+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály
| | | |-+  Szülészet és gyermekosztály - Nyolcadik Emelet
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szülészet és gyermekosztály - Nyolcadik Emelet  (Megtekintve 2693 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2022. 05. 12. - 19:24:11 »
+4



Újszülött babaillat, fel-fel csendülő pityergések, itt-ott elszórt gyerekjátékok. A szülészeti osztály állandóan nyüzsgő forgataga és a gyermekosztály kellemesen üde, vidám színkavalkádja fogadja az erre járó friss apukákat, nagyszülőket, vagy az éppen golymókhimlővel vagy szivárvány náthával kűzdő gyerekek szüleit.

Osztályvezető: Hökkent Hilda szülész-medimágus
Naplózva

Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2022. 05. 12. - 20:31:21 »
+1


2003. május 18.
outfit >><< csillag az égen

Madár rakja fészkét, madár rakja fészkét, ki repül melléje?


- Imádom a hangod - suttogtam szenvedélyesen ELliot fülébe, amikor sóhajtozva összesimult a testünk. Volt végre egy olyan napom, amikor nem kellett irányítanom semmit, mert rábízhattam az embereimre. Szerettem, hogy megbízhatóak voltak és hatékonyak, hogy szinte tökéletesen dolgoztak, és nem csalódtam még bennük egyszer sem. Ők bíztak az én erőmben és a képességeimben, én pedig az ő szavukban, hogy hozzám hűségesek. Tudták jól, hogy velem nem lehetett játszani, hogy a megtorlást komolyan gonoldom. Látták már jópárszor, amikor bosszút álltam egy-egy ellenséges csoporton, akik belekpötek a levesembe, vagy akik az utamba álltak. Mégsem félelemből tisztelte. És erre is az apám tanított meg. Tiszteljenek de ne rettegéssel. Talán a halálfalók között ezért volt ennyi méreg. Mert sokan csak féltek Voldemorttól. Talán én is féltem.
Tökéletes napunk volt, tökéletes, gondtalan pillanatokkal, még Cleot is megsétáltattuk, aki éppen szudnikálva feküdt az ágyában. Aztán minden egy pillanat alatt a feje tetejáére fordult. Az életünkkel együtt.
A bagyol szinte berobbant a hálószobánkba, ahol éppen kellemesen összebújni készültünk ELliottal. Ez azt jelentette, hogy éppen lekerültek rólunk a ruhadarabok, és az ujjaim finom mozdulatokkal kényeztették a testét, és már éppen teljesen belejöttünk a hangulatba is, amikor a csapzott tollú, hivatalos, hófehér bagoly berobbant a nyitott ablakunkon. A hóbagoly teste zakatoltan fel-le emelkedett, én pedig egyből azt godnoltam, a családommal történt valami. Iagzából nem lett volna meglepő, mert Bejmainnak megint meccse volt, anyám néha az új konyhájukban éppen lángokkal táncolt. Persze hidegvérrel, gyors mozdulatokkal vettem ki a csőréből a sürgősségi borítékkal ellátott levelet, miközben Ellliotra néztem, miközben gyors és határozott mozdulatokkal felnyitottam a levelet.

Mr. Fraser és Mrs. Fraser. Sürgönnyel üzenek önöknek, hogy a baba érkezése a vártnál hamarabb bekövetkezett.
Várjuk önöket a Szent Mungó szülészeti osztályán.

Hökkent Hilda, osztályvezető szülész-medimágus.
Hirtelen kihagyott egyet a szívem, és csak meredtem Elliotra anyaszült meztelenül, majd hirtelen felpattantam, és hevesen dobpgó szívvel álltam mint egy darab pucér kutya a sivatag közepén. Hirtelen egyszerre voltam boldog és ijedtem meg.
- De Rosemarynek mmég egy hónappal később kellene - magyaráztam csak úgy ELliotnak, mintha vissza lehetne dugni, így hát gyorsan kapkodva felvettem a nem régiben levetett ruhákat és amint csak lehetett elrobogtam vele a kandallóhoz, hogy megérkezzünk a mungóba. Egyenesen a legfelső emeletre robogtam, és annyira izgoltam, hogy a megtett kilómérerek sem számítottak.
- Hogy? Ugye nincs baja? Ha baja lesz, én megölök itt mindenkit - magyaráztam menet közben és azt gondoltam bárcsak Jasper lett volna a brazil boszorkány szülésze is, de az aranyvérű volt és sznob, így aranyvérű medimágust kéretett magának. Ahogy beértünk a babaillatú emeletre már láttam is a medimágus boszorkányt, aki telt alakjával és rózsaszín orvosi köpenyével várt minket, én pedig egyre erősebben szorongattam Elliot kezét közben.
- Hol van? Hogy van?
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2022. 05. 13. - 14:41:03 »
+1

◂rosie▸
2003. május 18.

◃aiden▹
our memories will never fade away

style: noooo! zene: chinese feeling

Végre volt egy békés napunk. Végre úgy bújhattam Aiden ölelésébe az ágyunkba, hogy nem arra gondoltam, ma akár meg is halhatott volna. Azok a napok, amiket nem együtt töltöttünk ijesztőek és veszélyesek voltak. Sőt, az igazat megvallva még annál is sokkal, de sokkal szörnyűbbek voltak. Állandóan csak aggódtam, hogy mikor nem jön haza… Szepi mikor nem vigyáz rá rendesen. Egyszerűen úgy éreztem Aident csak és kizárólag én tudom majd megvédeni. Önző, beképzelt gondolatok voltak… de mégis ez voltam én. Állandóan meg akartam óvni mindent, ami az enyém volt, mintha csak egy apró kincs lett volna, amit a világ valamely pontján loptam el, hogy a magamévá tegyem.
– Imádom a hangod – súgta Aiden a fülembe, miközben a testünk finom, forró perzselésben ölelkezett össze. Éreztem, hogy végig fut rajtam egy újabb és újabb hullám, de nem hűs és felüdítő volt, hanem vad és szenvedélyes. Minden érintése apró sóhajt csalt elő az ajkaim közül. Egészen kizártam a világot… csak mi voltunk, a szívem ritmusa és Aiden apró csókjai a bőrömön.
Remegősen, hangosan sóhajtva simítottam éppen végig a hátán, mikor a nyitott ablakon valami berobbant. Éppen csak megpillantottam Aiden arcának csodálása közben. Ez viszont elég volt ahhoz, hogy teljesen összerezzenjek, rajta kapjam a lágy szellőt, amint végig simít az arcomon. A hóbagoly az ágy mellett lebegett, húhogva jelezve, hogy levelet hozott.
Muci mozdult meg először. Ahogy lekászálódott rólam, én is mocorogni kezdtem. Végig töröltem a tenyeremmel az izzadt homlokomat, majd odahúzódtam Aiden, hogy vállán megtámasztva az államat, én is el tudjam olvasni a szép, gyöngybetűkkel megírt sorokat. Először azt hittem, talán Erica írt… de aztán a szavakból kiderült, hogy nagyon nem.

Mr. Fraser és Mrs. Fraser. Sürgönnyel üzenek önöknek, hogy a baba érkezése a vártnál hamarabb bekövetkezett.
Várjuk önöket a Szent Mungó szülészeti osztályán.

Hökkent Hilda, osztályvezető szülész-medimágus.

– Mrs. Fraser az anyja segge… – morogtam magam elé. Még nem fogtam fel azonnal, mit írt a levél, csak a sértést. Aztán, hirtelen elfelejtettem, hogy mérges vagyok. Olyan érzés volt, mintha valaki nyakon öntött volna hideg vízzel. Összerezzentem. – MI?! – Kiáltottam fel és kikaptam Aiden kezéből a pergamen darabot, hogy átolvassam a sorokat újra.
– De Rosemarynek mmég egy hónappal később kellene – magyarázta Aiden halkan. Kicsit olyan volt, mintha őt másképp rázott volna meg, mint engem.
– MI? MI? MI? – visítottam. Eldobtam a levelet, majd felpattantam, hogy kirángassak valami lazább cuccot a szekrényből. Gyorsan öltöztem, nem is figyelve, hogy miket kapok fel. Épp csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy még berohanjak a kislány szobájába és kihozzam a táskát, amit összekészítettünk pár napja. Benne voltak a kisruhái, cumisüveg, meg minden, amit Erica mondott, hogy rakjuk el.  Ennyire volt idő, mert fél perccel később már átkandallóztunk a Mungóba és a sápatag folyosókon kerestük a szülészetet.
– Hogy? Ugye nincs baja? Ha baja lesz, én megölök itt mindenkit – magyarázta Aiden, én pedig erősen kapaszkodtam belé. Nem ismertem ezt a helyet, Noah valahol északon született, ahol nem volt szem előtt apámnak vagy éppen Nat beteges rajongóinak. Rosie egyszerűbb volt, testközelibb.
– Nincs baja. Nem lehet baja… – A hangomon érződött, mennyire nyugtalan vagyok és hogy máris a sírás fojtogat. Ugye nem esett baja? Ugye nem?! Ismételgettem magamban a pánikolós kérdéseket. Éreztem, ahogy a gombóc nőni kezdett a torkomban, a szemeim pedig könnyesek voltak. El ne sírd magad, O’Mara. A hang kegyetlenül csendült, én pedig próbáltam visszatartani a könyveket.
A bába már ott várt minket rózsaszín köpenyben a folyosón.
– Hol van? Hogy van? – Megszorítottam Aiden kezét a kérdésre.
– Kövessenek. – A nő hangja rendkívül halk volt, majd egy intéssel jelezve, hogy menjünk vele. Azt hittem bevezet majd valami irodába, ahol közli a rossz hírt. Ehelyett egy erős, öreg faajtóhoz léptünk, amit szó szerint feltépett, majd intett, hogy menjünk be. Egy apró kis ágy volt középen, benne egy rózsaszín pólyába bugyolált apróság… aki tökéletesen olyan volt, mint Aiden. Hosszú szempillák, sötét haj. Ezt azonnal felfogtam, aztán elsírtam magam.
– Ez Rosie? – kérdeztem és ledobva a táskát, megérintettem az arcát. Csak nyöszörgött egyet, de aludt tovább.
– Nagyon apró, de rendben van. – Mondta csendesen a nő, mintha ő sem akarná megzavarni a pillanatot.
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2022. 05. 15. - 19:07:57 »
+1


2003. május 18.
outfit >><< csillag az égen

Madár rakja fészkét, madár rakja fészkét, ki repül melléje?


Az egész olyan váratlan volt. Sosem szerettem a váratlan dolgokat, én a megszokott, lassan a medrében folyó eseményeket értékletem, amik meg voltak tervezve, és csak várni kellett, hogy megtörténjen. Nem voltam olyan pörgős, se olyan rugalmas, mint Banjamin, aki állandóan változott, mint az időjárás. Én csak olyan voltam, mint a megdermedt idő. Persze, amióta megismertem ELliotot minden megváltozott, a dolgok egyik pillanatról a másikra megtörténtek, és hirtelen körülöttem is minden változni kezdett. Lassan én is. De azért nem lettem még enynire rugalmas. Egyszerűen nem értettem, hogy születhetett meg olyan hamar Rosemary.
– MI? MI? MI? – pattant fel ELliot, miközben igyekeztem magamat legalább olyan jól öltözötté tenni, mint amilyennek hittem magam, miközben ő is idegesen kapkodta magára a ruhadarabokat. A szívem hevesen vert még a kandallózás után is, egészen amíg fel nem értünk a mungó nyolcadik emeletére. A telt asszonyság, rózsaszínbe bugyolálva, az extrém göndör, rövid hajával úgy nézett ki, mint egy rózsaszín felhő. A medimágus csak megindult egy ajtó felé, és bevezetett minket egy rózsaszín kis pólyához, ahol ott aludt Rosemary. Rosemary Jia Fraser. Elszorult a torkom, de nem sírtam el maga, Elliot úgyis megtette helyettem. Én csak bűvölten néztem a törkéeny apróságot, ahogy békésen aludt, és olyan sűrű sötét pillái meg már most kissé göndör haja volt, hogy éreztem, a torkom elszorult. Furcsa mágia lengte körbe, mintha valami varázslat lett volna, amit talán a korai születés miatt fontak köré a medimágusok. Csak kapaszkodtam Elliot ujjaiba, és a tekintetem nem szakítottam el tőle. A lányomtól.
Az én lányomtól.
– Nagyon apró, de rendben van - mondta  a felhőbe burkolt medimágus nő, majd sóhajtot egyet. Mintha nem tduta volna megunni az újszülöttek látványát. - Egy rövid ideig még itt lehetnek, utána megbezséljük a többi teendőt. Ó, látom hoztak neki holmikat is, milyen gondoskodó szülők - motyogta halkan, aztán kiment, magunkra hagyva minket.
- Merlinre Elliot. Apa lettem - szólaltam meg és beletúrtam a hajamba. Nagyon-nagyon jól esett volna most rágyújtani, de itt nem tehettem meg. - Apák lettünk. Merlinre... ELliot, néd milyen apró - motyogtam teljesen megilletődve, aztán csak néztem a kis apróságot, és valahogy mérhetetlen büszkeség töltött el, miközben felfedeztem annyi mindent benne, ami a családomra olyan jellemző volt.
Imádtam, hogy ez a pillanat csak a kettőnké, hogy nem tódultak hozzánk át a többi rokonok, mert tudtam, hogy milyenek, pár nap és Fraserektől lesz hangos ez az emelet, mert mindneki meg akarja majd nézni. Szerettem a csaldáomat az unokatestvéreimet is, de önző módon ezeket a perceket magunknak akartam, hogy csak mi hárman létezzünk ebben a pillanatban. Hhirtelen büszke voltam, és azt kívántam bárcsak az apám is megélhette volna ezt. Olyan nagyon... jól esett volna most, ha mögém lép, és megveregeti a vállam. Midnig is utáltam, hogy ha ezt csinálta, de most... még mdinig hiányoztak ezek a gesztusok. és a húgom. A húgom megállás nélkül visítana a házban a boldogságtól.
- Olyan békés... de megérdemlem? Pont én... megérdemelhetem ezt? - kérdeztem aztán halkan. Féltem, féltettem, hogy valamikor képes leszek mindezt tönkre tenni. Ez a félelem azóta a nap óta bennem tombolt, hol erősen, hol gyengén, de midnig féltem. Mi van ha ez az élet, amit feléíptettem egy pillanat alatt majd összedől és rommá lesz? Féltem a rossz lépésektől, hogy elszámítom magam. ÍDe mégis játszanom kellett, csak már nem voltam olyan eszeveszettül büszke és önhitt. Most sem saját magamért játszottam, hanem a családomért. Elliotért, Loláért, Rosemaryért... anyámékért.
Elliotra pillantottam, hogy erőt merítsek, de közben őt is egész nap tudtam volna bámulni. Olyan csosálatosan szép volt. Olyan... furcsán más lett most már minden, hogy lett egy lányom. Egy lányunk.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2022. 05. 17. - 14:32:06 »
+1

◂rosie▸
2003. május 18.

◃aiden▹
our memories will never fade away

style: noooo! zene: i love you

– Egy rövid ideig még itt lehetnek, utána megbezséljük a többi teendőt. Ó, látom hoztak neki holmikat is, milyen gondoskodó szülők – mondta. A medimágus hangja egészen beleveszett a homályba, ami az elmémre telepedett. Csak Rosemary aranyos kis teste töltötte meg a tudatom minden négyzetméterét. Egész egyszerűen beleszerettem az apró kis arcba, az Aidenre hasonlító puha kis ajkakba, a sűrű szempillákba és a sötét, kissé hullámos tincsekbe.
Ez itt az új esély, O’Mara. – a hang halk volt, alattomos, mint mindig. Kegyetlenség nem csendült benne, én pedig közelebb léptem, lágyan érintettem a puha bababőrt. Ez volt a szerelmünk csúcspontja talán, nem tudom, a tekintetem Aidenre vándorolt.
– Merlinre Elliot. Apa lettem – szólalt meg. Tudtam, hogy mit érez, mert én is azt éreztem, holott már apa voltam évek óta. De ez más volt. Mindig úgy gondoltam, hogy nekem Nat az igazi, viszont most, hogy itt álltam Aiden mellett és a közös kisbabánkat néztem, hirtelen úgy éreztem, tévedtem. Ő nem csak egy második esély volt, hanem annál sokkal, de sokkal több. – Apák lettünk. Merlinre... ELliot, néd milyen apró.
Bólintottam.
Megfogtam Aiden kezét, óvatosan húztam oda, hogy érintse meg milyen puha a bőre. Talán fél pillanat volt az egész, de végre érezte a saját gyermekét. Tudtam milyen ez, először látni, először érinteni és érezni az ezzel járó felelősség súlyát. Ezen én is átmentem Noah szüeltésekor, pedig én ott róla le is mondtam.
– A te apróságod… – suttogtam és legszívesebben megcsókoltam volna Aident, ehelyett azonban, csak a vállára hajtottam a fejemet, hogy gyönyörködjek a közös kislányunkban. Nyálasan boldog voltam abban a pillanatban vele és a helyzettel…. Nem voltam benne biztos, hogy megérdemlem, hiszen tudtam, ha most Alexej besétálna az ajtón elronthatna mindent, ahogy a múltban és a jeleneben bujkáló megannyi árnyalak, akik miatt Aiden bármikor kiadhatná jogosan az utamat. Rossz ember voltam, rossz vágyakkal. Ez a kislány meg olyan ártatlan volt. Nem akartam beszennyezni a magam mocskával, jó életet akartam neki. Szorongás fogott el, kiszáradt a szám, de közben a szívem olyan nagyon olvadozott az örömtől, hogy még erősebben folyni kezdtek a könnyeim. Néhány csepp egészen az államig jutott, hogy aztán lecseppenjen onnan a cipőm orrára.
–  Olyan békés... de megérdemlem? Pont én... megérdemelhetem ezt? – kérdezte halkan Aiden, mintha csak ugyanazok a gondolatok játszódtak volna le, mint bennem. Rá pillantottam, elkaptam a tekintetét, majd odaléptem, hogy finoman megcsókoljam. A kezemmel megtöröltem az arcát, nem azért, mert sírt, inkább csak nem tudom, egy elbénázott simogatás lett.
– Megérdemeljük ezt a szerelmes, Aiden. – Súgtam az ajkaira, azokat a szavakat, amiket éppen ő mondott nekem nem is olyan régen. Még egy puszit kapott, ez most rövidebb volt, de annál édesebb. Aztán elmosolyodtam: – Te minden jót megérdemelsz, amit csak kaphatsz. – Ahogy ezt kimondtam Rosie irányából édes kis nyöszörgés hallatszott. Éppen csak felé fordultam, már is láttam, hogy a sötétkék szemek kinyíltak és egyenesen minket figyel. Érdekes foltoknak tűnhettünk a szemébe, mert a hang nem szűnt, ám nem tűnt elégedetlennek sem.
Közelebb húztam Aident, hogy együtt hajoljunk a kislány fölé. Aztán finoman megsimítottam a pocakját.
– Nézd, Rosemary, itt van az apukád… – Suttogtam és elmosolyodtam, ahogy Aident még közelebb vontam hozzá, hadd gyönyörködjön abban, akitől az életet kapta.
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2022. 05. 19. - 19:16:55 »
+1


2003. május 18.
outfit >><< csillag az égen

Madár rakja fészkét, madár rakja fészkét, ki repül melléje?


Nehéz volt elhinni, mintha csak egy túl jó álom lett volna, amibe keveredtem, és a végén attól féltem, hogy felriadok, egy üres szobában, Amerikában, és igazából még mindig egy csavargó tizenhét éves vagyok, aki csak túl szépeket álmodott. De aztán eszembe jut, hogy ez nem álom, mert ha álom lett volna, akkor apa is és Chrissie is benne lett volna. Mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy ez az apróság itt az én gyermekem volt, az én vérem, és szinte telejsen rám hasonlított. Meg egy kicsit az öcsémre is és apára is. reméltem, hogy nem lesz olyan elcseszett selejtes, mint amilyen én voltam kölyökkoromban. Azt az életet, azokat a gondolatokat nem akartam, hogy ő is átélje. Az én harcom volt, az én csatám, és nem akartam, hogy a háborúmat ő is örökölje. Neki ártatlannak kellett lennie, ő nem lehetett azzá, mint én. Minden porcikámmal tudtam, hogy védelmezni fogom. Talán túlságosan is, pont úgy, mint a húgomat, és tudtam, hogy ELliot is ezt fogja tenni, amikor szükségesnek látja. De tudtam, hogy van egy őrült öcsém, aki egy kicsit máshová fogja húzni, és egy kicsit talán... örültem is ennek. Egy nagyon kicist.
– A te apróságod… - suttogta ELliot és a vállamra hajtotta a fejét. Én csak átkaroltam a derekát, és néztem a kis hercegnőt magunk előtt. Kígyó tekergőzött bennem... bennünk, és nem akartam, hogy a mérge őt is tönkre tegye. Nem mertem megérinteni olyan törékeny volt olyan ártatlan és... Szinte képtelen voltam megmozdulni.
Még most is csak alig hittem el, hogy mindezt az életet én tényleg megérdemeltem... Amikor hazajöttem, mintha csak egy második esélyt kaptam volna, mintha valami szerencsétlen áldásos út lett volna előttem, pedig én anynira, de annyira sok átkozott ösvényt jártam be. BÁntottam a sárvérűeket, lenéző voltam, majdnem megöltem az öcsémet... kétszer is, és itt voltam, egy új élettel a kezim között, miközben a boldogságot megtapasztaltam ELliot mellett. Elbaszott életünk volt, és mégis... Mégis ez történt velünk.
– Megérdemeljük ezt a szerelmet, Aiden. Te minden jót megérdemelsz, amit csak kaphatsz - válaszolt csendesen Elliot mire én csak belenoymtam egy pillanatra az arcom a hajába, hogy érezzem a kellemes kókuszos illatot, amit midnig is szerettem benne. Különleges volt és csak az enyém. Elszorult a torkom egy pillanatra, de nem akartam itt könnyekbe kitörni ez nem az a hely volt, nem az a pillanat.
- te is, Elliot... Egy olyan családot érdemelsz, amiről nem kell lemondanod. Soha - momrogtam, ebben a rózsazsín és babaillatú szobában. Kellemes hangulata volt, furcsán megnyugtató a falak színe ellenére is, valahogy ez is illet Rosie-hoz, és alig vártam, hogy kiengedjék a kórházból, és a saját szobájában legyen, amit neki készítettünk ELliottal.
- És nem isfog ez megtörténni, amíg én élek  - tettem hozzá olyan drámai komolysággal, miközben reszkető kezekkel túrtam bele a sűrű, göndör tincseimbe. Szerettem volna most rohadtul rágyújtani, hogy ezt a sok érzelmet ami felgyűlt bennem levezessem a megszokott ritmikusos mozdulatokkal, hogy a füstfellegek a tüdőmben megtisztítsanak.
– Nézd, Rosemary, itt van az apukád…  - suttogta Elliot, mire közelebb vont hozzá. Rosie felpillantott az álmos, hatalmas őzikeszemeivel, a hosszú szempillák mögül, miközben nyöszörögni kezdett, és nagyon panaszos hangokat adott ki. Nem volt számomra idegen ez, a húgommal is legtöbbször én fogllakoztam, amikor ilyen kicsi volt, Benjamin már akkor is gyerekesen állt hozzá és nem tudott mit kezdeni vele, de most elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy vegyem a kezembe, vagy mit csináljak vele.  A következő pillanatban belépett egy másik rózsazsínbe bújtatott nő, és odasietett hozzánk.
- Segítek felvenni, rendben? - kérdezte kedves anyáskodó hangján, miközben óvatosan a kezébe vette a nyöszörgő babát, és felám nyújtotta. - Ne  féljen, csak bátran - tolta elám, miközben magyarázta, hogyan fogjam meg. Szőke nevettsége tanfolyamán úgysem lehetett sok mindent tanulni. Lassan megfogtam, miközben egy cumisüveget is nyomott a medimágus Elliot kezébe.
- Ha megnyugodott etessék meg  - mosolygott ránk, miközben kisurrant, én pedig a kezeim között tarthattam a lányomat. Újra éreztem a gombócot a torkomban, de ELliot tekintetébe kapaszkodtam, miközben a nyöszörgő Rosemary lassan de biztosan megnyugodott a karjaim között és olyan békésen pislogott fel rám.
- Merlinre! A kezemben van! Merlinre... - mormogtam teljesen atyai meghatottsággal. - Merlinre... - motyogtam, pedig én aztán nagyon választékosan fogalmaztam, különösen ügyelve a szóhasználatra, de most csak ezt tudtam ismételgetni.
- Azt hiszem megnyugodott
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2022. 05. 22. - 15:05:27 »
+1

◂rosie▸
2003. május 18.

◃aiden▹
our memories will never fade away

style: noooo! zene: i love you

Aiden kétségei alaptalanok voltak. Elkövetett hibákat, ám ahhoz, hogy ilyen gyönyörűséget éljen át, sokat tett, változott. A semmiből épített magának egy új életet. Egykor megtagadta a családját szégyenében, sőt egészen eldobta őket magától, ám aztán, ahogy leszámolt a múltjával és visszatért hozzám, új élet kezdődött. Nem csak számára, számomra is. Bár mindennap féltem, hogy elveszítem, mégis ez az érzés tett erőssé, ez az érzés mondta azt, hogy küzdjek és élvezzem mindazt, ami éppen most van. Hogy magára akarnék hagyni még egy gyereket? Semmiképp, így akár a pokolba is hajlandó voltam követni Aiden James Frasert, az én férjemet.
Gyönyörködve bámultam a kislányt. A hosszú pillái sötét függönyként cirógatták a bőrt a szeme alatt, sőtétbarna tincsei finom hulláma pedig az apja haját idézték. Szakasztott mása volt Aidennek, amit puha, selymes formába öntöttek. Már is rajongtam érte, ahogy mozdulatlanul ott feküdt a pólya ölelésében. Ahogy Aiden odabújt hozzám és az orrát a hajamba fúrta, nagyot szippantott a kókuszos illatból, amit éppen érte tettem magamévá, sóhajtottam egyet. Kicsit belebújtam az érintésébe, mert ez volt a tökéletes pillanat. Most váltunk igazán családdá, bár előtte is azok voltunk, hiszen ott volt Lulu, az életünk, de erre is szükségünk volt.
- te is, Elliot... Egy olyan családot érdemelsz, amiről nem kell lemondanod. Soha - lehunytam a szemem. Hagytam, hogy azok a könnyek végig folyjanak az arcomon. Aiden tökéletesen tudta, mit érzek, mi dolgozik bennem, mióta elváltam. Az a pont sok mindent szétcincált bennem, hiába voltam egykor magabiztos és boldog Nat Forest mellett. Volt idő, mikor úgy éreztem, nem állhat közénk semmi… de közénk állt. Nat tökéletes életet akart, olyat, amilyennek mások kívülről tűnnek. Csakhogy én nem illettem a kirakatba, talán csak külsőre. Minden más nem volt lehetséges.
- És nem isfog ez megtörténni, amíg én élek - egészen odabújtam hozzá. Kicsit kellett, hogy a karjai átöleljenek és megnyugodjak.  Ismertük egymás gyengepontjait, az enyém a családalapítás volt. Lényegében már lemondtam erről. Mindig is Aident választottam volna, akármilyen kisbabával szemben.
Rosemary szeme hamarosan kinyílt. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, meg odahúztam Aident is, hogy láthassa, hallhassa a hangunkat. Úgy tűnt, hogy amíg beszéltem nem is volt gond, de ahogy elhallgattam nyöszörgő hangot hallatott. Nem volt szaga, úgyhogy a pelenkára nem gyanakodtam… talán éhes, talán nyűgös… talán… talán. Nem értettem eléggé a gyerekekhez. A legtöbbször a kicsikre Nat anyja vigyázott, hiszen engem nem mert velük egyedül hagyni még véletlenül sem.
Odakint is hallhatták az elégedetlenséget, amit a kis Rosie csinált. Hamarosan ugyanis egy rózsaszínbe bugyolált ápolónak tűnő nő lépett be. Öles léptekkel közeledbe a kicsi felé.
- Segítek felvenni, rendben? - A hangja kedves volt és lágy, ám határozottan emelte fel a pólyába tekert babát és Aiden felé nyújtotta. Erre elmosolyodtam, alig vártam, hogy a karjaiban lássam a kicsit. Nem is tudtam elképzelni gyönyörűbb jelentett annál, hogy egy apa a kezében tartja a saját babáját. - Ne  féljen, csak bátran - mondta. Figyeltem, ahogy óvatosan megfogja, az ujjai ügyesen tartják meg Rosie fejét, én pedig már kaptam is a kezembe a cumisüveget.
-  Ha megnyugodott etessék meg - súgta még oda, mielőtt kisurrant, hármasban hagyva minket.
- Merlinre! A kezemben van! Merlinre…- hallottam Aiden hangján, hogy megvan hatódva, ahogy lepislog az első gyerekére. A karjaiban persze Rosemary nyugodt volt, éppen csak annyira nyöszörgött, hogy jelezze, mennyire várja a cumisüveget végre. Döbbenet volt, hogy néhány órája van a világon s máris eszik, gügyög és figyelt.
- Azt hiszem megnyugodott.
Csak bólintottam. A kicsi ajkak közé érintettem a cumisüveget, ő pedig ösztönösen enni kezdett. Nem mohón, de kellően fokozatosan ahhoz, hogy lassan, ám biztosan a gyomrába jusson a finomság.
- Az apukája karjaiban van. Persze, hogy békés. - Feleltem, még mindig könnyezve persze, hiszen olyan megható volt ez az egész. A cumisüveg hamarosan kiürült, Rosemary szemei pedig finoman visszacsukódtak. Egészen elpilledt a hatalmas evésben. - Ez életem egyik legszebb pillanata.- Dünnyögtem, ahogy újra végig néztem rajtuk.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT  szív
A helyszín szabad.
Naplózva


Sophie Flynn
Boszorkány
*****


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2023. 04. 22. - 12:03:34 »
+1

Napot hoztam

Jasper
(2004. május 6.)
jó időre

fújj meg szél ahol érsz, szép leány megigézz
keserűt, édeset, azt amit csak lehet


Korán keltem! Az volt az eltökélt szándékom, hogy meglepem Jaspert a hétvégi ügyeletben. Egyedül nem sok tennivalóm akadt, tegnap előre megfontolt szándékkal elvégeztem minden házimunkát, amit csak kellett. A konyhában tettem-vettem, a Jaspertől kapott kötényben, felkontyolt hajjal, mert nem akartam, hogy az ebéd, amit készítek neki, a hajamat is tartalmazza. A konyhában volt egy kis ablak, amivel kiláthattam a békés városka kellemes utcájára. Taavasz volt, végre tavasz és imádtam a tavaszt! Beindult a virágzás is, olyan gyönyörű, élettel duzzadó volt minden. Zöld, színes, tele éneklő madarakkal és cserebogarakkal, meg pöttyös katicákkal. Szerettem ezt a zsongást, sokkal több energiám volt, mint a téli ködös sötétségben. Nem mintha itt ne lett volna tavaszi köd, vagy hűvös esős nap. De a tavaszi eső annyira másabb volt, mint az őszi! Sok cseresznyefa volt itt, gyönyörűen szép rózsaszínes virágokkal pompáztak a környéken, és a tavaszi szellő úsztatta a szirmokat a levegőben. Az utcák még nedvesek voltak az esti esőtől, mintha csak meglocsolta volna azt. A levegő friss volt, olyan jólesően hűs.
Ahogy lassan kész voltam a sülthússal, meg a körettel, kezdtem elégedett lenni magammal. Még el se fáradtam, túl izgatott voltam, hogy láthatom Jaspert. Azt hiszem a gyerekklinikán volt. Mármint osztályon. Sok mindenben még muglisan gondolkodtam, elfelejtettem varázsolni, az elszakadt ruhákat is kézzel varrtam meg, vagy nekiálltam mosogatni... Még szerencse, hogy Jasper ezekre emlékeztetett, persze közben jól szórakozott rajtam. Ahogy tébláboltam, Zserbó minden lépésemet követte, én meg nem egyszer majdnem ráléptem.
- Na de Zserbi legalább te nézz a lábam elé - bosszankodtam, és megcsóváltam a fejemet is közben. Lassan becsomagoltam, és indulásra készen voltam, mentem is a kandallónkhoz, hogy a Mungóba hoppanjak. De nem szerettem a mágikus utazást, annyira rosszul esett. Mindig nagyon rákészültem, de ez volt amit a legjobban viseltem. Reméltem éppen a déli pihenőre esek be, és nem akkor, amikor éppen egy nő lábai között lévő gyereket. A képre megborzongtam, nem álltam rá még készen egy ilyenre. Egy másik ember lenne a hasamban, ez nagyon durva. Bármennyire kedveltem Oliviát és Rosie-t, nem. Nagyon nem.
Sóhajtva hagytam magam mögött a kis otthonunkat, a kandallóba lépve, hogy landoljak a Mungó recepciója előtt. Jó legalább nem egy műtés közepére érkeztem. Hol is van a gyerekosztály? Bizonytalanul körbenéztem, és elindultam valamerre.
Fogalmam sem volt, hova mentem, de egyre furcsább helynek nézett ki, hát ez remek. Meg akarom lepni a férjemet, és eltévedek. Vajon ez az a rész, ahol halottakat boncolnak? Erre megtorpantam. Jól van Sophie, ne ess pánikba, ez csak egy kórház, sok kórházban voltál már, ahol Rose néni volt, ahol anyu volt, ahol Benjamin volt, semmi pánik. Jaj, de ha itt maradok, és örök életemben bolyongok? Éhen halok, és minden, Jasper ebédjét csak nem ehetem meg. Te jó ég, nem akarok itt meghalni, hooolvagyoook. Hirtelen sarkon fordultam, és beleüttköztem valakibe, aki Jasper illatú volt, de egyelőre ijedt voltam én ezt felfogni.
- Jaj, ne boncoljon fel, még élek! - ugrottam egyet, aztán leesett, hogy akit látok, az Jasper. - Ó! Meglepetéés! - vigyorodtam el.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2023. 05. 01. - 08:45:37 »
+1

napot hoztál


2004. május 6.
Babám

"me and you?
me and you”


- Hé! Frank ez fáj a gyógyítóknak is! - mondtam a kisfiúnak, aki épp az imént harapott rá az ujjamra. Az anyukája persze csak kínosan mosolygott, miután kétszer-háromszor is bocsánatot kért már tőlem. Hát igen, senki sem szereti, ha a lyukas fogát próbálják meg beforrasztani, az övét ráadásul nem is sikerült rendesen, mert ilyen szeleburdi volt.
- Ezt a bájitalt kéne vele itatni ma, minden étkezés után. - Adtam a nő kezébe egy frissen kikevert Fogtündér űző löttyöt. Valami új a piacon, ezért kicsit bonyolult a recept és pont Frankie érkezése előtt gyakoroltuk a főorvossal. A lényege annyi, hogy a tejfogak hibáit megpróbálja eltüntetni, mielőtt még komolyabb szuvasodás alakul ki. Mindenesetre átadtam az anyjának, aki aztán további bocsánatkérések közepette hajlongva rángatta ki a fiát.
Levettem magamról a gumikesztyűt, amit kirágott a gyerek és behajítottam a kukába, majd elindultam, hogy szerezzek egy kávét. Már majd szétment a fejem a sok vékony gyerekhangtól. Végig sétáltam a folyosón, elhaladtam a pult előtt.
- Jasper, itt van a feleséged. - Jegyezte meg a pult mögött álló ápoló. Ezért megtorpant, de a váró székein nem ült.
- Nem mondtad neki, hogy a nyolcasban vagyok? - kérdeztem vissza. Sophie-t igazából jobb lett volna leültetni, mert képes és a végén besétál egy szülésre, ahol aztán végképp semmi keresnivalója, míg nem belőle bújik ki valaki. Ha egyáltalán akarja valaha, hogy ez így történjen.
- Elviharzott mellettem.
- Szuper... - Sóhajtottam. Erre mutatta merre ment, én pedig megindultam utána. Szerencsére nem jutott messzire, mert a következő kanyar után megpillantottam a vörös tincseket. De mivel túlságosan szedte a lábát, az egyik kortermen át vágtam és így éppen elé kerültem. Szerencsére nem gondolta meg magát, így is ahelyett, hogy előre nézett volna, egyenesen belém sétált.
- Hm... - dünnyögtem, ahogy végig néztem rajta. Jobban kellett volna vigyáznia magára, megkérdeznie, merre vagyok vagy csak megállnia, mielőtt mondjuk belesétál egy idegenbe. Már annyiszor kértem tőle, de nem tette. Talán sosem lesz kamaszból felnőtt.
- Jaj, ne boncoljon fel, még élek- Erre csak két nagyobb pislogtam. De úgy tűnt, hogy felfogja, én vagyok az. - Ó! Meglepetéés! - Vigyorodott el, mintha semmi sem történt volna. Csak előre nyújtottam a kezemet és megpaskoltam a fejét.
- Drága babám. - Próbáltam nem kiröhögni, bár elég nehezen ment. - Amikor feljössz az emeletre, a lépcső mellett van egy pult. Ha odamész, megmondják, hol vagyok. - Tettem hozzá. - Akkor talán nem nekem kéne üldöznöm őnagyságát keresztül a teljes gyerekosztályon.
Végig simítottam a karjain, majd közelebb húztam egy aprócska csókra. Reméltem, hogy ettől kicsit megnyugszik ebből a furcsa, para hangulatból. Mégis miért boncolnának fel bárkit? Nem muglik vagyunk, még a holttestekkel foglalkozó kollégáik is inkább mágiával állapítják meg a halál okát. Elég ritka, hogy valakibe ténylegesen belevágjanak... akkor már tényleg komoly baj van. Mondjuk olyan bűbáj, ami elkendőzi a történteket. Ritka dolog ez.
- Miért jöttél? - kérdeztem és megsimítottam az arcát kicsit. - Ugye nem Zsebó evett meg egy zoknit, amiért azonnal haza kell mennem, hogy kiszedjem belőle?
Naplózva


 


Sophie Flynn
Boszorkány
*****


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2023. 05. 05. - 18:23:53 »
+1

Napot hoztam

Jasper
(2004. május 6.)
jó időre

fújj meg szél ahol érsz, szép leány megigézz
keserűt, édeset, azt amit csak lehet



Igazából gondoltam most talpraesett leszek, és határozott, meg céltudatos, ezért is robogtam el a recepciós mellett. amúgy is olyan kínosan érzem magam mindig, amikor valamiben a segítségét kérem valakinek, aki a másik oldalon ül. Arra gondolok, hogy vajon hülyének néz-e teljesen? Vagy mondjuk, hogy össze kéne szednem a gondolataimat, hogy ne hablatyoljak teljesen hülyeséget, mert utána már amúgy is teljesen hülyének fognak nézni. És ha már itt tartunk mégis csak zavarban érzem magam, ha csak úgy meg kell szólalnom valami ismeretlennek, akit soha nem láttam eddig, és ezután sem fogok. Jó, a Mungóban a recepción ez nem volt kifejezetten igaz, de akkor is. Most megpróbáltam felnőttesebb, jó feleség és jó háziasszony lenni. Szerettem volna, ha egy kicsit érettebben gondolkodom, meg oldom meg a helyzeteket, de úgy tűnik, megint csak eltévedek. 
A Mungó nem olyan kellemetlen látvány amúgy sem kívül, sem belül, mint a sima kórházak otthon. Nincsen remélhetőleg sehol sem az a furcsa főzelék színű zöld sem, Rose néni szobája is olyan volt, és nem lettünk tőle nyugodtabbak. Bár azt hiszem így se nekem való hely, örülök, hogy olyan sok időt nem kell itt töltenem, bár ha Jasper társaságában vagyok, akkor egy föld alatti barlangban is olyan boldogan ellennék.
Keringeni kezdek a folyosón, elhaladok ajtók meg medimágusok mellett, én meg úgy érzem, hogy kilómétereket mentem, hogy ennek a hosszú végtelennek tűnő folyosónak sosem lesz vége, mert valamerre folyton elkanyarodik, vagy éppen ezek mögött az ajtók mögött vannak hullák, vagy nem is tudom mik. Az a sok fura film jut ilyenkor az eszembe, amiket unalmamban néztem otthon, amikor nem tudtam magammal mit kezdeni a Roxfortos nyaraimon és este persze csak ijesztő filmek mentek. Olyan vad és unrealisztikus gondolataim kezdenek el támadni, hogy már attól még jobban megijedek, ha jobban rájuk gondolok.
Remek, itt fogok elhalálozni, a finomsággal a kezemben, amit amúgy Jaspernek kéne adnom, de jelenleg úgy érzem, hogy nem is a Mungóban vagyok, hanem úgy eltévedtem az előbb, hogy a Holdon is lehetnék. Ezek a gondolatok olyan szinten a hatalmukba kerítenek, hogy eszembe sem jut megkérdezni bárkit is, hogy amúgy hol vagyok, de az a fontosabb kérdés, hogy hol van Jasper. Idegenekkel beszélgetni meg amúgy is mindig nagyon furcsa. Sophie, most már tényleg meg kellene nyugodnod, itt nincsenek űrlények, ez nem a boncterem, amúgy is ez nem egy hugli horror, ahol csak úgy bonctermek lennének, vagy boncteremből kisétáló halott-de-mégsem emberek, akik meg akarnak harapni.
Éppen ezeken a magvas, és rendkívül éretelmetlen dolgokon töröm a fejemet, amikor beleütközök valakibe, és megáll bennem az ütő.
Szerencsére majdnem rögtön felismerem Jaspert és nagyon büszke is vagyok magamra, hogy nem rohanok el égbe emelt kezekkel, hangos sikoly kíséretében előle. Annyira már nem vagyok nevetséges, remélhetőleg. Élvezem, ahogy megpaskolja a fejem búbját, én meg gyönyörködöm a szép szemében és a szőke tincseiben. Nagyon jól áll neki ez a medimágus felszerelés, és olyan szexi benne, meg minden.Álmodozva fel is sóhajtok, miközben ő megszólal.
- Drága babám. Amikor feljössz az emeletre, a lépcső mellett van egy pult. Ha odamész, megmondják, hol vagyok. Akkor talán nem nekem kéne üldöznöm őnagyságát keresztül a teljes gyerekosztályon - magyarázza, teljesen jogosan, én meg lekiismeretesen bólogatni kezdek, miközben felpislogok rá. Kicsit előre-hátra billegeg a lábamon, majd megköszörülöm a törkom, hogy válaszoljak is neki.
- Annyira határozott szerettem volna lenni, meg mindig zavarba jövök, ha a pulthoz megyek. Olyan… nem is tudom, mintha vallatásra készülnék - teszem hozzá d epresze ez hülyeség is, majd felsóhajtok, még egy kicsit hevesen dobog a szívem a saját bána gondolataimtól, na meg persze Jaspertől is. De az ilyen alap állapot, abból csak nem kapok infarktust.
Élvezem, ahogy végigsimít a karomon, és odahúz egy kis csókra, én meg kellemesen belebújok ebbe az érintésbe, még mindig rajongok érte. Olyan menő, meg minden.
- Miért jöttél? - kérdezi, én meg jobban belebújtam a tenyerébe, ahogy megsimogatja az arcomat. - Ugye nem Zsebó evett meg egy zoknit, amiért azonnal haza kell mennem, hogy kiszedjem belőle? -Erre elmosolyodom, és megrázom a fejem.
- Ő most nagyon jó kislány volt, csak folyton láb alá került.... - mondom,  majd büszkén kihúzom magam és felé tartom a  hozott, becsomagolt kaját, amit szalvétával kötöttem be.
- Néézd! Főztem, neked - magyarázom lelkesen.  - Gondoltam megleplek egy ebéddel, hogy ne megint a menzán egyél, a múltkor nem ízlett neked. Úgyhogy hoztam neked mézes-mustáros csirkét és krumplit. Na megy egy pár sós miniperecet, amit sütöttem, van rá szórva sajt is - büszkélkedem el vele, majd megfogom a kezét.
- Szóval, remélem ráérsz egy kis… romantikus kajaszünetre - mondom neki, és szélesen elmosolyodva hozzá is bújok, hogy elindulhassunk valamerre, egy békésebb kis helyre enni.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2023. 05. 14. - 08:20:13 »
+1

napot hoztál


2004. május 6.
Babám

"me and you?
me and you”


Sophie vörös haján megcsillant a fény, kellemes színt hozva a Mungó hófehérre mázolt világába. Ha nem aggódtam volna érte, csak magamhoz ölelem és az ujjaimat a tincsei közé fúrom, hogy érezzem azok kellemes, tüzes melegségét. Finom puszit nyomtam a homlokára, amolyan figyelmeztetően, hogy vigyázzon jobban magára. Még nagyon is szükségem volt rá.
- Annyira határozott szerettem volna lenni, meg mindig zavarba jövök, ha a pulthoz megyek. Olyan… nem is tudom, mintha vallatásra készülnék - szólalt meg, miután megköszörülte a torkát. Nem értettem sosem miért fél az emberektől. A legtöbbnek meg volt a maga baja és problémája. Csak azért segített, mert ez volt a dolga, ám egy pillanat múlva ítélkezés nélkül visszasüllydt a gondolataiba. Olyanok voltak, mint én. Hozzám is besétáltak beteg gyerekekkel és egy-két harapósabb kölyköt leszámítva, nem ítélkeztem. Minden családnak meg volt a maga dolga.
- Ugyan már, Sophie. Ugyanolyan ember áll a pultban, mint te, ugyanolyan problémákkal. - Simítottam meg az arcát és elmosolyodtam. - Amikor megijedsz valakitől, gondolj arra, hogy ő is ugyanúgy felkelt reggel, ugyanúgy elköszönt valakitől otthon és ugyanúgy azon agyal, mit csináljon munka után otthon. - A tincsei az ujjaim közé akadtak, ahogy megcsináltam, de így csak még jobb volt. Jól éreztem magam vele, annak ellenére, hogy folyamatosan aggódtam a bizonytalansága miatt, minden szava beragyogta a napomat. A legjobbkor jött ide.
Megkérdeztem, hát miért jött. Mikor legutóbb idő rohant, Zserbó falta fel az egyik zoknit és ki kellett varázsolnom belőle.
- Ő most nagyon jó kislány volt, csak folyton láb alá került....- Felelte. Aztán felemelt egy kis csomagot és olyan lelkesen csillogott a szeme, hogy azt sem tudtam, mi az, de én is kicsit elmosolyodtam. - Néézd! Főztem, neked - magyarázta meg aztán.
- Ó! - Böktem ki. Tényleg meglepett. Sophie még erősen tanulja a főzés alapjait, én pedig támogattam. Egyikünk sem volt éppen nagy konyhaművész.
- Gondoltam megleplek egy ebéddel, hogy ne megint a menzán egyél, a múltkor nem ízlett neked. Úgyhogy hoztam neked mézes-mustáros csirkét és krumplit. Na megy egy pár sós miniperecet, amit sütöttem, van rá szórva sajt is - Aztán megfogta a kezemet. -  Szóval, remélem ráérsz egy kis… romantikus kajaszünetre - bújt hozzám.
Elmosolyodtam megint. Ezekért a pillanatokért volt jó házasnak lenni. Furcsa, mennyit változott az élet az elmúlt években.
- Ráérek. - Feleltem halkan. Finom puszit adtam megint a feje búbjára, majd átkarolva a vállát a pihenőszoba felé vezettem. A többiek úgyis odakint ebédelnek, vagy még a vizsgálóban vannak. Bőven volt egy óránk kettesben, ha csak nem kellett egy sürgős esethez elrohannom. Például szüléshez. - Nagyon finomnak hangzik az ebéd. Sosem hagynám ki. - Bólogattam tovább aztán.
Egy kanyarral később csendes folyosóra érkeztünk. Irodák, kisebb raktárak sorakoztak, de a legvégén ott volt a pihenőszoba, amit emlegettem. Csak egy-két kisebb, kerek asztal volt ott négy-négy székkel, egy kanapé, egy kisebb konyharész, ahol bárki tárolhatott bármit.
- Na, add elő az ételt - vigyorogtam rá, majd egy pálcaintéssel magamhoz hívtam az evőeszközöket a fiókból. Azokkal a kezemben ültem le az egyik székbe.
Naplózva


 


Sophie Flynn
Boszorkány
*****


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2023. 05. 20. - 10:42:18 »
+1

Napot hoztam

Jasper
(2004. május 6.)
jó időre

fújj meg szél ahol érsz, szép leány megigézz
keserűt, édeset, azt amit csak lehet


A fehér falak frucsán túlvilágiak, vajon ha meghalok, akkor is ilyen fehér falakat fogok látni? Te jó ég, Sophie, milyen hülyeségekre gondolsz! Még csak húsz éves sem vagy. Miket ki nem hoz az emberből a kórház... mármint ispotály. Ki tudja, lehet ezen a folyosón toltak végig egy haldoklót meg nem tudom... Aaaa, hát ez hátborzongató. Az egyik Robin Cook könyvben, ami Rose néninél volt, azt olvastam valaki direkt örökre elaltatta a betegeket... Oké, csak semmi pánik, Sophie ez egy egyszerű ispotály, rendes, kedves itt dolgozókkal, kellemes betegekkel, akik nagyon is élnek! Már az is, hogy itt találkozom Japserrel felér egy hatalmas bátorságpróbával, főleg hogy... majdnem eltévedtem. Vagy már félig igen, csak éppen Jasper megtalált, mert sokkal talpraesettebb és menőbb meg szexibb, mint én. Aww.
Milyen csodásan is néz ki, most ezen a fehér folyosón is, legszívesebben hhosszasan csókolnám az út közepén beletúrva a dús, selymes szőke tincseibe. Mindig, amikor rápillantok, csak azt érzem, hogy még jobban beleesek, mintha nem estem volna még eléggé belé, de neeem. Vajon egyszer elmúlik ez? Azt nem tudom, de most is már csak ránézni, hallani a hangját is olyan csodás érzés. Bárhol is lennék vele, akár egy boncteremben is... Jó, anynira messzire nem mennénk, de akkor azt se venném észre, hogy hol vagyok.
Amúgy is zavarba jöttem az emberektől, amikor még mugli iskolába jártam a Roxfort előtt, olyan mérges duci nénik ültek a boltban, hiába vettem magamnak egy kis édességet úgy néztek rám a kasszánál, mintha egyenesen loptam volna. Aztán már azon gondolkodtam, mi van ha kiraboltam őket? Abszurd volt persze, de az a nézés... Brr. De modnjuk nem kéne ennyire ráizgulnom az emberekre. Még ha kávét is kérek az egyetemen akkor is nagyon rá kell koncentrálnom, hogy ne beszéljek félre. Ami sokszor nem sikerül.
- Ugyan már, Sophie. Ugyanolyan ember áll a pultban, mint te, ugyanolyan problémákkal. - Jasper magyarázás közben megsimítja az arcom, mire elbazsalyodom, és bólogatok. Igaza van, persze.  -  Amikor megijedsz valakitől, gondolj arra, hogy ő is ugyanúgy felkelt reggel, ugyanúgy elköszönt valakitől otthon és ugyanúgy azon agyal, mit csináljon munka után otthon - teszi hozzá, miközben a hajamba túr, én meg bújok is hozzá. Hiányzott, és jó a közelében lennem most.
- Jól van, bátor leszek, ne aggódj - ígérem neki és lelkesen pislogok fel rá. Szeretném, ha büszke lenne rám, és nem akarom, hogy aggódjon értem állandóan, milyen béna vagyok. Anynira nem vagyok életképtelen, csak egy kicsit. Inkább elecsetelem neki, lelkesen, hogy milyen okból vagyok itt, és szerencsére most nem kellett Zserbó életét megmentenie. Annyira megijedtem, hogy valami lesz, ha benne marad a zokni. Nem értek a gyógyító bűbájokhoz, megrögzött sebtapasz hazsnáló vagyok, Jasper meg mindig emlékeztet rá, hogy boszorkány vagyok. Szóval igen megijedtem, hogy meghal Zserbó, és hazarángattam Jaspert. Lehet, hogy Tarzan zoknigyűjteményére talált rá. Jasper pedig a nap hőse lett. Most csak örömet szeretnék neki okozni, meg hát szegényt folyton hazarángatom ilyen-olyan dolgok miatt. Jó feleség szeretnék lenni, ezért is hozok neki most ebédet. Ami remélem finom. Megkóstoltam otthon, nem haltam bele. Az már jó jel volt.
Örülök, hogy van rám ideje, és imádok vele időt tölteni, olyamnkor a nap is mosolygósabban süt, meg ilyenek. Az évek teltek, de én ugyan olyan boldog és szerelmes vagyok mellette. Remélem anyu is ilyen boldog volt apuval,a míg együtt volt vele, és nem ijedt meg a felelősség válalástól...
- Ráérek - feleli én meg lelkesen baktatok vele a pihenőszoba felé, ami remélhetőleg üres, csendes, és remélem az is marad, míg ebédelünk együtt. Minden közös percünket imádom, még akkor is, ha rövidek, vagy ha hosszúak. - Nagyon finomnak hangzik az ebéd. Sosem hagynám ki - mondja aztán, én meg izgatottan követem is, ki tudja merre, elvesztem a fonalat, mert a gondolaatim lefoglalják hogy Jasperrel vagyok. Raktárak, folyosók, minden is van itt, aztán megérkezünk a cuki pihenő felé, ami üres, és hangulatos.
- Remélem tényleg finom lesz neked is, megkóstoltam és még élek - jegyztem meg nevetve, és kicsomagolom neki az ebvédet az egyik üres asztalra. Egy-két zöld növény is van itt, ami feldobja színnel a pihenőt. Örülök, hogy nincsenek itt emberrészek festményeken, meg ilyenek. Két adagot hoztam, Jasperé nagyobb, az enyém kisebb, testalkatnak megfelelő, azt már kitapasztaltam Jasper mennyit eszik, de azért... hoztam még repetának valót is, ha kellene.
- Tádááám - mutatok a tányérra büszkén, a kaja sem mozog, nem sikít. teljesen... ételnek néz ki. Aztán, hogy romi legyen egy kis kóstolót szúrok a villámra, és felé kínálom. - Az előkóstoló - mondom vigyoorgva.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2023. 05. 26. - 07:56:18 »
+1

napot hoztál


2004. május 6.
Babám

"me and you?
me and you”


Sophie egy hatalmas gyerek, csillogó, kék szemeivel nézett rám. Talán újdonságot mondtam neki azzal, hogyha megkérdezi hol vagyok, könnyebben megtalál. Nem volt ez nagy osztály, mindenki tudta, hol ügyel éppen a másik. De tudtam, hogy fél az emberektől. Magyarázat persze nem volt rá, de én így is folyamatosan azon agyaltam, vajon hogyan vegyem rá az ellenkezőjére. Az emberek, csak ember, mint ő és én.
-  Jól van, bátor leszek, ne aggódj - ígérte meg. Persze tudtam, hogy totálisan az ellentéte lesz és az egész ugyanúgy fog folytatódni minden. A Mungó nem az a hely volt, ahol érdemes elkeveredni. Vannak komoly esetek, ijesztő esetek, amit egy medimágus elvisel, de egy átlagos boszorkány aligha. Sophie így is túl mimóza volt, nem akartam tovább fokozni a dolgot.
Magammal vittem hát a pihenőbe, ahol egy kis konyha is volt. Tányérokkal, poharakkal, kávéfőzővel meg egy csomó asztallal, ami körül le lehetett ülni.
-  Remélem tényleg finom lesz neked is, megkóstoltam és még élek.
Elmosolyodtam a szavaira. Közben figyeltem, ahogy csomagolja az ételt. Szerettem, mikor gondoskodó próbál lenni. Ilyenkor olyan volt, mint egy igazi feleség, kissé hátrahagyta a félénk kislányt. Odanyúltam és megérintettem a kezét, kicsit közelebb húztam, hogy puszit adjak rá.
- Biztos vagyok benne, hogy isteni... de ha még sem, a kedvedért majd úgy teszek, mintha ízlene. - mondtam és megnéztem magamnak a kicsomagolt ételt. Egészen jól nézett ki, habár a külsőségeken lett volna még mit finomítani.
- Tádááám - mutatott végül a tányérra nagy lelkesen, s máris egy falatot a villára szúrt, hogy felém tolja. - Az előkóstoló- vigyorodott el. Közelebb hajoltam és direkt szexin, felpillantva rá kaptam be a falatot a villáról. Tudtam, hogy bejövök neki fehér talárban, ezért kicsit zavarba akartam hozni. Jól állt neki, mikor elpirult.
- Hmmm... - sóhajtottam fel. Egész jó lett tényleg, nem csoda, hogy nem halt meg tőle Sophie sem. - Akkor mostantól mindenféle finomsággal fogsz meglepni? - kérdeztem és átvettem tőle a villát, hogy elkezdhessek magamtól is enni. Azért úgy kényelmesebb volt, legyen akármilyen bájos is, amikor a falatokat a számba adja. Ráadásul itt nem is csinálhatjuk azt... bár kellemes desszert volna.
Naplózva


 


Sophie Flynn
Boszorkány
*****


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2023. 05. 31. - 09:20:42 »
+1

Napot hoztam

Jasper
(2004. május 6.)
jó időre

fújj meg szél ahol érsz, szép leány megigézz
keserűt, édeset, azt amit csak lehet


Jasper mellett minden olyan csodásan szép volt, a közelében az élet olyan problémái is eltörpültek, hogy milyen furák a nagyiék, vagy apáék. Igazából mellette minden sokkal kellemesebb volt, és úgy éreztem, hogy minden olyan tök jól rendben van.  Még a tárgyalás meg annak a borzalmas férfinak is az emlékét hátra hagytuk. Olyan távolinak tűnt az is. És Jasper azóta sokkal jobban volt, mert nem kellett félnie, én meg boldog voltam, mert ő is.
Nagy szemekkel lesek fel rá, kicsit bocsánat kérő mosollyal az ajkaimon, ahogyan állunk egymással szemben a folyosón. Kicsit legeltetem is rajta a szememet, olyan szexi ebben az orvosi köpenybe. Amúgy is az, de most olyan érett felnőtt és férfias, legszívesebben el is csábítanám... Mármint, ha képes lennék rá. Én nem vagyok az a szexizős típus, mint Aiden, aki minden mozdulatával szinte képes elérni, hogy Elliotról letáncoljanak a ruhadarabok. A fülem mögé simítok egy vörös tincset ami az arcomba lóg, miközben próbálok eltökélt lenni, és megígérem, hogy nem leszek kevésbé... Pánikólős. Nyilván ezt az egészet annak az örökös túlindokolásnak köszönhetem. Mondjuk, kis semmiségek, aztán csak ellepnek a hülyébbnél hülyébb gondolatok. Mint az olyanok, hogy vajon nem-e tart bevettségesnek valaki, csak mert nem tudom hová kell menni egy tök idegen helyen? Talán egyszer kinövöm. Nem akarom magammal kiégetni Jaspert. Lehet ezért egyszer el fog hagyni? Te jó ég! Sophie, nyugodj le.
Közben el is jutunk a pihenőbe, én pedig addig is kiélvezem, hogy Jasper kezét szorongathatom. A pihenőben aztán nagy büszkén ki is pakolok. Szeretnék olyan feleség lenni, akit megérdemel. Azért is igyekszem otthon olyan alapos lenni, meg főzni, meg sütni neki amiket szeret.
- Biztos vagyok benne, hogy isteni... de ha még sem, a kedvedért majd úgy teszek, mintha ízlene - feleli Jasper, mire elvigyorodom.
- Milyen lovagias vagy, Jasper - mondom neki, és lelkesen szedem elő az ebédet. Még meg is bűvöltem, hogy ne hűljön el, így pedig egészen friss is.
Szóval le szeretném nyűgözni, bár nem a legszebb az ebéd, lehet kicsit össze is ráztam, az érkezés közben... Meg a nagy csatangolásban. De felszúrok a villára egy darabot és felé nyújtom, ő pedig ahh, olyan szexi, milyen szépek a szemei is, el fogok olvadni. Érzem, ahogy hevesebben kezd dobogni a szívem, és el is pirultam. De annyira helyes, meg minden... és annak is örülök, hogy ízlik neki. Meg hogy életben is maradt ő is.
- Hmmm...  Akkor mostantól mindenféle finomsággal fogsz meglepni? - kérdezi Jasper, én meg bólogatok.
- Pontosan. Gondoskodnom kell a szexi medimágusomról - mondom és kicsit még ki vagyok pirulva. Nem hoztam neki édes sütiket, csak magamat... ehöm. Éppen mondani szeretnék még valamit, mondjuk, hogy szép a szemed Jasper, amikor a pihenőben az egyik ajtó hatalmas csattanással bevágódik, én meg úgy megijedek, hogy megpattanok ültemben.
- Jaj, mi volt ez? - kérdezem, nagy szemekkel, majd a következő pillanatban besüvölt egy női szellem fehér köpenyben.
- HÁT MEGCSALSZ - rikácsol mérgesen Jasperre, én meg szinte eltátom a számat. Biztos valami őrült medimágus, aki itt halt meg.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2023. 06. 13. - 09:10:48 »
+1

napot hoztál


2004. május 6.
Babám

"me and you?
me and you”


A gőzölgő ételrre hangosan korogni kezdett a gyomrom. Sokat dolgoztam délelőtt, nem csoda, hogy máris megéheztem. Sophie tökéletesen időzített, annak ellenére is, hogy eltévedt és az irodák felé kóválygott. Helyre kellett volna tenni az önbizalmát, de ahhoz még az én szerelmes rajongásom is kevésnek bizonyult... pedig milyen bájos lett volna, ha ott vár a folyosón, mikor kilépek a vizsgálóból. Csak magamhoz öleltem volna ott, mindenki előtt. Hadd féltékenykedjenek!
- Milyen lovagias vagy, Jasper - mondta. A villára tűzve egy falatot felém nyújtott és ahogy találkozott a pillantásunk, elpirult. Lehetne bárki édesebb nála? Nem bírtam ki persze, hogy ne szórakozzak vele. Közelebb hajoltam és a lehető legszexibben ettem le a villáról a falatot.
Finom volt, kicsit talán kevésbé ízes, mint amire számítottam, de jól esett. Lenyeltem és már át is vettem a villát, hogy most már magamtól kezdjek falatozni. Hangosan csámcsogtam, mert jól esett végre enni és kicsit pihenni. Ma már éppen elég gyerek harapott meg.
- Pontosan. Gondoskodnom kell a szexi medimágusomról - a mondandója végére összerezzent. Az étkező ajtaja kivágódott. Egy szellem jelent meg az ajtóban. Akadt egy-kettő a Mungóban. Főleg egykori osztályvezetők és medimágusok alakjában.
- Jaj, mi volt ez?
Egy női szellem suhant be. Ruhája és haja lebegett a siklás közben. Átlátszó szemeit rám emelte, majd sikoltó hangon üvölteni kezdett: - HÁT MEGCSALSZ- töltötte meg a hangja a teret. - Pierre! Hogy tehetted ezt?
Lenyeltem a falatot. Még egyet magamhoz vettem, úgy néztem tovább a jelenetet.
- Héloise! Hogy lophattad el tőlem Pierre-t megint?! - kiálott Sophie-ra, majd bőgős sikollyal ellebegett kifelé a konyhából.
- Ne is foglalkozz vele. - Legyintettem Sophie-ra pillantva, aztán csendesen falatoztam tovább. Engem nem zavartak a kísértetek, a Roxfortban már volt alkalmam megszokni őket. Ha éppen nem minket ijesztgettek, egymással veszekedtek. Kivéve Hóborc. Ő mindent megtett, hogy a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozzon minket. Nem egyszer "nyitott" ránk, mikor Cassennel már majdnem egymást testét élveztük. Aztán ment is árulkodni Fricsnek. Úgy kellett elmenekülnünk a helyszínről.
- És mit csinálsz ma, miután megetettél? - kérdeztem. A lábammal az asztal alatt megérintettem Sophie lábfejét. Csak ne lenne vége ennek a nyugodt pillanatnak - igen nyugodt, az üvöltő kísértet ellenére sem -, hiszen olyan ritkán voltunk igazán kettesben.
Naplózva


 

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.256 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.