Tényleg, egészen felkavarodik körülöttünk a világ. Színek, fények, hangok orkánjában állunk, de meg nem tudnék mondani egy konkrét részletet sem az ő alakján kívül, s azon a fényen kívül, ami a tekintetéből visszaszikrázik rám.
Értetlenül figyelem, ahogy fölém hajol, és a keze megtorpan a levegőben. Egy pillanatra, úgy érzem, az idő is megáll. Muszáj pislognom, muszáj lenne emelt fővel menni tovább, muszáj lenne megtörni ezt a furcsa sóbálvány átkot, de aztán olyasmi történik, amire nem találok magyarázatot.
Persze, nem hallom, mit mond, amit meg a szájáról olvasok, arról aztán nem tudom eldönteni, hogy jól olvastam-e. És az még csak a kisebbik dolog, mert a fontosabb, hogy ha tényleg azt mondja, vajon okos ötlet-e vele menni valóban. Okos… Amikor ő nyújtja a kezét, akkor a józan ész ellényegtelenedik. Még vonakodnék. Próbálok a viharkék íriszek mélyén miérteket keresni, próbálnék még kapaszkodni valami morzsába a valóságból, de ellenem dolgozik az Angyaltőr is, és maga Cartwright is, aki ahogy körémfonja a karját, nyert ügye van.
- Chris…
Halkan mondom, nem is tudom, miért és mit akarok vele. Talán nem is neki kell hallani, inkább nekem. Hogy ne felejtsem el az elmúlt évet, annak minden nehézségével, és minden józan ésszel meghatározható indokával. De érzem magam körül azt a biztos erőt, ami a karjában megbújik, körbeölel az illata, ruganyos mozgása, amit én a magam kecses módján igyekszem lekövetni, hogy lépést tarthassak vele. Holott ha azért akarna hátravinni, hogy lelőjön… Tudom, hogy nem ez a helyzet, de azt se bánnám. Megtehette volna már sokszor. Múltkor akár oda is jöhetett volna hozzám.
Egyre csendesebb terepekre vezet. Milyen furcsa, hogy kivételesen nem kell játszanom a sziklaszilárd, tökös nőt, mert most ott van az oldalamon, és nincs az a pofátlan alak, akinek eszébe jutna fogdosni vagy beszólogatni, és játékra sem invitálnak, hogy elkártyázzam magamról a ruhámat. Vajon Chris ilyesmit forgat a fejében? Nem tudom, hova megyünk, így azt sem, mennyi időm van felkészülni, mit is lépnék, ha igen. De mintha nem olyan irányba mennénk.
A korábbi hangzavar után szinte fáj a némaság. Lépteink hangja olyan, mint a diszkózene ütemes, kifacsart folytatása. De a fő szólam most a közöttünk meghúzódó csend. Aztán a liftben már a ritmus is megszűnik, csak a szerkezet halk duruzsolását hallgatjuk.
A csippanás mintha valami varázslat hangja volna. A liftből kilépve hirtelen egy lakásban találom magam.
- Oh! Nahát… Nagyon elegáns.
Kiszalad a számon a csodálkozás, ezért is zárom egy formális, de egyébként őszinte elismeréssel. Nagyon különös, mert most nem is tudom, hányadán állunk. Lemaradtam tőle kicsit a “küszöbön”, így pár sietősebb lépéssel tervezem behozni. De nem sikerül. Mégsem megyek annyira a közelébe, mint… az előbb. Az talán túl közel volt. Veszélyesen.
- Mit is akartál mondani odalent?
Egyelőre nem válaszolok, csak figyelek csendben, kicsit tanácstalanul. A pohár hidege ad egy kis löketet, de először ahogy felemelem, megszagolom, és majdnem rá is csodálkozok, hogy jé, ez csak sima víz. De Cartwright már nincs ott, csak a hátának válaszolhatok. Az átlátszó, rideg pohárba kapaszkodom, hogy elég elszántságot és realitást gyűjtsek ahhoz, hogy utána menjek, makacsul. Van közöttünk ez az ugyanilyen hideg, ugyanilyen színtelen üvegfal, de mivel azt nem tapogathatom, hát marad a pohár. Odaállok mellé, kicsit lemaradva, de az ablak tükrén az ő arcát kutatom, hiába bújócskázik Camden kilátásában.
- Hogy sajnálom…
Nagy sóhajjal kezdek bele. Mennyivel könnyebb volt beleüvölteni korábban abba a káoszba, mi is az igazság, mint átküzdeni halk szavakkal ezt a fülsértő csendet.
- Azt a sok fájdalmat, amit okoztam. Nem szerettem volna. De látod, igazam volt… Csak a bajt hoztam Rád, nem igaz?
Nem próbálok kedélyeskedni, de egy kis szomorkás öngúny elbújik a szavaim közt. Újabb sóhaj, erőt merítek a folytatáshoz meg ahhoz is, hogy elviseljem, ha megint rámszakad a vihar. Vajon még mindig a koktélt érzem, ahogy sajog a szívem? Bizonyára.
- Sajnálom, hogy azt gondoltam, közöd lehet apám eltűnéséhez. És sajnálom azt az utolsó levelet is. De a búcsú sem lett volna könnyebb…
Próbáltam győzködni, próbáltam hatni rá, de a hátán keresztül is nhéz volt, meg az ablakvegről mandínerben is.
- Eltelt egy év azóta… Azt reméltem, jobb lesz mindkettőnknek. Hogy elhalványulnak a sebek, és velük a fájdalom…
Fél kézbe fogtam a poharat, és finoman a vállára simítottam a kezem. A tenyerem alatt éreztem benne az életet, az izmok fájdalmas feszülését. Bár tudnék úgy gyógyítani, érintéssel, mint a főnixek könnye, vagy az egyszarvúk varázsereje. De éppen fordítva van, sajnos. Én azonban annyira vágytam rá, hogy végre felém forduljon, hogy mondjon valamit, hogy borítsa rám újra a vihart, vagy zavarjon el innen, vagy bármit, amivel hozzám fordul végre…