it's all fun
and games, until
someone screams

Nem tudom, mi vett rá arra, hogy még egyszer előadjam a rémtörténetet, amivel készültem. Egy órája még a padláson meséltem el a rögtönzött közönségemnek, hasonlóan ahhoz, ahogyan azt tavaly is tettem. Tetsuya árulása épp olyan állandó, mint Heranoush Fletcher halloweeni meséi.

- És amikor a lány megfordult, és a halász megpillantotta, mi áll előtte, tudod, hogy mit látott? - sejtelmessé és halkabbá fogom a hangom, ahogyan azt a padláson is tettem. Másodjára persze egy történet sem olyan izgalmas még elmesélve sem, emberünk viszont úgy áll itt, mint a sárkányfetisiszta lökője ötödévről, amikor meglátta Vivient a jelmezében. Az viszont azért még se normális, hogy már mindenki hentereg az eufóriában, bármit is választottak ennek elérésére, ez meg még azt se ette-itta meg, amit szánalomból hoztak neki. Nem hiszem, hogy hallucinálom, annyira meg nem lett szar a jelmeze, hogy ne merjen emberek közé járni - Grimmstark is képes volt kéményseprőnek öltözni, és hacsak emberünk nem akar csőrözni valakivel (semmiképp se velem), akkor csak nem akadályozhatja abban, hogy jól érezze magát. Szánom őt, na.

- EGY KUKACOS TESTET! - sajnos a csattanóra most nem kapok rémült sikolyokat és megkönnyebbült nevetéseket sem. Mintha nem is dolgoztam volna a történeten… Mindegy, én megpróbáltam, akkor kapja be. Egy szemforgatást követően hagyom ott, hogy megkeressem Vivient, mielőtt Rathbone halálra untatja a privilégiumaival.

Nem állítom, hogy nem aggódtam amiatt, hogy a tavalyihoz hasonló történik velünk. Azt hiszem, részleges memóriavesztésem van, mert nem emlékszem arra, hogy hogyan is kerültünk ki arról a helyről. Annak ellenére, hogy senkivel se beszéltem róla, biztos vagyok abban, hogy nem hallucináltam az egészet cukormérgezésnek, vagy mérgezett cukornak hála. Hiszen valódi következményei voltak; valóban meg is halhattam volna, és a szüleim valóban ki akartak szedni a Roxfortból arra a viccre hagyatkozva, hogy a Zsebkosz-köz biztonságosabb a Roxfortnál. Sajnos az idióta őseim nem viccnek szánták ezt; valahogy egész könnyen túltettem magam azon, hogy egy omnipotens entitás nagyjából bármit megtehetett volna velem, azonban annak a gondolata, hogy minden igyekezetem a kitörésre hiábavaló, mert az ősök visszahúznak, még most is szorongással tölt el. Teljességgel hidegen hagy, hogy mennyire gondolnak strébernek és törtetőnek, amiért mindenből kényszeresen a legjobb eredményekre törekszem, családfám szerteágazó ágai viszont nem nekem teremtették Rathbone aranyalmáját. Nekem egyszerűen nincs más választásom, ha nem apám hülye boltját akarom megörökölni a lyukas üstökkel, ósdi talárokkal és ki tudja, honnan szakajtott, egyéb árukkal együtt. A családfa azon részén, amelyiken én állok, csak fonnyadt, savanyú gyümölcs terem.

Éjfél múltával elfelejtem a félelmet, amit a tavalyi év jelentett. Ha éjfélkor nem történt semmi, már utána sem fog. Vivient úgy köszöntöttem fel, hogy már egyáltalán nem volt érdekes, ami tavaly történt. Bármi is a magyarázat, bármi is ragadott magával abba a… festménybe? Abban voltunk? Nem hiszem, hogy valaha választ kapok ezekre a kérdésekre, de nem számít, mert nincs hatása többé az életemre!

Hajnali kettő felé már bőven kiugráltam magam a zenére, valahogy pofavágás nélkül képes voltam tolerálni a sok smárolót, és az alkalomra való tekintettel még koccintottam is Vivvel. Már csak a köpenyemet keresem, amit érkezéskor a bejárat melletti akasztóra aggattam; furcsán hidegebbnek kezdem érezni a levegőt, talán a látásom is homályosabb, de nem lehet ez más, mint annak a két pohár bornak a hatása, amit az idén visszafogottabb édességezés mellett elfogyasztottam (a többi édességet zsebre raktam).

Ismeretlen szavakat hallok magam körül. Egyből a suttogás vélt irányába fordulok, azonban nem találom a hang forrását. Próbálok visszaemlékezni a szavakra, hátha valami ismerőset vagy hasonlót hallok valamelyik nyelvhez azok közül, amiket valamelyest ismerek. A fiú felé fordulok, hogy megkérdezzem, vajon ő is hallotta-e, de az már nincs ott a lépcsőfordulóban.

Aztán érkezik az a hang, az a másik hang, az akasztóról leszedett köpenyem pedig a földre ejtem.

- Vivien! - a szívem vadul kalapálni kezd, ahogyan a hang irányába kapom a fejem. Lehetséges, hogy ő lett volna? Az az állatias morgás… Nincs telihold, nem lehetett Vivien, de mi van, ha mégis? Mi van, ha bajban van?

Egy pillanat alatt megfeledkezem a fiúról, az idegen nyelvű suttogásról, az édességekről, arról, hogy épp indulni készültem. Nem számít, nem kell! Egyedül az jár a fejemben, hogy Vivien bajban van. Az adrenalin úgy száguld végig az ereimben, mintha csak a döntő kviddics mérkőzésre készülnék, a félelem szikráját pedig felülírja valami más, ami sokkal ösztönösebb, sokkal harciasabb ennél. Nem érdekel, mi vár rám, csak meg kell találnom őt, és meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem bántja… senki nem bánthatja!

- Vivien, hol vagy? - rohanok a sikoltás vélt irányába, kezemben már pálcával felfegyverkezve. És ha ez csak egy rossz vicc valamelyik bugristól… a pálcámat akkor is használni fogom.