Kifutó

A Griffendél-torony legfelső részében a legenda szerint Griffendél Godrik a saját házi griffjének alakított ki egy kis zugot, ám ezt nagyon rég lezárták, mivel túl veszélyes volt diákoknak ott tartózkodnia. Ezt a zárbűbájt tavalyelőtt néhány leleményes diák viszont áttörte, így a régi akol szabaddá vált odafönt. Ide akármit (vagy akárkit) el tudnak rejteni a Griffek, amit csak akarnak, soha senkinek nem jutna eszébe épp ott keresni.
Az odavezető külső függőfolyosó eddig is szabad volt (jobbára olyasmi inkább, mint egy lépcsősen emelkedő erkély a torony egy részén kívülről), ahová levegőzni járhattak ki a diákok.

[- Nem azért állok itt, hogy kiugorjak.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

16+ - mentális problémák, szexuális utalások, káromkodás

 Hajnali három lehet. Talán később. Még egy kihagyott éjszaka.

 Az utolsó felülés után, amit ki tudok préselni magamból, elnyúlok a padlón, és bámulom a plafont, miközben hagyom, hogy a forróság, remegés lassan alább hagyjon. Érzem, hogy kifutottam az összes megmaradt energiámból, ebben a pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy vissza tudnék mászni a lépcsőkön, utána pedig be az ágyamba, de amikor megérintem a félelmeimet, csalódást érzek, mert nem tűntek el.

 Hiába reméltem, hogy elhalnak éjjelre, ha kifárasztom magam, most is hideget érzek, ha eszembe jut, hogyan adnék számot a teljesítményemről- ha őszinte vagyok magammal, csalódást keltő minden, amit elérek. Eszembe jut a két elmúlt és a közelgő kviddics meccsem, a párbajom Orin Morgensternnel, az összes órai teljesítményem, mely visszatekintve szánalmasnak tűnik, különösen, mert tudom, hogy mindenhol beleadtam mindent. Ez valahogy rosszabbá teszi, mintha érezném, hogy lusta voltam, mert akkor átgondolhatnám, miért voltam az, és tudnám, hogy ha megtalálom az okot, hirtelen sokkal többet tudok adni. Így, hogy minden, amit adok, ennyit ér, csak azt érzem, hogy ha ez a legjobb belőlem, a legjobb nagyon kevés.

 Most is érzem azt a rémületet, mintha valami előugrott volna a sötétből, és örökre benne ragadtam volna a felismerés pillanatában, ahogyan eszembe jut apám arca, aki lesajnáló tekintettel figyel, miközben hátat fordít, és besétál a Roxfort romjai közé, én pedig kint maradok. Elég lehunynom a szemem hozzá, hogy lássam ugyanezt az arckifejezést az anyámon, a nevelőapámon, az öcsémen, Lutece professzoron, a barátaimon. Rengeteg dolgot ígértem nekik, és most itt fekszem a földön tréning nadrágban és sportmelltartóban az éjszaka közepén, mintha bolond lennék, nem tudok megmozdulni, és fogalmam sincs, mit csináljak.

 Szeretnék segítséget kérni, de nem fogok. Revan és Annie most mélyen alszanak, Amycus vagy szintén az ágyában van, vagy valahol önmaga anélkül, hogy rettegne tőle, hogy mit fognak gondolni róla. Neki biztos nem jut soha eszébe a gondolat, hogy élősködő a barátain, hogy ő az, aki profitál a kapcsolataiból, ő a passzív fél, aki semmit nem ad, csak elvesz. Én mit adtam valaha Revannak? Vagy Amycusnak? Én csak hozzájuk rohanok, amikor nem tudom tovább eljátszani a magabiztos lányt.

 Egy mély levegővétel után felállok, és a Rengeteg irányába fordulok. Most nem látni szinte semmit, a sötétség azt ígéri, hogy elrejt valamit a leple alatt, és ma éjjel talán remélhetném azt is, hogy ott vannak a válaszok a problémáimra. A válaszok léteznek a problémáimra, és azok nem olyan üresek, mint hogy szeressem magam, fogadjam el magam, érjem be azzal, hogy megpróbáltam, hogy igazán beleadtam mindent. Igazán irigylem ma éjjel azokat, akik nem akarnak semmit elérni.

 Hirtelen érkezik az ostoba gondolat, és mielőtt átgondolhatnám, hogy jó ötlet-e, a testem már cselekszik is. Mielőtt figyelmeztethetném magam, hogy tudomásom szerint innen kizuhant egy diák, közvetlenül az én első tanévem előtt, már le is vettem a cipőmet és a zoknimat, és ott állok a párkányon, lenézek a sötét mélységbe. Csak egy rossz lépés lenne. Vagy egy jó. Persze, tudom, hogy nem akarok ugrani, csak ostoba módon érezni akarom a meggondolatlanság, halhatatlanság illúziójának melegét, mintha a tűz nem égetett volna meg annyira, amikor a józan eszem ellenére bele nem vetettem magam egy kapcsolatba Barclayval. Az átgondolatlan hülyeségekből két nap Gyengélkedő szokott lenni, vagy negyven lehangoló másodperc, mint a születésnapi bulimon azzal a fiúval.

 Ebből lehet valami sokkal komolyabb. De nem érdekel. Most nem érzem azt a rettegést, stresszt, felülírja a félelem a zuhanástól, a fájdalomtól, a haláltól. Vajon az a fiú is így zuhant ki?

 Elengedem a párkányt, előbb az egyik, majd a másik kezemmel, és a hajamhoz nyúlok, hogy megszabaduljak a hajgumitól, amit ledobok a sötétbe. Fogalmam sincs, miért, de mosolyognom kell, miközben kinyújtom még mindig égő karjaimat, és párszor megrázom a fejemet, hogy jobban felszabadítsam a hajam, átadjam a közelgő szélnek, ki a távoli néma villámok hírnöke. Egy kézzel elengedem a párkányt, végigfuttatom az ujjaimat a nyakamon, fedetlen hasamon, azután felemelem a karomat ismét, hogy megérintsem a Roxfort falát kívülről, egy olyan ponton, ahol talán senki más nem érintette meg először.

 Élek. Ma éjjel anyám, apám árnyéka és az összes elvárás, amit magam elé támasztottam, megbaszhatja magát.

 Tudom, hogy minek fog látszani ez az egész, amikor meghallom a lépteket, de nem akarok lemászni. Ma éjjel nem zavar, ha bolondnak gondolnak, bárki is az.

 - Nem azért állok itt, hogy kiugorjak.- mosolygok, most őszintén, még ha nem is az érkezőnek szól ez, inkább az éjszakának. Érzem, hogy kicsit felkavarodik a gyomrom a gondolattól, hogy akárki az, akár egy elsős, simán kilökhet, ha akar, és soha nem tudja meg senki, hacsak nem lesz elég nagy szerencsém, hogy túléljem a zuhanást, vagy nincs valami bűbáj, hogy megállítson.

The world is a vampire
Sent to drain

+? , káromkodás és társai

Vannak még olyan éjszakák, amikor azt álmodom, hogy futok. Érzem a lábam alatt a talajt, először a jobb, aztán a bal. Egy erdőben vagyok, kövek,por,fű, aljövényzet, minden olyan egyszerű és automatikus, egyetlen mozdulaton sem kell gondolkodnom, boldog vagyok és nyugodt. Aztán felébredek arra, hogy mintha meghúzódott volna valami a jobb lábamban és odanyúlok, mint akkor éjjel a Mungóban. Gyorsan megoldódik, csak ki kell masszírozni, erre gondolva állnék neki, amikor realizálom, hogy a lábamnak annyi és ez csak fantomfájdalom. Néha még átbasz az agyam, néha álmomban elhiszem, hogy minden rendben van, de, amikor így ébredek esélyem sincs arra, hogy visszaaludjak. Van persze altató és fájdalomcsillapító főzetem, de ami azt illeti egy pohár vizet is megihatnék placebo jelleggel erre a nemlétező becsípődésre. 

Más tervem van, ilyenkor feltornázom magam és a futólábam után nyúlok, ami amennyire ostobán néz ki, annyira hatékony, Rokuro bá’ pengeprotézisnek nevezte, tőlem aztán Tanakának is hívhatják.  A cucc formájában ívelt, C alakú, a lényege, hogy az ívelt forma elnyeli és visszaadja az energiát, így segíti az elrugaszkodást. Kviddicshez ideális. Viszem a seprűmet is, úgy settenkedem. Nem szabályos kiszökdösni éjszaka, de ha bárkivel találkoznék azzal jövök, hogy fáj a lábam és muszáj megmozgatnom, amire nagyjából senki nem tud mondani semmit. Bedobom a mozgássérült kártyát, instant all in, mert azt hiszem igazából nagyon sok mindent tudnak mondani, de a jó ízlés meg a neveltetés visszatartja őket minden egyes alkalommal. Eleinte mindenki azt gondolta, hogy beszélni sem lehet róla, sőt kötelező jelleggel úgy kell csinálni, mintha a világon semmi sem történt volna velem. Na ettől olyan kurva ideges tudtam lenni, hogy nem igaz! Én meg azt nem mertem megkérdezni senkitől, hogy az embered eddig is ilyen rohadt barom módon reagáltak dolgokra vagy ez csak valami furcsa váltás volt, amiről lemaradtam a múlt évben.

Pont erre gondolok, amíg céltalanul repkedem, a múlt évre. Szinte nem is emlékszem rá, mert onnantól kezdve, hogy kijelentettem, ebben az állapotban nem jövök vissza, lófasz sem történt velem. Aztán Rokuro a lelkére vett és elszállított, meg odaterelt hozzám mindenféle mestereket, szerintem még asztalosmestereket is.  Azok meg mértek, csóválták a fejüket, aztán megint mértek és ingatták a fejüket, amíg meg nem lettek a lábak. Kettő. És anyám elvolt pusztulva a csodálattól, meg mindenki el volt pusztulva, mert ezeket mi soha nem engedhettük meg magunknak, de Rokuro volt olyan kedves. Nem tudom mi van a pasassal, amiért az ország összes szarul járt japánját összetereli és megsegíti. Boldogságos Szent Rokuro Ishida? Elég hülyén hangzik, lehet, azért is, mert rohadt mód buddhista az ember.
Ezen gondolkodom, mikor már az utolsó sétámra indulok, mielőtt alaposan lemozgatva visszafeküdnék az ágyamba, amikor észlelem, hogy a kis gondolkodóhelyem már foglalt. És ez még így magában semmi, mert a… kifutófoglaló éppen valami elmebeteg mutatványt hajt végre.  Magamban hozzáfűzöm a dologhoz, hogy „ezhülye”, aztán meghallom a hülye hangját és el kell mosolyodjak. Mi a franc van Sienna Scrimgeurral?
-Mondjuk az elég jó -jelentem ki, miközben megindulok felé, de nem akarom megzavarni abban, amit éppen csinál, csak a katasztrófaturizmusnak adózom.
-Akkor csak így élvezed a magaslati fuvallatot?-érdeklődöm, ahogy törökülésbe hajtogatom az összes lábam és magam mellé teszem a seprűmet – Egész érthető, ma különösen frissítő.

[- Mondhatjuk. Tényleg kellemes ez a szellő.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

16+ - mentális problémák, szexuális utalások, káromkodás

 Megfeszítem az ujjaimat a falon, ahogy meghallom a fiú hangját. Néhány másodpercre van csak szükségem, hogy meg tudjam mondani, hogy Chikara az, még úgy is, hogy továbbra is az éjszakát, a közelgő vihart nézem.

 Érzem persze a húzást, hogy leszálljak a párkányról, ránézzek, mosolyogva beszéljek hozzá, viselkedjek úgy, mintha semmi baj nem lenne a mentális egészségemmel. Így is túl sokan tudják ezt, nemsokára a Griffendélben mindenki tudja majd, hogy van velem valami baj. De mégsem engedek- ma éjjel túl kimerült vagyok hozzá, hogy eljátsszam, hogy máshogy vagyok.

 - Mondhatjuk. Tényleg kellemes ez a szellő.- érzem, hogy a szél némi nedvességet hoz, ráfújja a karjaimra, a hasamra, az arcomra, friss hűvösséggel jön, mint egy régi kaland: a sötét vízpart mellett, egy elhagyott játszótéren szürkületkor, egy pláza tetején egy kidőlt fácska mellett. Akkor jött ilyen, amikor még úgy vártam a kviddics meccset, mintha egy leendő sztár lennék, amikor még repültem a folyosókon is, és olyan messze volt még az a rengeteg krízis.

 Hátranézek a vállam felett. Először a seprűjét nézem meg, és mosolyognom kell, amikor rájövök, hogy talán neki akart vágni az éjjeli égboltnak. A lábán éppen átsiklik a szemem, mielőtt a szemébe nézek, ahogy ott ül- ismertem a balesete előtt, játszottam vele többször, nekem nem ez jelentette soha a különlegességet benne. Igaz, vele sem beszéltem túl sokat- ahogy telik az idő, mindig rájövök, milyen távol tartok magamtól közeli embereket. Egy-két levelet írtam csak, amikor kimaradt, és utólag érzem, milyen személytelenek voltak.

 - Ilyenkor éjjel is gyakorolsz a meccsre?- miközben mosolygok rá, önkéntelenül is eszembe jut, hogy ha nem történik semmi vele, minden bizonnyal ő lenne a kapitány, és ha nem is az a típus, aki lenézne, biztosan nem tart túl sokra a fogóként bemutatott teljesítményemért. Talán jobb helyen lenne nála a poszt. Elhessegetem a gondolatot, és inkább az éjszaka felé nézek.

 Lassan elkezdem érezni a fájdalmat, amely túlterhelt izmaimból szivárog végig a testemen, miközben nekitámaszkodom a párkánynak, és megfeszítem a lábujjaimat, hogy akadályozzam a zuhanást. Kicsit kijjebb dőlök, hagyom, hogy a hajam lejjebb húzza a fejemet, és nézem fák feléledő mozgását, mielőbb visszább húznám magam.

 - Más, mint seprűvel. Ha elrontod, nem tudsz semmit tenni. Kivéve, ha elkap valaki.- kicsit talán kihívó a mosolyom, ahogy újra ránézek a vállam felett. Nem hiszem, hogy sikerülne, mire a seprűre ülne és utánam repülne, már elérném a földet.

 Megrándulok, ahogy egy hideg esőcseppet a nyakamba fúj a szél, de mosolygok. Olyan távoli, kevéssé fenyegető a jövő most.

  - Hogyhogy ébren vagy?- mindig lenyűgözött a pofátlanság, amivel ezt a kérdést felteszem, mintha nem én vágnék neki minden éjszaka a hálókörletből levezető lépcsősornak.

The world is a vampire
Sent to drain

+? , káromkodás és társai

Biztos vagyok benne, hogy felismer, azt nem egészen tudom, hogy miről. Néha mindenki kóvályog éjjelente, akkor meg igazából bárki lehetnék, aki kínjában éppen nyomja a bolygó hollandit.  Esélyesem a lépteim azok, az a furcsa ritmusuk, amit sosem fogok tudni megváltoztatni. A jobb lábam mindig máshogy fog földet érni, gyorsabban, nehezebben, önkéntelenebbül. Sosem lesz olyan, mint előtte, vagy olyan, mint egy normálisé, de szépen lassan tanulok vele együtt élni. Olyan, amilyen, de funkcionálisan eléggé rendben van. Biztos kérhetnék Ishidától valami csitti-fitti, súlyarányos lábat, ami nem húzna mindig kicsit jobbra és tisztességesebben érne földet, de elvagyok ezzel. Sosem futottam ilyen gyorsan, és így meccs előtt meg kell hagyni, hogy soha sem voltam ilyen jó.
Sienna nem úgy hallatszik, mint aki sosem volt jobban, tekintve, hogy még mindig ott életelleneskedik, ahol úgy hírlik már másoknak is jól sikerült, de hát nem azt mondta, hogy nem öngyilkosságra készül? De! Akkor meg ki vagyok én, hogy felülbíráljam?

-Te is elég furcsa időpontban csinálod, de ha jól esik…-mondom, mert azt hiszem igyekszem tapintatos lenni és azt feltételezni, hogy tudja mit csinál és nem nekem kell berángatnom, mert az így nem nagyon támogatná a feminista nézeteimet, amiket a fekete körömlakkal, hosszú hajjal,meg a septum piercinggel szedtem magamra. Na jó, bizonyos pontig vagyok feminista, mert ha most Sienna elengedné magát és meg akarná nézni, hogy mi van ott lent, én elengedném az összes olyan gondolatomat, hogy a nőkre is pont úgy kell ráhagyni a faszságot, mint a férfiakra és utána ugranék.
Az mondjuk megnyugtató, hogy kicsit rám figyel, mert nagyon nem úgy néz ki a helyzet, mint, ami biztonságos. Nézi a seprűt és a lábat, mindig mindenki megnézi a lábat, de cseppet sem zavar. Kiterveltem, hogy célszerű nekem tudatni mindenkivel, mielőtt még maguktól jönnének rá a dologra. Mikor visszajöttem beálltam a Nagyterem közepibe és az összes jelenlévőnek adtam öt kerek percet, hogy nyugodtan és büntetlenül süssék el az összes retek lábas poénjukat, hogy utána többet ne kelljen hallgatnom. Kurva kreatívak voltak! Azonnal kedvet kaptam tőlük, hogy Lábatlanba költözzem, legyen is az bárhol.

-Ilyenkor jobb a levegő, meg kevesebb köcsög-bólintottam és igyekeztem azt gondolni, hogy ettől nem tűnök kibaszott kétségbeesettnek emiatt az egész miatt. Jön a nagy visszatérés és, amikor csak álmodom, az a sztori, hogy végtelen szar vagyok. De nem kicsit szar, hanem elképesztő, okadék módon, gusztustalanul ocsortány rossz. Olyan, hogy ezt ép ésszel fel sem lehetne fogni.
-De ha véletlen leugrasz és én is utánad, akkor nagyon kibaszunk ám a többi csapattaggal -mondom kínomban ezt, mert látom, hogy a leányzó a szokásosnál hatszor depresszívebbnek tűnik, de hiányzik belőlem a japán diplomatika, így nem tudom, hogy hozzam fel, hogy egyáltalán jól van-e vagy ez valami perverz cry for help.
És amúgy mosolyog,de ez nem nyugtat meg túlzottan. Őszintén, kicsit úgy érzem, hogy jobb lenne onnan lefeszíteni, ahol annyira kapaszkodik, de az egy barommá tenne. Mondjuk legalább józanon gondolkodó barommá. A kérdésén meg is lepődöm. Mi van? Alkoholista kérdezi az alkoholistától, hogy inni jött-e a kocsmába?

-Röhögj ki, de képzeld…fájt a lábam-vigyorodom el jelezve, hogy hülye kérdésre hülye válasz- amúgy sokáig akarsz még ott feszülni? Kezd közepesen kiborítani, de kicsit még kibírom, ha nagyon muszáj.
Jó napot kívánok! Chikara Tetsuya vagyok és nem elég, hogy nagy büdös lófaszt sem értek a nőkhöz, hozzátehetjük azt is, hogy az emberekhez sem értek!

[- Talán mégis leugrok. Tetszik a gondolat, hogy elkapsz.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

Nehéz ellenérvet felhozni a furcsa időpontra. Tényleg nagyon késő van, és már nagyon régóta aludnom kellene. Ahogy Tetsuyának is.

 Ahogy a kinti hűvös végigsöpör rajtam, magával hozva a Skót Felföld minden rideg zordságát, elgondolkodom rajta, hogy mennyit láthat most- talán átlát rajtam, talán pontosan tudja, hogy nem vagyok rendben, és hogy közel vagyok az összeomláshoz, és az ösztönös félelem, a közeledő vihar haragja a bőrömön tartják csak vissza a rémálmokat, a szorongást, a gondolatot, hogy a jövőm egy unalmas, középszerű életbe vezet, és mindenki csalódik majd bennem.

 Az elmúlt években jól elrejtettem a szorongásomat mindenki elől, kivéve Revant és Amycust. Azután látta Skylar, valószínűleg látta Annie is rajtam, és egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy Tetsuyának nem volt elég meglátnia az ablakpárkányon állva harminc méternyi zuhanás felett, hogy tudja, nem vagyok rendben.

 Nevetek egyet, amikor Tetsuya megemlíti az okait rá, hogy ilyenkor kint legyen, és mosolyogva hátranézek rá a vállam felett. A magány engem is sokszor szokott vonzani az éjszakában: az éjszaka csendes, a sötétség mintha beszélne, kérdezne, rákényszerítene, hogy ismerd meg magad. Nincs zaj, nincsenek ott más emberek, akik megvédenek magadtól, ha utálod magad, ha elégedetlen vagy. A sötétség, az éjszaka előhozza a legkíméletlenebb bírót mindenkiből, aki minden pajzsot kifogásként söpör arrébb, és nem kegyelmez. Mégis van benne valami vonzó; nincsenek hazugságok, nem tudok elbújni.

 - Talán mégis leugrok. Tetszik a gondolat, hogy elkapsz.- miközben átsuhan az elmémen, hogy talán túlzottan is olyan volt a megjegyzés, mintha flörtölnék, lenézek egyszer a mélybe, ahol csak árnyékok vannak, melyeket lassan megérint az eső, ami hideg tűk hadaként szúr a bőrömbe. Tényleg kellemes a gondolat, hogy valaki elkapna.

 Persze, nem akartam leugrani.

 A kelleténél talán életveszélyesebb, ahogy elengedem a falat, azután páros lábbal elrugaszkodom, hogy a levegőben már félig a fiú felé fordulva érjek földet félig guggolva. Semmi olyasmi, amit nem csinálok mindig a lépcsőkkel, és valami, ami egy napon talán visszaüt rám, de most már tudom: nem ma éjjel. Megtartom a mosolyomat, miközben hagyom magam eldőlni, ülőhelyzetbe, neki a falnak a párkány mellett, amelyen az előbb egyensúlyoztam.

 - Ha bármikor máskor lennénk, valószínűleg zavarba jönnék ettől. Nem tudom, mit illik ilyenkor mondani. Melyik lábad?- először a valódi, még meglévő lábára nézek, bár természetesen nem látok rajta semmit. Tudom, hogy a másik nagyobb eséllyel fáj, még ha nem is vagyok orvos, hallottam a fantomfájdalomról. Biztosan nagyon kellemetlen lehet- és még ha sokan érdekesnek is tartják, biztosan sokszor érzi, hogy nem szereti, hogy ezzel foglalkoznak.

 Ahogy egy villám fénye bevilágítja a helyiséget, a szemébe nézek. Továbbra is mosolygok, mintha semmi furcsa nem lenne a helyszínben és az időpontban. Beszívom mélyen a levegőt, ahogy a dörgésbe belezeng a fal, a rezgés pedig átfolyik a testemre. Érzem, hogy az izomláz egyre rosszabb lesz, egyre jobban vágyom egy zuhanyra, de tudom, hogy hiába feküdnék le. Ma éjjel csak akkor fog sikerülni, ha már túl fáradt vagyok hozzá, hogy nyitva tartsam a szemem.

 - Örülök, hogy visszajöttél kviddicsezni. És hogy jövőre és együtt játszhatunk.- mindig inspirált, hogy mennyire lenyűgöző, hogy azután is visszaült a seprűre, hogy elvesztette a lábát. Kevesen képesek erre, profik kevesebbért, kisebb sérülések miatt is visszavonulnak az aktív karriertől, amikor már elég pénzük van. Tetsuya visszajött az aktív játékosok közé.

The world is a vampire
Sent to drain

+? , káromkodás és társai

Most itt előzékenyen nyomom a boldog ülőbuddhát, de azért egy kicsit zavar, hogy még mindig ott kepeszt a semmi felett, de legalább elértem, hogy nevessen. I’ts something!
Könnyebb így éjszaka, az igaz, másokkal sem futok olyan sűrűn össze, akik zavarhatnának abban, amit csinálok, vagy csodálkozhatnának, hogy milyen kurva aktív vagyok itt a fél lábammal.  Meccs előtt vagyunk, itt éjjel-nappal Tetsuya van, mert csak abban vagyok biztos, hogy nyernünk kell, azon belül peddig abban, hogy nekem is nyernem kell. Igen, így külön, mert nekem ez most más, mint az évekkel ezelőtti meccsek. Eddig is jól kellett teljesítsek, de most egyszerűen zseniálisnak kell lennem. Ehhez pedig nem árt, ha a csk kisasszony nem veti le magát innen a  nagy büdös semmibe és nézi meg közelről, hogy milyen típusú a talaj. Ha valakit pont ez érdekelne, akkor asszem tőzeges, de ennél behatóbban én sem tudok nyilatkozni, mert rohadtul nem érdekel.

Most rajtam a sor, hogy sakál módjára röhögjek fel, mert ez egy vicc és ütött poén, de szépen. Mármint…biztosan vicc volt, hát mi más lehetett volna? Gondolom adrenalin kell neki, azért kapaszkodik még mindig odakint, én meg azért nem rángatom be erőszakkal, mert hadd legyen meg mindenkinek a maga baja. Utánam sem jön senki, hogy ugyan ne próbáljam már energiámmal a hányásig edzeni és fárasztani magam, pedig amúgy lehet, hogy jó volna.

]-Örülök, ha örömet okozhatok -vigyorodom el tudva, hogy ez csak indokolatlan évődés – pedig azt hittem, hogy ez egy ilyen vigyázz a végtagjaidra-vasárnap!

Dehogy hittem! Meccs lesz, ott bármi leszakadhat, csak itt tetemes esély is van rá, hogy azonnal helyre pakoljanak a gyengélkedőn, hogy ne csak úgy próbáljanak összetoldani, mint valami sokat hordott zoknit, vagy mint apám arcát. Sokkal jobban megnyugszom a kelleténél, mikor végre biztonságos távolságra helyezkedik a peremtől és mosolyog, ami rossz jel. Ha valaki ilyeneket csinál, méghozzá lelkesen bazsalyogva, akkor az illetővel van valami difi. Csak, hogy én híresen nem tudom, hogy mikor kell kibaszni a rongyos batyut az asztalra és, ha ez most nem az  a pillanat…na az szar. Akkor feleslegesen zaklatom a magam faszságával.

]-Ha nagyon görcsöd van a szimulált életveszélyre – a hangsúly természetesen a szimuláltan- ]akkor esetleg kölcsönadom a vadiúj seprűmet szabadesni.

Ezt tudom felajánlani jelenleg (powered by Ishida), meg talán a vállamat, ha bőgni kell, csak éppen Sienna nem kifejezetten ez a típus. Van az az erős nő, akitől érdemes úgy rendesen beszarni. Na én valahogy így látom őt, csak nincs okom a félelemre.
Azt külön kedvelem, ahogy más emberek rendesen jobban rástresszelnek a lábamra, mint én magam, így elmosolyodom, ahogy megkérdezi mi a helyzet a lábfájással.

]-Igen, ti épek, mindig sokkal jobban zavarban jöttök a témától, mint a nyomorék, de nem baj -legyintek, jelezvén, hogy tőlem aztán fejtegethetjük a lábamat is, a jelenlegi fájdalmat leszámítva nem ez a legérzékenyebb pontom. Amúgy sosem tudtam, hogy minek számítok, de épnek nyilván nem.
]-Az új fáj -ütögetem meg a pengeprotézist, ami ma is jószolgálatot tett és ez így lesz a meccsen is, hiába fogadnak arra egyesek, hogy majd egyszercsak úgy spontán elengedi magát és leesik-] néha túlerőltetem. Bár, ahogy nézem nem csak én vagyok mazochista.

Egyikünknek sem kellene itt lennünk, csak a magunkfajtának valami baja van, ami nem engedi nyugodtan pihenni, amíg le nem mozgattuk magunkat, amíg kishíján össze nem  csuklunk. Mert az…,az aztán teljesítmény!

]-Én vagyok hálás, hogy visszavettetek – biccentek, mert nem voltam biztos benne, hogy megteszik majd, hogy bíznak-e majd a tehetségemben eléggé, hogy visszategyenek a helyemre. Mindezt úgy, hogy ilyen állapotban vagyok, meg most már egy kicsit túlkoros is.

[- Szívesen kipróbálnám a seprűdet. Bár inkább a meccs után, most szeretném a lehető legjobban megszokni a sajátomat.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

  Egy kicsit tényleg szórakoztató lenne a reakciója arra, ha kiugranék- persze, nem terveztem igazán kiugrani, kiesni. Elég volt a lehetősége, hogy egy kicsit kiüssem magam a sötét gondolatokból, a rengeteg stresszből, amely lassan összegyűlt és felemészt. Most nem látom irreálisnak, hogy valaha szabad leszek, hogy egyszer megszabadulok ettől a nyomástól, a közelgő vihar, a hűvös szél, a zuhanás lehetősége emlékeztet valamire, amit a nyomás alatt elveszítettem. Varázslat? Boldogság? Lelkesedés?

 Régen minden nap egy kaland volt, a vizsgák és egyéb elvárások pedig soha nem okoztak többet pár perc elvárásnál. Régen tényleg elhittem, hogy mindent meg tudok csinálni, amikor azt hallottam, hogy apám büszke lenne rám.

 - Szívesen kipróbálnám a seprűdet. Bár inkább a meccs után, most szeretném a lehető legjobban megszokni a sajátomat.- örülök, hogy itt van. Hogy semmiségekről beszélünk, és kicsit kirántott ebből az egészből. Hajszolni az adrenalint biztos, hogy nem egészséges megküzdési technika, még ha most ki is űzte az összes szorongást, amit belül éreztem egészen eddig.

 Ahogy a lábára terelődik az a szó, azon kapom magam, hogy visszatéved a protézisre a tekintetem. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele- a szóbeszédek nagyrészt hülyeségnek hangzottak, és tekintettel arra, hogy milyen könnyű helyrehozni egy amputoportálás mellékhatásait, vagy rengeteg hasonló sérülést, arra gondolok, hogy talán átok történt. Belegondolva, nem is tudom, hogy valaha valaki megkérdezte-e, hogy mi volt a sérülés oka.

 Szívesen mondanám, hogy nem nyomorék, de hagyom túlsiklani az egészet- nem úgy tűnik, hogy nagyon rosszul érzi magát a szótól, és amúgy is megküzdési technika lehet ez az ő részéről. Az nem lep meg, hogy a műlába fáj- éppen eleget hallottam az ilyen típusú sérülésekről, vagy láttam hasonlót filmekben, hogy tudjam, hogy az egész nem ér véget annyival, hogy begyógyult a sérülés. A protézis ezen felül talán nem is olyan, mint a mugliké, nem tudom, hogy az övé levehető-e- mi rendelkezünk olyan lehetőségekkel, hogy pótoljuk az elvesztett láb funkcióit teljesen.

  - Talán kicsit túlzásba viszem. De ha jövőre én is hajtó leszek, legalább nehezebb lesz leborítani a seprűről.- tudom, hogy visszább kéne vennem az edzésből, amire jó jel, hogy amikor az öcsém látott a Téli Szünetben trikóban, rögtön elkezdett arról kérdezősködni, hogy milyen edzésrutint követünk abban a kitalált katonai iskolában, amellyel anyám hitegette a nevelőapámat és őt. Idő kérdése csak, hogy kiderüljön, elég ostobaságnak tűnik, hogy bentlakásos iskolában képeznek gyerekeket titkos ügynöknek, ahol nincs telefon és internet- néha azon gondolkodom, hogy a nevelőapám már tudja az igazat. Egyszer biztos megtudja, ha még nem- és ha nem anyámtól, összeomlik minden.

 Kicsit meglepetten nézek a fiúra, amikor megköszöni, hogy visszavettük- ezúttal végig a szemébe. Nem egészen értem, hogy miért, mert a képességei alapján könnyen lehet, hogy jobb játékos Edwardnál, valószínűleg ő lett volna a kapitány, ha nem marad ki egy évre. Most is jobb játékos- nehéz összehasonlítani a régi énjével, de nem vettem észre, hogy bármivel rosszabb lenne most.

   - Hát... nem volt nehéz döntés. Te vagy a legjobb hajtónk. Nagyon egyértelműen... meg amúgy is, már akkor is a csapatban voltál, amikor én bekerültem, természetes, hogy mindig van nálunk helyed.- kicsit zavart a mosolyom, nem számítottam rá, hogy ma éjjel bármennyire érzelmekről fogok beszélgetni, különösen, hogy a sajátjaimat olyan hévvel fojtom vízbe, hogy azt akármelyik szirén megirigyelné.

 Felhúzom a térdeimet, és átkarolom a lábaimat, és összefont ujjakkal, még mindig mosolyogva a szemébe nézek. Elkap a vágy, hogy megmondjam neki, hogy későre jár, de megtagadom magamtól ezt a menekülési útvonalat. Úgy érzem, hogy talán szüksége van rám, és ő nem nyomorék- sok szempontból ellentétben velem. Ő nem épített sem kockahasat, sem inszomniát, neki talán tényleg megvan a bátorsága hozzá, hogy szembenézzen a problémáival. Azzal, hogy biztosan kevesebbnek érzi magát.

  - Mióta visszajöttél, még jobban felnézek rád. Nem hiszem, hogy van bárki a helyedben, aki újra játszana.

The world is a vampire
Sent to drain

+? , káromkodás és társai

Azért örvendek, hogy nem ugrálunk semerre, vicces dolog a bungee jumping, legalábbis úgy hallottam, de nem árt, ha van hozzá kötél. Az egyetlen kötél, amiről most beszélhetünk, az Sienna kötélidegzete, mondjuk eddig kicsit megpattanni látszott, de készséggel szeretném neki elhinni, hogy minden a lehető legfaszább. Szeretném, de nehezemre esik.
-Izgulsz, kapitányom?-kérdezem tőle félig komolyan, félig viccesen. Fontos meccs ez mindünknek, nekünk kettőnknek különösen, meg persze Tuffinnak is, de neki egészen más miatt. Mármint, én őszintén remélem, hogy mindannyian túléljük, kiváltképp az elsőbálozónk, nem lenne szép dolog, ha már az első meccsén rommá törne ő is meg a lelkesedése is.
Ha meg már a törés jön, akkor most ő is azzal réveteg tekintettel bámulja a lábam, amivel mindenki szokta és esélyes, hogy fogalma sincs mit kellene mondani. Annyira ráfeszülnek erre az egészre, mintha tudna rontani vagy javítani a helyzetemen, ha kérdeznek vagy megítélnek valamit a dologgal kapcsolatban. Szóval többnyire ez van, néznek és ilyen jó tartalmasakat hallgatnak, aztán nem beszélünk róla. Azért hallok dolgokat, csicseregnek a kis madarak a balesetemről mindenfélét, de soha senki nem érdeklődik az igazságról, pedig aztán arról is hetekig lehetne csámcsogni, csak azért nem állok ki a lépcsőfordulóba és adom elő a dolgot, hogy végre kuss legyen, mert rossz fényt vetne apámra. És már annyi rossz fény lett rávetve, hogy attól tartok kicsírázik, ha sokat ül a napon.
-Kicsit túlzásba? -vigyorgok a dolgon- Azt hittem én vagyok a csapatelső túltolásban, de te még rajtam is simán túlteszel.

Próbálom olvasni a jeleket, hogy most meg kellene-e kérdeznem, hogy „és amúgy mitől vagy úgy magad alatt, hogy szinte látom a romokat?” vagy sem, de úgy vagyok vele, hogy éppen most derítettem jobb kedvre, majd lehúzom egy fél óra múlva vagy valami. Amúgy meg faszért mondaná el pont nekem? Van egy valag barátja meg egy kosár nálam jóval közelebbi ismerőse, ha valakinek el akarna pofázni valamit, gondolom őket választaná és nem a jóöreg „Fából készült lábú François”-nak kezdené el nyomni a dolgot. Bár azért lehet, hogy érdemes lenne megpróbálni, hisz végtére is a baj, olyan, mint a hányás, jobb, ha kijön. Na jó, inkább a taoizmust választom és nem szólok bele semmibe!

Amúgy is olyan kedves dolgokat mond nekem. Hogy a csapatban volt a helyem, ami valahol igaz, valahol meg teljesen megérteném, ha nem szeretett volna kockáztatni velem kapcsolatban.
-Az nem számít -vonom meg a vállam, ahogy visszanézek rá – valamennyire azért kockázat vagyok.

Magamban azért tudom, hogy annyira nem, mert az egész múltévet azzal töltöttem, hogy visszahozzam magam arra a szintre, amin korábban voltam, meg ha lehet meg is haladjam azt. De ezt csak én tudtam, a csapatnak fogalma sem volt róla.
Ez a felnézek rád story mondjuk kicsit sok, őszintén hízelgőnek találom, de mikor ezt mondja ugyanarra a fazonra néz fel, aki be volt fordulva a falhoz hónapokig és magában minden ellen bosszút forralt meg hisztériázott.

-Én meg pont azt nem tudom elképzelni, hogy valaki abbahagyná. Ha nem lennék ennyire rákattanva kviddicsre simán lehet, hogy az életben nem állok fel újra.

Ja, tulajdonképpen ennyi. Csak azért vagyok most itt, mert egy elmebeteg vagyok, aki szereti a saját határait feszegetni szabadidejében.

[- Jó lenne nyerni egyszer.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

   - Jó lenne nyerni egyszer.- a mosolyom valószínűleg nem elég hozzá, hogy elrejtse, hogy milyen ideges vagyok. Talán megnyugtató lehetne a tudat, hogy mindent, tényleg mindent megteszek kapitányként, de úgy érzem, hogy ez csak azt jelenti, hogy a legjobb, amit nyújtani tudok, közel sem elég.

 Kíváncsi vagyok, hogy Tavish például mennyire gyakran érzi ezt az idegességet a meccsek előtt. Annyira bízik a képességeiben, hogy természetesnek érzi a győzelmet? Vagy mindenki érzi ezt? Persze, most az fog eldőlni, hogy három vereséggel zárjuk-e a szezont.

   - Egy kicsit többet kellene lazítanunk. - mosolygok, amikor megemlíti, hogy talán túl kemény vagyok magamhoz, és valóban nem kellene ennyire későn is edzenem. Ahogy neki sem. Ebből a szempontból biztos, hogy a kevesebb sokszor több.

  - Nem gondolom, hogy kockázat lennél.- vagy nem jobban, mint bárki más. Tényleg úgy érzem, hogy a fiú inspiráló, nehéz elképzelni, hogy valaha össze tudnám szedni magam ennyire. Sokszor most is nehezemre esik.

 Én sem tudom, hogy mi lenne kviddics nélkül velem. Persze, nem állítom, hogy emiatt nem érzek nagyobb nyomást: még inkább sikerülnie kell, mert neki is nagyon fontos. Legalább ennyire fel kell állnunk. Igaz, őt talán nem zavarná annyira, ha nem sikerülne.

 - A legtöbben szerintem feladják. Már azt is nehéz elképzelnem, hogy mi történne, ha vesztenénk, lenne-e képem jövőre is kapitánykodni.- egy kicsit összerándulok a különösen hangos mennydörgéstől, amit szinte belülről is érzek. Ha elvesztenék egy darabot a testemből, szinte felfoghatatlannak tűnne a gondolat, hogy újra csináljam, újra kihívjam magam.

 Bár szeretném azt hinni, hogy végül én is így döntenék.

  - Mi történt egyébként? Sok változatot hallottam… persze nem kell erről beszélnünk, ha nem akarsz.- kicsit védekezőn, megadón emelem fel a tenyereimet. Biztos nem vágyik rá, hogy századszor is újraélje, bármi történt.

The world is a vampire
Sent to drain

+? , káromkodás és társai

Jöhetnék azzal, hogy ötletem nincs min pörög, de azt hiszem az idegességi szintünk -már, ha van a világon ilyen random baromság- találkozik a végtelenben. Mindkettőnknek lehetőség ez, hogy megmutassuk mit tudunk, ő többek között, mint kapitány, én meg azzal tartozom az egész kurva iskolának, hogy bebizonyítsam, hogy nem lettem megrágva és kiköpve annak ellenére, hogy bizonyos szögekből úgy nézek ki.
-Én azt mondom, hogy a zsebünkben van- pedig aztán fasz tudja, mert, ha én az új lábam súlya miatt magam alá fordulok egy jól begyokorolt mozdulattal, Tuffin meg kitépődik valamilyen irányba a léttérből,az nem lesz jó buli.  A többiek legalább konzisztensen szoknak teljesíteni, ahogy nézegettem őket. De bizakodó vagyok, oké? Nem mondhatom azt captain-nek, hogy ja, lehet leégünk, mint az erdő negyven fokban.

-Most gondolj bele, a Hugránál totál agyfasz van- kezdek a neki a végtelen megnyugtatásomnak, mert mással nagyon úgysem tudok jönni, csak azzal, hogy hol szar a szerencsétlenül járt ellenfél- Echohawkra úgy szakadt rá a kapitányi poszt, hogy majdnem agyonverte. Mi meg azért egyben vagyunk, mint a…-és biztos lett volna erre valami normális hasonlatom, de végül az hagyja el a számat, hogy – sushi.
Jó, asszem, ha véletlenül, tévedésből, meg mázliból válogatott leszek valaha, akkor nem én fogom tartani a médianyilatkozatokat, mert láthatóan kommunikációs zsákutcában vagyok.

Elégedetten bólintok arra, hogy nem gondol kockázatnak, de közben azért a lelkem mélyén tudom, hogy fogalma sem lehet, mert én sem tudom mi lesz. Tavaly óta nem voltam éles helyzetben, pedig rohadtul vágytam rá.
Közben hallgatom és valahol magamban szürreálisnak találom, hogy ennyire majrézik attól, hogy befürdünk. Egy meccs nem meccs, két meccs meg fél meccs, ha azt mondom, amit az alkoholról tudok, és ezek a meccsek azért nem életre- halálra mennek. Kurva sok a variancia, már akkor is, ha a tavalyi eredményeinkre meg az ideiekre gondolunk, de ha minden kapitány leköszönne a vesztes meccsek után, akkor nagyobb lenne a fluktuáció, mint az SVK professzori állásban, pedig azok aztán egy ideig tényleg hullottak, mint a legyek.
-Ne csináld már- nézek ki a viharos égre, de azzal ellentétben én nem mennydörgök, zen vagyok, mint egy darab kő, ha más ügyéről van szó – aztán mi van, ha vesztünk? Láttál már csapatot rohadt szarul játszani és nyerni? A fordítottja is létezik.

Lehet, hogy nem tartok olyan végtelenül rosszul pep talkot? Nem tudom, majd meglátjuk, hogy segít-e neki a meccsen, mert őszintén szólva nekem is rohadt fontos ez az egész, de nem fog jót tenni senkinek, ha rágörcsölünk.
Aztán a jön a nagy kérdés és Sienna reakciója miatt megint arra gondolok, hogy van én dolgozom fel furán a dolgokat, vagy mindenki más azt gondolja rólam, hogy már akkor shellshockom kellene legyen, ha csak a lábhelyemre nézek fürdés közben.

-Ha nem tudnék róla beszélni, most kinn ülnék a kertben és nézném, ahogy nő a fű-vonok vállat jelezve, hogy én aztán nem vagyok ki a storytól, maximum attól, hogy mennyi verzióban fut a tudtam nélkül.
-Dióhéjban annyi, hogy apám sárkányokkal foglalkozott egy ideig, nekem meg addig sírt a szám, hogy látni akarok egyet, míg el nem vitt magával. Onnantól egy kicsit ritka a memóriám, de a krónikák szerint rossz helyre álltam nézelődni, a sárkány meg éppen kidugta a fejét és…-harapásra hajazó mozdulatot mutatok a kezemmel- mázlimra csak a lábamat volt ideje bekapni. De ha érdekel valami részlet kérdezhetsz!

Lenézek a lábaimra és ebben a percben magabiztosan az a véleményem, hogy ez az egész csak jobbá tett.

[- Gondolom, nem érne véget a világ. De Lutece professzor rám bízta a csapatot azután, hogy kétszer sem kaptam el a Cikeszt. És ti mindannyian rengeteg munkát tettetek az évünkbe. Megérdemlitek, hogy legalább ne legyünk utolsók.]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

  Bólogatok- ami a Hugrabugnál történt, kevéssé jellemezhető más jelzővel, mint katasztrofális. Az, hogy Finnighan elfutott, miután hatalmas egóval kapitány lett, hogy ha jól tudom, még mindig nem találtak embert a helyére, azt mondanák, hogy jobbak vagyunk. Hogy tényleg garantált a győzelmünk- persze, soha nem akarnám így felfogni. Még jól emlékszem rá, hogyan győzték le a Hollóhátat, és tudom, ha szét is estek, nincs semmi, ami garantálni tudná a győzelmünket. Meg kell tennünk érte mindent, de a végén minden munkánk összeomolhat. Ettől a gondolattól kiráz a hideg- nem tudom elképzelni, hogy hogyan néznék tükörbe, Lutece professzor szemébe, a csapattársaimra.

 - Gondolom, nem érne véget a világ. De Lutece professzor rám bízta a csapatot azután, hogy kétszer sem kaptam el a Cikeszt. És ti mindannyian rengeteg munkát tettetek az évünkbe. Megérdemlitek, hogy legalább ne legyünk utolsók.- érzem, hogy kicsit szédülök a gondolattól, hogy ott állok az öltözőben, a vereségünk után. Mit gondolna mindenki rólam akkor? Mit gondolnék én?

 A fiú magabiztossága ugyanakkor rengeteget hozzáad ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Halvány mosoly ül az arcomra, ahogy látni vélem, hogy örül annak, amit mondtam neki, és hogy még valakinek, aki olyan jó, mint ő, is szüksége van támogatásra. Pedig egyértelmű számomra, hogy az egyik legjobb játékos az iskolában, csak Zafira és O’hara lehetnek az ő kalibere, és ki tudja, mi lesz az utóbbival?

  - De nem akarom, hogy ez rólam szóljon. Megteszek mindent, hogy kifizetődjön a munkátok.- egyelőre félreteszem az idegességemet. Tudom, hogy csak átmenetileg, hogy kicsi az esélye, hogy nem leszek itt holnap éjjel is, hogy nem fogok ostobaságokon idegeskedni. De talán ma éjjel befejezem.

 Lassan bólintok a fiú kijelentésére. Tudom, hogy valószínűleg nehezen beszél erről, de ő is az a típus lehet, aki erőszakkal, magának kegyelmet nem adva ugrik neki széttárt karokkal a félelmeinek. Nekem is sokkal rosszabb érzés, amikor elfogadok egy gyengeséget magamban, amikor teret engedek a fáradtságnak és az őszinteséget. Tudom, hogy néha nehéz, de ha nem ezt érezném, valószínűleg csak vettem volna egy újabb zuhanyt, és olvastam volna valami könnyedet az egyik regényből, ami a ládám mélyén lehet. Ehelyett itt ülök tréningruhában egy ablak mellett, amin beszitál az eső és az egyre közelgő vihar haragja.

  - Oh…- elsőre nem igazán tudok mást mondani a történetre, amely elképesztően váratlan, de nem látok arra nyomot, hogy Chikara hazudik. A pletykák sokkal kevésbé érződnek színesnek, mint a valóság, és ez az egész biztosan sokkal hoorrorisztikusabb élmény volt, mint amilyennek most megpróbálja beállítani.

 Nehezen jut eszembe helyes kérdés. Nagyon fájt? Milyen érzés? Bánod, hogy ez történt? Szégyelled? Egyik sem tűnik túl értelmesnek, mert kétlem, hogy szavakkal leírható ez annyira, hogy valaki egyáltalán a közelébe kerüljön. Tudom, hogy soha nem tudnám ezt igazán átérezni, emiatt pedig a sajnálatom is csak ostoba, felesleges sértés. Ilyenkor a sajnálat alig több annál, mintha kijelenteném, hogy én is akarom, hogy valaki megadja nekem ugyanazokat a krediteket, mint neki. Az együttérzés nagyon sok emberben üres, ahogy azt megtanultam apám hivatalos temetésén. Honnan tudják, hogy én hogy érzem magam?

   - Annyi hülye pletyka terjed. Valami olyasmit is hallottam, hogy valami szamurájkardpárbajban vesztetted el… hogyhogy nem javítod ki ezeket a pletykákat? Mert biztos mindenki veled akarna randizni, ha tudnák ezt.- az utolsó mondatnál elmosolyodom. Tényleg nincs szüksége az együttérzésemre, főleg, hogy valóban úgy van, ahogy mondtam. Ha tudnák az igazat, biztos nagyon népszerű lenne. Az ilyen sztorik mindenkit vonzóbbá tesznek. 

The world is a vampire
Sent to drain

+? , káromkodás és társai

Azt mondja, hogy nem érne véget a világ, de annyit ki bírok fejteni a mondat további részéből, hogy neki mindenképp megállna egy kicsit. Tudnám mi az isten faszát akar annyira kompenzálni! A lányon lassan több izom van,mint rajtam és esetében ezt még különösebben gáznak sem találom, csak az zavar, hogy totál az az érzésem, hogy ő azt az egészet nem élvezi. Mert amúgy nem erről kellene szóljon?
Azt vágom, hogy beleszopódik az ember, velem is ez történt és tavaly ilyenkor még én is azt gondoltam, hogy lehet most vég minden véget érni, meg minden, amiért dolgoztam, meg amiben hittem, az mehet bele a levesbe, amit kicsit sem lenne gusztusos megenni, de végül is csak ide jutottunk. Tegnap még azt mondtam volna, élő ember nem akar jobban bizonyítani a meccsen nálam, de most itt ülök szembe az illetővel és elszégyellem magam.

Ejj Tetsuya, érzéketlen fasz vagy, hát mindig csak arra gondolsz, hogy te, meg a te győzelmed, meg a te teljesítményed, aztán vagytok itt még egy páran!
Emellett meg tényleg minden maradék tiszteletem, amit még mellőzni tudok Lutece-é, de gondolom ő sem vaktában lövöldözött, mikor odaadta a pozícióját Siennának. Oké, nála az is benne van az egyenletben, hogy én is lehettem volna, de a szemtelen siketnéma is jól láthatja, ha felveszi a szemüvegét, hogy azért messze vannak olyan dolgok, amikben nem én vagyok a legtehetségesebb.
Uhh, ezt kimondani is olyan volt, mintha orrbabasztam volna magam egy gurkóval!
Az utóbbi egy évben kevés közöm volt a csapatjátékhoz és már előtte is arról voltam híres, hogyha úgy gondoltam az fog jót tenni a meccs állásának, akkor engem aztán nem érdekel senki és semmi, olyat önzőzök, hogy a fal adja a másikat. Amennyire jó kviddicsező vagyok, épp annyira lennék szar csapatkapitány, erről ennyit.
-Akkor bízzál Lutece ítélőképességébe és egy kicsit engedj le- azon dolgozom, hogy a hanglejtésem inkább arról árulkodjon, hogy ez afféle jóakaratú megjegyzés, nem pedig felesleges cseszegetés, mert tényleg nem erről van szó. Én is be vagyok indulva, mint a kákalag párzási időszakban, de azért vannak határok! Főleg akkor ha erre már én is rádöbbenek.
 
Aztán rátérünk a lábamra és közben az is eszembe jut, hogy remélem nem ázik a háta, meg amúgy illene beljebb invitálnom az esőről, de nem tudom, hogyan kellene, szóval míg kitalálom levetítem a teljes adást az elmúlt kb másfél év nyomoráról, amúgy dióhéjban. Ezen kicsit meglepődik, amiből arra következtetek, hogy tényleg nagyon kemény szöveg mehet arról, hogy mi is az igazság. Lehet én voltam az állat, hogy rájuk hagytam a dolgot, de csak nem állhattam ki a Nagyterem közepére, hogy „Hát üdv itt újra! Mondom a helyzetet…”.
Az mondjuk sokat segít, hogy legalább nem sajnálkozik, voltam én hónapokig „szegény Chikara”, meg „rosszul járt Tetsuya” és ezek már eposzi jelzőnek is elég szánalmasak, nem mintha amúgy lenne arról segédfogalmam, hogy mi a picsa az az eposzi jelző.

-Hogy mi a japán lófasz?!-kérdem és majdnem eldőlök ültömben a röhögésől, mert hát ez szép meg minden, de életemben, ha kétszer láttam szamuráj kardot és még ez a szám is bruttó. Minek néznek ezek engem, Ishida senseinek vagy a felhúzott orrú lányának? Állati! Ilyen fantáziával bármelyik lehetne újságíró!
-Hidegen, hagy ám, hogy mit gondolnak-hagyom abba nagy nehezen a röhögést, ami tényleg nagyon jól esett- Nem fogok utánuk rohangálni és újramesélni az x változatot, egyrészt lehet el se hinnék, másrészt marha sok felesleges pofázás lenne csak az egészből.

A randizás említésére felszalad a szemöldököm, mert erre tényleg soha az életbe nem gondoltam volna, és ez sem véletlen.
-Csak egy kérdés-billentem érdeklődve oldalra a fejem- te akarnál bárkit olyantól, aki csak egy ilyen szerencsétlen helyzet miatt van veled?

Hagyok neki egy kis időt, de el tudom képzelni, hogy mi lesz a válasza. Részemről meg, majd az enyém lehet a világ összes nője, ha már válogatott sportoló leszek és még akkor sem fog mind, minden áron kelleni.
-Hazudtam, még egy kérdés- és amúgy lehet, hogy nem is kellene, de megpróbálom - csak a meccs nyom ennyire vagy van más is?

[- Nagyon sok ostoba pletyka terjed az iskolában. Nem is volt olyan régen, hogy valaki azt terjesztette, hogy lefeküdtem Annievel a Klubhelyiség közepén…]

At a step from the depth

2005.05.08. (vasárnap, éjjel-hajnal)

TW: szexuális utalások, utalás kihasználásra

  Úgy érzem, hogy a fiú szavai tényleg bátorítanak, bárhogyan hangoznak. Ha Lutece professzor bízik bennem, kevés dolog van, amitől tartanom kell… és elsősorban magamban kell bíznom. Jó, hogy annyira sokan hisznek bennem, de végül ott dől el minden.

  Ahogy az újabb villámba beleremegnek a tornyok, mosolyogva bólintok egyet. Kár valóban aggódni, mert nem vagyok látó, nem biztos, hogy problémánk lesz a Hugrabug ellen. Ha igen, úgysem tehetek semmit. Amynek talán igaza van abban, hogy túl görcsös vagyok, nem lazítok eleget. Chikara is jól látja ezt most, és hálás vagyok a támogatásáért.

 Muszáj mosolyognom, ahogy nevet. Tényleg elképesztőek azok a pletykák, amiket a lábáról terjesztenek, a szamurájkardos változat különösen durva. Azután is megmarad a jókedvem, hogy abbahagyja a nevetést.

 - Nagyon sok ostoba pletyka terjed az iskolában. Nem is volt olyan régen, hogy valaki azt terjesztette, hogy lefeküdtem Annievel a Klubhelyiség közepén…- gondolom, sokan unatkoznak, és szereznek kiszínezni egyébként unalmas sztorikat. Mások csak simán rosszindulatúak. Gondolom, Chikara is hallotta ezt a pletykát.

 - Nem hiszem… biztosan nem akarnék párkapcsolatot így.- azt nem teszem hozzá, hogy más a helyzet valami rövidebbel, mert nem akarom, hogy felszínesnek gondoljon. Az biztos, hogy segítene néhány rövid kaland, és ha nem komoly elvárásokkal vágok bele, mint Barclaynál…

 Nem hiszem, hogy elég magabiztos és spontán vagyok ehhez.

  - Sok dolog van… a meccs csak a legsürgősebb.- nem akarom ráönteni az összes problémámat: az elvárásokat, melyeket apám miatt építettem; a családi konfliktusaimat; hogy néha most is eszembe jut, hogy kinek mit mondott vagy mutatott belőlem az a rohadék; hogy úgy érzem, minden erőfeszítés, amit teszek, hogy a felszínen maradjak, lassan semmivé lesz, és elsüllyedek. Nem akarom sajnáltatni magam.

 De nem akarok hazudni sem.

  - Nos, röviden annyi, hogy nem vagyok magabiztos… annyira semmiképpen nem, mint mutatom magam. Gyakorlatilag semmiben. Hosszabban… nem hiszem, hogy itt kellene töltenünk az éjszakát. Biztosan találnál jobb helyet és társaságot. Beesik az eső…- az utolsó mondatnál kedvem támad nevetni magamon, miközben arrébb csúszom, megérintem a felsőm vállát. Nem is vettem észre eddig.