Alkimista labor

Az első emelet félreeső szárnyában kapott helyet a Roxfort alkimista laborja, melyet kifejezetten gyakorlati munkára rendeztek be újonnan. A falakat bűbájjal felerősített, körkörösen rajzolt varázsszimbólumok és alkimista körök borítják, melyek az órák során kísérletekhez és rituálékhoz használhatók. A polcokon szimbolumszótárak, régi alkimista kézikönyvek és pergamenkötegek sorakoznak, a terem egyik sarkában pedig egy különálló raktár rejti az elemi anyagokat: fémek, ásványok, kristályok, valamint ritka esszenciák gondosan elzárva. A falak mentén padok és üvegfiolákkal, üstökkel, mérlegekkel és tiszta rézedényekkel felszerelt munkaasztalok állnak, középen pedig egy nagyobb kísérleti tér terül el, amelyet a diákok közösen használhatnak. A labor világos, tágas, és minden részlete azt sugallja, hogy a tudomány és a mágia itt valóban kéz a kézben jár.

[Alkímia óra - VI.-VII. évfolyam]

Alkímia óra - VI.-VII. évfolyam

2005. 09. 29. csütörtök délután
közvetlen a Griffendél-Mardekár mérkőzés előtt

Nem életem legkönnyebb kihívása átadni a tudásomat, azonban hasonlóan nagy felelősség, mint megtalálni a gyógyírt egy betegségre. Tisztában vagyok azzal, hogy egy rossz tanár képes elidegeníteni a teljes tudományágtól, és éveken, évtizedeken át cipeli miatta a tüskéket az ember. Mindenképpen hasznomra vált a tavalyi tanév, amíg visszaszoktam az európai környezethez, illetve az is, hogy tarthattam pár vendégelőadást a Mandragórán a tapasztalataimról és ismereteimről. Az azonban még mindig nem ugyanolyan, mint ennyire felelősnek lenni.
Nem a legegyszerűbb az idei végzősök helyzete, ha alkímiából kívánnak RAVASZ vizsgát tenni. Gyors iramban haladunk a tanrenddel, hogy mindenképpen megkapják a felkészítést. A bájitaltantól eltérően nem csak üstöt, kést és mérleget kell használni, az eszközök repertoárja jócskán kiegészült a különböző formájú és funkciójú lombikokkal, athanorral, pecsétekkel és más, speciális felszerelésekkel, így az első órák empirikus része is nagyrészt azzal telt, hogy a gyakorlati feladatok példáján keresztül a diákok megismerjék és magabiztosan használják ezeket, valamint megtanulják az alapfogalmakat. A mai óra témája nagy ugrás az előző órákhoz képest, ez a témakör ugyanis bármikor előkerülhet a RAVASZ vizsgán. A hatodéveseknek sem árt, ha minél hamarabb megismerkednek vele.
- Üdvözlök mindenkit! A mai napon összevont órát tartunk, azonban a gyakorlati részen mindenki önállóan fog dolgozni. A téma rendszeres visszatérő a RAVASZ-vizsgákon. – felegyenesedem a saját asztalom mellett, melynek eddig nekidőlve vártam, hogy a tanulók elfoglalják a munkaasztalukat, kezemben pedig egy ékszerrel játszok. A szemfülesek észrevehetik, hogy minden munkaasztal mellé kikészítettem egy pergament lefordítva. Az instrukciókat megtalálják majd rajta a tanóra gyakorlati részéhez.
- A mai órán az alkímiai ezüsttel fogunk foglalkozni. Mágikus tulajdonságai miatt egy időben népszerű fémötvözetnek számított, bár ma is előszeretettel használják például ékszerekhez. Ki tudja megmondani azt, hogy milyen égitest az ezüst szimbóluma? – befejezem a babrálást a kezemben tartott ékszerrel, ami nem más, mint egy vékony karkötő az ouroboros szimbólumával – a farkába harapó kígyó lassú, de határozott mozgással követi a saját farkát. Az ékszert odaadom a hozzám legközelebb ülő diáknak, hogy szemlélje meg és adja azt tovább.
- Az ötvözet tartalmaz higanyt is, ami a mozgékonyságát adja. Mágikus tulajdonságai nem merülnek ki ennyiben, ugyanis ez a fém reagál környezetére, és begyógyítja saját magát. Nyugodtan próbáljátok megrongálni az ékszert, persze ésszerű, tantermi keretek között. – sok munka volt az alkimista labor helyrehozatalával, nem örülnék neki, ha ismét a régi állapotok uralkodnának itt. Legjobb viszont, ha ezt saját szemükkel látják. Akár fizikai eszközt használnak a roncsolásra, akár a pálcájukat, a fém rövid idő elteltével visszaáll eredeti formájára. Persze megvannak a módszerek arra, hogyan lehet megtörni az anyagnak ezen tulajdonságait, az azonban már az egyes elemek szétválasztásáról szól, amivel novemberig nem foglalkozunk.
- Fegyvereket nem szoktak kizárólag ebből készíteni, de ma is használják pengék bevonataként olyan ellenfelek ellen, akik érzékenyek az ezüstre. – nem feltétlen a vérfarkasokra gondolok itt, úgy tudom, az különben is városi legenda, hogy nem bírják az ezüstöt. De nyílhegyekről tudok alkímiai ezüstből, amiket pár száz éve használtak ellenük, amiről minden tankönyv megemlékezik az erről szóló fejezeteknél.
- Kínában láttam egy ládát egyszer, aminek a lakatját készítették ebből. A mágikus védelem mellett a fizikai erőhatásnak is ellenállt, mert egyszerűen megjavította magát. – a koboldok is használnak hasonlót, de ők tiszta ezüstöt, és a saját mágiájukkal, amit leutánozni mindeddig egy varázsló sem volt képes. Jó okuk van arra, hogy tartogassák a titkaikat. Abban is biztos vagyok, hogy a trófeateremben tárolt serlegek némelyike is készülhetett ebből. Hiába koptatták az évszázadok a felületüket, azok ma is ugyanolyan tükörfényesen csillognak, mint a középkorban.
- Tudtok-e olyan híres tárgyat mondani, melyek alkímiához köthető módszerrel készültek? – nem feltétlen az ezüstre gondolok itt, hanem bármire, ami az eszükbe juthat. Különösen érdekel a vendégiskolák tanulóinak ismerete és tapasztalata. Az alkímiával készült tárgyak közös jellemzője mindig az, hogy túlmutatnak saját magukon. A tudomány, a szimbolika és a mágia közös találkozásának eredményei.

▪ A tanóra 3 körös
▪ Minden körre két hetes határidő várható
▪ A tantárgyat felvett, nem jegelt karakterek számára a megjelenés legalább 1 körben kötelező
▪ Amennyiben valaki tudja, hogy nem tud részt venni a tanórán, az igazolást bagolypostán (pm) küldheti
▪ A következő tanári reag várható OC ideje: 2025. 10. 10. péntek
▪ Bármilyen kérdés/kérés esetén keressetek bizalommal!
▪ Más diákok megszólítása esetén kérlek, emeljétek ki a neveket a megfelelő színkódokkal.

#BD2118 (Griffendél), #557105 (Mardekár), #1d4d9d (Hollóhát), #EFB521 (Hugrabug), #5e418b (Ilvermorny), #4F80C0 (Beauxbatons)

[Alkímia óra]

Alkímia óra

Hatod- és hetedév

2005. szeptember 29.

hangulat

A nap már erősen a vége felé közeledik, ahogy a Roxfort folyosóin az Alkimista labor felé veszem az irányt. A nappalok egyre rövidebbek, és a fénysugarak egyre hosszabb árnyékokat rajzolnak a földön. A teremhez könnyen és gyorsan eljutok, átlépve az ajtón pedig sikerül elnyomnom egy álmos ásítást is. Még nem sokan vannak itt, így köszönök a professzornak és keresek magamnak egy szimpatikus munkaasztalt a középső sorok egyikében és ledobom magam elé a táskámat, vigyázva, hogy a pergament le ne sodorjam, egyébként nem nyúlok hozzá.
A héten az egész iskola a szombaton lévő kviddicsmérkőzéstől zúgolódik. A Griffendél és a Mardekár ház nyitják az idei szezont, a csapatok serényen edzenek, a többi diák pedig eredetibbnél eredetibb verseket és szlogeneket találnak ki, amiket majd a lelátókon kiáltoznak. Az izgalom természetesen engem sem kerül el, sőt mi több, a mai estére azt terveztem, hogy én is készítek egy szurkolótáblát, amit aztán vörös és arany színekkel fogok kipingálni. Nem vagyok egy nagy művészalkat, de azt hiszem, hogy a betűk megrajzolása nem fog gondot okozni.
Gondolkodásom közepette a terem megtelik, mosolyogva köszönök az ismerősöknek és barátoknak, miközben az asztalon könyökölök és a tenyerembe támasztom a fejem. Elég sokan vagyunk, a diákok nagyon érdeklődőnek bizonyultak az Alkímia iránt és, ahogy látom a hatodévesek is jönnek ma. Nem tagadom, engem is inkább a kíváncsiság vonzott, és nem is csalódtam, tényleg elég érdekfeszítő a tárgy. Bár nem teljesen olyan, mint a bájitaltan, azért vannak hasonlóságok, ezért nem hiszem, hogy túl problémás lesz ezzel a plusz órával az évem.
Végül Romanov professzor az íróasztalánál állva megkezdi a mai órát, ahol - mint azt ő is elmondja - az alkímiai ezüsttel fogunk foglalkozni. Ennek hallatán értetlenül összehúzom a szemöldököm, mi a különbség a sima és az alkímiai ezüst között? A szimbólumot akkor se tudnám megmondani, ha az életem múlna rajta, de, ha már így megkérdezte a dolgot engem is érdekel a válasz. Kíváncsian nézek körbe a teremben, hátha valaki - esetleg egy asztronómiás? - felteszi a kezét, végül a tekintetem megtalálja Opheliat, akitől némán, az egyik szemöldökömet felhúzva kérdezem: Te tudod?
Aztán a tanár úr folytatja a mondókáját, közben egy karperecet indít útjára a teremben, ami egy idő után hozzám is elér, így közelebbről is megvizsgálhatom azt. A kezemben forgatva látom, hogy a karperec gyakorlatilag egy saját farkába harapó kígyó, ami mintha ismerős lenne valamelyik korábbi óráról, de fáradt agyamnak ezen a csütörtök délutánon már túl sok munka lenne előhívni az emléket. Ellenben, ha már engedélyt adott rá, puszta kíváncsiságból megpróbálok sérülést okozni az ékszeren - természetesen sikertelenül. Csodálkozva adom tovább a következő diáknak az ezüst tárgyat, aztán újra a profra pillantok, és most már a teljes figyelmemet neki szentelem, ugyanis ezzel a kis aprósággal sikerült igazán felcsigáznia az érdeklődésemet.
A következő kérdésre halványan felsejlik előttem, mintha a Roxfortban lett volna valamilyen tárgy, vagy tíz éve, ha nem több. De, hogy hívták azt a tárgyat? Kell pár pillanat, mire eszembe jut, amitől ugyan nem leszek magabiztosabb, de azért óvatosan felteszem a kezem és amennyiben felszólítanak válaszolok is.
- A bölcsek köve? - inkább kérdezem, mint állítom, a növények és bájitalok még mindig közelebb állnak hozzám, mint az alkímiai tárgyak.
Remélem, hogy a válaszom jó, de azt, hogy a kő, hogyan készült, mire jó, és kinek a nevéhez kötődik, arról már halvány lila fogalmam sincs és remélem, hogy Romanov professzor nem is kérdez rá. A tekintetem körbejár a többieken és figyelem, hogy ők tudnak-e valamilyen tárgyat mondani, esetleg a külföldi diákoknak jobban megy-e az órán való részvétel, mint nekünk roxfortosoknak.

Alkímia óra

2005. 09. 29.

Éppen annyira vagyok ideges, hogy kicsit kótyagosnak érezzem magam tőle, de azért ne érezzem magam kifejezetten rosszul.
Nem is tudom, hogy mi miatt akarok ennyire jó lenni Alkímiából, főleg úgy, hogy még nem is nagyon volt lehetőségem elmélyedni a témában. Mivel eddig egyáltalán nem volt ilyen óránk. Egyrészt ott van a tény, hogy még mindig nem tudom mit csináljak magammal jövőre és nem jönne rosszul valami támpont, hogy ne menjek el Amerikába marhapásztornak jobb híján.
Mellesleg meg itt van Hagen, mint tanár, ami nem egy mindennapi jelenség, miután anno egy illegális meló alkalmával pont ő foltozott össze, neki hála már nyoma sincs a sérülésnek a nyakamon, ami miatt könnyen lehet, hogy sokat kellett volna magyarázkodnom, ha csupán egy botcsinálta amatőr áll nekeki, mint egy használt zokninak. Ahelyett, hogy felelőtlen, ostoba kölyöknek gondolt volna, inkább lehetőséget adott, segíthettem neki az egyik projektjében és vele mehettem Indiába. Éppen ezek miatt furcsa egy kicsit itt, ebben a szerepben is találkozni vele, de őszintén szólva cseppet sem bánom.

Mosolyogva biccentek neki, ahogy belépek a terembe. Hangosan csak azért nem köszönök,mert még mindig viaskodik bennem az udvariasság a jó ismeretséggel, pedig már megbeszéltük, hogy lehet tegezni, de így az Alkímia tanteremben valahogy mégsem igazán jön a számra.
 Érdeklődve hallgatom a szavait és megnyugvással tölt el, hogy az első kérdésére tudom a választ, így fel is teszem a kezem.
-A hold -válaszolom röviden, eddig jó, eddig nem érzem magam borzalmasan tudatlannak.
Mikor az egyébként kifejezetten szépen kialakított  kígyós karkötő hozzám kerül, apró, de észrevehető fizikai sérülést igyekszem okozni benne a pálcám segítségével, majd megfigyelem, ahogyan eredeti állapotába alakul vissza úgy, hogy akár a körülöttem lévők is láthassák, aztán visszatérek a megfigyeléshez, ahogyan a fegyverekről beszél. Örömömre nyílhegyet említ, hiszen én is épp erre gondoltam.

Amikor a tárgyakról van szó csendben maradok, hagyom érvényesülni például Almát és arra is  kíváncsi vagyok, hogy  a roxfortos társaim, vagy a külföldiek, akiknek talán több köze van az alkímiához, mire gondolhatnak. Úgy egyébként meg csak a pentagram jut eszembe, ami nem is biztos, hogy ide illik. Jellemző rám, hogy ilyen helyzetben nem vállalom, hogy hülyeséget mondjak, főleg nem egy ilyen népes társaság előtt, végül is...lehet, hogy valamelyik ilvermornysnak van valami állatfarmja, ahol esetleg majd dolgozgathatok, ha tényleg semmiben nem bizonyulok különösebben tehetségesnek. Már a ténytől totálisan kétségbe tudnék esni, hogy egyáltalán ilyenekre gondolok. Azért még nem történt semmi, még nem mondtam csütörtököt, egyelőre csak csütörtök van.

[- A Homonculusok.]

Dark Alchemy

The 29th of September

tw: szégyenítés, Maisie being Maisie

Reményeim szerint sötét praktikáimhoz rengeteg előnyhöz juttat a mai tárgy, és talán megismerhetem azokat a külföldieket, akik később hasznosak lehetnek a terveimhez, amikor uralom ezt a világot. Vagy írok egy könyvet. Vagy megvalósítom a sötétség divatját. Még nem döntöttem el, bár a világuralom kevesebbszer jut eszembe. Fárasztó lehet folyamatosan aggódni.

 Mindenesetre, nagy reményeim vannak Romanov professzor felé- amíg meg nem látom, hogy Langley is a teremben van. Tekintettel arra, hogy ő még azt sem tudta, hogy mi az a Trimágus Tusa, valószínűsítem, hogy nem fog itt érdemi munka folyni- jó messzire is ülök a többi hugrabugostól, különösen a hetedévesektől, hogy nehogy azt higgye, hogy én is közéjük tartozom. Inkább néhány külföldi diák mellé ülök.

 Leülök, viszonylag közel a franciákhoz, és hosszú ideig bámulom a szőke lányt... a hajszíne valahogy a fényre emlékeztet, amelynek taszítania kéne, mint a Gaz Csillag erőszakoló sugarainak, de nézem az arcán, a nyakát. Megpróbálom visszarántani a tekintetemet a vörös férfira, de újra és újra visszanézek a lány irányába, ahogy Kínáról kezd beszélni. Nem is igazán foglal le a karkötő, amit tovább is adok, a lánynak (ki is hagyom a mellettem ülőt, akinek méltatlankodására csak ijesztő vámpírtekintetemmel fagyasztom belé a szavait).

 Azért válaszolok a második kérdésre.

 - A Homonculusok.- talán nem tetszik neki a válaszom, de nem számít különösebben. A sötét alkímia amúgy is olyasmi, ami jobban érdekel holmi ezüst kardoknál. Egyik sem lehet olyan erős, mint a Nap, vagy fekete véremmel öntözött kardok. Én magam nem akarnék Homonculust csinálni, éppen elég borzalmas az emberek tömege.

 Megpróbálom elszakítani a figyelmemet a lányról, és előveszem a kis fekete füzetemet, rajta a vörös körrel, hogy írjak bele. Esetleg rajzoljak egy Homonculust- azért újra és újra visszapillantok a francia lányra. El is gondolkodom rajta, hogy talán lerajzoljam... de nem, ostobaság lenne. Ő láthatóan a fény leánya, én pedig a sötétség hercegnője vagyok.

 Sötétség. Örökre.

 Azért elfog a rossz érzés, amikor rájövök, hogy nem figyeltem.

  - Mit mondott arról az ezüstről? Miért érdekes?- kérdezem a mellettem ülő külföldi diáktól, akire talán nem teszek jó benyomást, ahogyan bizonyára fekete körmeim, és fekete szemfestékem sem, sötétvörös rúzsommal. Talán vonzónak lát- a sötétség sokakat vonz. És nemsokára tizenhét leszek.

2005. szeptember 29. csütörtök délután

Alkímia óra

Mivel Miguel most a Wampusos fiúkhoz csatlakozik, én egy köszönés után a többieknek, elfoglalom a helyem Lolita és Ines mellett. Borzasztó fáradtnak érzem magam ma is egész nap, mostanra pedig már különösen, bár tettem és teszek is róla, hogy ez ne látszódjon, legalábbis semmiképpen sem túlságosan - nagyon szeretném a délutáni időpontra, az időjárásra, vagy a sok tanulnivalóra fogni, de sajnos tudom, hogy egyik sem igazán hibáztatható érte. Mégis, nem hagyhatom, hogy bármi is a tanulmányi eredményeim útjába álljon, szóval előkészítem a tintákat és a pennákat a jegyezeteléshez, amíg nem kezdődik az óra. Rokuronak azért így is örülök, amikor meglátom, még ha a mosolyom visszafogottabb és fáradtabb is, mint szokott lenni, és ez utóbbi az oka, amiért végül nem állok fel, és ülök át mellé. Meg az, hogy Romanov professzor nem sokkal ezt követően megkezdi az órát. De legkésőbb óra után majd úgyis mindenképp beszélek még vele, ha addig esetleg nem is.
A figyelmemet nem kerüli el a pergamen, amit Romanov professzor az asztalra rakott, és remélem, bármi is van rajta, képes leszek teljesíteni az esetleges feladatot még… így is. Úgy tűnik, belekezdünk a RAVASZ anyagba, amitől azért akaratlanul is összeszorul a gyomrom, bár nem a vizsga maga aggasztott elsősorban, hanem minden, ami utána jön majd, de az viszont annál inkább. Elkezdem inkább a jegyzetelést (mielőtt a gondolataim túlságosan elterelődnének más irányba) megjelölve természetesen, hogy ez egy visszatérő téma a vizsgán, és bár tudom a választ az első kérdésre, de szokásomhoz híven akkor sem mondanám ki hangosan, ha a Hugrabugos fiú nem előzne meg a megoldással. A professzor történetét hallgatom Kínáról, amíg az ékszer el nem ér hozzánk, amikor is óvatosan én is megpróbálok kárt tenni benne a pálcámmal - majd nézem, ahogy visszaalakul eredeti állapotába, mielőtt továbbadnám azt egy mosoly kíséretében Inesnek. A második kérdésen azért elgondolkodom egy pillanatra, és bár az anyagokon kívül most csak egy tárgy, az alkímiai tükör jut eszembe, pedig igazán tudhatnék többet is, azért leírom, és nem sokkal később kiegészítem az egyik lány válaszával, aki nem messze ül tőlünk - még ha a tárgy ezen iránya nem is vonz, sőt, de ettől még ez is ide tartozik. Figyelmesen hallgatom tovább a többieket.

Alkímia óra és a csütörtököt mondás

TW: káromkodás

Egy bajom van ezzel az órával és meglepő módon nem az, hogy felvettem. Mégcsak nem is reggel van! Romanov is olyan új, hogy szinte harmatos és még kifejezetten szemétnek sem tűnik, pedig egy fiatalabbról azt hinné az ember, hogy van rá egy kis esély, hogy rajtunk veri le minden korábbi nyomorát. Hallottam is róla valamit a roxfortos nyomorral kapcsolatban, de csak úgy félfüllel. Meccs előtt még hallgatózni se szoktam akkora elánnal, mint máskor, mert fókuszban vagyok. Amúgy meg nem csak velem történt ez, a Roxfort fele minimum ugyanebben a meccstranszban létezik már napok óta.

Szomorú dolog, de ilyenkor rajtan van a szemellemző és nagyon nehezen tudok másra figyelni. Most is csak azért érek ide időben, mert úgy be vagyok gerjedve, mint a bólintér a favágótól, nem lesz így könnyű dolgom, ha legalább egy kicsit értelmesebbnek akarok tűnni, mint amilyennek tűnik.
Nincs más esélyem, mint abban reménykedni, hogy legalább a mi bandánk már seprűn van fejben.
Igyekszem nem látványosan elhajózni más vizekre a kis agyam tengerén, hanem figyelni és legalább minden második szót érteni. Alkímiai ezüst, ez mondjuk pont megvan, arról volt lehetőségem hallani, bár amikor ezt a részét próbálták beadadolni nekem, én éppen hisztériásan bámultam otthon a falat. Utólag jobban jártam volna, ha jobban figyelek, mint mondjuk a Hugrabug legénysége és leánysága, akiknek legalább eszébe jut valami, ami több annál, hogy hány gólt fogok vajon lőni a meccsen és hogy idén is lesz-e rá valami fogadás.

A karkötő esetében a nyers erőre szavazok, csak nem vagyok olyan pofátlan, hogy rápróbáljam a lábam, pedig az volna az igazán érdekes. Szóval meghajlítani igyekszem, ami sikerül is, fel is mutatom egy nagy vigyor kíséretében Gemmának, csak hogy néhány másodperccel később visszaálljon eredetibe.
Eddig amúgy nem is olyan rossz ez az egész, még alig tart és Romanov prof máris arra kér minket, hogy próbáljunk tönkrevágni valamit. Abban egész életemben jó voltam, csak mindig valami olyat csesztem szét, amit nem kellett volna. Az esélyeimet, a lábamat, a kapcsolataimat…ilyenek.

Nagyon megörülök, hogy a kérdésre eszembe jut bármi, így kivárom a többieket, majd bedobom a magamét.
-A protézisem például alkímiai úton létrehozott ötvözetből van -jelentem be meg is kopogtatva az említett részletem, aztán rájövök, hogy ez pont annyira híres, mint anyám mochija, hogy úgy az utcában esetleg, de amúgy kurvára nem érdekli a lőtéri vérfarkast se, és ez halál jogos is.
-Mondjuk az nem híres. Még. -egészítem ki magam, mielőtt leégek, mint esernyőtlen japán a forró déltengeri szenvedélyek közepette. Vagy már leégtem?
Baszdmeg, Chikara, faszért nem tudsz értelmes lenni egy négy-öt percig.

Titkos vegyészet óra

Figyelmeztetés: káromkodás

Meglepően sokat lamentáltam azon, hogy most végül felvegyem-e ezt a kiváló órát vagy sem. Miért? Akar a franc még egy tanórát, de komolyan! Nincs elég így is? Másodszor: fingom sincs, ki ez a jóképű tag, de ő már a második, aki így feltűnik idén a tanári gárdában. Mi a franc van idén a tanerőkkel, de komolyan?! Borzasztó... Lényeg: sokat nem tudok róla, így nehéz belőni, megéri-e a tárgy vagy sem. Aztán ott van az, hogy a bájitaltan mellé ez nagyon kiváló. Még érdekel is valamennyire, ami tőlem igencsak meglepő. Aztán Annie elég lelkes volt, hogy meggyőzzön egy gyengébb pillanatomban és hiába nem akartam még egy tantárgyat, végül mégis beadtam a jelentkezést. Cserébe kénytelen velem eltölteni eme fantasztikus tanórákat.

Annieval szokásosan levágjuk magunkat Opheliaék elé, miután integettem sok-sok mindenkinek. Ma nagyon jókedvűek vagyunk. Vagy izgatottak. Vagy mindegyik. Egyrészt ma összevont óra lesz (ennek én kevésbé örülök) és mindjárt kviddics! Első debütálásom visszatérő játékosként, fogóként. Tyű, izgulok rendesen, de igyekszem ezt visszafogni azért. Nagy az elvárás. Nem csak a csapat felől, vagy a házam felől, magam felől is. Igazából az előbbi kettőt nagyjából leszarom, nem tartozom én senkinek semmivel. Csak magam felé... Mondjuk, az elég erős elvárás, az igaz.
Szinte egész órán jár a lábam és sajnos, sokszor elkalandozom, ami érthető is lehetne. Ezüst a téma. Oké, akár még eszembe is juthatna valami ezzel kapcsolatban. Azért mindenképpen jár a plusz pont a tancsibácsinak, hogy bemutató darabot is hozott. Vigyorogva és csillogó szemmel nézem, ahogy Tetsu felém mutatja a próbálkozását és megbököm Anniet is, hogy nézze. Nagyon jól szórakozom ezen a részen, Annieval is próbáljuk a dolgot, közben néha nevetgélünk, sutyorgunk, de nem akarjuk túlzásba vinni, szóval hamar elkussolunk. Azért mi is megmutatjuk Tetsunak, mit tudtunk kihozni a dologból, nyilván nekünk sem ment.

Mondjuk, a jelképet biztos nem tudom megmondani, de Annie megbökdös, de rohadtul nem értem, mit ért az alatt, hogy old. Mi old mit? Mire leírná, addigra Holden papa már meg is válaszolta a kérdést.

- Bocsi... - suttogom oda Annienak, mivel lemaradt a válaszról, pedig jót akart mondani. A kérdésén elgondolkodom, kicsit elbambulok megint, szóval csak Tetsu válaszára és Annie megbökésére térek magamhoz. Egyébként egészen lenyűgöző az, amit a srác mond. Én is felteszem a kezemet, milyen jól nevelt vagyok! Amíg felszólít a prof, addig Anniehoz fordulok, hogy mi a halált akar mondani, de megint nem értem és pont felszólítanak.

- Áhh, elnézést, csak... Szegény kicsit nyomorék egy pár hétig és nem tud beszélni! - mutatok Anniera, aki nagy erőkkel próbálja elmondani, amit megint nem értek, szóval gyorsan elé tolok egy lapot, hogy írja le. - Én egyébként az alkoholkészítésre gondoltam, ha jól tudom, ott is volt jelentősége! - válaszolom, hű vagyok azért a Jenkins névhez, nyilván az alkoholt mondom, remélem, ez még nem hangzott el. A mondandóm felénél már nem is a tanárra nézek, hanem Annie lapjára. Eltorzul a fejem, ahogy próbálom az egy vonalából kiolvasni, mi a gyászkeresztet akar. - Mi a szent szar ez, hm? Részegen is szebben írok... - súgom oda neki kis híján megfulladva a visszatartott nevetéstől. Végül megfejtem. - Jaaa, Anne-Rose a lőporra gondolt... Elnézést a szenvedésért... - mondom vidáman, de azért komolyan gondoltam a bocsánatkérést, ahogy hátradőlök, hogy átadjam a szót.

ælkəmi IPA pronunciation guide
szeptember 29.

+16, durva nyelvezet

A nővére kedves érdeklődésére fogalmazott kedves levél a táskája mélyén pihen, valahol a megbánás és a fel-feltörő zavarodottság mellett, amire most könnyű szívvel pakolja rá mindazt, ami az itteni életéhez tartozik. Az apjától kapott moherpulóver még emlékszik arra, hogy a párizsi telek jóval enyhébbek, és arra is, hogy barnát a kékkel viselni csak éppen nemrég jött ismét divatba. Vagy ha nem, hát ő majd gondoskodik róla, mert ezek a darabok nem pihenhetnek hosszú ideig a szekrényben, az egyenruha alatt is létezik önkifejezés. Másoknak valószínűleg meg sem említené, Dolores mellett mégis úgy érzi, hogy jóformán következmények nélkül lehet őszinte, hiszen annak a lánynak a véleményére senki sem ad - personne préémminent -, akkor sem, ha már asszony lett, és ez tulajdonképpen így helyes. Mindenki szerint. Különösképpen azért, mert így nem kell bűntudatot éreznie amiatt, hogy itt, a huzatos, messzi-messzi Északon, ahol a fantáziátlan gasztronómia ormótlan, szőrös óriásokkal jár kéz a kézben, itt legszívesebben Dolores társaságában tölti az idejét. Mert van benne valami, amin ez a kurva hideg sem fog. Nem igazán.

Így aztán nem kéreti magát, hogy a nővére levelét jóformán szóról szóra idézze, míg az alkímiaterem felé tartanak, a lépteik közti szinkront már szinte túlságosan tökéletesnek mondaná, ha nem állna meg időről időre, hogy a gyűröttre olvasott pergament kisimítva mártírokhoz és szüzekhez illő arckifejezéssel olyanokat mondjon, minthogy örömmel halljuk, hogy sok időt töltesz mostanság Madame Devereaux társaságában, hiszen jól emlékszem, hogy az esküvői fogadása maga volt a tökéletes szimmetria és szépség, nem is beszélve a lila liziantuszokról és a rusztikus nyúlpástétomról, aminek a receptjét azóta sem kaptuk meg, hiába, biztosan családi örökség. Blablabla. Az alkímia nem is jöhetne jobbkor,  Daphné-ról nem is beszélve, aki ugyan utánuk érkezik, de olyan könnyedén ül le melléjük, mintha nem teltek volna el hónapok azóta, hogy a Beaux-ban utoljára megtette ezt.

Körbehordozza a tekintetét a többieken, mikor Romanov professzor beszélni kezd. Az első gondolata az, hogy Mr. Carrow nyilvánvalóan nincs oda az alkímiáért, a második pedig, hogy talán lehetett egy hallgatólagos megállapodás, mikor új tanerőket kerestek a Roxfortba, mert minden férfitanár egy bizonyos típus ezernyi árnyalatának látszik. Előredől, az állát a tenyerébe támasztja. Nagyjából biztos abban, hogy lesznek itt olyanok, akiket ez a tárgy jelenleg jobban érdekel, az ő gondolatai még akkor is a levél körül járnak, amikor Daphné felé nyújtja a karkötőt. Átveszi ugyan, de annyira emlékezteti egy másikra, hogy szinte azonnal tovább is adja Doloresnek. Bármennyire is izgalmas lehetne a kínai kalandok taglalása, talán akkor jobban megragadná a figyelmét, ha jambikus pentameterekben hangzana el. Vagy C-mollban. Vagy talán akkor sem.

[✦ Когда будет серебро? ✦]

✦ Когда будет серебро? ✦

Mindig buli más oroszokkal találkozni, főleg annyira oroszokkal, akiket így full konkrétan Romanovnak hívnak. Ezt majd elmesélem Grishának, de most már szigorúan levélbe, engem az sem érdekel, ha az a szerencsené'küli uhu a levegőben dögölik éhen. A múltkori térerőkereső expedícióra ráhagyhatjuk, hogy volt siker, de azt is, hogy azóta erősen rázogat a hideg, ha rágondolok, szóval igyekszem nem rágondolni, de annyira igyekszem, hogy napjába háromszor csak az eszembe jön. Erre szokták azt hiszem azt mondani, hogy paradoxon, de nekem bőven elég a para rész is belőle.

-добрый день, профессор! -lépek be a terembe így egyedül, leválasztva a kis csapatomtól.
Szeretném azt hinni, hogy a gang nélkül is egész magabizonyos szokok lenni, de azé' ez egy ilyen messzi országban nem olyan egyszerű.
Amúgy meg itt ácsingózik valaki, aki elég fajsúlyosan orosz, de mégis kénytelen vagyok arra jönni, hogy elég furcsa volna beleádázódni egy olyan dumába, hogy ugyan már nem volt-e atyafiságba egy (lehet, hogy magnix, de aztán ki tudja) Chernovval egyszer régen. Pedig lehet, hogy most kéne, míg a bitonyás népségek nem érkeznek meg mind.
Leülök, aztán egyelőre megpróbálom utánozni a faasztal hangját és kizárni a mindenféle dolgot, ami a többiekből ömlik kifele.
Barbon egyszer azt mondta kéne valamit kezdeni ezzel a megérzéssel és most, hogy ennyi embör van körülöttem, kezdek neki hinni, mert ez az izé néha mocsok fárasztó. Csak úgy bözsgednek a teremben a mindenféle érzések, van itten bizonytalanság, izgalom, megfelelési kényszer. Gondolom a java azért árad kifele ezekből, mert holnap meccs lesz és be vannak búgatva, mint a szomszéd Bill Parker disznajai.
Sóhajtok is egy alig hallhatót, nem mondom, hogy nem lenne kedvem játszani, de sajna nem lehet. Igazán tervezhetnének nekünk is valamit, hogy ne legyünk ennyire fődhöz ragadva!

Szerencsére az Alkímia elég érdekes, hogy valameddig lefoglaljon. Nézem a kis műszereket és már alig várom, hogy bíbelhessek velük, meg az sem baj, hogy már most kicsit komolyabbnak hangzik, mint az SVK, amit azóta se nagyon értek, hogy meg lett magyarázva.
Azért az aranycsinálás kicsit értelmesebben hangzik, mint a szintfelmérő, bár esélytelen, hogy itt nekiálljunk aranybafoglalni egymást, vagy akár bármi egyebet.
Ezen egy ideig elálmodozom, az első kérdésről le is maradok, a következő, amit hallok az a valamiért kicsit csomasztó lányzó, akinek a képe még az enyémnél is setétebbre van mázolva, lehet meg is illne dícsérnem-  A homonculustól meg épp ugyanúgy kicsit megráz a hideg, mint az újonnan talált mimicemtől. Legalább homonculus nem boszorkál ezen a dágványos vidéken, már az is valami. Utána okosak mondanak okosabbakat is, meg ott van ez a griffendéles làbasjószág is, nem is beszélve arról, amelyik hülyeséget beszél de erőst úgy látom, hogy segítséggel, meg arról, amelyik hangatlan. Mi népek ezek, malasztos Maris!
-Az Elixir Vitae? Az úgy nagyjábu..ból a Bölcsek köve folyékony változatban.
Esetleg használtak ilyen anyagot-biccentek a fejemmel a karék fele, amit nem rég tapogattam végig- Chernobylban? Muszáj bírnia a sugárzást is, nem?
Hát lehet, hogy böszme vótam és Chernobylba' még egy szerencsétlen vajákos se volt, akkor meg ez felesleges darvagás volt. Legalább lenyeltem a tájszólásom idejében.

[- A Rasaśāstra hagyományban a Rasaratna Samuccaya előállítása volt az egyik fő cél, ami a higany egy megtisztított formája. Halhatatlanságot ad, és gyógyító erejű… bár talán csak legenda, a higanyt nem szerencsés fogyasztani.]

Alkímia

Szeptember 29.

A biztonság kedvéért készültem egy sakk könyvvel, ha az óra feleslegesen unalmas lenne, bár ez őszintén meglepne. Az alkímia állítólag a mágia magasfoka, bár anyám szerint például nem hasznosabb a jóslástannál, amiről szintén negatív véleménnyel van.

 Veszek egy mély levegőt azért előre, amikor látom, hogy Jackdaw is itt van. Reméltem, hogy ezen az órán mellőzhető lesz a borzalmasan teátrális ostobaság. Különösen a francia lányok, főleg a két szőke közelébe igyekszem orientálódni, és annyira nemtörődöm arcot vágok, amennyire csak lehet. A lányok szeretik az ilyesmit.

 A professzor első szavai helyett a külseje köt le rövid időre- viszonylag fiatalnak tűnik. Soha nem gondoltam bele, de akár taníthatok is itt tíz év múlva valamit, például varázslósakkot, ha rá tudom venni McGalagonyt, hogy csináljon belőle tárgyat. Indiában választható tantárgy, lehetne nálunk is.

 Valamennyit előre olvastam, úgyhogy jelentkezek én is a kérdésre (bár biztosan rontok vele a laza és menő diák képén, a stréberek ritkán menők).

 - A Rasaśāstra hagyományban a Rasaratna Samuccaya előállítása volt az egyik fő cél, ami a higany egy megtisztított formája. Halhatatlanságot ad, és gyógyító erejű… bár talán csak legenda, a higanyt nem szerencsés fogyasztani.- persze mágikus módszerekkel talán más. Olvastam, hogy valami négyezer éve egy indiai alkimista megcsinálta, de túl kevés volt a könyvben róla- amiről nincsenek részletes források, általában nem igaz. Erről még ennyi év után is kellene legyen- igaz, nem nehéz látni, hogy szembe megy a Brahmával a fizikai halál elodázása, és biztosan nem szerették emiatt ezt az eredményt.

 Vetek egy pillantást a két végzős  lányra, akik egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy valakitől várnám, aki legalább részben alkimista szeretne lenni. Legalább csinosak… bár közel sem annyira, mint a két Beaus lány előttem.  Az egyik mintha mágnesként vonzaná a tekintetemet, mint bástyát a nyílt vonal.

 A Chernobylt emlegető lányon egy kicsit meglepődöm, arra számítottam a legkevésbé, hogy szóba kerül bármi mugli. Tényleg lehettek ott varázslók? Elég nagy katasztrófa volt, rá is szántam pár éve néhány estét egy könyvre róla, de nem emlékszem ilyesmire. Persze nem lenne nyilvános.

révolution
—◦◦◦—



the french

Mindig szerette az alkímiát — és a Roxfort gondolatát, a magányos kastélyt magas tornyaival Skylar lapjain, eleinte levelein. A skót tájban ringó örömök akkor vesztek el, amikor megérkeztek — erről árulkodott a fiú szempárjában a félelmet kergető undor, legalábbis Lolita ezt mondta volna, ha megkérdezi valaki abban a pillanatban ott, a pázsiton állva. Úgy gondolt az iskolára, mintha ismerte volna — megismerni azt minden nappal azzal járt, mintha régi, gyermekkorából őrzött, még csak tárgy pálcáját minden alkalommal a földhöz vágta volna.
— Kíváncsi vagyok, milyen órát tarthatnak nekünk úgy, hogy nekik már évek óta nincs alkímiájuk. — amíg ezzel foglalkoznak, addig sem a valósággal.

Felteszi a kezét az első kérdésnél — Romanovot híre megelőzi, ha látni soha nem is látta még. Ez az egyetlen biztosan jó előjel vele kapcsolatban — Lolita nehezen barátkozott azokkal az oktatókkal, akiknek hátszele bizonyára erősebben fújt hozzá, hogy a körülöttük állók kérdéseket tehessenek fel a kor és alkalmasság tengelyén.
Daphnéra pillantott — és hogy mégis mellettük foglalt helyet, miközben bőven voltak mások is a helyiségben, akik felkeltették az érdeklődését. Talán őt is elijeszti nyerssége — ezért, és talán csak ezért csillapítani igyekezett feltámadó ellenérzését, amelyet valaki másnak az asztalára kellene öntenie a közös helyett.

— A hold sarlója a jelkép. — egészíti ki a sárga nyakkendős fiú válaszát. Nincs kinek bizonyítani — az összevont órán alsóbbévesek is részt vehettek, míg a hetedévesek közül többen sosem hallgatták még ezt a kurzust. A fény különös szögben tört meg a vonásain — hirtelen vágyott rá, hogy helyesen feleljen, mint fuldoklónak utolsó lélegzet, olyan volt a tanulás ígérete.
Inés bizonyára elmarasztalja majd — ahogy azért szokta, hogy még most sem fonta úgy a haját, ahogy javasolta, és ahogy valóban csinosabb volna. Épp csak.. nem akart az lenni — csúnya akart lenni, idegesítő és talán egy ösztöndíj tulajdonosa egyetemi évei megkezdéséhez. A vélák leszármazottaival kegyetlen a természet — minél inkább ellene tartott, annál jobban égett bőrén a mágia.

— Az alkímia számtalan tudományterület fejlődéséhez hozzájárult, ezek közül főleg a molduk életét megkönnyítők kiemelhetőek. A lőpor, porcelán, kémiai elemek egy része, a Bain-marie, vagy az olyan eljárások, mint a desztillálás, a mérőeszközök egy része, mint a barométer. — ezt mindig érdekesnek találta, szívesen osztotta meg példaként is. Ezúttal szívesen ment csoporttársai türelmének rovására — az érzés olykor kölcsönös volt. Most is alig hitte el, hogy a múltkor is közönséges mardekáros így viselkedhet egy komoly kurzuson — de úgy tűnik, ez a mindennapok részét képezte a Roxfortban.

Elégedetten dőlt hátra a padban — egyelőre nem nagyon mert Daphnéra vagy Inésre nézni. Ha ők hozzá is szoktak mostanra — másoknak idegen volt, ők is számára. A hollóhátas fiú tekintete bizonytalan maradt — a háza elveivel érzett leginkább sorsközösséget mostanában, mintha a tanulmányaik elrejthették volna a biztosan érkező jövő elől.
A karkötőt könnyedén, gyorsan adja tovább — csak az járt az eszében pillanatokra, vajon mi történne vele a táltostűz hevében?
Mindennek megvan a maga ellenszere — a romlás mindent el tudott érni, ha igazán akarta.

ouroboros
· · ─────── ·· ─────── · ·

@alkímia ·⬧· 2005. szeptember 29. csütörtök

Az eddigi órák nem okoztak különösebb kihívást, bár már az első órán megtudtam az okát. A Roxfortban eddig nem volt egyáltalán alkímia oktatás. Különös, amikor az intézmény néhai igazgatója a megboldogult Nicholas Flamel jóbarátja volt, az alkímiához pedig itt közelebb vagyunk, mint az Új Világban.
Csak azért nem hagytam ki őket, mert tiszteletlenség lenne a professzorral szemben. Egyes diáktársainkkal ellentétben nem azért vagyok itt, hogy minősítsem az iskolánkat. Megteszik ezt helyettem a Roxfort egyes tanulói. Csak szemforgatva reagálok arra, ahogyan Annie és Gemma hülyét csinálnak saját magukból, és elkomolytalanítják az egész foglalkozást, amikor végre hasznos anyagról lenne szó. Örülök, hogy a terem egy távolabbi pontján foglaltam helyet Morris mellett, közvetlen Chernov mögött. Az ő jelenlétük kevésbé idegesít, mint a legtöbb emberé, talán elviselhetővé teszik, hogy Fuentes is a közvetlen közelemben van. A wampusos varsity dzseki miatt sajnos egyébként se tagadhatom le, hogy ismerem.
Érdeklődve veszem a kezemhez az ouroboros szimbólumát megjelenítő karkötőt, amit előttem páran már megpróbáltak tönkretenni sikertelenül. Olvastam már erről az anyagról, saját szememmel viszont nem láttam soha, így csupán elképzelni tudtam, hogyan is működik. Elhajlítom az ékszert pusztán a kezemmel, de az rövidesen vissza is igazgatja magát, és felveszi eredeti formáját. Tovább is adom Morrisnak. Szórakozzon vele, ha szeretne. Azért magamban már elkezdek gondolkozni, hogy mit is csinálhatnék ezzel az anyaggal. A lakat például elég jól hangzik, amit a professzor említ. Persze mindenképp megerősíteném valamilyen bűbájjal, hogy ne lehessen varázslattal se kinyitni.
Csak magamban biccentek az egyik beauxbatonsos diák kiegészítésére, ami válaszul érkezik a furcsa módon roxfortos egyenruhát viselő amerikai őslakoséra. Nem tűnik nagy különbségnek, de ez tipikusan olyan tudományág, ahol nem férnek bele a tévedések a részleteket illetően sem. Egyes folyamatokat azt se mindegy, hogy milyen holdállásban végzünk, ami igaz egyes bájitalokra és rítusokra is. Talán az illőnél kicsit hosszabban figyelem, ahogyan hátradől, mintha abban is lenne valami diadalittas, ahogyan a válaszaiban is. Nem az esetem, mégis nehéz elszakítani róla a tekintetem. Minden bizonnyal erre gondolhatott a hollóhátas fiú is, amikor úgy döntött, hogy mögé ül.
Végül az én kezem is a magasba lendül, miután néhány válasz elhangzik – köztük érdekesebbek és egészen furcsák is. Nem mondanám, hogy túl gyakori, hogy válaszolok az órai kérdésekre, de eszembe jutott még valami, ami híresnek azért híres, de még sem annyira közismert. Bár biztosan híresebb, mint az a protézis.
- Alkahest. Univerzális oldószer, nyom nélkül és maradéktalanul fel tud oldani bármilyen anyagot. Paracelsus említette először, de Van Helmont nevezte el az Ortus Medicinae-ben. – véletlenül sem gondolok abba bele, hogy a válaszom milyen fényt vet rám. Abba inkább, hogy hiába a sportolói dzseki, az üres fejű izomagy sztereotípiát nem kívánom erősíteni.

[- Reducto.]

Alkímia

szeptember 29.

Mindig kicsit idegenkedtem az aranyvérű dinasztiák kusza történelmének megismerésétől (még ha én is egyhez tartozom), de a Romanovokról én is hallottam. Furának tartom, hogy egy finoman szólva is gyanús izlandi család egy sarja itt tanít, különösen, hogy a szóbeszéd szerint diákként kirúgták innen. Ez sokaknak negatív dolog lenne, számomra viszont pozitív- milyen nehéz lehetett így megkapni az állást? Romanov professzor minden bizonnyal lenyűgöző lehet.

 Ettől függetlenül nincsenek túl magas elvárásaim. A Roxfortban legalább néhány éve nincs Alkímia, valószínűleg a háború miatt, és kétlem, hogy egy kezdő professzor két csoportra bontaná az órát. Ennek ellenére hallani remélek néhány érdekes dolgot- az Alkímia tökéletes megoldás lenne a problémámra. Csak száz évre van szükségem hozzám.

  Rosamundi jelenléte kifejezetten vidámmá tesz, mosolyogva lépek be, miután kinyitottam neki az ajtót, még a székét is kihúzom neki, mielőtt én magam leülnék mellé. Biztosan kapok majd pár megjegyzést, például  Lolitától, vagy főleg Luciustól, de tényleg örülök, hogy mellette ülök. Amellett, hogy minden érdekesebb vele, egyre nehezebb ignorálni azokat az apróságokat… és hogy milyen sok bűntudat keveredik ebbe.

 Előveszem a régi tankönyvem mellett Flamel Livre des Figures Hiéroglyphiques című munkáját is, ami a port fogta a Lacroix könyvtárban, mielőtt felfedeztem- egy régebbi példányt, amit kétszáz éve szereztek be olyan őseim, akik értek még valamit. Talán nem fair felvágnom ezzel, de valakinek azzal a háttérrel, amit én hoztam magammal, szüksége van minden létező előnyre. Nem ártana egy RAVASZ ebből a tárgyból sem- remélem, hogy az eléri a Beau standardet.

 Még ha nem is értem annyira a házakat, azt megfigyeltem már, hogy a Roxfort sárga házába járó diákok a gyengébb képességűek közül való. Az, hogy az első hozzászóló rögtön lecsap a legegyértelműbb válaszra, is jó indikátor, de azután a  hosszú hajú fiú is pontatlan választ ad, amit  Lolitának kell kiegészíteni. Egy ilyen pontatlanság varázsigék és bájitalok terén pont elég egy katasztrófához. A fekete sminkes lány válasza, majd később az, hogy bevallotta, hogy nem figyelt, felteszi a pontot az i-re. Azért nem szép a Roxforttól, hogy külön színnel jelölik a gyenge képességű diákokat. Mondjuk a protézises fiú sem lehet túl okos, bár az ő esetében van egy minimális esélye annak, hogy valami nagyon gyenge viccet mondott el. A két lány színjátéka arrébb, mielőtt hozzám kerülne a körbeadott tárgy, azért elég rossz képet fest a Roxfortról, bár nem fair az összehasonlítás. A mi igazgatónőnk hátrahagyhatta a leghülyébbeket az évfolyamból, nálunk ez a luxus nem adatott meg. Ha Tybauld itt lenne most, minden bizonnyal... nem is fejezem be a gondolatot.

 Ahogy a karkötő hozzám kerül, előveszem a pálcámat, és pár másodperc után úgy döntök, hogy komolyan letesztelem, hogy mennyire szilárd. Rászegezem a pálcámat.

 - Reducto.- persze alaposan visszafogom az átok erejét, hogy ne az egész tantermet zúzzam szét, de így is sikerül három darabra törnöm a karkötőt, amely utána azonnal elkezdi megjavítani magát. Lenyűgöző, még ha nem gondolom, hogy valami ennél erősebb, például fekete mágia ne hagyhatna maradandó nyomot rajta. Bárhogyan gondolkozom, nem tudnék hasonló mágikus tulajdonságokkal felruházni egy tárgyat; a legjobb ötletem sem hiszem, hogy egy vagy két sérülésnél többet javítana. Nem lenne a tárgy része, csak hozzá lenne kapcsolva a varázslathoz.

  - A Magnum Opusban szó van egy fehér kőről, egy alsóbb rendű Bölcsek Kövéről, amit Flamel először felfedezett. Ez ezüstté változtatja a többi fémet, nem arannyá, és nem volt szó róla, hogy életelixírt is képes lenne létrehozni.- azt nem tudom, hogy mi történt vele. Flamel bizonyára azt is megsemmisítette, egyrészt nem lehet túl hasznos egy ezüstöt készítő kő, ha valaki aranyat is létre tud hozni, másrészt azért így is súlyos gazdasági hatásai lennének. Flamel könnyen elpusztíthatta volna a koboldok hatalmi bázisát csak azzal, hogy saját galleonokat ver, és az évszázadok alatt kétlem, hogy ne talált volna olyan minisztert, aki nem állta volna útját. Lenyűgöző, hogy valaki évszázadokon keresztül megőrzi az elhatározását.

Hell is other people - Alkímia óra

Szerény véleményem szerint a Roxfort egykor bizonyára rendkívül dicső volt, ám  mostanra, mint intézmény kissé megfáradt, mind bel, mind pedig kültartalmát illetően. Nem gondolom, hogy a mai Alkímia óra ezen szilárd elképzelésemet képes volna megingatni. Azokhoz csatlakozom, akiket már eleve ismerek, így Barbon kolléga közelében foglalok helyet, ám nem felejtem el egy futó mosollyal üdvözölni Daphnét sem, aki a francia hölgykoszorúban helyezkedik el, neki okvetlen szeretném majd felkínálni a lehetőséget, hogy kipróbálja a frissen importált matcha poromat, egyenesen Japánból.

Ellenben azon enthüméma jelent meg a fejemben, hogy tán segíthet a szomorú helyzeten az újdonság varázsa, ezen a kurzuson ugyanis kétségtelenül mindenkinek új valami. A Roxfort kevéssé válogatott, hogy vulgárisan ne fogalmazzak, népének az alkímia, mint olyan és Romanov professzor. Romanov professzornak a kialakult szituáció, nekünk, külhoniaknak pedig Romanov professzor és az itt összeverbuválódott társaság.
A professzor tulajdonképpen örvendhet, hogy ily joviális diáksereglettel hozta össze a sors, hiszen a kviddics meccs iránti, számomra a legteljesebb mértékig érthetetlen láz úgy sepert végig az iskolán, mint Strasbourgon a  vitustánc. Szignifikatíve a különbség a kettő között az, hogy a vitustáncot ezerszer szívesebben tekinteném meg egy ilyen borús csütörtök délutánon, de hát ki vagyok én, hogy arbitráljak? Ishida Rokuro és igenis vannak dolgok, amelyeket meg kell engednem magamnak, hogy ép eszemnél tudjak maradni, mert amit ezek a diákoknak keresztelt tengeri szerzetesek művelnek, az kritikán aluli.

Elsősorban kviddics? Hol élünk a 1500-as években?! Borzalmas, hogy egy ilyen fájdalmasan unalmas és kontakt sport jobban köztudatban képes maradni, mint a kendo vagy akár a kardvívás. Egyenesen barbárság! Tudom, hogy sokak élvezik, de úgy gondolom, hogy ezen lelkeknek nincs hol levezetniük a bennük dúló indulatokat, bár őszintén szólva arról a leghalványabb ötletem sincs, hogy a két kis hölgyben mi is dúl pontosan, de remélhetőleg nem idült a probléma.
A kurzus maga, egyébiránt érdekesnek tűnik, bár tisztán látszik, hogy kinek volt már köze a tudományághoz és ki az, aki csupán makákót képes magából csinálni és még azt sem a szó animágiához köthető értelmében.
A karkötőn egy erősen lokális diffindoval próbálkozom, ami mutat eredményt, ám a vártakkal összhangban az anyag hamar visszaáll, mintha sosem érintettük volna. A zűrzavar a kérdéseknél kezdődik, ami azt illeti egy ideig eszemben sincs megszólalni, de végül mégis megteszem, csak hogy javítsak az arányokon és a professzor úr még a következő óráját és megtartsa ahelyett, hogy remetének állna a legközelebbi barlangban. Bár…megérteném, ha így tenne!
-Ilyen tárgyak a cinnabar talizmánok is-kezdek neki rövid magyarázatomnak-Vörös higany-szulfidból készített védelmező amulettek ezek, amelyeket főként templomokban, illetve sírokban lehetett megtalálni. Az anyagot magát, az átváltozás princípiumának tartották.