Pengeélen
"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."
Ahogy eltűntem a dolgozószobában, varázslattal becsuktam magam mögött az ajtót, nehogy Melanie esetleg meglepjen keresés közben. Majd az emlékeket rejtő szekrényhez léptem, és akaratlanul is elfogott az izgalom. Vajon tényleg megtalálom majd? Feltárul a szekrény? Életemben mindössze egyszer láttam, hogy hol van, és hogyan lehet kinyitni. Mély levegőt vettem, majd lassan, megfontoltan szabadultam meg az életet adó esszenciától.
Az apámtól tanult bonyolult pálcamozdulatok mellett erősen koncentráltam arra, hogy feltáruljon a szekrény a fal mögött. Hasonló volt a technika, mint a Szükség szobájánál, de kicsit mégis összetettebb, hisz itt konkrét dolgot kellett elképzelni: a fiolákat rejtő, hatalmas polcos szekrényt, éppen úgy, ahogy a valóságban nézett ki. Elsőre sikerült. Szinte csalódott voltam, hogy ilyen könnyen ment, de ennek az okát nem tudtam megmagyarázni. - Aurelius Flame - adtam ki a szekrénynek az utasítást, majd a keresett fiola halványkéken derengeni kezdett, így könnyű volt kiszúrni a többszáz közül. Egy élet... a rengeteg értékes közül, amelyet apám valamilyen formában, azok valamely pillanatában megörökített, avagy megőrzött. Büszkeség fogott el, ahogy végigpillantottam a gyűjteményen. És szorongás. Ezek az emberek itt mind valami rendkívülit vittek véghez. Olyat, ami értékes a varázslótársadalom számára... amely a történelem részévé vált. ÉS most itt álltam én, 22 évesen, a végzős évemen a Godrikon... kétségekkel azzal kapcsolatban, hogy mihez is fogok kezdeni az életemmel. Azt már eldöntöttem, hogy szakítok felmenőim hagyományával, és nem leszek tanár, sem a Godrikon, sem pedig a Roxfortban... azt viszont még nem tudtam, hogy az írásnak szentelem az életemet, avagy az aurorparancsnokságnak. Bárhogy is lesz, én rendkívüli akartam lenni. Ide akartam kerülni, ezek közé az emberek közé, méghozzá a saját érdemeim által, nem pedig az őseim eredményein feltornászva magam.
Újabb mély, szorongó sóhaj hagyta el ajkaim, ahogy a fiola után nyúltam, majd egy határozott mozdulattal becsuktam a szekrényajtót. A többi, rejtélyesen derengő emléket magam mögött hagyva, ezt az egyetlenegyet pedig az ingzsebembe dugva tértem vissza Melanie Hopkirkhoz, aki közben valami rettenetes dolgot művelt...Valahogy a könyvespolcban megtalálta azt a családi fotóalbumot, ami tele volt a családom emlékeit megőrző mágikus fotókkal... és a gyerekkori fényképeimmel.
- Neee! -rohantam felé döbbent arccal, és mint az aggódó kisgyerek a féltve őrzött játékát - úgy kaptam ki a kezéből az albumot.
- Na de kérem! Ezek privát fényképek....Mégis hogy találta meg őket? - kérdeztem szemrehányó arccal az üresen tátongó, immár nyitott titkos rekeszre pillantva, miközben igyekeztem a lehető leggyorsabban becsukni az albumot, ami, ha jól láttam, épp a meztelenül pancsoló négy éves Daltonnál volt nyitva...
A picsába. Ezt az albumot sosem szabadott volna létrehozni, nemhogy megőrizni.
- Öhm... Inkább koncentráljunk a lényegre, ha lehet, kérem! Örömmel jelentem, hogy sikerült megtalálnom az emléket. Kívánja megtekinteni, vagy majd a kollégáira bízza a dolgot? - kérdeztem még mindig zaklatottan, majd nyugalmat erőltetve magamra, a nő felé nyújtottam a fiolát. - Apám dolgozójában van egy merengő.