A móló és a csónakház

the world
can wait
 


2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

Kicsit könnyes lett a szemem. Nem számítottam rá, hogy bárki is ír majd hozzám verset... valahogy sosem éreztem magam elég jónak. Jason viszont mindig, valamilyen módon érzékeltette velem, mennyire szeret. Nem akartam másokkal lenni, a nyarat is vele akartam tölteni, semmint anyám állandó gyötrését viselni. Jason sosem bántott, sosem lett volna képes csúnya dolgokat vágni a fejemhez, ez pedig olyan boldogságot okozott, hogy azt lehetetlenség lett volna azt szavakkal kifejezni. Nyeltem egyet, majd megpróbáltam lazán végig feküdni a padlón - természetesen miután megigazítottam a szemüvegét.
- Ez teljesen olyan, mintha egy világvégi kis kunyhóban lennénk. A földön óriás mutáns állatok mászkálnénak, egy biológiai fegyver fura mellékhatásaként, az emberek ismét kolóniákban élnének, és ez lenne a mi kis házunk, a menedékünk a fura és hatalmas nagy mókusok meg verebek elől - magyarázta, de én csak elvigyorodtam. Imádtam volna, ha így maradhattunk volna, egy ilyen menedékben. Bár a lényeket, amiket Jason említett nem hiányoztak... de kettesben akartam lenni vele.
- Imádnék veled a világvégén lenni egy kis kunyhóban... ahol nem találnak ránk... - mondtam, miközben a testemmel úgy fordultam felé, hogy az oldalamon feküdjek és végig tudjon nézni rajtam, hogyha akar.
A verset viszont hallani akartam. Láttam, ahogy zavarba jön, ahogy ügyetlenül felbordítja a muffinokkal együtt a tányért. Csak odanyúltam és elhúztam, hogy legyen elég helye.
- Naagyon  kis béna. Tudod... Versekben nem vagyok jó, csak történetekben - még mindig enyhe pír ült az arcán, ahogy beszélt. Csak egy bátorító mosolyt engedtem meg felé, aztán megköszörülte a torkát. Ezután jött a vers:

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Zavarba jöttem. A vers gyönyörű volt, de úgy éreztem hirtelen, hogy én kaptam ajándékot, ahelyett, hogy Jason kapott volna a saját születésnapján. A szememben könnyek ültek meg, de mégis közelebb húzódtam, beletúrtam a hajába, és odahúztam magamhoz egy hosszabb csókra.
- Jason... ez gyönyörű... - suttogtam az ajkaira. - Le akarlak rajzolni meztelenül... lennél a modellem? - Dadogtam, kicsit félve, hogy mit szól. El is engedtem, hogyha akart hátrébb húzódhatott.

meglepetés nap


2002. június 3.
to; Louise

Békés ez a hely, olyan világvégi kis bunker. Kíváncsi vagyok hányan bújtak már itt össze ebben a bájos kis halas dolgokkal teli halászkunyhóban. Még talán apa és anya is jártak erre, amikor még szerették egymást. Bár néha anya viselkedése miatt elgondolkozom azon, hogy szerette-e apát valaha is. Valahogy sajnáltam, mert nem volt boldog. És ezért veszekedtünk annyit. De én nem akartam a Mágiaügyi Minisztériumba menni titkárnak. Anyának ezt jelentette azt, hogy szerettem írni. És tényleg szerttem, csak nem... olyan titkáros és unalmas dolgokat. Hanem vidám és aranyos történeteket.
De nem is akarok most euzzel foglalkozni, csak átölelem Luoise-t, és álmodozom egy szép világról megint, és arról bárcsak megoszhatmném a meséimet. Mindet egyszerre vele és Fridáékkal. Inkább csak beleburkolózom a finom kis csókokba, amiket egymásnak adunk, élvezem, ahogy átölelhetem és hozzám simulhat a teste. Aztán erőt veszek a versolvasáshoz. Igazából nem nagyon tudok olyan érzelmesen mesélni. Meg verset olvasni. A zavart hangsúlyozásommal mindig van baj, mert néha közben is elszalad a képzelőerőm és... És hát akkor már nem is figyelek arra, hogy közben már motyogok, vagy azt mondom hangosan, ami a fejemben lévő történet.
De most sikerül szépen felolvasnom a versemet. Szóval egészen romantikusra sikerült. Ami azért jó dolog. Igazából már el is felejtkezem a szülinapomról, és csak élvezem, hogy ketten vagyunk, hogy kint ciripelnek a tücskök és a tücsök manók, meg az egyéb ilyen akármik. Aztán meglátom, hogy Louise szeme kissé könnyes lesz én pedig összezavarodom, hogy mit csináljak, de csak közelebb húzza magát és hosszan megcsókol. Érzem, hogy kicsit belepirolok ebbe. Valahogy a hevesebb csükokba el szoktam pirulni, mert olyan érzelmesek, meg minden. De lehunyiom a szemem és élvezem a csókunk heves és édes ízét az ajkamon, miközben megborzongok, ahogy a hajamba túr. Örülök,, hogy nincs itt Selene. Valahogy zavarbaejtő lett volna.
Jason... ez gyönyörű... Le akarlak rajzolni meztelenül... lennél a modellem? - Erre kissé köhögni kezdek, mert félre nyelem a nyálam. Vagy Louise nyálát. Sűrűn pislogok párat és érzem, hogy a fülemig elvörösödöm.
- Öhm, hát öhm. Ehöm ház höm hemm - magyarázom, mert valahogy mondatokba szőni hortelen nem tudom, mert... egyelőre próbálok összeszedődni. - te gyönyörűen festesz - modnom aztán, nem mintha sok köze lenne ehhez az egésznez. - És... ha te kéred, akkor nem tudom visszautasítani... - motyogom aztán lassan, kissé szerencsétlenül kezdem kivatküztetni magam a ruháimból. Nem nagyon szexi a mozdulat inkább esetlen és olyan, mint amikor zavarba jövünk, amikor ránk nyitnak a szüleink zuhanyzás közben.
- Így... így jó leszek? - kérdezem bizonytalanul. - Hogy... hogy feküdjek? Tudod, nem vagyok olyan kecses, mint a Titanicból Rose... - magyarázom és eszembe se jut, hogy esetleg ő nem is tudja miről beszélek.

the world
can wait
 


2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

Csillogó szemekkel vártam Jason válaszát. Nem is tudom miért álmodtam napok óta arról, hogy őt rajzolom le meztelenül. Talán mert még sosem vetkőztünk le egymás előtt teljesen. Egy kis ruhán keresztül simogatás persze elő-elő fordult… de látni akartam. Látni, érezni, megörökíteni.
– Öhm, hát öhm. Ehöm ház höm hemm – magyarázta, mintha nem értené, mit kértem tőle. Talán azt hitte valami elvárásom van a testével kapcsolatban, de igazából nem volt semmi. Mégis mit várnék el? Hogy izmos legyen és egy kétlábon járó kétajtós szekrény? Nem érdekelt. Nekem az a természetesség kellett, ami ő maga volt. – te gyönyörűen festesz – folytatta.
– Köszi… – Vigyorodtam el, annyira édes volt, ahogy zavarba jött. Nem bírtam ki, hogy ne hajoljak közelebb hozzá és adjak neki egy finom csókot.
–  És... ha te kéred, akkor nem tudom visszautasítani... – mondta, ahogy hátrébb húzódtam tőle. Figyeltem, ahogy vetkőzik. Engem nem zavart, hogy ügyetlen volt, mert valójában nagyon szép teste volt. Nem is látszott nyominak vagy szerencsétlennek, ahogy ott volt előttem teljesen ruhátlanul. Csak néztem, elidőztem a mellkasán, a karjain, a vállain, kicsit a hasán meg lejjebb. Hát igen, nehéz volt nem odanézni, szinte vonzotta a tekintetemet.
– Így... így jó leszek? – kérdezte, erre végre az arcára pillantottam. Az arckifejezésem elég komoly lehetett, valójában már azon gondolkodtam, hogyan lehetne lerajzolni, csak valahol a tudatom legmélyén csókokra, összesimulásra, a hajába túrásra gondoltam. – Hogy... hogy feküdjek? Tudod, nem vagyok olyan kecses, mint a Titanicból Rose...
Fogalmam sem volt, miről beszél, de nem is számított. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem az ingemet gombolni. A szemébe néztem, azt akartam látni, mit gondol erről az egészről, hogy izgatom-e egy kicsit testileg őt.
– Várj – mondtam és letoltam a vézna felsőtestemről a fekete ruhadarabot egy pillanat alatt bújtam ki a cipőmből a zokniból, a nadrágból és az alsóból. Már nem vett körbe semmi, ami elrejthetne Jason elől bármit is. – Így most már én is meztelen vagyok… nincs takargatnivalóm Jason… – Közelebb húzódtam és finoman megcsókoltam. Hosszabba sikeredett, mint akartam, mert a tenyerem végig simított a mellkasán és olyan, de olyan nehezemre esett távolabb kerülni tőle.
Nagy nehezen megfogtam a rajztömbömet, meg a darab szenet, amivel rajzolni akartam. Megköszörültem a torkomat és nagyon profin elkezdtem volna az alkotást, de akkor hirtelen minden éreztem azt a kis bizsergést. Tényleg nem kellett volna annyit csókolózni.
– Nagyon jó a tested…

meglepetés nap


2002. június 3.
to; Louise

Nagyon furcsa ez az egész, bár ha Louise kéri, persze megteszem, mert hát nagyon szeretem, és valahogy én is szerettem volna látni, ahogy fest. Magamat kevésbé, minden olyan szerencsétlenül áll rajtam ruhában is, hát még pucéran... Olyan csupasznak és sebezhetőnek érzem magam ruha nélkül, és ahogy a felsőimből kibugyoláltam magam, a szemüvegem is elkúszott valamerre így aztán meglehetősen furán hunyorgok Louise felé. Az egyik kezemmel zavartan eltakarom magam odalent, a másikkal meg a tarkóm dörzsöltem meg, és szerencsétlenül körbe is forgok, hogy mit is cisnáljak meg hova is feküdjek, aztán tanácstalanul visszanézek felé, miközben megfeledkezem arról, hogy a másik kezemmel takarnom kellene magam. SZóval mint a meztelen igazság úgy ácsorgok előtte, a világvégi kis bunkerünkben, ahol kint rekednek a falakon túl az óriásbogarak és az egymással hatrcoló ember kolóniák. nem tudunk éhen halni, mert van bőven ennivaló, és minden ami egy bunkerben fontos.
- Várj. Így most már én is meztelen vagyok… nincs takargatnivalóm Jason… – ettől még sűrűbben és zavartabban pislogok, mert lehet azt hiszem, hogy rosszul látok, de nem. Amennyire ki tudom venni, ő tényleg meztelen, úgy mint én. Szeretnék modnani valamit de csak egy suta torok köszörülésre futja, majd hirtelen egymás ajkán csüngünk, én pedig bátortalanul átölelem, ahogy összeér a testünk, forrón és romantikusan, mintha mi is egy szép és bájos film főszereplői lennénk, és ilyenkor kellene megszólalnia a szinfónikus zenekarnak is a háttérben.
Közben a csók valami ismerős és mégis ismeretlen változásokat indít be a testemen, bizsergek és hevesebben dobog a szívem is, és hirtelen azt kívánom, bárcsak ne húzódna el tőlem Louise, de ő nekikészül a rajznak, miközben és hunyorogva kissé szemüvegtelenül bámulok rá, és oda, ami meglehetősen... bájosan hívogat, hogy érintsem meg.
– Nagyon jó a tested… - mondja, én pedig közelebb csúszok, és hozzáérek a bőréhez ott, ahol régebben csak bizonytalan kis apróbb simításokat tettem, mert félős voltam és nem is tudom. Sosem csináltam még ilyet.
- Izé... köszönöm... de te... gyönyörá vagy - mondom halkan, és közelebb húzom most én magamhoz, miközben szépen lassan csókolgatom és simogatom, miközben finoman eldőlök vele a puha, kényelmes kis plédre. Nem igazán foglalkozom azza, hogy most mást kéne csinálnom, Louise teste olyan hívogató és gyönyörű, nem tudok neki ellenállni.
- Óhm..öm... Ne haragudj... - kapok észbe hirtelen és úgy bámulok rá, bár nem húzódom el. - Nem szerettelek volna lerohanni... bocsánat, én... izé... olyan bolond vagyok - magyarázom és úgy nézek rá. valahogy úgy érzem nem helyes, hogy ilyen nagyon rányomultam de ... A kezem még mindig  aforró bőréhez ér és én... mégis annyira szeretném.
Nagyon szeretném.

the world
can wait
 


2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

18+
szexuális tartalom

Seth-tel annyira más volt, őt érinteni nem volt ilyen. Nem éreztem a tenyerem alatt a bőre melegét, egészen más vágyak és érzések hajtottak engem. Nem tudtam, hogyan vezessem rá Jasont, hogy mit akarok, nem voltam elég bátor vagy ügyes hozzá, kettőnk közül mégis csak én voltam a talpra esettebb, hát ezért simultam oda hozzá, próbáltam odahúzni magamhoz egy finom, puha csókra.
– Izé... köszönöm... de te... gyönyörá vagy – mondta halkan, alig értettem a szavait. Mégis, mikor közelebb vont magához, kicsit elpirultam. Minden vágyam az volt, hogy neki tetszek… és most megkaptam szavakkal is megerősítve. A szívem nagyot dobbant, ahogy eldőltünk a pléden. Hagytam, hogy rám másszon. Bátorítóan végig simítottam a vállán, a nyakán és a tarkójánál befúrtam az ujjaimat a barna tincsek közé.
– Óhm..öm... Ne haragudj... – nézett rám. Láttam, hogy kissé megilletődött, de én csak azt fogtam fel jóformán, hogy a lehelete az ajkaimon cirógat végig. – Nem szerettelek volna lerohanni... bocsánat, én... izé... olyan bolond vagyok – magyarázta tovább, de én csak közelebb húztam magamhoz és újra megcsókoltam.
– Én is ezt akarom, Jason… – suttogtam felé és megint megpusziltam az ajkait röviden. Kicsit úgy mozdultam, hogy a csípője egészen hozzám simuljon odalent. Érezni akartam, megmutatni neki, hogy én is akarom. – Én is erre vágyom… – simítottam végig a szabad kezemmel a mellkasán. Aprót martam a bőrébe, ahogy közénk nyúltam és finoman masszírozni kezdtem. Csak el akartam lazítani, azt remélve, hogy szép lassan, de ösztönösen jön majd neki, hogy mégis mit kéne csinálni.
Valahogy erősebbnek éreztem az illatát, s mintha hallottam volna a szíverésének is a ritmusát. Meglehet ez is az volt, amit Batestől kaptam. Még egy csókra odahúztam, elmélyítettem, hogy hosszan mozduljak, összedörzsölve a testünket odalent. Elhúztam tőle a kezemet is, hogy még jobban érezzem milyen forróság vár rá.
– Várj… – toltam el kicsit, aztán feltérdeltem és hátranéztem rá. – Így könnyebb lesz… – Tettem hozzá, hogy értse, mire gondolok. Megtámaszkodtam az alkaromon, hogy neki minél könnyebb legyen. Reméltem, hogy most már gyorsan összesimul a testünk és végre adhatok neki valami olyasmit, ami tényleg örökéletre szól. Tudtam, hogy én leszek neki az első és ettől csak meg hevesebben vert a szívem. – Ne félj… – suttogtam, ahogy megéreztem a teste melegét. Csak azt akartam, hogy dőljön kicsit rám, karoljon át és mozogjunk együtt. A forróság bennem olyan hevesen cikázott, hogy már másra sem tudtam gondolni csak is erre… vele kettesben.

meglepetés nap


2002. június 3.
to; Louise

TIZENNYOLC PLUSSZOK

valahogy egy kicist még bizonytalan vagyok magamban. úgy értem testileg, érzelmileg eléggé stabilan és nagyon is szerelemsen kötődöm hozzá, csak valahogy sosem csináltam még ilyet. Esetlennek és sutának érzem magam, miközben végig bizsergek és szinte az egész testem be van zsongva. Érzem az ő puha bőrét az ujjaim alatt, a szájának finom melegét az ajkaimon, és élvezem, ahogy összesimul a testünk, ahogy érezhetem a kellemes a illatát.
– Én is ezt akarom, Jason… Én is erre vágyom - suttogja Louise, majd én a szavira megborzongok egy kicist. Nem hittem volna, hogy valaki akarhat-e engem, amilyen szerencsétlen voltam, még amiatt pis piszkáltak, hogy még egy lyukba fem fogok beletalálni.
- Az jó - moytogom, kissé még aléltan, aztán csak hagyom, hogy had vezessen valmi ösztön, ami megmozgat kívül is és belül is. feledezem finoman a testét, gyengéden simítok végig a világos bőrén, és csókokkal borítom el, miközben egyre inkább szeretném én is, hogy összeolvadjunk.
Ahogy megállít egy picit összezavarodok, de aztán figyelem, ahogy olyan pózba helyezkedik, ami nem csak, hogy nagyon csábító, és szexi, de még meg is nyugszom, hogy neki is könnyebb lesz úgy. Kicist félek, hogy fájni fog e neki, először csak megpusilom, mielőtt még összeolvadna a csípőm vele, aztán engedem, hogy tovább sosodrjon az ösztön. Felsóhajotok, ahogy a bőre a bőrömhöz és és lassan mozogni kezdek, és már most érzem, hogy túlságosan jó így nekem. Az ujjaimmal gyendéden siítok végig az ágyékán, miközben másik kezem a hátát cirógatja.
Lassan, midnen egyes mozdulás után egyre jobban és jobban érzem odalent a bizsergést, aztán egyszer csak hullámokban tör rám az öröm, ahogy sóhajtva ráborulok Louise hátára, majd szépen lassan eltávolodva tőle ledőlök a puha pokrócra és borzongással telve rámosolygok.
- Szeretlek Louise. Ez életem legjobb születésnapja - mondom neki, és kitárom felé a karjaimat, hogy magamhoz húzzam, és öleljem és csak öleljem, a kis kunyhó végtelen csendjében. Kicist fészlekődöm, és tekintetem a komor plafonra vándorol, majd a ruháim közzül kitúrom a pálcámat, miközben orrbanyomom saját magam a nadrágommal, ami befedi az én fejemet és a Louise-ét is. A nadrágból kidugom a fejemet, amivel lecsúszik a szemüvegem valamerre, majd a pálcámat a plafon felé szegezve, egy apró kis bűbájt varázsolok  aplafonra. Olyan utána a mennyezet, mintha az égbolt lenne, bár kicsit izgalmasabb, mint ami a nagyteremben van. Modnjuk több hold van az égen és mindenféle galaxisbeli fény meg csillag ragyog le ránk .
- Ez pedig az én ajándékom neked - puszilom meg presze kicist szerencsétlenül, mert megbököm az orrommal puszi közben a szemöldökét, és utána csak szorongatom és ölelgetem őt.

the world
can wait
 


2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

18+

Csak akartam… nem érdekelt mi történik vagy, hogy ügyetlenkedik. Jason szexi volt. A teste olyan szép volt, hogy szinte vétek volt elrejteni, mintha nem is az a nyomi srác lenne, akit piszkálnak. Ahogy összeolvadtunk és a testünk egyetlen ritmust járt, nem is számított igazán, hogy kik vagyunk. Egyetlen, forró valamivé váltunk. Nem gondolkodtam, a testem ösztönösen adta át magát neki. Ha kellett mozdultam felé, ha kellett előrébb dőltem, hogy könnyebben tudjon a magáévá tenni. Szerettem érezni magamban, mintha ott lenne a helye.
A bizsergés még azután is maradt, hogy úgy éreztem nem bírom tovább és mindenhol ragacsossá vált a combom és Jason finoman érintő ujjai. Ez a nedvesség elképesztően gyönyörűnek tűnt… de közel sem annyira, mint mikor egészen a hátamra borult és éreztem a tincsei simítását a bőrömön.
– Szeretlek Louise. Ez életem legjobb születésnapja – Még hevesen lüktetett a szívem, így csak a mellkasára borultam, mikor elterült a pokrócon. Finoman simultam rá és pillantottam fel az arcára. Imádtam a mosolyát. Élveztem az ölelését, az sem számított, hogy olyan forró volt a teste, mint az enyém és izzadtam.
– Én is nagyon szeretlek Jason… – suttogtam és kicsit meghatódtam, ezért is sikerült olyan szörnyű akcentussal kimondani a szavakat. Ez sem számított igazán, mert mellette minden mindenhogyan tökéletes volt. Még az is, hogy a nagy kutakodás közben a nadrágja fejbe talált és a szemeim is bekönnyeztek. Aztán előkerült a pálca és furcsa, kicsi kékes-lilás derengő fény uralkodott el a csónakház plafonján.
A hátamra fordultam, de a fejemet továbbra is Jason karján pihentettem. Így éreztem az illatát és megpillantottam a csodaszép, tejúthoz hasonló képet. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes varázsló.
– Melinre, ez gyönyörű, Jason! – Magyaráztam, továbbra is túlzottan francia akcentussal, a szám elé kapva a kezemet egy pillanatra, majd leeresztettem és megsimogattam a combját.
– Ez pedig az én ajándékom neked – puszilt meg, az sem zavart, hogy kicsit ügyetlenre sikerült és az orra majdnem kiszúrta a szemem. Csak bújtam hozzá tovább és vigyorogtam. Egészen addig, míg meg nem pillantottam valakit az egyik hatalmas ablaknál. Valamiért az ugrott be, hogy ez csak is Seth lehet. Összerezzentem és eltoltam magamtól Jasont. Nem akartam, hogy az az állat bántsa.
– Öltözz fel… van kint valaki… – mondtam és én magam is elkezdtem magamra kapkodni a ruhákat. Nem mertem hozzá tenni, hogy talán Morrow lopakodott utánunk, hogy indokot találjon Jason terrorizálására. Én tényleg megpróbáltam eltitkolni előle, ami közöttünk van… csakhogy nem ment. Túl boldog voltam, túlságosan is jól éreztem magam vele és ezt lehetetlen volt elrejteni.
– Ez volt életem legszebb estéje… – motyogtam és megigazítottam rajta a szemüveget, ha elkészült, közben finom csókol lehetem az ajkaira. – Nem tudom, hogyan fogom kibírni nélküled a nyarat a Morrow-házban.
Erre valaki betört az ajtón. Nem Seth volt az, hanem Gray. Duncan Gray. Féltékeny pillantást vetett Jasonra, majd felém fordult: – Szedjétek össze magatokat, egy auror tart erre! – Suttogta. – Nem szólok Seth-nek. – Tette hozzá és beljebb lépett, még hátba is veregette Jasont, ami meglepően baráti gesztus volt Morrow egyik talpnyalójától. Tudtam, hogy hajlik rá, hogy mellénk álljon ebben Sebastianos ügyben.

[- Hej, de jó dolguk van maguknak fiataloknak. Piknikeznek, csevegnek, megfeledkezve a világ dolgairól. Halljam mit keresnek itt, takarodó után?]

meglepetés nap


2002. június 3.
to; Louise

TIZENNYOLC PLUSSZOK

Szeretném azt, hogy ez az egész örökké tartson, hogy ilyen békésen nézzük az eget amit felvarázsoltam, hogy csak egymás mellett kifáradtan pihegve összefonott ujjakkal nyugisan ússzunk el a világon, míg kint anniy minden történik. Rég nem éreztem ilyen menedéket és biztonságot az életemben, talán utoljára Fridáékkal töltött összebújós estéken, amikor sátrat építettünk a Konyhába és ott meséltem nekik azokon az éjjeleken, amikor Piton volt már az igazgató és minden szétcsúszni látszott. Az volt a menedékünk, a sátor volt a mi kis bolygónk. AHogy ezt gondolom, meghatottan, kicist remegő hangon felsóhajtok, és letörlöm a szememből a kicsorduló könnyeket. Annyira hiányoztak. Minden mesém nekik is szült, bárhol is legyenek. Louise-nak még nem meséltem róluk, de talán majd a nyáron fogok. Ahogy ez eszembe jut, látom a dombon magasodó öreg barackfát, a kereszteket előtte, és az törzsénél a kis hasadást, ami annyiszor vezetett már ét engem is a Csodaparkba, amikor anya nem értett, és már apa is elköltöz9tt tőlünk.
– Melinre, ez gyönyörű, Jason!
- Van egy hely, amit meg akarok neked mutatni, a nyáron - sóhajtok fel, és rápillantok, kicsit hozzá is dörgölöm a fejem a nyaka és a válla közötti találkozáshoz. - Van ott egy fa, és egy szupertitkos hely - folytatom, kissé keresve is a szavakat. - VAn egy történet amit el kell neked mesélnem - sóhajtok fel, de nem tudom befejezni, mert valaki jár kint, és Louise is elkedi magára kapkoni a cuccokat. Én is így teszek, megszüntetem a varázslatot, bár félig ott marad egy két csillag a plafonom, és gyorsan magamra rángarom én is a farmert, meg a laza pólot, bár ahogy a gatyámba akarom dugni a lábam, kissé szerencsétlenül csinálom, mert eltaknyolok. Öltözködés közben mindig elesek.
- Jól vagyok! - mondom, kissé kiszaladt levegővel, majd csak sikerült összeszednem magam, miközben hülyén érzem mgam, mert valahogy a szemüvegem egyik lencséje van a szememen, a másik meg a pottyanástól lecsúszott a fülemről, így pedig olyan látvány tárul a szemeim elé, amit az agyam sehogy sem tud megérteni, szóval minden olyan mintha egy Picasso képébe kerültem volna. Érzem, hogy Louise mintha meg lenne egy kicsit rémülve de nem tudom megközelíteni a Picasso térben szóval hülyén hadonászva keresem, hátha véletlenül megint megcsapoma kezeimmel, de legaláább meg is találnám. Viszont ő talál meg engem, és bodlogan dorombolva viszonzom a csókot.
– Ez volt életem legszebb estéje… Nem tudom, hogyan fogom kibírni nélküled a nyarat a Morrow-házban. - ahogy a helyére kerül a látásom, rá is vigyorogok, olyan hát megvagy szerűen, majd sebtében magamhoz ölelem.
- Nekem is... És... gyere hozzám. Anya fura, de annyira nem gonosz azt hiszem megértene minket - dünnyögöm elgondolkodva. Iagzából én még azt se mondtam el neki, hogy mi történt a barátaimmal 98-ban. Se azt, hogy életem első szerelme meghalt mert annyira megkínnozták a mardekáros ikerlányok. De apa persze mindent tud. Valahogy anyában nem tudom megmondani miért nem bízok. Pedig biztos nem akar rosszat. Egy anya sose akarhat rosszat a gyerekének.
Közben megjelent egy mardekáros, aki olyan fura pillantásokkal bámul rám, de én csak vigyorogva integetek neki, bár erre még mogorvábban bámul. Lehet találkozni akart volna ő is Louise-val? Lehet elcsábítottam pedig kellett volna neki segíteni egy háziban? Ilyen hülye gondolatokkal vagyok elfoglalva, amikor Duncan Gray hátba vereget, én pedig zavartan felcsúsztatom a szemüvegemet az orromra.
- Szedjétek össze magatokat, egy auror tart erre!  Nem szólok Seth-nek - Erre csodálkozva nézek rá, majd Loise-ra pillantok. Tudom, hogy Seth megkeserítette az életét, és tudom, hogy mondjuk nem bánna vele kellemesen az a nagyon fura gyerek.
- Jó fej vagy. Nem szeretném, hogy bántsa Loise-t - pislogok rá aggódva. - Ha... ha a szüleimnek meglenne a hatalma, biztosan segítenének abban, hogy ne járjon ide. Túl sok gonosz dolgot művelt - sóhajtok szomorúan, majd össszerezzenek, mert egy vékony, nagyon langaléta aurot, aki lehet vagy két méter behajolva belenéz a csónakházba. Én ártatlanul vigyorogva integetek neki is, mire ő gyanakodva felvonja a szemöldökét.
- Hej, de jó dolguk van maguknak fiataloknak. Piknikeznek, csevegnek, megfeledkezve a világ dolgairól. Halljam mit keresnek itt, takarodó után?

the world
can wait
 


2002. június 3.
Éjszaka
to; Jason

Jason arról beszélt, hogy nyáron mutatni akar egy titkos helyet, mesélni egy újabb történetet… és ez megmelengette a szívemet. Bármi könnyebb lett volna, mint hazamenni és az anyám kegyetlenkedéseit elviselni. Menekülni akartam otthonról. Ezen gondolkodtam, ahogy elnéztem a bénázását a nadrágjával. Még az is jól állt neki, hogy felborult.
– Jól vagyok! – mondta és összekaparta magát. Én meg, amikor végre már volt rajtam ruha odasétáltam elé. Finom puszit adtam neki, hogy megigazítsam közben a szemüvegét. Élveztem az ajkai érintését, a bizsergés, amit az együttlétünk után éreztem kicsit rákezdett megint. Ezért csípőből hozzá simultam.
– Nekem is... És... gyere hozzám. Anya fura, de annyira nem gonosz azt hiszem megértene minket – dünnyögte az ajkaimra, miközben én a haját igazgattam a füle mögé. Az ujjaim aprókat mozdultak. Imádtam érinteni, kicsit kényeztetni őt minden aprócska érintéssel.
Mondtam is volna valamit, ha nem szúrom ki odakint az árnyat. Aztán, mire megigazítottuk magunkon a ruhákat rendesen, már nyílt is az ajtó. Nem lepett meg, hogy Gray az, bár elsőre azt hittem, hogy majd nekem esik. Tudtam, minek tartja Jasont, hogy elítéli az egész kapcsolatunkat… de amikor azt mondtam, hogy nem szól Seth-nek, megremegett a gyomrom. Talán még is van egy normális oldala neki, mégha az utóbbi időben nem is igazán mutatta meg. Olyan volt, mintha a régi beszélgetéseink nem is lettek volna. Utálatot éreztem felőle.
– Köszi… – Suttogtam.
–  Jó fej vagy. Nem szeretném, hogy bántsa Loise-t – pislogott Gray felé Jason. – Ha... ha a szüleimnek meglenne a hatalma, biztosan segítenének abban, hogy ne járjon ide. Túl sok gonosz dolgot művelt – Folytatta Jason, de engem inkább az érdekelt, ami odakint történt. Újabb zaj szűrődött be ugyanis a kinti sötétségből, mintha valaki közeledne errefelé.
– Lépjünk… – kezdtem, de abban a pillanatban már nyílt az ajtó. Láttam, ahogy egy sovány, magas auror les be a résen. Jason egy zavart integetést engedett meg magának, Gray pedig egész egyszerűen megfeszült és közelebb lépett hozzám, mintha elém akarna állni. Egyideje persze nem szorultam rá Duncan védelmére. Valójában sosem volt így, csakhát
– Hej, de jó dolguk van maguknak fiataloknak. Piknikeznek, csevegnek, megfeledkezve a világ dolgairól. Halljam mit keresnek itt, takarodó után? – kérdezte mély hangon az érkező.
Azonnal remegni kezdtem, mert az jutott eszembe, hogy majd megint szólnak anyámnak. Nem akartam… elég volt, hogy farkasdolog miatt felbukkant az iskolában és akkora drámát csinált, mintha ténylegesen átváltoztattak volna. Engem meg végig csak a parfümjének az erős illata, a magas hangja zavart. Túlságosan is kiélesedtek az érzékeim. Azonban ott a csónakházban csak a saját, őrülten lüktető szívem hangja zavart meg.
– Csak, mi csak… – dadogtam, természetesen a francia akcentus erőteljes volt.
– Házit írtunk közösen. Együtt könnyebben ment, de Jason hugrabugos, ezért nem tudtunk összegyűlni a klubhelyiségben, itt meg viszonylag csend van – szólalt meg Gray és felemelte a jegyzettömbömet.
– Menjetek a hálókörleteitekbe! – Közölte szigorúan a férfi. Gray összeszedte a cuccinkat, én meg megfogtam Jason kezét és húztam kifelé a vékony, magas fickó mellett a birtokra. Gray is követett minket, de meglehetős távolságban, így oda tudtam hajtani a fejem Jason vállára.
– Bárcsak veled mehetnék haza…

[– Házit írtunk közösen. Együtt könnyebben ment, de Jason hugrabugos, ezért nem tudtunk összegyűlni a klubhelyiségben, itt meg viszonylag csend van]

meglepetés nap


2002. június 3.
to; Louise

Ahogy ez a Gray végigmér van benne valami furán féltékeny, de nem igazán értem, hogy miért ilyen. Gonodlom, csak fontos neki Louise, de persze nem jut el a tudatomig, hogy mondjuk szerelmes-e belé, vagy ilyemsi. Inkább csak azon avgyok, hogy rendesen összeszedjem a cuccokat, meg persze utána lehűljek az aurortól. Olyan érzésem, van, mintha valami nagyon rosszon kaptak volna rajta, pedig már rég nem is vagyunk olyan.. olyan helyzetben meg ruhátlanul. Mégis az jut az eszembe, hogy lehet Gray esetleg mindent hallott... Látott... tudott... Ettől pedig érzem, hogy nem csak a fejem pirul el, hanem a szemüvegem is.
De biztosan csak nem gondolkodok józanul, túlságosan is Louise és a születésnap bűvköre alatt vagyok. El is hessegetem a fura dolgokat a fejemből, és azon gondolkodom, milyen verset írhatnék modnjuk Louise-ről, meg arról, hogy mennyire szeretem és milyen vele, meg ilyenek. Igazából ő az egyetlen akinek képes vagyok verset írni, ami azért elég komoly dolognak tűnik, így csak félig meddig figyelek arra, hogy mi is történik, de Gray hangja kizökkent így figyelni is tudok a történésekre, nem csak Louise szép fenekére és vonásaira.
– Házit írtunk közösen. Együtt könnyebben ment, de Jason hugrabugos, ezért nem tudtunk összegyűlni a klubhelyiségben, itt meg viszonylag csend van - szólal meg Gray, pedig én is szerettem volna olyat mondani, hogy éppen elszabadultak a Jurassic Parkból a dínók és menekültünk a t-rex elől. De azt hiszem Gray hatásosabban meggyőzte a magas fickót, így elindulunk végre kifelé.
– Bárcsak veled mehetnék haza… - bújik  a vállamhoz menet közben Louise, miközben érzem Gray meg az auror fűrkésző tekintetét a hátamban.
- Óó, tudod, mit szolnál ahhoz, hogy építenénk goyrsan egy klónozót? És akkor a hasonmásod menne el haza hozzád, te meg velem jöhetnél! Komolyan, minden 2000-ről készült filmekben voltak már repülő autók, meg holdutazás, de most még csak a varázsautók repülnek, de klónozó sincs... - kezdem el a hablatyolást valami eszeveszett módon.  Aztán ahogy beérünk  aRoxfortba és lassan közeleg az idő, hogy elváljanak útnajink, magamhoz húzom egy rövid kis csókra.
- Együtt leszünk a nyáron, ígérem... majd... veszek egy varázsszőnyeget és... megemntekel - vigyorodom el, még mielőtt végleg elválnának az útjaink, szorosan megölelem. Nincs még itt az évzáró napja, de hamarosan itt lesz, én meg hetedéves leszek, és ebbe belegondolni is nagyon rossz, hogy mi lesz ha elballagok. De itt a nyár, ami csak és kizárólag a miénk lesz, egyedül a miénk. - Majd elviszlek  túrázni is. Ígérem élvezni fogod - súgom még az ajkaira, és intek egyet Graynek is. Majd megindulok, persze belemegyek egy falba is, talán rossz felé kanyarodok először, csak a szokásos.
De a gondolataim állandóan csak vele vannak tele, és azzal, milyen szép nyarat is fogunk mi együtt eltölteni.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT,!
A HELYSZÍN SZABAD!

magával meg mi lett?


la Fay
2003. október 20.

Smith professzor éppen Bájitaltan beadandókat javítgatott e késői órán, mert jobbnak látta ma elvégezni a feladatát, mint máskorra hagyni. Florian valószínűleg a mai napot a kedves barátjával óhajtotta eltölteni, ami nem is volt baj. Egy erős barátság sokszor mindennél erősebb támaszt adott az embernek. Örült, hogy volt valaki, akire a fiú számíthatott. Neki is kellemes társaságot nyújtott néha napján Macmillan is. Tehát éppen az utolsó dolgozatokat javította. Elégedetlenül csóválta a fejét Miss Miller csillámprral teleszórt lapjára, és a rózsaszín tintával írt betűire. Na meg azok a rajzok. És nem is bezsélve Miss Baileyről. Mintha félelemtől reszketve írta volna le a szavakat. Talán el kellene beszélgetnie vele, lehet, hogy valaki zaklatja a szerencsétlent. Aztán ott volt la Fayé is, azokkal a gigantikus szafaládé illusztrációival. Néha egyenesen meghökkent, milyen fiatalság kezében volt a jövő. Ám, nem volt előítéletes, talán egyszer benőhet a fejük lágya. Addig pedig ő akkor is terelgetni fogja őket.
Nagyjából éjszaka lehetett, amint átolvasta és értékelte őket, szigorú szabályok szerint, természetesen senkit sem kímélve. Voltak ígéretes és tehetséges diákok is, ám velük sem fukarkodott a szavakkal. Úgy döntött, jutalmul, hogy átnyálazta a dolgozatokat, tesz egy sétát a birtokon. Hátha lesz ott rendre utasító diák. De persze, kit is akartunk becsapni, csupán egy kellemes kis éjjeli bóklászásra vágyott, csendes magányában, hogy Florianról ábrándozzon. Még indulás előtt búcsúzóul megsimogatta Samantha puha bundáját, mire a cica elégedetten dorombolni kezdett, majd megindult a folyosókon. Szándékosan kerülgette most a járőrözés közben megcélzott területeket.
Kint kellemes őszi idő volt, és mi mást is tehet egy kellemes időben Smith professzor? Természetesen elégedetten rágyújtott egy szivarra, hogy aztán meginduljon valamerre, és gyönyörködjön a holdvilágban. Szép idő volt, kellemes és békés, talán csak a Rengetegből fel-fel törő rémületes hangok zavartak bele a csendbe, meg az ágait morcosan rázogató Fúriafűz hisztis nyöszörgése. Ezek a hangok nem is zavarták meg a professzort, szinte eggyéolvadtak  atájjal, vele lélegeztek már.
Smith útja a mólóhoz vezetett, ahol találkozott a goromba tekintete Piton professzor szintén robusztus mellszobrával. Mintegy tanári tisztelet jeleként, biccentett felé, nem mintha a szobor visszabiccentett volna. tekintetével körbekémlelt a lankés dombokon, amikor is egy ismerős alakot látott ténferegni, egyre közelebb a tóhoz. Nem is tétovázz egy percet sem, megindult az alak felé.
- La Fay! - menyndörögte hangján, hátha az álomkóros észhez tér, de ahogy közelebb ért, egyre kevésbé volt biztos abban, hogy Florian alvajárt.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor

Csuklottam egyet, ahogy befejeztem a röhögést Jay viccén. Hogy mit mondott? Hát azt nem értettem, de annyira hülye arcot vágott közben! A gyomrom megfájdult a nevetéstől, így mielőtt visszatértünk volna a klubhelyiségekbe, kimentem, hogy sétáljak egyet.
Természetesen nem ittam sokat, csak éppen eleget ahhoz, hogy az a kellemes melegség átjárja a testemet. A lábaim ide-oda kóvályogtak a füves talajon... a csípős hideg alapvetően jól is esett, de aztán csuklottam egy nagyot. Ez az Flor, csak egyenesen. Ott a tónál még jó is lehet!
A tó. A gondolat úgy futott át rajtam, mintha éppen a Roxfort Expressz gázolta volna halálra a bennem szunnyadó gondolatokat. Végre. Kellett már egy értelmes gondolat. Nem tudtam elképzelni jobbat a hűvös víznél. Az majd magamhoz térit és akkor még a profhoz is be tudok nézni. Hát ez volt a terv.
Nehezen egyensúlyozva mentem tovább a tó felé. Hirtelen úgy tűnt, mintha két hold lebegne felette az égen. Nyeltem egyet, ami után egy halk büffentés is kiszakadt belőlem. Hát nem baj, csak a csónakház hallhatta, az viszont tökéletesen üres volt. Már közel volt a tó.
-  La Fay!- Olyan volt, mintha mennydörgés szakítaná ketté a csendes eget. A hangra összerezzentem és lefékeztem a víz előtti néhány méteren. Aztán megint büffentettem egyet.
- MERLIN FASZA! - sikantottam fel ijedtembe. A tenyerem a mellkasomra fektettem, ám ez nem jelentett sikeres megnyugvást. A szívem még mindig őrülten kalapált, közelebb kellett lépnem, hogy lássam ki szólított megint rosszul a nevemen. Valamiért nem hittem volna, hogy Smith az, pedig csak ő hívott la Faynek. Nem, mintha nem tudta volna a nevemet.
A szélles vállak és az átható szivararoma elárulta.
- Ó... - szóltam olvadozó hangon. Odamentem elé és átkaroltam a nyakát. - Lesz a férjem...? - kérdeztem és kivertem a szájából a szivart is a fejemmel a nagy lendületben.

magával meg mi lett?


la Fay
2003. október 20.

TÓ

Smith professzor gondolatai kényelmes párnájába süppedt, miközben az esti éjszakában sétált a hűvös őszi szellő kíséretében. Fekete ballonkabátjába belemarkolt a hűs levegő, és igyekezett belefurakodni az ing mögé is, de persze arra már nem volt ereje. Smith professzor teste amúgy is lelkesen ellenállt a hidegnek. Lakkozott, elegáns bőrcipője halkan megropogtatta a talpa alatt pihenő, megárgult levelek elgyötört, fáradt testét. Mintha csak egy utolsó sóhajtás lett volna, mielőtt megadták magukat teljesen a föld és az elmúlás erejének. Elégedetten felsóhajtott, mert igazán jó érzés volt azokat a hosszú elemző kritikákat a dolgozatok végére írni. Természetesen segítőszándék vezérelte, a kemény szavak mögött megbújó jóakaratot valószínűleg elég kevesen fedezhették fel. Ez persze nem rendítette el a professzort a szavaitól.
Elégedetten bóklászott hát a birtokon, amikor is egy egyre ismerősebb alakot látott vezsélyesen a tó felé támolyogni. Nem bízta hát a véletlenre, megindult Florian felé, élesen és határozottan rá is ripakodva, hogy megtorpanjon, mert Smith hangja éppen olyan rémületesen tudott szólni, hogy  még egy illuminált állapotban lévő diákból is kiszakadt egy pillanatra a lélek.
Nos, úgy tűnt, hogy határozottan így érezhetett Florian is.
- MERLIN FASZA! - rikkantotta hát egyenesen Smith arcába olyan élesen, hogy azt a Dáma is megirigyelhette volna. Smith borús, egyetlen egy csíkká változó szemöldöke mögül mérte végig a megrettent diákot, akiről sütött, hogy egy kissé megszaladt a talpa alatt az este. A mai fiatalok, gondolta, lépten nyomon meg tudták lepni, pedig még csak negyven éves sem volt. Ám persze annál többnek érezte magát.
- Nem éppen ez a nevem, la Fay - mormolta erőteljesen és tisztán hallhatóan, és közelebb lépett hozzá, hogy véletlenül se dobjon az ingatag lábakon álló Florian egy kellemetlen hátast a mögötte tátongó tóba. Ezzel egy időben persze Florian is odalépett hozzá, hogy karjait a professzora nyaka köré fonja. A mozdulat nem csak SMith professzort lepte meg, hanem a szivart is. Morcos hamut hagyva maga után pottyant először Florian vállára, majd a földre.
- Lesz a férjem...? - kérdezte tőle, mire persze SMith csak erélyesen megköszörülte a torkát.
- Nos, la Fay, először végezze el rendesen az iskolát - válaszolta kötelességtudóan, persze, hiszen mégis csak a tanára volt jelenleg. Még szeretett volna mondani valamit, azonban valami furcsa oknál fogva a föld egy kissé kibillent magából, és a levelek is meglehetősen csúszósakká váltak, így a nagy összeborulás közben SMith professzor dőlni kezdett a víz tükre felé.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor

Két hold van az égen és még Smith is felbukkan, mielőtt úszhattam volna egyet a tó hűs vízében. Jobb lett volna úgy belógni a szobájába, hogy már tiszta a fejem és nem hiszi azt, hogy ittam. Mert tényleg alig ittam! Csak abból a valamiből kortyoltam, amit Jay hozott. Talán az ital, talán az ijedtség váltotta ki belőlem, hogy szó szerint káromkodva ordítottam fel.
- Nem éppen ez a nevem, la Fay - közölte nyersen. Ah... olyan jól volt hallani a hangját, hogy azonnal a karjaiba vetettem magam. Csak szerettem volna megcsókolni, meg szerelmet vallani. A pillangók őrülten repkedtek a hasamban már csak az illatát érezve is. Dohány, meg Smith keveréke. I-M-Á-D-O-M.
- Nos, la Fay, először végezze el rendesen az iskolát - válaszolta kérdésre. Erre még jobban megölelgettem és bújtam hozzá, mint egy lelkes kiskutya, hogy puszit lopjon a gazdájától. Én csak jobban akartam érezni, ám a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy dőlünk. Aztán jött a hideg víz, így még erősebben kapaszkodva Smith nyakába, őt ölelve bukkantam ki a habok tengeréből.
Hangosan kaptam levegőért, ahogy végre stabilnak éreztem magunkat. A víz ritka hideg volt eddigre.
- Nem lehetne, hogy mégis inkább most legyen a férjem? - dünnyögtem. Aztán hirtelen kiszakadt belőlem a nevetés... valahogy csak ekkor fogtam fel, hogy annyira öleltem, hogy miattam beesett a vízbe, vele együtt meg én is. Szánalmas egy pillanat volt, ám még mindig ködös valóságnak tűnt csupán, mintha álmodnék. Vajon Smith igazi volt vagy csak olyan, mint az a második hol ott az égen? Ki tudja, talán sosem fogok rá választ kapni.
- Szerintem a most a legjobb időpont. - Tettem hozzá és egyenesen a szemébe néztem vizes hajjal, a testemre tapadt ruhával. Neki jól állt ez, nekem viszont kevésbé, hiszen nem voltak szép, kerek izmaim, mint a professzornak. Nem is nagyon tettem érte. Mióta nem repültem, csak édességet ettem, meg kilógtam a tiltott rengetegbe, ha éppen olyanom volt.
- A most... - lehetem újra felé, kicsit feljebb tornázva magam. Finoman csókoltam meg az ajkait, alig voltam magamnál... de ez annyira tökéletesen jó volt. Az ujjaim elvesztek a rövid, sötét tincsekben. Valahogy alkohollal a testemben ez most még inkább érzékletes volt.
- Annyira szeretem... van itt egy esküvős cucc valahol...? - dünnyögtem az ajkaira.

magával meg mi lett?


la Fay
2003. október 20.

TÓ

Smith professzor erélyes felszólalása nem hatotta meg kifejezetten Floriant éjnek éjjelén. A fiúval határozottan madarat lehetett volna fogatni, vagy esetlek talán még cikeszt is, hiszen nagyjából három és fél méterrel járt a felhők felett. Ehhez nem kellett szakértői szem, sem nappali világosság, hogy leessen az embernek. Smith összevont szemekkel bámulta hát a fiút, kissé furcsán érezve magát ettől a túlontúl erős szerelmi kirohanásoktól. Smith végül is megpróbálta a karjai közzé zárni, gyászolva magában a drága szivart, ami éppen lehangoló puffanással landolt az avaros, kissé kókadt fűben. A biztonság kedvéért rá is taposott, mint egy kegyelemdöfés gyanánt, nem szerette volna, ha éppen miatta gyullad ki az iskola területe.
Eközben Florian csak lelkesen bújt tovább hozzá, mintha legalább is száz év telt volna el azóta, hogy nem látták egymást. Persze, SMith professzor tagadhatta volna, hogy nem hiányzott neki, akármikor is vált el az útjuk, de hát nem volt szokása magának hazudni. Azonban ezt a fajta, őszinte, már-már gyermeki szeretetrohamot még bájosnak is találta. Olyan volt, mintha egy kiskutya szerette volna a szeretetét magának kikövetelni. és közben így legyen az ember határozott, tanári szerepben. Nehéz az élet, SMith professzor.
Főleg, ha éppen egyenesen belecsobbantak a hideg tó vizébe. Szerencsére nem volt veszélyesen mély, de azért nem engedte el a kezeiből Florian, részeg ember és a víz veszélyes kombináció volt, ezt még az is tudta, aki soha életében nem volt részeg. Bár Smith professzor legendásan bírta az alkoholt, és ha be is csípett egy kicsit, amikor Mr. Macmillannal iszogatott, szinte fel se tűnt senkinek. Olyan volt az arca, mintha kőböl faragták volna. Szigorú és komoly. Még akkor is.
- Nem lehetne, hogy mégis inkább most legyen a férjem? - kérdezte ismét Florian, mintha nem is ő mondta volna ki, hogy nem is muszáj elvennie őt SMith-nek pár nappal ezelőtt. A férfi csak megköszörülte  atorkát, enyhén zavartan, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki ilyen elemi erővel ostromolja. És az arcába nevessen.
- Nos, ebben a helyzetben azt hiszem életveszélyes lenne, ha csak nem akar tüdőgyulladással túllenni rajta - adta meg a diplomatikus válaszát. Florian azonban közelebb kapaszkodott hozzá a vízben, túrta a haját, mire kellemes borzongás futott végig rajta, és aztán egy finom csókot is váltottak, mely egy kicsit elfelejtette vele, mennyire hideg volt a víz. Lassan viszonozta a csókot, aztán a követelőző, bájosan lelkes fiúval kievickélt a vízpartra, ahol a hideg szél beleharapott a csontjába is. Még a karjai között fogta Floriant, és lassan megindult vele  a csónakház felé. Ott legalább - remélhetőleg - nem volt szél.
- Annyira szeretem... van itt egy esküvős cucc valahol...? - kérdezte dünnyögve a fiú, miközben belépett a nyikorgó ajtón.
- Ha magának a halászháló és a csali esküvős dolognak számít - magyarázta SMith professzor, és aztán ő inkább csak valami ágyszerűséget keresett, ahová le tudtak volna dőlni. -