+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 ... 10

 31 
 Dátum: 2024. 03. 19. - 09:56:13 
Indította Niraniel Ays - Utolsó üzenet: írta Niraniel Ays
Három csepp és véged, Deaner!

to; Lola

2004. február





Nem kell már sokáig megjátszanom magam, az akció hamar lezajlik, úgyhogy amilyen hirtelen ott termettem, olyan hirtelen penderültem ki a kommentátori szobából.
- Hála égnek, hogy eltűnt ez a borzalom... na megyek, rendbe hozom a hajam, pá srácok - intettem, és már ott sem voltam. Szerencsére épp elég zavartak voltak ahhoz, hogy ne kérdezzenek rá, minek is mentem oda.
Lola már ott várt a találkahelyünkön, én meg pacsira emelve a kezem, csatlakoztam hozzá.
Ahogy további ravasz tervét hallgattam, szinte éreztem, ahogy vigyorog a májam a kárörömtől.
- Úúúú, ez nagyon ördögi... Imádom! - lelkesedtem az ötletért, és már indultam is volna meg a budi irányába, ám Lolának még volt egy meglepetése.
- Egy kis szaftos pletykára sosem mondanék nemet...így meg, hogy benne vagyok, alap, hogy tudnom kell róla - pislogtam kíváncsisággal vegyes aggodalommal rá, mert egy kicsit tartottam tőle, hogy olyan hallok, ami nem vet majd rám jó fényt. Csevej közben ha Lolának nem volt ellenére, szép lassan azért megindultam a célpont felé, nehogy lemaradjunk a showtime-ról.

 32 
 Dátum: 2024. 03. 18. - 23:07:36 
Indította Morgan Williamson - Utolsó üzenet: írta Blaire Montrego
zene:ew - everything everywhere always

dress


W I L L I A M S O N

'...véletlenek összjátéka...'

~~~~


- Nocsak nyuszifül! Nagyot ugrottál?
Van valami a hanghordozásában, ami a játékos kedvességen túlmutat. Valami, ami visszakapcsol a régmúlt pár kellemes emlékfoszlányába mégis onnan testidegen, mert új. Talán a jövőt előrevetítő mérföldkő, egy jelzés nekem hogy nem olyan rossz ez az irány és ne idegenkedjek. Végtére is egy hullámhosszon tudunk lenni, ebben nincs semmi kétség.
- De vigyázz, mert most kedvem szottyant megtudni!
Somolygok egy kósza pillanatig ajkaimba harapva. Nem biztos hogy mindenről annyira tudni akarna, de azért lenne egy két vicces történet, amit megosztanék vele alkalomadtán.
- Inkább te vigyázz, mert még szavadon foglak és halálra untatlak…
Ha cukkolás hát vissza is adom ahogy a kezem is ott felejtem az övében. Valahogy természetesnek hat ez, holott két napja ilyesmi eszembe sem jutott volna.
- Néhány vargabetűvel, de lényegében igen. Bár a hírnév maga nem igazán érdekel, a lényeg, hogy megélhetek a játékból, amit szeretek. Viszont mindig vannak olyan dolgok, amik teljesebbé tehetik a képet.
A kacsintás mögöttes tartalmát nem firtatom, sejtem mik lehetnek a teljesebb kép felé vezető utak. És valahogy ezek mind férfimagazinokba illő fehérneműmodellek formáját öltik magukra vad képzeletemben. Nem is kell ezen meglepődnöm, Williamson jóképű, a korral érik mint egy jó bor, tehetséges és flörtölni is tud…
Veszélyes egyveleg ez. Bizonyítja a legváratlanabb pillanatokban meg-meglóduló szívverésem is.
- Remélem te pedig már hosszabb távon is hazatértél!
Hát ez a felvetés azonban kicsikar belőlem egy lemondó sóhajt, ami számára nem sok jót ígér. Valójában magam sem tudom és pont ez a bökkenő. Ha bármi lenne közöttünk van egyáltalán értelme? Futó kaland sem lenne gát vagy a holtomiglan-holtodiglan szintre akarna lépni? A férfiak többsége még hálás is az előbbiért, de akadtam össze fura fazonokkal szóval… sosem tudni manapság.
- És arról meg gondoskodom, hogy ne szökj meg csak úgy!
Zavart mosollyal nézek rá de mivel rettenetesen közel kerül, veszélyesen közel főleg az arcélének címzem a válaszomat.
- Próbálj csak megállítani. Hurrikán vagyok, ha megyek semmi nem tarthat vissza és viszek magammal mindent!
Ez nem kérdés ez tény és ha ebben kételkedne a bátyám tökéletes biztosítékot adhat szavaim valósságára. A kérdés az, ő vajon miként állítana meg? Egyre jobban érdekelne, hogyan bírna maradásra.

 33 
 Dátum: 2024. 03. 18. - 21:48:23 
Indította Christopher Cartwright - Utolsó üzenet: írta Anna Volkova

Ahogy belekezd, csak sóhajtok. Nem vitatkozok, mert bármilyen őrültség, és bármennyire nem vallom be, egyetértek vele. Nem fog elmúlni… Hogyne tudnám.
És a többi dolog is igaz, de főleg, ami a szavak közt bújik meg kimondatlanul. Az, hogy minden marketing alatt mennyire jószívű is ő, és mennyire törődő. Én viszont nem akartam törni látni…
A kéretlen népszerűségem témaköre már több dacot vált ki belőlem. Kelletlen kifejezéssel az arcomon belekortyolok a vízbe, aztán leteszem a párkáynra a poharaz, és keresztbe összefonom magam előtt a kezeimet, elgondolkodva a hideg ablaküvegnek dőlök, úgy hallgatom a szavait. Persze, nem azok érdekelnek, akikről beszél. Elegem van belőlük. Belefáradtam a futásba, a rejtőzködésbe, szabadulni, visszavágni esélyem sincs. Olyan jó dolgom van, Cartwright miatt, és olyan könnyű volna önzőnek lenni megint…
- Hagyhattam volna, hogy megkapjon. Jó alaposan megnehezítetted a dolgom, mesterien tünteted el a nyomaid, de azért a segítségem néha épphogy időben célba ért, nemde?
Nagy sóhaj, az ellenséges érzéseket elfújja az arcomról, helyüket halvány, szomorkás mosoly veszi át. Felnézek Christopherre, hátam egészen az üvegnek nyomva, de nem hűt le. Olvasni próbálom róla azt, amit nem mond el, a vonásaiban, a szeme mélyén keresem a miérteket. De hát sejtem. Talán ugyanaz hajt minket. A fejemre borul a bűntudat, mint egy vödör jeges víz, én meg állok nyomorultul elázva, de kitartóan az üveg hidegébe menekülve, de egyre kevesebb sikerrel.
Ahogy ott áll felettem, és beszél, egyre közelebb érzem.
- De többet érdemeltem volna egy búcsúszexnél meg egy pár szavas cetlinél. Ismerted minden démonomat, minden hiányomat… minden gyenge pontomat. De legfőképp te vagy a gyenge pontom és ezt már ők is tudják.
A második adag jeges bűntudat. Megint szaporán pislogok, de nem fordulok el, hallgatom figyelmesen. Nem szakítom félbe, mert tényleg, nem mondhatott el semmit, korábban nem hagytam lehetőséget.
Máskor olyan nehéz elképzelni, hogy neki is van gyengepontja. De most… Most egész más, mint szokott. Most látszik, miért győzi le néha a szer, most látszanak a súlyok, és ahogy rámnéz… Még jó, hogy támaszkodom.
- Én meg akartalak szabadítani a gyenge pontodtól, de Te makacs, hát nem hagytad. Sajnos, ügyesebb vagy benne, hogy engem megvédj, mint Én Téged.
Viccnek is hangozhatna ez most a száml, ha nem volna igazából minden szava igaz, és komoly. De fel kellene talán adnom, mert ebben úgysem győzhetem le? Már nem is tudom, mit kéne tennem. Olyan közel áll, és az az érzésem támad, hogy még közelebb akar jönni. De közöttünk erősebb az a fura üvegfal most, mint a hátam mögötti ablak felszíne, pedig az kézzel fogható.
- …Sajnálom, de nem engedhetem ezt. Akárcsak apádat, hogy nem tudtam időben kiszabadítani, ígéretem ellenére…
Valami összetört most. Nem mondott nagyon újat, sejtettem már, mi a helyzet. Nem is az rázott meg, mégsem bírtam tovább a könnyekkel. Nagy levegőt vettem, és fejem hátrahajtva pislogtam az üres plafonra, a fejünk felett, hogy valahogy mégse törjek ki itt fejvesztve. Gyorsan meg kell nyugodnom, összeszedem magam makacsul, a dühből merítve tartalék erőt, aztán visszakapom rá a tekintetem.
- Ezt ne… Ne merd még ezt a terhet is magadra venni!
Felcsattanok, jobb híján, de ez elkergeti a könnyeket, el a térdemet ostromló remegést is. A kezem ösztönösen mozdul, a másikra mutatok, meg is bököm kissé, persze nevetséges, hogy pént én fenyegetem, mikor ilyen közelről lényegében felfelé bámulhatok rá. És valóban. Előle nem lehet se elbújni, se ellenkezni vele. De azért akkor is megpróbálom. Pont érte. A dühöm talán alábbhagy, de ahelyett kétségbeesettebben csattanok fel, és ellökve magam az ablaktól, szinte lerohanom, mind a százhetven centimmel.
- Nem engedem tovább, hogy tönkretedd magad, hallod…?! Sajnálom, nem lehetsz mindig az őrangyal, nem vagy mindenható, és nem tolhatod ki a határaidat a végtelenségig… Esküszöm, megszabadítalak a gyenge pontodtól… Azt még nem tudom, hogy… De nem nézhetem, ahogy kicsinálod magad… Könyörgöm, mondd, mégis mit kéne tennem?!
A kérdés éles csendet hagy maga után, én meg kapkodom a levegőt, mint szétvert valamit az előbb. A dühös bökdösést már abbahagytam, de az ujjamat meg ott felejtettem Cartwright mellkasán, akit amúgy is lerohantam félig, így most közvetlenül előtte állok, jól kihúzva magam, mintha nagyon elszánt és határozott lennék.


 34 
 Dátum: 2024. 03. 18. - 07:55:40 
Indította Christopher Cartwright - Utolsó üzenet: írta Christopher Cartwright
A  n  n  a


m u s i c

...Tell me why you started a fire
It's burnin' up in my head
Why do I always tell myself that it's not over yet? ...



..a trágár szavak esélyesek...



Nem várok elismerést részéről semmi irányában, az őszinte rácsodálkozása az „ Oh! Nahát… Nagyon elegáns. ” -al azonban egy szomorkás mosolyt előcsal belőlem. Örülök hogy lenyűgözi mégsem ez a vágyott célom. Talán ezért is távolodom el tőle, a fizikális közelsége is frusztráló. Nem hiányzik ez a beszélgetés, már akkor sem hiányzott mikor meg kellett volna hogy történjen, most meg aztán végképp nem érzem helyét vagy célját neki. A tüskék ott annak mindkettőnkben, és csak értelmetlen feltépegetése lesz ez az egykori sebekkel tarkított emlékeknek. Tüntetőleg elfordulok hát, de ez nem neki szól sokkal inkább a helyzetnek. Mély levegőt szívok be és tartok is bent, a rám lesújtó szavaira. Olyan ez, mint mikor jön a hullám, látod, érzed, tudod és próbálsz felkészülni rá. Csakhogy az erejére ami tovasodor szinte lehetetlen.
- Hogy sajnálom…
Csend.
- Azt a sok fájdalmat, amit okoztam. Nem szerettem volna. De látod, igazam volt… Csak a bajt hoztam Rád, nem igaz?
Csend.
- Sajnálom, hogy azt gondoltam, közöd lehet apám eltűnéséhez. És sajnálom azt az utolsó levelet is. De a búcsú sem lett volna könnyebb…
Ha mélyülni tud a csend, hát most valahol a Marianna- árok szintjére süllyed. Talán ezt érzi Anna is, mert érintése nyomán megereszkedik kissé a vállam. Tűzként fut szét testemben a meleg ujjai mentén és bár kezem mozdul hogy a homlokom és orrnyergem találkozásánál ujjaim közé véve a bőrt megnyomkodjam enyhítve ezzel a beköszöntő fejfájásomat a testem ösztönösen reagál is rá azzal, hogy felé fordulok. Teljes egészében.
- Eltelt egy év azóta… Azt reméltem, jobb lesz mindkettőnknek. Hogy elhalványulnak a sebek, és velük a fájdalom…
Tehetetlen dühvel, hitetlenkedve röhögök fel, mert ezt remélem ő maga sem gondolta komolyan. Ha van aki tudja, hogy ez nem múlik el, akkor az én vagyok. Ha nem lenne itt akkor kezem a medálra vándorolna, de megállom hogy bármiféle felesleges mozdulatot tegyek. Inkább csak a vihart idéző kéklő szemeibe nézek és összeszedve magam hosszú hallgatás után kissé rekedtes hangon szólalok meg.
- Ez nem fog elmúlni, Anna…  csak hozzászokunk. Te nem a bajt hoztad, kisfarkas… te kreáltad azt. Nem tőlem kell csak bocsánatot kérned. Magamra hagytál egy tinédzserrel és egy lázongó örökifjúval! Mirának szüksége lett volna rád… Sokkal inkább, mint rám. Tudom nem a te felelősséged egyikük sem, de… számítottak rád. Jobban, mint gondoltam volna.
Nem akarok bűntudatot kelteni, ezek szimpla tények. Nem vártam el hogy ’anya’ legyen de valami fura kémia mégis csak volt közöttük. Nem szerették de a maguk módján elfogadták.
- Sajnálhatod… hühmm…tudod, sokkal könnyebb volt mikor tudtam hol vagy mint akkor mikor nem. Sokkal könnyebb megvédeni, és jobb lapokkal játszani. Tudni akarod az igazat? Walton mindig is magának akart, már az első perctől kezdve. Az oroszok szintén de ott egy bizonyos Alexej az, aki a megszállottad lett.
Elbillentve a fejem tanulmányozom kissé összezsűkülő szemekkel a vonásait. Vajon milyen hatással van rá mindez?
- Ennek a népszerűségnek a kereszttüzében állsz jelenleg is. Walton a nagyobbik gond, mert ő minden követ megmozgat érted. Még most is. Részben biztosan a tudásod, az eredményeid kell neki, de a másik oldal még ettől is banálisabb. Azt akarja, ami az enyém. Vagy legalábbis volt. Mint egy ötéves gyerek…
Vállat vonok mintha nem számítana. Talán nem is számít már. Hangom meglepően nyugodt, pedig az indulatok szinte szétfeszítenek odabent.
- Azt nem érti, hogy az emberek nem tárgyak, akiket birtokolhat. Hagyhattam volna, hogy megkapjon. Jó alaposan megnehezítetted a dolgom, mesterien tünteted el a nyomaid, de azért a segítségem néha épphogy időben célba ért, nemde? Nem, ezt nem azért mondom mert hálát várok és még csak nem is tartozol… én sem könnyítettem meg a helyzeted az elválásunk előtt. Nem mondhattam el ezt az egészet és ez nyomasztott. Szétcsúsztam a sok ketamintól, mert képtelen voltam máshogy feldolgozni hogy mennyire valós ez a veszély. A tény, hogy elveszthetlek, mint egykor Sophie-t. A kezedre dolgoztam a döntés meghozatalában, amit rettenetesen bánok. De többet érdemeltem volna egy búcsúszexnél meg egy pár szavas cetlinél. Ismerted minden démonomat, minden hiányomat… minden gyenge pontomat.  – közel állok, hogy megérintsem az arcát, erőnek erejével kell maradásra bírnom a kezem. - … de legfőképp te vagy a gyenge pontom és ezt már ők is tudják. Sajnálom, de nem engedhetem ezt. Akárcsak apádat, hogy nem tudtam időben kiszabadítani, ígéretem ellenére…
Nem leplezem csalódottságom, mert keserű pirula ez, amit le kell nyelni.
Majd az élet körbenövi
Búgja Sophie halkan és selymes puha érzete lesz a lánc végén csüngő medálnak. Valahol tudom, egyszer igaza lesz.

 35 
 Dátum: 2024. 03. 17. - 21:48:30 
Indította Christopher Cartwright - Utolsó üzenet: írta Anna Volkova

Tényleg, egészen felkavarodik körülöttünk a világ. Színek, fények, hangok orkánjában állunk, de meg nem tudnék mondani egy konkrét részletet sem az ő alakján kívül, s azon a fényen kívül, ami a tekintetéből visszaszikrázik rám.
Értetlenül figyelem, ahogy fölém hajol, és a keze megtorpan a levegőben. Egy pillanatra, úgy érzem, az idő is megáll. Muszáj pislognom, muszáj lenne emelt fővel menni tovább, muszáj lenne megtörni ezt a furcsa sóbálvány átkot, de aztán olyasmi történik, amire nem találok magyarázatot.
Persze, nem hallom, mit mond, amit meg a szájáról olvasok, arról aztán nem tudom eldönteni, hogy jól olvastam-e. És az még csak a kisebbik dolog, mert a fontosabb, hogy ha tényleg azt mondja, vajon okos ötlet-e vele menni valóban. Okos… Amikor ő nyújtja a kezét, akkor a józan ész ellényegtelenedik. Még vonakodnék. Próbálok a viharkék íriszek mélyén miérteket keresni, próbálnék még kapaszkodni valami morzsába a valóságból, de ellenem dolgozik az Angyaltőr is, és maga Cartwright is, aki ahogy körémfonja a karját, nyert ügye van.
- Chris…
Halkan mondom, nem is tudom, miért és mit akarok vele. Talán nem is neki kell hallani, inkább nekem. Hogy ne felejtsem el az elmúlt évet, annak minden nehézségével, és minden józan ésszel meghatározható indokával. De érzem magam körül azt a biztos erőt, ami a karjában megbújik, körbeölel az illata, ruganyos mozgása, amit én a magam kecses módján igyekszem lekövetni, hogy lépést tarthassak vele. Holott ha azért akarna hátravinni, hogy lelőjön… Tudom, hogy nem ez a helyzet, de azt se bánnám. Megtehette volna már sokszor. Múltkor akár oda is jöhetett volna hozzám.
Egyre csendesebb terepekre vezet. Milyen furcsa, hogy kivételesen nem kell játszanom a sziklaszilárd, tökös nőt, mert most ott van az oldalamon, és nincs az a pofátlan alak, akinek eszébe jutna fogdosni vagy beszólogatni, és játékra sem invitálnak, hogy elkártyázzam magamról a ruhámat. Vajon Chris ilyesmit forgat a fejében? Nem tudom, hova megyünk, így azt sem, mennyi időm van felkészülni, mit is lépnék, ha igen. De mintha nem olyan irányba mennénk.
A korábbi hangzavar után szinte fáj a némaság. Lépteink hangja olyan, mint a diszkózene ütemes, kifacsart folytatása. De a fő szólam most a közöttünk meghúzódó csend. Aztán a liftben már a ritmus is megszűnik, csak a szerkezet halk duruzsolását hallgatjuk.
A csippanás mintha valami varázslat hangja volna. A liftből kilépve hirtelen egy lakásban találom magam.
- Oh! Nahát… Nagyon elegáns.
Kiszalad a számon a csodálkozás, ezért is zárom egy formális, de egyébként őszinte elismeréssel. Nagyon különös, mert most nem is tudom, hányadán állunk. Lemaradtam tőle kicsit a “küszöbön”, így pár sietősebb lépéssel tervezem behozni. De nem sikerül. Mégsem megyek annyira a közelébe, mint… az előbb. Az talán túl közel volt. Veszélyesen.
- Mit is akartál mondani odalent?
Egyelőre nem válaszolok, csak figyelek csendben, kicsit tanácstalanul.  A pohár hidege ad egy kis löketet, de először ahogy felemelem, megszagolom, és majdnem rá is csodálkozok, hogy jé, ez csak sima víz. De Cartwright már nincs ott, csak a hátának válaszolhatok. Az átlátszó, rideg pohárba kapaszkodom, hogy elég elszántságot és realitást gyűjtsek ahhoz, hogy utána menjek, makacsul. Van közöttünk ez az ugyanilyen hideg, ugyanilyen színtelen üvegfal, de mivel azt nem tapogathatom, hát marad a pohár. Odaállok mellé, kicsit lemaradva, de az ablak tükrén az ő arcát kutatom, hiába bújócskázik Camden  kilátásában.
- Hogy sajnálom…
Nagy sóhajjal kezdek bele. Mennyivel könnyebb volt beleüvölteni korábban abba a káoszba, mi is az igazság, mint átküzdeni halk szavakkal ezt a fülsértő csendet.
- Azt a sok fájdalmat, amit okoztam. Nem szerettem volna. De látod, igazam volt… Csak a bajt hoztam Rád, nem igaz?
Nem próbálok kedélyeskedni, de egy kis szomorkás öngúny elbújik a szavaim közt. Újabb sóhaj, erőt merítek a folytatáshoz meg ahhoz is, hogy elviseljem, ha megint rámszakad a vihar. Vajon még mindig a koktélt érzem, ahogy sajog a szívem? Bizonyára.
- Sajnálom, hogy azt gondoltam, közöd lehet apám eltűnéséhez. És sajnálom azt az utolsó levelet is. De a búcsú sem lett volna könnyebb…
Próbáltam győzködni, próbáltam hatni rá, de a hátán keresztül is nhéz volt, meg az ablakvegről mandínerben is.
- Eltelt egy év azóta… Azt reméltem, jobb lesz mindkettőnknek. Hogy elhalványulnak a sebek, és velük a fájdalom…
Fél kézbe fogtam a poharat, és finoman a vállára simítottam a kezem. A tenyerem alatt éreztem benne az életet, az izmok fájdalmas feszülését. Bár tudnék úgy gyógyítani, érintéssel, mint a főnixek könnye, vagy az egyszarvúk varázsereje. De éppen fordítva van, sajnos. Én azonban annyira vágytam rá, hogy végre felém forduljon, hogy mondjon valamit, hogy borítsa rám újra a vihart, vagy zavarjon el innen, vagy bármit, amivel hozzám fordul végre…


 36 
 Dátum: 2024. 03. 17. - 13:08:40 
Indította Christopher Cartwright - Utolsó üzenet: írta Christopher Cartwright
A  n  n  a


m u s i c

...Tell me why you started a fire
It's burnin' up in my head
Why do I always tell myself that it's not over yet? ...



..a trágár szavak esélyesek...



Dühösen csörtetek ellentmondást nem tűrően a tömegen keresztül. Van aki meglepetten fordul utánam, van aki inkább kitér az utamból. Nem nézek se jobbra se balra, most jelenleg úgy érzem magam mint a bika az arénéba, aki előtt meglengették azt a kibaszott vörös posztót. Anna valójában ugyanezt teszi velem újra meg újra meg újra. Elhúzza a mézes madzagot én meg belesétálok a csapdába. A végére maradna a szívbe döfött tőr, ami várat magára és ennek a hosszú haláltusának talán pont most vetettünk véget. Nem tudom mi zavar, hogy most volt kedve ehhez vagy hogy én ostoba módon más végkimenetelt reméltem. Nem udvarias ott hagyni valakit, pláne nem így de sosem voltam az a fajta angol gentleman, amilyennek a búvárlapok beállítanak. Másfajta értékrenddel szemléltem mindig is a világot és ezt ha valaki, akkor Volkova jól tudja.
Mindezek után meglep, hogy újra az utamba akad, és míg más izom fickó nem jelentett akadályt ez a gyöngécske nő mégis megállásra késztet. Mond valamit, de nem értem csak a sajnálom szót tudom egyedül leolvasni szájáról. Azok a szép ívű ajkak… hívogatóan csalogatnak és más körülmények között talán engednék is a csábításnak, de most több oknál fogva sem. Részben, mert a sajtó mindenhol ott van, valószínűleg a holnapi újságok lehozzák kettősünk fotóját. Másrészt nem válhat újra a gyenge pontommá. Ezt nem engedhetem. Harmadszor, az oroszoknak mindenfelé akadnak kémeik. Akár a saját birtokomon beül is. Hosszú ritmusra villódzó percig csak nézem őt, áthatóan. Agyam lázasan zakatolva pro-kontrázik miközben keresem a legjobb, legtisztább és legkíméletesebb megoldási módot.. aztán jönnek a konfettik. Ez eltereli róla a figyelmem, felnézek és félig röhögve csodálkozok rá David mi a frászt be nem hozott ebbe a mai estébe.
Anna hajába is beleragad egy két csillogó papírdarabka, ami szinte hívogatja a kezem, hogy szedjem ki. Már-már ösztönösen tenném, de megáll a mozdulatom a levegőben, s mikor a tekintetem az övével találkozik újra a jókedvem tova tűnik. Főleg a könnyfelhők miatt a tekintetében.
- Gyere velem…
Mondom s mivel nem vagyok biztos hogy értette is a magas decibel miatt intek az ujjammal. Hogy biztos legyen a dolog a kezem a derekára csúsztatom és szelíden magammal vonom. Szándékosan nem a kezét fogom meg, csak ott érek hozzá ahol ruha van, bár ez sem könnyíti meg a helyzetem. Felötlik bennem, hányszor csókoltam végig teste minden vonulatát, hol volt érzékeny hol csaltam elő belőle nevetést vagy épp kéjes sóhajt.
A kopasz biztonsági őr szó nélkül félreáll előlem csak a szeme sarkából méri fel a társaságomat. Kedvelem az ilyen fokú diszkréciót főleg ha az a vele való szakmaisággal párosul. A lépcső tetején nem állok meg, Annával az oldalamon balra veszem az irányt a vörösesbordó függöny felé, ahonnan aranyló szín és halk morajlás szűrődik ki. Átérve a bársonyon már egy teljesen más közegben találjuk magunkat, mágusok körében akik lelkesen nyerészkednek van aki kártyán van aki rulettasztalon van aki a mágikus kockapókerrel. Hagyom hogy Anna körbenézzen de nem ragadunk le sehol, a lifthez terelem a terem túlfelében és a legfelső emelet gombját nyomom meg. A lift némasága lehet hívogató lenne de ha bele is kezd bármibe egy pillantásommal elhallgattatom. Akkor lesz biztos hogy bármi közöttünk marad ha az emeletre érünk és a zakóm zsebéből előhalászott kártya csippanása után bebocsátást nyerünk második új otthonomba.
Sivár de elegáns, mert csak a legszükségesebb dolgok vannak benne. Amúgy is ritkán tervezek itt lenni, és senkit nem terveztem vele lenyűgözni. Ennek ellenére azért minsőégi bútorok és sajátos elegancia jellemzi.
- Mit is akartál mondani odalent?
Szegezem neki a kérdést. Itt már beszélhet ha akar, ha egyáltalán van mit. Elismételheti amit lent mondott vagy át is gondolhatja. Egy pohár vizet töltök neki is és kezébe nyomom miközben elsétálok tőle amilyen messze csak lehet. Inkább a kanálisra nyíló gyárpéületekkel tűzdelt kilátást szemlélem. A lelkem ordít, hogy inkább felé forduljak, elvégre ezt bármikor láthatom míg Őt nem olyan biztos hogy valaha fogom… de nem érzem magamban az erőt. Olyan gyengének érzem magam, mint az ezeréves kőoszlopok kilazult alapzattal. Egy jól irányzott ütés és teljes mértékben széthullanak robosztus nagyságuk ellenére.

 37 
 Dátum: 2024. 03. 17. - 11:26:23 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mirabella Harpell
Eladó vagyok egy játékra. Heti egy hozzászólást biztosra tudok ígérni, ebből adott esetben több is lehet. Ötleteléshez dobj meg egy bagollyal. Mira storyline-ja elég akciódús és sötét, van benne kémkedés, bosszúhadjárat, lóféle varázslények, animágia és piromániás ősellenség is. De szívesen leszek valaki szárnysegédje is a saját történetéhez, vagy közösen kitalálunk valamit. kacsint

És, itt van még ez is.

 38 
 Dátum: 2024. 03. 17. - 11:19:56 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mirabella Harpell
Milyen nemű partnerre vágysz? férfi
Milyen kapcsolatot keresel? Hosszútávú  alkalmit :D
Milyen korosztályt preferálsz? 20+
Egyéb kívánságok: igazából nincs sok elvárás, még az sem, hogy ne tűnj el, mert lehet, én is el fogok néha. Bibíí Szóval keressük a kémiát. Vigyorog Lelkisebb, vagy izgalmasabb játékok is jöhetnek. ^^


 39 
 Dátum: 2024. 03. 17. - 10:47:28 
Indította Christopher Cartwright - Utolsó üzenet: írta Anna Volkova

Ahogy az angyal szóra megrándulnak egnyerő vonásai, az azért nem kerüli el a figyelmemet. Ha az eszem nem is tudta bizonyosan, ki állt a múltkor a puska végén a múltkor, a szívem persze érezte, és most egyre biztosabbá váltam benne.
- Majdnem. Csak majdnem. Sajnos Róma minden mozzanatát nem tudom belekomponálni, de legközelebb majd jobban igyekszem.
Nem ijedek meg tőle, hogy égkék szemét dühös villámok festik át, ahogy rám néz. Ahogy csapkod az üvegekkel, meg a konyharuhával, az olyan emellé, mint a visszafogott mennydörgés, nem bömbölheti túl még a diszkózene sem, én akkor is hallom, de nem bánom, figyelem és hallgatom mélán. Én teremtettem ezt a vihart, tudom jól. Megérdemlem, jobban mint az italt. De egyrészt akkor úgy gondoltam, jobb lesz így mindkettőnknek. Másrészt… Most is elszólta magát.
Legközelebb… Ez a szó olyan a szívfacsaró koktélhoz, mint a tetejére egy koktélcseresznye.
- … Kár ezekért a felesleges körökért Anna.
Talán pont ezért jöttem. Nem volt véletlen az a cetli. Meg akartam kímélni magunkat attól, ami a búcsúzkodással, meg a civódással járt volna, de hát világos volt, hogy tönkretesszük egymást, ha folytatjuk. Szóval a szó elszáll, az írás ott maradt ehelyett, és megspórolta neki az elköszönést. 
- Tulajdonképpen mégis mit a faszt akarsz tőlem?  Minek jöttél ide? Hm? Vagy tudod mit? Valójában nem is érdekel.
Ülök ott a dühe viharában, az italba kapaszkodva, mint egy utolsó szalmaszálba, ami a helyemen tart. És én is most jövök rá, hogy ezért jöttem. Pont ezért. Hogy szembenézzek a vihar szemével, mert hiába minden gálánssága, nem akarok tartozni neki, főleg ezzel nem. Joga van hozzá, hogy rámborítsa.
- Jó bulit, élvezd ki, amíg tart mert a jövőben én nem játszok őrangyalosdit…!
- Nagyon köszönöm!
Csak ezt kiáltom utána. Élesnek hangzik, pedig a durva felszín alatt mégsem tudom egészen annak álcázni. Annyiféleképp értheti, ahányféleképp gondolom, de ő végleg itt hagy, és jobb is így, önzőség volna utánamenni. És újra belerángatni az ügyes-bajos dolgaimba. A hűség béklyóiról nem is beszélve, amiktől aztán szenvedne ő is, én is… Ezt akartam, ez a terv.
Kifújom elgyengülve a bennrekedt levegőt, és felhajtom egy húzásra a maradék italt. Az apró kortyok bizsergető hatása helyett így most egy jókora döfést érzek, belémhasít a fájdalom. Ez vajon az angyaltőr még? Az eszemre szálló köd biztosan az. Nem akarok tartozni, pedig tudom, hogy számomra mindig volt hitele, de valami még maradt, és most rámtör, hogy enélkül nem hagyom még elmenni. Felpattanok hát a pult mellől, a kiürült pohár rajta, de én addigra már ott se vagyok. 
A tömegen sietősen átvágva kerülőpályán toppanok az útjába, mielőtt elérné a lépcsőt. Itt aztán üvölt a zene, és az emberek is azzal együtt, de nagy levegőt veszek.
- Sajnálom, Christopher!
Valami fényshow söpör végig a termen, de a villódzás ellenére sem hunyorgok, csak nézek fel rá, és azon gondolkodom, ha el is ért a füléig a kiáltás, vajon akarja-e meghallani. De azért csak kiabálok, bele a dübörgésbe, meg a villódzásba, mintha valami elcseszett, fura viharral próbálnék vitatkozni.
- Sajnálom, hallod? Nem akartam fájdalmat okozni... Mindkettőnknek így volt jobb! Nem emlékszel az állandó botrányokra? A fájdalomra? A folyamatos huzakodásra? Nem emlékszel… Nem is baj.
Ezt már biztos nem hallja, mert most már nem kiabálok. Csak sóhajtok, szaggatottan, összetörve, de ezt még meg akartam mondani. Talán egyszerűen megkerül, vagy félrelök, vagy más irányba menekül tovább előlem, de meg is értem, jól megjárta velem, bárhogy is igyekeztem az ellenkezőjéért.
- Menj csak. Pont jó így, hogy nem vagy angyal. Nem is Te lennél… 
Elcsuklana a hangom, ha folytatnám, hát dacosan összeszorítom a szám. Pislogok szaporán, valami düh szerűségnek álcázva, mit is érzek valójában, és most már utat adok, elegánsan félrelépek az útjából. Próbálom róla a tekintetem is elszakítani, a rajtunk át-átsöprő élénk színű fények úgyis elvakítanak, és most még valahonnan szállingózni kezdenek a fejünkre a csicsás, csillogó konfettik is. Nagy nehezen lesütöm a szemem, legalább ne lássa, hogy jobban csillog, mint alapból indokolt lenne. Talán mielőtt örökre lelépek innen, még jól leiszom magam … Az ő számlájára. 

 40 
 Dátum: 2024. 03. 16. - 22:10:12 
Indította Christopher Cartwright - Utolsó üzenet: írta Christopher Cartwright
A  n  n  a


m u s i c

...Here comes the thing that you not expected, extreme massive look over the landscape
Living cold like an escimo, let's do blow at a festival,
Yeah if you're dreamin' now, I hope you get feel it now,
Darling can you feel it now? ...



..a trágár szavak esélyesek...



- Akkor ez éppen nekem való, nem igaz? Mert hát, Te magad egy megtestesült angyal vagy.
Nem tudom mi fáj jobban, a gúny a szavaiban vagy az érintése utáni bizsergő sóvárgás. Meglehet egyszerre mindkettő. Enyhe, lesajnáló mosolyt eresztek el, mert mindketten tudjuk közel se vagyok szent, de hazugnak sem titulálhat éppenséggel. Mindig is ügyesen lavíroztam jó és a rossz határmezsgyéjén, sosem ígértem olyat amit nem tartottam be. Vagyis… egyszer. Meg is tanultam a leckét egész kurva életemre.
Szóval összességében joggal lehet pipa rám, de tényleges érvénye ennek azért vitatható és ezt tudja ő maga is. Ezért próbál látványos utalgatásokkal mint a szavait lekövető oldalpillantás a fiatal huszonéves csitrikre kicsikarni belőlem egy… minek is nevezzem… beismerő vallomást? De sajnos nagyon mellé fogott ha azt hiszi ennyire olcsó és átlátszó trükkökkel megetethet. Csak elöblítem magamban kuncogva rajta az öblös borospoharat hogy egy újabbal folytassam.
- Ugyan… Tudom, hogy Christopher Cartwrightnál semmi sincs ingyen.
Hát, legalább tényleg ismer…
Sophie cinikusan epés megjegyzése maróan hasít belém, akár csak a felismerés, hogy mennyire igaza van. Ez valóban ingyen van és Volkovának sokkalta alacsonyabb árat szabtam mindenben és mindig mintha másvalaki esetében tettem volna, de ezt nem kötöm a nő orrára. Valahogy más élmények dominálnak bennem, jobbára azok az emlékek, amik nem épp üzletté hanem sokkalta bonyolultabbá avanzsálták kettősünket. Például, hogy Ő az egyetlen aki mellett ébredtem is – ráadásul szívesen - egy éjszaka után.
- Hm. Majdnem tökéletes…
- Majdnem. Csak majdnem. Sajnos Róma minden mozzanatát nem tudom belekomponálni, de legközelebb majd jobban igyekszem.
Szemem felé villan és lecsapom a törlőkendőt a kezemből a pultra, ahogy végeztem. Mert úgy döntök, végeztem. A nővel, a találkával ezzel a kurvára sehova se vezető beszélgetéssel, az egész szituációval. Nem értem mit keres itt, nem értem mit akar, de leginkább ne akarjon semmit tőlem. Hozott végtére is egy kibaszott döntést, hát tartson ki mellette mert nem olyan egyszerű csak egy pillarebegtetéssel visszatáncolni.
- Szóval… Szakavatott csaposként nem kellene megkérdezned, milyen napom van, vagy ilyesmi?
- Nem vagyok szakavatott csapos. Szakavatott seggfej vagyok a szemedben. Kár ezekért a felesleges körökért Anna.
Legyintek dühösen. Előtör belőlem a sértett, duzzogó ötéves gyerek.
- Tulajdonképpen mégis mit a faszt akarsz tőlem?  
Feltételezhetően pont azt, na mindegy.
- Minek jöttél ide? Hm? Vagy tudod mit? Valójában nem is érdekel.
Mekkora hazugság… jó lenne, ha valóban így lenne
- Jó bulit, élvezd ki, amíg tart mert a jövőben én nem játszok őrangyalosdit…! – fel is emelem a kezeim megadóan. Odavakkantom a pult túlfelén serénykedő három embernek, hogy egyéb dolgom akadt és lelépek, de azt még hozzáteszem hogy Annának ma mindent ingyen adjanak amit csak kér. Hadd lássa esetében mennyire jótékony vagyok és ennyi számára ingyen van. Felkapom a zakóm enyhén zaklatottan és elindulok a lépcső felé át a tömegen. Nem búcsúzom el tőle, bár valahol érzem talán most látom őt utoljára. Sosem bírtam az elköszönést. Igaza lett, menekülök előle ugyanúgy mint a múltam összes kibaszott elcseszett kísértete elől.

Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 02. 25. - 14:26:08
Az oldal 0.17 másodperc alatt készült el 23 lekéréssel.