Most itt előzékenyen nyomom a boldog ülőbuddhát, de azért egy kicsit zavar, hogy még mindig ott kepeszt a semmi felett, de legalább elértem, hogy nevessen. I’ts something!
Könnyebb így éjszaka, az igaz, másokkal sem futok olyan sűrűn össze, akik zavarhatnának abban, amit csinálok, vagy csodálkozhatnának, hogy milyen kurva aktív vagyok itt a fél lábammal.  Meccs előtt vagyunk, itt éjjel-nappal Tetsuya van, mert csak abban vagyok biztos, hogy nyernünk kell, azon belül peddig abban, hogy nekem is nyernem kell. Igen, így külön, mert nekem ez most más, mint az évekkel ezelőtti meccsek. Eddig is jól kellett teljesítsek, de most egyszerűen zseniálisnak kell lennem. Ehhez pedig nem árt, ha a csk kisasszony nem veti le magát innen a  nagy büdös semmibe és nézi meg közelről, hogy milyen típusú a talaj. Ha valakit pont ez érdekelne, akkor asszem tőzeges, de ennél behatóbban én sem tudok nyilatkozni, mert rohadtul nem érdekel.

Most rajtam a sor, hogy sakál módjára röhögjek fel, mert ez egy vicc és ütött poén, de szépen. Mármint…biztosan vicc volt, hát mi más lehetett volna? Gondolom adrenalin kell neki, azért kapaszkodik még mindig odakint, én meg azért nem rángatom be erőszakkal, mert hadd legyen meg mindenkinek a maga baja. Utánam sem jön senki, hogy ugyan ne próbáljam már energiámmal a hányásig edzeni és fárasztani magam, pedig amúgy lehet, hogy jó volna.

]-Örülök, ha örömet okozhatok -vigyorodom el tudva, hogy ez csak indokolatlan évődés – pedig azt hittem, hogy ez egy ilyen vigyázz a végtagjaidra-vasárnap!

Dehogy hittem! Meccs lesz, ott bármi leszakadhat, csak itt tetemes esély is van rá, hogy azonnal helyre pakoljanak a gyengélkedőn, hogy ne csak úgy próbáljanak összetoldani, mint valami sokat hordott zoknit, vagy mint apám arcát. Sokkal jobban megnyugszom a kelleténél, mikor végre biztonságos távolságra helyezkedik a peremtől és mosolyog, ami rossz jel. Ha valaki ilyeneket csinál, méghozzá lelkesen bazsalyogva, akkor az illetővel van valami difi. Csak, hogy én híresen nem tudom, hogy mikor kell kibaszni a rongyos batyut az asztalra és, ha ez most nem az  a pillanat…na az szar. Akkor feleslegesen zaklatom a magam faszságával.

]-Ha nagyon görcsöd van a szimulált életveszélyre – a hangsúly természetesen a szimuláltan- ]akkor esetleg kölcsönadom a vadiúj seprűmet szabadesni.

Ezt tudom felajánlani jelenleg (powered by Ishida), meg talán a vállamat, ha bőgni kell, csak éppen Sienna nem kifejezetten ez a típus. Van az az erős nő, akitől érdemes úgy rendesen beszarni. Na én valahogy így látom őt, csak nincs okom a félelemre.
Azt külön kedvelem, ahogy más emberek rendesen jobban rástresszelnek a lábamra, mint én magam, így elmosolyodom, ahogy megkérdezi mi a helyzet a lábfájással.

]-Igen, ti épek, mindig sokkal jobban zavarban jöttök a témától, mint a nyomorék, de nem baj -legyintek, jelezvén, hogy tőlem aztán fejtegethetjük a lábamat is, a jelenlegi fájdalmat leszámítva nem ez a legérzékenyebb pontom. Amúgy sosem tudtam, hogy minek számítok, de épnek nyilván nem.
]-Az új fáj -ütögetem meg a pengeprotézist, ami ma is jószolgálatot tett és ez így lesz a meccsen is, hiába fogadnak arra egyesek, hogy majd egyszercsak úgy spontán elengedi magát és leesik-] néha túlerőltetem. Bár, ahogy nézem nem csak én vagyok mazochista.

Egyikünknek sem kellene itt lennünk, csak a magunkfajtának valami baja van, ami nem engedi nyugodtan pihenni, amíg le nem mozgattuk magunkat, amíg kishíján össze nem  csuklunk. Mert az…,az aztán teljesítmény!

]-Én vagyok hálás, hogy visszavettetek – biccentek, mert nem voltam biztos benne, hogy megteszik majd, hogy bíznak-e majd a tehetségemben eléggé, hogy visszategyenek a helyemre. Mindezt úgy, hogy ilyen állapotban vagyok, meg most már egy kicsit túlkoros is.

┏━━━━༻❁༺━━━━┓
the Snitch danced
just beyond
her fingertips
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛

- Anyai ágon vannak mugli rokonaim külföldön. Tolmácsolni fogok nekik a családi vállalkozásukban. Semmi izgalmas. – szemrebbenés nélkül hazudok neki. Még csak rá se nézek a sisakom igazgatása közben. A legjobb hazugságok mindig igazságokon alapulnak – ebből pedig, amit elmondtam, sok minden igaz.
Valóban anyám külföldi rokonainak fogok segíteni, akiknek tényleg van egyfajta családi vállalkozásuk – legalábbis így szoktak hivatkozni arra, amit csinálnak. Éppenséggel a nyelvismeretet is könnyen rá tudnám húzni, hiszen több nyelvet is elég jól beszélek. Az akcentusom az angolban nagyon enyhe, de bizonyára Scrimgeour is kiérezhette már, hogy másképp beszélek, mint a többiek.
Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ki volt az ő apja, és értelmesebb szóbeszédek is terjednek a kastélyban állítólagos kanapés kalandoknál. Például az, hogy ő is aurornak készül, hogy a törvényt szolgálja. Ha ez teljesül, akkor elkerülhetetlen, hogy valamikor a talán nem is oly távoli jövőben valamilyen formában szemben álljunk egymással. Nem szeretnék szégyent hozni a Fletcher névre és több évszázados örökségünkre, úgyhogy mindenképp okosabbnak kell lennem, mint apám, vagy esetleg a nagybácsikám voltak. Nem elégszem meg egy ócskással a Zsebkosz-közben. Nekem saját birodalmam lesz.
- Oh… – fogadom a tanácsokat, mialatt elkezdi a felszerelés igazítását rajtam. A sisak stabil, de a védőfelszerelés összes többi része úgy lötyög rajtam, mint a használtan vásárolt talárjaim java része. Viv szokott segíteni abban, hogy valahogy álljanak is rajtam, ne csak eltűnjek bennük. Az ő ügyködését megszoktam már, de Scrimgeour még idegen számomra. Módszeresen kerülöm a tekintetét, miközben a bűbájt használja egyenként a darabokon. Nem célom tiszteletlennek lenni, csak simán zavarban vagyok ettől a fajta gondoskodástól. Próbálok arra gondolni, hogy ez se másabb annál, mint amikor a szomszédos bordélyházban dolgozó lányok csinálják mondjuk a hajamat.
- Megjegyeztem őket. De egészen biztos, hogy összejön a Tűzvillám ára. – felelem zavartan. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen drága egy ilyen seprű, de már megvan a konkrét ajánlatom arra, amit tolmácsolás helyett valóban csinálni fogok.
- Anyukád miért teszi ezt magával? – oldalra döntöm a fejem a visszakérdezésemnél. Nem érzem, hogy Scrimgeour valótlant állítana, abból pedig amúgy se lenne semmi haszna, ha ilyenekben hazudna. Különben is auror akar lenni, azoknak meg a mániájuk a tisztesség, legalábbis amíg fiatalok és még nem égtek ki.
- Ez a fajta önbecsapás előbb vagy utóbb csak felesleges káoszt fog okozni. – nem beszélve a fájdalomról. Tudom, hogy nem az én családnevem az, ami először felbukkan a korrektség és tisztesség kézikönyvében, mint referencia, de a sajátjaink közt nagyobb az összetartásunk, mint azt hinnék. Ezért tudunk ilyen jól működni, és ez a feltétele annak is, hogy olyan „tolmácsolós” munkát szerezhessek, ami fizet annyit, hogy meglegyen a Tűzvillám.
- London valóban nem biztonságos. Nem csak a levegőben, hanem az utcán se. De ha három hónapra leállsz, akkor nem csak seprű alatt maradsz, hanem a rangsor végére is kerülsz. A többi kapitány be fog előzni. – talán O’Harát kivéve, de azt nem tudjuk, hogy ő mikor fogja összeszedni magát, ha fogja valaha.
- De te nem az a fajta vagy, aki beletörődik, ugye? – csak erre a végszóra nézek a szemébe. Nem sokáig, pár másodpercre veszem fel a szemkontaktust csupán, mielőtt megmozgatnám a végtagjaimat a felszerelés ellenőrzésére, és beleegyeznék, hogy folytassuk azt a gyakorlást megállás nélkül.

Happy Pride Month!



@Amy @Sky


@Gia @Freya


 

Ritkán látott és tapasztalt dolog az számomra, ahogyan az igazgatónő a mai diákokról, a minket követő generációról beszél. Sokáig nem voltak jó tapasztalataim a professzorokkal – nem csak itt, de a Durmstrangban sem. Ott végül Morozov professzor is elengedte a kezem, és lemondott rólam, itt pedig azonnal ellenségként kezeltek. Erre pedig ösztönösen támadással reagáltam. Nem állítom, a tiszta tudásszomj és jószándék küldött minket ide, a legnagyobb bizalmatlanságot végül mégis a tanári kar felől kaptuk, és nem a diákoktól. Egyedül Oakley professzor az, aki képes volt többet látni bennem, mint egy veszélyforrást. Szerintem fel sem fogtam akkoriban, hogy mekkora kockázatot vállalt azzal, hogy kiállt mellettem, és személyesen is támogatott, amikor úgy tűnt, hogy összedőlt az életem.
Kétségtelenül nagy felelősség, de biztosan felemelő érzés is lehet ennyi tehetséget gondozni. A mi évfolyamunkat a háború edzette, ez pedig elvette tőlük a reményt is. Az övék, úgy emlékszem, a Béke Évfolyamaként került hivatkozásra a jobb napokat is látott Prófétában. Olyanok lehetnek, mint a friss növényzet az erdőtűz után. Még akár irigy is lehetnék – Fawley egy nagypofájú senki maradt, Till pedig gondolom, máig jelentéseket írogat, és ezt legalább büszkén. Caeliusról tudom, hogy egy rövid ideig tartalékos volt valamelyik brit csapatban, de nem tudott kitörni vele, és most troll kiképzőként dolgozik. Néha találkozunk még, és egész rendben van az élete. Azok alapján, amit hallottam, mázli, hogy nem rontotta el az összes esélyét még ötödévben azzal, hogy felcsinálja Dullahant.
- A tökéletesség feltétele viszont annak hiánya, professzor. A tökéletlenség ennek a folyamatnak a tűzhelye. – válaszolok a magam alkímiai hasonlatával. Nem mindenkit illet meg az a kiváltság, hogy mindig mindenből a legjobbat kapja.
- Fogalmazzunk úgy, hogy voltak benne pozitív dolgok is. – orrom alatt bujkál egy mosolyféleség, mialatt McGalagony professzort vezetem magam mellett a séta alatt. Sokáig kísértett a keserűség, de hosszú távon mégis jól jöttem ki az egészből.
- Hét éve már, hogy az irodájában fogadkoztam arról, hogy gyógyító leszek, és a legjobbak egyike. Akkor azt ígértem, hogy tíz éven belül teljesítem is. – több, mint hét éve már ennek. Akkoriban egy remekül sikerült házibuli és egy házidolgozat provokálta az igazgatói beszélgetést. Év végén, miután elkövettem az árulást a családom és a többi hírnök ellen, aztán újra az igazgatóiban álltam, éppen csak az RBF vizsgák befejeztével. Még fel se száradt a tinta a pergameneken, amikor kijelentette, hogy nem várnak vissza hatodévre.
- Szeretném, ha tudná, hogy nem kellett hozzá tíz év, hogy az akkori terveim zöme testet öltsön. – ami pedig nem, azzal is jó úton haladok. A Roxfortnak egyszerre volt hatalmas, de nagyon apró szerepe is abban, hogy most ott vagyok, ahol. A direkt kérkedés talán nem, de egy pillanatnyi gőg kiszimatolható szavaimból – és a büszkeség, hogy erre nagyrészt saját erőmből voltam képes.