+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Főépület
| | | |-+  Nagyterem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nagyterem  (Megtekintve 1273 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 06. 01. - 19:12:11 »
0





A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe. Négy hosszú asztal található itt, itt étkeznek az egyes házak tanuló. Ezekre merőlegesen látható még egy asztal, melynél az intézmény tanári kara szokott helyet foglalni. Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában. A tanári asztal mögött található még egy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

Naplózva

Minerva McGalagony
Tanár
*****


Az Igazgatónő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 08. 31. - 09:00:01 »
+6

ÉVNYITÓ


2001. szeptember 1.



A Nagytermet végre ismét betöltötte a diákok zaja. A tavalyi végzősök helyett most új kis diákok húzódtak meg az asztalok között, néhány pedig még mindig azon izgult, vajon melyik házba fog kerülni. A bátor Griffendélbe, a hűséges Hugrabugba? Esetleg a Hollóhátba, ahol hihetetlen tudás várja őket, vagy pedig a Mardekárba? Abba a házba, amelyről még mindig olyan sötét dolgokat dörmögnek?
Minerva McGalagony vegyes érzésekkel ült a tanári asztal kiemelt helyén, és nézte a kislányt, aki végigsietett a termen, hogy aztán felhuppanjon a kis sámlira, és fejére tehessék a Teszlek Süveget. Az igazgatónő nem volt se nyugodt, se boldog, hiába is próbálta ezt leplezni... és ezt a kollégái valószínűleg pontosan tudták. Mindenki érezte, hogy már megint közeleg valami. Nem elég a nyári borzalom - hiába ígérte meg a diákjainak, hogy nem kell félniük -, már az iskoláját is elöntötték az aurorok. Persze, így volt ez a legjobb mindenkinek... Minerva azt kívánta, bárcsak ő is így vélekedne.
- Hollóhát! - csendült meg a süveg hangja, majd pedig jött a tapsolás és az ujjongás, főleg az említett ház diákjai felől. Lassacskán minden kis elsős besorolásra került, az asztalok pedig kibővültek így velük. Így hamarosan az igazgatónő is felemelkedett a helyéről, hogy megtartsa a beszédét - amelynek talán idén az eddigieknél is nagyobb jelentősége volt.
Minerva odalépett az emelvényhez, és finoman megköszörülte a torkát.
- Kedves diákság és kollégáim! Köszöntök mindenkit az iskola falai közt ismét, és engedjétek meg, hadd gratuláljak az elsőéveseinknek is. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikőtök nagyon hamar otthon fogja magát érezni a Roxfortban. - Erre megint kicsit rossz lett a szájíze. Meddig lehet még otthonnak nevezni az iskolát, ha már aurorok járőröznek a folyosókon? - Ne féljetek segítségért fordulni a társaitokhoz, a tanárokhoz és a prefektusokhoz!
Hagyott egy pillanatnyi kis csendet az izgatott diákoknak, de aztán némaságra intette őket újra. Tudta, hogy mindenki várja már a vacsorát, de még volt néhány dolog, amit feltétlenül tudatnia kellett mindenkivel.
- Hamarosan hozzákezdhetünk az ételekhez, előtte azonban néhány fontos hírt szeretnék közölni. Először is...  -eltöprengett, hogyan, mivel is kezdje a mondandóját. - Hadd mutassam be nektek iskolánk új professzorait! India Zayathri professzor fogja nektek ezúttal a Jóslástant tanítani. - A nő felé mutatott, majd pedig ha a taps elhalkult, tovább vezette tekintetét a tőle nem messze ülő férfire. - Az új Átváltoztatástan tanárotok Dorian Belby professzor... Végül pedig üdvözöljétek Dawson Hamox professzort, aki a Mágiatörténetet veszi át! Kérlek titeket, legyetek mindannyiukkal tisztelettudók és illedelmesek, segítsetek nekik beszokni az iskolai életbe.
Minerva visszafordult az új kollégák felől, és kihúzta magát. Tudta, hogy a most következő téma már nehezebb falat lesz... Vett egy mély lélegzetet, és hagyta, hogy elhallgassanak a diákok. Talán ők is érezték, mi következik... Olvashatták az újságokat, tisztában lehettek a helyzettel. Valószínűleg a fesztiválon és jópáran részt vettek.
- Valószínűleg mindannyian tudjuk, mi történt augusztus elején. Egy újabb borzalmas csapás, amelyre nem voltunk felkészülve... Tudom, milyen érzés ez most, de biztosítalak benneteket, a Minisztérium minden erejével azon dolgozik, hogy újra nyugalmas vizekre terelje a varázsvilágot. Már az újságokból is értesülhettetek a hírről, hogy több helyszínre is aurori kirendeltség érkezett. A Roxfort is egy ezek közül. A folyosókon, a hálókörletek és tantermek közelében találkozhattok aurorokkal, ők viszont mindent el fognak követni, hogy ne zavarják meg az iskolai életet. Bármilyen jellegű problémával fordulatok hozzájuk bátran, hiszen ők segíteni vannak itt! - Minerva tartott egy kis szünetet, hogy a diákok feldolgozhassák mindezt, hiszen itt még nem volt vége. - Roxmorts utcáin is auorok járőröznek, azonban, a kormány rendelete miatt a roxmortsi hétvégéket lecsökkentjük és szabályozzuk. Csakis tanári és prefektusi kísérettel hagyhatjátok el a kastélyt, amíg ez az egész véget nem ér.
Erre persze egyértelmű csalódottság suhant át a diákságon, pont, ahogyan az igazgatónő számított is rá. Ő sem volt boldog... de sajnos ezekben az időkben nem volt más lehetőség.
- Továbbra is, aki bármilyen jellegű találkozást tapasztal a Mágikus Szeszéllyel, jelentse valakinek a tanári karból! Tudom, ez sok változás, azonban mindent el fogunk követni, hogy a Roxfort továbbra is biztonságot és otthont nyújtó hely legyen. Kérlek titeket, hogy legyetek türelemmel és próbáljatok meg minél inkább együtt működni! Most pedig kezdjünk is hozzá a lakomához.
Minerva felemelte a pálcáját, és végre a hosszú asztalok felé biccentett azzal. Úgy döntött, itt az ideje belekezdeni a vacsorába, hogy legalább ez egy kicsit jobb kedvre derítse a diákokat. Így hát megjelentek a tálak, rajtuk finomabbnál-finomabb fogásokkal, édességekkel és sóssággal, mindenki választhatott, amit csak kíván.
- Jó étvágyat mindenkinek! - megengedett egy kis mosolyt is, azután lelépett az emelvényről, és visszatelepedett a többi professzor közé. A termet újra megtöltötte a fiatalok beszélgetése, de ez már nem volt ugyanolyan... Ő is érezte azt, hogy ezentúl semmi nem lesz már megint ugyanolyan, ebben a tanévben legalábbis egészen biztos, hogy nem.




Reagálni szeptember 15-ig van lehetőségetek!
Kis szösszenet, vagy minijáték is kijátszható.
A reagokkal 2-2 pontot hozhattok házaitoknak!
Naplózva

India Zayathri
Tanár
*****


az Orákulum

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 09. 01. - 09:35:06 »
+3

Évnyitó félelmek



2001. szeptember 1.

to; minden egybegyűlt


szett

Eljött hát ez a pillanat is. A Roxfort oktatójaként ülök a Nagyteremben, miközben diákok százainak tekintete szegeződik rám. A Roxfort történetének talán első indiai származású tanáraként – ennek még nem néztem utána, így nem jelenthetem ki teljesen bizonyosan – kissé izgulok. De cseppet sem a származásom miatt, hanem azon egyszerű okból, hogy soha életemben nem tanítottam még.
Mikor a beosztási ceremóniát követően Minerva bejelenti a nevem és a titulusom, kissé félszegen felállok, és mosolyogva integetek a diákoknak. Nem beszéltük meg, hogy fel kéne állnunk a bemutatkozásnál, de valahogy udvariatlanságnak érezném ülve maradni. Taps hallatszik, ami annak ellenére meglep, hogy tudom, hogy ez a szokás ilyenkor. Mikor elhalkul a taps, leülök és végigfuttatom a nagytermen a tekintetem. Elfog a nosztalgia. Emlékszem még, én milyen boldognak és szabadnak éreztem magam, mikor először ültem itt azon a bizonyos szeptemberi estén. Mélyet sóhajtok és a többi tanár kollégára mosolygok, mikor őket említi Minerva. Amennyire féltem attól, hogy elvállaljam ezt az állást, most annyira bizonyosan érzem, hogy jól döntöttem. Már csak abból is érzem, hogy mennyire izgulok most. Talán soha életemben nem éreztem ekkora kihívásnak semmit. Igen… Ez valódi kihívás. A jövőbe látni, számomra adottság, tálentum, amit az ég kifürkészhetetlen szándékainak köszönhetek. De tanítani… az már valódi feladat, hivatás… Ebbe rengeteg energiát kell beletennem, ez holtbiztos. Alig várom az első órámat, de persze ezzel együtt rettegek is attól, hogy mit szólnak majd a diákok hozzám és a tárgyhoz… A jóslástan igen megosztó tantárgy, még a tanári kar körében is, nem beszélve a diákokról. McGalagony sosem hitt a jóslástanban, de nekem valamiért mégis elhitte, hogy valódi látó vagyok… Ki tudja, minek köszönhetem ezt. Talán annak a bizonyos téli estének, amikor láttam róla, amit láttam… s amit azonnali bagolyfordultával osztottam meg vele? Lehetséges. Ma délután, amikor elfoglaltam a tanári lakhelyemet, egy picit azért elbizonytalanodtam. Meghitt szoba, nem arról van szó, de mégsem az otthonom… Azért bízom benne, hogy hamarosan annak érzem majd. Addig is, Tara cica dorombolása varázsolja otthonossá valamelyest. Kalandozásomból McGalagony kemény szavai repítenek vissza az itt és mostba. Amit mond, nekünk, tanároknak nem újdonság, tisztában voltunk vele, mégis olyan megrázó itt, a nagyterem falai között, hangosan kimondva hallani őket.
Aurorok a Roxfortban… csak prefektusi és tanári kísérettel mehetnek a diákok Roxmortsba… a Szeszély továbbra is komoly veszélyt jelent…
Egy pillanatra itt megfájdul a fejem, ösztönösen lehunyom a szemem, és egy látomás szakítja meg a megnyitó estet számomra.
Roxmortsot látom magam előtt, ahol egy fiatal lány minden látható ok nélkül, rongybaba módjára egyszer csak összeesik, majd a fejéből vér csorog végig a földön. Többen odaszaladnak az alélt lányhoz, és a Három Seprűbe kísérik. Itt szakad meg a kép. Érzem és tudom, hogy mindez nem most történik, hanem néhány hét múlva válik valósággá, de ettől még meg kell tennem a szükséges óvintézkedéseket. Írnom kell Madam Rosmertának… A Szeszély nem nyugszik… Minerva beszéde végén az asztal egy pillanat alatt roskadásig telik meg mindenféle finomsággal, de valahogy már nincs étvágyam. Félek, hogy mit hoz az idei tanév… Tavaly egy ártatlan diák meghalt e kastély falai között… Csak remélni tudom, hogy idén nem kerül sor hasonló tragédiára.
Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 09. 01. - 18:33:23 »
+2

ღ Nem vagyok erre még kész ღ

mindenki
(2001. szeptember 1.)


Aggódó pillantásokkal bámulok magam elé a Nagyteremben, miközben még mindig nem tudom hova tenni ezt az egész dolgot Teddyvel. Nagyon nem szerettem volna találkozni vele a vonaton, inkább járőröztem, mintha sok dolgom lenne, elsősökkel beszélgettem, csak hogy ne tudjon elkapni. Mert nem mertem vele beszélni, és most sem merek. Ez van, gyáva vagyok, és még tisztázni se merem azt, miért nem adott magáról semmilyen jelet egész nyáron... Ez annyira szomorúvá tett, de nem akartam, hogy Avery megtudja mert lehet nekiment volna. Átfordulok azért a Mardekárosok asztalához, hogy átintegessek a barátnőmnek, aztán fejbe ver az egyik háztársam felém repülő szemüvege... Jason mindig elhagyja a szemüvegét. Szegény, vajon észreveszi, hogy elhagyta?
Sok minden kavarog a fejemben, az egész nyár kellemetlen elmékké kezd válni, és komolyan az volt a legjobb pontja, amikor megtaláltam az apukám. Még akkor is, ha rettenetesen kínos volt együtt teázni a féltestvéreimmel... meg a feleségével és Averyvel együtt.
Félek. Igazából nagyon félek ettől az évtől, olyan szinte a nyomás, mint az ostrom idejében. Ugyan úgy a fejem felett lebeg valami veszély, és ugyan úgy félek, hogy miattam fog meghalni az akit szeretek. És most körülbelül mindenkit szeretek, akit itt megismertem... Annyira szeretnék egy kicsit bátrabb lenni. Még néha most is eszembe jut az a Csillagles, az a furcsa vízió szerű valami, amibe belecsöppentünk, és az a sok csuklyás alak, akik hirtelen megint betámadtak. Megrázom a fejem. Ez a Roxfort. Talán most nem lesz... Nem lesz nagy baj, ugye? Talán most nem hal meg senki...
Rápillantok a három új tanárra, és remélem, hogy ők nem lesznek olyan ilyesztőek, mint az előzőek. AZtán ahogy elhangzik az, mit is kell nekünk prefektusoknak csinálni kissé behúzom a nyakam. Erősen kétlem, hogy én lennék erre a legalkalmasabb, még Jason Bright is sokkal bátrabbnak tűnik nálam, Merelről és Rayláról nem is beszélve... Kicsit bestresszel ez a rendkívüli feladat, hogy prefektusként nekem kell kísérni a diákokat, ha elhagyják Roxfortot... De talán tényleg ideje lenne bátornak lenni. Balthasarnak sikerült...  Még egyszer vetek egy aggódó pillantást Avery felé, miközben igyekszem kerülni Teddy tekintetét.
És még végzős is vagyok, pedig nem állok erre készen... Túl gyorsan eltelt az idő, és ez nagyon lelomboz. Mert minden rosszal egybe véve megszerettem ezt a helyet.
- Jó étvágyat mindenkinek! - zökkent ki McGalagony hangja,és a szokásos módon megterítődnek az asztalok, de én csak lehangoltan piszkálom a tányéron lévő gőzölgő vacsorát magam előtt.

Naplózva


Jaimie Lockwood
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 09. 01. - 19:25:52 »
+1

Back to Roxfort


2001. szeptember 1.

Még én magam sem mertem elhinni, hogy elkezdődött az ötödik évem a Roxfort falai között, de mégis itt volt a tanévnyitó és ezzel egy újabb ciklus kezdődött meg mindenki életében. Rengeteg kérdés cikázott a fejemben, miközben a helyemről figyeltem a többi diákot. Az új diákok izgatottan várták, hogy melyik házba fognak kerülni és ez eszembe juttatta az én első évemet itt a Roxfortban. Annyira távolinak tűnt már az emlék, ráadásul akkor nem is a legjobb éveket éltük, de tudom, hogy nagyon boldog voltam abban a pillanatban, hogy bekerültem a Hollóhátba.
Most pedig itt voltam ötödikesen, de most inkább az prefektusi kinevezés miatt voltam izgatott. A jelvény fényesen csillogott a taláromon és őszintén nagyon büszke voltam magamra, hogy prefektusnak választottak. Tudom, hogy ez nagy felelősség és a legjobb az lett volna, hogyha semmi nem vonja el a figyelmemet a prefektusi feladatokról, de voltak dolgok, amiket nem tudtam magam mögött hagyni. A név, ami sehol sem bukkant fel – egyetlen könyvben sem vagy újságcikkben vagy bárhol, valaki mégis azt akarta, hogy tudjam. Megráztam a fejemet, hogy eltereljem a gondolataimat erről az egészről és inkább csendben hallgattam McGalagony professzort, ahogy bemutatta az új tanárainkat.
– Belby professzor lehet, hogy Damocles Belby rokona? –kérdeztem suttogva és Harvey felé pillantottam, de ő csak megvonta a vállát. Valamilyen érthetetlen oknál fogva még mindig barátok voltunk, de pont neki nem tudtam elmondani, hogy mi nyomaszt a legjobban mostanában.
McGalagony professzor folytatta a tanévnyitó beszédét és az aurorok említésére már én is nyugtalanul éreztem magamat. Sokminden történt a nyáron és várható volt, hogy ez a Roxfortot is érinteni fogja, de azért az aurorok jelenléte az iskolában nem volt túlzottan megnyugtató. Sejtettem, hogy prefektusként most sokkal többen fognak rám számítani, vagyis leginkább a segítségemre, ami nem zavart, de kezdtem aggódni, hogy tényleg helyt tudok-e majd állni. Hatalmas feladatot kaptam és hirtelen úgy éreztem, hogy talán nem is nekem való ez az egész. Ettől függetlenül mindent meg akartam tenni, hogy bízzanak bennem a háztársaim és bátorítóan az elsősök felé mosolyogtam, amikor megjelent a vacsora az asztalon. Nem igazén volt étvágyam ezek után, még az ételek ízét is alig éreztem annyira a gondolataimba merültem.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 09. 01. - 21:12:21 »
+2

Évnyitó
• 2001. szeptember 1. •

 


Megsimogatom a kocsit húzó thesztrál fejét, aki cserébe lassan lejjebb engedi az orrát, és nagy fújással hálálja meg. Látom, hogy az egyik auror türelmetlenül forgatja a szemét, nem tetszik neki, hogy szöszmötölök, de nem érdekel. Ki törődik ezekkel a négylábú lófélékkel manapság? Pedig rendesek, hogy elvisznek minket minden évben, pedig sokan nem is látják őket, nem is foglalkoznak velük. A mai kedvesség egyébként holnap nem pótolható. Alapból sem, de ki tudja, mit hoz ez az év...
Felnézek az öreg kastélyra, a sötétben fénylő ablakaival a tornyokról és a tó tükréről is gyanakvón hunyorog rám, és én visszahunyorgok rá, pont ugyanúgy. Méregetjük egymást, mint két öreg cowboy a vadnyugaton, mielőt kipattanna a lőpárbaj. Egy tanévig tartó, kitartó és alamuszi párbaj.  Amerika sok nyomot hagyott bennem, de megérte, legalább elmondhatom, hogy  idén is jártam külföldön, és idén is jófej társaságban, pont, mint tavaly Elliottal.
Szeretnék inkább segíteni leszerszámozni az igavonó varázslényeket. Nem vonz most se az évnyitó beszéd, se a vacsora. Hegyibeszédből, meg jófajta kajákból otthon sincs hiány. Ennek köszönhető, hogy kezdek rájönni, mit is akarok. Csak az a baj, hogy hirtelen túl hosszú is lett a lista.
Auror legyek, vagy bosszúálló törvényen kívüli? Lénygondozó legyek, vagy egyszarvú kutató, vagy keressek valami uncsi irodai állást? De a kocsi egyelőre egy felé visz, az út majd később válik szét. Most még sodródom a társak tömegével, s hamarosan az asztalnál találom magam, Mc Galit hallgatva. Mennyi sablonduma, mennyi üres bemutatás, és látszik rajta, hogy kerülget valamit, pont mint a forró kását az a bizonyos macska…
- Bármilyen jellegű problémával? Megkérdezzem tőlük, milyen aurornak lenni? - dünnyögöm az orrom alatt, bár félig komolyan gondolom. Merthát a pályaválasztásnál jól jöhet ez az infó. Méregetem a terem szélén posztoló, bibircsókos hölgyet, aki szintén aurorként van itt jelen. Ó, nagyon fognak engem szeretni, lehet, hogy az összes aurorral elbeszélgethetnék erről...
“Otthon…”
Elhangzik ez a szó, és bár az igazgatónő hangján hallom, a fejemben visszhangot ver a saját hangszínemen. Két otthonom is van, nem különös? Én az árva, aki elmenekült az egyetlen élő családtagjától, az egyetlen olyan helyről, ahová kötötték valamiféle gyökerek. Olyan voltam, mint valami ördögszekér, kötelékek nélkül sodródtam a szélben, szúrósan és céltalanul, és lám, pont ez a zabolátlan szabadság hozta el nekem az otthonokat. Ezt az iskolát,  hibáival és kihívásaival, sok kedves, ismerőssé vált arccal, elérhető tudással és áthágható szabályokkal. És Garden Lodge-t, minden kényelmével és kényelmetlenségével. Nem tökéletes, nem mindig van kedvem itt vagy ott lenni - de azért otthon. Hiába szököm ki, vagy el, vagy gondolom úgy, hogy most világgá megyek egy kicsit, de jó érzés tudni, hogy van hová vissza. Van hova hazamenni. Kell ennél több?
Nyúlok át a tejfölös gyümölcssaláta felett egy csokor nyalóka felé, és kiveszek kettőt a kupacból. Egyet akartam, csak összeakadnak, de a potyautas sikeresen dezertál a fogásomból, bele egyenesen a kancsónyi szénsavas innivalóba. Nem tudom, milyen ízű lehetett az édesség, de a fekete üdítőbe érvén erősen habzani kezd, majd az egész egy hirtelen támadó szökőkútként robban ki az üvegből,  beborítva ezzel a griffendél innenső felét.
- Hupsz, bocsi - prüszkölöm, aztán mielőtt törölgetésbe kezdenék, egy laza mozdulattal a számba biggyesztem a nyalókát.
- Ki kér egy suvickust? - húzom elő a pálcám, hogy végre varázsolhassak. Mennyire hiányzott már ez! Már nem a galiba, amit okozok, hanem a varázslás. Vigyorogva segítek eltüntetni a romokat, és arra gondolok, mi minden lesz még itt… Hát igen, ez még csak a kezdet.


 




Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 09. 03. - 08:53:45 »
+3

az apa, aki nem tudja egyedül hagyni a gyerekét


Avery, Dawson & mindenki
2001. szeptember 1.

outfit

Hát megint felöltöttem ezt a csodálatos talárt, hogy a diák-Elliot legyek, aki könnyedén elslisszolt az aurorok mellett is, akik a mai naptól kezdve a Roxfortot védik. Nem bántam, hogy most nekem kellett óvatosnak lenni… hátha akkor Avery is nagyobb biztonságban van. Bár nem voltam naiv, a legutóbbi kis akciója sem sült éppen jól el a minisztérium bábjainak. A Csillagleső Fesztiválon is ki kapta el a bűnözőt? Persze, hogy én. Elégedetten igazítottam meg a nyakkendőmet, ahogy leültem a hosszú asztalhoz, pontosan a lányommal szemben.
Csak integettem neki egyet, kíváncsian várva a reakcióját. Aztán elvigyorodtam és megengedtem felé egy kacsintást is. Nem tudom, hogy cikinek tartotta-e a dolgot, vagy éppen úgy fogta fel, hogy még idebent is számíthat-e rám. Őszintén szólva az utóbbi volt a célom, meg az, hogy ellenőrizzem, milyen körülmények között fog élni. A minisztérium mindenféle extra intézkedést ígért, de kíváncsi voltam rá, hogy ez mennyire valósul meg. Valami bibircsókos banyát persze azonnal kiszúrtam, tipikus auror feje volt… komolynak hiszi magát, de valójában egy rakás szerencsétlenség.
Miközben felmértem a terepet természetesen McGalagony is magyarázott. Nem különösebben érdekelt, ha esetleg megígér valamit, engem az foglalkoztatott, amit látok… csakhogy aztán meghallottam azt a bizonyos nevet: – ... Végül pedig üdvözöljétek Dawson Hamox professzort, aki a Mágiatörténetet veszi át! Kérlek titeket, legyetek mindannyiukkal tisztelettudók és illedelmesek, segítsetek nekik beszokni az iskolai életbe.
Bassza meg! Bassza meg! – pillantottam a tanári asztal felé, hogy megnézzem magamnak Dawsont… igen Hammi professzort, akivel nyáron sikerült összetennem, amim van. Nem mondom, hogy nem volt szenvedélyes vagy éppen jó, ami közöttünk történt. Folytatnám én, talán most már komolyabban is, mint akkoriban. De ott az egy kicsit nekem túl követelező volt. Még jó formán le sem zártam Nattal, ő már konkrétumokat akart. A legrosszabb ebben az egészben hogy csak egy hónapot kellett volna kibírnia. Persze a történtek után már azt hiszem mindegy…
A jó büdös francba… – nyögtem magam elé, de még mindig őt bámultam. – Te felvetted a Mágiatörténetet? – Súgtam oda Averynek, de a tekintetem visszavándorolt a helyes tanár bácsira. Hülye bizsergést éreztem, de amint felém fordult volna, elkaptam a tekintetem. Jó lett volna, ha nem vesz észre… bár egy részem örült volna neki. Érdekelt, hogy mit gondolna, ha meglátna talárban, hiszen eléggé élvezem a rendbontást amúgy.
Gyorsan, némileg zavartan elkaptam egy nyalókát és a számba tömtem. Az sem zavart, hogy egy tál tejfölbe is sikerült belenyomnom a taláromat a művelet közben. Nyalókázás közben néztem csak megint a tanári asztal felé… valahol abban reménykedtem, hogy elkapom Dawson tekintetét. Ha másért nem is a közös emlékeink kedvéért elszemezgettem volna vele, miután már nem voltam olyan ideges attól, hogy esetleg lebukom. Csak nem adna az aurorok kezére, mert egy kicsit betörtem ide.
Ah… annyira jó pasi – sóhajtottam egyet.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 09. 07. - 06:29:19 »
+1

A várva-várt tanévnyitó

to: a Roxfort diákjai, tanárai & Elliot



2001. szeptember 1.

Fontos volt számára ez a nap. Évekig gondolkozott azon, hogy egyszer majd a Godrik után a Roxfort tanáraként folytassa pályafutását, s ez a nap most jött el. Boldog volt, hogy megismerhette a tanári kart és elfoglalhatta saját szobáját, amit máris a magáénak érzett. Természetesen a tükrös szekrény nagyon hiányzott neki, melyben apja öröksége, az 1785 emlékből álló gyűjtemény kapott helyet, amelyet ő maga az elmúlt évek kutatásainak köszönhetően további 12-vel bővített ki. Jól tudta, hogy sok munka vár még rá, hogy ennek az örökségnek megfeleljen, de éreztem, most a tanítás előrébb való. Hivatására akart hát koncentrálni, s ki tudja, talán itt, a Roxfortban is számos értékes emlékre bukkanhat a tanároknak és a diákoknak köszönhetően. Egy biztos, nem sajnálta, hogy meghozta ezt a nagy döntést, mely azzal járt, hogy a fiától majdnem egész évben távol volt. Dalton már egyetemista, megvan a saját élete, és bár nagyon szoros a kapcsolatuk, - olyannyira, hogy nagy eséllyel egy héten többször is levelet váltanak majd bagolyfordultával – a fiának már nincs igazán szüksége rá. Önálló  felnőtt ember lett, akire a professzor méltán lehet büszke. Most, amikor a Teszlek Süveg tette a dolgát, és az idei gólyákat osztotta be a házukba, kicsit sajnálta, hogy a süveg nem emberi lény, s ilyenformán nem tudja átadni az emlékeit. Pedig milyen értékes történetek is lehetnek e rongyosra viselt kalap elméjében… A beosztási ceremónia közben megpillantotta még Félig fej nélküli Nicket is, ahogy elsiklott a Griffendél asztala előtt, s azon merengett, hogy vajon a kísértetek képesek-e megosztani emlékeiket? Hiszen egykoron emberek voltak… Ennek mindenképpen utána akart nézni, de a mai este történései természetesen előbbre valók voltak. Hamarosan eljött a tanári kar új tagjai bemutatásának ideje is. Hamox barátságosan mosolygott az előtte felkonferált tanárok felé, majd mikor rá került a sor, felállt és mosolyogva biccentett a diákseregnek. Miután újra elfoglalta helyét, végigfuttatta tekintetét a diákokon, és közben nosztalgikus meghatottság fogta el. Annak idején ő a Hollóhátba került és nagyon büszke volt arra, hogy a Süveg az éles eszű, szorgalmas növendékek táborába osztotta. Ettől függetlenül eltökélte, hogy nem lesz részre hajló egyik házzal sem, még a mardekárosokkal sem… Úgy hallotta, hogy a Roxforti csata óta nagy változások mentek végbe a ház habitusában. Most, hogy McGalagony komoly beszéde közben az asztal felé pillantott, úgy látta, senki nem viselkedik tiszteletlenül, mindenki komolyan figyel az igazgatónőre. Jól esett ez a lelkének, eddig sem voltak előítéletei a mardekáros diákokkal szemben, de most, hogy látta, a hajdan renitens ház is tökéletesen viselkedik, meg is győződött arról, hogy nincs mitől tartania. Ebben a nyugodt lelkiállapotban pillantotta meg Elliot O’Marát, akinek látványa tökéletesen kizökkentette eddigi harmóniájából. Ő vajon mit keres itt? – kérdezte magában, majd kérdő tekintettel nézett a nyalókázó Elliotra. Tekintetük összetalálkozott, s Dawson eltökélte, hogy a vacsora után, ha még lesz rá alkalma, megkeresi a férfit. A nyáron nem volt túl szép az elválásuk, a professzornak volt is némi lelkiismeretfurdalása miatta, de azt is érezte, hogy jól döntött. Ötvenes évei második felét taposta már, túl volt szeretett neje halálán, és az azt követő gyászmunkán. Ezek után nem volt szüksége arra, hogy olyan thesztrál után fusson, amely nem veszi fel, még akkor sem, ha történetesen megveszett azért a thesztrálért. Nem akart hát mást, csak megkérdezni, hogy van a férfi, akit bár két és fél hónapja látott utoljára, mégsem bírta kiverni a fejéből.
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 09. 07. - 17:17:43 »
+3

ELLIOT &
A MARDEKÁR ASZTALA


2001. szeptember 1.


Végigsimítottam a szoknyámon, hogy eltüntessem arról a finom kis ráncokat. Furcsa volt ismét a Roxfort egyenruháját viselni... Végigvezettem a tekintetemet az asztalon, majd felbámultam a plafonra, úgy néztem körbe, mintha még sose láttam volna a Nagyterem ősi vonásait. Pedig annyiszor voltam már itt, és most... ez volt az utolsó első nap, az utolsó  szeptember elseje, amikor visszatérek a kastélyba. A gondolatra halkan sóhajtottam egyet, és a térdemet kezdtem piszkálni, kissé feszülten. Egyszerre örültem annak, hogy itt lehetek, de közben ott volt egy csomó dolog. Mint például a Jasper kérdés, az apa kérdés, amelyet reménykedtem, hogy majd nyáron megválaszolok, de persze nem tettem, na meg a továbbtanulás kérdés. És a furcsa, szúrós tekintetű nőci az asztalunk végén, aki olyan egyenes háttal álldogált, hogy ránézni is kényelmetlen volt. Bárcsak McGalagony felvarázsolta volna már a vacsorát! Kellett volna most egy kis édesség, hogy beletemessem abba a frusztrációmat. Mi a franc legyen az egyetemekkel? Persze, ott volt az a lehetőség, hogy maradok otthon még egy ideig a Roxfort után, de ez nem csábított különösképpen. Nem akartam csak ülni a babérjaimon a Suttogóban, hogy hátha egyszer jön a merlini ihlet, hogy mihez is kezdjek az életemmel. Milyen jó lehetett Jaspernek, akiben már gyerekkorában megfogalmazódott, mit is szeretne igazán csinálni. Nekem sosem volt ilyen, és egy kicsit irigykedtem is.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak arra kaptam fel a fejemet, amint egy lelkes elsőéves lehuppan mellém. Ahogy felé pillantottam, egy pillanatra mintha magamat láttam volna a szőke tincsekben... de neki sötét szemei voltak, láttam, ahogy izgatottan végignéz az asztalunkon, de aztán a tekintete mintha megakadt volna valakin, pont velem szemben. Odafordultam hát, és egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, ahogy Elliot integetett nekem vissza vigyorogva.
- Elliot?! Te itt...? - kezdtem volna hitetlenkedve, de aztán lassan becsuktam a számat. Min is lepődök meg igazából? Nem ez volt az első alkalom, hogy talárba bújt és beosont a kastélyba. Persze nem is igazán tűnt ki közülünk. Azért csak megcsóváltam a fejemet, mint egy tisztességtudó prefektus, jelezve, hogy ilyet nem szabad, de azért örültem, hogy itt van. Legalább elterelte egy kicsit a gondolataimat.
Aztán lassacskán McGalagony professzor is belekezdett a monológjába, így hát az emelvény felé fordultam. Sejtettem, hogy a Csillagleső Fesztivál után a szabályozások a Roxfortra is kihatnak majd valahogy, írták valamelyik lapban is, és én kicsit tartottam is ettől. Persze a fesztivál emléke még mindig kellemetlen volt... főleg, hogy a karomon is ott volt az a csúnya heg utána, ami továbbra is sajgott még egy kicsit. Épp annyira, hogy egy hirtelen, béna mozdulat után sokáig éreztem.
MyGalagony bemutatta az új tanárokat, így végigpillantottam azokon, és épp azt latolgattam, honnan ismerős nekem ennek a Belbynek az arca, amikor Elliot hangját hallottam újra.
– A jó büdös francba… Te felvetted a Mágiatörténetet?
Összevontam a szemöldökömet, de egy pillanatra muszáj voltam elgondolkodnom.
- Őőőő... nem, azt hiszem nem. Miért? - Rápillantottam arra a professzorra, akinek mi is a neve, Hamx? Himax? Nem sikerült megjegyeznem, de Elliot nagyon gyanúsan méregette. Olyan gyanúsan, hogy...
– Ah… annyira jó pasi.
Eltátottam a számat, és visszapördültem Elliot felé.
- Elliot! Ugye nem...? De, de igen, egyértelmű volt a válasz szavak nélkül is. Hitetlenkedve bámultam rá, aztán visszanéztem újra a professzor felé. Merlinre! Milyen jó, hogy nem vettem fel az óráját! Hogy tudtam valakit komolyan venni, aki... jajj, jajj.
Aztán hirtelen hallottam, ahogy McGalagony szavai komolyabbra váltanak, így visszanéztem felé újra.
- Roxmorts utcáin is auorok járőröznek, azonban, a kormány rendelete miatt a roxmortsi hétvégéket lecsökkentjük és szabályozzuk. Csakis tanári és prefektusi kísérettel hagyhatjátok el a kastélyt, amíg ez az egész véget nem ér.
Éreztem, hogy megfeszülök egy kicsit a padon. A francba is... ne már! Nem is figyeltem tovább az igazgatónő hangjára, csak ezek a szavak jártak a fejemben. Hogyan fogunk így találkozni Jasperrel? Így is necces volt az egész, de így most pláne, ráadásul fogadni mernék, hogy az egyetemen is hasonló korlátozásokat vezettek be. Ne már... Láttam, hogy megjelenik a kaja az asztalon végre, de egyelőre nem szedtem semmiből, csak szomorúan Elliotra pillantottam. Már most is annyira hiányzott... Mi lesz így? Nem akartam, hogy a távolság közénk álljon... Nagyon, de nagyon nem akartam. Mégis, most az egész olyan borúsnak nézett ki, akármennyire is próbáltam valahol a dolgok jó oldalát megtalálni. Szedtem magamnak egy kicsit valami pitéből, ami pont a tányérom előtt hevert, de elment az étvágyam... így kedvetlenül próbáltam magamba tömni, hogy legalább ezzel elfoglaljam magam, amíg végetér a vacsora.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


VI. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 09. 08. - 14:56:55 »
+2

Érint ez itt mindenkit

Komoran nézve magam elé hallgatom a megnyitóbeszédet, nyugtalan kézzel dörzsölgetve a combomat, ahol a csillagfesztiválon eltalált valami, minden bizonnyal valamilyen átok. A gyógyítók elég jól rendberakták végül, de néha még azóta is érzem, leginkább csak jelenlétszerűen. Úgy tűnik, egész évre állomásozó aurorokat kapunk, többek közt az iskolába is. Vannak kérdéseim és kétségeim, de egyelőre megkapják a kompetencia vélelmét, az utóbbi év alatt először végre értelmesnek tűnő ötleteket is hallani, kezdve példáül a kihejezett járőrözéssel. Végre előre, és értelmesnek hangzó helyeken is.
Aztán még meglátjuk, gyakorlatban is érnek-e valamit az óvintézkedéseikkel, nálam nem indulnak már díszpáholyból, bizonyítaniuk kell, hogy van még értelme hinnem bennük és -nekik, és igen, kritikus leszek könyörtelenül, mert nem hagy magamra az a gyanú se, hogy prefektusként nem csak a magatartásáért és eligazításáért fogok felelni azoknak a diákoknak, akiket idén majd kísérgetnem kell, hanem lesz alkalom, hogy a biztonságuk megvédésére is nekem kell figyelni, mert más alkalmasabb nem lesz a környéken. Nem hiszem, hogy ez számíthat pesszimizmusnak, ha objektív tapasztalatokra alapszik.
Ahogy McGalagony beszéde a vége felé járni tűnik, felállok a helyemen, és ahogy a mondandója végére ér, a kezemet is fölemelem. Megvárom a szavai végét, azt a pillanat csöndet, amikor a hangja már nem szól, de a többszáz vacsorázó-beszélgető diák alapzaja még nem kezdődik el, mert a hallottakat emésztik még. Hivatalos felszólítást csak akkor, ha elég hamar érkezik, mert nem olyan kérdésem van, aminek mindegy, ha formalitások miatt elveszik az éterben.
-Igazgatónő, egy elég fontos kérdésem lenne: Ezek az aurorok és szabályok ezúttal fognak ténylegesen is tenni a biztonságunkért?- Nem kérek udvariasságból bocsánatot a nyers megfogalmazásomért, szabad érezni a súlyát szépítgetés nélkül. -Csak mert tudni szeretném, és biztos vagyok benne, hogy sokan mások is, hogy őszintén tölthetjük-e úgy az évünket az új szabályok betartásával, mint ha korunknak megfelelő diákok lennénk egy iskolában, mert bízhatunk úgy a biztonságunkban; vagy továbbra is úgy kell nyitva tartanunk a szemünket egész évben, hogy bármikor megtalálhat egy olyan pillanat, amikor csak saját magunkra számíthatunk a biztonságunk érdekében, még úgy is, hogyha semmilyen bajt nem magunknak kerestünk? Az őszinte válaszra lennék kíváncsi, köszönöm.
Igen, ijesztő kérdések, de igen, olyanok, amiket nem söpörhetünk szőnyeg alá, ha el akarjuk kerülni az olyan incidenseket, amilyenből tavaly túl sok történt.
A legboldogabb lennék, ha bízhatnék abban, hogy az aurorok jelenléte megfeleltethető azzal, hogy vannak itt, akik a védelmünkkel foglalkoznak, de nem én vagyok, aki bizonyította, hogy a létezésük önmagában még nem sokat jelent, ha tényleg baj történik, azok ők maguk voltak. Úgyhogy igen, még bizonyítaniuk kell, hogy értelmük is lesz ezúttal, nem csak egy plusz macerát adnak az életünkhöz, miközben pontosan ugyanannyira vagyunk fenyegetettek, mint nélkülük voltunk eddig.
Naplózva


Minerva McGalagony
Tanár
*****


Az Igazgatónő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 09. 16. - 11:44:58 »
0

Köszönjük a megjelenést!

A TANÉVNYITÓ LEZÁRVA.
Naplózva

Noah Nightingale
Griffendél
*


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 12. 06. - 17:41:50 »
+1

Sebastian
2001.12.14



A mai napi teljesítménye jóformán a béka segge alatt van és akkor nagyon finoman fogalmazott. Egész éjszaka a nyomorúságos néma átváltoztatás művészetét gyakorolta inkább kevesebb, semmint bármilyen sikerrel, ám... ha az ember fia takarodó után még mindig az elfuserált torzak termének vendége, jobb ha mindenfele sétafikáló aurorok között nem próbál visszatérni a hálókörletébe. Oké, volt némi probléma közben, de Sophie délután segített neki áttörni valami gátat, ami eddig teljes blokként nehezedett az elméjére. Vagy hát. Az áttörni túlzás, de legalább már érzi a hajszálrepedéseket. Miért is hagyta volna kárba veszni a lehetőséget?
Aludt ugyan pár órát a padon fekve, viszont a TÚL KORA REGGELI dupla bájitaltan első felében a prefektusi fürdőben lazult, mint akinek kerek e világon nincs is ennél jobb dolga. A második felére azért nem ment be, mert szimplán csak nem volt értelme. Lényegtelen. Épp ismételnek és bájitaltanból kiemelkedően jó a teljesítménye, ennyi belefér. Majd kiszedi valakiből, mit műveltek.
Átváltoztatástanra már beette a fene, de olyan sok elméleti anyag volt ezúttal, hogy gyakorlatilag átaludta az órát. A többi elég homályos, rémlik hogy részt vett még valamin, de gyanús, hogy bekómált. Csoda, hogy nem kapott megint büntetőfeladatot, bár ki tudja? Lehet csak nem emlékszik rá? Hm. Mi történik, ha valaki nem csinálja meg a büntetőfeladatát? Hogy nem derítette ezt még ki öt és fél év alatt?!
- Csak még egy kört!
A varázskártyák sebes tempóban pörögnek egyik kezéből a másikba, az előtte ülő három elsős olyan intenzív figyelemmel fókuszál a mancsaira, hogy kénytelen elmosolyodni. Jaj cicák, senki nem mondta még nektek, hogy soha ne a varázsló kezét figyeljétek?
- Náh. Ennyi elég volt. Lassan nem marad mivel fizetnetek. - Jelentőségteljesen lepillant a Griffendéles asztal közepén heverő kisebb kupac édességre. Lassan ideje lesz zsákot hordania magával és aztán cipelheti el a zsákmányt vállra vetve mint valami elbaszott télapó.
- Dupla, vagy semmi, Nightingale. - Jelenti ki a középen ülő szöszi kihúzva magát, acélszín szemei gyakorlatilag világítanak fakó arcából. Helyes gyerek. Szinte sajnálja, hogy kifosztja. Szinte.
Az a nagy helyzet az, hogy minél kevesebbet alszik, annál több cukorra van szüksége, hogy valahonnan begyűjtsön némi energiát szóval.
- Meg Merlin szőrös seggét, azt. Tudom, hogy nincs ennyi cucc rajtatok. - Meg nála se ha már itt tartunk. A kártyák ahogy elérik balját, egyszerűen csak eltűnnek a semmiben.
- Nemár Noah, csak egy kör! - Vinnyog a hollóhajú a szöszi mellett, Noah látványosan elgondolkodik egy pillanatra, majd határozott...
- Nem. Negyed órája is csakmégegy volt.
- Légyszi! - Megint az acélszemű. Pofátlan módon előre nyúl és egy határozott mozdulattal besöpri a csokibékák, durblik, mindenízűk és robbanós csokik halmát a táskájába.
- Nein.
- Noaaaaah... - Bezárja a táskát és elrejti az asztal alatt.
- Nyet. - felpillant. Egy... kettő... HOL A SZÖSZI. Valahol ezen a ponton ugrik a nyakába hátulról a kis dög.
- Héhéhéhé MIVAGY TE KISMAJOM?! - Hördül a csimpaszkodásra, és már-már a másik kettő is átmászna az asztalon, mikor...
- Na de uraim, kérem! - A ki tudja miért épp arra járó kertitörpe Flitwick prof cincogó hangja nagyon sok minden, de fenyegető biztosan nem, mégis mind a négyen megdermednek. - Viselkedjenek, nem otthon vannak! - A szöszi leakad róla, gyorsan leseggel mellé és egy kórusos elnézést Flitwick professzorral hirtelen ismét rend lesz a teremben. Már a közelben ülők nevetését leszámítva.
- Nyugi Szöszi - Paskolja meg a srác vállát, miközben Flitwick szúrós tekintete távozik, ő pedig visszatér végre valahára az ebédjéhez. - Hagyok belőle estére nektek is. Na tűnés órára. - Legyinti meg a fejét szeretetből, a kölykök meg varázsütésre felvillanyozódnak.
- Neked nem lesz SVK-d most? - Kérdezi a szöszi, miközben lekászálódnak a padról.
- Nincs - Hazudja gondolkodás nélkül. Neki bőven elég volt mindenből is mára. - Shshshshh - Hessgeti el őket és végre valahára egyedül marad.

Naplózva


Sebastian Bates
Griffendél
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 12. 07. - 09:28:44 »
+1

To: Noah

2001. december 14.



A fáradtság olyan mélyen ivódott belém, hogy úgy éreztem nem is élek igazán. Minden mozdulatom elképesztően lassú volt, mintha nem is lennék igazán önmagam. Pont a fürgeségem miatt lettem őrző, az volt ami végül meggyőzte Edwardot, hogy vegyen be a csapatba… de így a teliholdat követően nem sok erő maradt bennem. Az átváltozás kivett belőlem mindent. Az izmaim úgy fájtak, mintha egész éjjel edzettem volna, s láttam reggel a tükörben is milyen fáradt vagyok. Próbáltam megütögetni az arcomat, hogy némi színt adjak a képemnek, de az nem segített, ahogy a hajam gondos fésülgetése sem.
– Mi a baj? – kérdezte Jack, mikor Bájitaltanon nem voltam képes semmire, csak leültem az asztal mellé és a fejemet a füzetemre hajtottam. Úgy éreztem magam, mint aki menten összehányja magát, már reggelizni sem volt erőm, csak egy-két korty töklevet kényszerítettem le a torkomon.
– Nem tudom… csak a szokásos talán… – dünnyögtem bele a lapba, amit kicsit súrolt is a szám. Gondoltam persze, hogy Tachibana professzor majd néhány keresetlen szóval elintézi a mai napi nulla teljesítményem, de nem izgatott ez sem különösebben, hiába szerettem a tárgyat amúgy.
– Keressem meg a barátnődet, hogy ápolásra szorulsz? Mellesleg még mindig látszanak a fognyomai… – magyarázta vihogva. Mióta kiszúrta a harapást rajtam, úgy érezte, hogy minden áldott napon arról faggatott, mégis ki a fene volt az. Én viszont csak azért sem mondtam semmit… persze néha-néha rámutatott egy-egy lányra, remélve, hogy rábólintok, de valójában csak morgással nyugtáztam a próbálkozásait.
– Nincs barátnőm, már mondtam. Kopj le! – Felemeltem a fejem hogy rávicsorogjak, bár farkas fogak nélkül nem valószínű, hogy túl ijesztő lehettem. Elegem volt az egész nyaggatásból… abból is, hogy már két tanár rám szólt, hogy ne aludjak az óráján, meg abból, hogy elveszítettem az erősítő bájitalt, amit az utolsó néhány sarlómból vettem Roxmortsban. Éreztem, hogy el tudnám bőgni magam, pedig Jack aztán tényleg semmi rosszat nem mondott. Csak a szokásos túlzottan kíváncsi énje volt ez, ami addig gyötört, míg ki nem böktem valamit.
– Nekem elmondhatod ki az, nem röhöglek ki ha az a fogatlan csaj a Hollóhátból… – vihogott olyan zavaró hangerőn.
– Nem csaj volt, bassza meg! Nightingale harapdált meg!– vágtam oda és felpattantam a székemből zaklatottan. – Ki kell mennem hányni, tanárnő – böktem oda, majd megfogtam a cuccomat és kirohantam a teremből. Még egy pillanati ott lebegett előttem Jack hebegő-habogó képe, amint próbálja felfogni, amit mondtam neki. Az ő koraérett macsóin alkatával elég nehezen volt összeegyeztethető, hogy a legjobb haverja fiúkkal szexel.
Végig siettem a folyosón, egyenesen a nagyterem felé remélve, hogy legalább egy kis töklevet találok ott. Éreztem, ahogy az idegességtől kiszárad a szám és minden erőmet bevetve próbáltam nem elbőgni magamat. Ilyen érzékeny sem szoktam lenni azért. Zavarba hozni könnyű volt, de hogy sírva fakadjak az azért nem olyan sok embernek jött össze eddig. Ráadásul pont Jacknek… tőle nem sok mindent vettem támadásnak. Ismertem már a természetét, csak kíváncsi volt.
Ahogy beléptem a nagyterembe végig néztem azon a kevés jelenlévőn, aki még ott volt. Így szúrtam ki a mi asztalunknál Noah-t. Ahogy ránéztem éreztem, hogy a gyomrom kavarogni kezd… még is ösztönösen indultam meg felé és ültem le mellé az asztalhoz. Próbáltam nem olyan fejet vágni, mint egy hisztis kölyökkutya, de elég nehezen ment.
– Kösz a nyakharapást… azóta is azzal piszkálnak… – morogtam, mintha ő tehetne róla. A fejemet még is a vállára hajtottam, nem érdekelt, ha megbámulnak, már úgyis az egész negyedik évfolyam tudja, hogy megharapdált az órai kirohanásomnak köszönhetően.

Naplózva


Noah Nightingale
Griffendél
*


VI. évfolyam ★ Trick or Treat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 12. 07. - 10:59:08 »
+1

Sebastian
2001.12.14



- Nem megmondtam, hogy tűnés van órára, Szösz- oh! - Pillantása így a mondat végére beéri a mellé seggelt alakot, a meglepetés pedig rögtön kiül az arcára. Mi a fene?
Ritka alkalmak egyike, amikor emberünk hirtelen nem tudja mit kezdjen az adott helyzettel, márpedig Sebastian váratlan megjelenése kifejezetten ebbe a kategóriába esik. Mi történik? Két teljes nap telt el anélkül, hogy különösebben a látókörébe került volna a fiú bár... ha őszinték akarunk lenni, kifejezetten nem is kereste. Elérte a maga módján, hogy olyan híre legyen, ami alapján veszélyes vele együtt mutatkozni. Ezt az elsősöknek elnézik, mert nagyon kölykök, de mindenki más rég megértette már, hogy csak megüti vele a bokáját. És ez így neki tökéletesen megfelelt. Egészen mostanáig.
Ahogy a srác a vállára hajtja a fejét már végérvényesen összezavarodik, hitetlenkedő pillantása lepottyan a barna tincsek rengetegére. Két nappal korábban még zavarban volt attól is nagyjából, hogy ránézett, mi ez a hirtelen pálfordulás? Hmh. Lehet bátorra kefélte.
Neem... akkor és ott kifejezetten nem így tűnt. Merengő figyelme csupán néhány másodpercre időzik a fiú üstökén szótlanul, mielőtt ellazulna a kéretlen közelség alatt.
- Hát heló neked is Cicabogár, én is örülök, hogy látlak. - Nyilatkozik végül, nem elég vidáman ahhoz, hogy ingerlő legyen, de elég könnyeden, hogy ne adja a lovat a morgás alá. Sosem volt érzéketlen típus, kristálytisztán érzékeli, ha a nyűglődés testet ölt mellette és rátelepszik a vállára.
- Hmh. - Elmosolyodik, mire kicsit távolabb két hetedikes csaj összenvet. Heh. Potenciális jelöltek némi BL képregényterjesztésre. Egyúttal biztosítja azt is, hogy nem, ez a jelenet kicsit sem észrevétlen. Szinte érzi a hátában a mostanra erősen megfogyatkozott tanári jelenlét izzó figyelmét. Oh hát. Mit tehetnének még vele?
Kirúgják mondjuk, de ha eddig nem tették, különösebben nincs értelme most elkezdeni.
- Ne haragudj. Az én hibám, túlságosan élveztelek és nem gondolkodtam. - A hangja halk, bizalmas annak ellenére, hogy mostanra nem ül senki hallótávolságban. Gond nélkül vállalja magára a "bűntettet", soha nem látta értelmét akadékoskodni valakivel, aki rossz passzban van. Nem is ilyen típus, ha már itt tartunk. Nem véletlenül tölti kvázi minden második napját büntetőfeladatokkal.
- Hogyan engeszteljelek ki, hm? - Ő meg a kérdései. Bár jelen esetben kétli, hogy ilyen aprósággal zavarba tudná hozni, nem ő az ugyanis aki nyílt kijelentéseket tesz az egész zártvilág felé némi bújás kedvéért. Valójában le van nyűgözve. Nem nézte volna ki belőle. Egész konkrétan meg nem nézné ki senkiből errefelé, tekintve hogy Noah Nightingale neve csak bajt jelent. Miért is akarná bárki is felvállalni?
- Egyél valamit, jobb kedved lesz. - Saját villára tűzött rántotthús falatját áldozza fel a szent cél érdekében, odatartja a srác szája elé. Baromi jó illata van és ahogy azt minden bizonnyal már Brit tudósok is bebizonyították; a más kajája mindig finomabb.

Naplózva


Sebastian Bates
Griffendél
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 12. 08. - 09:03:31 »
+1

To: Noah

2001. december 14.



Az izom fájdalom kezdett eltörpülni az idegesség mellett. Minden porcikám remegett, még a hatás alatt voltam a kijelentésnek, amit a teljes negyedik évfolyam és Tachibana professzor előtt tettem. Igen, szuper, mindenki tudja, hogy Noah Nightingale, egy hatodikos diák… aki bizonyára nagykorú is – hiszen akkor volt a születésnapja, amikor találkoztunk –, megdöntött a folyosón… és lenyomatosra harapdálta a nyakamat. Csak nagyon reménykedtem, hogy Tachibana professzor nem éppen most döntött úgy, hogy eljátssza a komoly tanárt vagy legalábbis nem veszi komolyan, amiket mondtam. Érzékelhette, hogy az óra kezdete óta csak a hiszti jött belőlem, pláne mikor kijelentettem: „nem akarom megfogni a varjú epét.” Igaz ezt nem neki mondtam, hanem Jacknek, de éppen elég hangosan ahhoz, hogy a tanerő is meghallhassa.
– Hát heló neked is Cicabogár, én is örülök, hogy látlak.
Nem reagáltam semmit a köszönésre. Csak odatelepedtem mellé az asztalhoz és a vállára döntöttem a fejemet, pedig éppen haragudtam. Haragudtam, mert olyan mélyen erőszakolta a bőrömbe a fogait, meg azért is, mert miatta kellett kiborulnom egy egész osztályteremnyi diák előtt. Az persze egy másik dolog volt, hogy a bennem tomboló indulatok semmiféle zavart nem engedtek a felszínre törni egyelőre, így még kényelmesen mocorogni is tudtam rajta. Akkor kezdett valami józan ész szikrázni bennem, amikor megéreztem az illatát. Nagyon nem kéne ezt nyilvánosan… A gondolat egyszerűen jött és ment, túl kényelmes volt ez a póz és már majdnem le is hunytam volna a szemem, mikor a valóság ismét jelezte, hogy mit művel. Két nevető lány sétált el előttünk, én pedig inkább távol maradtam. És minden bizonnyal tanárok is voltak arra, ha más nem felügyelőnek… de nem néztem körbe igazán, mikor bejöttem.
– Ne haragudj. Az én hibám, túlságosan élveztelek és nem gondolkodtam.
Nyeltem egyet, ahogy felidéztem a történteket. Sokáig éreztem ott… aztán az átváltozás azt is elnyomta és egészen másfajta érzések vették át a helyét. Lesütöttem a szemem, ahogy eszembe jutott. Jó volt, de sejtettem, hogy nem lesz folytatás… mármint soha senkivel nem láttam együtt Noah-t. Nem hinném, hogy járt volna bárkivel is, bár nem is nagyon figyeltem, csak amikor összeütköztünk és éreztem az illatát.
– Hogyan engeszteljelek ki, hm? – kérdezte aztán.
Újabb nyelés, éreztem, hogy az idegesség megint végig fut rajtam. Túl gyenge voltam tenni a remegés ellen és éreztem, amint elpirulok. Hirtelen az jutott eszembe, ahogy összesimul a testünk és hogy talán azzal akar majd kiengesztelni… a testem pedig akarta. Nagyon is akarta, mert éreztem, ahogy a puszta gondolatra is elöntött valami forróság.
– Hát… öö… izé… – dadogtam, és persze annyira szerencsétlen voltam, hogy az ujjaim a lábán kötöttek ki, nem is tudtam hogyan. Csak éreztem, hogy ott vannak… a bőre melege átütött a nadrágján. A fenébe!
– Egyél valamit, jobb kedved lesz. – Mondta és a villájára tűzött húsfalatot az szám felé tartotta. Nem volt különösebben étvágyam, már reggel is minden szagtól és látványtól rosszul voltam, ami itt fogadott. A töklevet is túl édesnek éreztem és még most is ott kavargott a gyomromban arra várva, hogy kiszabaduljon… minden maradék erőmet bevetettem, hogy benn tartsam.
– Nem vagyok éhes… – tört ki belőlem a nyafogás. Egészen emlékeztetni kezdtem magam az ötéves énemre, akiről a lehető legkevesebb emlékem maradt meg… sok dolog kiesett miután vérfarkassá tettek. Azóta halovány derengésként maradt meg a gyerekkorom, de arra azért emlékeztem, ahogy anyámnak toporzékoltam, mikor nem tetszett az ebéd, amit készített.
– Nem akarok itt lenni… – motyogtam felé és még az ajkaimat is lebiggyesztettem, az ujjaim meggyűrték a nadrágja anyagát a lábán. Bár szép lassan fogyott a tömeg, túl sokan voltak így is, ráadásul a tanárok jelenléte is zavart. Kettesben akartam lenni vele.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 02. 18. - 11:31:54
Az oldal 0.217 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.