb még biztosan nem volt itt.
Összeszedem maradék lelkierőmet, és leeresztem Anniet a hordágyról. Érzem, hogy nem leszek képes fenntartani a varázslatot, nem akarom, hogy megsérüljön miattam. Zsebre teszem Vale tolmácskövét, többé nem szolgálja egyikünk érdekét sem, Anniet pedig a vállamra kapom. Már biztos vagyok abban, hogy nem fog sikerülni. Legrosszabb esetben megvárom, míg elfogy az időm, és akkor mágikusan kivisznek majd innen mindkettőnket. Nem látom tisztán, mennyi időm maradt hátra, a karomon világító számjegyből triplán látok, és azt is elmosódva. Könnyű célpont lennék akkor is, ha Scrimgeour megtenné azt, amit várok tőle a morális felsőbbrendűség jegyében.
Utolsó energiáimat mozgósítom, amikor a pálcám a felnagyított kígyó, és az őt védő társai felé szegezem. Nonverbálisan használom az immobulus varázsigét, amivel mindannyian megtorpannak a helyükön. Csak sejtem, hogy arcom előtt egy palantír repülhet el, az abból áradó fény viszont épp úgy elmosódik, mint a két, drasztikusan csökkenő számjegy a karomon. Fáj a nevetés, fáj az az egy harapás, fáj minden egyes megtett lépés, és fáj az is, ahogyan zöldjeim befogadják a fényt. Éppen csak sikerül megérintenem a mozdulatlanná dermedt, a többinél nagyobbra varázsolt kígyót.
Az előbb még szorosan fogtam magamhoz Anniet, a fogásom viszont ernyedni kezd, ahogyan egy ismeretlen erő behúz minket valahová a térben. Ismerős az érzés; a zsupszkulcs most is épp olyan kellemetlen, mint amikor először használtam, és most is épp olyan gyomorforgató, mintha a köldökömnél fogva rántanának végig egy időn és téren kívüli helyen. Fel se fogom, hogy pontosan mi történik; az én fejemben már vesztettem, elbuktam. Amekkora pofával dobtam be a jelentkezésem, most ugyanez köszönhet vissza a szégyen falán. Végtére is elértem, amit akarok. Tovább nem a gyilkosokat és népirtókat fogják a Barebone névben látni, hanem azt a szerencsétlent, aki nem tudta teljesíteni a rábízott feladatot a próbán.
Elengedem Anniet, amikor újra stabil talajon állok. Megváltoztak az illatok, nem érzem azt a nyirkos hideget, még sem fogom fel, hogy mi történt pontosan. Laposakat pislogok még egyszer, utoljára, mielőtt az utolsó kígyó mérge álomba ne taszítana minden ellenkezésem, minden tiltakozásom ellenére. Csak a medimágusoknak köszönhető, hogy nem a földön kötök ki a mágikus altatástól.
A marás helye fáj ugyan, a testem egyelőre viszont nem reagál rá úgy, ahogyan kéne. Majd később sokszorosan fog visszatérni az élmény. Még ha ki is jutunk innen, mert biztosan kijutunk, még ha a medimágusok el is látnak, jól tudom, hogy az előbbiek még hosszas ideig fognak kísérteni az álmaimban. Így volt ez a pókokkal, és így volt ez azokkal a történésekkel a Szellemszálláson.
Nem ez a legszebb következő találkozás, igaz? Szerettem volna, mindennél jobban szerettem volna, ha legalább lehetőségem van elmondani, mik is történnek körülöttem. Azonban se a hely, se az alkalom nem megfelelő erre. Önkéntelenül is elrebegek egy néma „ugye jól vagy”-ot; az ajkaim mozognak, de hang nem jön ki számon. Hiszen alszik, úgy se tudna valójában válaszolni rá. Pálcám Annie testére szegezem, hogy egy varázslattal kiemeljem az ágyból, és ki a védőkörből. Szemem sarkából látom, hogy Delacour is megérkezett, igaz, mint azt már lehetett tudni, egyedül.
- Pikáns kókusz! - a varázsige helyett valami teljesen más szökik ki belőlem, ami legfeljebb rímben hasonlít a mobilicorpusra. Pálcám kókuszfehér szikrákat gyújt, amik hamarabb elillannak, mint hogy megértsem, mi történt. Mi ütött belém, miért mondtam ezt?
Szemöldökeimet idegesen összeráncolom. Közel állok ahhoz, hogy elveszítsem hidegvéremet, Ishida pedig még mindig nem tanított meg elég jól meditálni, máig nem értem, mit ért az alatt, hogy ne gondoljak semmire. Egy mély levegő után újra Anniere irányítom a pálcám, ám ezúttal nonverbálisan idézek egy hordágyat, amivel kilebegtetem a testét. A kígyók egyelőre utat engedtek, és ezt kihasználva a lehető legtávolabb is megyek tőlük, vissza az ajtóhoz, ahonnan érkeztünk. Az egyedüli fókusz ugyan az, hogy minél hamarabb biztonságba juttassam Anniet, nem téveszthetem szem elől a többi veszélyt sem. Jól tudom, Siennára is figyelnem kéne, meglepne, ha nem akarna valamit kényszeresen elkövetni ellenem. A kígyók egy része legalább nem él barbonfóbiás fixációban, és nyugodtan utamra engednek.
A másik felével még lehetnek problémák.
Kezeim az ajtón, hogy újra kinyissam azt. Nem emlékszem, hogy bezártam volna, de ahogy megérkeztünk a Kamrába, kevéssé figyeltem arra, hogy Vale mit csinál. Kénytelen vagyok azonnal visszahúzni a kezem, amint az hozzáér az ajtóhoz – egy, a mintázatra felkapaszkodott, piros kígyó kicsap a mintázat réseiből és elkapja a csuklómat. A másikkal ellentétben ennek a fájdalmát azonban valahogy nem tudom lesöpörni. A marás helyéről azonnal szétárad valami forró, izzó érzés, amihez hasonlót még soha nem tudtam megtapasztalni. A kín egy pillanat alatt szétárad egész karomon, mintha nem mérget, hanem izzó parazsat juttatott volna a bőröm alá. Még nem észlelem, hogy kezem mennyire remeg, amikor a tolmácskövet megint számhoz emelem.
- Ugabu…? - nem ezt akartam mondani! Érzem, hogy nem úgy mozog a szám, ahogyan én azt akarom, így be se fejezem a parancsot az ajtó kinyitására, ami idefelé működött. Nem vagyok Istenhívő, ezt a rossz szokást meghagyom anyám magnix rokonainak, most mégis elmormolok magamban egy imát, hogy a közönségnek ne fordítsanak le semmit, amit a kővel mondtam. És nem ez az ajtós incidens az elsődleges indokom rá.
Bár Annie teste biztonságban lebeg mellettem, a kígyómarásból érkező fájdalom ismét belém hasít. Szinte kiszakad belőlem a levegő, ahogyan jobb térdem, ugyanaz, ami az első próbán is megsérült, megroggyan. Belekapaszkodok a mellettem lévő fal barázdáiba, ezzel megijesztve még egy kígyót, mely a vállamba mar. Összeszorítom a fogaimat, felkészülve az újabb fájdalomra, azonban az elenyésző ahhoz képest, ami már terjed bennem. Akaratlanul is éles nevetésben török ki, ami úgy rázza a mellkasomat, mintha nem lenne holnap. Wampusos háztársaim életemben nem láthattak még így nevetni. A piros kígyótól kapott fájdalom ettől még nem enyhül, sőt, csak még élesebbé válik. Pedig az égvilágon semmi vicces nem történik.
Minden maradék koncentrációm azon van, hogy a lebegő hordágyat fent tudjam tartani, és legalább őt ne érhessék el a kígyók. Arra szerződtem, azt fogadtam meg, hogy épségben, biztonságban fogom kihozni innen, de csodás vagy, Barbon, te, és a nagy pofád! Ha baja esik, az innentől a Te felelősséged, a Te hibád. Ehhez képest a hideg bizonyosság kezd csak szétáradni oda, ahová a fájdalom nem jut el: már nincs mit tenni, már nincs miért küzdeni. Nincs olyan varázsige, amivel megtalálhatom a kiutat innen, és nem számíthatok senkire. Nekem akkor se fognak segíteni, ha ez nem csak egy játék lenne. A gyötrelemtől nevetve figyelem kilátástalan helyzetemet, a szivárvány minden színében pompázó kígyókat, és azt az egyet, ami egészen másként viselkedik, mint a többi. Az az egy máshogy menekül, mint azok, akiknek csak a citromos bakancsom nem tetszik.
Pálcám rászegezve egy nonverbális baziteoval teszem valamelyest nagyobb méretűvé.
