+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Ma - 20:59:58 
Indította Heranoush Fletcher - Utolsó üzenet: írta Heranoush Fletcher
┏━━━━༻❁༺━━━━┓
the Snitch danced
just beyond
her fingertips
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛


Láthatóan megilletődöm a kérdésen, hogy mi szeretnék lenni. Egyetlen repüléstan órát sem hagytam ki, még ha a gyengélkedőn is kellett hazudnom épségemről egy-egy gyengébb pillanatomban. A repüléstan órák nem mindegyike telik el játékkal. Gyakorta csak rutin feladatokat ismétlünk, például követünk egy kijelölt pályát, vagy gyakoroljuk a biztonságos landolást. Mégis, ha játékra kerül a sor, ritkán engedik, hogy hozzáérjek a kvaffhoz. Automatikusan engem raknak be fogónak, és nem is vagyok borzalmas benne. Meg se fordult emiatt a fejemben, hogy más posztot is kipróbáljak az órák során. A Roxforton kívül pedig nem igazán van lehetőségem játszani. Az anyaországban is legfeljebb a repülést tudom gyakorolni a szabad ég alatt, ahol legalább nem kell tartanom attól, hogy kiszúrjanak engem a muglik.
Máris értelmet nyert számomra, hogyan lehet a csapatuk új kapitánya egy olyan fogó, akinek nem volt még győztes meccse idén. Bár Lolánál jobb volt. Én is jobb akarok lenni Lolánál.
- Nem tudom. Sosem választhattam. – felelem egy rövid gondolkozást követően. Abban biztos vagyok, hogy terelőnek nem lennék jó. Nem azért, mert félnék a gurkóktól. Kaptam már tőlük pár zúzódást, amik mind arra sarkalltak, hogy erősebb, ellenállóbb legyek – és kevésbé ostoba, ha a saját hibámból vagy ügyetlenségemből hagyom, hogy eltaláljanak. Minden pofont megérdemeltem, amit a gurkóktól kaptam.

Értékelem az őszinteségét. Scrimgeour nyílt kommunikációja imponál. Nem kell különös szándékot sejtenem, és sakkoznom mondandójának valódi jelentésével. Néha egészen kiválóan olvasok a sorok között, értem a szándékot, és érzem, ha valaki rosszat akar. Máskor azonban elismerem, hogy vakon vagyok. Épp eleget tudok az apjáról, hogy ne tudjam figyelmen kívül hagyni azokat az egyértelmű hasonlóságokat, még ha küllemben kevés is az egyezés a régi újságcikkekben talált fotók alapján. Azt hiszem, van a padláson egy több évtizedes, foglalási jegyzőkönyv a boltunktól, amin szerepel az apja kézírása és aláírása. Már nincs jelentősége, ráadásul egyikünk sem élt még, amikor ez készült. Lehet, hogy odaajándékozom neki hálából.

- Értem. – felelem merev arckifejezéssel. Biztos voltam benne, hogy már kiszámolta, legalább mekkora gólelőny mellett kellene a cikeszt elkapnia a bajnoki címért. Legalább nyolcvanat kellene lőniük hozzá, és talán még az is kevés lenne. Bár csak a Hugrabug ellen játszanak, akikkel a Mardekár csapata is finom volt, bárki bármit mondjon. O’Haráék még lőhettek volna tíz-tizenöt gólt, és akkor miénk lenne a kupa. Nem kellett volna annyira vigyázni rájuk. Tudatában vagyok annak, hogy közszájon a mi csapatunk brutalitása forog, de a kviddics nem a puhányak sportja. Nincs helye a sírásnak pár törött csont miatt. Ha ez nem tetszik nekik, menjenek inkább köpkövezni.
- Én inkább nektek szurkolok majd. A mai edzésünktől függetlenül is. – biztos vagyok benne, hogy a Mardekár felveszi a vöröset és az oroszlánt a napra. Szerintem mindenki utálja a Hugrabugosokat tőlünk, de legalább lenézik őket. Bosszantó az alagsorban folyton beléjük futni. Biztos vagyok benne, hogy nincs messze tőlünk a klubhelyiségük.

Felemelem a seprűm szárát, hogy a karikák magasságába pozícionáljam magam. Párszor repültem már át közöttük, de így, ebből a helyzetből még nehezebbnek tűnik számomra az őrzők dolga. A Mardekár őrzője, Teddy Jones nevéhez hűen anyamedveként védelmezi a karikákat, de jövőre hiányt fog jelenteni a megüresedett helye.
Kézfeltartással jelzem Scrimgeournak, hogy készen állok, ő pedig nem is húzza az időt. A büntetődobás a bal karikát célozza, én pedig ennek megfelelően a középsőtől arrafelé is szelem át a levegőt. Túl lassan reagálok azonban. Épp csak az ujjbegyeim érintik a kvaffot. A lendületét megállítani nem tudom.
A kvaff után szállok, hogy visszahozzam azt. Figyelmetlenségem miatt buktam máris. A rövid repülés segít kicsit kitisztítani a gondolatokat a fejemből. Fél perc után visszatérek eredeti pozíciómba a kvaffal, amit odapasszolok a Griffendél kapitányának.
- Újra. – talán még ebből a távolságból is láthatja, hogy pislogás nélkül követem az ő tekintetét. Megpróbálom még azelőtt kitalálni, hogy melyik karikára céloz, mielőtt a keze megmozdulna.

 2 
 Dátum: Ma - 13:41:49 
Indította Heranoush Fletcher - Utolsó üzenet: írta Winthrop Hardy

✠✦✠ He hides in the shadows ✠✦✠
❧ May God have mercy on your soul ❧

Nem is figyelte, melyik volt az a ház, amelybe behatolt. Hóvihar volt – az a fajta, amelyik könnyedén maga alá temeti őt. Apró, tollas testét teljesen elborítaná a finom, ropogós hó, és talán nem tudna felkelni belőle.
Van ugyan másik arca, amely termetéből adódóan talán valamivel ellenállóbb a természet ezen kihívásai ellen. Az emberibb arca azonban nagyobb szörnyet rejt magában – gondolatokat, amik egy megfoghatatlan közösből születtek, és tetteket, melyek elkövetésére a gondolatok sarkallták. Gyilkosnak senki sem született, azzá válni kell. Mégis, Winthrop egészen közel áll ehhez. Ismét átvette a teste felett az irányítást a késztetés. Könyöröghetett megint Fortunához, annak gráciát nem ismerő arcához, hogy kegyelmezzen meg nekik, de Fortuna ezúttal elvette azt, amit akart, és nem ismert könyörületet. Akarta magának – Winthrop pedig a kéz volt, ami teljesített.
Tervei szerint hónapokra legalább eltűnt volna. Úgy tervezte, lábnyomát se látni majd a hóban, mert egyszerűen nem ér majd földet lábaival. Megtanulta, hogyan csapja be Fortunát, és tudja, hogyan rejtse el magát nem csak az ő, hanem az emberek fürkésző tekintete elől is.
Nem észlelte komoly veszélyforrásként a kislányt, aki napok óta rendületlenül hessegeti el az épület ablakából, bár felbosszantani sem akarta szándékosan. Csak a véletlen adta úgy, hogy a padlás, ahova bejutott az elmozdult cserében át, pont az ő területe. A poros lepel alatt biztosan egy zongora bújik meg. Még varjú szemeivel is könnyen felismeri. Nem játszani érkezett azonban, és nem akart feltűnést kelteni. A tetején pihen meg, irreálisan zöld szemeit lehunyja, hogy nyugodt, parancsoktól mentes álmát aludja. Ebben a formájában nem kínozzák őt a képek, és nem késztetik olyan cselekedetekre, melyeket végrehajtani nem akar.
Apróra kucorodik össze a zongora tetején. Kis madárlábait elfedik a testének súlyával ránehezedő tollak. A szilveszteri ítéletidő miatt idebent is hűvös van, mégis, lényegeseb barátibb, mint odakint. Nem képes viszont arra, hogy rendesen megpihenjen – az átok váratlanul éri őt. A kicsi, tollas test olyan mozdulatlanná dermed, mintha csak odakint töltötte volna az éjszakát. Apró szíve azonban hevesen dobog odabent. A varázslat hatására csúszik tovább a zongorára került lepellel, ami azonban nem menti meg immáron emberivé kényszerített porhüvelyét attól, hogy fájdalmasan a földre csússzon. Valami régi kacatra eshetett, érzi azt az oldalában – de még csak megrezdülni sem tud a bűbájtól az arca, hiába a fájdalom.
Kislány csupán. Egy kislány, százötven centis fenyegetéssel, aki felé magasodik, hogy válaszokat várjon. Az ilyen kislányok azok, akiktől annak idején ő is a szekrényekbe, elhagyatott termekbe, iskolai mosdókba vagy az erdő szélére menekült. Rettegett tőlük akkor is – és bár elméletben ő már felnőtt férfi, évtizedes tapasztalatokkal, de a szegregáltság neki tapasztalatot nem, csak elmebajt hozott. Retteg most is, ahogyan a leányzó arcára pillant, amennyire a szemeit mozgatni képes. Az elmozdult cserépről beszűrődő fény balsejtelmes árnyékot vet az arcára.
- N-n-n-nem tudtam, hogy itt laksz… – hazudik kapásból, amint beszélni tud. Véletlen volt, hogy pont ebbe a házba hatolt be, mert a helyzet maga kínálta fel ezt a lehetőséget. Teste továbbra is megdermedve. Csak az ajkai mozognak, hogy megvédhesse magát szavaival.
- Nem akartam semmit elvinni. Hideg volt. A meleg előbb jött, mint én, én csak k-k-kö-követtem. N-nem… Nem küldött senki! – szabadkozik. Fortuna nem kegyelmezett vele – de a kislány, ő tegyen vele kivételt!

 3 
 Dátum: Ma - 10:30:50 
Indította Dalton J. E. Hamox - Utolsó üzenet: írta Dalton J. E. Hamox
Egy újabb nap a túlélésre

Sebesen szálltam Mortho mellett a levegőben. Dermedten suhantunk, éreztük, hogyha megállnánk, mindennek vége lenne. A vérre szomjazó vadászokat most nem láttuk, de ez nem jelentette azt, hogy sikerült őket teljesen lerázni.
A város villódzó fényei mutatták az utat. Tudtuk, hogy el kell érnünk a menedékhelyet, minél gyorsabban. Időn és téren kívül szálltunk, utolsó erőtartalékainkat is felhasználva a meneküléshez. A rettegés csontjainkig hatolt, még az sem nyugtatott meg, hogy elértük az emberek körzetét. Ahogy az áramkerítés felhúzódott mögöttünk, megkönnyebbülten pörögtünk a tengelyünk körül és változtunk vissza emberi alakunkba.
Ösztönösen fogtuk meg egymás kezét, ahogy a menedékszállás felé sétáltunk. Ezek voltunk mi. Az életben maradt vándorok. Akik minden nap elgyászolták társaikat. Hogy mennyi időnk maradt, azt csak a sakkmesterek tudhatták, de velük egyelőre nem tudtunk kapcsolatba lépni, bármennyire is próbáltuk. Elkeseredettnek és hiábavalónak tűnt az egész.
Beérve megkönnyebbült sóhajok sokaságát hallottuk. Társaink lélegeztek fel, amiért ma is sikerült túlélnünk.
- Láttatok valamit? - kérdezték hangtalan pillantással, de mi csak a fejünket ráztuk. Hogyha volt is valaki, aki irányította ezt a formátlan káoszt, nem adott hírt magáról. Eltűnt érzékeink elől, akár a kámfor. Mi pedig hiába próbáltuk lelki szemeinkből kitörölni a látottakat, nem tudtuk. A meztelenül sikoltozó emberek látványát, akiknek ütött az órája. Ők mostanra megsemmisültek, ha fizikailag nem is, lelkileg bizonyosan. Az életet egy mozdulattal szipolyozták ki belőlük, hogy aztán csökött, tehetetlen testek maradjanak utánuk csupán.
A kétségbeesés szikrája uralkodott bennünk a nap további részében. Ahogy megírták a napunkat, tettük tovább a dolgunkat. Ha akartuk volna, sem tudtuk volna megállítani vagy megváltoztatni az eseményeket. A felderítést követően a vacsora készítésében segédkeztünk, megetettük az állatokat, megöntöztük a növényeket, és némán imádkoztunk azért, hogy a holnap más legyen.
***
Bágyadtan sütött a nap, amikor magamhoz tértem. Egy újabb nap. Új lehetőségek... új remények? Valóban így volt, vagy csak annyira elültették bennünk a reményt, hogy meg sem kérdőjeleztük azt? Hittünk valamiben, kérdés nélkül, tettük a dolgunkat, és vártuk a feloldozást, ami talán soha nem jött el.

Hogy hogyan képesek csupán vonalakkal irányítani a sorsunkat? Mi az, amit saját kútfőből teszünk, és mi az, amit más parancsára? Ez az örök kérdés mozgatja a mindennapjainkat. Színfalak között járunk, bábok módjára repülünk ki a bizonytalanba, hogy aztán a vadászok elkaphassanak. Ha mégis megmenekülünk, az csak merő véletlen, vagy céllal történik?

 4 
 Dátum: Tegnap - 21:58:42 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Skylar H. Devereaux
PIROSKA
2005, március


the smell of night, inhaling stars.

trágárságok


Figyelem, ahogy a két macska elkezd játszani, megül kicsit ujjaim között a perzselgő cigaretta. Folt sokkal fiatalabb lehet az övénél, bár nyilvánvalóan nem tudom, hogy hány éves. Keserédes dolog minden hazautazás előtt itthagyni, de tudom, hogy ez a jó döntés - persze valószínűleg a hiánya nyáron sem tűnne fel a gazdájának, vagy lehet, csak örülne is, hogy egy gonddal kevesebb, az eddigi hozzáállása alapján, de... a családi kúriába bevinni? Egyszerűen csak nem.
Negédes a március - ahogy kivirul a világ, a nap reggel hamarabb kel, egyre később kúszik le az égről, ahogy elkezd virágillat terjengeni a kissé még fagyos levegőben, ahogy a tó tükrén már nem homályosan, szürkén, hanem karcosan aranyozott fénnyel pislant vissza a hold. De közben ott motoszkál a gondolat, az a sürgető, szorító érzés, hogy a következő hónapok egy pillanat alatt fognak elrebbenni. Hogy mikor legközelebb felnézek, akkor már a vonat vár majd, hogy elvigyen... haza.
A gondolattól is sötét árnyak ülnek meg gyomromban. A tanév elején még könnyű volt. Ott még tényleg annyira elérhetetlenül messzinek tűnt a június. Karácsonykor apám nem problémázott a levelemen, amiben jeleztem, hogy sajnos sikerült csúnyán lebetegednem, nem rontanám az otthoni idilt - elfogadta, valószínűleg még örült is neki, Cryus pedig... valószínűleg még fel fogja hozni a nyáron. Talán neki ezúttal tényleg hiányoztam.
Az a sötét árny már-már átfordul rideggé, jegessé.
Visszafókuszálok inkább a macskára, mint egyetlen biztonságos, ismert pont jelenleg a hűvös folyosón - aranyos, ahogy eljátszanak egymással, nekik valóban annyira kurvára egyszerű, nincsenek szavak, meg nem beszélt kérdések, fenntartások, ítéletek. Megmagyarázni sem kell, önmaguknak sem. Mennyire kurvára megadnék azért bármit, hogy ne kelljen magyarázkodnom - némán, önmagamban, mintha soha nem volna vége, mintha állandóan találnék valami falat, amelybe beleütközve bocsánattal tartozom.
Visszafordulok a lány felé, magam sem tudom, igazából, hogy miért, de tényleg, annyira elképzelhetetlenül fárasztó már megmagyarázni saját magamnak is, hogy egyszerűen miért állok le... beszélgetni vele? Már, ha ez bármilyen értelmező szótárban valaha is annak nevezhető. Valójában valószínűleg nem, de így is több, mint amire általában affinitásom van, vagy amennyit megengedek magamnak, de... van valami az éjszakában, az ablakokon át bevágó hideg levegőben, a csendben, a saját elmém üresen kongó komorságában, a rémálmok által bőrömre csúszott kellemetlen bizsergésben. Merlinre, csak megkérdeztem, hogy nem fázik-e.
Valójában? A valószínű sztereotípiával ellentétben nekem nincsenek nagy igényeim. Ha ilyen egyszerű kérdések könnyűnek érződnének a nyelvemen, akkor számomra? Ez a világ már valójában majdnemhogy tökéletes volna.
De igazából magam sem tudom, hogy mit vártam a válaszától. Mert én is talár nélkül, egyetlen kezembe akadó pulcsit magamra gyűrve indultam ma neki éjszaka, így még esetleg azzal sem tudok szolgálni. Az az egyetlen, amit fel tudok ajánlani, az egy kurva szál cigi. És azért ez valahol... még szerintem is nevetséges.
Kicsit elhúzom a számat a vallomást hallva, de valójában ez ezúttal már majdnem szórakozás, mint más. Már csak az alapvető szituáció miatt is - hat év alatt konkrétan először szólok hozzá önszántamból, és akkor is ezért. Hogy ejtsek egy fekete, hamutól ázó foltot azon a vásznon. Mennyire méltó.
De mégis kinyúl érte, és megáll egy töredékig így a pillanat - ő várja, én adom, de mégis habozik, én pedig... végül visszahúzom a kezemet. Egy lehelet erejéig lemondás. És aztán mégsem az.
A saját csikkem elhal ujjaim közül, de alig éri a földet, egy aprócska pálcasuhintással a hamudarabkák felvesznek egy nyúlánk, sajátos formát... talán mint egy ugrásra kész macska? És már ki is szökkennek az ablakon, mintha itt se lettünk volna soha, nem hagyva maguk után füstöt és bűzt, mintha nem épp egy újabb meggyújtására készülnék. Kiveszek egy szálat és ajkaim közé csúsztatom, néhány másodperc az egész, amíg a fenyő végéből felizzik egy kis láng, a cigaretta pedig életrekel. Ezzel a végszóval pedig kiveszem számból, és átnyújtom a lány felé.
Mennyire... érdemtelenül kezd idegesíteni, hogy nem tudom a nevét.
- Majd segítek. Ha nagyon szar, nem erőltetem.
És valahogy, valamiért ez az a pont, amikor végül leseggelek mellé a hideg kőre. Nem elég közel ahhoz, hogy az már-már közvetlen, barátias legyen, de nem elég távol ahhoz, hogy ne tudja könnyedén visszaadni majd a cigit, hogy ne legyen egy kapcsolódási pont.
Felpillantok a mozdulatra, ahogy a lány talárja alá nyúl, és kicsit összeszalad szemöldököm, ahogy elővesz egy... dobozt? Egy nagyon piros és nagyon díszes dobozt, olyasmit, amikkel anyám tömte meg a tengerparti ház konyháját, mindig gyűjtötte ezeket a dolgokat - a rózsákkal együtt -, de persze soha nem sütemény vagy keksz volt bennük; talán ezért sem számítok ilyesmire most sem. Teafű, kávé, különböző bájital-összetevők, szárított virágok.
A csokoládé illatára kicsit megrezzen a szemöldököm ismét.
- Te csináltad? - Habozok egy pillanatig, de ezúttal... valójában jellemtelenül rövid ideig, mielőtt végül odanyúlnék, hogy vegyek egyet. - Mégis hol?
Mert ugye a konyhába lemenni szigorúan nem megengedett, ha pedig esetleg valahogy a klubhelyiség falai között ütötte össze... hát az inkább csak még több kérdést vet fel.
- Köszönöm - teszem azért hozzá, mielőtt megkóstolnám a süteményt.
Beleharapok a brownieba, és akkor már őszintén nem igazán van több egyéb kérdésem, meg ha kitette a napra sülni, az sem kifejezetten zavar, mert ez valószínűleg a legfinomabb brownie, amit életemben ettem. Halkan hümmögök, bár talán nem kellene - Folt közelebb settenkedik, és már el is képzelem fejben, ahogy beleveti magát a süteményes dobozba (hogy aztán az éjszaka hátralevő részében sikáljam a szőréből a ragacsos csokoládét, mert hogy az Merlin összes mágiája sem fogja tudni kiszedni, az is biztos), de valami félcsodával határos módon nem a kaját szagolja ki magának, hanem a cipőfűzőmet, és meginvitálja magával a lány macskáját is.
Hát jó, rendben.
Halkan sóhajtok a következő falattal, majd visszafordulok az említett felé. A nevét megkérdezni még mindig... bizonyára kellemetlen lenne, ugye? Persze az is lehetne megoldás, hogy egyszerűen csak bemutatkozok - attól, hogy amúgy látásból nyilvánvalóan ismerjük egymást, nem biztos, hogy ő tudja a nevemet.
De ahogy kinyitom a számat következőnek, mégis valami más jön ki.
- Szóval... téged mi szél hozott erre? - Pillantásom levándorol a könyve felé, ami az előbb még a kezében volt. Valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy valóban csak egy kis olvasgatás. Lehet, hogy csak szellemeket látok a falon, de az is lehet, hogy túlságosan ismerem azoknak a gondolatoknak az ízét, amelyek képesek hajnalban kikergetni az ágy biztonságából.




 5 
 Dátum: Tegnap - 20:25:11 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Sienna Scrimgeour
Jóslástan
2005.04.15.


  - Valahogy nekem is furcsa. Egy látó is fogalmazhat homályosan persze, de nem hiszem, hogy így tenné.- annak ellenére, hogy milyen jóban vagyok Amycusszal, akire kicsit úgy gondolok, mint egy idősebb testvérre, akire soha nem tudtam, hogy szükségem van, könnyen lehet, hogy még soha nem beszéltem ennyit egyszerre a húgával.

 Kicsit bánom, hogy nem jelentkeztem. Mindig szeretek remekelni Lutece professzor óráin, amennyire csak lehet, de újra és újra azon kapom magam, hogy Revan irányába nézek, és félek tőle, hogy mi történik. Tudom, hogy ő és Nebelwald egy-két alkalommal beszéltek, de önkéntelenül is eszembe jut Barclay, és hogy hogyan lettem egy trófea a gyűjteményében, és hogy még mindig lesütöm a szemem, amikor szembejönnek velem a most végzős hugrabugos fiúk. Talán nem fair Nebelwalddal szemben, hogy belelátok bármit ebbe, de az az érzésem, hogy ő talán a Morgensternekből akar gyűjteményt csinálni, és Revan (és Orin) többet érdemel ennél. Talán csak barátkozni akar, talán tetszik neki, de szeretném megvédeni a barátomat attól, ami velem történt.

 Persze, Revan nem olyan ostoba, mint én, és nem hagyná, hogy az első kedves mosoly levegye a lábáról. Talán feleslegesen aggódom, és koncentrálhatok az órára, nem akarom lehúzni Cassiát.

 Soha nem mentek igazán jól a hazugságok, de miközben sietve felállok, hogy beszerezzem a nekünk kiosztott inspirációk egyikét, a Blatavsky könyvet, mégis azon kapom magam, hogy nem is megy olyan nehezen az összeállítás- már most félig-meddig összeraktam valamit mesterekről, fekete macskákról és törött tükrökről. Talán nem a legkreatívabb, de biztos vagyok benne, hogy a lánynak lesznek javaslatai rá, hogy hogyan fűszerezzük meg egy kicsit, hogy érdekesebb legyen.

 Igyekszem kicsit visszafogottabban mosolyogni, amikor leülök mellé és ránézek. Az eddigi reakciói alapján nincs különösebben elragadtatva tőlem, talán sok neki egyszerre az a rengeteg energia, talán csak egyszerűen más padtárssal szeretett volna dolgozni. Talán a bátyjával. Talán Annievel- talán zavarja, hogy nem vele dolgozik.

 - Nekem igazából már körvonalazódott valami... de dolgozhatunk valami teljesen mással, ha van jobb ötleted.- egy pillanatra elnézek a professzor felé. Szeretnék nyerni, és nem is a különdíj miatt, csak szeretném, hogy büszke legyen rám. Néha azt gondolom, hogy talán idegesítem, amikor rám mosolyog, talán bosszantotta, hogy többször is feltartottam óra után, hogy a Kviddics csapatról mondjak neki dolgokat. Szeretném most csak egyszerűen lenyűgözni.

 Ugyanakkor nem akarom lenyomni a padtársamat. Tudom, hogy csoportmunkáknál megvan rá a hajlamom, hogy a munka teljes részét egyedül én akarjam elvégezni, ne hagyjak mozgásteret a társaimnak, és ez sokakat elképesztően irritálhat, mert elveszi tőlük a lehetőséget, hogy bizonyíthassanak, tanuljanak, és utána úgy érezhetik, hogy nem érdemlik meg a jegyet, amit kaptak- vagy hogy kaphattak volna jobbat nélkülem.

 - Valami ilyesmire gondoltam: a vérben fürdött hölgy közeledik, a törött tükörből néz a férfira. Hétszer látja sírni a gyermeket, hétszer halad át a fekete macska az árnyékán, mielőtt előmászik, ruhája tűz és vér, neve pedig Halál. Csak az igaz szerelem, az igaz mester leánya tarthatja távol őt. Bár lehetne jobb megfogalmazással... valami olyasmire gondoltam, hogy a hamis látó azt akarja elérni, hogy a férfi elvegyen valakit feleségül.- egy kicsit erőltetettnek, talán ostobának is érzem ezt, és kicsit bánom is, hogy kimondtam hangosan, mert nem hiszem, hogy túlzottan elnyeri majd a lány tetszését. Szerencsére valószínűleg nem néz tévét, és nem játszik játékokkal, úgyhogy ha tudat alatt gondoltam is valamilyen számítógépes ostobaságra vagy filmre, nem fog eszébe jutni.

 Pár másodpercig mosolyogva a szemébe nézek. Nem vagyok benne biztos, hogy hogyan kellene hozzáállnom; a legtöbb esetben nem figyelek rá annyira, hogy esetleg idegesítek-e valakit, de nem akarnám, hogy Amy húga rosszul érezze magát miattam, még akkor is, ha ez nem feltétlenül az én hibám.

  - Lehet persze teljesen más... van ebben a könyvben bőven alapanyag.- én csak a mestereket vettem ki az orosz mugli hölgy Teozófia munkáiból, amely egy rendkívül széleskörű megtévesztés (olyannyira, hogy még mindig hallani olyanokat, akik szerint kvibli vagy fel nem fedezett boszorkány volt, és talált valamit, amit muglinak nem kellett volna).

 6 
 Dátum: Tegnap - 20:13:16 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Ophelia Langley
• Jóslástan óra •

Lutece professzor & hatodév

- Dehogynem… – válaszolom Holdennek. A kérdése teljesen jogos. Nem véletlenül vettem fel ennyi tantárgyat – nem akartam lemaradni semmiről, ami esetleg fontos lehet nekem.
- Gondolom, le lehet tenni a vizsgákat később is, ha hirtelen érdekelni kezd egy téma. Csak a tudás már nem olyan könnyen megszerezhető. – gondolok itt arra, hogy nagyobb fókuszt kaphat az önálló munka, és már nem feltétlenül áll rendelkezésre egy tanár, aki útmutatást ad. Remélem, hogy a bizonytalanoknak segít majd a pályaorientációs nap, amin hónapok óta töretlenül dolgozom a Diákjóléti Bizottsággal. Fawcett professzor, és persze a megfelelő vendégelőadók nélkül nem jutnánk vele semerre. Hálás vagyok, hogy ekkora támogatást kapott az ötletem, és feltétlenül úgy érzem, hogy hiányzik ez a Roxfortból. Szeretném, ha hagyomány lenne, hogy a diákok mihamarabb lássák azt, hogy milyen lehetőségeik vannak.
Nem veszem észre a gesztust, amit Carrow prezentál, és egy mosollyal köszönök vissza neki. A süteményeket pedig örömmel fogadom – ha nem lenne elég a teázás, Anne-Rose ötlete még jobbá tette ezt az órát. Egy kisebb tányérba veszek is magamnak egyet belőle, mielőtt az asztalhoz ülök.
Összeállt a triónk a feladatra, és bele is vetettük magunkat a megoldásba. Örülök, hogy William nem utasította el a csoportosulást, és még inkább, hogy Holden is a mi társaságunkat választotta. Holdennel és Williammel hamar konszenzusra jutunk abban, hogy az első jóslat több sebből vérzik, és biztosan hamis. A másodiknál hajlok arra, amit prefektustársam állít, hiszen az valóban sokkal hitelesebbnek tűnik, mint az előző. Mégis, a William által mondott dolgok jól árnyalják a dolgot. Egészen biztos voltam eddig a dolgomban, a hollóhátas perspektívája azonban egészen elbizonytalanít. És ezért olyan csodálatos ez az óra. Semmi sem bizonyítja jobban a Roxfort kiválóságát, mint az, hogy a diákok jelentős többségének határozott véleménye van a dolgokról órákon, amiket el is mondanak, és amik nem feltétlenül egyeznek egymáséval.
Valószínűleg lassabbak lehetünk hárman, mint a többiek, hiszen Carrow már a harmadik feladatot elemzi. Azonban ahogyan körbenézek, másoknál is azt látom, hogy mind elmerültek az egyes jóslatokban. Nialen talán a legnagyobb meglepetés köreinkben, és meg nem mondtam volna róla, hogy valaha is önként beül egy fakultatív előadásra. Mindez csak azt bizonyítja, hogy sokkal több ő annál, mint amit mutat. Jó látni őket Soffival, láthatóan mindig jó a kedve, ha vele lehet.

Döbbenetes számomra, hogy Ms. Brisbois ilyen jól tudja a neveinket. Persze, Hugrabugos prefektusból csak kettő van az évfolyamban, és ha valóban átnézte a névsort, akkor nem lehet titok a kilétünk. Nagyon szimpatikus nekem, és különösen fontosnak és értékesnek tartom a munkáját. Biccentek is, hogy rendben van, ha tegeződünk. Talán még nem késő: az óra után meg kell kérnem, hogy tartson egy tájékoztatót a májusi pályaorientációs napon. Összemosolygok a társaimmal a sikerünk miatt. A házkupáról lemondtam, egyik évben sem volt esélyünk rá, mégis jó érzés gyűjtögetni ezeket a pontokat.

Távol áll tőlem az, hogy másokat szándékosan meg akarjak téveszteni. Sőt, ennek tökéletesen az ellenkezőjére törekszem. Azonban mint egy játékos feladat és kísérlet, mindenképpen érdekes.
- Szóval… – egy új pergament veszek elő a jegyzeteléshez. Olyat, amilyet egy hete vettünk Anne-nel az Abszol úton. Aranyozott a széle, természetesen valódi arannyal.
- Ha csaló lennék, a profit maximalizálása lenne a cél. Ennek első lépése, hogy ismerjük a célközönséget. Olyat választanék, akik bármennyi pénzt megadnának az áhított dologért. – még a muglik közt is rengeteg a csaló. Vannak például, akik súlyos betegségekre adnak el alternatív gyógyírt, ami természetesen sohasem működik megfelelően. Ahogyan pedig ezen gondolkozom, eszembe is jut egy olyan csoport, akik valóban képesek rengeteg pénzt elkölteni egy célra, ami azonban sohasem térül meg. Véletlenül akadtam bele egy ilyen hirdetésbe múlt héten az Abszolon, és egészen elképeszt, hogy ez egyáltalán létezhet.
- Hallottatok a Kwikspell kurzusról? Kvibliknek készült. Jó pénzért árulnak egy kurzust, amivel azt ígérik nekik, hogy megtanulhatnak varázsolni. – rettenetesnek gondolom az egészet, de ez a valóság, amiben élünk. Valaki nagyon jól meggazdagszik ezekből.
- Vagy partneri kapcsolatot ajánlanék velük, vagy megcsinálnám a konkurens céget, ami jobb, hatékonyabb. Eleinte talán olcsóbb is, az árakat lehet idő közben is emelni. Biztos vagyok benne, hogy pár jóslattal rá lehetne venni az elkeseredett kvibliket, hogy fizessék csak tovább a szolgáltatást. Mit gondoltok? – remélem, hogy ebből ki tudunk indulni. Erre egy teljes marketing tervet fel lehetne építeni. Ami a konkrét jóslat összeállítását érinti, remélem, hogy a két társam közösen össze tud rakni ez alapján valamit.

 7 
 Dátum: Tegnap - 20:06:55 
Indította Posy Fortescue - Utolsó üzenet: írta Posy Fortescue
POSY FORTESCUE

"everything you touch
becomes a garden of
f l o w e r s."

✦───༓───✦

R Ó L A M
you are the soft place the stars go to rest

Posy Fortescue nem harsány, nem éles, nem vihar. Ő az az eső, amely nesztelenül ül ki a levelek szélére. Az a pillanat, amikor a levegő melegebb az árnyéknál. Nem követel helyet magának, nem taszít, nem ránt magával. Inkább odakúszik a szíved mellé — nesztelenül, kérés nélkül —, észrevétlenül lesz szükség belőle.

Minden mozdulata óvatos; nem a félelemből, hanem a vágyból, hogy ne törjön meg semmit, amit mások talán észre sem vennének. Egy gondolatnyi késéssel mosolyodik el, mintha előbb meg akarná győződni róla, hogy szabad. Ha megérinti valaki karját vagy vállát, az nem kérdés — az áldás.

Tele van szorongó kis türelmekkel: a körmét babrálja, ha ideges, a zokniját húzkodja, ha boldog, a hajába csavar egy szál levendulát, ha hiányzik neki valaki. Könnyen elvörösödik. Nevetése halk, de makacs; ha egyszer kiszökik belőle, nem lehet visszahívni.

Érzései nincsenek szavakba szorítva. Nem nyilatkozik meg kérésre, nem áll ki magáért harsányan. De ott van a teáscsészék gondos sorolásában, a füzetlapokra préselt nefelejcsekben, a váratlan, félénk kézszorításokban.

Posy nem küzd a világ ellen. Inkább újra meg újra hinni próbál benne.

És amikor meginog, nem haragszik magára ezért sem. Csak lehajtja a fejét, összeszedi a lehullott szirmait, és másnap is elültet egy új virágot — hátha egyszer mégis virágba borul a hely, ahol áll.

Ő a csendes gyógyulás. Az a fajta törődés, amely nem akar látványos lenni. Csak lenni.

És aki mellette marad, az idővel megtanulja: van gyógyulás, ami nem harsány. Van szeretet, ami nem kér semmit cserébe. És van jóság, ami akkor is kitart, ha senki sem kéri rá.

✦───༓───✦

K A P C S O L A T O K
love is the softest form of rebellion

barátok ☾ "you stayed when i forgot how to bloom." 
Posy a barátságot nem kérdezi, nem követeli ki. Mint a napfény a kerti padon, egyszerűen csak jelen van — és ha maradsz, a világ legtermészetesebb dolga lesz, hogy köréd fonja magát.

Ő az, aki észreveszi, ha csendesebb vagy a szokásosnál. Aki emlékszik, melyik virágot bámultad meg az üvegházban, és pár nap múlva ott találod az asztalodon. Aki nem kér magának helyet az életedben — csak akkor veszed észre, mennyire ott van, amikor már nem tudnád elképzelni nélküle.

A barátság számára nem hangos ígéretekből áll, hanem apró, csendes gesztusokból. Egy darabka levendulából, amit a tankönyved közé préselt. Egy gyűrött cetliből, amin csak annyi áll: "Láttam, hogy ma nehéz volt. Szeretlek így is."

Ő nem felejti el, ha egyszer mosolyogtál rá. Nem felejti el, ha egyszer gyengéd voltál vele. És ha egyszer megszeretted, Posy egész lelkével szeret vissza — úgy, hogy még akkor is tart, amikor már minden más eltűnt.

ellenségek ☾ "they tried to crush the flowers underfoot. i cried, but i replanted them." 
Vannak, akik nem értik, miért lenne bárki ennyire szelíd ebben a világban. Akik a törékenységet kihívásnak látják. És vannak, akik úgy érzik, ha eltapossák, amit Posy szeret, akkor valahogyan ők lesznek erősebbek tőle.

Ő megérzi ezt a haragot — a gúnyos pillantásokban, a kitépett virágokban, a csúfondáros nevetésekben, amikor túl nagy reményt tesz valamibe, amit mások nevetségesnek tartanak. És bár próbálja megérteni, próbálja megbocsátani — a szíve könnyen szakad meg. Könnyen, gátlás nélkül törnek ki a könnyei.

De Posy nem tud gyűlölni. Nem tud visszavágni. Ő a saját szomorúságából is kertet ültet. Minden megaláztatás után lehajtja a fejét, felveszi a letaposott szirmokat, és újraülteti őket — halkan, makacsul, szeretettel.

És a világ újra kivirágzik körülötte, akármennyiszer is próbálják letarolni.

szeretők ☾ "everyone wants to touch the angel. no one knows how to hold him." 
Sokan találták már szépnek. Lányok és fiúk egyaránt. Látni akarják azt a fényt, azt a törékeny szépséget, amit magában hordoz — valamit, amit megszerezni, megérinteni, birtokolni vágynak.

De Posy... ő sosem gondolta, hogy ezek az érzések komolyak lennének. Túl gyakran hiszi, hogy a rajongás csak illúzió. Túl tiszta, túl szent dolognak érzi a szerelmet ahhoz, hogy neki is kijusson belőle. Ezért amikor valaki közeledik — valóban közel, nem csak álomban —, akkor fél. Elpirul. Félrenéz. El sem hiszi, hogy ő lehetne az, akit választanak.

Nem ismeri a flörtöt. Nem érti a finom utalásokat. Csak a nyíltságot ismeri. És titokban — mélyen — ő is vágyik valakire. Valakire, aki nem csak a mosolyát akarja, hanem az egész, fényes-szomorú, gyöngéd kis világát is.

család ☾ "they stitched me back together with love and lullabies." 
A család Posy számára nem vér kérdése. Nem a név, nem a származás, hanem az a csendes, mindenre kiterjedő szeretet, amiben felnőhetett.

Michael, aki kevés szót használ, de minden mozdulatában ott a védelem. Eliot, aki a nevetést és a könnyeket egyformán magához öleli. Paul, aki néha úgy tűnik, mintha távolságot tartana — mintha a szigora páncél lenne, amit a világ kegyetlensége ellen kovácsolt magának. De aki, ha kell, mindenkit félrelökne az útból, hogy megóvja Posyt.

Az ő szeretetük nem mindig könnyű. Néha túl szoros, néha túl éles, néha túl nehéz elviselni. De Posy tudja: ők adtak neki második életet. Nem a fényes, tökéletes fajtát — hanem a valódibbat, ahol a törött dolgokat nem rejtegetik, hanem szeretettel foltozzák meg.

És minden nap, amikor virágot nyom a naplójába, amikor cetlit hagy Michael bögréjében, vagy amikor Paulnak félénken egy százszorszépből font karkötőt ad, valójában csak annyit mond: "Köszönöm, hogy vagytok nekem."

✦───༓───✦

L E H E T Ő S É G E K
maybe we can be soft together

☾ Egy fiú, akibe titokban beleszeret. Olyasvalaki, akit távolról figyel, szorongva és csodálattal — és aki talán észre sem veszi az ő törékeny rajongását. Vagy talán igen — és nem tudja, mit kezdjen vele.

☾ Egy rivális gyógynövénytanból. Valaki, aki szintén tehetséges, de teljesen más módszerekkel — talán arrogáns, talán kegyetlenebb a növényekkel, mint Posy bírná nézni. Egy csendes versengés — ahol a tét több, mint egy jó jegy.

☾ Egy védelmező típusú barát. Valaki, aki látja, mennyire könnyen összetörik, és aki hajlandó pajzsként elé állni — akkor is, ha Posy ezt sosem kérte.

☾ Valaki, aki bántotta — és aki most bocsánatot akar kérni. De vajon lehet-e egyáltalán visszafordítani a fájdalmat, amit egyszer már elvetettek?

☾ Egy barát, akivel közösen ültetnek egy titkos kertet a kastély szegletében. Egy helyet, amit csak ők ketten ismernek. Egy helyet, ahol a világ csendes marad.

ezzel a kóddal válaszolj nekem:
Kód:
[center][font=times new roman][size=18pt][b][color=#d9a441]POSY [color=#f6d888]&[/color] TE
[/color][/b][/size][/font][/center]

[center][color=#f6d888]✦───༓───✦[/color][/center]

[font=georgia][color=#d9a441]milyen a kapcsolatunk?[/color][/font]

 8 
 Dátum: Tegnap - 19:56:50 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Posy Fortescue
OF ALL FLOWERS: YOU
nem ✿ férfi
kor ✿ tizenhét-tizennyolc év(?)
ház ✿ szabadon választható
évfolyam ✿ hetedik évfolyam(?)
vér ✿ szabadon választható
hirdető ✿ posy fortescue
avataralany ✿ a képen sebastian croft látható, de lentebb találsz más javaslatokat

a karakterről ✿
Nem tudni pontosan, mikor vetted őt észre először.

Talán akkor, amikor miután leszálltál a seprűdről a kviddicspályán és letörölted a sarat magadról, valami egészen más után nyúltál — nem egy újabb trófea, nem egy újabb dicséret, hanem egy csokor mezei virág után, egy hétvégi szabadnapon, amikor a világ végre nem várt el tőled semmit. Vagy talán a könyvtár egyik sarkaiban, amikor már a betűk is súlyosak voltak a szemed alatt, és akkor Posy éppen elsétált előtted, a zsebéből kilógó préselt ibolyával, és valami olyan meleggel a mosolyában, egyenesen feléd, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Vagy talán a kis roxmortsi virágboltban, ahol a sápadt fény és a kakukkfű illata közé keveredett az ő hangtalan jelenléte. Posy, aki önkéntesen mindig hajolgatott a polcok felett, szorgosan igazgatta a krizantémokat, zsebében összegyűlt napsugarakkal és édesen gyűrt szalagokkal. Eleinte talán csak egy házifeladathoz kerestél növényeket. Egy bájitalhoz, egy gyógynövénytan-esszéhez. Talán valaki másnak akartál virágot venni. De ahogy telt az idő, már nem tudtad, kiért térsz vissza újra meg újra.

Mert amikor ránéztél, Posy Fortescue nem csak egy szép fiú volt.

Ő egy világ volt, amiben nem volt kapkodás. Egy érintésnyi otthon. Egy hely, ahol még mindig lehetett hinni abban, hogy a szív szelídsége érték, nem hiba.

A lopott pillantások egyre hosszabbá váltak. A nevetés egyre könnyebb lett. A csokrok — először csak gondosan válogatott színek — lassan elkezdtek történeteket mesélni. Egy virág a bátorságnak. Egy másik a vágyott közelségnek. És Posy — bár minden mozdulatában szeretet élt — közben egyre bizonytalanabb lett.

Mert mi van, ha csak ő látja meg ezt kettőtök között? Mi van, ha a mosolyod csak udvariasság? Mi van, ha te csak egy szép virágot látsz benne, de nem akarsz belekapaszkodni, vele együtt az égig nőni?

Így hát Posy marad az, aki csendben jegyzetel rólad a naplójába, virágokkal préselve a lapok közé. Aki a bolt ajtaját figyeli minden harangszóra, hátha belépsz újra. Aki a legszebb krizantémot teszi félre neked, csak mert hátha.

Egyik zsebében még mindig virágok lapulnak — kamilla, nefelejcs, körömvirág, mind neked szedve.
A másik zsebében még mindig maradt egy kis hely.

Csak neked.

Ez több, mint barátság. De nem szerelem.
Még nem.
Csak egy szelíd, növekvő titok, amit ketten ültettetek el — talán már akkor, amikor még egyikőtök sem tudta, hogy a virágok mindig a legváratlanabb helyeken kelnek ki.

avataralany-javaslatok ✿ sebastian croft (a képen látható), michael cimino, jacob elordi, hugh laughton-scott, gavin casalegno, xavier serrano, noah centineo, luke powell, felix mallard, jacob rott, ash stymest, darwin gray, herman tømmeraas, laurence coke, tanner buchanan, de szívesen segítek megtalálni a számodra tökéletes arcot!

egyéb információ ✿ a karakter teljesen nyitott, semmi sincs kőbe vésve, egyedül a "vibe", szóval minden más szabadon alakítható és változtatható. lehet már létező karakter, de lehet akár új is. ha érdeklődsz egy aranyos, meleg, lassan kibontakozó szerelem iránt, nyugodtan írj egy pm-et vagy keress fel discordon effydevient néven, bármiféle ötletelésnek örülök! szív

 9 
 Dátum: Tegnap - 19:53:05 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Posy Fortescue
PAUL FORTESCUE
nem ✿ fiú
kor ✿ tizennyolc év(?)
ház ✿ szabadon választható
évfolyam ✿ hetedik évfolyam(?)
vér ✿ félvérű
hirdető ✿ posy fortescue
avataralany ✿ a képen oscar kindelan látható, de lentebb találsz más javaslatokat

a karakterről ✿
Paul Fortescue nem tartozik azok közé, akik könnyen engedik el a múltat.

Ő az, aki emlékszik.
Túl jól, túl tisztán.

Ő emlékszik azokra az éjszakákra, amikor az ablakok mögött csak néma sötét maradt, amikor az igazi családjuk neve már csak suttogás volt. Ő emlékszik arra a szakadékra, ami akkor nyílt meg alattuk, amikor még a legnagyobb szeretet sem tudta egészen betölteni a veszteséget. És bár Michael és Eliot mindent megtettek, hogy új otthont adjanak nekik — egy meleg, puha, ragasztott-összefoltozott otthont —, Paul soha nem tudott úgy felejteni, mint Posy.

Posy napfény és virágok között nőtt fel. Paul árnyékban.

Mert bármennyire is csodálta — bármennyire is szerette őket — néha fájt nézni azt a mérhetetlen szelídséget, ami Michael és Eliot világát átszőtte.
Néha úgy érezte, ők hárman egy olyan kertet építettek, ahol a viharokat egyszerűen letagadják — és ő volt az egyetlen, aki még emlékezett arra, hogy azok milyen pusztítóak tudnak lenni.

Paul nem könnyen mosolyog. Nem hagyja könnyen, hogy szeressék.
Ő fegyelmezett. Céltudatos. Talán túl szigorú is saját magával szemben.
Sokak szemében ridegnek tűnik — de aki figyel, az tudja: ez nem közöny.
Ez a túlélés egy másik formája.

Neki nem elég álmodni a biztonságról. Neki meg kell harcolnia érte.
Talán ezért is vonzza a gondolat, hogy auror legyen — hogy azok ellen álljon ki, akik egyszer elvették a családját. Nem csak a biológiai családját. Hanem azokat, akik vérükben, nevükben, történetükben égtek.

És bár kifelé gyakran gúnyosan legyint Posy túltengő kedvességére — gúnyolódik a préselt virágain, a napfényes mosolyain, az álmodozásain —, ha bárki bántaná Posyt, Paul lenne az első, aki némán, könyörtelenül megvédené.

Nem engedné, hogy bárki eltiporja azt a tisztaságot, amit ő már rég elveszettnek hisz magában.

avataralany-javaslatok ✿ oscar kindelan (a képen látható), jacob elordi, arthur gosse, tom blyth, tripp kilpatrick, rafael miller, otto lotz, dylan minnette, adam dimarco, de szívesen segítek megtalálni a számodra tökéletes arcot!

egyéb ✿ a karakter fontos szerepet játszik posy életében, így örülnék, ha az oldalon is jelen lenne! a karakter szabadon alkotható, egyedül annak örülnék, ha személyiségben valóban különböznének — paul lehet akár idősebb is, már elballagott diák, a keresztneve is lehet más, semminek nem látom az akadályát. ha érdekelne a karakter, nyugodtan dobj meg egy pm-el vagy írj discordon, ahol effydevient userneven megtalálsz engem. várlak nagyon! szív

 10 
 Dátum: Tegnap - 18:21:05 
Indította Csámpás - Utolsó üzenet: írta Amycus Carrow


to fuck around is human
to find out is divine

─────── •●• ───────



18+! tw: káromkodás, szerhasználat, szexuális utalások
        ...miután sikerült eldöntenem, hogy most épp nyitva van-e a szemem, vagy már egészen csukva — nem túl korán, nem túl későn, mert Tündérport szívni csak pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes. Csak az ingem egy középsúlyos testi sértést valósít meg, a vigyoromról nem beszélve.

        Annak bérelt helye, évszázadok seggmelegével bélelt helye van bizonyos hűvös cellákban — én pedig kurva fáradt vagyok, vagy fordítva. Ebben az állapotomban még a MugBlood is úgy hangzott, mintha minimum Wagner közösült volna análisan Liszttel — az már biztos, hogy a cöliákia úgy elkerül, mint a daddy szóviccek.

        — Elég nagy a baj, ha igen. — már eléggé el vagyok varázsolva hozzá, hogy emlékezzek, írtam egyszer nekik, egész pontosan az énekesnőjüknek. Egyszer csak azért rúgtam be, mert elárulták, hogy valójában nem is Chastitynek hívják — pedig az valóban punk lett volna.

        Persze, ha Őfelsége skótkockás-biztostűs esztétikáját tekintjük fokmérőnek — miután kihúztuk azt egymás angolságából, mert a segg szóra ugye gondolni is csak az ötórai tea után szabad. Megtámaszkodom egy fában — remélem, hogy tényleg az, és megpróbálom kitalálni, miben is segíthetnék valakinek, aki épp engem keres. Talán azzal, ha meg sem szólalok — jury is still out.

        — Pont Carrow, az a szellemi kútmérgezés? Carrow, akinek épp az van a seggében, ami a nevében? — csak a helyzet kedvéért, és mert méltán elfeledett művészet az undorító bölcsészhumor. Rágyújtok, de csak a mugli gyűjtómmal — az összes vonatkozó belső szervem merlini mélységekbe vagy magasságokban hágott már a megfelelő mennyiségű alkoholtól.

        Csodálatosan érzem magam — ez persze nem a hangulatnak, hanem az elfogyasztott tudatmódosítók összességének köszönhető. Szinte már arra sem emlékszem, milyen undorító ez a tavasz, különösen ocsortány, mint ez a szó, amit a Tündérpor sem tudott elűzni. Talán második nevem — talán örökség.
       


    

Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.109 másodperc alatt készült el 20 lekéréssel.