|
S
ay it, spit it out, what is it exactly You're payin'? Is the amount cleanin' you out? Am I satisfactory? Today, I'm thinkin' about the things that are deadly The way I'm drinkin' you down Like I wanna drown, like I wanna end me |
House Creep
Figyelmeztetések: 18+ trágárság, gyilkosság, vér, halál, mentális betegség megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.
Halál.
Sokan félik ezt a szót, sokan bálványozzák, egyesek várják az eljövetelét. Te nem féled a Halált, ha az ajtódon kopogna, kedves ismerősként, jó barátként üdvözölnéd. Gyors és fájdalommentes vagy éppen lassú kínhalál, fulladás általi, méreg, akasztás, gyilkos átok, belezés, gyors torokelvágás, kivéreztetés, öngyilkosság - a formátum már oly mindegy. Az a rövid szenvedés, mely megelőzné már csak nosztalgikusan hatna, szinte már hiányzik a konstans fájdalom és rettegés. Titkon minden éjjel mikor megérzed hátborzongató jelenlétét, égetően jeges tekintetét, halk, megszállott szuszogását azt reméled, hogy egyszer megteszi - véget vet az életednek, megfoszt az újabb levegővétel fájdalmától, kitépne a gyötrelem körforgásából. De nem teszi meg. Dehogy teszi meg. Groteszk módon élvezi a tortúrát, melyet a látványod okoz számára. Te pedig tűröd, hogy elveszi tőled azt a kevéske viszonylag békés alvással tölthető időt is, ami adatik. Végtére is nap mint nap emlékeztet arra, hogy sosem hunyhatod le a szemed, nem lankadhat a figyelmed - mert mindig figyelnek és csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy elvágják a torkod, mint a vágóhídra vezetett disznónak. Biztosan sokan néznék kéjes gyönyörrel, ahogy utolsó levegő után kapkodva saját véredben vonaglanál a mocskos földön.
Már a kezdetek óta érzed, hogy ha nem is hasonlóak vagyok, de van köztetek némi hasonlóság. Sinclair nem igyekszik kétségbeesetten leplezni visszataszító valóját, míg Te a tökéletes, habos-babos rózsaszín megtévesztés álcája mögött rejtőzöl, akárcsak a prédára váró, lesben álló kígyó. A téboly csak úgy vibrál a zöld íriszekben, de nem olyan vehemens, nem olyan vérszomjas, mint a Te kékjeid. Azt azért igazán nem mondhatja senki, hogy nem alkalmazkodsz a körülményekhez - nem is tudnál beilleszkedni a normál társadalomba, ha szabadjára engednéd a gyilkos éhségedet. Persze sosem saját akaratból csináltad, de... egy idő után megláttad a szépségét. Azonban a halál előtti kínzás, a reménytelen szenvedés iránti gusztusodat a megváltozott környezeti normák sem voltak képesek eltörölni, s Vivien M. Smihe éppen ezért olyan, amilyen - egy undok, fölényes picsa, aki örömét leli mások életének megkeserítésében. Mert mi is lehetne édesebb, mint a bosszú? Mi lehetne kielégítőbb, mint nézni mások vergődését, épp úgy, mint amikor a magatehetetlen, kiszolgáltatott, megkötözött fogoly elkeseredetten igyekszik vergődni, miközben a rozsdás láncot a nyaka köré tekerve, kis törékeny tested minden erejét bevetve egyre csak szorítod és szorítod a nyakát, míg nem... egyszer csak vége lesz? Mikor a hideg, mozdulatlan testen győztesként ülve pillantasz le az élettelen, üveges szempárra.
Mert ez az igaz győzelem.
Amikor Te élsz, a többiek elhullanak, akár az idegesítő legyek, vagy - hogy relevánsabb hasonlattal éljünk - pókok.
Bűnös élvezettel figyeled, ahogy jelenléted máris undorral tölti el. A grimasz, mely az arcán ül, egészen egyértelmű indikátora annak, ahogyan a gyomortartalma újra a külvilágra kívánkozik. Ez pedig gonoszan elégedett mosolyt csal az arcodra. A kényszeres vágy hajt előre, az bírja mozgásra a tested, az kényszerít arra, hogy elvedd a vázlatfüzetét. Látni, sőt mi több, érezni akarod a haragját, meg akarod tapasztani mit tenne, meddig menne el. Nem nyúlsz a pálcádért. Ugyan mit tudna tenni egy ilyen esetlen csontkollekció? Mit tudna tenni veled szemtől szemben? Semmit, ugye? Legalábbis semmi olyat, melynél ne történt volna rosszabb soha. Nem félsz Imogen Sinclairtől, sőt... inkább szánalmat vált ki belőled a látványa. Elkeserítő, ahogy leengedi azt a pálcát, de mit is várhatnál valakitől, akiben nincs meg a...
mindent felperzselő gyűlölet
Mélyen beszívva a szobátok állott levegőjét teszel egy fél kört a fejeddel. Kékjeidet a hullafoltot idéző zöldjeibe fúrod, miközben ugyanúgy mosolyogsz rá. Jeges álarcod megtörhetetlen, szíved nyugodt ritmussal ver a mellkasodban, hisz érzed - a megszokott közegedben vagy. A rajz különösebb érzelmeket nem vált ki belőled, ennek ellenére eljátszadozol a gondolattal, hogy vajon ilyen szituációban mit tennél. Elvégre az élve temetés nem éppen a legszebb halálok egyike, de mindenképpen érdekes felvetés. Vajon valóban ehhez hasonlóan sikoltoznál, üvöltöznél? Vagy inkább nevetnél a helyzet groteszk humorán? Netalán csendben várnád a megváltó Halált? Mikor újra felnézel rá, éppen akkor teszi le az ágyára azt a szerencsétlen patkányát, aki esetlenül menekül a helyére. Néha megsajnálod azt a nyomorultul járt dögöt és kacéran szemezgetsz a kósza gondolattal, hogy átsegítsd-e kegyelemből a túlvilágra. De aztán egy másik jószágot sanyargatna halálra, és az ördögi kör soha nem szűnne meg. Sinclair egy pszichopata, ez már ránézésre egyértelmű.
Pillantásod egyből teljes mértékben neki szenteled, mikor ülő helyzetéből felemelkedik és akárcsak egy szellem, falja a kettőtök közt lévő távolságot. Testedben a legapróbb izmok is ösztönösen megfeszülnek, teljes készenlétben állva, ha esetleg "kedves" szobatársad valamiféle meggondolatlan butaságra készülne. Mellkasod egyre nagyobb utat jár be, ahogy próbálod csitítani magad. Az orrod felveszi vérének kesernyés illatát, s még utolsó pillanatban megakadályozod az ösztönös szájnyalást. Egészen addig figyeled az ujjból lassan felbugyogó vércseppeket, ameddig a szájába nem veszi a sérült ujjat.
érzed ezt, Morgana?
Önkéntelenül újra teszel egy félkört a fejeddel, ahogyan élesebben beszívod a levegőt. Nem segít a helyzeten, ahogyan Sinclair közvetlen előtted áll meg és egy kicsit még föléd is görnyed, ahogy indokolatlanul hosszú pók kezével a füzetéhez nyúl és lapozgatni kezd benne. Oldalról oldalra. Az első pár oldal elkerüli a figyelmed az ösztöneiddel vívott győztes csata miatt, de ahogy lenézel - csak apró részleteket kapsz el a rajzokból, van akit felismersz rajtuk, van akit nem, de nem hagy időt arra, hogy alaposabban tanulmányozd őket, épp csak fel-felvillantja számodra, míg nem...
Megáll a lapozásban.
Arcodra kiül egy szempillantásnyira a dühödt meglepettség. Érzed, hogy itt van Ő is. Itt áll mögötted, erőszakosan szorít magához, hogy a tüdődből kiszorul a levegő, de ez jelen helyzetben biztonsággal tölt el. Szinte érezni véled a bűzös maróan forró leheletét a füleden, s ez kellemesen megnyugtató borzongást küld végig a testeden.
tudod mit kell tenned Morgana
Csak annyi látszik, hogy erőltetetten mélyebb levegőket veszel és veszélyesen higgadt mosolyra húzódnak ajkaid. Fejed oldalra biccented, mintha érdeklődve várnád a végkifejletet, ám valóságban a képzeleted által generált nagy, érdes és mocskos kézbe hajtod a fejed, ezzel szabaddá téve a nyakad, hogy Greyback újra beléd fecskendezze a mérgét egy újabb harapással. Lassan végighúzod az ujjad a grafitrajzon, miközben ez a csontos árnylény öklendezik éppen. Igazán sajnálatos módon emiatt a kiforduló beleid sziluettje kissé elmosódik, de téged kurvára hidegen hagy, hogy esetlegesen elronthattad a művét, csak az ujjaid befogó fekete grafitot bámulod, azaz pontosabban az alatta újra felelevenedő friss és alvadt vérnek, illetve a rengeteg-rengeteg mocsoknak illúzióját.
Grafitos ujjaid közt elmorzsolod a levegőt, majd kínzó lassúsággal pillantasz fel rá visszafogottan őrült, de valahol mégis vérfagyasztó mosolyoddal.
- Csak nem elvitte a farkas a nyelved kedvesem? - kérdezed tőle lágy, de szokatlanul mély, búgó hangon. Most nincs itt senki, hogy megállítson. Most nincs itt senki, hogy hallják a sikolyait, ha esetleg...
ő nem olyan, mint mi
Nem hát. Sinclair egy csótány. Egy idegesítő kis rovar, aki nem sok vizet zavar, amikor pedig lecsapnád, eltűnik a fal apró repedéseiben, hogy ismét az éj leple alatt bukkanjon fel és zúgásával az őrületbe kergethessen. Nem mintha titkolnád. Nem, különösebben nem. És mégis.
most van itt a tökéletes alkalom
erősebb vagy
kitartóbb
harciasabb
Jobb párbajozó vagyok nála, a fizikai erőfölény is az enyém. A terep is nekem kedvez.
Elképzeled, ahogy sovány teste a szekrény pereméhez csapódik, ahogyan gerince reccsen egyet... ahogy átvágod a torkát, de csak annyira, hogy ne tudjon sikítani. Saját vérében fuldokolva, riadt tekintettel.
Vajon tudja, milyen a késnek a másik végén állni?
A vérének a szaga, az íze felállásra késztet, a vázlatfüzet tehetetlenül hullik a paldóra az öledből, Te pedig erősen megragadod azt a csuklóját, melynek végén ott a vérző ujja.
ő már a tiéd
Légzésed felületesebbé válik, ahogy szorításod nyomán újra kiserken az ujjából a vér. Közelebb húzod az ajkaidhoz, meredt tekintettel bámulod, hagyod, hogy elöntsenek a keserédes emlékek. A csendet kettétörik a kiáltások, a bőr és hús szakadása, csontok törése, lánccsörgés, különböző halálhörgések, a vér csöpögése a fürdőszoba padlón. Végül jéghideg kékjeid ismét megtalálják a penészzöld szempárt. Közelebb hajolsz hozzá.
- Tudod, milyen érzés? - suttogod neki. Figyeled az arcát, a finom vonásainak minden rezzenését, ahogy vérző ujját a szád elé emeled és lenyalod róla a még meg nem alvadt vérét, miközben tekintetét a sajátoddal nem ereszted. Most Te vagy Rá kíváncsi, a reakciójára, a következő lépésére.
Mutasd meg nekem a valódi színeid, Imogen Sinclair!
